I./1. szám

I./2. szám

I./3. szám

I./4. szám

II./1. szám

II./2. szám

II./3. szám

II./4. szám

III./1. szám

III./2. szám

III./3. szám

III./4. szám

IV./1. szám

IV./2. szám

IV./3. szám

IV./4. szám

V./1. szám

V./2. szám

V./3. szám

V./4. szám

VI./1. szám

VI./2. szám

VI./3. szám

VI./4. szám

VII./1. szám

VII./2. szám

VII./3. szám

VII./4. szám

VIII./1. szám

VIII./2. szám

VIII./3. szám

VIII./4. szám

---

 

K O R T Á R S   É P Í T É S Z E T

I. évf. 1. szám

 

T E R V E Z É S E L M É L E T

TANULMÁNYOK, BME ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNETI ÉS MŰEMLÉKI TANSZÉK, BUDAPEST, 1998

A Tervezéselmélet az Építészmérnöki Kar által adható doktori fokozat - Ph.D. vagy DLA - megszerzéséhez szükséges szigorlati alaptárgyak egyike. A tárgy tematikájának az átgondolására vállalkozott az Építészet-történeti és Műemléki Tanszék, amikor a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Programfinanszírozási Pályázatának a támogatásával 1998 tavaszán előadássorozatot szervezett a Kar doktori képzésében résztvevő hallgatók számára.

A tárgy záródolgozatának a témája a hetvenes-nyolcvanas évek magyar építészete volt: a tervezés elméleti kérdéseinek a megjelenése itthon - mintegy húsz év távlatából. A téma több szempontból is fontosnak tűnt. A Nyugaton a hatvanas évek elején, a modern építészet megújításának a szándékával születő, a tervezési folyamat racionalizálását és minél több tényező bevonását célzó tervezéselméleti-tervezésmódszertani kísérletek a hetvenes évek közepén értek el hozzánk; míg a nyolcvanas években a nagyvállalati tervezői szervezetek lassú, de biztos felbomlása vetett fel újabb, a környezet változásával együttjáró elvi-elméleti problémákat. A hetvenes-nyolcvanas években feltűnő építészek ugyanakkor, múltjukat is magukkal hozva, gondolataik és épületeik által ma is meghatározóak a hazai építészetben.

A félév végén 19 dolgozat született, amelyekből a legjobb - illetve az érdeklődésre leginkább számot tartó - nyolc tanulmány került be a válogatásba. A tanulmányok három témakörbe rendezhetőek. Az első három írás két jelentős hazai építész tervezési elveit elemzi.Fejérdy Péter a posztmodern pluralizmus jegyében három különböző irányból, három különböző szerepkörben közelít Janáky István gondolataihoz. Az elemző-kritikai részt (építészteoretikus szerep) a "tudatos" és a "spontán" ellentétére komponált lírai betét követi (ösztönös építész szerep), majd a gyakorló építész értelmezi az elvont szövegeket (pragmatikus építész szerep). Vukoszávlyev Zorán ugyancsak egyedi, a témához igazított feldolgozási módszert választott Janáky István írásaihoz. Tanulmánya inkább értelmezése, interpretációja Janáky gondolatainak, mintsem azok elemzése, az eredeti szövegek és azok "fordításának" a párhuzamba állítása mégis közelebb visz a megértéshez. Klobusovszki Péter klasszikus és szigorú elemzést ad Finta József írásairól. (Érezni, az anyagból hosszabb tanulmányra is futotta volna.) Indulatok nélkül, állítást állítással összevetve mutatja be az egymást követő szövegek ellentmondásait, elvek és gyakorlat, szöveg és mű olykor hiányzó összhangját.

A kötetben közölt tanulmányok második csoportja az 1975-76-ban lezajlott, úgynevezett tulipán-vitával foglalkozik. A tulipán-vita a magyar építészeti közéletnek máig talán az utolsó, az elméletet is érintő vitája, amely olyan lényegi kérdésekkel foglalkozik, hogy: Kell-e nemzeti építészet? S ha igen, akkor milyen? - ami sem akkor, sem azóta nem nyert megnyugtató választ. A vitát feldolgozó mindhárom tanulmány azt mutatja, hogy a téma túlságosan is szerteágazó, érzelmektől fűtött, a múlt, az ideológia és hatalmi kérdésektől beárnyékolt volt ahhoz, hogy egy tantárgy zárótanulmányaként megnyugtatóan fel lehetett volna dolgozni. A dolgozatok bemutatása talán mégsem haszontalan, hiszen a téma részletes elemzése több mint húsz év után nagyon is időszerű, s ehhez legalább az első lépések megtétettek. Kissfazekas Kornélia a Pécsi Csoport épületei, egy formai tett kapcsán kibontakozó elvi-elméleti vita mögött megjelenő, a hazai modern építészet egészét, az addig biztosnak hitt alapokat érő támadásra hívja fel a figyelmet. Nagy Dániel kissé szubjektív feldolgozása az érintett építészetelméleti témákat (tartalom és forma viszonya, díszítés és dekoráció különbsége, népi és helyi vonások összefüggései) veszi sorra. Kruppa Gábor tanulmánya a vita ideológiai jellegét emeli ki, az elemzés egyes pontjait (kritika, közönség, megbízó) közvetlenül a mához kapcsolva.

A hetvenes-nyolcvanas évek tervezéselméleti problémáinak mindegyikénél feltehető a kérdés: Mennyiben érvényes ma is? - mégis különösen így van ez a két utolsó tanulmány esetében, melyeknek témája Az építész és megbízója, illetve Az építész és hivatása. Mindkét dolgozat a Magyar Építőművészet egy-egy, a nyolcvanas években megjelent tematikus számának a feldolgozására épül. Mindkét viszonyban benne rejlik az építész feladatának a kérdése, s csak ha tisztáztuk: Miért és kinek tervezünk? következhet a kérdés: Hogyan tervezzünk? Tótpál Judit írásában az építész és a megbízó között hiányzó megértésre hívja fel a figyelmet, de a képzetlen-kulturálatlan megbízó sztereotípiáján túllépve a szakmában - a sértett, a kritikát nehezen viselő, atomizálódott, s a maga bajaival foglalkozó építésztársadalomban - is keresi a hibát. Juhász Ákos érzelmektől fűtött dolgozatában ugyancsak kritikus szemmel vizsgálja a szakmát, amely az építészet hibáiért máig előszeretettel okol mást: az építőipart, a megbízót, a külföldi építészt - miközben lenne mit tennie az oktatásban, vagy épp a nemzetközi trendek alaposabb megismerésében.

A közölt nyolc tanulmány körkép és korkép. A hetvenes-nyolcvanas évek tervezéselméleti gondolatai, ahogy azt a fiatal építészek látják a kilencvenes évek végén. Az eredeti tanulmányokat a szerkesztő a legszükségesebb, elengedhetetlen változtatásokkal tárja az olvasó elé.

Budapest, 1998 november

Simon Mariann

Tartalom:

Fejérdy Péter: Közelítések	letöltés /19 kB/ Microsoft Word doc
Vukoszávlyev Zorán: Spontán-montázs-építészet	letöltés /34 kB/ Microsoft Word doc
Klobusovszki Péter: Finta József írásai tükrében	letöltés /26 kB/ Microsoft Word doc
Kissfazekas Kornélia: A tulipán-vita	letöltés /28 kB/ Microsoft Word doc
Nagy Dániel: Különböző építésztervezői szemléletek megjelenése a tulipán-vitában	letöltés /28 kB/ Microsoft Word doc
Kruppa Gábor: A tulipán-vitáról huszonhárom év múltán	letöltés /16 kB/ Microsoft Word doc
Tótpál Judit: Építész és megbízói	letöltés /23 kB/ Microsoft Word doc
Juhász Ákos: Az építész és hivatása	letöltés /22 kB/ Microsoft Word doc

 

 

 

 

 

---

 

 

FEJÉRDY PÉTER

KÖZELÍTÉSEK

Janáky István

A negyedik műtípus. Bercsényi 28-30, 1977/2

A mai magyarországi építészet stíluskérdései . MÉ 1984/1

Iromány a Mesteriskola VIII. ciklusának évkönyvébe. MÉ 1989/1-2

Hét szöveg. MÉ 1990/3-4

című írásaihoz.

 

"Milyen

 megkésve értjük meg, hogy a

 szemek homálya pontosabb lehet

 a lámpafénynél..."

Pilinszky János: Milyen felemás

 

Janáky írásait jó olvasni. Az átfogó gondolkodásra törekvés, az általános folyamatok felismerése nélkülözhetetlen az olyan szellemi munkához, ahol megalapozott, vagy éppen nem megalapozott döntésekkel irányokat jelölnek ki sokak számára és hosszú távon fogják befolyásolni környezetüket. A döntési helyzetben lévők nagy tévedése, hogy "stílus-kérdésnek" fogják föl sok esetben azokat a dolgokat, amelyek sokkal inkább "hozzáállás-kérdések". Az erőszakosság, érzéketlenség, fafejűség ugyanúgy ellentétei az átgondoltságnak, érzékenységnek, beágyazott-ságnak, mint az erélytelenség, szándék nélküliség, mindegymilyenség.

Az írások, bár időben közel tizenöt év alatt születtek, tulajdonképpen ugyanarról a dologról szólnak, más-más oldaláról megközelítve. Ezt a középpontot nevezhetjük a spontánnak: a jel, a jelentés és az értelmezés egységének. Mások géniusz locinak: a hely szellemének nevezik azt a valamit, amely a tájban ugyanúgy jelen van, mint egy házban, tárgyban, s amellyel kapcsolatot kell keresnünk, ha alakítani akarjuk tárgyi meg-nyilvánulásait.

Janáky írásai helyenként nehezen olvashatóak. A szóhasználat, a szűkszavúság feltételezi a közös nyelv meglétét, s ennek hiányában nem mindenhol teszi egyértelművé, értelmezhetővé gondolatait. (Például az egyetemesség a Mesteriskolás írásban mint őserő, valóság, kiindulási alap jelenik meg, míg az utolsó írásban az egyetemesség mint a spontán gondolkodás és a valóság ellentéte kerül említésre.)

Maga a spontán szó jelentése is árnyalódik, bővül az idők folyamán. Míg kezdetben a különféle metamorfózisokat, külső behatásokat jelölte a spontán szóval [1.], később az a hatalom által elhagyott köznép megnyilat-kozásait jelentette [2.], majd a végén a spontán tárgyalakítás és alakulás paradigmatikus átalakulására utal. [3.]

Nem elégedhetünk meg a felfedezéskor szükséges rendszerező, leegyszerűsítő megközelítések adta szabályokkal. [4.] Az egyetemes, a létező valóság mindíg meghaladja azt. Ha felfogni a maga teljességében nem is tudjuk, de legalább tudatosítani kell a létezését, hogy a negyedik műtípus konstruálási elveinek megfelelően "a valóságot meghagyva a maga bonyolultságában a mű kifejezze-kifejezhesse-hagyja kifejezni, kifejeződni az abban való eligazodás lehetőségeit, módszereit, mozzanatait".[5.]

A tárgyi világgal való kapcsolatunk, az ősi idők egyetemességének szintjére ma már vissza nem állítható. [6.] Hiányzik az a bizonyos "társadalmi közmegegyezés" [7.], amely a jeleket (tárgyakat), jelentésüket és értelme-zésüket egybetartotta. [8.] Ennek ellenére nem mondhatunk le a jelen helyzet (horizontális összetevőinek) és a történelmi folyamat (vertikális összetevőinek) ismeretéről, megismeréséről, ha a tárgyalakításainkban legalább az egyetemesség lehetőségét biztosítani akarjuk. Ellenkező esetben megszabadulva a felelősség nyugtalanító érzetétől, egy-egy részterület kiragadásával és illetéktelen helyen és módon való "professzionális" alkalmazásával az üzleti és alapvetően életellenes működés kiszolgálóivá válhatunk.

*

Tudós: Menjünk tovább.-Ím itt e műszerek, / Műtárgyak mily csodás alakzatúak. / Ez álgyú: rajta rejtélyes fölírás: / Ultima ratio regum.-Hogyan / Használtatott, ki tudja?-Íme kard, / Kizárólag csak embergyilkoló szer- / és nem volt bűnös, aki ezzel ölt. / E kép szabad kézzel készült egészen, / Fél emberéltet vett talán igénybe, / És tárgya, nézd, csak hóbortos mese. / Ma a nap végzi e munkát helyettünk, / S míg az csalárdul idealizált, / Ez mély hűséggel szolgál céljainknak.

Ádám: De a művészet, a szellem marad el.

Tudós: E százszerű tárgy milyen cifra mind, / Mi gyermekes. A serlegen virág, / A széktámlán ábrándos arabeszk, / Emberkezek pazarlott műve mind. / S üdítőbb é a víz azon pohárból, / Kényelmesb-é e széken az ülés? / Most gépeink teszik minezt helyettünk, / Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban, / És a tökélyről az kezeskedik, / Hogy a munkás ki most csavart csinál, / Végső napjáig mellette marad.

Ádám: Azért nincs élet, nincs egyéniség, / Mely mesterén túljárna, semmi műben. / Hol leljen tért erő és gondolat / Bebizonyítni égi származását? / Ha küzdni vágyik és körültekint / Ezen szabályos, e rendes világban / Még a veszély gyönyörét sem leli, / Nem lel csak egy vérengző vadat se. / Csalódtam hát a tudományban is: / Unalmas gyermekiskolát lelek / A boldogság helyén, mit tőle vártam. [9.]

Janáky: Amikor a német filozófia előállította az egyet, az egységeset, a rendszerszerűt, akkor a szellemi tevékenységet az eszközök egyikévé tette, azonos értékké egy porschéval, vagy egy repülőgéppel, vagy egy párttal. A társadalmi berendezkedések pedig mindezt intézményesítették. A törekvéseket, amelyek ezzel szemben állnak, azokat nevezem spontánnak. Az emberi lény emberi voltának érzése ma spontán működés.

Aggastyán: Rendetlenül hagyád el műhelyed.

Michelangelo: Igen, mert mindíg széklábat csináltam, / És azt is a leghitványabb alakra. / Soká könyörögtem, hagyják módosítnom, / Engedjék, hogy véssek rá némi díszt, / Nem engedék. Kívántam változásul / A szék támláját, mindent hasztalan. / Megőrüléshez voltam már közel, / S ott hagytam a kínt, ott a műhelyt. [10.]

*

Janáky: Az építészet fenntarthatósága is egy hajszálon, a spontán építé-szet fennmaradásán múlik. [11.] Akkoriban megijedtünk e kinyilatkoztatás-szerű anyagnak a műépítészetbe való bevonásától, félve attól, hogy az önkénytelen alakulatok stílus ötletekké alacsonyodnak. Ma úgy tűnik, hogy ez a bevonás nem stilisztikai manőver, hanem a kifejezhetőség lehetsé-gességével van szoros kapcsolatban, az elmondás záloga. [12.] Persze ez esetben a spontán működésnek csak arról a fajtájáról van szó, amely - a társadalmi körülményekben gyökerező okok miatt - ellenlábasa a zűrzavarral és végül a tárgyi berendezkedés anarchiájával fenyegető apatikus spontánságnak. [13.]

Fejérdy: Ezek talán azok a pillanatok, amikor az építők is magukénak érzik a terv eszmeiségét, s az építésznek nem védenie, hanem csak értelmez-nie kell azt. Ilyenkor történhet az, hogy a megadott keretek kitöltéséhez az építőmesterek alkotóként foghatnak hozzá. Például: kőfal rakás - ha nem érti meg a mester, hogy mi a jelentése, akkor kőről-kőre diktálni kéne, hogy hogyan válogassa egymás mellé a különféle darabokat. Ha érti, akkor szabadon és jobban fogja csinálni, mintha maga az építész... De ehhez az alkotó folyamat minden résztvevőjében ugyanaz a féltő, szerető, gondoskodó szakmai öntudat megléte szükséges. Persze a tervezők is sokszor csak stílus-ötleteket gyártanak.

Janáky: Most nehezebb. A régi értelmű stílusalakítás alól kicsúszott az éltető társadalmi közmegegyezés talaja, és ezért azt, amit ők csinálnak, a régi értelemben nem lehet stílusnak nevezni. Építészeti stílusnak nevezném azon kifejezési módok összességét, amelyeket egy-egy társadalmi, vagy szakmai csoport, vagy akár csak egy-egy személy az építészeti tervezés területén a maga számára kiválogat. [14.]

Fejérdy: Tehát a stílus ma már nem kívülről való meghatározottság, hanem egyfajta válogatás eredménye. Kérdés, hogy mi alapján váloga-tunk, válogathatunk. Ma az érték megtalálása esetlegesebb, nehezebb, az általános folyamatok ellenében történik, és elsősorban a személyen múlik. Ma nagyot lehet hibázni. Ezért nagyobb a felelősség is. Ezért a válogatás helyett én inkább a rátalálást hangsúlyoznám.

Janáky: Aki ezen a mezőn jár, tisztában kell, hogy legyen a jelekkel (tárgyakkal), azok jelentésével és értelmezésével.

Fejérdy: Én most napjaink templomépítészetét vizsgálva pontosan ezt érzékelem. A tárgyak és a jelentések teljesen bizonytalan kapcsolatát. A puszta formai utánzás, idézés, megfeleltetés még nem jelenti az azonos szellem, jelentés meglétét. Ma a valamilyenszerű utánzatok világát éljük, melynek tárgyi megjelenései hitünk vágyott megbizonyosodása alól húzzák ki a talajt. Ezért óriási az építészek, a tárgyalakítók felelőssége is...

Janáky: ...nehogy jelentésüket vesztett jeleket hordjanak össze, amikre eredetileg nem hozzájuk tartozó jelentéseket aggatnak és megbízóikkal karöltve légbőlkapott interpretációkat kreálnak szorgalmasan. [15.]

Fejérdy: Erről a számomra megkerülhetetlenről, erről a leglényegesebbet érintő küzdelemről most nekem is eszembe jutott valami:

 

Az egerészölyv semmit ön - szemére nem vet.

Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.

A piranha nem kétli, jót cselekedett - e.

A csörgőkígyó símán elfogadja magát.

Önkritikus sakál nem létezik.

A sáska, alligátor, trichtína és bögöly

úgy él, ahogy él és örül neki.

A bálna szíve száz kiló, ám

egyébként könnyű, akár a pehely

Semmi sem állatibb

a Nap harmadik bolygólyán,

mint a tiszta lelkiismeret. [16.]

Fejérdy Péter

 

Jegyzetek:

1. Janáky István: A negyedik műtípus. Bercsényi 28-30, 1977/2
2. Janáky István: A mai magyarországi építészet stíluskérdései. Magyar Építőművészet 1984/1 és Janáky István: Iromány a Mesteriskola VIII. ciklusának évkönyvébe. Magyar Építőművészet 1989/1-2
3. Janáky István: Hét szöveg. Magyar Építőművészet 1990/3-4
4. Janáky István: Hét szöveg. Magyar Építőművészet 1990/3-4
5. Janáky István: A negyedik műtípus. Bercsényi 28-30, 1977/2
6. Janáky István: Hét szöveg. Magyar Építőművészet 1990/3-4
7. Janáky István: A mai magyarországi építészet stíluskérdései. Magyar Építőművészet 1984/1
8. Janáky István: Iromány a Mesteriskola VIII. ciklusának évkönyvébe. Magyar Építőművészet 1989/1-2
9. Madách Imre: Az ember tragédiája
10. Madách Imre: Az ember tragédiája
11. Janáky István: Hét szöveg. Magyar Építőművészet 1990/3-4
12. Janáky István: Hét szöveg. Magyar Építőművészet 1990/3-4
13. Janáky István: A mai magyarországi építészet stíluskérdései. Magyar Építőművészet 1984/1
14. Janáky István: A mai magyarországi építészet stíluskérdései. Magyar Építőművészet 1984/1
15. Janáky István: Iromány a Mesteriskola VIII. ciklusának évkönyvébe. Magyar Építőművészet 1989/1-2
16. Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

 

 

 

 

 

---

 

 

VUKOSZÁVLYEV ZORÁN

SPONTÁN - MONTÁZS - ÉPÍTÉSZET

 

Spontán-montázs-építészet-írás - Janáky István építészeti írásaiból -   Janáky István: A negyedik műtípus. in:Bercsényi 28-30. 1977/2. 27-35. p. · "abszolút" halmaz · strukturáltság · a változás érezhetővé vált · jelentőssé vált · a változás már jelenthette a változást · széttagoltság · a legértékesebb tartalmú mondandókat · fenyegetően kaotikus tárgyhalmaz · értelmet adó strukturáltság · mindig különböző típusú változások pillanatnyi lenyomata · különböző struktúranyomok · változások · cserélődései · aktuális strukturálás · komplett tárgyi lajstromozás · nomenklatura · ez nem "önmagában zárt....struktúra · 1. a meglévők · 2. az originálisak · 3. spontánok · kifejezésbeli igényei · szétszedés · differenciálás · "részekre tördelés" · összerakás fázisa · változni kezd · kezd "hasonlítani" · ő is magán viseli a változások nyomát · 1. rituális-mágikus · 2. Autonóm-klasszikus · 3. szubjektív-romantikus · 4. egy negyedik műtipus · e műtipus a tárgyi világ irányába is nyitott és nyitott a jelentésköre is · tervezett strukturáltságok és sorsuk hozta elváltozásaik · összemontírozott struktúrák autonómiája · "bonyodalmak tisztázhatósága" · "bonyodalmak kezelhetősége" · a "bonyodalmakon való hatalom" · 1. az egyes struktúrákon belül:...az egyes struktúrák természetes öntörvényeik ...szerint tudnak változni · 2. a kontamináció · 3. penetráció · az eredeti struktúrák kisebb-nagyobb mértékben módosulnak · bizonyos strukturális elhatárolások mégis megőrződnek és ezek révén fennmarad az eredeti strukturáltságnak valamiféle emléke · Janáky István: A mai magyarországi építészet stíluskérdései. in: Magyar Építőművészet 1984/1. 18-21. P. · építészeti stílusról beszélni · a stílus fogalmához valami gondosságra, következetességre, finomságra utaló jelentés is tapad · ellenségesség tapasztalható a stílus státusával · a stílusreminiszcenciák őrzésének egyre erősödő igyekezete · stílusvonzalma....virulens, kiirthatatlan volta · a tárgyi környezet építésével kapcsolatosak · vizuális köznyelvszerű gazdagodások · a hivatali műépítészet és a spontán építés · a rikító....másság egy házgyárban készült lakótelepi ház külseje, közösségi terei....és a benne foglalt lakások között · a műépítészeti szubkultúra termékei · a spontán környezetalakítás területei · a külső és belső közötti összhang.....családi háznál · hazai műépítészetnek szinte életeleme a stilizációs tevékenység....a spontán építésben a stílus csak....másodlagos dolog · a műépítészet éppen ortodoxiájának következtében őrzője az építészeti hagyományoknak · cinikus apátia · a stílus elutasításának hangoztatása ellenére · nagy feszültség ....műépítészet és a mellette szerényen egzisztáló alacsonyabbrendű építési jelenség-halmaz között · spontán építési és tárgyalakítási tevékenység hatalmas anyaga · egy szakmai szubkultúra gyenge szálai · az önkifejezés vágyából termelődött · a szocreál kudarcai · stílusorientációi teljesen megmerevedtek · elutasítóvá váltak minden stilisztikai finomság....iránt · beruházói gyakorlat mély elbürokratizálódása · 1. idővel megfellebbezhetetlen stílus-dogmatizmussá köve-sedett · benne egyfajta folyamatosság, bizonyos lassú önfejlődés tapasztalható · 2. amelyik a pillanatnyi egzisztenciális csillag-állásnak legjobban megfelel · 3. "egységes oeuvre"-re tartva igényt....egész munkásságukkal orientálódnak egy kiválasztott stílus felé....taktikázó egzisztenciális szempontok alapján · 4. szuper-individuális stílus-demonstrációk · ez a gyakorlat abszolút sterilitást kíván · 5. a műépítészet zárt felekezeti jellegén lazítani igyekeznek · sokféleség · újfajta montázsszerű környezet gyakorlata megértése felé mutat · összefüggéstelennek tűnő tárgy- és elemhalmazaiban felbukkan....a stilisztikai egységnek a lehetősége · heterogén integráció · Janáky István: Iromány a Mesteriskola VIII. ciklusának évkönyvébe. in: Magyar Építőművészet 1989/1-2. 66. p. 73. p. · a dolgok holtan fekszenek · merev és közönyös · az alakításhoz folyamodtak · a jelentések burka · a tárgyakból jelek váltak · az értelmezés légköre · a jelentés jelensége · a szétesés veszélye · eltávolította egymástól a jelet, a jelentést és az interpretációt · 1. a mechanikus gondolkozású tárgyak · 2. Jelentések tárgyak nélkül · 3. interpretációs tevékenysége....a legszűkebb praktikumokra korlátozódik · az elhagyás fázisai · hatalmas energia tartotta össze · széthúzást....hatalmak erejeként · az elemek között keletkezett térben · a köztes térben jelek....jelentések és interpretációk hulladékai nyüzsögnek · a létbensőségességét · 1. a jelen (legfelső) síkjában dolgoznak · csak a jelek, jelentések és értelmezések elszakadt voltát érzékelik nagy beletörődéssel · 2 . a három mező egységét tűzzel-vassal helyreállítsák · az összeforrasztást már többé nem lehet megvalósítani · 3. a leírt jelenség teljes történetét igyekszik felfogni · a széttagoltság hosszú lejáratú tény · bejárják az ügy teljes terjedelmét · 4. a szűk....csak a körök valamelyikében tud vagy akar mozogni · 5. És él még a köznép is · Janáky István: Hét szöveg. in: Magyar Építőművészet 1990/3-4. 12-23. p. · eszembe jutott, hogy elhagytam a spontán építészetet · lágyítója · esedékesebben mint valaha · 1. amiket természetességgel használnak · 2. szomorú vidámságú tárgytenyészetek · 3. egy szörnyű....környezet-réteg keletkezik · tárgy, a végképp gazda nélkül maradt tárgy-gyepűk vidékei · 1. a szellem jelenléte · 2. vad ösztön · 3. a stílus és az emberi viselkedés hiányának tragédiája · a spontánság hát életben maradt · szétterjedőbbnek érzem · a kifejezhetőség lehetségességével van szoros kapcsolatban, az elmondottak záloga · a jelentés fegyver · a tárgyak megint szótlanok · tulajdonos nélküliség mezői · butiknegyed állati spontánsága · a szegény magánszféra tehetetlensége és a honi gazdagság tehetségtelensége · teljessé válik a poszterkép · ideges, boldogtalan idill · a mai spontánság ördögi ellensége a valóságos valóság · önkéntes tárgyalakítás fegyver volt · e jelentés pedig vér volt · a jelentés fegyver, a meghódítandó pedig az egzisztencia · a mai spontánság nem jelentés, hanem valami ismeretlen dolog · szervetlen szervezet · a spontánság a műviség ellenpárjaként működött · 1. a hatalomkörnyezetéé · 2. A köznépi spontaneitás · az egzisztencia az egyetemességgel lévén összekapcsolódva · ma az egyetemesség külön kategóriává szakadt · vak erők önkénytelensége · nem ehhez a kapható valósághoz van közük · a tárgy érzete, a gondolat érzete, az érzés érzékelése · mintha a spontánság a stílus helyét foglalta volna el · a személyesség érvényre juttatása · törvényalkotó elsődlegessé szilárdult · nem keveredik össze · nem alakul ki a természetes átmenet · a puszta viselkedés lenyomatainak halmazává válnak · a dolog beláthatatlan síkká változik · egyenként ne vegytiszta · az igazi kinyilatkoztatások….az átmosódásokba jelennek meg · a homályos átmenetek....tisztulni akarnak · a kiélesedett tárgyak.... átmenetiségre vágynak · ilyen amilyen, és hogy nem is lehet más · az érzések és érzelmek pontosságát keresi · a manifesztáció bilincs · a kinyilatkoztatás szörnyűséges emberi találmány · az építészet is csak látszólag örök, fenntarthatósága....a spontán építészet fennmaradásán múlik ·   Irodalomjegyzék Janáky István említett írásaihoz A negyedik műtípus . in: Bercsényi 28-30. 1977. 27-35. p. A mai magyarországi építészet stíluskérdései in: Magyar Építőművészet 1984/1. 18-21. p. Iromány a Mesteriskola VIII. ciklusának évkönyvébe . in: Magyar Építőművészet 1989/1.2. 66. p. 73. p. Hét szöveg . in: Magyar Építőművészet 1990/3-4. 12-23. p.

Spontán-montázs-építészet - Janáky István építészeti írásairól -   Janáky István 1938-ban született Budapesten. 1961-ben diplomázott az ÉKME Építészmérnöki Karán. Előbb a MÁV tervezője volt, majd az Iparterv vezető tervezője lett. A Mesteriskolát 1970-72 között végezte. 1975 óta a Mesteriskola építészmestere. 1990-ben Ybl-díjat kapott.   Janáky írásait elemezve találkozunk a "spontán építészet" fogalomkörével. E név alatt egy olyan kategóriát állít fel, mely a hagyományos építészettörténeti és elméleti, stílus szerinti besorolásoktól függetlenül érték- és érzékenység-elvűség alapján ítéli meg az épületet. A stílus-fogalommal való ütközés problémájáról 1984-es, A mai magyarországi építészet stíluskérdései c. írásában szól. Írásában kritikusan felvázolja a '45 utáni magyar építészet fejlődését. A '20-as évek modern mozgalmától eredeztetve szétválást tapasztal a köznyelvi érthetőségű építészet és a műépítészek formavilága közt. Véleménye szerint a modern építészet egyszerűsítő-sematizáló gondolkodásmódja oly eszközök alkalmazását kényszerítette a tervező építészekre, mely eleve elhatárolta a létrejövő művet a köznapi, általános szintű befogadástól. A "luxus-építészeten" felnövő tervező-generáció a II. világháború után a nagy vállalatokhoz került - és természetszerűleg magával vitte addigi gyakorlatában alkalmazott formavilágát. Ekként mentődött át a háború előtti magánirodák tervezési kultúrájának világa a nagyvállalati szocialista iparba. Az államhatalmi gépezet részévé vált műépítészet önmaga felemésztőjévé vált. A tipizálás, a formanyelv leegyszerűsítése, az építés elbürokratizál ó dása mind a köznyelviségtől való távolodás irányába hatott. A szocreál történetiséget visszahozó próbálkozása is kudarcra volt ítélve, hisz a köznyelviség ilyen irányú alapjai már rég eltűntek. A modern építészethez visszalépő nagyipari tervezés automatizmusa, bár lassú fejlődésen ment át, mindvégig távol maradt a köznyelvi szinttől. Mindeközben nagymértékű építészeti kultúra virágzott a lehatároltság minden korláta nélkül. Janáky e "spontán építészetnek" nevezett köréhez sorolhatjuk nemcsak a vidék családi-kaláka-magánház-építkezéseit, de a hivatalos építészet alkotásainak engedély nélküli átalakításait és a lakótelepi épületek szűkebb emberi környezetének, a saját lakásbelső alakításának tényét is. Mielőtt azonban rátérnénk a spontán építés "stílusjelenségeinek" vizsgálatára, egy időrendbeli ugrással foglalkozzunk néhány mondat erejéig a '80-as években jelentkező posztmodern hatásával is. Hét szöveg c. írásában Janáky kitér e "minden volt stílus bekebelezését szorgalmazó felfogás" hatására. Az emberi érzékelés érzékeny figyelembevételét hangsúlyozó posztmodern azonban véleménye szerint a spontánhoz képest nem tudott eléggé közel kerülni a meghatározottságoktól mentes alkotás szabadságához, így stílussá dogmatizálódott. A spontán építészet fogalomkörének építészetelméleti alapjait Negyedik műtipus c. írásában fogalmazza meg. Szerkezetiségében modellezve a tervezés- megvalósulás-használat folyamatát vizsgálja az egyes részegységek viszonyát a teljességhez, az alakítási-alakulási kapcsolatok összefüggésrendszerét. Az épülethez, mint objektumhoz kapcsolva a létrehozásának folyamatára ható tényezőket, valamint a már kész alkotás környezetének hatásából adódó formálódásának fogalomkörét összekapcsolva beszél spontán építészetről. A posztmodern filozófia elemző lényegiségének megfelelő részekre szedés után az összeállítás fázisát egy változási folyamat teszi teljessé. Nincs a részek egyediségéből adódó közvetlen struktúra-meghatározottság, az épület Janákynál állandóan változó organizmus. Még a közvetlen modellezésnél maradva tekintsük át , miből is áll e kapcsolat-rendszer, és csak ezután térjünk rá a közvetlen tervezéselméleti vonatkozásokra. Janáky az "abszolút" fogalmából kiindulva vallja az azt felépítő egységek autonomitását. A részekre bontva történő elemzés által eléri az egyéni struktúraelemek lényegiségét - ezek hierarchikus összerakásával, fegyelembe véve az összeállítás folyamatára ható további tényezőket, kapjuk meg a feladat indukált megoldását. Azonban éppen itt lép túl a posztmodern építészeti filozófiák tartalmiságán. Véleménye szerint az alkotás nem áll meg létében e "tökéletesített" szinten. A már említett külső tényezők hatása, a létrehozáshoz képest változó körülmények, az alkotás életben való megfeleléséből adódó alakulási folyamatok minden adott pillanatban átformálják létét. Így "mindig különböző típusú változások pillanatnyi lenyomataként áll előttünk". A környezet hatását - legyen az fizikai vagy szellemi - nem egyértelműen egyirányúan ható tényezőként kezeli. A kialakításban játszott szerepét korábbi építészeti elméletek is magukénak vallották (pl. a modern: adott helyre, adott funkcióval - tökéletes megoldás), azonban további hatását Janáky jelentőségteljesen hangsúlyozza. Tehát nem csak úgy, hogy a létrehozott objektum hasonul idővel környezetéhez, hanem egy kölcsönös folyamatot vallva az is természetszerűleg hat környezetére. Ezáltal nem az alkotás folyamatáról beszélünk valójában, hanem az alkotott mű létének folyamatosságáról, ahol a létrehozás csak egy része a teljes "történetnek". Így válik a mű léte mozzanataiban folytonossá, az állandó alakulásból adódóan organikus egésszé. A "spontán építészet" tervezéselméleti vonatkozásait taglalva, érzékenységében nagyon közelállónak tapasztalhatjuk a posztmodern gondolatvilágához. Azonban míg a posztmodern irányzatok az emocionális hatás végett alkalmaznak építészeti eszközöket (történeti stílus-elemek, a dekonstrukció széttördeltsége...), addig a spontán építészetben nincs akkora jelentősége a szándékoltságnak. A dolgok önmagukat indukálják. Megfelelő érzékenység szükség es csak a jelek befogadásához. S itt további elméleti lehatárolások fogalomköréhez érkezünk: a jel, a jelentés és az interpretáció hármasságának egységéhez. E megközelítés az elemek egyéni létéből adódó teljességhatás eléréséből fogalmazódik meg. S ezen elemi megközelítés építész általi reagálása alapján kategorizál tervezői hozzáállást. A posztmodern filozófia "minden egész részekre tört" alapkijelentéséből indulva: 1. Beletörődve e szétszakadásba, nem visszanyúlva az eredetiséghez, helytelen kapcsolatokat felállítva rosszul alkotók; 2. A csak egyes részek fontosságát felismerők; 3. Az elemek egységességének szükségét felvállalók, akik azonban csak egyes részek önmaguk megfeleltetéséig jutva nem teljességet érnek el, ezáltal nem is megtalálva az eredeti régit; 4. Akik felismerve e töredékesség meg-nem-változtathatóságát, nem az egység újra elérésére törekednek, hanem a teljes megismerésből adódó, a mai kor spontaneitására finom rezonanciával válaszoló, más jellegű teljességközeliségre törekednek. Az előzőek tükrében talán nem mondható véletlennek, hogy a 6. velencei biennálén "az építész, mint szeizmográf" értékelte a kor rezdüléseit. Nem tagadva egy mai irányzat létét vagy jogosságát sem, megmutatva a XX. század végének a kor társadalmi-gazdasági-politikai jelenére "válaszoló" építészetét.     Vukoszávlyev Zorán

 

 

 

 

 

---

 

 

KLOBUSOVSZKI PÉTER

FINTA JÓZSEF ÍRÁSAI TÜKRÉBEN

 

"A jó és a rossz építész ma abban különbözik egymástól, hogy a rossz minden késztetésnek megadja magát, a jó viszont ellenáll nekik."

Ludwig Wittgenstein

 

"Azt hiszem, alázatosabbnak, puristábbnak s gondolkodóbbnak kellene lennünk."

Finta József

 

Finta József épületeiről számtalan kritika jelent meg az elmúlt harminc évben. Ezekben hiába keresünk választ arra, hogy az életmű és az elméleti írások, a vele készített interjúk hogyan függnek össze. A dolgozat a két utolsó alkotói korszak írásos dokumentumaira hagyatkozik, részben formai kötöttségek miatt, részben pedig, mert ezek magyarázzák leginkább Finta gondolkodásának jelenlegi állapotát. Az őt korábban foglalkoztató kérdések az esetek többségében ezekben is előfordulnak.

Finta nem elméleti beállítottságú építész, vallja magáról. [1.] Írásai nem építenek fel összefüggő építészetelméleti teóriát, doktori értekezése, akadémiai székfoglalója és egyéb publikációi gyakorlati tevékenységének mozgatórugóit tárják fel, és a vele szorosan összefüggő kérdések, problémakörök taglalásával foglalkoznak: kapcsolata a korával, Budapesttel, a nemzettel, a hagyománnyal, és a hazai és külföldi kortárs építészet értékelése.

Ars poeticájában így vall az építészeti gondolkodását meghatározó tényezőkről: "A nyolcvanas évekre formálódtak egyre határozottabbá azok a tervezési elvek, az a hitvallásom, amely szerint ma is dolgozom, s amelyekkel bizonyos fontossági sorrendet, mondhatni törvényeket fogalmazok meg, valamely tervezési feladat elemzése, értelmezése, megemésztése és megoldása folyamatára. A mindenkori hasznosság, használhatóság, a mindenkori befogadó környezettel való párbeszéd kötelezettsége, a külső és a belső egyanyagúságának gondolata, a terek, térformák vízszintes és függőleges összetettségének a bennük felszabadított, de irányított mozgások megszervezésének, megkomponálásának törekvése, a kor által felkínált legfejlettebb építéstechnikák és anyagok használatának evidenciája." [2.]

Finta a hatvanas években, a szocialista realizmus bukása után, a nyugaton már érlelődő posztmodern fordulat előtt kezdett praktizálni. Pályája kezdetétől napjainkig gondolkodásának meghatározó eleme a hasznosság-használhatóság, mely retorikájának funkcionalista, modernista gyökereit mutatja. A hasznosság-használhatóság vagy haszonelvűség központi jelentőségre tesz szert a felvilágosodás társadalomfilozófiájában és etikájában. Az egyén és a társadalom szintjén is olyan mozgatórugóként működik, mely annak kiemelt szerepet biztosít egyéb szempontokkal szemben. Finta több helyen is morális felhangokkal erősíti meg ezirányú hitvallását, amely persze nem jelenti azt, hogy a megvalósult műveiben ez a funkció térbe vetüléseként, modernista köntösben jelenne meg: "Számomra már csak azért is egyértelműen morális feladvány az építészet minősége, míg stiláris értelemben viszont igen másodlagos kérdés." [3.] A modern építészet diskurzusaiban és Finta gondolatvilágában is a használhatóság vagy a funkció mindenek fölött való érvényesítése válik a szép és jó letéteményesévé és egyúttal a "minőség" garanciájává is.

A funkció és az azt megvalósító ház stiláris megjelenése azonban különválik, a modernizmus egyik alapgondolatát, mely szerint a funkció kivetül a ház egészére meghatározva annak szerkezetét, tereit és tömegalakítását, Finta megkérdőjelezi. 1984-es Confessiojában "érzelmes funkcionalistának" nevezi magát. Az "érzelmes" jelzőt pedig következő mondatai magyarázzák, melyekben a modernizmus zsákutcájának tekintett panelfalanszterek logikájától igyekszik elhatárolódni: "Ám az objektíve megfogalmazható funkciók steril szolgálata nem eredményez jegyezhető épületet. Annak úgy kell teljesítenie primer feladatát, hogy választott szerkezete segítségével, belső térvilágának önállóságával és azzal az érzelmi többlettel, amellyel tágabb és szűkebb környezetét gazdagíthatja, formálhatja, más helyen és más körülmények között, más időben létrehozva éppen egyénisége révén meg nem ismételhető legyen."A környezet gazdagítását annak "formálásán" keresztül igyekszik megoldani, konkrét receptet azonban nem ad annak mikéntjéről.

A hetvenes évek közepén lezajló paradigmaváltás őt sem hagyja érintetlenül. Ettől fogva kezdi érdekelni az illeszkedés problémája, melyet - a már idézett tervezési elvekben - "a mindenkori befogadó környezettel való párbeszéd kötelezettségeként" [4.] határoz meg. Finta esetében ez a pesti eklektika, melynek értékeit és vele kapcsolatban a századforduló városlátását pozitívan ítéli meg. Ebben azonban korszerűséget, forradalmi tettet lát, mely a klasszicista beépítésekhez viszonyítva hatalmas léptékváltást eredményezett az épített környezetben, és nem annak stiláris homogenitását. A meglévő struktúrához való igazodásnak kreatív jegyeket kell mutatnia, s nem lehet követő, utánzó jellegű, környezeti kapcsolatai szellemi értékűek és nem materiálisak. Gyakran kel ki "a vulgáris leegyszerűsítő illeszkedések ellen, mely manipulálja a tervleadási technikánkat, és ez a manipuláció immáron a kreatív gondolkodás, a minőség ellenében dolgozik, a város és a városlakók kárára lesz." [5.]

A posztmodern európai vonulatai a városi szövet folytonosságára és a helyi értékek és karakterek meglétére és ahhoz való illeszkedésre hívják fel a figyelmet, elsősorban a locusból indulnak ki. Ez a magatartás inkább illeszkedő és toleráns, mint forradalmi és a szót modern értelmében használva "kreatív". Finta gondolkodásmódjában "a posztmodern nem túl mély, de mégis fellelhető, érzékelhető nyomot hagyott, rövid ideig tartó tudathasadást okozott." [6.]

Ez a tudathasadás aztán állandósul a szövegekben és az épületeiben is. Ellentmondásokhoz vezet a "Pesttel való kontaktálás" szándéka és erős, formaalkotó egyéniségének szembenállása. A Taverna és a Kongresszusi Központ esetében - melyek az első két, az "átmeneti kor" jegyeit magukon viselő Finta művek - nem a konkrét környezethez, hanem az éppen aktuális nyugati példákhoz fordul inspirációért, melyet Vámossy Ferenc hozzá intézett nyílt levele is a szemére hány. Abban az értelemben nem tagadja meg a modernet, hogy "a posztmodern stilisztika oltárán tett engedmények némiképp komikus kavalkádja" [7.] inkább a kornak szól, mintsem a helynek. Finta válaszában "a biztos pont hiányában, a materiális és gondolati értelemben egyaránt túlmobilizált világban, az alapfilozófia nélküli káoszban, a dehumanizált technicista masszában, hosszú távú álmok nélküli, földbe és kozmoszba mázolt racionalizmusban, lépteit percenként irány-igazító társadalomban, e résnyire szűkített horizontú közgazdásszemüvegű gazdaságban" [8.] találja meg a felmentést.

A Finta által emlegetett kreativitás szintén a modern alkotáselmélet kulcsszava, mely az új princípiumát képviseli, azt kívánja meg létrehozni. Ennek jegyében fogant a Taverna és a Nemzetközi Kereskedelmi Központ közé feszülő meg nem épült híd a "drinkbáros kávéházi térrel, melynek az ablakait teljesen szét lehetett volna nyitni, rátekintve hosszában a Váci utcára." [9.] Ez a gesztus is a kreativitás, az újdonság hajhászásának a számlájára irható inkább, mint a környezetre való odafigyelésére. Hiszen a Belvárosban a horpadthasút és dagadó társát összekötő motívum feltétlenül a újdonság erejével hathatott volna, a soha nem voltat jeleníthette volna meg, ahogy Finta korábbi próbálkozásai is. Az újdonság kívánalma a régi művelésének a tilalmát is jelenti egyben. "A modern ember folyton tilalmakkal konfrontálódik, melyek az innováció ideológiáján alapulnak. Tilos először is olyat csinálni, ami korábban már megvolt." [10.] Ezért ítéli el Finta az eklektikus viselkedést és ennek bármilyen formáját. A Taverna "nagy pillanatától" kezdve azonban egyre követhetőbb módon rászokik az eklektikára, "a boldog következmény nélküliség kábítószerének használatára". [11.]

A kritika számon kéri Finta épületeinek elzárkózását is, amelyek a pesti utca embere számára megfizethetetlen rezervátumokat hoznak létre. Réz András interjújában egy hagyományos város mellett érvel: "De mi van ma, amikor olyan házak épülnek, amelyek nem az utcáról nyílnak, ahol nincs üzlet, nem lehet kirakatokat nézni? Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, ahol a hagyományos beépítés megmaradt, ott kirakat van, ott a kirakat megvilágítja az utcát, tehát mindez vonzza a járókelőket. Az emberek (...) magára hagyták a várost, kivonultak a városból. Kérdés, hogy nem visszafelé igaz-e a dolog, nem a kötött tér hagyta-e el az embereket, akik egyre kevésbé érzik, hogy a tér nyújt számukra valamit. De ki a fene áll meg egy bank előtt, és nyomja oda az orrát a kirakatüveghez?" [12.]

Önkéntelenül György Péter kritikai észrevételei jutnak eszünkbe. A felvázolt elképzelések felettébb szimpatikusak, lehetőség is nyílott volna rá a Kempinskinél, hogy a Petőfi Sándor utcai homlokzatra üzletek kerüljenek, azonban az elkészült utcaszint teljesen elzárkózik a járókelőktől. A Bank Center esetében pedig csak a szigorú biztonsági felügyelettel ellátott passzázs irányából közelíthetőek meg az üzletek. Mintha a szavak követnék a tetteket, és "a demokrácia lényege a teljes közösség által legjobban megélhető, befogadható vizuális, esztétikai értelemben is optimalizálandó városalakzat" [13.] a semmibe veszne. "Egyre másra a városhoz való kötődésről lenne szó, s újra és újra annak hiányát tapasztaljuk." [14.]

Finta credojának másik fontos tétele a "kor által felkínált legfejlettebb építéstechnikák és anyagok használatának evidenciája". "Ha az építészet igazságát vallatom, egy igazságát sohasem vitatnám. Azt ugyanis, hogy önnön kifejezésére, akaratának materializálására mindenkor a saját ideje kínálta legfejlettebb technikát igyekszik felhasználni, s ezt kell tennie ma is." [15.] Ez a tételszerűen megfogalmazott kijelentése a modern technikába vetett feltétlen hit manifesztuma.

A századelő modernista kiáltványaiban fogalmazódnak meg "a totálisan technicizált építészeté a jövő (és a jövő lehet csodálatos)" [16.] típusú utópisztikus elképzelések, melyek a haladás mítoszából táplálkoztak. A fejlődés korlátainak felismerése, a modern válsága a hetvenes évekre időszerűtlenné tette az ehhez hasonló elképzeléseket. A high-tech viszi tovább a forradalmi lelkesedést, mely mint minden modern irányzat redukcionista filozófiával él, módszere a lemondás, az aszkézis. A high-tech építészet minden eleme megtalálható a régi korok építészetében, ami azonban új benne, az az, hogy a mű leszűkül bizonyos komponensekre, illetve a többi komponens használatát tilalom alá helyezi. "A házat működését tekintve gépnek tekintem mindig. Olyan technikai produktumnak, amelynek pontosan meghatározható feladatai vannak, és feladatainak teljesítésében nem gátolhatja semminemű érzelmi áttétel."

A high-tech, mely az ipari esztétikát és a szerkezetet ünnepli, az építészet egyéb összetevőit, többek között a kontextust és "mindennemű érzelmi áttételt" igyekszik nagy ívben mellőzni, feláldozva ezeket a technika oltárán. "A high-tech művelők nem szeretik, ha épületeik stílusáról beszélnek, felfogásukat és eszköztárukat szívesebben nevezik módszernek.(...) Igaz a megoldásokhoz vezető kiválasztott út már meghatároz bizonyos, a választásból szinte szükségszerűen következő formálásmódot, formaelemeket." [17.]

A high-tech Finta leggyakrabban használt jelzőinek egyike. A fogalomhoz való viszonya azonban ellentmondásos. Saját korával foglalkozva gyakorta jelenik meg a technikai civilizáció mint a világban tapasztalható rossz oka, többek között a Vámossyhoz írott válaszlevelében is. Túldimenzionált költői képek ecsetelik a jövő poklát, helyenként prófétai hangnemben. Konkrét megépült példák esetében, és leggyakrabban saját épületeivel kapcsolatban viszont a high-tech mindig pozitív előjellel jelenik meg.

A Fórum Szállóról szólva annak "jellegzetes high-tech karakteréről" beszél. A megjelölés abban az értelemben igaz, hogy a Fórum az osztrák kivitelezőnek köszönhetően a hazai építőiparhoz képest magas technológiai színvonalat képviselt, amely azonban messze elmaradt a kortárs angol és francia példáktól. Az más kérdés, hogy csak viszonylagos minőségi és nem stilisztikai értelemben tekinthetjük high-technek.

Az International Trade Centerrel kapcsolatban posztmodern és high-tech formák keveredéséről ír, amely már önmagában is furcsán hat, ha komolyan vesszük a high-tech funkciócentrikus etikáját, mely egyértelműen elhatárolódik a posztmodern formavilágtól. [18.]

Akadémiai székfoglaló előadásában a magas technológiai színvonal viszont egyértelműen pejoratív mellékzöngével jelenik meg, amikor az építészet stiláris és esztétikai zavarainak okát keresi, "a nyugati high-tech civilizáció öngerjesztő, újra és túltermelő, önellátó mechanizmusáról" beszél, "egy elpusztulás előtt-alatt álló kultúra romja felett jajongva." [19.]

Végül álljon itt egy gyöngyszem az eklektikus gondolkodás bírálataként: "A mindent lehet elmélete kitágíthatja a jövő útjait, a kísérletezés értelmet is nyerhet, ám az eklektikus gondolkodás aligha. Pedig hát ez is populáris, ez a historizáló, amerikáner, de mégis majdnem hitlerista sztálinista high-tech." [20.]

Finta és "hazai építészetünk tragédiája, hogy sokszorosan kicsiny nemzeti jövedelem hányadunkkal szeretnénk lépést tartani olyan építészekkel, akik mögött léptékekkel nagyobb pénzügyi lehetőségek rejlenek, s e lehetőségekkel arányos igényrendszerek állnak." [21.] A Finta által oly hőn áhított csúcstechnológia hazai megjelenésének nincs feltétlen aktualitása. A megépült munkákon megjelenő high-tech applikációk és szerkezeti üveghomlokzatok részben a behatárolt pénzügyi lehetőségek következtében, részben az építész hibájából is, aki a csúcstechnikát meg sem próbálja kiváltani olcsóbb és nem feltétlenül az esztétikum ellen dolgozó épületszerkezetekre, másodvonalbeli sablonmegoldásokká degradálódnak.

Írásaiban Budapest városszerkezeti átalakítására vonatkozó terveit is kommentálja. Finta kétségkívül Budapest jelenkori építészetének meghatározó figurája, aki a köz és a kritika ellenséges megnyilvánulásaitól övezve kitörölhetetlen nyomokat hagyott a belvárosban. "Fogadják megértéssel azt a vágyamat és hitemet, hogy a jelen is képes lenne, képes lehetne millenniumi léptékű szerkezeti lenyomatokat hagyni Budapest térszövetében." [22.] Jogosan tehetnénk fel a kérdést: vajon mi indokolhatna ekkora léptékű beavatkozásokat egy már meglévő és szinte teljesen befejezett városalakzatban. Íme a válasz: "Minden időnek meg kell adni azt a lehetőséget, hogy önnön akaratát térben és formában fejezze ki, még tévedéseivel, azok feltételezéseivel és jövőbe prognosztizálásával együtt is." [23.] Ha megvizsgáljuk az erre vonatkozó szövegeket, Finta a történeti városszerkezetek és a XX. században bekövetkező robbanásszerű mobilizációs forradalom között feszülő ellentéttel állít minket szembe. Javaslataival monumentális városképi együtteseket hoz létre, mint a Déli pályaudvartól a BAH csomópontig terjedő beépítés, vagy a Gellért rakpart lefedése, vagy a korábbi, a meglévő beépítési magasságokra fittyet hányó, csak részben megvalósult Duna korzó terve. A javaslatok, melyek jogot követeltek a tiszta levegőhöz, a napfényhez és a vízhez, nyelvezetüket tekintve is a századelő manifesztumaira emlékeztetnek. Ezen kiáltványok számára "az élet állandó folyam, a feltalálás, a változás és a tervezés szakadatlan áradata." [24.] Amiből az következik, hogy "nem látnak semmi történelmen kívülit, megváltozhatatlant és örök érvényűt, amibe bele lehetne kapaszkodni". "Annak idején Le Corbusier Párizs lerombolását javasolta, hogy a helyén új, konstruktivista várost lehessen építeni. Természetesen vetődik fel a kérdés, miért éppen Párizs helyén, s nem valahol máshol? A válasz az lehetne, hogy Le Corbusier-nek épp azért volt szüksége erre a városra, hogy megmutathassa eszméjét, majd megtisztíthassa azt történeti esetlegességeitől. A konstruktivizmus utópisztikus, mert nincs saját toposza a földi világban, így aztán konstrukcióihoz szüksége van egy nem helyre, egy u-toposzra." [25.]

Finta József írásait nehezen lehet függetleníteni a megépült munkáktól, melyekhez kommentárként, egyfajta igazolásféleként kapcsolódnak a szövegek. Ezek önmaga és a körülvevő közeg, a társadalom szembenállásából születtek. Finta épületeit az építészet elgondolásának egy lehetséges módjának képzelnénk - függetlenül annak minőségi jellemzőitől -, holott ő az építészet kiterjesztésének tekinti őket. Az írásnak itt az a feladata, hogy a cselekvések realitását a célok idealitásához kapcsolja, azaz egy értékelvű írásmódot használ, ahol a szó-leírás egyben ítélet is lesz, azaz alibi, valami más és valaminek az igazolása.

Klobusovszki Péter

 

Jegyzetek:

1. Finta József műhelye. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest 1997, p.182.
2. uo. p.15.
3. uo. p.17.
4. uo. p.15.
5. uo. p.278.
6. uo. p.125.
7. György Péter, ifj. Durkó Zsolt: Utánzatok városa Budapest. Cserépfalvi kiadása, Budapest 1993
8. Finta József műhelye. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest 1997, p.182.
9. uo. p.152.
10. Boris Groys: Az utópia természetrajza. Teve könyvek, Kijárat Kiadó, Budapest 1997
11. György Péter, ifj. Durkó Zsolt: Utánzatok városa Budapest. Cserépfalvi kiadása, Budapest 1993
12. Finta József műhelye. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest 1997, p.304.
13. uo. p.9.
14. György Péter, ifj. Durkó Zsolt: Utánzatok városa Budapest. Cserépfalvi kiadása, Budapest 1993
15. Finta József műhelye. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest 1997, p.278.
16. uo. p.8.
17. Simon Mariann: A high-tech derűlátása. Magyar Építőművészet 1991/1
18. Finta József műhelye. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest 1997, p.16.
19. uo. p.277.
20. uo. p.300.
21. uo. p.17.
22. uo. p.279.
23. uo. p.278.
24. Boris Groys: Az utópia természetrajza. Teve könyvek, Kijárat Kiadó, Budapest 1997
25. Boris Groys: Az utópia természetrajza. Teve könyvek, Kijárat Kiadó, Budapest 1997

 

 

 

 

 

---

 

 

KISSFAZEKAS KORNÉLIA

A TULIPÁN-VITA

 

A tulipán-vita fogalom.

Látszólag jellegzetesen magyar, tipikusan szocialista-zamatú - korhoz, helyszínhez, társadalmi háttérhez kötött, azaz konkrét, “egyszeri és megismételhetetlen”. Hiszen az egyes tényezők (dolgok, körülmények, személyek) ilyetén “együttállása” szükségeltetett a vitatott tett megtörténtéhez, (azaz a paksi házak megtervezéséhez) ahhoz, hogy e tett egyáltalán vitát gerjesszen, a vita kirobbanásához, hangvételének, stílusának, különböző fordulatainak kialakulásához.

Mindezek ellenére jól felismerhetők a szinte sztereotip módon bárhol, bármikor általánosítható elemek is, melyek persze lehetnek jellemzően magyarok, de “kortalanok” (nemzeti építészeti arculat keresése - lásd Lechner-párhuzam ), vagy nemzetköziek, de szorosan a korhoz kötöttek (Bauhaus-vita).

A vitának számos síkja, tartalma, értelmezési lehetősége van tehát (a hozzászólók mentalitása, szakmája, habitusa és az olvasó beállítottsága szerint), melyek külön-külön is végig gondolhatók, de az észrevételek sorát nyomon követve egy összképet adva egymásra vetülnek. Hasonlíthatók lennének egy számítógépes rajzolóprogram fóliáihoz, ahol minden fólián elkülönítve ott találhatók az adott szempont szerint csoportosított adatok - e fóliák kikapcsolhatók, különböző összeállításban megtekinthetők, vagy valamennyi együtt megjeleníthető. Azonban éppen ezekkel a gép által nyújtott tökéletes, személytelen, s így objektív szelektálási lehetőségekkel nem rendelkezünk. Ahogy a vitában résztvevők állásfoglalásai sem lehetettek mentesek a személyes indíttatástól, úgy a kívülálló értelmezőt is áthatják a szubjektív benyomásai. Így a vita számos vonulata közül egyedi, hogy az olvasó-értelmező melyekre helyezi a hangsúlyt.

Ami tény: olyan vitáról van szó, amely húsz év távlatából sem vesztett sem jelentőségéből, sem érvényességéből és legkevésbé a tanulságaiból.

Hogy miért?

Mindenekelőtt, mert nem a csak szakma által életben tartott szóváltás, eszmecsere volt, nem szűkült be szigorúan annak belső, zárt köreibe. Figyelembe véve, hogy az eredendően (látszólag) építészelméleti vita a későbbiek során milyen fordulatot vett, hogy mennyi, a szakmán kívülieket is érzékenyen érintő kérdést bolygatott (életmód, esztétika, városkép, magyarság-tudat és annak kifejezése stb.) ez nem is lenne meglepő. Feltűnő azonban azért, mert egyedi esetektől eltekintve mára már elszoktunk mind a külső szemlélők szakmánkat érintő nyilvános észrevételeitől, mind az úgynevezett szakmai közélettől. Az építészek nem reflektálnak, nem nyilatkoznak és nem kritizálnak. Kinyilatkoztatnak ugyan, megállapításokat tesznek, elsősorban saját munkásságukkal kapcsolatosan, de az egymás munkáira vonatkozó kritika, sőt mi több a nyilvános vita mint kommunikációs forma, már ismeretlen.

Pedig létezik, talán jobban, mint valaha (legalább) egy, a munkákban amúgy tökéletesen nyomon követhető éles szemléletbeli, ideológiai különbség - az érintettek azonban összetűzésbe nem bocsátkoznak. Talán a személyes ismeretségek miatt, a mindenki mindenkit ismer, az “élni és élni hagyni” elv alapján, kínosan ügyelnek arra, hogy egy elméleti vita erejéig se konfrontálódjanak - saját köreiken belül mozognak, s a másik “tábort” messze elkerülik. Nem szokás tehát már így vitázni-vitatkozni, nyilvános szópárbajt vívni építészek és laikusok részvételével, s még kevésbé szakmán belül. Nem véletlen azonban, hogy annyian üdvözölték lelkesen a vita kirobbanását, s néhányan éppen e nyilvános hozzászólási lehetőséget tartották a paksi házak, mint apropó, legfőbb érdemének. Jelzi ez, hogy a 70-es (és a 80-as) években sem volt általános az ilyen típusú plénum, s ez a tény csak még inkább növeli jelentőségét.

Izgalmas e vita, nem utolsó sorban azért, mert megnyilatkozik benne a ma is élő, a szakmát markánsan megosztó népi-urbánus ellentét, írott formát és neveket öltve. Az adott ügy kapcsán nyílt, helyenként szinte kiáltványszerű állásfoglalásra készteti a tervezőket, arra ösztönözve őket, hogy ne csak műveikkel (melyek egyébként egyértelműen jelzik hovatartozásukat), de szóban is, nevükkel fémjelezve deklarálják álláspontjukat, és hitet tegyenek valami mellett és ellen.

Hogy mi vagy ki ellen - ez változó, de jellemzően s szinte egyhangúlag a paksi kísérlet eredménye ellen. Az, hogy az ellenérzés milyen ideológia alapon nyugszik, különböző. Kiben a népi kultúrára való hivatkozás, mint tervezői ihlet (Major Máté, Hoffmann Tamás), vagy a gesztus hamissága (Finta József), másban a “tartalom és forma dialektikájának” felbomlása, azaz a szerkezet és díszítés szervetlen kapcsolata (Major Máté, Pogány Frigyes, Vadász György) keltett visszatetszést, de akadt, aki eredendően egész építészeti hitvallását, tervezői attitűdjét helyezte nyíltan szembe a pécsi tervezők felfogásával, vagyis nem a kísérlet, a tett eredményességét, hanem annak szükségszerűségét kérdőjelezte meg (Janáky István).

S hogy mi mellett foglaltak állást? Nos nyílván e téren is nagy a megosztottság, melyet azonban összefog a kor, a társadalmi háttér megnyilatkozása. A paksi épületek formai meg- és elítélésén túl ugyanis még egy dologban szinte teljes az egyetértés. Senki nincs, aki nyíltan elítélné a lakótelepeket és a paneles építési módot. A hozzászólók egyéni alkatuktól, vérmérsékletüktől függően nyilatkoznak róla, mindig hangsúlyozva az általa nyújtott gazdasági, tömegtermelési és szociális előnyöket, beismerve ugyan tökéletlenségét, de bizakodva a benne rejlő lehetőségekben. A bátrabbak ugyan kritizálják építészeti megjelenését, sőt a radikálisabbak még az általuk nyújtott életminőséget is vitatják, senki nem vonja azonban kétségbe a létjogosultságát és szükségességét. Elfogadják mint adottságot, még a pécsiek is (“A nagypaneles lakásépítési technológia alkalmazása szükségszerű, mert létrehoztuk...”), és senki nem vonja kétségbe távlati jelenlétét a (magyar) építészetben.

De mi is történt valójában 23 évvel ezelőtt?

Létrejött egy kísérlet. Egy a mai mércével és pusztán formalista megközelítésből nézve szolid kísérlet. Lehetett volna értelmezni így is (Finta József), ellenzői felfoghatták volna egy rosszul sikerült, kétes eredménnyel kecsegtető stiláris szándéknak. Foglalkozni vele nem is érdemes, ifjúi hév diktálta “lánglelkű” szándék, egyedi jelenség. Talán meg is maradt volna e szinten, és feltehetőleg Major Máté sem vette volna a fáradságot, hogy tollat ragadjon, ha nem lett volna az ominózus kiállítási meghívó. A meghívó azonban létezett, s bizonyos szempontból nagyobb jelentőséggel bírt, mint maga az építészeti gesztus. Hangsúlyt adott ugyanis annak, ami a mögöttes szellemi háttér, ideológia nélkül csupán egy “ízléstelennek” ítélhető építészeti motívum lett volna.

(Az, hogy a meghívóban foglaltakat ki fogalmazta meg, a tervezők vagy a Hajdúszoboszlói Művelődési Központ, jelen esetben közömbös, hiszen a tervezők annak gondolatait a későbbiekben megerősítették.)

A meghívóval azonban ideológiai kihívás történt, még ha nem is lehetünk benne biztosak, hogy a kezdeményezőik annak szánták. Gyanítom, hogy nem volt ez szándékos provokáció (Melocco Miklós), Major Máté azonban, mint Hivatalos Teoretikus szükségesnek vélte időben helyére tenni a tévelygőket. Hogy felsorolt érveiben mennyiben van igaza, azt nyilvánvalóan mindenki egyénileg (személyre szabottan) megítélheti. Egyénileg, hiszen az érintett kérdésekben - úgy hiszem - nincsen objektív igazság, s ezt igazolják mind a jelen vitában hozzászólók, mind az e kérdéseken folyamatosan tépelődők, kételyeiknek különböző fórumokon hangot adók eltérő véleményei is.

Hogy van-e az építészet és más művészetek (költészet, zene) között párhuzam?....

Létezik-e nemzeti építészet, és ha igen, mitől lesz azzá?....

Mit jelent a hagyomány, és milyen kapcsolatban áll az “új” építészettel?....

Művészet-e az építészet?....

Pro és kontra hangzottak el a vita során a meggyőző érvek. Így “szárazon” összefoglalva a Major Máté által felvetett gondolatokat, tömörítve indító kritikájának tartalmát, és lecsupaszítva azt atyai hangú kioktató tónusától, a cikk valóban elveszti egyedi jellegét. Hiszen nem nehéz észrevenni, hogy olyan kérdések ezek, melyek nemzettől és kor(szak)tól függetlenül, jó ideje foglalkoztatták/ják az építészeket. De az írás hangvétele is jól ismert (s még csak nem is adott szakmához kötött) -, az az elnézően-rosszalló, atyaian dorgáló, szigorú mód, ahogy az idősb élettapasztalata birtokában (lásd még Weichinger Károly), és az abba vetett rendíthetetlen hitében szól a törekvő és ambiciózus ifjúsághoz. Déja-vu.

Major Máté professzor Gropiusra és Breuer Marcellre hivatkozik. Érveit a tőlük vett idézetekkel támasztja alá, s ez tőle tökéletesen érthető. Hiszen éppen az általuk megalapozott és hivatalossá vált szent idea, a modernizmus tisztességén esett látszólag(?) csorba, melynek Major Máté volt hazai legfőbb teoretikus őrzője. S részben éppen ettől, vagyis a meggyőzésként felsorakoztatott személyek és az általuk képviselt eszme által “ágyazódik be” e vita az adott korba, melyhez társul a reflektálók által hozzáadott szocialista zamat. Így nézve e vita sem ihletettségét, sem hangvételét tekintve nem tipikusan magyar, bár kétségtelenül a kettőt együttvéve földrajzilag kötött.

Major Máté azonban “darázsfészekbe nyúlt”. Feltehetőleg maga sem gondolta, hogy valakinél milyen érzékeny területet érint. Honnan is számíthatott volna ellenvetésre? A szakma felől?

Nem valószínű. Kétséges ugyanis, hogy az építészek közül bárki is nyilvánosan szembe mert volna szállni azzal a tekintéllyel, tényleges és szellemi hatalommal, amelyet ő képviselt, mint ahogy nem is volt nyílt ellenzője a vita során. (Persze Nagy Lászlót kivéve.) Ráadásul a későbbi hozzászólásokból egyértelművé vált a paksi házak szakmai megítélése, amely ha esetleg más alapokon is, de nem különbözött Major Mátéétól.

Vagy talán az un. laikusoktól?

De miért is állna le egy “tájékozatlan közember” szakmai kérdésekről vitázni egy építész professzorral?

Nagy László azonban laikus létére “tiszteletlenül” hozzászólt, s ezzel szétpukkasztotta azt a szakmai burkot, amely a kérdést egy szűk társadalmi csoport (azaz az építészek) még szűkebb rétegének (vagyis a pécsi építészeknek) társadalmi szinten marginális problémájává tette.

“Költői tekintélyével” ezt megtehette, s kétségtelen, hogy válasza rendkívül szuggesztívre sikerült. Tökétesen szubjektív, s hiába a konkrét visszautalás (újfent Gropiusra és Breuer Marcellre) nem vitás, hogy a vitához és annak tárgyához érzelmi alapon viszonyul. Mint afféle impulzív alkat, nem köntörfalaz, s leírja a bűvös szót: Bauhaus. S lám, most tűnik csak fel, milyen tapintatosan kerülte e szót Major Máté. Ugyan a cikkét olvasva sem volt vitás, hogy miről is van szó (hiszen annak is, aki nem ismerhette a közeget, már a megidézett mesterek személye sem hagyhatott efelől kétséget), de vitathatatlan, hogy maga a Bauhaus nem lett megnevezve.

A gesztus következményét tekintve elementáris volt: megingatni látszott ugyanis egy addig biztos alapokon álló intézmény hitelét. Bizonyos kételyek öltöttek írott formát - még ha mégoly óvatos módon is -, s mások más dilemmáival együtt egy szociális, szemléleti, formai, szakma-hatalmi hitelvesztés körvonalait bontakoztatták ki.

Nem az volt a kérdés ugyanis, jó-e a lakótelep? Sem az, hogy milyen hatással bír a Bauhaus? (Bár e kérdések is felmerültek.) Hanem a kettő összekapcsolása révén, a lakótelepi problémák (építészeti, környezeti, szociális) rávetültek a Bauhausra, s egyfajta bizalmatlan légkört gerjesztettek körülötte. Nem véletlen hát az a sok magyaráz(kod)ó hozzászólás, amely a Bauhaus érdemeit ecseteli, és történeti kialakulásának törvényszerűségét és nagyszerűségét hangsúlyozza (Vadas József, Rév Ilona, Cserba Dezső), mondván, nem az elv a rossz, hanem annak (hazai) tárgyi megfogalmazódása kezdetleges. Hiszen megjelenése a magyar építészetben szükségszerű volt, kontinuitása (mint a történeti stílusok XX. századi kudarcára adott forradalmi válasz) vitathatatlan. Csak Nagy László és Melocco Miklós mer erélyes hangot adni a kételyeinek - de hát ők megtehetik, hiszen “kívülállók.” No és persze ellenvetést jeleznek a paksiak is, ha nem is szóban, de tettükben.

Major Máté építészettörténeti összefüggések bemutatásával támasztja alá ellenérzéseit, hivatkozással korábbi “tulipániáda”-esetekre (melyekben egyébként nem mond ítéletet, nem foglal állást), jelezve, hogy a díszítés megjelenése, majd “elburjánzása” szinte minden egyes stílus, építészettörténeti korszak fejlődéstörténetének elmaradhatatlan stációi voltak - eszerint tehát valóban ”nincs új a nap alatt.”

Okfejtése kétségtelenül hitelesíti az igazát, meggyőzően támasztja alá a véleményét. S bár Nagy Lászlót e második cikk (“Itt a tulipán”) is indulatos ellenvetésre készteti, én megint veszem a bátorságot, hogy egy feltételezésbe bocsátkozzak. Eszerint, ha Major Máté ez utóbbi, építészettörténeti alapokon nyugvó hozzászólással reflektált volna elsőként a paksi épületekre, s nem a már említett atyaian dorgáló hangon, nem váltott volna ki ily heves hangú visszhangot Nagy Lászlóból. Talán válaszolt volna, de jobban tiszteletben tartva a tudóst, az általa is “igen becsült ember és teoretikus” szakmai véleményét. Ez persze csak feltételezés, de rendkívül izgalmas, hiszen a vita egyik “rejtélye” éppen az az indulatos hang, amelyet Nagy László használ. Elgondolkodtató, mi késztette arra a “..szavak, a mondatok és mondanivalók stílusának hivatott mesterét...” (Pogány Frigyes), hogy ilyen provokatív tónusban írjon. Hogy impulzív és szubjektív, azt senki nem róhatta volna fel neki, még talán “szakmai tájékozatlanságát” sem (bár ezt - igaztalanul - orra alá dörgölték), de az erőteljes s kétségtelenül szuggesztív hangja bizony jogos megütközést keltett.

Vajon mit érintett meg benne a cikk, mi ellen lázadt valójában; az esztétikum pusztulása, “a sivatagos falak”, vagy a tekintélyelvűség, a kezdeményező készség elfojtása, esetleg Major Máté breueri-gropiusi alapokon nyugvó nemzeti (építészet) értelmezése ellen? Miért ez a személyes érintettség, és főként ez a szinte személyeskedő indulat? Nem szabadulok a gondolattól, hogy a tulipán-vita csak ürügy, s e vad kitörésben a Bauhaus szinte csak szimbólum. Építészeti, tárgyi jelképe mindannak, melynek révén “jellegtelenségben egyedüliek vagyunk a föld kerekén”, önkényesen bár, de tovább folytatjuk, aktualizáljuk: ....de éppen ezen (újkori) jellegtelenségünkkel részeivé válhatunk a “nemzetközinek”, melynek eleme persze a nemzeti is, amennyiben e nemzetközi adaptálódik a helyi ”szociális, technikai és éghajlati adottságokhoz”, vagy még inkább, amennyiben ez utóbb felsorolt tényezők figyelembe vételével mi alkalmazkodunk, idomulunk a nemzetközihez. (S ez nem csak építészeti vonatkozásban igaz.)

Sajátos értelmezése ez a nemzetinek, a genius loci egyfajta kimondatlan, de tökéletes tagadása - tisztán materialista szemléletű (titkon talán ez is fájt Nagy Lászlónak?), de rendkívül következetes. Amikor Major Máté azt mondja: “...az építészeti forma két alapvető tényező egyesüléséből alakul. Az egyik, az elsődleges, a tartalom anyagi része.......” nemcsak hitet tesz e materialista szemlélet mellett, de még ki is hangsúlyozza, amikor definiálja a szellemit. Nem tagadja annak létét, mely “.......az adott időszakasz vagy pillanat általános építészeti szemléletének vagy legalábbis ízlésének visszahatása.”

E tekintetben tehát a Bauhaus, mint erős anyagi alapokon nyugvó építészeti stílus a 70-es évek magyar társadalmának rendkívül testre szabott, tökéletesen “rendszerhű” építészeti kifejezési formája. A paksi “tett” pedig, legyen bár csak kísérlet (Kerényi József), vagy “formalisztikus jellegű” elemek sematikus alkalmazása (Hoffmann Tamás), tagadhatatlan, hogy (más) ideológiai ihletettségű, azaz gyanús. Így újabb magyarázatot kap a körülötte támadt vihar.

A vihar azonban fokozatosan elcsendesedik. Megjelennek a hűvösebb, személytelenebb hangú értelmező kritikák, s bár a vita nem veszít érdekességéből, eltűnnek azok a leplezetlen eredendő erők, melyek kezdeti frissességét adták. Óvatos megfogalmazású hozzászólások követik egymást, majd a Magyar Építőművészet hasábjaira kerülve ezek teljesen elvesztik spontaneitásukat, melynek oka nyilván abban is keresendő, hogy az itt résztvevőket felkérték a véleménynyilvánításra.

Ettől kezdve a vitát önkéntelenül más, még szubjektívebb szemmel olvassa a mai ember. Az ismert építészek állásfoglalásában kíváncsian keresi a következetességet, óhatatlanul összehasonlítja az építészeti munkásság, az azóta megtett nyilatkozatok és a múlt közti szellemi folytonosságot. Elgondolkodik a felkértek személyén, a felkérés miértjén.

Igaztalan dolog persze pusztán a visszafogott hangvétel és a “szervezettség” miatt kisebb jelentőségűnek tekinteni az Építőművészet-béli cikkeket. Kétségtelen, hogy az ezen írás kezdetén hangsúlyozott olvasói szubjektivitás okolható azzal, hogy úgy érzem, a szakmai hozzászólások finoman elkenik, lecsendesítik a vita eredendő lényegét.

Nem vitás ugyan, hogy számos érdekes, napjainkban is érvényes motívum merül fel. Például tökéletesen nyomon követhetők a ma is meglévő építészeti-alkotói alapmentalitások, típusok:

• a deklaráltan ideológiai, elméleti (“szellemi”) alapon tervezők csoportja (akiknek a lentebb felsorolt adottságokhoz való viszonyát most ne firtassuk), s akik kortól, viszonyoktól függően számos esetben a periférián mozognak (ők az un. “idealisták”)
• azok, akik a megalkuvást, mint tervezői magatartást felvállalják, nyíltan hirdetik, azt elkerülhetetlennek, kivédhetetlennek, de egyben szükségesnek tartják. Ők azok, akik a tervezőt mint “a közgazdaságtan, ipar és egyéb tárgyi követelmények” (Granasztói Pál), a “bonyolult társadalmi, anyagi, szociális összefüggések”(Gerő László), a megfelelő társadalmi közeg, megértés hiánya (Preisich Gábor), a megbízói igénytelenség és bürokrácia (Finta József) kényszerítői erői közt lavírozó, a cél érdekében kompromisszumok felvállalására kényszerülő alkotót tekintik. (Leggyakrabban közülük kerülnek ki az enyhén pejoratív felhanggal, kissé azért irigykedve “profinak” nevezett tervezők.)
• valamint azok, akik az előbbiekben leírt erőket ugyan elfogadják, de azokat ideológiai alapokon összerendezve, magukat az egyfajta racionalista-materialista alapon tervezők közé sorolják, s akik valójában azonban legalább olyan szigorú és rendíthetetlen ideológiai háttérrel rendelkeznek, mint az első csoport.

Nyílván a két szélső csoport az, amely igazán ellenpólust képvisel, s egymással konfrontálódhat, s a középső, szigorú elvi állásfoglalás híján az elvhűk által “megtűrt”, de nyílt ellenséges érzelmeket ki nem váltó tervezői magatartást képviseli. Tervezőit írtam, de a felsorolt alaptípusok bármilyen szintéren és szakmában tapasztalható életszemléletek szerinti leegyszerűsített, sematikus csoportosításra igazak.

S hogy miért éppen ezt emeltem ki a Magyar Építőművészetben lezajlott vitából? Nos azért, mert éppen itt érzem a legfőbb tanulságot és aktualitást. Nem azt, hogy bizonyos emberi magatartásformák hogyan jelentkeznek egy adott szakma kereti között, hogy ki hogyan felel meg a különböző szintű, jellegű elvárásoknak (melyeknek részei természetesen azok is, melyeket önmagával szemben támaszt). Persze ez is izgalmas, főként ha az ember párhuzamokat keres kortól, helytől, műfajtól függetlenül.

Megnézni azonban több év távlatából, hogy egy irányzat, melynek éppen éledő, és törvényszerűen heves ellenállást kiváltó első mozdulatait volt alkalmunk nyomon követni, hová érkezett és mit ért el - különleges lehetőség.

A cikkeket ma elolvasva rendelkezünk a “történeti rátekintés, távlat” előnyével, s láthatjuk, hogy az az irányzat, ami a pécsi kísérlet kapcsán a támadás középpontjába került, s mely akkoriban nem is volt még igazán kiforrott irány, csak egy kezdemény, milyen pályát írt le. Az “idealista-alapú”, a szakma által kezdetlegesnek kikiáltott próbálkozásból, amely a maga idejében periférikus volt, létrejött egy olyan stílus(?), amelyet ma már el kell fogadni mint egyenrangú alternatívát.

Annak taglalása, hogy ebben mennyi része volt a pécsieknek és mennyi más építészeknek, hogy a különböző, ma már összefoglalóan szerves építészekként emlegetett tervezők szellemi indíttatásában, szándékában mennyi a közös, s hogy mi a folytonosság a paksi házak és a jelenlegi irányzat között - nem célom.

Vitathatatlan azonban, hogy szükség volt egy karizmatikus személyiség jelenlétére ahhoz, hogy ma kijelenthessük, létezik egy irányzat, amely originális, helyhez kötött, azaz magyar, s amely a modernizmusra adott egyetlen, attól valóban merőben különböző élő, eredeti válasz. Ennek ismeretében tehát Major Máté erélyes fellépése profetikus erejű és az eltelt idő által tökéletesen igazolt. Mint ahogy igazolódni látszanak a Dr. Kotsis Iván, Gerő László és Pogány Frigyes által mondottak is, akik (Lauber, Nyíri, Lechner, Medgyaszay példája alapján) éppen a mindaddig hiányolt karizma jelenléte által látják biztosítottnak, hitelesnek “....a szellemileg determinált”, “komplex tartalmat tükröző”, “az alkotás egészét ... átható formai megnyilvánulást...”, s egy épület-életmű művészi értékét.

Kissfazekas Kornélia

 

 

 

 

 

---

 

 

NAGY DÁNIEL

KÜLÖNBÖZŐ ÉPÍTÉSZTERBEZŐI SZEMLÉLETEK MEGJELENÉSE

A TULIPÁN-VITÁBAN

 

"A vita tárgya modern építészetünk, a paksi házak csak ürügy a vitára."

Preisich Gábor

 

Az 1975-ben az Élet és Irodalom hasábjain a szélesebb olvasóközönség előtt lezajló Major Máté és Nagy László cikkpárbaját követő hozzászólásokat, majd a következő évi Magyar Építőművészet második és harmadik számában szűkebb szakmai körben folytatódó véleményeket most mintegy negyedszázaddal később olvasva számos kérdéssel találtam szembe magamat.

Végig kísértett egy szellemi "koncepciós pernek" a kényszerképzete, ahol a vádlottak padján a Pécsi Tervezővállalat Ifjúsági Csoportja ül, akiknek főbűne nem is elsősorban a vita alapjául szolgáló nagyelemes paksi lakóházak megtervezése, "kissé szecesszionált nemzeti tulipánokkal" [1.] történő homlokzatdíszítéssel, hanem hogy Bartók, Kodály és József Attila példáját emlegető hitvallásuk "téves" ideológiai alapon nyugszik. [2.]

Ezek után kétségeim támadtak afelől, hogy ezeket az írásokat egy emberöltő távlatából szemlélve is lehet-e tárgyszerűen, csak szakmai szempontok alapján vizsgálni, a sorok között sejthető, a korra jellemző politika determinálta társadalmi és gazdasági helyzet valódi ismerete és torzító hatásaitól mentesen.

E háttér gondos, alapos forráselemzéssel, dokumentumok felkutatásával, a vitában szereplők szakmai életútjainak feldolgozásával - a még élők, esetleg újra megkérdezésével - bizonyos objektivitással biztosítható, de tud-e bárki részrehajlás nélkül nyilatkozni egy olyan ügyről, melynek többé-kevésbé maga is részese volt. "Az építészet hiányosságaiért azonban kétségtelen, hogy - ha csak részben is - mi építészek magunk is felelősek vagyunk." - nyilatkozta Preisich Gábor Kételyeim című írásában. [3.]

A vitától magukat távol tartó építészek közül Jurcsik Károlynak az 1977-es építész kerekasztalon elhangzott véleményé - hogy "mai magyar építészetünket sem világ, de még európai szinten sem jegyzik" [4.] - bizonyára sokak álláspontját tükrözte.

A cikksorozat mélyreható társadalmi, közéleti, politikai vonatkozásaira fényt - vagy éppen árnyékot - vető feldolgozásra e tanulmány keretei miatt sem vállalkozhatok, inkább egy kiragadott szempont alapján próbálok bizonyos áttekintést adni az olvasottakról.

 

A szövegek tartalmi értelmezéséhez a bennük explicite vagy implicite megfogalmazott tervezési elvek, építészeti teljesítmények, értékelési szempontrendszerek megragadását tartom legbiztosabb útnak. E nézőpontból megközelítve igyekszem rendet vágni a tucatnyi hozzászólásban, saját szubjektív véleményemet háttérbe szorítva, többnyire a megfelelő szövegrészek szó szerinti idézésével.

Az egyes - többször is előforduló - fogalmak pontos értelmezését sem tekintem feladatomnak, elkerülve a "belemagyarázás" ingoványos területét. S talán, ha az építészet egyik meghatározójának tartjuk a tervezői szemléletet, akkor ezen különböző elveket vázaikra "lepárolva" e kissé túlfűtött vitasorozat is józanabb talajra kerülhet.

Más kérdés, s szerintem megint a szubjektív megítélés hatóterébe is átcsúszik annak vizsgálata, hogy a nyilatkozattevők megvalósult munkáiban - ha egyáltalán vannak - a lefektetett követelmények mennyiben nyernek igazolást.

S talán itt ragadható meg a vita "achilles sarka" is. A hozzászólók többsége a pécsi fiatalok - futólag , vagy csak fényképen látott - paksi lakóházain kérte számon a megfogalmazott kritikák által eleve egyoldalúan értelmezett elveket, miközben a maguk részéről elvétve történt ellenérveiket igazoló megépült alkotás felmutatása, vagy a kialakult helyzetre őszintén reflektáló, azon valóban segíteni szándékozó, a gyakorlati megvalósítást is magában rejtő koncepció felvázolása. Ennek nyomán az olvasó a pécsiek azon kijelentését, hogy "az építészetben a szavaknak csak annyira van hitelük a közösség számára, amennyire megépült művek igazolják vagy cáfolják azokat" [5.] megalapozottnak tekintheti.

Úgy tűnik, mintha nem is az építészet helyzetén való változtatás lenne a cél az egymás mellett "el-beszélő", építő jellegű nyilatkozatokat alig tartalmazó vitában, s egyfajta ideológiai csatának lennénk szemtanúi, ahol a felsorakozott "elvharcosok"-kal szemben a "tulipániádát" [6.] terjesztő "veszedelmes" [7.] ellenséget, mint délibábos jelenséget sehol sem látjuk, s közben a küzdelem célja alig sejlik föl a fegyverletételt követelőknek a "fiatal építészeket biztosabb, ígéretesebb, eredményt biztosító útra átvezető" [8.] felhívásaiból.

 

Az áttekintést célszerű a pécsiek "Kísérletünk Pakson" című nyilatkozatában szereplő tervezési szempontok kiemelésével kezdeni. A szükséges komfortfokozattal ellátott lakások "humánus tartalma" [9.] és az épületek "külső merev ürességének" alapvető ellentmondását egy olyan - rendet és egyben változatosságot adó - környezet létrehozásával igyekeztek feloldani, mely a magyar díszítőművészetet tekinti forrásának.

Az adott kötöttségeken belül, az alaprajz korszerűsítésén túl az erkélylemezek alakításával s a panelfelületek nyomatos díszítésével szándékozták e céljukat elérni, hangsúlyozva, hogy e "csonka, kísérletnek sem teljes" [10.] lépés nem adhat teljes megoldást egy országos gondra. Az adottságok korlátaiból következő, nem elsősorban építészeti eszközökkel elért külső megjelenést, formálást, ritmikus hatású díszítést jobb lehetséges módszerek hiányában "továbbra is tudatosan alkalmazni kívánják". [11.] Célként fogalmazódott meg egy népi tér- és tárgyalkotásokból merítő - "tájegységenként változó, országosan mégis összecsengő" [12.] - építészet megteremtése, saját és nemzetközi értékeink egészséges egyensúlyban történő asszimilálásával.

Major Máté az építészet "sajátszerűségét" [13.] a tartalom és forma dialektikus, szétválaszthatatlan egységében látja leginkább meg-mutatkozni. A tartalom a rendeltetés betöltésén túl a megvalósítás anyagi, szerkezeti, technikai jellemzőiben is meghatározza a formát. A tartalomnak van egy "szellemi része", mely az adott kor építészeti szemléletének megnyilatkozása. Erre alapozva lát Major Máté "üvöltő ellentétet" [14.] a paksi házak tartalma és formai megjelenése között.

Sajátos, hogy a házak "nem szerencsés dekorálásának" a panelgyártás technológiájához való kapcsolódását éppen Nagy László költő tárja válaszírásában az olvasó elé. [15.]

Érdekes látni, hogy Pogány Frigyes, aki a dialektikus egységet az épület egésze és az adottságok között tételezi fel, s a tartalom fogalmába komplex módon a szellemit eleve beletartozónak tekinti, amely automatikusan "átmegy az épület anyagkezelési sajátosságaiba, s a díszítés ritmizálásába, jellegzetes színvilágába" [16.], elviekben elképzel-hetőnek tartja a panelek felületének esztétikus kialakítását.

Az értelmezések ambivalens voltára másik példa, hogy Major Máténál a díszítés másodrendű voltának igazolására [17.] előhívott történeti építészet Pogány Frigyesnél éppen az ellenkező tulajdonságokkal kiemelten jelenik meg, kijelentve, hogy "a múlt nagy építészeti korszakaiban sem jelentkezett a szerkezet teljesen nyersen, sterilen...". [18.]

Szintén az építészettörténet tanulságaira alapozva, Preisich Gábor a mai modern építészetben a funkció és forma kölcsönös összetartozásához a konstrukciót is hozzákapcsolva, e hármas tényező harmóniáját tekinti meghatározónak. Egyébként ő maga is a paksi megoldást "formalisztikusnak" [19.] hamisnak tartja. Hasonlóan, Vadas József is a felületdekorálás helyett - Moholy Nagyra hivatkozva - a tér formálását és kialakítását tartja elsődlegesnek. [20.] Cserba Dezső szerint "az építészetben vizuálisan hatni csak nagy, sajátszerű belső törvények tiszteletben-tartásával lehet, melyek az építészeti rendszerek, koncepciók által meghatározottak". [21.]

A vitatott díszítés látványának különböző értelmezését mutatja, hogy míg azt Major Máté, Weichinger Károly véleményével [22.] megerősítve, léptékében hibásnak tartja, addig a Kerényi József bemutatta szovjet irányelv szerint azt "nagyobb léptékben kell megoldani" olymódon, hogy a panelek "az egész részeként kerüljenek felhasználásra." [23.] Hoffmann Tamás néprajzkutató a tömeges lakásépítést "a technológiai adottságoknak megfelelő formákkal" [24.] tudja csak elképzelni, s elutasítja a "népi motívumok épületfelületen való alkalmazását".

A sajátos nemzeti építészet megteremtésére Major Máté megvalósult példaként a finn és a japán építészetet említi [25.], amikor azt hangsúlyozza, hogy "aki országának minden problémáját becsülettel és alaposan fogja meg, és szociális, technikai és éghajlati adottságokkal számol, olyan művet fog alkotni, amely népének jellemző vonásait mutatja." [26.]

Talán Kotsis Iván megközelítése a leginkább individualista e kérdésben, aki szerint épület esetében egyedül "a tervező rátermettsége a döntő, függetlenül a formai megjelenéstől" [27.], hangsúlyozva az abból "kisugárzó művészet"-et.

Janáky István egy "spontán elrendeződési struktúrából" [28.] kifejlesztendő, adott feladathoz alakított, arra visszaható építészeti jelentést kíván létrehozni, részben szembeállítva felfogását a pécsiek szerinte eleve feltételezett homogén rendszerén belüli "részletformálásával".

Major Máté a népi építészet tapasztalatainak mai korba történő átültetését "nem formáiban, hanem tanulságaiban, érzékenységében, okosságában, logikájában egész szellemében" a nagyművészetbe való felszívásával látja lehetőségének. [29.] Finta József szerint is ezt a "tiszta logikát, természetes arányérzéknek...gyakorlatiasságát fogadhatná be a kor építészete". [30.]

A kor és ezen belül a tömegépítészet helyzetének a javítását "a tájolás, környezetbe illesztés, térélményt nyújtó csoportosítás" [31.] feladatának megoldásában látja Vadas József. Cserba Dezső a nagypaneles építkezés kötöttségeinek tárgyalásakor mintegy beismeri, hogy csak "rendkivüli leleményesség mellett" valósíthatók meg "valamennyire építészeti gondolatok" [32.], azonban a képzőművészeti eszközökkel építészeti hatás keltésére tett kísérleteket "életveszélyesnek" minősíti. Heim Ernő a tömeges lakásépítésben elsősorban egyfajta "couleur locale" [33.] hiányát kifogásolja, a változatos terepalakítás és növényhasználat észak-európai példáit emlegetve.

Major Máténak azon gondolata, hogy "az építészetnek újra és újra belülről, tartalmában kell megújulnia, jobbá, nemzetibbé lennie" [34.] Pogány Frigyes "Népi és új építészet rokonságáról" című fejtegetéseiben nyer konkrétabb tartalmi megközelítést: "A komplex tartalmat tükröző forma" a sok részletképzési, alakítási jellegzetességen túl "az emberi, a művi környezethez, a természethez való viszonyban, s a legdöntőbb karakterisztikumban, a léptékrendszerben" [35.] nyer visszatükröződést.

Szabó György a városi hagyomány hiányának felfedése ellenére hisz egyfajta kontinentális, tájegységi, népi, nemzeti sajátosságok történelmi-földrajzi adottságokban gyökerező, "nemzetkarakterisztikus" [36.] építészet megvalósíthatóságában, szintén a skandináv, valamint brazil példa említésével. Komjáthy Attila is természetesnek, szükségesnek véli egy "hazánkra, kultúrkörünkre" jellemző építészet megteremtését és művelését. [37.]

Horler Miklós a magyar építészet és népi kultúra kapcsolatát boncolva szintén arra az elgondolásra jut, hogy helyes és szükséges minden népnek keresni a maga sajátos építészeti arculatát. Felfogása szerint az építészetnek nemcsak "a legszükségesebb anyagi életigényeket, hanem a társadalom szellemi igényét is" ki kell elégítenie. Írásában a mai ezredvéghez közelítő kor építészeti helyzetében is aktualizálható igénnyel lép fel. Üdvözítőnek találna egy átfogóbb jellegű vitát hazai építészetünk egészéről, hogy "milyen tényezők alakítják városaink, falvaink és az ország építészeti arculatát, ... az ország egész képét formáló egyéni erőből épülő családi házak < építészetéről> ," nemcsak a reprezentatívakról. [38.] Ez utóbbi gondolat Komjáthy Attila építést és építészetet különválasztó felfogásához kapcsolható. [39.]

 

Ma, a kilencvenes évek végén a fenntartható fejlődés emberléptékű, világhódító eszméi, "zöldülő" kormányprogramok idején Horler Miklós egyes kijelentései továbbra sem vesztettek érvényességükből: kisvárosaink, falvaink épített környezete egyre szorongatóbb idegenséget sugároznak maguk körül ... "az egész emberi környezet elszürkülésének, elmerevedésének, elembertelenedésének veszélye fenyeget". [40.]

Az ezredvég posztmodern és dekonstruktivista hulláma utáni korszelleme, a pluralizmus, egyszerre jelenvaló stílusok, eszmék, feneketlen információbányák internetes világában még fokozottabban tapasztalhatók a különböző nemzetközileg ismert építészek és irányzatok hatásai. Még égetőbben igaz, hogy sürgetően szükséges "mai építészetünk heterogén, gyökértelen, szétszórt arculatában valamilyen közös nevező keresése". [41.]

Zárógondolatul Bonta János téziseiben a táji környezetbe való elégtelen alkalmazkodás példájaként említett óbudai, "panorámát elfalazó lakótömbök" [42.] szomszédságában tapasztalható hasonló, mai "szelídebb" jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Óbudán a Kolosy tér és a Bécsi út mentén ma már a hagyományos beépítés léptékéhez jobban igazodó homlokzatalakítási és párkánymagasság előírásainak betartását célozva épülnek iroda- és üzletházak többszintes mélygarázzsal, vasbeton koporsófödémmel, minden légköbmétert kihasználó tetőtér-beépítésekkel. A befektetők csupán gazdaságossági, üzleti megfontolásai egy túlságosan sokszínű, az egységességet nélkülöző összhatást eredményeznek, mely a hajdan évtizedek, vagy talán évszázadok alatt valóban "szervesen" összeállt városképnek csak karikatúrája lehet.

A forma hagyományost akar utánozni - inkább gipsztagozataiban semmint tetőablak soraival -, de a tartalom a növekedés, a keresztmetszetet eldugító (közlekedés) dinamizmus jegyében született. Bizonyára még ez is eredmény a 25 évvel ezelőtti drasztikus városképi változásokhoz képest, ki tudja? De lehet, hogy csak egy újabb megoldatlan problémát látunk magunk előtt, ugyanakkor még a "panel rehabilitációt" sem kezdtük meg.

(Aggodalomra semmi ok, hiszen az USA-ban már a 80-as évek eleje óta betontörmeléket újrafeldolgozó üzemek működnek. S a légszennyezési jog tőzsdei árucikként világhódításnak indult a 90-es években...)

Nagy Dániel

 

Jegyzetek:

1. Major Máté: Nagypanel és tulipán. Élet és irodalom 1975 09.27. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.389.
2. u.o.: p.388.
3. Preisich Gábor: Kételyeim. Magyar Építőművészet 1996/2
4. Körkérdés 1977 In: In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.476.
5. Csete György - D.Blazsek Gyöngyvér - Deák László - Dulánszky Jenő - Jankovich Tibor - Kistelegdi István - Kovács Attila - Nyári József - Oltai Péter - Pálfi Miklósné: Kísérletünk Pakson. Élet és Irodalom 1975 11.15. In: In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.414.
6. Major Máté: Itt a tulipán! Élet és Irodalom 1975 10.11. In: In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.393.
7. u.o. p.394.
8. Weichinger Károly: A paksi lakóházakról. Élet és irodalom 1976/2 p.60.
9. Csete György - D.Blazsek Gyöngyvér - Deák László - Dulánszky Jenő - Jankovich Tibor - Kistelegdi István - Kovács Attila - Nyári József - Oltai Péter - Pálfi Miklósné: Kísérletünk Pakson. Élet és Irodalom 1975 11.15. In: In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.412.
10. u.o. p.414.
11. u.o. p.413.
12. u.o. p.413.
13. Major Máté: Nagypanel és tulipán. Élet és irodalom 1975 09.27. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.388.
14. u.o. p.389.
15. Nagy László: Hol az építőművészet? Élet és irodalom 1975 10.11. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981 p.392.
16. Pogány Frigyes: A népi és az új építészet rokonságáról. Magyar Építőművészet 1976/2. p.6l.
17. Major Máté: Itt a tulipán! Élet és irodalom 1975 10.11. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.395.
18. Pogány Frigyes: A népi és az új építészet rokonságáról. Magyar Építőművészet 1976/2. p.6l.
19. Preisich Gábor: Modernség. Élet és irodalom 1975 11.8. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.410.
20. Vadas József: Ellenség-e a panel? Élet és irodalom 1975 10.18. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.401.
21. Cserba Dezső: Más nagypanelt - más tulipánt! Magyar Építőművészet 1976/2 p.62.
22. Weichinger Károly: A paksi lakóházakról. Magyar Építőművészet 1976/2 p.60.
23. Kerényi József: Kísérlet a vltoztatásra. Élet és irodalom 1975 10.25. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981.
24. Hoffmann Tamás: Hagyományok. Élet és irodalom 1975 11.8. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.408.
25. Major Máté: Itt a tulipán! Élet és irodalom 1975 10.11. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.396.
26. u.o. p.389.
27. id.Dr.Kotsis Iván: Mai építészetünk és a magyar jelleg. Magyar Építőművészet 1976/2 p.58.
28. Janáky István: Két felfogás. Magyar Építőművészet 1976/2 pp.62-63.
29. Major Mátét idézi Keresztury Dezső In: Milyen lesz az ország? Népszabadság 1969 november 15. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.353.
30. Finta József: Hol az építészet? Magyar Építőművészet 1976/2 p.63.
31. Vadas József: Ellenség-e a panel? Élet és irodalom 1975 10.18. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.402.
32. Cserba Dezső: Más nagypanelt - más tulipánt! Magyar Építőművészet 1976/2 pp.61-62.
33. Heim Ernő: Gondolatok a Major Máté - Nagy László vitához. Magyar Építőművészet 1976/2 p.59.
34. Major Máté: Itt a tulipán! Élet és irodalom 1975 10.11. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.394.
35. Pogány Frigyes: A népi és az új építészet rokonságáról. Magyar Építőművészet 1976/2 pp.60-61.
36. Szabó György: Mi lehetne építészetünkben magyar? Élet és irodalom 1975 11.22. In: Major Máté: Itt a tulipán! Élet és irodalom 1975 10.11. In: Major Máté - Osskó Judit szerk.: Új építészet, új társadalom. Corvina, Budapest 1981. p.415.
37. Komjáthy Attila: Építészetünkről. Magyar Építőművészet 1976/3 p.61.
38. Horler Miklós: Gondolatok építészetünkről. Magyar Építőművészet 1976/3 pp.60-61.
39. Komjáthy Attila: Építészetünkről. Magyar Építőművészet 1976/3 p.61.
40. Horler Miklós: Gondolatok építészetünkről. Magyar Építőművészet 1976/3 pp.60-61.
41. Horler Miklós: Gondolatok építészetünkről. Magyar Építőművészet 1976/3 pp.60-61.
42. Dr.Bonta János: Az iparosított építészet esztétikuma - tézisek. Magyar Építőművészet 1976/3 p.58.

 

 

 

 

 

---

 

 

KRUPPA GÁBOR

A TULIPÁN-VITÁRÓL HUSZONHÁROM ÉV MÚLTÁN

 

Miért izgalmas ma is a majd' negyedszázada lefolytatott építészeti vita a paksi panelos lakóházakról? Az akkori, vérre menő boszorkányper, ami a pécsi építészek szakmai megsemmisítésével (elszigetelésével) végződött, nem hozott igazi megoldást. Nem is hozhatott, mert minden a vitában felvetett, látszólag építészeti kérdés olyan problémákat feszegetett, amelyek az uralkodó ideológia és gondolkodási sémák alapvető megkérdőjelezéséhez vezettek volna el. Hogy az akkori hatalom félelme ilyen vitáktól nem volt alaptalan, mutatja az, hogy tizenkét év múlva egy szintén szakmai alapokon induló politikai vita - a nagymarosi gátépítkezésről - adta meg a végső lökést a bukásához. (Függetlenül attól, hogy a vitában vízügyileg kinek volt igaza, hiszen az még ma sem eldöntött.)

Építészet és kritika

Nem véletlen, hogy a vitában legtöbben azt üdvözölték, hogy legalább is már lehet építészetről vitatkozni. A szövegek persze nem mentesek a kor kötelező virágnyelvétől (pl. Nagy László cikke is a taskenti Művészeti Központ dicséretébe kell hogy csomagolja az orfűi forráskutató házról szóló elismerését). Ezért a hetvenes évek újságírói, írói stílusának alapos ismerete nélkül nehéz az írásokban itt-ott felvillanó kritikai elemeket felfedezni. Jellemzően a legélesebben az építész szakmán kívüliek mernek fogalmazni (Nagy László, Melocco Miklós), és nem csak azért, mert ők nem vettek részt a bűnök elkövetésében. A "másként gondolkodó" építészek kirekesztettségükkel súlyos árat fizettek függetlenségükért.

A legnagyobb bűne ennek az időszaknak az építészeti közélet szempontjából éppen az, hogy a nyílt, őszinte véleménynyilvánítást teljesen kiirtotta, és mivel az akkori szereplők közül még ma is sokan óvatosan kódolnak, ez nem is tud gyorsan visszatérni. Csak az egyre kiterjedtebb és sokoldalúbb, független építészeti újságírás képes az építészeti kritikát tárgyilagossá tenni és kiszélesíteni (ha a többnyire kereskedelmi alapokon álló lapkiadóknak ez nyereséges).

... és publikum

Az építészet belterjességére jellemző, hogy a vita kapcsán többnyire csak építészek fejtették ki véleményüket (vagy csak ezeket közölték). Az építészet, mint szakma, még ma is ritkán fogad el kritikát nem építész bírálóktól, amit az építészet, mint művészet, meg kellene hogy engedjen. Tudják-e a nem építészek, mi is az építészet? A belterjesség mellékterméke az, hogy a publikum számára a "művészi" történeti épületekkel szemben a kortárs építészet produktumai elsősorban műszaki alkotások, és művészi értékeik nagyon nehezen igazolhatóak. A tervezőktől még ma is a legtöbb megrendelő műszaki tervek elkészítését várja, és nem a költségvetést esetleg feleslegesen növelő művészkedést. Általános vélekedés szerint ízlése a megrendelőnek is van (persze, az kevéssé elfogadott, hogy ez nem a jó ízlés).

A szűk szakmai vitákon túl fontos lenne más művészeti ágak képviselőinek meghallgatása is, annál is inkább, mert a kortárs építészetben egyre gyakrabban vetődnek fel olyan kérdések, amivel pl. a festészet már régebb óta foglalkozik.

... és hatalom

A tulipán-vita minden építészeti aspektusa ellenére nem művészi vita volt, hanem a hatalom erőszakos figyelmeztetése néhány kísérletező, művészkedő építésznek. Major Máté az igazhitűek meggyőződésével, hatalmi pozícióból utasítja helyre Csete Györgyék csoportját.

Az, hogy a vita nem az építészetről szólt, igazolhatja az is, hogy a szóban forgó épületek képeit csak a negyedik alkalommal mutatták be.

Az építészet, mint művészet, szükségszerűen mindig igényelte a (gazdasági, politikai) hatalom támogatását, és éppen ez az, ami miatt sosem tudott és tud olyan független és szabad lenni, mint a zene vagy a költészet. Ez a vita során el is hangzott, többféle interpretációban. Az építész nem dolgozhat megbízó nélkül, és 1975-ben a megbízó a kommunista hatalom volt. Ez a hatalom a szociális, szocialista tervek megvalósítását várta el alattvalóitól, és az építészek vállalkoztak a világmegváltásra. Ez a szociális felelősségvállalás a modern építészet sajátja volt, és hosszú idő kellett, hogy kiderüljön, hogy az egész modern mozgalom roskadt össze a hatalmas teher alatt, nem csak a szocialista országokban. A kezdeti célkitűzések fokozatosan halványultak az egyre gyakoribb kényszerű kompromisszumok során, és a sivár és embertelen eltömegesedés lett az eredmény.

Az erőszakos politikai hatalmat kemény gazdasági hatalom váltotta fel az építészet megbízóinak sorában a szocialista rendszer bukása után. Amiben megegyeznek, hogy ma is sokszor olyan léptékű épületek terveit rendelik meg az építészektől, olyan technológiák alkalmazását, aminek hosszú távú hatását nincs mód tesztelni. Az ilyen feladatokra vállalkozó tervezők vagy cinkosok (és elhiszik, hogy amit építenek, az jó) vagy cinikusok (és csak teszik, amit mondanak nekik). Ami változhat, és ebben szintén az építészeti viták segíthetnek, hogy egy-egy döntésért nem kizárólag az építészet a felelős, hanem a döntéshozók (akiket az építészek befolyásolhatnak). Az alkotónak pedig megvan a lehetősége, hogy a nem tetsző, erkölcstelen feladatok elől kitérjen, a szakmának pedig, hogy szabályozásokkal korlátozza azokat.

A vitában megszólaló tervezők, akik szintén atyái "Bauhaus-betonbanya ivadékainak", az építőipari tömegtermelést, a kivitelező vállalatok igénytelenségét okolják a csúf utódokért (Finta József). Az építészeti tervezés építőipar alá rendelt szerepe (a termelő munka marxi-lenini elsődlegessége elvén) eredményezte azt, hogy egyetlen terv sem valósulhatott meg maradéktalanul, és ezért nem is lehetett egyetlen házat sem érdemben, személyeskedés nélkül megvitatni. A kritizált részletekre többnyire az volt az ellenérv, hogy azt a kivitelező rontotta el, vagy hagyta le.

A tömegtermelés szükségszerűen nem hozhat létre sohasem eredeti, különleges dolgot, művészi alkotást. A vita végén fel is merült (Komjáthy Attila cikkében), hogy nem is kell a tömeges lakásépítést művészi szempontból elemezni, mert az nem művészet, hanem szociológia (vagy bármi más). Ezt az elegáns elhárítást a művészet meg is teheti, de az építészet, mint mesterség, nem mentesül az erkölcsi felelősség alól. Nem mentesül ma sem, amikor ócska tömegépületekkel (bevásárló-központokkal, benzinkutakkal) árasztják el az országot, aminek kulturális immunrendszerét éppen a hagyományokat pusztító szocialista rendszer gyengítette le. Ha nem lehet is minden épület művészi, a barbár igénytelenség ellen fel kell lépni.

... és megújulás

Csete Györgyék írásából kiderül, hogy szándékuk hagyományos motívumok felhasználásával szembeszállni a tömegkultúrával, épületük erre egy kísérlet. A vita egyik fonala, hogy ez vajon helyes-e, illetve lehetséges-e a nemzeti díszítések korszerű applikációja. Major Máté és az oldalán vitába szállók úgy érezték, hogy az új építészetet már nem kell tovább megújítani, különösen nem reakciós nemzeti díszekkel, inkább hűségesebbnek kell lenni az eredeti elvekhez (pl. Cserba Dezső szerint a lábakra állítás elve a vasbeton fogadószinttel csorbát szenvedett), és ez jellemző az egész kor ideológiájának ellentmondására, ami a fejlődés folyamatos hangoztatása mellett rettenetesen merev és konzervatív volt. (Cserba Dezsőnek az Élet és Irodalom zárószavában is kiemelt vélekedése, miszerint nem a panel, hanem a panel gyakorlati alkalmazásának rendszere a rossz, nagyon is emlékeztet a leninizmust kritizálóknak adott hasonlóan frappáns agitpropos válaszra.)

A panelos építési rendszer ellentmondásait leszámítva a pécsiek igyekezete ma nagyon is korszerűnek számítana. A tartószerkezet elsődlegességének dogmáját már túlhaladta az idő, mint ahogy az anyagszerűség értelmezése is kifinomultabb, mint azt Ilosvai Ferenc írta.

Talán azon nem is érdemes most már elgondolkodni, hogy azok az ívek mit is ábrázoltak, mindenesetre elég absztrakt formák voltak ahhoz, hogy a giccs veszélyeit elkerüljék. Azt is felesleges lenne latolgatni, hogy hová fejlődhetett volna ez a kísérlet, lehetett volna-e egy nem zoomorf organikus, vagy nemzeti alternatíva kiindulópontja. Sajnos, az építészet nemzeti jellegét máig nem sikerült megnyugtatóan rendezni (lásd például Nemzeti Színház pályázat), pedig abban Csetééknek feltétlenül igazuk van, hogy a mai tömegkultúra és eltömegesedés ellen is csak a hagyományok ismerete és újrafelhasználása jelenthet menedéket.

Kruppa Gábor 

 

 

 

 

 

---

 

 

TÓTPÁL JUDIT

AZ ÉPÍTÉSZ ÉS MEGBÍZÓI

 

A Magyar Építőművészet című folyóirat vizsgált (1986/4) tematikus számának a témához hozzászóló szerzői kivétel nélkül mind építészek. A téma pontos címe tehát:

 

Az építész és megbízói

- az építész szerint -

 

Ez a pontosítás, később meglátjuk, nagyon fontos, hiszen a kérdéses viszonynak két főszereplője közül csak az egyik véleménye és tapasztalatai ismerhetők meg az írásokból. Így az eredeti cím sugalmazta teljességre én sem vállalkozhatom az anyag értelmezése során. (Lásd még: Architectural Record tematikus számát, amelyben ugyanehhez a témához hozzászólhat megbízó, beruházó, bonyolító, kivitelező stb is.)

Maga a jelenség, hogy a Magyar Építőművészet teljes számát a témának szentelték, adalék az 1986-ban érvényes helyzet értelmezéséhez. A folyóirat ezen számának megjelenése a magánirodák működésének beindulásával esik egybe.

Az írások témájuk szerint időrendi sorrendben követik egymást.

Az építész és megbízó közötti viszonyt alakító tényezők (pénz, műveltség, társadalmi helyzet stb.) mindenkor ugyanazok, de nem ugyanolyanok. Ezek változásával együtt változik a vizsgált kapcsolat is.

Hajnóczy Gábor egy John Larner idézettel kezdi bevezető tanulmányát: "A történész nem tudja megragadni az alkotószellemet. A művészetet individuumok teremtik, és az individuumok tehetsége megmagyaráz-hatatlan. Ezen kívül, a stílus hagyományain keresztül kel életre, amelyben, vagy amely ellen a művész dolgozik. Vannak azonban bizonyos pontok a művészi alkotófolyamatban, amelyeket a társadalomtörténet képes megvilágítani: az írók és művészek állása és neveltetése, a nekik juttatott támogatás jellege, a mód ahogy a társadalom műveiket megítélte, a rájuk nehezedő gazdasági, politikai és intellektuális nyomás. Így a történelem segíthet a művészet és irodalom igazabb megértésében."

A történelem, amely segít az "igazabb megértésben", egy kicsit kiszorult figyelmünk perifériájára. Magyarországon az építészek, furcsa mód, nem kedvelik az építészettel foglalkozó műtörténészt. Fontos szerepét, mely szerint kapocs az építészek és nem építészek, azaz megbízók között, nem igazán ismerik el.

A jelenség fokozottan érdekes, hiszen az építész működését "minden más kollégájáénál jobban befolyásolja a társadalom, amelyben ez végbemegy." (Hajnóczy Gábor) Az építészet a társadalom tükre. "Az építészet, állítjuk, szemben minden más alkotótevékenységgel, nem az alkotóműhelyek csendjében, hanem az agorán, társadalmi alkuk hosszúra nyúlt láncolatában születik meg.” (Molnár Péter)

A szubjektív alkotófolyamatot befolyásoló társadalmi mechanizmusok változásain tekintsünk végig időrendi sorrendben.

 

1 Hajnóczy Gábor: Az építész mint teremtő és teremtmény

Palladio "korántsem egy homogén megbízói társadalom számára épített”, megbízóinak közös tulajdonsága, hogy ahhoz az ambíciózus, hatalommal rendelkező nemességhez tartoztak, mely az adott kor műpártoló elitje volt. Tekintve, hogy e nemesek maguk is gazdálkodtak vidéki birtokaikon, a racionális egyszerűséget pártolták. Az új eszmék befogadására kész mecénás réteg nemcsak magánjellegű megbízások, hanem köz-megbízások fölött is döntött, s a legfőbb célja a minden szempontból legmegfelelőbb megoldás megtalálása volt.

A korra jellemző nyugtalan, intellektuális légkör, az egyházon belüli reformmozgalmak, a gondolat szabadsága, illetve egy szigorúbb etika iránti vonzódás mind hatással voltak Palladio építészeti szemléletére és magatartására.

A fiatal építész újító szándékát támogatta az "avantgárdot” igénylő és kereső nemesség.

Az építészt nem alkalmazó, de mégis építő köznép az uralkodó ízléshez igazodva alakította ki közvetlen környezetét.

A történelmi áttekintést megszakítva, fontosnak érzem feltenni a kérdést: napjainkban, Magyarországon a megbízó honnan tud "példát venni”, hol derül ki számára, mi a művészet, mi a szép (az építészek szerint), amelyhez igazodva alakíthatná ki közvetlen környezetét? Az építészettel foglalkozó lapok két csoportba oszthatók: az egyik csoportba tartozók (Családi Ház, Szép Házak, Lakáskultúra stb.) a szakmai színvonal legcsekélyebb igénye nélkül közölnek lelkes "műleírással” ellátott épületeket és a hozzájuk tartozó, az építkezni szándékozók szempontjából igen hasznos információkat (pl. építőanyagok neve, ára, lelőhelye, kivitelezők, tervezők neve, elérhetősége stb.). A másik csoportba tartozók (pl. Új Magyar Építőművészet, Alaprajz) pedig nem a megbízóknak, megbízókhoz szólnak, hanem az építészeknek.

A közérthető módon, minőségi épületekről szóló értekezések, vagy a minőségen aluliak bírálata, illetve az építészeti kiállítások hiányoznak a palettáról. A hiány pótlását célzó megmozdulások visszajelzés nélkül maradnak. A művészettörténészek feladata ennek a párbeszédképtelen helyzetnek a megszelídítése, s ez nekünk építészeknek is érdekünk.

Más művészeti ágak tenyerükön hordják a velük foglalkozó szakembert. Az építészek magukra hagyják elméleti szakembereiket, műfajtól (közérthető, tudományos) függetlenül.

 

2 Virágh Pál: Építtetők és tervezők a harmincas években

Fischer József: Tervező és megrendelő

A XIX. sz. második felétől már nem csak egy szűk elit (főurak, főpapok) jelentették a megbízói réteget. A művelt, tájékozott polgárság megbízóvá lépett elő. Századunk 30-as éveitől a kispolgárság is építésszel terveztette meg házait. E megbízók anyagi helyzete szerény volt, a telített piac pedig versenyt diktál az építészeknek.

A piacra való betörés alapfeltétele akkoriban is az oklevél megszerzése volt. A hároméves szakmai gyakorlat után aztán kamarai tagként, kategorizálás nélkül, az építész bármit tervezhetett.

A kemény versenyhelyzetben létfontosságú volt, hogy az építész nevet szerezzen magának. Előadásokat tartott, kiállításon szerepelt, részt vett az Építész Egylet munkájában, sőt publikált is. "De az építtetőkkel kialakuló kapcsolatokat és az építtetők várható körét elsősorban a tervező építész magatartása határozta meg.”

A megbízó, az irányzatokra differenciálódott építészet képviselői közül, azok közéleti szereplései alapján választotta ki a számára leg-szimpatikusabb irányzatot, illetve személyt. Az építészt a megbízó a maga "érdekvédőjének” tekintette. Ennek a személytől személyig ható kapcsolatnak az alapja a bizalom volt. Az összehangolt munka után pedig az elismerés sem maradt el.

A polgárság, s annak szerényebb anyagiakkal bíró része sem, volt nyitott a vadonat új irányzat, a modern felé. Az alsóközéposztály legműveltebb rétege volt a legfogékonyabb a Bauhaus szellemiségével, s az új formákkal kapcsolatban. A polgárság csak néhány ház felépülte után kezd tájékozódni ilyen irányba. A sértett és kompromisszumképtelen építész figurája a dogmatikus modern irányzatban bukkan fel. Az eszmékkel talán szimpatizáló megrendelők egy részének nem volt pénze az újdonsült, kísérletnek számító építészetre (ez sajnos csak nálunk igaz, külföldön a helyzet más volt). Így a modern irányzat mellett elkötelezett építészek súlyos dilemmával találták magukat szemközt: Hogyan szolgálja az építész a megrendelőt? Ha lerajzolja a megbízó esetleg hibás gondolatait, vagy ha szakképzettségére hivatkozva, meggyőződése szerint tervezi/tervezné a házat?

A helyzetet súlyosbította, hogy a telített piacon rengeteg volt (akkoriban is) a könnyebb utat választó "kolléga”. A megbízó gyorsan találhatott olyat aki vita nélkül kielégítette az igényeit.

A két szélsőséges helyzeten (Bauhaus - meggyőződés nélkül tervezők) kívül természetesen még számtalan árnyalatú építész-megbízó viszony létezett. A legfontosabb, hogy a kapcsolat tervező és építtető között nem volt anonim.

A fentiekben vázolt, két történelmi korszakot és tervezői környezetet leíró tanulmányok jelentik a viszonyítási alapot. A vizsgált viszony szinte ideális változatának leírása, a vágyott helyzet, környezet, megbízókkal szemben támasztott elvárások megfogalmazása is egyben.

A tematikus szám finoman jelzi a II. világháború után bekövetkezett törést. Dezső János építész, a KERBER igazgatója a szocialista időszak jellemző figurája lehetett. Írása a szellemiség nélküli, szabad gondolatok lefojtását irányzó korszak tükre.

 

3

A II. világháború után kialakult helyzet a tervező-megrendelő kapcsolat személyes voltát semmisítette meg.

Az építész és megbízója közé hivatalok és ügyintézők hadát telepítették, az építészt magát is hivatalnokká minősítették vissza. Sőt, a megbízó sem személy volt, hanem szervezet. A hatalmi helyzet nem párosult műveltséggel, hiszen a rendszer alapja éppen a műveletlenség volt.

A minőséget és etikát ellenőrző Kamara megszűnésével elszabadult a pokol. Képesítéstől szinte függetlenül kapott tervezői jogosultságot a kőműves mester és az okleveles építészmérnök egyaránt. Az eleinte még működő tervzsűrik szakértő véleményét "kibicnek semmi sem drága” felkiáltással, a gazdaságosságra hivatkozva kritizálták. A 70-es évektől fokozatosan egyre nagyobb méreteket öltő magánerős építkezések javarészt az egyetemi végzetséggel nem rendelkező, tervezésre jogosultak kezében voltak.

Az építészeti szellemi közélet klubéletre változott. Az elnyomó rendszer ellenére gondolkozni és vitatkozni vágyók, ellenzéki helyzetben a Szendrői Jenő nevével fémjelzett Mesteriskola köré csoportosultak. A Mester-iskolában tevékenyen résztvevő mesterek köré szerveződtek a fiatalok a különböző tervezőintézetekben. Ezen az egyetlen szálon keresztül figyelhető meg valamiféle folyamatosság a magyar építészetben.

A politikai és gazdasági helyzet változásai később (80-as évek közepe) lehetővé tették egy-egy kerület tanács műszaki osztálya mögé bújtatva úgynevezett "tervezői szövetkezetek” létrehozását. Az így működő építészek mint "tanácsi alkalmazottak” kapták fizetésüket. Mónus János így ír erről: "...páran önállósultunk. Azóta számszerűleg még több építtető arcát nem ismerem. Igaz, nyugalmat nyertünk. A baj az, hogy nincs nagy tőkénk és rendelkezési szabadságunk.”

Erre az időszakra az jellemző, hogy abban a társadalmi alkuban, mely során az építészet születik, az építésznek sem pénz, sem hatalom nincs a kezében. Ez determinálja szerepét. Nincs esélye a bizalmi viszony kialakulásának. "Tehát ahhoz, hogy az általában elfogadhatatlan építtető-tervező viszony változzon, a tervezők rendelkezésére bocsátott pénzkoncentrációra volna szükség. ...ha az építtető ismeretlen, akkor a tervezői bátortalanság (vagy ennek kompenzálása) miatt, vagy ha az építtető túlságosan is ismert (s ezáltal kihasználható), akkor az arrogáns nagyravágyás miatt születik értéktelen. Értéktelenebb, mintha a tervező volna az építtető, átélve a helyzet minden velejáróját. Váljék az építtető vásárlóvá!” (Mónus János)

A fenti elképzelést megvalósítani nem lehetett, a tőke nem állt a terv mögé, ez a vállalkozás elhalt. A napjaink építkezésein mozgó építési vállalkozó, akinek kuncsaftjai vásárlókká lett építtetők, rémképe Mónusék elképzelésének, hiszen ennek a sokszor sajnos még tervezői jogosultsággal is rendelkező figurának egyetlen gondolata van és az a haszonról szól.

A "csak horizontálisan működő, embertől emberig ható érdekek szerint folyó építés” (Makovecz Imre) csak a családi ház tervezés területén elképzelhető. A rendszer nyitottabb lett, s a korábban centralizáltan tervezett igények és szükségletek helyett a megrendelő dönthet saját igényei fölött, meglehetősen szűkös anyagi keretei között.

Az építész azonban legtöbbször teljesen magára marad. A megbízó a legalapvetőbb jeleit sem érti annak a háromdimenziós kommunikációnak ami az építészet.

A tervezőintézetből kivált építészek többsége szakmailag is "elmagányosodott”. Az építészműhelyek közötti kommunikáció megszűnésével az elképzelések kontroll nélkül maradtak.

Mára az atomizálódás véget ért.

A külföldi beruházók, "megbízók” megjelenésével újra nagyméretű, sok pénzt megmozgató épületek épülnek országszerte. A piacon az erős cégek az életképesek, s ez a tény egy ellenkező irányú folyamatot indukál, érdekközösségek alakulnak. Ezek az alkalmi társulások nem minden esetben célozzák meg a "nagy munka“ elnyerésén túl a magasabb építészeti minőséget. A megbízók igényessége sem egyértelmű.

Az építész helyzete sokat változott az elmúlt években, de nem sokat javult.

Az Érték-Forma 98/1 számában megjelent Ekler Dezső Mindent szabad? című írása, amely véleményem szerint tömören és nagyon pontosan jelöli meg azokat a problémákat is, amelyek építész és megbízó kapcsolatára napjainkban jellemzőek.

Ekler Dezső:

MINDENT SZABAD?

"Azt mondják, ma mindent lehet. Egymás mellett él valamennyi stílus, párhuzamosan. Az építészetben (is) pluralizmus van, sokszínűség, s ennek örülni kell. Szociológiailag érthető ez, s így is van. Ezt hozza a kultúrbiznisz, a befektetési, gyártási, eladási technikák, az úgynevezett túlélési, önkifejezési érdektelenségek keresztbe-kasul manipulált sokféle egyoldalúsága, no meg az elfogultság, a korlátoltság, a műveletlenség, a restség, a félreértésre való hajlam ugyanennyiféle kifejlett változata.

Foglalkozzon velük a szociológia, ha kedve van hozzá.

Esztétikai elvet kovácsolni mindebből viszont nem volna szabad. Úgy vagyunk ezzel, mint a kamaszok a házibuliban: itt a nagy szabadság, akkor most mit szabadjon? Melyik kábulatból melyikbe essünk? A dolog természeténél fogva ki-ki leragad aztán valamelyik ajzószernél, rászokik, azonosul vele. Görcsös, kényszeres egyoldalúságok, a semmi kényszerszabadságába beleszédült felnőttmegszokások uralkodnak az építészeten. Se szeri se száma az elveknek, amelyek az átfogó építészeti kánon (stílus) semmivé válásával, majd az általános technokratikus jövő-hit (modern) elfoszlásával teret nyert szabadosság parttalan tereit belakni próbálják. Hasztalan, mert az alapkérdés nem építészeti. A bizonyosság, a meggyőződés, a hit nem az építészetből, hanem az általános emberiből veszett ki. Sem hurrá-technokratizmussal (high-tech), sem puritán formaelvekkel (cool), sem szociális s természet-elvű hivatkozásokkal (organikus) pótolni nem lehet. A rend érzetének, a világban való felelősségteljes otthonlevésnek a helyreállításához a mai matéria-elvű vakságot kell magunkban felszámolni az eredeti, a tradicionális tudás metafizikai teljessége felé visszanyitva. A széles út helyett a keskeny ösvényt választva. Az építészetet az építészetből ma megoldani nem lehet."

Tótpál Judit

 

A témához tartozó írások, melyek alapján a dolgozat készült:

Hajnóczy Gábor: Az építész mint teremtő és teremtmény

Egy tanulmány: Palladio és megbízói

Virágh Pál: Építtetők és tervezők a harmincas években

Fischer József: Tervező és megrendelő

Dezső János: Megbízó-megbízott vagy építtető-tervező

Ferkai András: Egy magánpályázat tanulságai

Mónus János: Építtető és tervező

Makovecz Imre: Építész és megrendelő

Török Ferenc: Épület és helyszín

Szerkesztőségi beszélgetés Bán Ferenccel

Kleineisel János: Társadalmunk, fizikai környezetünk problémái

Horváth F. Zoltán: A “körzeti építész”-i tevékenységről, Mezőkövesd “Hadas” városrészének folyamatos átépülése kapcsán

Molnár Péter: Kommunikációs zavarok az építészet körül

 

 

 

 

 

---

 

 

JUHÁSZ ÁKOS

AZ ÉPÍTÉSZ ÉS HIVATÁSA

 

Az építész és hivatása közti kapcsolatot mindig is a társadalom teremtette meg, és úgy tűnik, ugyanakkor egyre szűkebb korlátok közé szorítja, dacára a technikai lehetőségek által állandóan bővülő fegyvertárnak. Maga az építész - noha igényt tart egyfajta szabadságra, amely nélkül képtelen működni - el kell, hogy fogadja függőségi helyzetét, hiszen szabad csak azon belül lehet.

 

Az építésztársadalomban örökké aktuális témát Moravánszky Ákos és Borvendég Béla - a Magyar Építőművészet 1984/6 számában publikált - cikkeinek tükrében ízlelgetem.

A kérdés az UIA építészeti világkongresszusának mottójaként jelenik meg - meglehetősen általánosan csengő frázisként. Moravánszky a főcímben felvetett - az építész missziója a jelenben és a jövőben - kérdést, nyilván a téma bevezetése szándékával a múltba transzformálja. Az időrendben, lineárisan építkező, tömör és képletes példákat összefűző vázlat tárgyilagossága megtartása mellett bírálatként hangzik kora - és korunk - visszásságaira nézve anélkül, hogy azokat részleteznie kellene. És anélkül, hogy valójában a jövővel foglalkozna. Csupán a cikk utolsó, rövidre szabott, szójáték ízű címszavakkal elválasztott szakaszai nevezik nevén a gyereket, ostorcsattogtatásként a letűnt korok méltatásának kimértebb léptei után.

Borvendég Béla írása egyből a lényegre tér: a Nagy Magyar Valóságot tárja az olvasó elé - nem mintha az nem ismerné - a maga csupasz valójában. Sokáig úgy tűnik, soha nem fogja lecsapni a labdát, vég nélkül sorolhatók a reménytelennek tűnő gondok, ezért a végén - ahogy illik - felvillantja a kivezető út lehetőségét. Sajnos többnyire csupán általánosságokat tud megjelölni, mint "ki kell dolgoznunk a szakma reális jövőképét", "szemléleti megújulásra van szükség", "céltudatosságra és türelemre egyaránt szükség van", vagy "…eredményeink tartósak, esetleges tévedéseink gyorsan helyesbíthetők legyenek".

Az persze nem a cikk íróját terheli, hogy nem áll elő a megoldás receptjével, hiszen nem erre a lehetetlen feladatra vállalkozott írásával, ez alól az utolsó sorokban - még időben - felmenti magát: "…fel kell ismernie a saját át nem hárítható misszióját. S azt is, hogy legjobban miként teljesítheti."

Hát igen. Ez a "miként?" kérdés azóta is nyitva áll, és ez sem a szerzőt, sem a kairói világkongresszust nem minősíti, hiszen társadalmaink temérdek akadályt állítottak azóta maguk elé, amelyek újabb és újabb szempontból nehezítik a válasz megadását. Például Magyarországon a legsúlyosabb konfliktusok éppen az - 1984-ben sokak által még csak titkon áhított - piaci szabadság hordalékaként torlódtak föl előttünk. Mindamellett, a mélyen gyökerező (hozzáállásbeli, szemléleti, oktatási) rákfenék - legalább is a cikkek szerzői számára - már akkor is világosan láthatók és deklarálhatók voltak. Jobban mondva, azóta sem szívódtak fel. Sőt. Ami például az oktatást illeti, a ‘80-as évek oktatási feltételeire (oktatók anyagi biztonsága, hallgatók anyagi terhei, tárgyi feltételek, oktató/hallgató arány) elégikus nosztalgiával tekintenek vissza azok, akik annak részesei lehettek - megjegyzem, mindezt teszik amellett, hogy megkövesedett hibáit rutinként gyakorolják változatlanul, tehetetlenségüket anyagi kényszerek alibijével igazolva.

Ami az ereje teljében lévő Kádár-korszak idején még jogos panasz volt, nevezetesen a külföldi modellek hozzáférhetetlenségének hangoztatása, ma már szintén demagóg szólam lenne. Úgy tűnik, könnyen találhatnánk újabb nehézségeket és mentségeket, amelyek a hazai elmaradott állapotokért az elmúlt néhány évtizedet teszik felelőssé.

Ha körülnézünk a nemzetközi palettán, akad más példa is. A katonai diktatúrából nem is olyan régen ébredő portugál társadalomban azóta az építészoktatás és szakma összehasonlíthatatlanul nagyobb fejlődésen ment keresztül - és magasabb szintre jutott el. Ebben a sikerben az államnak - elsősorban az oktatás finanszírozásán keresztül - óriási szerepe van, amit semmilyen tőkeerő nem tud helyettesíteni. Erről vajmi kevés szó esik a két cikkben, pedig már akkor is nyilvánvaló tény volt, hogy a társadalmi érzéketlenségből és kiegyensúlyozatlanságból származó áfiumra a legeredményesebb orvosság a jó oktatásban rejlik. Gyakorlatilag az összes felemlegetett nehézség, ami egykor oly nagy megbecsülésnek örvendő hivatásunkat terheli, végső soron egy eltorzított társadalom torz értékrendjében gyökerezik, ami csak annak kikúrálásával enyhíthető. A sikerességet mindig is sokkal inkább anyagi mutatókkal mérő gazdasági élet nem egy területén az érintettek sikerrel vettek olyan akadályokat, amelyekkel az építésztársadalom azóta sem bír megbirkózni.

Az azóta meg-, vagy újjáalakult kamara - esetleges gyermek-betegségeivel együtt is - nyilvánvaló jótékony rendező hatása ellenére is egyre távolabb látszik kerülni a hazai építész eredeti missziójától.

De mivel az "eredeti misszió" már történelmi fogalom, inkább úgy mondom, hogy egyre kevésbé találja aktuális misszióját. Mert, noha sok szempontból úgy tűnhet, hogy a szakma a piacgazdaság beköszöntével valamely, már ismert állapotba térhetne vissza, ez kétség kívül nem a harmincas évek. Elsősorban erkölcsi és a világ jövőjéről alkotott nézetei értelmében nem az. A szóban forgó szerzők - noha konkrétan nem említik - "a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában" minden bizonnyal valami másvalami építésében látták a kívánatos jövőt, ennek akadályát a rá való felkészületlenség mellett leginkább a mozgástér leszűkülésében és a szellemi alultápláltságban látták.

A mai olvasó akaratlanul is elmosolyodik a parabola felismerésén. Alig tizenöt évvel később, ezek a szavak pontosan és igazul csengenek, csakhogy ma már másra vonatkoznak, mint annak idején. A pénz híján korlátozott magánépíttetői igényeket mára fölváltották a pénz-nem-számít építtetői szféra szűklátókörű és rövidlátó beruházásokra korlátozódó megrendelései. A szellemi alultápláltság ma nem a nemzetközi szakmai spektrum hozzáférhetetlenségéből ered, inkább annak részleges és felületes ismeretéből, egyoldalú és kritika nélkül habzsoló be-, sőt elfogadásából. (Vajon hány friss publikációt találni például a környezet-barát építési technikák, vagy az elérhető lakásépítés nálunk ugyancsak aktuális témakörében akár a kamarai, akár az egyetemi könyvtárakban, vagy a hazai sajtó kínálatában?)

A gazdaság - a szellemi szféra fejlődéséhez képest való és talán nem várt - gyors magához térése átértelmezi Borvendég Bélának az iparral kapcsolatban feltett kérdését és feleletét: "Ám megizmosodott-e a valódi kreativitás elől elvont táplálékon? Aligha." Ez a kijelentés ma sokkal igazabbnak látszik a tervezés tekintetében. Talán egyszerűen a fizikai tevékenységek viszonylagos tehetetlensége miatt a kivitelezői oldal kevesebb jóvátehetetlen kárt szenvedett el az elmúlt rendszerben, mint az ideológiai betegségekre sokkal érzékenyebb szellemi oldal, esetünkben a tervező építészek csoportja. Noha úgy tűnhet, a papíron születő munka könnyen túlélheti az ínséges időket egy asztalfiókban, az építészet esetében nem alkalmazható az irodalom mintája. Hiszen megrendelés nélkül ki az, aki bármit is tervez? Azonkívül a szellemi életben nem lehetséges az, ami az anyagi világban természetes: meg-nem-történtté tenni valamit, ami megtörtént. Bármit le lehet bontani, városokat lehet - nyilván nem maradéktalanul - újjáépíteni. A világháború a legnagyobb pusztítást nem a fizikai környezetben, hanem az emberek fejében végezte. Varsó belvárosát akár kőről kőre, ablakról ablakra rekonstruálhatjuk a kivitelezés szempontjából korrekt módon. Építészeti értelemben azonban hazugságot követünk el. Mies van der Rohe szavai szerint "az építészet eddig gyermekkorát élte, most vált felnőtté". A felnőtt pedig nem viselkedhet többé gyermekként, jobban mondva a múlt eszközeit nem alkalmazhatja mechanikusan a jövőben. (Lásd Óbuda-Újlak Grinzing-építészetét, ahol a kisvárosi karaktert a hajdani beépítés formai(!) elemei által kívánták/ják ráhúzni a réges-rég megváltozott igényekre és funkciókra.)

Summa summarum, az építész ezredvégi missziója merőben más század eleji kollégáiénál, akár szocialista, akár egyéb típusú társadalomban dolgozik. Az építőipar - a közelmúlt tanúsága szerint - gyorsabban felépül időszakos betegségéből, mint az erkölcsi és szociális kérdésekre érzékenyebben reagáló építész. A napjainkban épülő házak provinciális karaktere aligha írható a mozgássérült építőipar számlájára. És megkockáztatom, hogy ez a ‘80-as években is igaz volt.

A munkaellátottság is olyan kérdés, amelyet az utóbbi 15 év alapvetően más perspektívába állított. Amit azelőtt a társadalom nevében korrumpáló bonyolult helyi vezetői érdekszövevénynek neveztünk, az ma a hirtelen szerzett politikai, vagy (fekete)gazdasági hatalom birtokosa, sokszor változatlan személyazonossággal. Az erőviszonyok úgy változtak meg, hogy közben semmi sem lett egyszerűbb. Legfeljebb kevésbé talányos. Ma nincs szükség a társadalom érdekeire hivatkozni, az üzleti társadalomban mindenki nyílt lapokkal (és bicskákkal) játszhat. A játék gazdaságosabb lett, őszintébb és undorítóbb. A játékban maradás pedig kiváltsággá vált.

Az új játékszabályok hamar kitermelték a szakma új, sikerre ítélt szereplőjét: a menedzser-típusú építészt, aki - noha végzettségére nézve építész - foglalkozása szerint munkaszerző. A reneszánsz kor polihisztora igazán szerteágazó tevékenységet folytatott, számos, mára teljesen különvált művészetben és mesterségben érhetett el csúcsteljesítményt, ám valamennyiük legnehezebb feladata a menedzsment volt. Aki lehetőségre és érvényesülésre tett szert, annak mind komoly mecénásra (egy pápára, egy Medicire, vagy például Vicenza városára) volt ehhez szüksége.

A mai Magyarországon a legtöbb építészeti vállalkozás energiájának és idejének nagy részét a munkaszerzés emészti fel. Nem csoda tehát, hogy új szakma született, olyan, amely jóval nagyobb anyagi vonzerővel bír a tervezői hivatásnál.

A két cikk egyike sem foglalkozik igazán nemzetközi kérdésekkel, vagy a külföld hazai építészetre gyakorolt hatásaival. Utóbbi nem is csoda, hiszen 1984-ben külföldiek - akár mint építtető, akár mint tervezői konkurencia - gyakorlatilag nem voltak jelen Magyarországon. Azóta a külföldi tőke - ha a tervezők nem is - jelentős tényezővé vált építészetünk életében. Az utóbbi években gombamód épült bevásárlócenterek, plazák, üzletláncok, üzemanyagtöltő állomások, autópályához kapcsolódó létesítmények legtöbbje, de szállodák, irodák, sőt néhány kulturális beruházás is épül külföldi beruházó pénze és igénye szerint. Ezek - amellett, hogy munkát adnak számos építésznek és építészmenedzsernek - új feltételeket szabtak a munkáért folyó versenyben és durván avatkoztak bele a regionális fejlődésbe. Az üzleti szempontok alapján gondosan előkészített tervekhez sokszor csak adaptálóra - a magyar bürokrácia útvesztőjében eligazodó navigátorra - van szüksége a beruházónak, nem meglepő hát, ha a differenciált és érzékeny - ad absurdum környezetorientált - építészet szélmalomharcosai szinte ugyanabba a reménytelen helyzetbe kerültek, mint azelőtt, a szocialista időkben. Az állami beruházók monopóliumát az internacionális multicégek váltották fel. Csöbörből vödörbe, mondhatnánk nem alaptalan iróniával. A különbséget az építészek számára főként a keményebb feltételek - szűk határidők, gyakori időközi módosítások - jelentik; a kiszámíthatatlan viszonyokat nagyobb anyagi lehetőségek kompenzálják.

A külföldi gyakorlatot látva elkeserítő a helyzet hazánkban az épített környezet és az emberi élet minőségével kapcsolatos értékrend és szemlélet terén. Amíg a civilizált világ nagy része igyekszik megszabadulni környezetpusztító technikáitól, és szabályozásaival előnyt biztosít az egészséges és minél kevésbé tékozló építési technológiák, építészeti elvek számára, addig az új magyar építésügyi szabályok és előírások még mindig a beépítési vonal, oldalkert, homlokzatmagasság, 0,7 k érték (Skóciában 0,45) rendkívül elmaradott és érzéketlen szellemében kívánnak - nem segítői és útmutatói, hanem - korlátozói lenni az építésztervezői praxisnak. E területen nem látok érdemi változást az elmúlt évtizedhez képest.

Szó esett a megváltozott oktatási, piaci, beruházói és hatósági feltételekről. Vajon mi az újdonság az építészek technikai eszközeinek dolgában?

Kétségkívül a legnagyobb változást a számítógép idézte elő a tervezői gyakorlatban.

Saját tapasztalatból tudom, mennyire átalakítja a gondolkodást és a tervezési modort pusztán az, hogy az egér kiszorítja a ceruzát, a szűk monitor az egyszerre áttekinthető tervlapot.

A rohamos szoftverfejlesztés egyrészt új munkahelyeket teremtett - elsősorban fiatal építészek számára -, másrészt lehetővé tette - vagy inkább kikényszerítette? - az egyre rövidebb határidőket vállaló, kisebb létszámú irodák kialakulását. A látványtervezés és a számítógépes feldolgozás - a ‘80-as években még teljesen ismeretlen - új szakmát és vállalkozási formát szült. Teljesen világos és logikus, hogy az időben hatékonyabb számítógépes munkastílus maga után vonta az uniformizációt és a patternekből "összeollózott" karaktert az építészeti tervezésben, ami nem csupán a tervek megjelenésében, hanem tartalmában is észlelhető. A technika szerencsétlen esetben - és úgy tűnik, sok ilyen van - átlépi a saját árnyékát, vagyis irányító tényezővé válik a tervezésben.

Több mint valószínű, hogy a jövőben nálunk is felerősödik az a tendencia - ami Nyugat-Európában és Észak-Amerikában már jellegzetes jelenség -, amely a vezető építészt visszaküldi a rajzasztal mellé, a számítógépes feldolgozást komputeres szakemberekre bízza, és újra megemeli a kézzel rajzolt-festett látványgrafikák presztízsét.

 

Összegzésképpen elmondható, hogy a Moravánszky Ákos és Borvendég Béla írásaiban megemlített aggodalmak, amelyek az építész társadalmi helyzetével kapcsolatban merültek fel, beigazolódtak, ám számos kérdésben tolódott el a hangsúly erre vagy arra. A szakma jelenlegi helyzetét azonban már gyökeresen megváltozott feltételek újabb és újabb kényszerhelyzetei nehezítik, illetőleg provokálnak újabb válaszokat.

Változatlan azonban a szándék, hogy az építész korával és környezetével egy nyelvet beszélő, megbecsült szereplője legyen társadalmának újra.

Juhász Ákos