K O R T Á R S É P Í T É S Z E T
VI. évf. 4. szám
KÜLÖNÖS SZIMULAKRUM
Az építészettörténet az ezredfordulón kezdte felfedezni az ötvenes évek nyugat-európai „nyugtalan modernizmusát”, újraértékelve a mindennapi kultúra, a szabadság, a játékosság, a hitelesség és a hely problémáira egykor adott válaszokat. Az ötvenes évek végén induló holland strukturalizmusra való rácsodálkozás azonban még várat magára. Ennek oka lehet egyrészt az irányzat máig élő képviselőinek, például Herman Hertzbergernek erős jelenléte a szakmában, másrészt a szemléletmód alapvetően racionális, ma fenntartással fogadott jellege.
„Minden strukturális cselekvés célja… hogy úgy rekonstruáljon egy ’tárgyat’, hogy ez által megjelenítse annak működési szabályait (a ’funkciókat’). A struktúra ezért a tárgy szimulakruma, de egy irányított, különös szimulakrum, mivel az ábrázolt tárgy láthatóvá tesz valamit, ami korábban rejtve volt, vagy másképpen, nem volt kiolvasható a természetes tárgyból. A strukturáló ember veszi az eredetit, szétszedi, majd újra összerakja azt.” – írta Roland Barthes 1963-ban. Az újra összerakott tárgy aztán valóban láthatóvá tesz valamit – vagy sem: nem látják a használók, nem értik az építészek, miközben az „eredeti” tárgyak közé való illeszkedése legalább is problematikus. A strukturalizmusról, s annak „mintaépületéről”, az amszterdami városi árvaházról szól Zombor Gábor tanulmánya. Az írás a 2004. tavaszi félévében futó 20. századi holland építészet című egyetemi kurzus záró dolgozataként készült.
Simon Mariann
Budapest, 2004. december hó
Tartalom:
ZOMBOR GÁBOR: Aldo van Eyck: városi árvaház
letöltés /21514 kB/
Microsoft Word doc