K O R T Á R S É P Í T É S Z E T
III. évf. 1. szám
KRONOSZ ÉS AIÓN
Kronosz és Aión mindketten az idő szimbólumai a görög mitológiában. Kronosz titán, miután megszerezte a világ fölötti uralmat, nehogy gyermekei letaszítsák trónjáról, sorra felfalta őket. Kronosz a kérlelhetetlen idő, mely elnyeli a maga teremtette dolgokat, az idő, amely elmúlik, s amelynek legfeljebb emléke marad. Aión – amúgy Kronosz fia – a végtelen idő szimbóluma. Ő a mindig, de mindig másként visszatérő eseménysor, az örök körforgás, a téli napforduló újszülöttként tisztelt gyermeke, a farkába harapó kígyó. Ha Kronosz az egyre új évszámot viselő naptár, a lineáris idő, akkor Aión a forgatható homokóra, a tartam.
A Korodi Szabolcs tanulmányában bemutatott romániai Viktóriaváros a lineáris időben él. Az 1949-ben alapított településen tisztán elválnak az egyes korszakok rétegei: a kertváros, a szocreál központ, a blokkos, majd a paneles lakótelep, s végül a posztmodern “másság” jegyében született épületek. A várost az erdőben megbújó titkos hadiüzem kiszolgálására hozták létre, s ahogy ott lecsökkent a termelés, a város élete is lelassult. A központilag szabott idő megállt, a cselekvések visszatértek a lakosok vidékről hozott tudásához (kiskertek és tyúkok), a vágyak pedig csak a körülményekhez képest szárnyalnak: a lakók síparadicsomról álmodnak. Viktóriavárostól valamivel nyugatabbra az építészek nem ennyire földhözragadtak, s a szilárdság, körülhatárolhatóság és a tartósság elvét elvetve a gravitáció, a tér és az idő leküzdésével kísérleteznek. Moscu Katalin tanulmánya többek között Lebbeus Woods, Marcos Novak és Greg Lynn írásait elemezve ebbe az ezredvégi kísérleti építészetbe enged bepillantást. A virtuális megrendelő számára többnyire virtuális térben, virtuális anyagból épülő házak mögött az időről alkotott bergsoni teória áll: az egymással össze nem mérhető pillanatok, a dallam folyékonysága, a tartam, Aión ideje.
Budapest, 2001. március hó
Tartalom:
| Korodi Szabolcs: Identitáskeresés Victoria városban |
letöltés /1978 kB/ Microsoft Word doc |
| Moscu Katalin: Ezredvégi kísérleti építészet |
letöltés /984 kB/ Microsoft Word doc |
KORODI SZABOLCS
IDENTITÁSKERESÉS VICTORIA VÁROSBAN
Tanulmányomban a romániai Victoria (Viktóriaváros =győzelem) város elemzésével foglalkozom. Egy olyan, lappangó lehetőségeket magában hordó települést vélek látni benne, mely alig sejteti igazi önmagát. A város Dél-Erdélyben található, a Déli-Kárpátokhoz tartozó legmagasabb hegység, a Fogarasi havasok lábánál, félúton Nagyszeben és Fogaras városok között. E városból vezet az 1800 métert emelkedő turistaösvény Románia legmagasabb csúcsára, a 2544 méter magas Moldoveanura.
E város 50 éves fennállása alatt különböző (gazdasági, vallási, építészeti, szociális és más) határhelyzeteket kellett megéljen.
A település leírása
Létét, születését annak köszönheti, hogy a második világháború idején (e terület nem tartozott a Magyarországhoz csatolt erdélyi részekhez) a német csapatok puskapor gyár építését kezdték el. A kiterjedt erdőségek védelmet és egyben bizonyos alapanyagokat is biztosítottak. Tervük kivitelezésére nem maradt idő, ám az orosz csapatok bevonulásukkor mindjárt saját ellenőrzésük alá vonták a befejezetlen gyárat, és 1949-ben megkezdődtek a fejlesztések. E dátum előtt ezen a helyen nem volt semmilyen település. Szűz területen kezdődött a kizárólag szocialista rendszerben elképzelt és kivitelezett város építése.
Az első időszakot, mely 1949-cel veszi kezdetét, a teljes szovjet befolyás jellemzi. Olyannyira, hogy a munkás barakkokon kívül minden épület a nagy keleti szomszéd típustervei alapján készült. Így jött létre a titkolt tevékenységeket folytató gyár igazgatási épülete és az első kertváros jellegű utca, komfortos épületekkel.
Ezek a "palotát a népnek" nemes célok szüleményei, jó léptékkel megformálva. Teljes utcákat építettek be, az így létrejött épületek egységet alkotnak. Idősebb emberek még annak a véleményüknek is hangot adtak, hogy talán azért is sikerültek ilyen jóra ezek az épületek, mert még az előző rendszerben tanult, igen magas építőkultúrával rendelkező szász mesterek voltak a kivitelezői. Ez meg is látszik néhány részlet kidolgozottságán és időtállóságán. Sétáljunk végig a kertvároson, a filmekbe illő, nyugodt hangulatú, kerítés nélküli és ma már magán kézben levő házak között.
Haladva az időben, elérkezünk a hatvanas évek elejéhez. Ekkor már gondot fordítanak a közösségi épületek létrehozására is. A város tengelyét képező főutca végén kialakítanak egy teret, melyet három középület vesz körül, tükrözve az átmenetet a szocreál és a hruscsovi irányelvekkel "magára találó" szocialista építészet között. Itt épül meg a szálloda, az üzletház és a kultúra új otthona. Karéjban elhelyezkedve lezárását képezik a város főutcájának.
Körülbelül eddig a fejlesztési pontig egységesnek nevezhetjük a városképet. Innen kezdve a racionalitás és takarékosság lesz a vezérelv. Eleinte mérsékelten jelentkezik, idővel viszont igen meghatározó és romboló erővel hat. Nézzünk néhányat a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji panelekből. Találhatunk pontházat, több lépcsőházas tömbökből összeállított, a racionalitás vezérelte városrendezési terv alapján készült lakótelepet. Mindez földszint és két, vagy három emeletes magassággal.
A hetvenes években egyértelmű enyhülésnek lehetünk szemtanúi. Három, családi házakkal beépített, egységes képet mutató utca is születik. A telkek mérete igen jó lakhatási körülményekre ad lehetőséget. Szigorú rendezési terv alapján készültek a házak, az is lehet, hogy az illetékes hatóság által felajánlott csomagból kellett választaniuk az építtetőknek.
A nyolcvanas évek "felteszik a koronát" a város építészeti fejlődésére. Az addig még nem tapasztalt igénytelenséggel felépített két lakónegyed, a település két periférikus részén, híven tükrözi korát. Minimális funkciók, olcsó, igénytelen anyagok, rendezetlen külső környezet. A település szélén, mint valami védőfal jelenik meg a nyolc egymás után felfűzött lépcsőházból álló, fényképezhetetlenül hosszú panel. A lakók maguk panaszolták, hogy ők is nehezen találják saját bejáratukat. Ezen épületek magassága eléri a földszint plusz négy emeletet, de ennél nem magasabb.
A 89-es változás elhozta a szabadságot e városnak is. A "mindegy milyen, csak más legyen" lelkesedésében nyomban "merész" formájú új épületek születtek. Igaz, nem sok. A gazdaságilag visszaesett, vagy önmagukat felszámoló üzemi egységek, gyárrészlegek, igen magas munkanélküliséget eredményeztek ebben a 10.000 főt számláló városban. Öt középületet adtak át mostanáig. Ezek közé tartozik a gázművek új székháza és egy üzlethelyiségeknek szánt épület is.
Fontos jellemzője a városnak, hogy egészen a kilencvenes évek elejéig az egyetlen település volt Romániában, melynek nem volt temploma. Így '90 után épült fel az ortodox templom és (jellemző) két neoprotestáns vallás imaháza, közösségi épülete, a megszokott vegyes formajegyeket magán hordozó "stílusban". Folyamatban van egy újabb ortodox templom építése is. Még említést érdemel az igen kis közösséget alkotó magyar és szász, katolikus, református vagy evangélikus lakosok számára egy családi házból kialakított közös imaház.
Benyomások
Bevezetőmben az épületek és épülettípusok, valamint az ezeket létrehozó korszakok bemutatásával megpróbáltam vázolni a város történetét. Ezt feldarabolt, kiragadott városképi elemekkel tettem, kizárva a komplex összefüggéseket, mindazt, ami eggyé foghatná össze a települést. Arra is vigyáztam, hogy a bemutatott képekkel ne fedjek fel többet, mint az adott épület, hogy eltakarjam a környezetüket, és ne tegyek kipillantást a város területéről. Miért? Mert az egy-egy korszakra igen jellemző és saját magukban is élő épületek egy különleges táji és emberi környezetben találhatók, melynek feltárására az alábbiakban teszek kísérletet.
A következőkben megpróbálom végigkövetni (fényképezőgépemmel is) azokat az apró jegyeket és környezeti összetevőket melyek meghatározóak e város szempontjából.
Vonaton érkezem. Elhanyagolt és nagy kiterjedésű területen egyedül álló állomásépület fogad. A város, a hegyek tövében meghúzódva, a vasútvonaltól és az ezzel párhuzamosan futó nagy forgalmú úttól kb. 7 kilométerre fekszik. Mint már említettem, a helyét a német hadsereg jelölte ki, akkor még kizárólag erdős, védett területen. Az állomástól még nem látszik a város, csak egy közbeeső falu széle, meg a hegyek. Vidám kedélyű, belevaló balkáni zenét hallgató buszsofőr fogad, múlt rendszerből átmentett és valószínűleg elprivatizált kopott buszával. Ő és járműve a fizikai kapocs a város és a világ többi része között, mert mint később láthattam, nem sok autótulajdonossal büszkélkedhet a település.
Elindulunk a hegyek felé, ott kell lennie valahol a városnak is. A terep szemmel láthatólag emelkedik, az út változatos, szépen ívelő dombok között megy végig. Érintünk két kis falut is, mint kiderült, a városban lakók közül sokan abból élnek, amit a falvak biztosította mezőgazdasági területeken meg tudnak termelni maguknak. Vasútvonal is visz arra, de csak a gyárak használták, valamikor. Fasorok közt megy az út, mikor feltűnnek az első panelek, az utolsó városfejlesztési korszak torzszüleményei. A település nevének V-t formázó felirata és a távfűtés út felett átívelő, kaput formázó alakja fogad.
Érdekes képet nyújt a megjelenő város, mintha valaki leejtette volna erre a tökéletes tájra és már nem lett volna ereje kijavítani hibáit. Ez látszik kintről. De majd beljebb menve tapasztalhatjuk, hogy az első építkezések idején mintha még érezték volna a hely szelemét. Panelek magukban, a Kárpátok alatt. Innen kintről, az építkezések nem túl nagy kiterjedése miatt inkább csak bosszantó, oda nem illő foltnak látszik a város.
Megannyi települést ismerünk, ahol a mesterségesen létrehozott világ teljesen maga alá gyűrte a neki helyet adó környezetet, nem számolva vele, saját értéktelenségével állítva fel az új mércét. A hely szellemét a mesterségesen létrehozott helyi szellem váltja fel.
Ha bemegyünk a településre, már sokszínűbb kép tárulkozik elénk. A perspektíva pontról pontra változik, harmonikus vagy disszonáns aszerint, hogy a régebbi, vagy az újabb részen vagyunk. Hogyan láthatják például a hegyet az ott lakók? A már megszokásig ismert képek bírnak-e bizonyos töltettel, vagy csak a mesterséges környezet érvényesül? Íme néhány kép, nézőpont, melyek különféle olvasatokat eredményezhetnek.
Hófödte hegyeket láthatunk a panelek közül. Minden épületköz más és más képet keretez. Habár az ország legmagasabb csúcsa alatt vagyunk, erre csak a település hegy felőli végén figyelmeztet egy tábla. Az is a kerülő ösvény irányát mutatja, mely nyolc óra gyaloglás után felvezet az ország legmagasabb pontjára. A város és a hegy között, erdőbe elbújtatva, nem igazán nyilvános dolgokkal foglalkozó üzemek vannak. Talán még nagyobb területet foglalnak el, mint maga a település. Egyes részlegeket már magánosítottak, de összességében kiszolgáltatottnak látszik a mindenkori román kormánynak, felsőbb érdekeknek. Itt a titkosság fontosabb, mint az emberek szabad közlekedése. Bár még a város és a gyártelep határán vagyok, a fényképezőgépet gyanúsan figyelik, le is szólítanak, hogy mi járatban vagyok? Válaszomra, hogy a "kommunista építészetet dokumentálom", csak bólogatnak, tudják, hogy ez van náluk, hiszen még ők maguk is építették. Békén hagynak. Mégis jobbnak látom visszafordulni, így újabb táji elemekkel leszek gazdagabb, mint például az egymás mellett sorakozó, különböző formájú magasfeszültségű oszlopok.
A város központjából idilli, az előzőktől eltérő kép tárulkozik elénk. Talán csak ezt láthatták, és meg is lehettek vele elégedve az első években idetelepült lakók: zöldövezet, lakóházak, utca, hegy. Aztán jöttek az újabb és újabb "keretezések", a '70-es majd a '80-as évek. Ezek már bizonyára kizökkentették az embereket szocialistán idilli világukból. Feltételezve, hogy volt ilyen.
Mit csinálnak a lakók most? Többségük munkanélküli. Szülőhelyüket tekintve csak a fiatalok helybeliek, a középkorúak többségét igen messziről telepítették ide. Még mindig jól értenek a mezei munkákhoz, állattartáshoz, így hát mezőre járnak, nevelik a jószágot. És mint a város lakói? Köszönik szépen. Például kiengedik a tyúkot a közterületre, a panelből hozzák le, egy dobozban egyet. Sok pajtát és szertárat építenek, igaz eldugva, nem feltűnő helyen és falukat gyönyörű agyagtapasztásokkal alakítják ki.
Feltűnő, hogy még jó kocsmákat sem találni errefele. Mintha ennek sem lenne kultúrája. Pedig gyönyörű kerthelyiségeket lehetne kialakítani. Az utcát figyelve állónak tűnik az idő, mintha mindig egy munkanap délelőttje lenne. Csak lézengő, céltalan emberek, kevesen vannak ők is.
Talán érdemes azt is megjegyezni, hogy a helyhatósági választások előtt egy héttel, szinte kizárólag csak baloldali pártok plakátjait láttam, más politikai színezetűt csak véletlenszerűen.
Milyen is valójában Victoria város?
Első látásra a város körülírhatónak, leírhatónak tűnik, legalábbis egyes szempontok szerint. Könnyen találunk olyan kapaszkodókat, melyek ebben segítségünkre vannak. Ilyen például a több ütemben létrejött, és kizárólag tervezőasztalnál született rendezési terv is. Ezen jól követhetők az egymástól elkülönülő időszakok és funkciók.
Ennél sokkal nehezebben kifürkészhető, hogy mi képezheti ennek a városnak a tudatalattiját, mik lehetnek ennek az összetevői? Egyik talán a lakók eredeti lakhelyéről, a faluról hozott örökség. De ugyanúgy ide számíthatjuk a "panel örömeit", a hegy varázsát, a természet mindennapos közelségét, a városban lakás unalmát. Aztán a kafkai kastély-ember viszonyt, mely az erdőben meghúzódó gyárak és köztük alakult ki. (Néhányuk oda jár vagy járt dolgozni. Amúgy tilos a közelébe menniük. Füstje nem látszik, de olyan mérgező anyagokat szór a növényzetre, melytől állataik elpusztulnak, és hírét hallva a turizmusba befektetni kívánók is tovább állnak.)
Bizonyára csak identitás töredékekről beszélhetünk, kusza, nehezen átlátható összemosódásokról. Közös elemüknek az irrealitást, a mesterségességet tekinthetjük. Tanulmányom során rá kellett jönnöm, hogy mindazok a határhelyzetek, melyeknek a város ki van és volt téve, megannyi külső, a helyi realitásokra nem figyelő, jó vagy rosszhiszemű beavatkozások eredményei. A település 50 éves történetét kizárólag külső, a helyiektől és helytől független akarások alakították. Valószínűleg nem marad más hátra, mint hagyni végre a települést, hogy önmaga alakíthassa jövőjét. Félő, hogy bármilyen külső mentő ötlet csak az eddigi gyakorlatot erősítené. Szüksége van a városnak a magára találásra, saját identitásának kialakulására és felismerésére, hogy később szervesen beépülhessen a környék és az ország életébe.
A helynek sajátos ereje van. Urbanisztikai szempontból a városszerkezet rugalmasnak látszik, sok építészetileg is értékes részlettel, épülettel. Félő is, hogy a megerősödő magántőke, kellő szabályozások és odafigyelés hiányában tönkreteheti azt. A természeti környezet biztosította lehetőségek végtelennek tűnnek. Kérdés, hogy a helyiek tudnak-e a megfelelő módon és időben élni a meglevő adottságokkal? Első látásra úgy tűnik, foglalkoztatja őket városuk sorsa és igényesek magukkal és környezetükkel szemben. A gyenge infrastruktúra ellenére újabb befektetőket várnak-keresnek, és a környéket a téli sportok egyik központjává szeretnék alakítani.
Érdemes lesz figyelni e város jövőjének alakulását, azt a folyamatot, mely során remélhetőleg megtalálja saját identitását és beilleszkedik az ország összetett szövetébe.
Korodi Szabolcs
MOSCU KATALIN
EZREDVÉGI KÍSÉRLETI ÉPÍTÉSZET
(a halhatatlanságról és a gravitáció ellen vívott harcról)
Mottót keresve bukkantam rá egy olyan kötetlen formájú írásra, mely 1991-ben jelent meg egy bécsi előadássorozatot követve. A szeminárium címe Átalakulóban levő építészet, és olyan építészek vettek rajta részt, mint Zaha Hadid, Michael Sorkin, Bernard Tschumi, Lebbeus Woods, Peter Eisenman, a Morphosis és a Coop Himmelb(l)au csapata. Ez utóbbiakról gyakran elhangzott, hogy mértéktelenül agresszívek, és hogy tönkreteszik az építészetet. Talán éppen ezért választottam a tőlük származó idézetet:
AZ ÉPÍTÉSZETNEK LÁNGOLNIA KELL (1980)
Eldöntheted, mennyire rosszak
voltak a '70-es évek, szemügyre véve
a kor erőltetett építészetét.
A közvélemény leszavaz, miközben
önelégült demokrácia trónol a
Biedermeier homlokzatok mögött.
De mi nem Biedermeiert akarunk
alkotni. Sem most, sem máskor.
Belefáradtunk Palladióba
és egyéb történelmi maszkokba.
Mert nem akarjuk kirekeszteni
építészetünkből mindazt, ami
zavarba ejtő lehet.
Azt akarjuk, hogy az építészet
több legyen. Vérző, kimerítő, örvénylő
vagy derékba tört építészet, amely
fölgyújt, megszúr, felhasít és
teher alatt akár sírva fakad.
Az építészetnek üregesnek,
lángolónak, puhának, keménynek,
szögletesnek, brutálisnak, kereknek,
törékenynek, színesnek, obszcénnek,
érzékinek, álmodozónak, csábítónak,
visszataszítónak, nedvesnek, száraznak
és lüktetőnek kell lennie. Élőnek
vagy holtnak. Hidegnek – oly hidegnek,
mint egy jéghegy. Forrónak – oly forrónak,
mint egy lángoló szárnynak.
Az építészetnek lángolnia kell.
Coop Himmelb(l)au
A szót tett követte. 1980 végén a Grazi Műszaki Egyetem udvarán építészetük a szó szoros értelmében lángba borult. Hatalmas, tizenöt méter magas és öt tonna súlyú szerkezet sziporkázott rövid ideig a magasban, címe: Lángoló szárnyak.
Bármit mondtak rá erre a csapatra az elmúlt évek során, mégis népszerűek, munkáik pedig szerte a világon állnak. Tervezőirodájuk párhuzamosan két helyszínen működik, Bécsben és Los Angelesben. Mint mondják, minden irányzat Los Angelesben születik, ezért fontos az események középpontjában lenniük. A modern építész kénytelen felvenni a kor ritmusát; nem érdemes az ár ellen úsznia, hanem az árban lehetőleg elsőnek kell hatalmas karcsapásokkal haladnia. Tudjuk, hogy csak a merészek, vakmerők és álmodozók úszhatnak az élbolyban. A cikk róluk szól.
1. és 2. kép Coop Himmelblau: Irodaház bővítés, Falkenstrasse, Bécs, 1988-89
A nyolcvanas évek elejétől egyre több szó esett elméleti téren nem hagyományos építészetekről. Értem ez alatt azokat az építészeteket, melyek szakítanak az utilitas, firmitas, venustas bűvös hármasával, és fittyet hányva a statika, a szilárdságtan és a mechanika törvényeinek, formai, anyagi és technológiai szempontból egyértelműen a fikció világába lépnek. Sokak számára ismerősek az építészetre vonatkozó olyan meghatározások, hogy nyitott, kötetlen,, gyenge, képlékeny, folyékony, pillanatszerű, stb. Ezen felül egyre gyakrabban felbukkannak az olyan, a kortárs építészetet leíró jelzők, mint bizonytalan, meghatározhatatlan, kétértelmű, sejtelmes, tetszőleges, véletlenszerű, változatos, szakaszos, töredékes, megszakadt, átalakult, visszafordítható. Ezek a kifejezések mind arról tanúskodnak, hogy az építészetet és azt, ami fele halad egyre nehezebb meghatároznunk. Stílusokról már régen nem beszélhetünk, az irányzatok pedig kérészéletűek és igencsak elszaporodtak. „ Nincs többé ideális építészeti miliő, és többé nem is lesz soha.” (Coop Himmelblau) Ebben az elidegenedett építészeti miliőben az alkotók egyénenként vagy csapatban tapogatóznak. És sokan kísérleteznek, ami igencsak fényűzésnek számít az elvadult kapitalizmus és a kíméletlen piacgazdaság világában. Viszont ezek azok az építészek, akikre érdemes odafigyelnünk. Nem feltétlenül azért, mert a legjobbat alkotják, hanem azért, mert új eszköztárral dolgoznak, új építészeti nyelvet, kódot keresnek. A kezük alól kikerülő tervek megvalósíthatatlanok, futurisztikusak, de mindenképp a kortárs és jövő társadalom követelményeinek próbálnak eleget tenni. (Hangsúlyozom, nem formai újításról beszélünk, hanem az alkotófolyamat egészére vonatkozó kísérletekről.) Manapság senki sem vonja kétségbe, hogy a tervezés társadalmi, politikai, etnikai, kulturális, ökológiai és nevelő aktus. Nelson Goodman ezt úgy fogalmazta meg, hogy az építészetnek ugyanazt a szerepet kell betöltenie a társadalmon belül, mint egy, a vakságot megelőző intézménynek, mely lehetővé teszi számunkra, hogy folyamatos kíváncsisággal tekintsünk körbe és lássunk, éberen érzékelve, kitágult perspektívával, magas vizuális intelligenciával. Csak így láthatjuk meg az új összefüggéseket és ellentéteket, melyek alapján megszervezhetjük és újraszervezhetjük tapasztalataink következtetéseit, egyszóval megalkothatjuk és újraalkothatjuk a világot. Lebbeus Woods(1) szavai szerint: „ Újra kell teremtenünk világunkat, és teljes mértékben be kell azt laknunk. Í gy minden utópikus vázlat arra irányuló kísérletté válik, hogy újrateremtsük a Paradicsomot, az Édent, melyet elvesztettünk abban való igyekezetünkben, hogy a tudást magunkévá tegyük. Ezért úgy hiszem, az építészeti tervezés elsődlegesen fontos tevékenység a természet és a világ, tehát az elveszett Paradicsom feltalálásában, hiszen a tervezés magába foglalja az emberi megismerés folyamatának szinte minden szakaszát. Az emberi lét és gondolkodás bonyolultsága és sokrétűsége a tervezés során átalakul fizikális, tapintható dologgá, melyet értelmünktől a zsigereinkig minden szinten megtapasztalhatunk.”
3. kép Lebbeus Woods: Zagreb Free Zone, 1991
4. kép Lebbeus Woods: Berlin Free Zone
Újrateremtés – egyértelműen ez a kortárs építészet feladata. Elfeledni mindent, amit eddig építészet terén alkottak, a régi mintákat és elveket – paradigmát váltani. Visszatérni a természethez és az emberi logikához, képzelőerőhöz. A cél egyetlen egy: otthont, új életteret alkotni egy elidegenedett, támpontokat kereső ember számára, megadni a lehetőséget arra, hogy az építészeten keresztül (is) megtalálja önmagát, érzékeit, érzelmeit, értékrendszerét. Indulatokat, feszültségeket kell ébresztenie ennek az építészetnek, lázítania kell. Igencsak szűk lett számunkra földi életterünk és általános képességeink megnyilvánulási lehetőségei. Az extrémek világában élünk, határainkat feszegetjük, megálmodott szárnyainkat próbálgatjuk. Eközben, szinte észrevétlenül, a fogalmak mezsgyéjén átalakulási folyamatok zajlanak. Folyamatok, melyek már egyáltalán nem véletlenszerűek. Gondoljunk csak a klónozás nyújtotta lehetőségekre vagy az űrutazásokra. Ilyen körülmények között képtelenség úgy beszélni a tér fogalmáról, mint kétezer évvel ezelőtt. Szűk bolygóterünk kitágult egy egész naprendszerré, sőt univerzummá, és az emberi (ön)megismerés eddigi határai is elenyésztek. Transz-, para- és metatudományokról beszélünk, s miközben kétségbeesve keressük az új energiaforrásokat, meglepetten fedezzük fel az emberi lényben rejlő határtalan képességeket és energiákat. Nem csoda tehát, ha az építészek a bergsoni teret(2) tekintik az ideális térnek, mely nem kerületének változásával terjed vagy zsugorodik, hanem valós és fizikai, de mégis tudatalatti belső intuíciónk tapasztalatai szerint. S bár szilárd anyagok nélkül nehéz elképzelnünk bármilyen építészetet, mindenki a súlytalanság állapotába álmodja legszívesebben önmagát. A szavakkal nehezen megfogalmazható gondolatok továbbra is az emberiség titkos vágyairól szólnak: az időtlenségről (halhatatlanságról) és a lebegésről, a gravitáció leküzdéséről.
Tér és tartam
Szándékosan nem használtam a tér–idő fogalomkettőst. Amennyiben hű szeretnék lenni Bergson elméletéhez, különbséget kell tennem tér és tartam, idő és univerzum között. A tér egy emberközpontú, személyes fizikai környezet; a tartam e fizikai környezet "észrevevésének" pillanatait és az azokat összekötő hidat, az emlékezést jelenti – egy belső idő, melyet az egyén kivetít közvetlen környezetére, majd analógia alapján a világra. Ezzel szemben léteznie kell egy egyetlen és egyetemes anyagi Időnek, melyhez az "álló étert", az univerzumot rendelhetjük hozzá: ezek együtt alkotják az abszolút vonatkoztatási rendszert, a "gyökeres relativitás" pillérét. Közvetlen vagy tágabb földi környezetünkben az "enyhített relativitás" törvényei érvényesülnek. Ezen fogalmak csak és kizárólag Einstein relativitás-elméletével nyertek értelmet. „ Csak egy mozgás van, mondottuk [ Einstein előtt] , amit belülről veszünk észre és amelyről tudjuk, hogy egymagában alkot eseményt: ez az a mozgás, melyet erőkifejtésünk nyilvánulásának érzünk.”
Tehát tartam és tér megítélése egy szubjektív dolog, amit emberi szemszögből igen nehéz abszolutizálni. Ez az idő, mely tart, nem mérhető: eszméléssel járó pillanatok alkotják, mely pillanatok nem egyenlők, nem egymással összemérhetők. Bergson a tartamot egy dallam folyékonyságához hasonlítja, melyet az ember behunyt szemmel, csupán a fülére bízva magát hallgatja anélkül, hogy látná a kottát, a zenét megjelenítő jeleket. S akárcsak a különböző dallamok, a tartamok is különböző ritmusokkal rendelkeznek. Következésképpen, a pillanatokhoz hasonlóan, a tartamok sem fedik le egymást. Ezt a relatív tartamot azonban le tudjuk mérni mozgással, hiszen mi magunk is képesek vagyunk mozgásokat végezni. Ha behunyt szemmel végighúzzuk ujjunkat egy papírlapon, időt vesz igénybe. Ezt az időt nem tudjuk lemérni, hiszen belső tartamként éljük meg, de ha a papíroson a vonalnak nyoma marad, az már egy konkrét geometriai fogalom, mely lemérhető (szakaszos). A különböző tartamokat így hosszabb-rövidebb vizualizálható szakaszokhoz rendelhetjük, összehasonlítási alapot nyerve.
Tisztáznunk kell azt is, hogy mozgás alatt a súlyos anyagok mozgását értjük (más esetekben, például sejtmozgások vagy moláris kölcsönhatások esetén Bergson a tovaterjedés és az átvitel fogalmakat használja). Ezeknek a mozgásoknak kettős arca van; mint mozgásérzetek részei eszméleti életünknek, tartósak; mint látási észrevételek pályát írnak le, teret vesznek igénybe. Ekképp, konvenciók alapján, sikerül "lemérnünk" az időt az óramutató által leírt pálya segítségével. Felosztott intervallumokról van szó (legyenek azok órák, percek vagy másodpercek), melyek vonatkoztatási rendszerként szolgálnak az egyidejűségek észleléséhez. Csupán e konvenciónak köszönhető, hogy bizonyos eseményekről elmondhatjuk, hogy "egyidőben", egy bizonyos "időpontban" játszódtak le, különben soha senki nem érzékelné őket pillanatról pillanatra ugyanúgy (mint ahogy az abszolút Egyidejűség viszonyításában, aminek az órák összeigazításához semmi köze, senki nem is érzékeli ugyanúgy).
A tartam–mozgás megfeleltetésnek köszönhetően már nem meglepő, ha az időt a tér negyedik dimenziójaként emlegetik. A negyedik dimenzió engedi meg számunkra, hogy a térben bármit is véghezvigyünk, cselekedjünk, sorba helyezzünk. Arra kell figyelnünk, hogy most már léteznek többszörös idők, párhuzamos idők – nem oly nehéz, ha arra gondolunk, hogy a dimenziók között viszonyok vannak, a részek között összefüggések, ezeket pedig nem a konvencionális időfogalmakkal akarjuk leírni.
Számos kortárs építészt és teoretikust ragadott meg a témakör, akik új tér–idő fogalmakat próbálnak alkalmazni. Ezek közé tartozik Marcos Novak(3) is, aki megfogalmazta az újtér axiómáit, melyek közül az egyik úgy hangzik, hogy „ tér és idő többé nem szétválasztható, még csak hétköznapi értelemben sem: megszületett a téridő népnyelvi fogalma” , mely ideális környezetté vált Novak transzépítészeteihez. Az ő nevéhez fűződik a folyékony építészet fogalmának megjelenése is, melyet később átvett tőle Ignasi de Sola-Morales(4), aki korunk építészetét 1987-ben gyenge építészetnek kiáltotta ki, ahol az idő már nélkülözhetetlen dimenzióként, új szerepben jelenik meg. Számára a kortárs idő egy szilánkjaira robbant idő – mindenféle esztétikai megtapasztalás idői, különböző idők, egymást átfedő idők, a diszkontinuitás megtestesítői. Szinte szóról szóra ugyanazt mondja, amit Novak: „ A modern építészet, hasonlóan más művészeti ágakhoz, a levegőbe és az ürességbe való építés kényszerével szembesül.” 1998-ban a folyékony építészet fele fordult, amely egyre inkább a kortárs és a jövő építészet jelszavává növi ki magát. „ A világ, azon belül a nyelv, a nemek, az emberi test rendkívüli feloldódásának vagyunk tanúi… Lassan átváltunk a tárgyról az anyagra, a sziládról a szemcsére és a felbontásra.” (Lars Spuybroek)
5. és 6. kép Marcos Novak: ParaSurf
Levegő és víz
Úgy tűnik, minden emberi törekvés mozgatórugója a halhatatlanság és a lebegés vágya. A súlytalanság elérése a „ technológia legmagasabb célkitűzése. A lélek világában az ember súlytalan.” (Kazimir Malevich) Ha az ember fantáziavilágát vesszük alapul, rá kell jönnünk, hogy abban többnyire nincsenek szilárd korlátok, akadályok. Gyermekkori fantáziáink nagy része a felnőtt korral szertefoszlik, de néhány megmarad, és ezek közé tartozik a repülni vágyás, melyet az alkotók – így az építészek is – többé-kevésbé szakmai tevékenységükben próbálnak levezetni. Álmainkban a mozgás sokkal fontosabb szerepet kap, mint a tárgyak anyagszerűsége. Repülünk (repülőgépek segítsége nélkül), úszunk örvénylő folyókban anélkül, hogy megfulladnánk, alámerülünk, és egyszer csak észrevesszük, hogy lélegezni tudunk a víz alatt. Greg Lynn(5) szerint „ az építész arra vágyik, hogy mozdulatlanul és átszellemülten lebeghessen egy absztrakt térben. Ilyen értelemben minden építész a lassú asztronauta, a partra tett tengerész vagy a síkvidéken veszteglő hegymászó sorsával azonosul. Erősen kötődik egy sokkal elvontabb kék színhez, mint az ég vagy a tenger kékje. Ez a mély vizekben való úszás kékje, vagy a földi légkör távoli kékje, ahogyan azt az űrből látnánk. Az építészek által kedvelt kék lapos.”
Az építészet tragédiáját nem a tér idézi elő, hanem a gravitáció. Ez a rögeszme a tér és mozgás iránti csökkent érdeklődéshez vezet, szemben az egyre inkább elhatalmasodó fantáziával: a mozdulatlansággal. Ennek érdekében az utópisták már régen megcélozták a vizet és a levegőeget termőtalajként. Talán Daidalosz és Ikarosz voltak első álmodozó ősapáink, akik annyira hittek, hogy mertek is. Tervük kudarcba fulladt, de ez nem rettentette vissza követőiket a további álmodozástól: Ki-Fung-Shi, Leonardo da Vinci, Francesco de Lana, Laurenç o de Gusmao, Kaspar Mohr, Robert Paltock, Jonathan Swift, Otto Lilienthal, Verne Gyula, Wenzel Hablik, Bruno Taut, Vladimir Tatlin, El Lissitsky mind megálmodták a maguk lebegésről szóló utópiáikat. A metabolisták víz alatti városokról álmodoztak, és lassan elkészültek az első vízen lebegő repülőterek tervei (Ben van Berkel: Yokohama röptér-kikötő) repülőtéri zenével (Brian Eno). Most már a "felhőcskéknél" tartunk (Haus-Rucker-Co és Coop Himmelblau: Felhő), lebegő városoknál (Lebbeus Woods: Légi Párizs), vízcseppeknél (Greg Lynn: Cseppformázó), és mindnek egy a lényege: meg kell szabadulnunk kötelékeinktől. Himmelblauék "örvénylő", "lüktető" építészetről beszélnek. Senkinek nem kell már a földhözragadt építészet (leszámítva talán a megrendelőt, aki továbbra is lehetőleg tetőt és négy falat szeretne maga köré kőből, fából, betonból), a lényeg a változáson, változtathatóságon, az építészet időben való siklásáról van szó. És mi sem természetesebb, mint az, hogy ehhez már nem szilárd, hanem képlékeny, folyékony anyagokra van szükség.
7. és 8. kép Lebbeus Woods: Légi Párizs, 1989
Első ízben a zene, majd a képzőművészet forradalmasított John Cage, Nam June Paik és George Maciunas személyében (bár ez utóbbi építész, a New York-i Cooper Union végzettje). Fluxus néven a hatvanas évek elején egy olyan művészcsoportot hoztak létre, mely örökre beleírta a művészettörténeti könyvekbe a performance és installáció szavakat. Hogy miért pont a zene? Mert elsősorban a dallam hordozza magában érzékelhetően a soha vissza nem térő pillanatok varázsát, a hömpölygés, az áradás szemléletességét. A Fluxus művészei a zenei előadás (performance) formáját tették meg minden művészi cselekvés(!) paradigmájává. A Fluxus elnevezéshez Maciunas az ötletet Hérakleitosztól vette, aki szerint a négy alapelem – levegő, víz, föld és tűz – alkotta mindenség egy folyamatos áradás. A zenei performance-okat festés, mázolás, vízzel való felhígítás, elárasztás kísérte. Cage mai napig is szívesen választ városi tereket "zenei" megnyilvánulásai színteréül: például hatalmas hangvevőket és keverőpultot szereltetett fel egy New York-i felhőkarcoló tetejére, majd a város négy ellentétes pontján további adó-vevőket, melyek a közvetlen környezetükből összegyűjtötték a hangokat, azokat továbbították a központi hangvevőnek, amely lejátszotta a "megkevert", egymásra csúsztatott "dallamokat" a felhőkarcoló aljában gyülekező közönségnek. Ez a fajta történés tereket hoz létre maga körül, melyek csak a történés pillanatában léteznek, majd elenyésznek. Maciunas felfogásában az építészet sem más, mint az anyagok folytonos, szakadatlan átalakulása. Régen nem beszélünk már halott építészetről, hiszen minden tárgy, minden épület egy élő szerv – egy város, egy település – része, amely folyamatosan lüktet, átalakul. És ez az a folyamat, amit igazából fluxusnak, áradásnak nevezhetünk, hiszen mi más, ha nem a város a legélőbb szervezet? Nem mondtunk ezzel semmit újat, hiszen a történelmi város évszázadok, évezredek óta modellezi organikusan önmagát, de idő és szemléletváltás kellett ahhoz, hogy az ember ezt tudatosítsa. A város nem csupán épületek tömkelege; vannak bizonyos átmeneti terek, "szegélyek", "tűrések", súrlódási határok. Gondoljunk csak a véredényekben lezajló mozgásokra: a véredény közepén, a sodrásban elhelyezkedő sejtek viszonylag állandó, szívlökéstől függő sebességgel áramlanak. Azonban a véredény falaihoz közel kerülő sejtek furcsa dolgokat művelnek: teljesen szabálytalanul megakadnak, pillanatokig hozzátapadnak az edény falához, majd ismét bekerülnek az áramlásba, felgyorsulnak, lelassulnak, ismét elakadnak. Hát valahogy így kell nekünk is elképzelnünk ezeket a peremvidéken lejátszódó eseményeket. Itt semmi sem állandó, folyamatos, akadozások vannak, véletlenszerűségek történnek. Ennélfogva itt az idő is elveszti klasszikus fogalmait. Greg Lynn ezt úgy fogalmazza meg, hogy a kialakult forma egy vízfolyás által modellezett kőre hasonlít, a helyszín maga pedig egy folyékony közeg, mely a vízéhez hasonló, áramló és időben változó tulajdonságokkal rendelkezik. Ez az, amit az építészek folyékony közegnek neveznek.
9. kép Greg Lynn: Hármas híd kapuja, Ljubljana
10. kép Greg Lynn: Electra 96
„ Létezik-e egy anyagában folyékony építészet, mely nem a stabilitás, hanem a változás szerint alakul, és így együtt él a valóság folyékony és változékony természetével? Elképzelhető-e egy olyan építészet, amely inkább időbeli, mint térbeli? Egy építészet, melynek célja nem a térben való elterjeszkedés, hanem a mozgás és az időtartam szerinti rendeződés lenne.” (Ignasi de Sola-Morales) A valóságban ez még csak elképzelés, a virtuális térben ellenben semmi akadálya egy ilyen építészet megvalósulásának, ami már meg is történt. Pontosan ezt teszi Marcos Novak vagy Ben van Berkel: a használó változó igényei és a környezet hatására folyamatosan átalakuló házakat terveznek. Az anyag virtuális, mitöbb, a megrendelő is virtuális, de ez még nem jelenti azt, hogy ennek az építészetnek nincs esélye. Sőt, megérzésem szerint ennek van a leginkább. A folyékony építészet megteremtése a mi generációnk feladata lesz. De előbb hinnünk kell benne.
Moscu Katalin
Jegyzetek
(1) Lebbeus Woods (1940), építőmérnök, építész, építészetteoretikus. A Purdue Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd az Illinoisi Egyetemen építészit. Eero Saarinen irodájában kezdte pályafutását. 1976 óta foglalkozik építészetelmélettel és kísérleti építészetekkel; New York-ban él és dolgozik. 1988-ban Olive Brownnal létrehozták a Kísérleti Építészeti Kutatóintézetet (Research Institute for Experimental Architecture). Meghívott előadó a Columbia Egyetemen és a New York-i Cooper Union-nál. 1979 óta publikál. Fontosabb könyvei: Origins (Eredetek), A Dark Traveling (Egy sötét utazás) és Onefivefour (Egyötnégy) 1989-ből, Anarchitecture: Architecture is a Political Act (Anarchitektúra: az építészet egy politikai tett) 1992-ből, Radical Reconstruction (Radikális újjáépítés) 1997-ből.
(2) Henri Bergson (1859-1941) francia gondolkodó tér-elméletét Gilles Deleuze fedezte fel újra. Bergson törvényei igen népszerűek voltak a huszadik század első évtizedeiben, melyeket azonban bekebeleztek a fenomenologikus és strukturalista irányzatok. Deleuze-t Bergson azon gondolata ragadta meg, mely szerint tér és idő nem két különálló kantiánus fogalom, hanem ugyanazon érme két oldala, melyet Einstein relativizmus-elmélete és Riemann matematikája olvaszt egybe. E témát felölelő két legfontosabb könyve Essai sur les données imédiates de la conscience (Idő és szabadság) 1888-ból és Durée et simultaneité a propos de la théorie d'Einstein (Tartam és egyidejűség) 1922-ből.
(3) Marcos Novak, transzépítész, művész, zeneszerző és építészetteoretikus. Los Angelesben él és dolgozik, a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (UCLA) Építészeti és Urbanisztika Karának meghívott előadótanára, az Austini Texas Egyetem Építészeti Karának Képlékeny virtuális környezetek és Progresszív tervezési kísérletek című programjainak alapító igazgatója. Algoritmikus módszereket használ valós, virtuális és intelligens környezetek tervezéséhez, olyan algoritmusokat, melyeket eredetileg zeneművek komponálására használnak, ő viszont térben lebegő, változó színű, formájú és dallamú négydimenziós formákat hoz létre segítségükkel.
(4) Ignasi de Sola-Morales (1942-2001), katalán építész, építészetteoretikus, filozófus. A barcelonai Katalán Műszaki Egyetem (Universitat Politécnica de Catalunya) Építészeti Karának egykori tanára, az Építészeti Kompozíció Tanszék volt professzora. A nyolcvanas évek elejétől kezdve rendszeresen publikált nemzetközi építészeti folyóiratokban. 1987-ben jelent meg Gyenge építészet című írása, amely a nem sokkal korábban, 1983-ban Gianni Vattimo által megfogalmazott olasz filozófiai irányzat, a "gyenge gondolkodás" szemléletének alkalmazása az építészet területére. Ezt követte 1998-ban Folyékony építészet című cikke. Összegyűjtött írásai Differences: Topographies of Contemporary Architecture (Különbözések: a kortárs építészet topográfiái) címmel 1996-ban jelentek meg angolul.
(5) Greg Lynn (1964), építész és teoretikus, az Ohiói Miami Egyetemen (Miami University of Ohio) szerzett két diplomát: mint filozófus és mint környezettervező (1986), mesterfokozatát 1988-ban kapta meg a Princetoni Egyetemen. Számos egyetemen tanára volt, (Cincinatti Egyetem, Carnegie Mellon Intézet, New York-i Columbia Egyetem, Chicagói Illinois Egyetem, Los Angeles-i Kalifornia Egyetem, Zürichi ETH), dolgozott Peter Eisenman és Antoine Predock irodájában. 1992-ben megalapította saját irodáját, a Greg Lynn FORM-ot. Írásai Folds, Bodies and Blobs: Collected Essays (Hajtások, testek és foltok: összegyűjtött írások), Animate Form (Élő forma) és Embryological House (Embrionikus ház) címmel jelentek meg.
Irodalom
Henri Bergson: Tartam és egyidejűség (Durée et simultaneité a propos de la théorie d'Einstein). Pantheon Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Budapest, 1923.
Karin Damrau: "Beyond Solidity. Inventions, Spaces and Concepts for the Elements of Air and Water" (A szilárdon túl. Találmányok, terek és elképzelések a levegő és víz mint elemek számára), in: Architectural Design, Vol 69, No 3/4, 1999. március-április, Sci-Fi Architecture, 22-33. o.
Greg Lynn: "Embryologic Houses" (Embrionikus házak), in: Architectural Design, Vol 70, No 3, 2000. június, Contemporary Processes in Architecture, 26-35. o.
Marcos Novak: "Next Babylon, Soft Babylon. (trans)Architecture is an Algorithm to Play In" [Következő Babilon, lágy Babilon. A (transz)építészet mint játékszabály algoritmus], in: Architectural Design, Vol 68, No 11/12, 1998. november-december, Architecture in Cyberspace II, 21-27. o.
Wolf D. Prix: "On the Edge" (A peremen), in: Architecture in Transition. Between Deconstruction and New Modernism, szerk. Peter Noever. Prestel, München, 1991, 16-31. o.
Ignasi de Sola-Morales: Folyékony építészet ("Liquid Architecture"), in: Utóirat, az Új Magyar Építőművészet melléklete, 2001/ 1., 35-38. o.
Ignasi de Sola-Morales: Gyenge építészet ("Week Architecture"), in: A mérhető és a mérhetetlen (szerk. Kerékgyártó Béla). Typotex, 2000, 309-318. o.
Lebbeus Woods: "Terra Nova" (Új föld), in: Architecture in Transition. Between Deconstruction and New Modernism, szerk. Peter Noever. Prestel, München, 1991, 132-151. o.
Lebbeus Woods: "Wild City" (Vad város), in Architectural Design, Vol 69, No 7/8, 1999 július-augusztus, Architecture of the Borderlands, 70-73. o.