K O R T Á R S É P Í T É S Z E T
II. évf. 3. szám
OPTIMISTA MODERN
A Kortárs építészet rovat ez évi őszi számában csak egyetlen írás szerepel: a háború utáni magyar építészettörténeti sorozat újabb darabja.
A tárgyalt korszak az ötvenes-hatvanas évek fordulója. Nyugat-Európában ekkor érik az első kritikák a nemzetközi modern építészetet, s ekkor kezdik el keresni tervezők és teoretikusok a választ arra a kérdésre, hogy lehet-e, kell-e helyi jellegről beszélni a modern építészetben, hogyan egyeztethető össze a regionális építészet igénye a modern paradigmájával. A probléma nem volt kicsi, s ezt itt, Magyarországon is látták. B. Nagy László, az ismert művészetkritikus irt egy 1961-es tanulmányában: “Sokak szerint a jelleg valami múltból ittmaradt, fokról-fokra elmosódó tényező, melyre hivatkozni, szerepét hangsúlyozni romantikus ködevés, obskurantizmus. Tény, hogy a modern művészet - s éppen a legracionálisabb ágazatok - a jelleg megtagadására törekszik. A hagyományok elleni általános támadásnak elsősorban éppen a jelleg, a ‘helyi szín’ a ‘genius loci’ esett áldozatul.” Simon Mariann iása a hagyománykeresés és az illeszkedés problémáját vizsgálja a hazai építészet 1957 és 1963 közötti szakaszában, akkor, amikor a magyar építészek még épphogy csak elfelejtették a szocreál “nemzeti formát”, s ismét visszatértek a szakmai függetlenséget, a szakszerűség objektivitását és az ebből eredő művészi formálást ígérő modernhez.
Budapest, 2000. szeptember hó
Tartalom:
| Simon Mariann: "Környezetébe jól illeszkedik" |
letöltés /13950 kB/ Microsoft Word doc |
SIMON MARIANN
"KÖRNYEZETÉBE JÓL ILLESZKEDIK"
Elmélet és gyakorlat 1957-1963*
A Magyar Építőművészet című folyóirat 1955 őszén közölte az utolsó szocreál épületet, ezt az időpontot a korszak lezárásának is tekinthetjük. A szocialista tartalom és nemzeti forma egységére épülő szocreál építészetet követően visszatért a modern - sajátos kontextusban felvetve néhány általános és helyi kérdést. Hogyan viszonyuljon a modern épület régi környezetéhez? Lehet-e a korszerű építészetnek nemzeti jellege? Hogyan valósítható meg a modern építészet eszközeivel a szocialista tartalom és nemzeti forma követelménye?
*
Amikor 1956 augusztusában kiírták a Pesti Vigadó helyreállítására és bővítésére a tervpályázatot, az építészek számára nyilvánvaló volt, hogy az új épületrész csakis modern lehet. Aki esetleg bizonytalankodott volna, annak a kiírás adott egyértelmű eligazítást: "Architektonikus, városképi és homlokzati kialakítás tekintetében azok a megoldások a legjobbak, ahol a pályázók korszerű formákkal keresik a műemlékekkel való harmonikus kapcsolatot. ... Kívánatos, hogy mind a külsőben, mind a belsőben a műemléki és új rész - akár kontraszton, akár más elven alapulva - harmonikus kompozíciós egységet alkosson."(1) A meghosszabbított beadási határidőre beérkezett pályázatok alapján a zsűri 1957 szeptemberében hirdetett eredményt. Az eseményről a Népszabadság címlapon számolt be, a tények és a nyertesek listájának közlése mellett egy fotón is bemutatva az első díjas tervet.
Weichinger Károly, Jurcsik Károly, Virág Csaba és Bonta János első díjas terve
Az épület megjelenése nem várt reakciót váltott ki a közvéleményből. A vihart elsősorban nyilván a szerencsétlen szerkesztés okozta, hiszen az új épület képe “Milyen lesz a Vigadó?” felirattal jelent meg, vagyis a felületes olvasó a régi Vigadó helyére képzelhette az újat. A félreértés tisztázása nem nyugtatta meg a kedélyeket. Mint a másnapi Népszabadság glosszájának ismeretlen szerzője írta, ez csak enyhe vigasz, hiszen az épület akkor is csak "egy vasbetonból és üvegből fantáziátlanul kitervelt doboz".(2) A helyzetet a zsűri érvelése (A régi műemléki rész mellett egy modern rész felépítése úgy hathat, mint a zenében a kontrapunkt, az ellenpont; az új még jobban kiemeli a régi műemlék szépségét.) sem mentette, sőt. A Vigadó szép, a szépség ellenpontja pedig a csúf, s az új épülettel ezt sikerült is elérniük a tervezőknek - mondta ki a cikkíró.
Az újra bontakozó modern építészetet ért ilyen támadást a szakma, de leginkább annak fő teoretikusa, Major Máté nem hagyhatta szó nélkül. A Vigadó-pályázat terveit kiállították a MÉSZ székházában, s nyilvános vitát is rendeztek a témában - mindkettőt meghirdetve a Népszabadságban is.(3) A modern építészet védelmében Major Máté tartott előadást, melynek szövegét a Kortárs decemberi száma is közölte.(4) A közvélemény-formálás jegyében született írás szerint a korszerű építészet lényege, hogy formái az új anyagokból és új technikákból fakadnak, s az általuk keltett esztétikai öröm is a "tiszta szerkezetek erőjátékának felismeréséből" következik. A korszerű építészet alternatívája a korszerűtlen építészet, a múlt visszasírása: "... a higiénikus, kényelmes öltözködés és az áramvonalas autó korában pont az építészetben álmodjuk vissza dédapáink vitézkötéses díszmagyarját és csótáros lovakkal vont aranyozott díszhintóját?" A Vigadó-tervet ért kritika mögött a dogmatizmus és a szocreál építészet híveit sejtő Major Máté a korszerű építészet védelmében szükségszerűen váltott át a múlt építészetének radikális leértékelésébe. "Ide, erre a térre végre egy színvonalas, korát határozottan és jól képviselő, komoly építészeti hangsúlyra van szükség, mely, mint egy mágnes, magához vonzza a tekinteteket, s eltereli a figyelmet a többi épület esztétikai jelentéktelenségéről."
A "közvélemény" csak a Vörösmarty tér egységének a megtartását kérte számon a modern építészeten, a Major-cikket követő írásokban már többről volt szó. Szalai Imre nem a korszerű építészet szükségszerűségét kérdőjelezte meg, hanem a "népi ihletet" hiányolta a pályaművekből. "Mert ugyan ki tagadhatná, hogy a védelmezett mű, melyet a romantikus Vigadóval kívánnak párosítani, éppúgy elképzelhető volna akár Bécsben, akár Brüsszelben, akár Buenos-Airesben?"(5) Vagyis az önmagában jó terv hibája nemcsak az, hogy nem keres kapcsolatot környezetével, hanem az is, hogy nem keres kapcsolatot Feszl szellemiségével, hiányzik belőle a nemzeti jelleg. Szalai értelmezésében a nemzeti jelleg megteremtése nem egyenlő az un. nemzeti formaelemek alkalmazásával, konkrét tanácsok helyett az írás a hagyományok legyűrése helyett a hagyományok tiszteletben tartása, mint követendő elv mellett áll ki. Az építészettörténész Vámos Ferenc a Vigadóból kiindulva Feszl Frigyes, Lechner Ödön és Lajta Béla munkásságát fűzte fel egyetlen szálra, mint a korszerűség és a nemzeti jelleg sikeres összekapcsolásának példáit. "A komponálás módjának lényege, mint Lajta Béla korában: a magyar társadalom tudatával, akaratával tartani a kapcsolatot. Ez a komponálási mód rejti titkát a szocialista realizmus követelményeihez való eljutásunknak."(6) Az útmutatás egyértelmű: a nemzeti építészetnek a romantikától induló, s a szecesszión át a lajtai modernizmusig vezető elejtett fonala a földön hever, csak oda kell lépni, s fölemelni.
1958-ban azonban senki sem akarta, vagy merte vállalni a lépést. A gyakorló építészek túlságosan is ki voltak éhezve a kortárs nyugati építészet formáira, a teoretikusok pedig hamar megkapták a hivatalos eligazítást a témában. 1958 júliusában nyilvánosságra hozták az MSZMP művelődési politikájának az irányelveit.(7) Az írás megállapította, hogy a kulturális és ideológiai fejlődés egyik legfőbb akadálya a nacionalizmus, amely ellen egy szocialista szellemiségű nemzeti kultúrát kell szembehelyezni. "A születő új kultúra: tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúra. Megőrzi és magába foglalja mindazt a haladó kulturális kincset, amelyet évszázadok fejlődése saját nemzeti alkotásokban és más nemzetektől átvett értékekben felhalmozott, és azok legjobb eredményeit is felhasználva, a szocialista eszmeiségtől áthatva, magasabb szinten valósítja meg a népiség, nemzeti jelleg és humanizmus szintézisét." A tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúra restaurált elvében rejlő alá-fölérendeltségi viszony 1959-ben két írásból is egyértelművé válhatott az érintetteknek. Az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának a tézisei a burzsoá nacionalizmussal a proletár internacionalizmust állították szembe, s csak utóbbi keretein belül értelmezték a szocialista hazafiságot. "A szocialista hazafiság alapeszméje, hogy korunkban a tartós nemzeti felemelkedés útja: a szocializmus."(8) Ebben a kontextusban a nemzeti sajátosságok hangsúlyozása a szocializmus elleni támadásként értelmezhető, s a politika úgy is értelmezte.(9) A kulturális és ideológiai direktívák építészetre való alkalmazását Major Máté sietett elvégezni, ugyancsak 1959-ben.(10) A modern építészetben a forma elsősorban az anyagokból, szerkezetekből, technikából és a funkcióból következik, s ezért az épülő szocializmus építészete nem különbözik a kapitalizmus építészetétől, legfeljebb a helyi adottságokból következően. "A szocialista tartalom: a minden területen érvényesülő szocialista életmód és gondolat-mondanivaló kifejlődésével - érkezhetünk el oda, hogy építészetünk formai alakításában a kapitalista Nyugat építészetétől a helyin túl elválasztó népi, társadalmi, ideológiai különbség - a nemzeti forma - mind határozottabban jelentkezik, és a szocialista építészet, mint az egyetemes építészet új, sajátos, történelmileg megérett, magasabbrendű fejlődési foka kialakul." Az idézet, és az egész tanulmány üzenete, hogy a nemzeti formának a szocialista tartalomból kell szervesen kinőnie, vagyis a kettő nem elválasztható egymástól: nemzeti forma akkor lesz, ha szocialista építészet lesz, addig pedig nem kell keresni, főleg nem a múltban.
Annak ellenére, hogy a nemzeti kultúra kérdése ilyen módon ideológiailag és építészetileg is megválaszolásra került, a téma a hatvanas évek elején - az enyhülés jegyében - újra felbukkant. Az 1960 és 63 között zajló történész vitával és az 1961 és 1962 közötti, a művészet nemzeti jellegéről folyó vitával nagyjából párhuzamosan jelent meg a Magyar Építőművészetben néhány írás, mely a hazai építészet hagyományaival foglalkozott. Kathy Imre vitaindító tanulmánya a kortárs francia, olasz, skandináv, vagy amerikai építészethez mérhető korszerű magyar építészet hiányából, mint tényből indult ki.(11) Az okot a századforduló "magyar paraszti architektúrában megőrzött, ősi szerkesztő gondolatokat és formakincset" felhasználó és továbbvivő hazai építészetének, a Lechner Ödöni és Lajta Bélai vonalnak a megszakadásában látta. A szecesszió nemcsak megfelelt a korszerű építészet elveinek - anyagszerűség, őszinteség, használhatóság és funkcionalitás - , de egyúttal nemzeti jellege is volt. Kathy Imre a hagyomány fontosságára, s azon belül is a szecesszió és a népi építészet jelentőségére hívta fel a figyelmet, mint követendő szemlélet, illetve használható formakincs. A felvetett kérdés kettős volt: egyrészt, kell-e valamilyen korszakot, mint követendő hagyományt kijelölni, másrészt, ha igen, melyik legyen ez a kor. A válaszcikkek többnyire a téma kevésbé kényes részével, a szecessziós építészet értékelésével foglalkoztak, s lényegében arra a megállapításra jutottak, hogy a szecesszió értékes és kutatandó szakasza építészetünknek, amelynek hatása megszűntével sem múlt el, de bár "a szecesszió problémái hasonlóak, gyakran azonosak a mieinkkel, a mi válaszunk azonban e kérdésekre egészen más!"(12) Kathy Imre második írása már kitágította a forrásként számba jöhető múlt köreit: "Ami számunkra a nemzeti hagyomány, az magába foglalja az ázsiai pusztáktól az európai középkoron át a századfordulón keresztül a mai napig mindazt a szellemi, művészeti, építészeti terméket, amelyben a magyar nép alkotó szelleme a maga sajátosságában nyilvánul meg."(13) Továbbra is fenntartotta azonban azt az álláspontját, hogy a hagyományokat tudatosan kell folytatni. Más véleményt képviselt Császár László, aki szerint csak a nemzetközi modern építészet tökéletes megismerése után, "ennek birtokában gondolhatunk a többletre - amivel a magyar építészet gazdagíthatja az általános vonásokat."(14) A hagyomány Császár számára az ízlés és a hangulati értékek kifejeződése. A magyar építészet döntő sajátosságai e szerint: az egyszerű tömegek szépsége és a mély és bölcs nyugalom, amelyben nincsen ideges nyugtalanság, nagyzolás, blöff. A magyar jelleg nem köthető korhoz, csak eszközökhöz - a fenti értékek "az arányokban, a ritmusban, a színekben, színegyüttesekben, a tömeg- és térfelfogásban, a felületkezelésben, a textúrában, a magyar építészeti és természeti tájban vannak elrejtve." Végül az eszközöket is fölösleges keresni: "A hagyományokra támaszkodó sajátos magyar architektúra kimunkálása ily módon inkább ösztönös, mint tudatos jelenség. Az alkotó építészi, esztétikai igénye, mint belső szükségszerűség kényszeríti létrehozását." Császár László a hivatalos ideológia számára is elfogadható kompromisszumot fogalmazott meg: az építészetnek mindig is voltak nemzeti sajátosságai, s ezek idővel a modern építészeten belül is ki fognak alakulni, de mindez megtörténik magától, ösztönösen, vagyis fölösleges foglalkozni a témával.
A hazai építészeti hagyományok szocreál utáni újraértékelése ezzel egy időre lekerült a napirendről. Maradt viszont az illeszkedés elméleti problémája, ami már az építészeti praxist is közvetlenül érintette. Az 1958-tól felfutó foghíjbeépítési program hátterében politikai megfontolások álltak: a lakótelepi mennyiségi lakásépítés mellett a magasabb színvonalú, és a háborús sebeket végre begyógyító foghíjbeépítések az életszínvonal emelkedését demonstrálták. "Friss színt, új hangulatot teremtenek fővárosunkban, amelyet szeretünk, és amelynek képe nemcsak a budapestieknek, hanem az egész országnak a szívéhez nőtt."(15)
Miközben - különösen az olyan történelmi levegőjű helyeken, mint például a Várnegyed - a közvélemény az elpusztult épületek eredeti állapotban való helyreállítását sem zárta volna ki, a szakma két lehetőség közül választott: az új, modern épület megpróbál alkalmazkodni, illeszkedni környezetéhez, vagy ellenkezőleg, éles kontrasztot képez azzal. Az elmélet az első verzió mellett foglalt állást. "Foghíjak beépítése ugyanis nem az a feladat, amelynél az építészet korunk jellegzetes, reprezentáns megoldásait bemutathatná, ez inkább elkésett kiegészítése a már kialakult városszerkezetnek, városképnek."(16) A korszerű technikával épülő modern épületeknek anyagaik és részleteik is különböztek régi környezetüktől, így az alkalmazkodás az általánosabb formai-esztétikai jellemzők - a tömeg, a beépítés, az arány, a ritmus, a plasztika - szintjén volt számonkérhető.(17) Részletesebben, az esztétikai és a városépítészeti szempontokat egyesítve elemezte a kérdést Budai Aurél. A szubordináció elvéből kiindulva jutott arra a következtetésre, hogy "az új a régiben" szituáció esetében "a régi hangulati értéke akkor őrizhető meg leginkább, ha a benne jelentkező új minél kevésbé kap önálló hangsúlyt és minél inkább beilleszkedik a régi összképébe."(18) Az illeszkedés követelménye a lépték csökkenésével enyhül. A városképnek, a tömeg- és sziluettformáknak, a belső térformáknak és kompozíciós egységeknek alá kell rendelni az új épületet, "ha viszont a nagyobb formaegységből a kisebb felé haladva elérjük azt az egységet, amelynek új formája a régi karakterisztikus formaegységében már nem szembetűnő, a modern építészet határozottabban korszerű formáit is alkalmazhatjuk, mivel ez a modernség már a nagyobb formaegységben jelentkező 'karakterisztikus régi' esztétikai hatását nem zavarja." A fenti írásokat a szerzők építészeti példák sorával illusztrálták, nem csak a könnyebb érthetőség kedvéért. Bár az elvek elsődlegessége nem vonható kétségbe, a megvalósításhoz ajánlott gyakorlati eszközök sora a már megvalósult és sikeresnek ítélt épületek elemzéséből állt össze.
Hazai viszonylatban a budai Vár foghíjbeépítései jelentették a pozitív példát. A legtöbbet idézett épület Farkasdy Zoltán 1959-ben, az Úri utca 32. és a Tóth Árpád sétány 24. szám alatti kettős telken épült lakóháza volt. Az épületről megjelent első ismertetés régi és új épületen belüli harmonikus kapcsolatát emelte ki, anélkül, hogy a tágabb környezetbe való illesztéssel foglalkozott volna. "A bástyára néző front talán az egész épület legszebben formált része. A tetőlakások szép loggia és ablak ritmusa, az egész homlokzatnak artisztikus felépítése, a robosztusan tagolt és nyers felületekkel kiképzett földszinti barokk falak, és felette az új homlokzat rész finom színezése a bástyasor kiemelkedő modern épületévé teszik. Az Úri utcai homlokzat egyszerű tagozásával ki akarja emelni a műemlék részletet, a gótikus kapualjat, de színezése nem olyan szerencsés, mint a már méltatott, bástyára néző oldalé."(19)
Tóth Árpád sétány 24. - a bástyára néző front
Az Úri utcai homlokzat utcaképbe való illeszkedésére Horler Miklós tért ki - egy képaláírás erejéig: "A 32. sz. ház a megmaradt gótikus kapualjat befoglalja, vízszintes osztósávokkal tagolt homlokzata vertikálisan összekapcsolt korszerű osztású ablaktengelyeivel a szomszédos kétemeletes házak ritmikájával összhangban van."(20)
Úri utca 32.
Az Úri utcai házzal azonos tömbben épült fel Jánossy György 1959-ben tervezett, de csak 1963-ra elkészült épülete. A kortársak által kevésbé, az utókor által annál inkább méltatott épület az illeszkedésnek sajátos módját képviselte. A kétszintes lakásokból következően az egymás fölötti ablaksávok különbözőek, ami feloldja a szomszédos klasszicista épület nagyobb emeletmagasságaitól való eltérést. A homlokzatra kihúzott nyílászárók okozta síkszerűséget a festett téglafal szabálytalan felülete ellensúlyozza, s kapcsolja a régi épületek szabálytalan felületeihez - ahogyan ezt már az épület első bemutatója is elemezte.(21)
Tóth Árpád sétány 27.
A saroktelken álló épület azonban a keresztutcára bütüvel fordul, amivel a közönség, de a műemlékesek sem igazán tudtak mit kezdeni. Horler Miklós a modern építészeti elvekkel magyarázta a gesztust - "a beépítési mód és a harántfalas belső szerkesztés építészi logikájával csak az oromfalas lezárás lehet összhangban" - , a középkori Várnegyed formáira való utalás lehetőségét az utókor vetette föl,(22) bár az építész sem cáfolta.
Tóth Árpád sétány 27. - az oromfalas lezárás
A budai vári foghíjaknál tapasztalható építészi hozzáállás ugyanakkor kivételt jelentett az általános szemlélethez képest. A budapesti foghíjbeépítéseket bemutató, a Magyar Építőművészetben megjelent írás összesen huszonhárom épületet ismertet, de az alaprajz és a homlokzat általános értékelésén túl mindössze öt épületnél szerepel az általános megállapítás, hogy "környezetébe jól illeszkedik", s csak egyszer a bírálat, hogy "a szomszéd épülettől nagyon elüt."(23) A Magyar Építőipar hasonló tárgyú cikke már az illeszkedést mint lehetséges szempontot is megkérdőjelezi, hiszen a környező értéktelen épületeket előbb-utóbb úgyis lebontják.(24) Az első foghíjépítési hullám kissé egysíkú hálós - a szerkezetiséget demonstráló - homlokzati rendszerével párhuzamosan megjelentek a modern építészeti formákkal játszó homlokzatok is: hangsúlyozott horizontalitás, illetve vertikalitás, a síkból határozottan kimozduló felületek, geometrikus részletformák, tiszta színek és anyagszerű anyagok. A történeti környezeten kívül az építészek nem akartak illeszkedni, de ezt igazából senki - politika, építőipar, közönség vagy az építészetelmélet - sem várta el tőlük.
Az időszak egyik szakmailag magasan értékelt foghíjbeépítése volt a XI. Fehérvári út 17. szám alatti lakóépület (1959-1960), amelyért a tervező, Gulyás Zoltán 1962-ben Ybl-díjat kapott. Az épület két korabeli ismertetése közül csak az egyik említette a helyszíni elrendezést. A saroképület takarja mindkét tűzfalat, a földszinten és az utolsó emeleti szinten tartja a beépítési vonalat, s a főpárkány magassága a szomszédos épületek főpárkányával megegyezik - írták az illeszkedésről.(25)
Fehérvári út 17.
Igaz, a cikkek az épület önértékeire sem tértek ki - az építészeti folyóiratokból ezidőtájt tűnt el az épületek elemző bemutatása, s maradtak a kikezdhetetlen tények: funkció, szerkezet, anyagok, térfogat. Pedig Gulyás Zoltán lakóháza a kapcsolódásnál kirajzolt határozott választóvonal ellenére nem érzéketlen közvetlen környezetével szemben. A két háború között épült házsor modern formáihoz képest csak egy lépéssel jár előbbre a szalagablakos homlokzat, miközben az átellenben lévő Rendelőintézet (Szendrői Jenő és Lévai Andor, 1949) ugyancsak hangsúlyozottan horizontális, klinker burkolatú, hármas vízszintes tagolású épületével nyilvánvaló a rokonság vállalása.
A hangsúlyozottan modern és környezetétől eltérő foghíjbeépítés jellemző példája a XII. Hajnóczy utca 4. szám alatti lakóház (Tokár György és Emődy Attila, 1959-1964). A XIX. századi historizáló bérházak közé került épület fő tervezési szempontja a kedvezőtlen tájolás ellensúlyozása és a Várra megnyíló kilátás kihasználása volt.(26) A négy függőleges tömbben kiforduló, az utca terébe beálló, egyik oldaláról tömör klinkerfalként megjelenő hasábok által meghatározott épületben a szakma részben a formák tisztaságát(27), részben éppen a különbözés bátorságát értékelte(28).
Hajnóczy utca 4.
A hatvanas évek elején a nemzeti építészet kérdése lekerült a napirendről, s a közvetlen építészeti környezethez való illeszkedés sem volt általános követelmény. A tágabb építészeti és társadalmi környezethez, a helyhez való alkalmazkodás igénye ugyancsak sajátos módon jelentkezett, ha jelentkezett egyáltalán. A kecskeméti főtér rendezéséhez kapcsolódott a város régi szállodájának lebontása, s egy új építése. Az Aranyhomok Szálló terveit a Magyar Építőművészetnek ugyanaz a száma közölte először, amelyben a Vigadó-pályázat anyaga is megjelent. Az épület környezethez való viszonya egyértelmű megfogalmazást nyert: a szálló a tér síkjából hátraugorva saját előteret, piazettát kapott, míg "a városrendezési terv a térfalakra vonatkozólag leszögezte, hogy elemei más-más korban épülvén és azt híven tükrözik is, az új szállótól is ezt a szerepet várja."(29) Az épületet átadása után is bemutatta a Magyar Építőművészet, s - talán a tervező, Janáky István építészeti szakmai elismertsége magyarázza - a puszta leíráson túl értékelést is közöltek róla. A korábban egyértelmű elvek - korszerűség, modernség, kontraszt - mellett Granasztói Pál írásában új elemként fogalmazódott meg a hely kifejezésének az igénye is.(30) A kecskeméti szálló elsősorban modern - írta Granasztói. A homlokzat "a parókia barokkos formái mellett, a 'lechneri' szecessziós városháza közelében, az egész kevert építészetű téren szinte tisztító, ellensúlyozó hatású; korunk keménységét, határozottságát hirdeti." A teljes frontot betöltő loggiasort a déli tájolás, a kilátás és az így elérhető raszteres-semleges hatás indokolja. Mindezek mellett az épület a helyhez, konkrétan az Alföldhöz is kötődik. A szálló erénye és értéke "a kiérlelt, szép, nyugalmas tömegarány - ez a részarányokra is vonatkozik - , amiben érezhetjük azt az elöljáróban jelzett alföldi építészeti ízt, zömökséget, vaskosságot, egyszerűséget, amivel az épület újszerűsége ellenére lényegében mégis a helyhez idomul, onnan nőttnek látszik."
Aranyhomok Szálló, Kecskemét
A szállót az utókor a fontos épületek között tartotta számon, s mára felkerült a műemléki védettségre javasolt XX. századi épületek listájára. Az indokolásban az épület önértékei szerepelnek: a jó arányok, az árnyékok adta geometria, a homlokzati kváderosztás finomsága, az eredeti fényreklám, s a megmaradt képzőművészeti alkotások.(31) Az Aranyhomok valóban reprezentánsa korának, hangsúlyozottan raszteres homlokzatával egyik első példája a szocreáltól "felszabadult" újra modern építészetnek, s így a kortársaknak valószínűleg többet jelentett, mint a gondosan kiérlelt arányok harmóniája. A történet ismerete nélkül, mai szemmel az épület általános erényei, de különösen a környezetbe való illeszkedése átértékelődik. "Az épület minden jószándéka ellenére egy átlagos szemlélőben csak egy újabb, középszerű, középfolyosós garzonház benyomását kelti, amelyről egyáltalán nem az jut eszébe, hogy mennyire nagyszerű hátteret képez a térnek és a Nagytemplomnak, hanem az, hogy idegen lényként valami furcsa másság-érzést áraszt magából. ... A ház nem a tér egészével, hanem csak a tér egy részével (a piazettával) próbál kommunikálni. Amennyiben e kommunikáció nem korlátozódna le ennyire, feltehetőleg a teret lezáró épületek homlokzati rendszeréből adódó befeléfordulását a szálloda nem totális kifeléfordulással reagálná le, mint ahogy azt feltépett méhkasszerű homlokzatával és a szinte közvetlenül a térbe nyíló (már-már a térbe helyezett) szobaegységeivel teszi." - írta egy fiatal építész az épületről 2000-ben.(32)
A parókia, a szálló és a piazetta.
Lehet, hogy a tervezői eszközök negyven év alatt hatásukat vesztették, de lehet, hogy az "alföldi jelleg" megteremtése eredetileg sem volt célja az alkotónak - bármennyire is alföldi, hódmezővásárhelyi születésű volt. Közvetlenül a kecskeméti szálloda előtt Janáky Isztambulba készített egy szállodatervet,(33) s bár az alaprajz ott L alakú volt, a tengerparti török üdülőszálló formája, homlokzati karaktere kísértetiesen emlékeztetett a magyar mezővárosi szállodára.
Isztambuli üdülőszálló
"A bizakodás, sőt a hit magunk utolérésében határozott konszenzust teremtett az építészet, a társadalom és az irányvonal között." - írta a hatvanas évekre visszatekintve egy kortárs 1988-ban.(34) Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a modern építészet elveihez és formáihoz visszaengedett gyakorlat önállósodott az elmélettől, s az elmélet sem érezte, hogy szükség lenne a gyakorlat irányítására: a modern elvei mindkét fél számára megbízhatónak és örökre érvényesnek tűntek. A modern építészet egyszerű formái az "irányvonalat" ekkor már egyértelműen meghatározó építőipar érdekeinek is kedveztek. (Hogy mit jelentett ez az épített környezetben, az csak később derült ki: az első házgyár 1966-ban kezdett el működni.) A modernizmusba belefeledkezett építészek nem igazán akartak nemzeti építészetet művelni - ha akarták, se tehették volna -, de illeszkedni sem akartak helyhez, környezethez, tájhoz. Úgy hitték, végre bekapcsolódhatnak a nemzetközi vérkeringésbe, s nem vették észre, hogy a modernizmus sodró árama időközben ágakra bomlott és lelassult.
Simon Mariann
* A tanulmány az OTKA T-024029 számú kutatása keretében készült.
(1) Borosnyai Pál: A Pesti Vigadó tervpályázata a modern hangversenyterem-megoldások tükrében. Magyar Építőművészet 1958.1-3.(2) A szépség ellenpontja. Népszabadság 1957 szeptember 19.
(3) Nyilvános vitára bocsátják a Vigadó terveit. Népszabadság 1957 szeptember 21.
(4) Major Máté: Építészet és közvélemény. Kortárs 1957.4.
(5) Szalai Imre: Szomorkodó a Vigadó körül. Kortárs 1958.1. 120. old.
(6) Vámos Ferenc: A Vigadó vitájához. Kortárs 1958.2. 284. old.
(7) A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelvei. Társadalmi Szemle 1958. 7-8.
(8) A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról. Az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának tézisei. Társadalmi Szemle 1959. 8-9.
(9) A "... nemzetet a munkásmozgalom kezdettől fogva nem tagadta meg, hanem egyre inkább az osztályharc fontos történeti, politikai és kulturális keretének tekintette, sohasem tekintette azonban az ember társadalmi csoportlojalitásai közt a legfőbb csoportnak, hanem egyik legfőbb csoportnak, mely azonban az osztályszolidaritásnak és az internacionalizmus elveinek emocionálisan, etikailag és politikai értelemben alárendelendő." Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Gondolat, Budapest 1974. 157. old.
(10) Major Máté: A szocialista építőművészet aktuális problémái. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények 1959. 3-4.
(11) Kathy Imre: Korszerűség, szecesszió, hagyomány. Magyar Építőművészet 1960. 3.
(12) Budai Aurél: Adalékok a szecessziós építészet helyesebb értékeléséhez. Magyar Építőművészet 1961.3. További írások: Vámos Ferenc: A szecesszió értékeléséről. Magyar Építőművészet 1960.6. és Kubinszky Mihály: A szecesszió értékeléséhez. Magyar Építőművészet 1961.2.
(13) Kathy Imre: Népi és hagyomány? Magyar Építőművészet 1961.1.
(14) Császár László: Építészeti hagyományok és nemzetköziség. Magyar Építőművészet 1960.5.
(15) Foghíjbeépítések és az 1958. évi építkezések. Magyar Építőipar 1959.1.
(16) Granasztói Pál: Foghíjbeépítés és városfejlesztés. Műszaki Értesítő 1957.7-8.
(17) Horler Miklós: Új épületek műemléki környezetben. Műemlékvédelem 1960.4.
(18) Budai Aurél: A régi és új esztétikai viszonyáról. Magyar Építőművészet 1961.2.
(19) Hofer Miklós: Lakóépület a Várnegyedben. Magyar Építőművészet 1960.3.
(20) Horler Miklós: Új épületek műemléki környezetben. Műemlékvédelem 1960.4.
(21) Horler Miklós: Egy háztömb a budai Várban. Magyar Építőművészet 1967.2.
(22) Janáky György: Jánossy György házáról a Bástyasétányon. Magyar Építőművészet 1988.3.
(23) Bene László: Lakásépítkezések Budapesten. Magyar Építőművészet 1959.5-6.
(24) "A foghíjbeépítéseknek általában - néhány szerencsétlen exponált esetet kivéve - városképi szempontból aránylag kevés a mondanivalójuk. Egy már kialakult városszerkezet kiegészítői; rendszerint minden lehetősége nélkül annak, hogy jobbat tudjanak nyújtani mint lassan elaggó szomszédaik, melyek közel állnak az eklektikus szemlélethez. Egyes foghíjak kifejezetten eklektikus környezetbe kerültek. Ezek kialakítását - véleményem szerint helyesen - egyáltalában nem befolyásolta a szomszédok hangulati, vagy formai karaktere." Schömer Ervin: Foghíjas lakásépítés. Magyar Építőipar 1959.1.
(25) Szemelvények az 1961. évi építkezésekből. Fehérvári út 17. OTP öröklakásos társasház. Magyar Építőipar 1962.1. Az épületről megjelent másik ismertetés - Magyar Építőművészet 1961.6. - mindössze a tényeket leíró hat mondat.
(26) Mesteriskolások munkái. Hajnóczy utca 4. szám, OTP társasház. Magyar Építőművészet 1960. 4.
(27) "Az OTP egyedi házak között már több az igényes épület, különösképpen az ipari építészet terén a nagyvonalúsághoz és a korszerű sima tervezéshez szokott tervezők épületeinél." Rácz György: Lakóház, Budapest, XII. Hajnóczy utca. Magyar Építőművészet 1965.3.
(28) "A homlokzat erős plasztikát adó fogazása karakteres és szellemes megoldás." Hajnóczy utcai OTP lakóház, Budapest. In: Szendrői-Arnóth-Finta-Merényi-Nagy: Magyar építészet 1945-1970. Corvina Kiadó, Budapest 1972. 51. old.
(29) Kecskeméti szálloda. Magyar Építőművészet 1958.1-3.
(30) Granasztói Pál: Aranyhomok szálló, Kecskemét. Magyar Építőművészet 1964.4. Az írás egy a Népszabadságban megjelent cikk átdolgozott változata - lehet, hogy a helyi jelleg hangsúlyozása részben a közönségnek szóló gesztus volt?
(31) Lővei Pál: Kecskemét, Aranyhomok Szálló. In: A műemlékvédelem táguló körei. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kiállításának katalógusa. OMVH 2000
(32) Tarnóczky Tamás Attila: Arany homok, azaz építészet és idő viszonya Janáky István kecskeméti szállodájával kapcsolatban. A mesterképzés Tervezéselmélet című tárgya keretében készült tanulmány, 2000 június. Kézirat.
(33) Gy.I.: Isztambuli üdülőszálló terve. Magyar Építőművészet 1957.3-4.
(34) Janáky György: Kísérlet egy korszak bejárására. Magyar Építőművészet 1988.3.