Németh Nóra, Marótzy Katalin: A századforduló két legfontosabb építészeti pályázata és sajtója II.

Németh Nóra, Marótzy Katalin:

A századforduló két legfontosabb építészeti pályázata és sajtója II.

Az Osztrák-Magyar Bank pályázata

A korábbi cikkünkben ismertetett tőzsdepályázattal szemben az egykori Osztrák-Magyar Bank pályázatának ismertetéséhez nem áll rendelkezésre gazdag forrásanyag. Sajnos nem ismert sem a pontos program, sem a bírálati jegyzőkönyv, sem a díjazott tervek – egyedül Alpár Ignác nyertes pályaműve, és az is csak 1906-ban jelent meg a Magyar Pályázatok című rövid életű folyóiratban. [1] A megrendelő, itt maga az Osztrák–Magyar Monarchia volt, így a történelemkönyvekben is megjelenő politikatörténet közvetlenül hatott az épület keletkezésére.

A szaksajtóból hiányoznak a hosszú, alaprajzot, funkciót is részletesebben elemző cikkek. Érdekes módon a legnépszerűbb korabeli szakfolyóirat az Építő Ipar nem is szól a tervekről egyáltalán, csak a pályázat magyar dicsőségét hangoztatja. [2] Valószínűleg azért, mert akkor adott róla hírt, amikor Budapesten még nem voltak láthatóak a tervek – ezeket először Bécsben állították ki –, amikor pedig már igen, akkor nem közöltek kritikát, annak ellenére, hogy a korábbi cikkben erre majdhogynem ígéretet tettek. A Vállalkozók Lapja azonban már a tervek Budapestre érkezése előtt hírt adott róluk: Komor Marcell Bécsbe is „elzarándokolt” megtekinteni a pályázati anyagot. [3] A Budapesti Építészeti Szemle egy évvel korábban – a Tőzsdepályázat kapcsán – oly dühös és elfogult szerzője erről a pályázatról is hasonló hangnemben írt, [4] de most a közös ellenségre, az osztrák építészekre zúdíthatta mérhetetlen elégedetlenségét. Így még ő is, mint minden hazai sajtóban megjelent cikk írója, [5] dicsérte a magyar tervezőket, és mindannyian tökéletesen egyetértettek abban, hogy minden magyar terv felülmúlta az osztrák versenytársakét. A bankpályázat sajtójának központi témája ugyanis nem a stílus, hanem a nemzeti problematika volt.

A jegybank megjelenése és szerepe Magyarországon

Az önálló, magyar jegybank már régi követelése volt Magyarországnak, [6] létrejöttéhez a kiegyezés elengedhetetlenül fontos volt. De még 1867 után is több mint tíz év kellett, hogy 1878. szeptember 30-án létrejöjjön a paritásos alapon dolgozó Osztrák-Magyar Bank, amely már Magyarország beleszólásával látta el a jegybanki feladatokat. A jegybank, mint az állam által irányított pénzügyi műveletek egyik kulcsa, a dualizmus idején mindig is politikai és nemzeti (önállósági) kérdés volt. Az erről szóló megnyilatkozásokban a szakmai kérdések és az emancipációra törekvő nacionalisztikus politikai fogások szétválaszthatatlanok, így a korabeli vitákban is felmerültek. [7] A bankrendszerek két véglete a központosított modell, ahol csak a jegybank adhat ki pénzjegyeket, és az ún. bankszabadság. Utóbbi azt jelenti, hogy a magánbankok is fizetési utalványokat bocsáthatnak ki, amelyeket azonban nem mindenhol fogadnak el. Az Osztrák–Magyar Monarchiában központosított jegybank jött létre, és az 1878-as közös jegybankká alakuláskor már eldöntötték, hogy két egyenrangú főintézetet kell megszervezni Bécsben és Budapesten. A József nádor téren már állt is egy épület a budapesti intézetnek, ez azonban nem volt alkalmas jegybanképületnek, többek közt a nemesfémkészletek tárolására sem. [8]

Az érckészlet ebben az időben ezüst és arany volt, ez szolgált a kibocsátott papírpénz fedezetéül, így biztosítva azok használatát. Ugyanis a nyomdatermékeket csak akkor fogadta el a teljes magánszektor, ha a bankfiókban bármikor névértéken beválthatta nemesfémre. Létezett ezüst forint és arany korona is, mindkettő törvényes fizetőeszközként, beváltási biztosítékként. A nemesfémkészlet az Osztrák-Magyar Bank főintézetének trezorjaiban volt. [9]

 

 

1. kép Az Osztrák-Magyar Bank a József nádor tér K-i sarkán. Azonosítatlan személy: József nádor tér a szoborral és parkkal, 1869 után. (FSzEK képadatbázis, azonosító: 020214)

A pályázat

Az új épület terveinek beszerzéséről a legkorábbi – nem pontos – említés 1899-ből származik. [10] A meghívásos pályázatot végül 1900-ban hirdették meg, a felkért tizenhat építésznek 1901. április 30-ra, a bank bécsi központjába kellett eljuttatnia a terveket.

A meghívott magyar építészek: Alpár Ignác, Baumhorn Lipót, [11] Hubert József, [12] Korb Flóris, Körösi Albert, [13] Lechner Ödön, Meinig Artúr, [14] Schannen Ernő, [15] az osztrákok pedig: Ferdinand Fellner és Herman Helmer, Franz Freiherr von Krauss, Friedrich Schachner, Karl König, Ludwig Richter, Ludwig Baumann és Otto Wagner voltak. [16]

A zsűri tagjai két magyar építész: Czigler Győző (műegyetemi tanár, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet elnöke) és Pucher József; két osztrák építész: lovag Emil Förster (minisztertanácsos, a Der Architekt folyóirat főszerkesztője) és Christian Ulrich (bécsi főépítész) – ők képviselték a szakmai oldalt. A kormány és bankméltóságok oldaláról delegálták Leopold Leiben alkormányzó-helyettest (Bécs), Adolf Wiesburg főtanácsost (Bécs), Deutsch Sándor és Mechwart András banktanácsnokokat (Budapest) és Pranger József főtitkárt (Budapest). A végeredmény híreiben a zsűri elnökeként lovag Leon Biliński lengyel származású bankkormányzót nevezték meg. [17] A magyar tagok egy május 13-án megjelent kishír szerint aznap utaztak Bécsbe, ahol már az osztrák bírálaton átestek a tervek, a díjak odaítéléséről a rákövetkező héten együtt döntöttek, a kivitelezésre szóló megbízást még később döntötték el. [18]

Az épület programja

Maga a hivatalos programleírás a pályaművekkel együtt ma már ismeretlen, a kortárs sajtóban sem jelent meg. Komor Marcell 1901-ben még biztosan olvasta, sőt azt is tudta, hogy kik állították össze:

„Fellner és Helmer évek óta építészei a banknak. A Magyarországi fiókok épületeit csekély kivétellel mind ők tervezték s e pályázat programmterve és feltételei is tőlük eredtek.” [19]

A bécsi páros kötődése a bankhoz köztudott volt, és hullámokat is vert a közéletben annak az esélye, hogy egyenes megbízással ők tervezhetik majd az Osztrák-Magyar Bankot és a Nemzeti Színházat is. A programról valamelyest tájékoztat a bank megépülte után a nyertes Alpár Ignác írása a tervezésről, kivitelezésről, a különleges feladat építészeti követelményeiről, amely 1917-ben a Magyar Építőművészetben jelent meg. [20] Az egyik leglényegesebb pontról, a trezor fontos szerepéről is értekezett egy hosszabb cikk részeként, már 1909-ben is. [21] A pályázat eredményhirdetésének évében megjelent cikkek közül Komorén kívül két napilapban, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet cikkében találunk utalást arra, hogy a tudósító esetleg ismerhette a követelményeket, [22] több szerző viszont megjegyezte, hogy nem olvasta a programot. [23]

A legkonkrétabban Komor írt a Vállalkozók Lapjában:

„A programm kivánsága szerint a földszintre hatalmas ércpénz-hivatalt (Münz-Cassa) kellett tervezni a vele összefüggő nagy trezorokkal és manipuláló helyiségekkel. Magas földszinten volnának tulajdonképpeni üzlet- és bankhelyiségek. Első emeleten a főtanács (Generalrath), üléstermek, igazgatóság; végül a második emeletre lakások voltak tervezendők.

Egyszerű monumentális megoldást kívántak. […] Nehézséget okozott az a kikötés is, hogy három bejáratnál többet nem volt szabad tervezni a rengeteg nagy épülethez, ezek közül legalább egyet, de a legtöbbnél kettőt is lefoglal a kocsi áthajtó, a harmadik a bank főbejárata; […] Ugyancsak nehézség a telek asymetrikus formája; a Hold-utca és a Széchenyi-tér sarkán imádandó várostervezésünk jóvoltából letompítás van, amelylyel a tervezők nagyrésze nem tudott mit csinálni, sőt egyikük beleesett a program engedélyébe, hogy a főbejárót ide lehet tenni. A programm ezenkívül még csak a Széchenyi-tér felöli homlokzatra engedte a főbejáratot elhelyezni, mert hát azt hitte a bécsi tanácsadó, hogy ez az oldal a főoldal, […] direkt felülvilágító alkalmazását megtiltotta a programm.” [24]

Alpár utólag így írt a feladatról:

„Az Osztrák-Magyar Banknak, mint jegybanknak, a többi bankok üzemétől eltérő munkakörét a nagyobb mennyiségű papírpénzek és érempénzek kezelése képezi, mely kezelésnek úgy kell lebonyolulni, hogy nagyobb mennyiségű bankópénz és sok kocsiszámra menő ércpénzek és fémek könnyen, gyorsan és biztosan bevételezhetők és kiadhatók legyenek.

Ezen üzem célirányos lebonyolítása a más bankoktól teljesen eltérően a trezoroknak egészen más elrendezését követeli, mert míg a többi bankoknál a trezorkezelés legcélszerűbben a rendes üzemből kikapcsolható és egy alagsorban helyezhető el, ez a jegybankoknál már az ércekkel megrakott nehéz ládák és zsákok kezelése miatt nem lehetséges. […] rámutatok a teleknek a Hold-utca sarkán levő nagymérvű letompítására, mint olyan körülményre, mely a különben szabályos, majdnem kvadratikus teleknél az alaprajzi megoldást befolyásolja. Csodálatosképpen az összes tervezők a teleknek ezen konfigurációját alaprajzukban eltüntetni törekedtek és ezért az elvágott sarkon a legkomplikáltabb megoldásokat kísérelték meg. Én éppen ellenkezőleg indultam, amennyiben ezt az elvágott sarkot nem eliminálni törekedtem, hanem éppen abból kiindulva, tervemnek egy érdekes megoldását kerestem, ami sikerült is, mint az az alaprajzból látszik, mely körülmény a tervek elbírálásánál is kellőleg figyelembe lett véve. […] csak egy egyetlen nagy udvarra való megtervezésnek a lehetősége biztosíthatja a sikert, mert csak egy nagy és világos udvarban lehet lebonyolítani jól és biztosan az éremtrezor forgalmát, amihez nem ritkán 10–12 kocsinak az elhelyezése szükségeltetik.

A trezorom falait […] , a körül egy megfigyelő folyosót fogok vezetni s így annak biztonsága feltétlenül fennáll annál is inkább, mivel az annak közelében állandóan lebonyoluló üzemek folytán a trezor megfigyelése automatikusan önmagától történik” [25]

Összefoglalva a pályázati kiírás rekonstruálható kívánalmait:

A főhomlokzat a Széchenyi térre nézzen, de a monumentális Szabadság térnek se legyen „háttal”. Maximum három bejárat tervezhető, és a városszabályozási terv saroktompítását is úgy kell megoldani, hogy az alaprajzban ne okozzon felesleges kuszaságot.

A jegybanknak megfelelő funkciók a földszintre kerüljenek, a tervező legyen tekintettel arra, hogy az ércfedezetet tartalmazó trezor és ércpénzkassza a bank lelke, amelynek biztonságosnak és egyben könnyen elérhetőnek kell lennie. Valószínűleg több trezorra volt szükség: egyre a nemesfémeknek, egyre pedig az értékpapíroknak; ezenkívül a váltáshoz használt vert pénzt és a rúdformátumúakat sem biztos, hogy egy helyen tartották, mert azokhoz ritkábban kellett hozzáférni.

A centralizált elrendezés esetén a világítást is meg kell oldani, decentralizált esetben viszont arra kell ügyelni, hogy ne legyenek hosszúak az összekötő folyosók, amelyeknek szintén olyan megvilágítást kell tervezni, amely nem veszi el a természetes fényt a tisztviselőktől. [26] A nyilvánosság kiszolgálására már megvoltak a sémák a korábbi banképületek elrendezési alapján, azonban Alpár más megoldást választott, mert a jegybank nem egy takarékpénztár, (sok, kis összeg kezelésével a bankot megbízó ügyféllel), így szerinte a kiszolgálás ideális módja nem az, ha az emberek egy központi csarnokban, hanem ha elzárt, diszkrét szobákban intézkedhetnek. [27]

A magasföldszintre a tulajdonképpeni bank- és üzleti helyiségek kerüljenek, míg a reprezentatív helyiségek az első emeletre, a pusztán praktikus célokat szolgáló bérlakások, tiszti lakások pedig a legfelső szintekre. Ennek tervezési nehézségeit is meg kell oldani: [28] vagy az alsó helyiségeket oszlopokkal megosztani, vagy a lakások kéményes főfalait vaskonstrukcióval alátámasztani; köztes megoldásként rabic szerkezetet használni a lakások falaihoz. A négy szintnek el is kell különülnie, de a homlokzaton nem okozhat diszharmóniát, hogy az épület bankhoz illő, monumentális jellegéből ne veszítsen.

Magyar sajtókörkép

A hazai cikkek mennyisége nagyjából megfelel a tőzsdepályázat kritikáinak mennyiségének, sőt abból a szempontból is hasonlítanak, hogy sok cikk jelentős terjedelemben nem a pályaművekkel foglalkozott. Olybá tűnik, hogy találtak egy közös ellenséget – az osztrákokat –, amelynek kritizálása elvette a differenciált értékelés lehetőségét. [29] Jóval egységesebben írtak a magyar tervekről, mint a korábbi pályázatnál. Az építész szakértőket ebben az esetben már nem olyan könnyű megkülönböztetni a laikus szerzőktől, mert előbbiek szakmai érveit is átitatja az elfogultság. Bár a progresszív építészetet leginkább támogató szerzők nem keltek az általuk retrográdnak tartott magyar építészek védelmére, hanem egységesen művészietlennek nyilvánították a pályázatot, [30] de rajtuk kívül mindenki egyetértett abban, hogy a magyar építészkar fényes győzelmet aratott az osztrák pályatársak felett, akiknek csak a dualizmus géniusza juttatott helyezést. Halvány kritikákat ugyan megfogalmaztak Alpár Ignáccal, Lechner Ödönnel, Meinig Artúrral, a Korb és Giergl párossal vagy Körösi Alberttel szemben, de alapvetően minden cikken átvonuló leitmotivként olvashatjuk, hogy az osztrák tervek minősége vállalhatatlan, a tervek értékelhetetlenek. Az egyik legszélsőségesebb véleményformáló, a Budapesti Építészeti Szemlében rendszeresen publikáló √x. a tőzsdepályázat idején tett kijelentései [31] egészen kedvesnek tűnnek a bankpályázathoz fűzött megjegyzéseihez képest:

„Felemlítendők, – minden, utánunk következő nemzedék e l r i a s z t ó példa gyanánt, Wágner Ottó rút homlokzatin alkalmazott bolondériái. A hosszú, keskeny, legízléstelenebb arányú sűrűen alkalmazott ablakai úgy hatnak, mint valami pöffeszkedő modern «modern» granárium, a mely már nem elégszik meg a régi idők szelelő ablakaival. A monstrum épület két sarkán monstrum építmények fenyegetik a járókelőket, melyek a dísztelenség jellemzésére befedett köpőláda alakzatokkal vannak ellátva. Szóval, az egész alkotás szellemtelen és csak azt bizonyítja: mennyire képes az ú j utáni vágy és a hiuság viszketegsége még az ép elméket is elhomályosítani. Azért hogy a «szecesszió nagy mesterének» nevezzék, Wagner elhagyta a józan munkálkodás terét, – és most a hiúságát, a világürbeni céltalan bolyongással fizeti meg. Wagner az egyszeri atya bánális tanítása szerint jár el, a ki azt mondotta: «Legyetek fiaim, akár jóban, akár roszban, de mindig az elsők.» Wagner első lett – a roszban.” [32]

Az osztrák sajtó

A magyarral szemben az osztrák sajtó véleménye a pályázatról nem közismert, különösen a szaksajtó maradt észrevétlen. Az építészek véleményüket valószínűleg informális úton beszélték meg, és hogy mi lehetett az, leginkább a találgatás körébe tartozik. Az osztrák sajtóról általánosságban elmondható, hogy mindig kritikus volt a magyar hírekkel. [33]

Magyar Vilmos Alpárról szóló írásában, azt állítja, hogy osztrák oldalon teljes csönd kísérte a pályázatot:

„Sehol sem méltatták a terveket. Még az Oest. Ing. und Architekten Verein lapja is csak a rajzok kiállításáról ír, de a tervek ismertetésébe – pláne bírálatába – bele sem fog. Az ok nyilvánvaló. Rosszat nem tudott, jót pedig nem akart írni.” [34]

Bár Bécsben valóban nem volt akkora visszhangja a pályázatnak, mint Budapesten, de nem igaz, hogy sehol se méltatták volna a terveket. Példa rá a Deutsche Zeitungban megjelent cikk, amely magyar átiratban a Vállalkozók Lapjában meg is jelent. [35] Az írásban nincs semmi konkrétum a tervekre vonatkozóan, csak az az egy dolog derül ki, hogy szerzője ugyanolyan elfogult volt, csak ellenkező előjellel, mint a magyar sajtó egyes szerzői. Nála is megjelenik, hogy a Fellner és Helmer cégnek második díjat voltak kénytelen adni – csak szerinte ez azért volt igazságtalan, mert Alpár terve volt semmitmondó, és csak a sovinizmus szerezte meg neki az első díjat és a kivitelezést. Az is árulkodó jel, hogy igazából a szerző szinte az összes magyarként felkért építészt németnek tartotta. [36] Elfogultságára magyarázat lehet az, hogy a Deutsche Zeitung a korszakban a különösen megerősödött keresztényszocialisták, – Dr. Karl Lueger bécsi főpolgármester pártjának – a szócsöve volt.

Két kifejezetten a pályázattal foglalkozó íráson kívül, [37] csak a végeredmény jelent meg mindenhol kishírként, a szöveg lényegében ugyanaz. [38] A bécsi egyleti hivatalos lap cikke – amit Theodor Bach írt Die Entwürfe für den Bau eines Bank-Palasten in Budapest címmel -, [39] egyfajta útmutató, térszerkesztési elvek leírása: [40] pontosan mekkora a terület, a főbejárat és a főhomlokzat irányából milyen problémák fakadtak – mivel a főhomlokzat nem esett egybe a jelentősebb homlokzattal –, az épület tengelyét hogyan lehet kialakítani eszerint. A szerző a központi csarnok célszerű elhelyezését tekintette a tervet leginkább befolyásoló tényezőnek, ettől függően a pénztárak és a bank többi részlegének a csoportosítását, egy térbe szervezését. A banküzem ilyen egységesítését nagyszerű alkalomnak tartotta a kitűnő építészeti hatás kifejtésére főként úgy, hogy korlátozottak a lehetőségek a bejárati csarnok és a lépcsőházak tereire. Alaprajzi szempontból megoldandó problémaként még azt vetette fel, hogy a hivatalnokok helyiségeihez a nyugalmat is biztosítani kell. A homlokzat és a tervek megjelenésére is kitért a szerző a cikk végén: mindenképpen palotajellegűnek kell lennie a külsőnek, semmiképpen nem bérházszerűnek; a beküldött pályaművek pedig grafikai műként is állják meg a helyüket.

A magyar napisajtó tucatnyi cikkével igazságtalan lenne szembeállítani azt az egy Bécsben publikált cikket, amely eredetileg a Deutsche Zeitungban jelent meg. Theodor Bach részletes elemzése, azonban bizonyos szempontból figyelmet érdemel. Két furcsaságot vehetünk észre, az egyik az, hogy a leírás szerint egy Budapesten emelendő bankpalota terveit kérte az Osztrák-Magyar Bank, és sehol nem került szóba, hogy ez nem egy egyszerű filiálé pályázata volt, amelyek tucatjával nyíltak monarchiaszerte, [41] hanem a magyar jegybank, aminek az épület funkciósémájának elemzésekor is igen fontos szerepe lett volna. A másik, hogy a cikkben a tárlatról „éppen csak” sétál ki a szerző, viszont a megjelenés idején (június 14.) már Budapesten is leszedték a kiállítást. A hangnem lelkesedő, mindenkit dicsérő, kritikát nem fogalmazott meg a szerző, konkrétumok sem tervekre, sem építészekre nem terjednek ki Bach cikkében. Csak arra szorítkozik, hogy konstatálja a szellemes megoldásokra való törekvés sokféleségét. [42] Az általános bank, általános tervezési megoldási lehetőségei után [43] a szerző megjegyzi, hogy a pályázók az akkori teljes skálát kimerítik a művészi tudást illetően, és tudományos tételként [Lehrsatz] közli, hogy egy bankpalota nem hasonlíthat egy bérházra. Még a tervek kivitelezését is taglalja. A cikk végén dicséri a zsűrit, akik bírók voltak egy ilyen helyzetben, ahol a pályázatnak ilyen nagy, már-már nemzeti jelentősége van, ahol a művészek a tudásuk legjavát áldozták a feladatra. Szinte válaszolva a magyar sajtóban megjelentekre kijelenti, hogy a két monarchiafél centrumainak művészei között zajló óriási rivalizálást, az eredményekből további következtetéseket elhamarkodott és helytelen lenne levonni. [44] Sőt az eredményekkel egy a bankhoz méltó építészeti műemlék[!] megszületésének lehetünk tanúi. [45]

A különbségek háttere

Kutatásunk során több magyarázat merült fel a magyar és osztrák sajtó cikkeinek ilyen nagy mértékű mennyiségi és hangvételi különbözőségére.

Először is nyilván maga a tárgy, a magyar főváros banképületének pályázata a császári fővárosban nem kelthetett akkora érdeklődést. A kevesebb cikkben, tudósításban pedig nem reagáltak az osztrákok a magyar sajtó narratívájára, amely a nemzetiséget, a nacionalizmust, a magyar fölényt hangoztatta. A szaksajtó hallgatása már érdekesebb kérdés, de erre is kerestük a logikus válaszokat. Az 1901-es év első félévében megjelent építészettel is foglalkozó kiadványokban az egy évvel korábbi, 1900-as párizsi világkiállítást még mindig kiemelt témaként kezelték. Az osztrák építészszakma egyébként is jobban figyelt nyugatra, más német nyelvű területekre, esetleg a cseh tartományra. [46] A szaklapok jórészt a progresszív irányt támogatták, annak adtak több teret. Otto Wagner 1894-től főépítész és az Akadémia professzora volt, az ő és körének munkássága jóformán telítette a szaksajtót. Nagyjából 1903-ig tartott ez a modernista siker, amíg a bécsi konzervatív körök később meg nem elégelték, hogy a mesteriskola tanítványai Wagner kapcsolatai révén sok megbízást kapnak. [47] Ugyan eleinte gúnyt űztek a Sezession arany babérlevélgömbjéből, [48] de rövid időn belül elfogadta az új irányzatot a laikus társadalom is. Azonban Otto Wagner pályázati részvétele és tulajdonképpeni veresége sem volt elég a szaksajtó érdeklődésének felkeltéséhez.

A válságos időszakok köztudottan több jól átgondolt pályázatot eredményeznek, ezért az a lehetőség is felmerül, hogy talán az 1900-as évi építési konjunktúra vonta-e el a figyelmet a pályázatról, és igazából a magyar recesszió miatt készíthették a jobb terveket a tengernyi idővel rendelkező magyar építészek? A gazdasági kimutatások azonban ezt nem támasztják alá, mert nem mutatnak feltűnő növekedést Bécsben. A Compass gazdasági évkönyv szerint egyenesen csökkent az építőtevékenység 1900-ban. [49] Így ez a lehetőség nem bizonyul jó indoknak, amiért érthető lenne a feltűnő hallgatás a szaksajtóban.

Azonban a bécsi szaklapokat átböngészve úgy tűnik, hogy más pályázatokról sem folyt olyan polémia Bécsben, mint a magyarországiak hasábjain. Az 1899 és 1901 között a kifejezetten építészeknek szóló újságok közül – Österreichische Wochenschrift für den öffentlichen Baudienst, Annalen für Gewerbe und Bauwesen, Architektonische Monatshefte, Architektonische Rundschau, Allgemeine Bauzeitung, Wiener Bauindustrie-Zeitung, Der Architekt, és természetesen a Zeitschrift des Oesterr. Ingenieure- und Architekten-Vereines – a pályázatok leírásai szinte csak az Architektonische Monatshefte és a két évfolyamot megélt mellékletében, a Neubauten und Concurenzzen (1898–99) című folyóiratokban láttak napvilágot. Mindkettő leginkább a bécsi és lipcsei nyitott pályázatok feltételeinek rövid ismertetését valamint vázlatokat közölte, és az elkészült épületeknél is rövidre fogta az elemzéseket. [50] Cikksorozatunk előző részéhez kapcsolódó eredményként előkerült egy 1900-as, a budapesti Tőzsde épületére beadott pályázati terv Josef Hubats-tól, azonban kommentár nem tartozik hozzá. [51] Az Architektonische Rundschau az előző két újsághoz nagyon hasonlóan csak a legszükségesebb információkat tartalmazza. Több oldalas pályázatleírás az Österreichische Wochenschrift für den öffentlichen Baudienst című lapban található, ami a Belügy-, Pénzügy-, Kereskedelmi -, Vasúti és Földművelésügyi Minisztérium hivatalos közlönye volt. Az 1901. november 23-i számban adtak közre egy hosszú cikket a Ferenc József városi múzeum tervpályázatáról, azonban ennek tartalma is jelentősen eltér a magyar lapokban szokásostól: főként a helyszín és a városépítészet kap benne szerepet. Az Allgemeine Bauzeitungban volt ugyan egy pályázatismertető rovat, de ebben csak a végeredményt közölték. A többi pályázati leírás az programon kívül legfeljebb az annak való megfelelés, előzménytörténet ismertetéséig terjedt.

Összességében elmondhatjuk, hogy az osztrák szaksajtó esetében – a magyarországihoz képest – lényegesen kisebb a hangsúlya a pályaművek összehasonlításának; más témákat és más hangnemben tárgyaltak.

Egy elejtett megjegyzés kontextusa, mint jellemző példa

Magára a korhangulatra nagyon jellemző, hogy a nagy vállalkozás, az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben megjelent kötetei idealizált képet mutatnak, amelyben békében élnek a különböző nemzetek, és a birodalom erejét épp ez a sokszínűség adja. [52] Azonban az idilli kép mögött milyen ellentétek bújtak meg a mélyben, azt Bach idézett cikkében [53] egy egészen apró megjegyzéssel lehet érzékletesen illusztrálni. Az összbenyomás leírásakor befejezetlen gondolatként olvasható a következő mondat:

„Mit gemischten Empfindungen verließen wir das schöne Haus auf der Freyung, eine der ersten Blüthen des großen Wiener Kunstfrühlings und von den Freuden und Ueberzeugungen welche uns die Treppe hinaufbegleitet hatten, war es die, welche uns auch beim Scheiden nicht verließ, dass die Schule unseren größen Meister auch anderwärts herrliche Früchte gezeitigt habe…” [54]

Ez nagyjából pont az ellenkezője a pesti sajtó egyöntetű diadalharsogásának: a nagy mester iskolája máshol is meghozta a gyümölcsét, azaz nem a magyar művek nőttek túl az osztrákokon, hanem legfeljebb felnőttek a Mesterhez, aki nyilván csak Otto Wagner lehet. Ez a megjegyzés négy írás ismeretében válik csak igazán érdekessé: Vágó József életrajzának, [55] a Montagsblatt kishírének, [56] a Magyar Szó [57] és a Vállalkozók Lapja [58] cikkének ismeretében. A Montagsblattban olvasható:

„…Man hat ja den Bau der Budapester Börse nach Plänen zweier meiner Schüler von – einem ungarsichen Architekten ausführen lassen. Die Herren werden es also in Zukunft mit den Theaterbauten ebenso machen ; man kann ja die Pläne der Oesterreicher verwenden! …” [59]

Erre utólag reagált a Magyar Szó című folyóirat cikke 1901. június 1-jén:

„Szólnunk kell még Wagner Ottó tervéről, […] e hiu kérkedőt, ki a Nemzeti Színház építése ügyében fennen hangoztatta, hogy mért támadnak a magyarok ugy, a bécsi tervek ellen, hiszen szerinte a börze első díjas terveit is az ő tanítványai csinálták. Akkor nem kapott rá feleletet. Mostani csufos bukásával önmaga adta meg az egyedül méltó választ.” [60]

Ez nem volt túl nemes visszavágás, de egy kis igazságtétel kijárt a magyar tervezőknek. Az ugyanis elég valószínűtlen, hogy Alpár irodájában osztrák tervezők dolgoztak volna, [61] és a Wagner Schule Magyarországról vagy Erdélyből jött hét beiratkozott diákjai között nem találjuk Vágó József nevét, aki valóban sokat dolgozott a tőzsde tervein. [62] Egy hasonló nevű egyezés azonban megzavarhatta az osztrákokat: a hallgatók között szerepel Josef Sepp Hubatsch és Joseph Hubatsch tőzsdeterve megjelent az Arcitectonische Monatshefte egyik füzetében. [63] Azonban ez még igen
halványan emlékeztet Alpár tervére.

2. kép Joseph Hubatsch tőzsdeterve, homlokzat. (Architektonische Monatshefte 1900. VI. évf. 10. füzet p. 38)

3. kép Joseph Hubatsch tőzsdeterve, alaprajz. (Architektonische Monatshefte 1900. VI. évf. 10. füzet p.39)

4. kép Alpár Ignác: Work I., pályázati terv a Tőzsdéhez (Magyar Pályázatok 1903. I. évf./2. sz. és Építő Ipar 1900. XXIV. évf./30. sz. (július 26.) p. 185)

5. kép Alpár Ignác: Work I. pályázati terv a Tőzsdéhez (Magyar Pályázatok 1903. I. évf./2. sz. és Építő Ipar 1900. XXIV. évf./30. sz. (július 26.) p. 185.)

Az Alpár Ignác és társai által tervezett banképület

Alpár Ignác tulajdonképpen egy tervet küldött két homlokzati variánssal a pályázatra.

6. kép Az Osztrák-Magyar Bank palota tervpályázata, főhomlokzatvariáns. (Építőművészeti Krónika, a Magyar Pályázatok melléklete 1906. (IV. évfolyam) 6. szám)

7. kép Az Osztrák-Magyar Bank palota tervpályázata, főhomlokzatvariáns. (Építőművészeti Krónika, a Magyar Pályázatok melléklete 1906. (IV. évfolyam) 6. szám)

A fellelhető másolatok azonban nehezen olvashatóak, így a funkcióelemzés is nehézkesebb az előző cikkben tárgyalt Tőzsdéhez képest.

A földszinten a három bejárat közül a főbejárat a Széchenyi térre néz, ez egyben a pénzszállító kocsik kijárata is, melyek bejárata a Szabadság tér felől nyílt, míg a harmadik, a pénzváltó kasszáé a letompított sarkon. Az épületben két trezorhelyiség van, az egyik a szomszédos telek határa felé néző szárnyban, a másik, kisebb pedig a Hold utcai szárnyban, de össze vannak kötve egy pénzszállító kocsik számára épült sínpárral.

8. kép Az Osztrák-Magyar Bank palota tervpályázata, földszinti alaprajz (Építőművészeti Krónika, a Magyar Pályázatok melléklete 1906. (IV. évfolyam) 6. szám)

9. kép Az Osztrák-Magyar Bank palota tervpályázata, magasföldszinti (?) alaprajz (Építőművészeti Krónika, a Magyar Pályázatok melléklete 1906. (IV. évfolyam) 6. szám)

A pályázati terv magasföldszintinek jelölt rajza tizenkilenc lépcsőt mutat, a földszintinek jelölt kilencet, nagyrészt mind az udvar oldala felé. A rengeteg lépcső és a trezorok miatt a közlekedőrendszer nehezen átlátható, azonban logikus, és egy jól követhető szerkesztési elv fedezhető fel benne. A tompított sarok az egyetlen része az épületnek, ahol holt terek alakultak ki a pénzváltó, az ülésterem és egy reprezentatív szalon körül, de ennek ellenére minden szomszédos szoba jól használható, nincsenek amorf helyiségek. A szimmetriapárnak megfelelő épületrészben az udvar felé eső traktusban a lépcsőkarok hullámvonala teszi mozgalmassá, mégis kiegyensúlyozottá a tervet.

10. kép A megépült Osztrák-Magyar Bank, földszinti alaprajz (Magyar Építőművészet 1917. XV. évf. 4-6. sz. p 2.)

11. kép A megépült Osztrák-Magyar Bank, távlati kép. (Magyar Építőművészet 1917. XV. évf. 4-6. sz. p 5.)

Az elkészült épület csak apróságokban különbözik a beadott pályaműtől, Alpár alapvetően megtartotta a sokat dicsért alaprajzi rendszert. Azonban valóban kevesebb lépcső épült meg és a tervezőgárda elérte, hogy több bejáratot létesíthessen; a szolgálati lakásokhoz tartozott egy külön bejárat a Széchenyi utca oldalán. A homlokzatok végső alakja pedig – ahogy azt az előző cikkben is említettük – valószínűleg 1903-ban öltött formát. [64]

Az Osztrák-Magyar Banktól a Magyar Nemzeti Bankig

Az épületet a mai napig az Osztrák-Magyar Bank utódja használja, ami szervezeti és névváltoztatáson is átesett. A rekordidő alatt (1902 tavaszától 1905 tavaszáig), a Tőzsde és a városligeti Történelmi Főcsoport állandó épületével egy időben elkészült székház az első világháborúig változatlan formában üzemelt. A háború végén, egy a Tőzsdei Kurirban megjelent cikk részletesen leírta az óriási, fényes palotát, amely akkor kongott az ürességtől. [65] Az ország keserű függetlenné válása után, 1924-ben alakult át Magyar Nemzeti Bankká. [66] Az épületet a második világháború után, a szocializmus szellemében államosították, és részben megváltoztatták tevékenységét is. Ezért behúztak egy födémet, amely megosztotta az első emeletet, és az udvar beépítésével deviza pénztárhelyiséget alakítottak ki, amelyet az 1980-as években átépítettek. [67] A rendszerváltás utáni profiltisztításkor már nem állították vissza az eredeti állapotot, hanem a ma is ott üzemelő látogatócentrumot nyitották meg a félemeleten.