M Ű E M L É K V É D E L E M
III. évf. 1. szám
VALÓBAN NEM ÉRTJÜK A CSÍZIÓT?
“Aligha számíthat hálára az emberektől az, aki igényeiket emelni akarja, saját magukról magasztos eszmét akar elébük állítani, s meg akarja éreztetni, milyen fölséges is az igazi, nemes élet. Aki viszont lépre csalja a madárkát, mesékkel áltat, napról napra tovább segítve zülleszt, arra azt mondják: ez a mi emberünk; s ezért találja kedvét az újabb kor annyi ízléstelenségben.” (J. W. Goethe, Utazás Itáliában. 1786. szept. 19. Vicenza)
Budapest, 2001. március hó
Mezős Tamás:Valóban nem értjük a csíziót?
letöltés /210 kB/
Microsoft Word doc
MEZŐS TAMÁS
VALÓBAN NEM ÉRTJÜK A CSÍZIÓT?
“Aligha számíthat hálára az emberektől az, aki igényeiket emelni akarja, saját magukról magasztos eszmét akar elébük állítani, s meg akarja éreztetni, milyen fölséges is az igazi, nemes élet. Aki viszont lépre csalja a madárkát, mesékkel áltat, napról napra tovább segítve zülleszt, arra azt mondják: ez a mi emberünk; s ezért találja kedvét az újabb kor annyi ízléstelenségben.”
(J. W. Goethe, Utazás Itáliában. 1786. szept. 19. Vicenza)
Az újjáépítésről, a rekonstrukcióról
A zsámbéki templomrom helyreállítása körüli vita immár évtizedes jubileumához közeledik. A polémiát kezdeményező Melocco Miklós szobrászművész több írásában és még több beadványában kifogásolta a romtemplomon folyó munkák jogosultságát és minőségét. Bizottságok sora vizitálta már meg a corpus delictit, a hazai műemlékvédelem botránykövének kikiáltott romot. Utoljára a Hivatal elnöke felfüggesztett mindenfajta építési munkát,(1) a helyreállítás nyugdíjazott tervezőjének a helyére pedig talán új építész is kerülhet hamarosan. De mi lesz a premontrei templomrommal és tágabban értelmezve a kérdést: merre visz a honi műemlékvédelem útja a nézetkülönbségektől sem mentes ’90-es évek után?
A zsámbéki templom ürügyén kialakult vitát nem tekinthetjük egyedinek. A rom emlékek bemutatása körüli – főként szakmai – nézetek ütközésének kezdetei az ’50-es évek elejéig vezethetők vissza. Dercsényi Dezső 1950-ben, a műemlékvédelem háború utáni tevékenységét ismertetve írja(2): “Bármilyen szegények is vagyunk – különösen Budapesten – műemlékekben, a teljesen elpusztult emlékek újraépítésére senki sem gondolt.” Bár Európa minden országában vállalták az elpusztult emlékek újjáépítését, nálunk a hivatalos felfogás mereven elutasította a legértékesebb történeti épületek életének ilyetén való meghosszabbítását. Párkányi Mihály a Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 című évkönyvében egy évtizeddel később erről így ír(3): “A lakosság szívéhez nőtt utcák, városok, objektumok eltűnése több helyen vetette fel az elveszett műemlékeknek a régi mintáján való újjáépítését. E nagyarányú, a műemlékvédelem múltjában páratlan méretű rekonstrukciós tervezési munkálatok elkerülhetetlenségét ma már senki sem tagadja, kritikai vitathatóságuk is másodlagos szempont. A magyar városok háborús sérülései nem érték el egyes német, lengyel vagy angol városokét, ezért a magyar műemlékvédelem megmaradhatott a helyreállításoknak még a háború előtt kialakított szigorúbb álláspontján.”
Az Aquincum polgárvárosi amfiteátrum arénafalának rekonstrukcióját a ’60-as évek közepén állította le a hatóság az akkor frissen elfogadott Velencei Chartára hivatkozva. Néhány évvel később, már csak az elkészülte után kerekedhetett – szintén a római kori romkertben – kisebb vihar a húspiac kis körépítményének felmagasítása miatt. A szemléletet, a velencei dokumentum sokat idézett mondata tükrözi: “Minden rekonstrukciós munkát azonban eleve ki kell zárni és csak az anastylosis (eredeti elemeknek, eredeti helyükre történő visszahelyezése) lehetőségét lehet előirányozni”. Vagy más helyütt: “a restaurálás megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik”. A Velencében nemzetközi egyetértéssel elfogadott dokumentumot egyébként maguknak valló országok eltérő gyakorlatát, mint például többek között a II. világháborúban elpusztult lengyel városoknak a háború utáni újjáépítését, mint elvileg elfogadhatatlan, de a nemzet morális felfogásával magyarázható tényt, szemlesütve magyarázták.
A közelmúlt vitái során ugyan csak közvetetten merült fel a japán Isze beli sintoista szentély együttes 478-ban megépített híres Külső Szentélyének a példája(4) – gyakran hivatkoznak rá olyanok, akik szívesen látnák elpusztult történeti emlékek újjáépítését. A középkori sintoista hagyomány szerint 20 évenként, talán emberöltőnként, újonnan megépítik az isten házát. Az építés mindig azonos eszközök és alapanyagok felhasználásával, szinte rítus-szerűen történik. Mára már csak egyetlen ilyen, állandóan megújuló emlék maradt meg Japánban. A templomot fennállásának 20. esztendeje után szétbontják, a fa alkotóelemeket elégetik. A régi templom életének utolsó éveiben kezdik meg a minden szempontból pontos másolat építését. Mire a régebbi templom kora lejár, elkészül az új. Ennek az állandó körforgásnak ideológiai – és hangsúlyozottan ideológiai és nem műemlékvédelmi – alapja van. Bizonyítja ezt, hogy Isze tengerpartján áll a híres sziklaházaspár, amelyeket Izanagival és Izanamival az égi és a földi istenségekkel azonosítanak. A két istenség egyesülését a két sziklára kötött háncskötél szimbolizálja. A kötelet minden év 1. havának 5. napján kicserélik, megújítják. Ez is épp úgy ideológiai megfontolás következménye, amint a II. világháború utáni újjáépítéseket is hangsúlyosan nem műemlékvédelmi argumentumokkal magyarázták.
Itáliai kapcsolat a magyar műemlékvédelemben
A magyarországi épített örökség megtartásához az alkalmazott módszerek hivatkozási alapját – a század ’20-as évei óta – az itáliai műemlékvédelem szolgáltatta. Követendőnek tekintették a rom emlékek konzerválási gyakorlatában a Forum Romanum, vagy Pompeji és Herculaneum értelmező és élményt nyújtó bemutatását. A későbbi korok emlékeinek helyreállításakor is az alapelveket szem előtt tartó, építészetileg visszafogott, a beavatkozást a látogató számára egyértelművé tevő restaurálások nyújtották a zsinórmértéket. Ugyanakkor a hallgatás homálya fedte – és azokban az években, amikor még a szakma művelői számára sem lehetett általános a külföldi példák rendszeres megismerése –, fedhette a “szabályoktól eltérő” bemutatás gyakorlatát. Ki írt az ’50-es években a veronai antik eredetű Ponte Pietra, vagy a XIV. századi Castelvecchio tornyának minden részletre figyelő – háború utáni – rekonstrukciójáról, amelynél még a szakember is zavartan kérdezheti, hogy ez valóban nem eredeti? Természeti csapások után sem hagyták romosan az értékes épületeket. Az 1915-ös földrengés során súlyosan sérült a XIII. századi albe-i S. Pietro templom, 1955-57-ben az eredetivel megegyezően építették újjá. Időben hozzánk közelebbi szomorú példa Assisi pusztulása, vagy a velencei Teatro la Fenice 1792-ben, Antonio Selva által megépített neoklasszikus épülete, amely 1836 után 1998-ban is csaknem teljesen kiégett. Olasz kollégákkal beszélve, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a teljes rekonstrukció létjogosultságát, beleértve akár Assisiben a Giotto-freskók, akár – a Rigolettó és a Traviáta ősbemutatójának helyszínét – a késő empire színház enteriőrjének teljes helyreállítását, megkérdőjelezzék. Mára már a ferences templom freskói és a hamvaiból másodszor is életre kelt színház is eredeti szépségében fogadja látogatóit, nézőit.
A hivatkozott példák mindegyike és még számtalan példa a háború utáni, vagy természeti csapás következtében elpusztult emlék újjáépítését jelenti. Az itt felsorolt emlékek döntően itáliai példák. Itáliaiak, mert a hazai szakmai közvélemény a rekonstrukció, mint lehetséges eszköz elutasításakor – a Velencei Charta mellett – az olasz műemlékvédelem atyjának, Camillo Boitonak 1883-ban megfogalmazott és az itáliai műemlékvédelemben mint Prima Carta del Restauro-ként említett téziseire hivatkozott a leggyakrabban. Valóban tételesen igazolható, hogy az olasz műemlékvédelem nem dogmaként értelmezi az elveket, hanem esetről-esetre döntenek az éppen leghelyesebbnek vélt megoldásról. De természetesen a fentiek sem szolgálhatnak érvként ahhoz, hogy akár a zsámbéki rom helyreállítását külföldi, jelesül itáliai példák alapján tartanám igazolhatónak, vagy éppen ezekkel ellentétes példák alapján bizonyítanám, hogy igenis nem szabad rekonstruálni a premontrei templom romot.
A magyar műemlékvédelem szakszerűségéről és a külhoni példákról
Jankovics Marcell három éve a Magyar Nemzet (M.N.) hasábjain (1998. március 21) hivatkozva Kalmár Péter (M.N. 1997. szeptember 3. – A szakma méltóságáról – felelősen) és Határ Győző (M.N. 1998. február 28. – Csak az csízeljen, aki érti a csíziót – Veduták, gloriettek, lovagtermek, szakállszárítók) korábbi írásaira, felteszi a kérdést: “helyes-e a magyar műemlékesek azon elvi alapokon nyugvó gyakorlata, mely romos emlékeinket romként konzerválja, s feltűnő módon megkülönböztetve egészíti ki, ha a pótlásokat szükségesnek tartja?” Nyugati szomszédaink helyes példájára hivatkozik és a hazai műemlékvédelem “pozitív példáit” is sorolja, mint a jáki templomot, a pécsi székesegyházat vagy a budai Mátyás templomot. Nyilvánvalóan adódik a kérdés: a hivatkozott hazai “helyreállítások” és a konkrétan meg nem jelölt nyugati példák elkészültének az évszámát miért nem firtatja Jankovics Marcell? “Nyugati szomszédaink”-nál is nyugatabbról való példákat citálok: az egyik legismertebb a kölni Dóm esete, amely befejezetlenül, évszázadokon keresztül meghatározta a város képét. A XIX. század elején a múlt iránti hódolat, a nemzet történelmének tisztelete iniciálta azt a felbuzdulást, amely a templom teljes felépítéséhez, “befejezéséhez” vezetett. Sulpiz Boisserée már 1808-ban felméréseket készített a templom helyreállításának előkészítésére. A társadalmi felbuzdulás azonban elvi-eszmei vitához vezetett, amelynek egyik sarkalatos kérdése volt: van-e jogunk beleavatkozni egy torzóként fennmaradt épület sorsába. A vita hevességét még az a tény sem befolyásolta lényegesen – a vitatkozó partnerek helyzetét még az sem erősítette (vagy gyengítette) –, amikor 1814-ben megtalálták a Dóm eredeti középkori terveit. Tehát elvben már semmi sem akadályozta volna az építés befejezését, az eredeti tervezői szándék nyilvánvalóan és egyértelműen megvalósítható lett volna. A kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy az évszázados látvány megőrzése-e a cél, vagy egy más kulturális és társadalmi közegben létrejött alkotás létrehozását vállalják-e? Pro és kontra érvek hangzottak el a korabeli szakmai vitában. Talán érdekes megjegyezni, hogy az eredeti formában való építést elutasítók között több volt a máig ismert, jelentős név – közülük is kiemelkedik Karl Friedrich Schinkelé (akiről köztudott, hogy a XVII. század végén elpusztult stolzenfeldi várkastély újjáépítését – a későbbi IV. Frigyes Vilmos számára – még 1823-ban megkezdte), míg az építést támogatók jószerivel csak az újjáépítésben játszott szerepüknek köszönhetik, hogy nevük – mint a Dóm főépítészévé III. Frigyes Vilmos porosz király által 1833-ban kinevezett Ernst Zwirneré – fennmaradt az építészettörténeti és a műemlékvédelmi tankönyvek lapjain. Az építkezések megindítására csak az új uralkodó, IV. Frigyes Vilmos trónra lépését követően, 1842-ben kerülhetett sor. A döntés meghozatalában az új király számára meghatározó érvként szolgált, hogy a Dómot a német egység és a porosz hegemónia szimbólumaként határozták meg. 1843-ban I. (Bajor) Lajos a XVII. században részben leégett speyeri dómot meglátogatva kijelentette, hogy a lényegesen korábbi templom – a kölni Dómnál – alkalmasabb a német egységet szimbolizálni, ezért elrendelte a templom újjáépítését.
A probléma változatlanul létezett még bő fél évszázad elmúltával is, amikor Heidelbergben a porosz-francia háborúban kiégett reneszánsz paloták egyikének újjáépítése felmerült. A kastély udvarának két oldalán álló egyik szárnyat eredeti formájában rekonstruálták, de a másik oldalon álló, hasonlóan romos Ottó-Henrik szárny újjáépítését a közfelháborodás megakadályozta. A “köz” nem csupán a szakmai közvéleményt jelenti, hanem a múlt értékei iránt érdeklődő “dilettanti”-két is, akik ebben az esetben a hivatalos szakma neves képviselőinek véleményét erősítették. G. Dehio, a korabeli vita egyik résztvevője szerint a műemlékvédelem valami létezőt szeretne megőrizni, míg restaurálás útján egy nem létezőt keltenek életre, …”csak azt lehet konzerválni, ami még megvan – ami elmúlt, az sohasem fog visszatérni. Ha nem vagyunk következetesek a restaurálással szemben, előbb vagy utóbb megfogalmazódnak azok az igények, amelyek alapján az újraépítést ismét megengedik. Az ilyen modellekkel kapcsolatban mindig meg kell jegyezni, hogy hajdanvolt épületekről van csupán szó.” A XIX. század még elkövetett ilyen hibákat, de a XX. század azonban már nem ismételheti meg ezeket a tévedéseket. Vagy más helyütt Konrad Lange szállóigévé vált mondása: “Nem a kiegészítés, hanem a megőrzés lehet a megoldás.” Nem szabad újraépíteni azt, ami évszázadok óta rom állapotában része a környezetnek. Az előbbi két példa újjáépítését ideológiai szempontok határozták meg, ilyen argumentumok hiányában – és csak ekkor – azonos kulturális közegben megakadályozható volt a heidelbergi rekonstrukció.
Napjaink aktuális hazai – és természetesen nemzetközi – elméleti vitái sem adtak választ erre a közel 2 évszázados kérdésre. Nem a mának szóló és még csak nem is csupán a Kárpát-medence ezen szegletében felmerült különleges – meggyőződésem szerint alapvetően etikai – kérdés az, ami a romok újra felépítését, építésének “befejezését” jelentik. Illetve a felsorolt hazai példák esetében – talán Pécset leszámítva – a purista műemlékvédelmi felfogás nem tekinthető sajátságosan magyar specialitásnak. Puristaként vallotta a múlt század neves alkotóinak és műemlékvédőinek sora, hogy jobban ismerik a gótikát, mint a középkori mesterek, (Steindl Imrének tulajdonítják a mondást: “Mit értettek a régiek a gótikához”) s ezért joguk van lehántani, elbontani azt, amit az építés idején úgymond “elrontottak”, vagy az épület története során az ízlésváltozás és a megváltozott funkcionális igények torzítottak az eredeti alkotáson. Sokszor figyelmen kívül hagyták azt, hogy Istennek és embernek ezek a házai nem egyetlen tervezői gondolatnak a megvalósulásai. A méltán híres francia katedrálisok is évszázadnál hosszabb ideig épültek, mígnem építésük abbamaradt. Ezt még Viollet-le-Duc mester is bizonyos fokig tiszteletben tartotta, bár írásaiban lefektetett elveit műemlékvédőként ő maga sem alkalmazta maradéktalanul. Pierrefonds várkastélyánál megengedte magának, hogy a romos együttest újjáépítse – III. Napoleon számára készült nyaralóhoz méltón. De nem fejezte be a Notre Dame tornyait, amit nyilván ugyan olyan sikeresen megtervezhetett volna, mint Schulek Frigyes a Mátyás templom méltán híres – bár a bécsi Stephans Dómra erősen emlékeztető – toronysisakját. A Mátyás király által épített torony újjáépítésének indoka, a Mátyásra hivatkozó, etikai alapvetésű ellenállással szemben az volt, hogy “… vajon a kegyelet nem nagyobb mérvét tanúsítjuk-e, midőn történeti emlékeinket nem elferdített, hanem az első tervezésből fejlesztendő stylszerű állapotukban fogjuk fel s így újítjuk?” Schulek érdeme, hogy kiszabadította a délkeleti kaput, de a barokk keleti kapuépítmény lebontása után tervezett egy szép nyugati homlokzatot. Hiteles adatok alapján visszaállította az alaprajz jórészt török utáni torzításait, de megépítette a Gara-kápolnát.
Vagy a másik példát hozva: Jákon a török elvonulása után barokk elemekkel helyreállított kaput és toronypárt, szintén Schulek elvi irányítása mellett, a zsámbéki romot is példaként felhasználva állították helyre 1896-1904 között Gyalus László tervei szerint.
Az, ami vitát váltott ki a múlt század első évtizedeiben, az aktuális ma is, és a hazai műemlékvédelem körül zajló polémia alapját meggyőződésem szerint itt kell keresni. Ez a kérdés pedig az, amit Jankovics Marcell fogalmazott meg. Miért áll mégis ellen a honi műemlékes szakma a rekonstrukciónak, és miért tekinti üldözendőnek mindazokat, akik egyáltalán fel merik vetni a kérdést? Mint láttuk a példakép Itáliában is van példa elpusztult emlék újra felépítésére. Azokban az államokban, ahol hivatalosan nem fogadták el a Velencei Chartát, mint például Svájcban, Angliában vagy Németországban, ott születtek rekonstrukciók az elmúlt évtizedekben. A németek – a lengyelekhez hasonlóan – egyébként is liberálisabban kezelték a kérdést éppen a II. világháború során elszenvedett veszteségeikre hivatkozva. A’70-es évektől anyagi eszközök rendelkezésre álltak, a nagyközönség nyomása is nőttön-nőtt. Mind többen szerették volna megismerni az eltűnt idők hétköznapjainak a színterét. Így születhetett meg Augst, Xanten, Kempten és még néhány nagyobb római kori településen az épületrekonstrukciók sora. Németországban, érzékelve a rekonstrukciók építésének elméleti buktatóit, teóriát dolgoztak ki, amivel igazolták ezt a bemutatási módot. Így született meg a kísérleti régészet fogalma előbb az őskori régészetben, majd meghonosodott a gondolat a klasszika archeológiában is. Magyarázták a közönség igényének színvonalas kielégítésével is, de ez sem új keletű érv, mert a Frankfurt közeli Saalburg castellumát ilyen megfontolásokkal építtette újjá Vilmos császár még a századfordulón. Ez utóbbi rekonstrukció óta illett figyelembe venni a maradványok állagát is. Lehetőség szerint olyan helyen kezdtek építkezésekbe, ahol a régészetileg felszínre került maradványok igen rossz állapotúak voltak, vagy egyáltalán csak a kiszedett alapgödrök alapján sikerült az épület alaprajzát rekonstruálni. Végül valamikor a ’80-as évek végén született meg a rekonstrukciók tiltását részlegesen feloldó elmélet. Közismert, hogy a régészeti eszközökkel felszínre hozott használati tárgyakat, eszközöket restaurálásukkal egy időben kiegészítik, értelmezhetővé teszik a nagyközönség számára is. Nyilván egy edény kellő számú töredéke alapján, minden nehézség nélkül és hitelesen kiegészíthetők az összeillesztett töredékek egy egésszé. A tisztesség okán azonban a kiegészítés színe eltér az eredetitől, így is jelezve, hogy mely részek dicsérik a restaurátor munkáját. Ennek a felfogásnak az alapján fogadta el a műemlékes szakma Európa egy részén azt, hogy a régészeti eszközökkel felszínre hozott épületmaradványok más elbírálás alá essenek, mint azok, amelyek évszázadok óta a táj részét képezik: a várromok – kinek jutna eszébe rekonstruálni Nagyvázsonyt vagy Diósgyőrt; a templomok és a kolostorok romjai. A hazai példák ismertek, de sorolhatnánk az angliai, franciaországi példákat napestig.
Ha nálunk nyugatabbra nem annyira rigorózus a műemlékvédelem, miért nem egészítik ki Fountyn’s Abbey maradványait, vagy miért áll ma is romként (a zsámbéki romnál jobb állapotban megmaradt) Jumiègesben a normann romanika egyik fontos emléke, a ciszterek névadó kolostora, Claivaux, vagy a bencés építészet originális, meghatározó kolostora, a Cluny együttes III. építési periódusa? Említhetnénk még a Rajna menti festői várromokat, Írország és Skócia vagy Itália építészettörténeti szempontból európai jelentőségű emlékeit is. Nem valószínű, hogy ezekben az országokban a műemlékvédelem szakemberei nem ismernék a csíziót és ezért nem csízelnek. Tudom, ismerem a kézenfekvő és elegánsnak tűnő riposztot: az ő történelmük nem bánt olyan mostohán a maguk emlékeivel, amint az megesett a Kárpát-medencében. Adalékként néhány számadatot idéznék egy a háború után készült jelentésből: “Csak Köln város közvetlen körzetében 92 templomból 66 teljesen használhatatlan állapotba került. Közülük 34 román és gótikus templom is romokban hevert. Nem maradt épen egyetlen egy középkori lakóház sem.” A megsemmisült házak közül csak azokat rekonstruálták, amelyekről megfelelő minőségű, a hiteles újjáépítést lehetővé tevő felmérési tervek rendelkezésre álltak. Még az építészettörténet szempontjából igen fontos Sankta Maria im Capitol titulusú kölni templomot is valami bizonytalanság övezi – amit az előcsarnokban látható kiállításon dokumentáltak is –, mert a részlegesen elpusztult templom rekonstrukciója a még elfogadhatónál több bizonytalanságot tartalmaz. Ezek után értelmezzük a bevezetőben idézett, Párkányi Mihálytól származó gondolatot.
Úgy gondolom, hogy az írás elején citált kérdésre a választ részben Jankovics maga fogalmazta meg akkor, amikor példáit a múlt század műemlékes gyakorlatából választotta. A történelem furcsa fintora, hogy a hazai műemlékek döntő többségét a múlt század alkotásai adják. Ez az emlékállomány eredetiségében, jelentőségében nem rosszabb, mint bárhol Európában mindaz, amit a klasszicizmustól a szecesszióig az építészet produkált. Sőt, bizonyos szempontból izgalmasabb is, mert ilyen egységes városkép, mint amilyen Budapest belső kerületeiben mára katasztrófa-közeli állapotban fennmaradt, másutt nincs meg. A korszakalkotó építészei, a múlt század végén maguk is áhítattal tekintettek a félköríves és a csúcsíves stíl nagyszerű alkotásaira. Történelmünk viharaiban középkori értékeink nagyobbik hányada elpusztult, így amit lehetett, “újra kellett teremteni”. Elméletileg és technikailag minden lehetőség adott volt. Ennek a tudásnak köszönhetjük a Mátyás templom, a jáki, vagy a lébényi templom újjászületését. Az emlék iránti alázat hiányával és az ismereteknek – az idézett Steindlnek tulajdonított mondás szellemében – a túlértékelése olyan botránykövekhez vezetett, mint a 3 hajós kassai Dóm átalakítása 5 hajóssá, vagy a vajdahunyadi váron készült, valójában neogót kiegészítések, a Salamon-torony Schulek féle lefedése és sorolhatnánk a példákat. A tendencia nem szorítkozott Magyarország területére. Európa egészén hasonló felfogás határozta meg a gyakorlatot. A többé-kevésbé kijavíthatatlan hibák és az eklektikával szemben táplált ellenérzés együttesen az 1920-as évekig a műemlékvédelemben történteket is csak erős fenntartással fogadja el a szakmai közvélemény.
A háború utáni műemlékvédelemben – mint említettük – a Forum Romanum, a Colosseum helyreállításai jelentették az abszolút példát. Reveláció erejével hatott a felismerés, hogy azok az elvek, amelyeknek gyökerei Boitó téziseiig, meg a Valadier és Raffaele Stern által a XIX. század első évtizedében megkezdett Róma városi helyreállításokig nyúlnak vissza, Magyarországon is megvalósultak, például Möller István zsámbéki rom megerősítésén. A megvalósult tézis a visszafogottságot, az eredeti formák tiszteletben tartását, valamint az új és az eredeti megkülönböztethetőségét reprezentálta. No, meg Möller híresen precíz felvételeit, a tudományos alaposságot, melyeken a legkisebb részlet is értelmezett jelentéssel bírt. Ezt a szemléletet, meg a bizonytalan, a tudományosan nem igazolható megoldások alkalmazásától való önmegtartóztatást avatta követésre méltó, majd a velencei dokumentum elfogadása után, a helyreállítások egyedüli követendő útjának a műemlékek védelméről gondolkodó és a szabályok betartása és betartatása fölött őrködő, hivatott generáció. Kétségtelen tény és a szakirodalomban is igazolható, hogy az elvek megvalósulásának elméleti megalapozottsága és tiszta megvalósulásuk a gyakorlatban milyen elismerést hozott a ’70-es években a hazai műemlékes szakmának. Csodálták, dicsérték azt, ami elkészült, ami megvalósulhatott és ami külhonban, a saját gyakorlatukban ennyire tisztán – talán sterilen – nem készülhetett el. Azt, ami több volt, mint az elvekből következően elfogadható, mint Gerő László várbeli helyreállításai, a Buzogányos torony rekonstrukciója elfogadtattak, de diszkréten megfeledkeztek a beavatkozás mértékéről, és senki sem hangsúlyozta nyilvánosan, hogy ezek a példák követésre érdemesek lennének. A mértékadó szakmai nyilatkozatokban továbbra is az jelent meg, hogy: “A magyar gyakorlatban a semmiből való újjáépítést soha nem csináltunk(5).”
Elvi megfontolások a műemlékvédelem gyakorlatában
Nálunk nem vált érzékelhetővé a ’70-es, ’80-as években a nagyközönség óhaja, ami közrejátszhatott volna az augsti rekonstrukcióhoz hasonló “eltévelyedés” megvalósításában. A honi szakma, a külföld által megerősítve, elnézően kezelte a német, osztrák, svájci kísérleteket. Megtartotta magának azt a jogot, hogy a közízlést formálja, vagy talán – a puha diktatúra körülményei között – meg is határozza.
Mik voltak a helyreállítások során alkalmazott axiómák, amelyek betartása mindennél fontosabb volt (?). A megfogalmazott tételeket nem magunk definiáltuk. Ezek “A magyar műemlékvédelmi gyakorlatban alkalmazott elvek és módszerek időszerű kérdései” címet viselő, a műemlékvédelem felügyeletét ellátó akkori minisztérium Műemlékvédelmi Bizottsága által elfogadott dokumentumból származnak.(6)
- “A műemlék-helyreállítás elsődleges célja a tudományos értékelés alapján megtartandónak ítélt meglévő szerkezetek és anyagok konzerválása. Az erre irányuló törekvéseket fokozni kell, és az ilyen szerkezetek, vakolatok, … stb. cseréjét, illetve másolatokkal való helyettesítését csak a konzerválás és kijavítás műszaki lehetetlensége esetén szabad megengedni.” (az idézett dokumentum 4. pontja)
- “Minden kiegészítés tudományos és építészeti-művészeti, esztétikai szempontok összevetésén alapuló felelősségteljes művelet, amelynek alapvetően a műemlék értékeinek érvényesülését, s a történelmi folyamatok megértésének elősegítését kell szolgálni. A kiegészítések mértékének, anyagának, formájának, illetve technikájának megválasztása tehát minden esetben egyedi elbírálást kíván. Mindenfajta kiegészítésnél alapelv, hogy csak formailag hitelesen rekonstruálható részletek kiegészítéséről lehet szó. Feltételezések, illetve analógiák alapján készült kiegészítések, illetve elméleti rekonstrukciók a tudományos dokumentációk számára fontosak lehetnek, megvalósításra azonban nem kerülhetnek.” (az idézett dokumentum 5. pontja)
- “A történeti környezet és az egyes műemlékek kiegészítéseiben értelemszerűen megjelenik és megjelenhet a mai kor építészeti felfogása is.” Vagy a velencei dokumentumból vett idézet szerint: …”minden szükséges kiegészítés az építészeti alkotás körébe tartozik és a mi korunk jegyeit kell, hogy magán viselje.” Modern eszközökkel megvalósított, didaktikai célú tér- és tömegérzékeltető építmények vagy szerkezetek csak hiteles építészeti töredékekkel alátámasztott elméleti rekonstrukciók alapján készülhetnek. Ilyen esetekben kerülni kell az olyan megoldásokat, amelyek a meglévő részleteket eltakarják, azok hangsúlyos érvényesülését elnyomják vagy azok rovására uralkodóvá válnak.” (az idézett dokumentum 6. pontja) A használat vagy a látvány értelmezése miatt szükségessé vált nagyobb mérvű kiegészítéseket modern anyagokkal, modern építészeti megfogalmazásban kell elkészíteni.
- “A teljesen elpusztult épületek vagy épületrészek, illetve képző- és iparművészeti alkotások újjáépítését kerülni kell, kivéve az eredeti anyagok felhasználásával történő anastylosis lehetőségét.” (az idézett dokumentum 6. pontja)
- A kiegészítésnek az eredetitől jól megkülönböztethetőnek kell lennie. Amennyiben kiegészítésre, megerősítésre, új elemek alkalmazására van szükség, az eredetit az újtól jól láthatóan el kell választani.
A fent vázolt alapelvek a zsámbéki helyreállítás koncepcionális programjának megfogalmazásakor még friss axiómáknak számítottak. Az 1985-ben kidolgozott szempontok és az 1988-ban megfogalmazott program időben közel esett egymáshoz, és bizonyos konkrét kérdésekben az alapelvek szellemében döntött a tervező és az illetékesek.
ad 1. Már 1986-ban is az egyik meghatározó elem a rom helyreállításának programjában az eredeti kőanyag állapotának a feltérképezésére a pusztuló kövek állapotának a mérséklése volt. A tervek elkészítésével megbízott Építészettörténeti és Elméleti Intézetben a maradványok egészét körbeölelő nehézállvány megtervezése lett az elsődleges feladat. Csupán az állványozási költségek nagyságának láttán állt el a megbízó a terv megvalósításától, és e helyett a felméréshez és a kőkonzerváláshoz egyaránt elfogadható csőállvány megépítése mellett döntöttek. Elvetették annak a lehetőségét, hogy esetleg nagyobb, összefüggő felületen kőcserét hajtsanak végre a falakon. Az ívsoros párkánytöredékek, amelyek a D-i torony déli és nyugati oldalán láthatóak, megtarthatónak bizonyultak a konzerválással is.
ad 2. Az egyik sarkalatos problémát Zsámbékon ennek az axiómának a teljesítése jelentette a ’80-as évek végén. Mint ismert, a hiányzó faltest darabok kiegészítését Möller téglával készíttette el. A déli gádorfal koronáját szintén tégla ráfalazással és kő fedkővel biztosította. Ugyanígy fedkő védte a falmagot a két oromfalon is. Ennek a – több mint 100 esztendővel ezelőtti – beavatkozásnak a körülményeit itt nem idézem föl, de tény, hogy a Colosseum helyreállításának módszerét követve elegáns és átgondolt munkának tartom azt, ami Zsámbékon megvalósult. Természetesen nem kell elhallgatni azt a tényt sem, hogy ott, ahol az emlék összképének megtartását fontosnak tartotta Möller István, maga is műkő- vagy akár kő kvádereket használt.
Alig 50 évvel Möller után újabb beavatkozások váltak szükségessé. A rom pusztult és helyenként súlyosabb tönkremenetellel fenyegetett. Közvetlenül az Athéni Charta ajánlásainak elfogadása után a dokumentum V. pontjának szellemében(7) a toronypár és a karzat alatti bordás keresztboltozatot vasbetonnal pótolta Lux Kálmán épp úgy, mint a diadalív előtti DK-i boltozati negyedet is. Vasbeton koszorú fogta össze az É-i tornyot és új, alacsony hajlású fémlemez sisakot is szerkesztett. A háború után, az ’50-es évek elején újabb javítások váltak indokolttá. Ezeket a döntően szerkezeti megerősítéseket Szanyi József műkő kváderek felhasználásával végeztette el. Ekkor készült el – többek között – a nyugati oromfal vonóvassal történt megfogása, vagy a déli oldal első keleti támpillérének a megerősítése is.
Újabb, csaknem 40 esztendő elteltével a BME Építészettörténeti és Elméleti Intézetében fogalmazódtak meg elképzelések az emlék állapotának a javítására. A munkacsoport tagjaként magam is azt vallottam, hogy a romot lehetőleg minél kisebb változtatással, az akkori látványában kell megőrizni az utókor számára. Tanulmányunk elkészítéséig az akkor már folyó régészeti feltárások sem vezettek olyan eredményre, amelyek indokolták volna a koncepció megváltoztatását. A javaslatokat nem fogadták el, a tervezést az OMF Tervezési Osztályára bízták. Az új megközelítés, elsősorban állékonysági okokra hivatkozva, nagyobb arányú megerősítési munkákat javasolt. A szerkezeti beavatkozás természetesen vasbetonnal történt, de nyers betonfelület alkalmazása nem volt lehetséges, mert Lux ezt az anyagot már használta 1936-ban. Téglát sem lehetett használni, mert ez a Möller-féle helyreállítással tette volna összetéveszthetővé a beavatkozást. Felvetődött a mészhomok tégla alkalmazásának a lehetősége is, de ezt az anyag fagyveszélyessége miatt el kellett vetni. Tehát maradt a tégla, de laikusok számára, a megkülönböztethetőség érdekében, meszelt felülettel. A fehérre meszelt felület később ott is megmaradt, ahol már nem téglát használtak: az északi mellékhajó első nyugati boltmezőjét lezáró faltestek építésekor. Itt zömében kvádert alkalmazott a tervező az északi fal megépítésénél, de helyenként bontott tégla “berakásokkal” szakította meg a kváderfal “egyhangúságát”. Ennek a téglából készült, kváder méretű “inkrustációnak” az értelmét ismételten csak az eredetitől és a korábbi beavatkozásoktól való megkülönböztethetőségben határozhatom meg, éppen úgy, amint a felület lemeszelését is pótcselekvésnek tartom. (A lemeszelés, mint “technika” alkalmazását egyébként is kétes értékűnek tartom. Különösen ott lehet veszélyes, ahol mondjuk az épülettömeg megjelenését, nehézkességét szeretné általa könnyebbé tenni a tervező. A tömegformálás az építészeti koncepcióból következően vagy építészeti eszközökkel oldható meg, vagy, ha látszatmegoldások alkalmazására kényszerülünk, az egyértelműen az építészeti balfogás palástolásának, elfedésének, a “kozmetikázásnak” kényszerű gesztusaként értelmezhetjük csupán.) Amint ez tetten érhető Zsámbékon a déli lépcsőtorony – amelyről még részletesen szólnunk kell – erőteljes megjelenésének a mérséklését igénylő szándékán is.
ad 3. Talán először itt Zsámbékon szembesült a műemlékes szakma a gyakorlatban azzal az ellentmondással, hogy mit nevezünk “modern anyagnak”. Az ’50-es, ’60-as, sőt talán még a ’70-es évek végén is egyértelműen modern felfogást jelentett a vasbeton alkalmazása. Magától értetődő példaként citálom a visegrádi Salamon-torony elpusztult felső szintjeinek vasbetonnal történő pótlását. A falak kiegészítése egységes tömeget eredményezett, szemben a még Schulek János által megkezdett helyreállítással, mely egy 1920-ból származó felvétel tanúsága szerint kifelé a romhatás megtartását tartotta elsődlegesnek. Lényegében ebből a felfogásból következtek Szanyi Józsefnek, az ’50-es - ’60-as évek építészeti modorában készült helyreállítási elképzelései is(8). Más területről vett példaként a soproni városfal “felsliccelt” vasbeton támfalára, vagy az apró gyöngyszem karcsai református templom(9) tetőszerkezetét alátámasztó súlyos vasbeton támaszrendszerére is hivatkozhatnék. Zsámbékon a vasbeton alkalmazása két ok miatt nehezen indokolhatóan. Egyrészt, mert Lux Kálmán már a ’30-as években használta az anyagot, amint korábban hivatkoztam is rá. Másrészt, mert amint Dávid Ferenc írja(10) 1984-ben: “A modern építészet korszakában e megkülönböztetés (t.i. a történeti és a korszerű építészet eszközeinek a megkülönböztetése M. T.) egyszerűbb volt, hisz a modern anyagok és technikák, és az anyag formálásának alapelvei egyaránt különböztek a történeti építészettől, a restaurátor építésznek hát nem a megkülönböztető anyagok, technikák és formák feltalálása, csak ezek alkalmazása volt a gondja, rá tehát a legnehezebb és legalkotóbb fázis maradt; az új, az egységes egész megalkotásáé. Korunk építészete viszont maga is használja a történeti építészet formáit és anyagait, a korszerű új, a kiegészítést őszintén kifejező formák kiválasztása tehát nehezebb feladattá vált.” E helyütt nem szeretnék vitába szállni Dávid Ferenccel abban, hogy mennyiben tekinthető a ’80-as évek építészete Magyarországon posztmodernnek, és mennyiben felelős a posztmodern – vagy bármi más jelzővel ellátott – építészet a honi műemlékvédelem gondolati válságáért. Az viszont tény, hogy az elmúlt bő másfél évtizedben használhatatlanná váltak azok a fogalmak a műemlékvédelemben, mint a modern eszközök és a korszerű anyagok használatának szükségessége. Különösen pregnánsan jelenik meg az ellenmondás éppen az idézett Magyar Műemlékvédelem kötetben, ahol a 14. oldalról származó Dávid Ferenc idézetet követően a 27. oldalon közölt OMF állásfoglalás 6. pontjában a “modern eszközök alkalmazásának a szükségességét” és – az 5. pontban a Velencei Chartából származó idézetben – a “korunk jegyeinek az alkalmazását” követelik meg a helyreállító építésztől. Vagy ugyanennek a kötetnek a 23. oldalán Horler Miklósnak Dávid Ferenccel polemizáló tanulmányában írja(11): “Hogy a restauráló építész feladata konzerválni és a töredékes régit kiegészítve újat alkotni, ezt régóta tudjuk. Azt is, hogy a kiegészítést meg kell különböztetni a régitől. Hogy ez a megkülönböztetés hogyan fog menni a “posztmodern periódusban”, mely maga is használja a történelmi formákat és “jobb mimikrit“ kíván, ez még nem világos, még akkor sem, ha Dávid szerint ez, “viszonylag egyszerűbb gond”.” Zsámbékon a többsíkú megkülönböztetésnek ez az igénye bizonyította: az elv bár lehet helyes, de merev, sőt dogmatikus, és ezért alkalmazása súlyos zavarok forrása lehet. A zavarok pedig az építészet, a műemlék helyreállítás minőségét kérdőjelezik meg.
ad.4 Az 1930-as évek óta a teljesen elpusztult épületek vagy épületrészek újjáépítését – mint korábban igazoltam – a következetesen elutasította a műemlékvédelem Magyarországon. Ettől az alapelvtől még a háború pusztításai sem térítették el a helyreállításokról gondolkodókat, sőt inkább a teljes elbontás mellett tették le a garast ahelyett, hogy vállalták volna a lehetséges anastylosisnál nagyobb mértékű beavatkozást, amely már esetleg a feltételezések ingoványos talajára is vihette volna a szakembereket. Nem hiszem azt, hogy azonos szemlélettel értelmezhető a karcsai helyreállítás, mint a visegrádi Salamon-torony elpusztult falszakaszának a pótlása. Amint az sem biztos, hogy pusztán a modern anyagoknak és építészeti eszközöknek az alkalmazásaként bizonyult időtálló megoldásnak a Salamon-torony legfelső szintjén, vagy a Hilton szálló kerengőjében alkalmazott boltozat “rekonstrukció”(12). A modern eszközöknek épp így megkérdőjelezhető alkalmazását jelenti a Hilton szálló Mátyás tornyának üvegből, betonból és rézlemez fedéssel történt megépítése.
A zsámbéki templomromhoz megépített déli lépcsőtorony funkciója, formája és hitelessége azonban minden szempontból megkérdőjelezhető. Elfogadom azt az érvet, hogy valamilyen formában biztosítani kellett a D-i mellékhajó padlásterébe a feljutást. Elfogadom, hogy a korszak templomépítészetében tipikusnak mondható a lépcsőtorony alkalmazása – akár éppen a budavári Mátyás templomon is látható módon. Az is tény, hogy alapfal maradványok kerültek elő a helyszínen. Az azonban már nem bizonyított, hogy formailag és méretében a jelenleg látható, megépített torony harmonikusan, vagy hitelesen illeszthető lenne a középkori tömeghez. Nem hiszem, hogy ilyen szintű kísérlet, egy Zsámbékhoz fogható építészet- és kultúrtörténeti jelentőségű emléken megengedhető lenne. A tömegrekonstrukciót, mint megvalósítandó kiegészítést elfogadva, kétlem, hogy az alkalmazott eszközök helyesek lennének. Súlyosabb problémát jelent viszont a lépcsőtorony megépítésének következménye a déli kapuval összefüggésben. Möller még megengedhette magának, hogy csak jelzés-szerűen, romszerűen nyitva hagyta a templom déli bejáratának a kérdését. A toronynak, mint faltestnek a megjelenése viszont egy olyan faltestet jelenített meg, amely kikényszeríti az állásfoglalást. Vélemény-nyilvánítást olyasmiről, aminek megléte nem bizonyítható, bár valószínűsíthető. Ebben az esetben, érvényesnek tartom a Velencei Charta tiltását: “a rekonstrukció megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik”. Nem a közvetlen építésért, hanem annak következményéért. Esetünkben a zsámbéki D-i kapu bélletének szükségszerű érzékeltetési kényszeréért. Az a csorbázat-plasztika, ami a kapu K-i és Ny-i bélleténél megjelenik, értelmezhetetlen és értelmetlenül zavaros motívuma a helyreállításnak. Pedig csatlakozó faltest elegáns érzékeltetésére a templom É-i oldalán van XIX. századi példa. Möller a kolostor csatlakozását az É-i tornyhoz a falsíkban tartott csatlakozással érzékeltette. Valójában alig észrevehető a jelzés.
A látvány és az értelmezett bemutatás szempontjából kifejezetten jól sikerült a déli gádorfal új koronaképzése. Möller az eredeti faltestre téglából falaztatott föl kiegészítést és a koronát kőlapokkal zárta le. A szerkezeti megoldás több mint 100 éven át szolgált a falazat különösebb károsodása nélkül. A helyreállítás során statikailag bizonytalannak érezték a gádorfalat, ezért megerősítéséről döntöttek. Az állékonyság növelése a Möller-féle ráfalazás elbontását és helyette új vasbeton koszorú és fedkő beépítését jelentette. A fal külső síkján, az eredeti párkány magasságában, a tornyon talált motívumok felhasználásával rekonstruálták az ívsoros párkányt. A folyamatos tagozat felszabdalása, a töredezettség érzékeltetése önmagában nem jelzi, hogy itt csak egy formai átvétellel készített rekonstrukcióról van szó. A magam részéről – ha már vasbeton beépítéséről döntöttek – a párkány folyamatos megjelenítését elképzelhetőnek tartottam volna. Valójában a helyreállítás akkor válik problematikussá, amikor a Möller által téglával megépített 2 támíven kívül, további támív (kővel burkolt vasbeton szerkezettel) rekonstrukciót is építettek a gádorfal merevségének a javítása érdekében. Az eredeti szerkezetként soha nem volt állapotban évszázadokon a szél nyomásának ellenálló falazat merevebbé tétele azt eredményezte, hogy a kisebb egységek már nem voltak képesek felvenni a szélnyomás által keltett dinamikus terheket, és a leggyengébb helyen, a felső ablaksor könyöklő párkányai alatt, függőleges repedések jelentek meg. A falazott, történeti kő- és a modern vasbeton szerkezetnek az együttes használatából adódó veszélyekre már a’80-as évek végén a helyszínen hívtam fel az építész és a statikus tervező figyelmét. Az akkor friss élményként megörökített erdélyi földrengés tragikus következményeit dokumentáltam a számukra fényképfelvételekkel. Erdélyben ugyanis az azonos intenzitású földrengéssel súlytott területeken a templomok tornyai különbözőképpen reagáltak az igénybevételekre. Ott, ahol a közösség elég jómódú volt ahhoz, hogy a tornyok fa közbenső födémszerkezetét kicseréljék “korszerű” vasbeton lemezre, a toronytest függőlegesen elrepedt. Ahol ezt a cserét nem hajtották végre, a torony sértetlen maradt. A példát akkor azért hoztam fel, mert az elképzelések szerint a kiégett templomtornyok közbenső födémeit vasbeton lemezzel szerették volna pótolni. Zsámbék pedig köztudottan az egyik legveszélyeztetettebb terület földrengés szempontjából Magyarországon. A tornyokat akkor sikerült megmenteni a “megerősítéstől”. Hasonló veszélyt láttam a gádorfal megerősítésében is, sajnos nem alaptalanul.
ad 5. Nem tudom ki, és mikor alkalmazta először romfalak koronaképzésénél az eredeti és a ráfalazás elválasztására az ún. didaktikus csíkot, vagy amint a köznyelv hívta ezeket a jelzéseket – a vörös vasoxid adalékanyag miatt –, a vörös csíkot. Logikus jelzés a ráfalazás elhatárolására, bár alkalmazása többnyire csak kárt okozott a helyreállított romemlékeken. Az eredeti romfalak szempontjából káros a megoldás, mert a helyreállításnál többnyire cementhabarcsot alkalmaztak/alkalmaznak, szemben az eredeti mészhabarccsal. A falszerkezetben a vastagabb cementhabarcs csík lezárja a nedvesség útját, így a fal alsó, eredeti zónája vízzel telítettebb lesz. A téli fagyok pedig éppen ezt a szakaszt rombolják. A habarcs-csík fölötti ráfalazás gyakorlatilag alulról szigetelt, így kevéssé károsodik. A zsámbéki templom kolostorának falmaradványai tetején a betonfedést a koronaképzés nélkül készítették el. Mára a “didaktikus csík” jellegtelen szürke hullámvasút pályaként fedi az eredeti falakat. Védelemről szándékosan nem beszélek, mert a betonsáv alatt az eredeti faltest már több helyütt kifagyott. Ma nem tudom, hogy a hiányzó koronaképzés miért nem készült el az évtizedek során.
Olasz kollégák, valahányszor Magyarországon járnak és végigjárjuk az aquincumi romkert 30 esztendővel ezelőtt méltán példaértékűnek tekintett bemutatását, csodálkozva tudakolják a vörös csík készítésének az okát. Különös, hogy Európában egyedül Luxemburgban láttam hasonló megoldást. Sem Itáliában, sem más európai országokban nem követték a ’60-as években talán Hajnóczi Gyula és Póczy Klára által “kitalált” didaktikus jelzésrendszert. A romkertben alkalmazott módszerek valóban újak és eredetiek voltak a maguk idejében, de nem igazán találtak követőkre az ott kifejlesztett, talán túlságosan is kimódolt eszközök. Romoknál nálunk is kielégítőnek találta az elmélet, ha a ráfalazás és az eredeti alatt megjelent ez a jelzés, nem követelték meg az eredeti fölött a korszerű, modern anyagok alkalmazását. Sőt elfogadhatónak találtatott, ha a ráfalazás anyagában, színében, esetleg még a falazás szerkezetében is megegyezett az eredetivel. Kisebb megrökönyödést keltett, amikor Balácán a halomsír védő koronája elkészítésénél 1996-ban elhagytam a vörös csíkot és csupán a falazás felületi struktúrájával, a habarcs színével és az adalékanyag szemszerkezetével érzékeltettem a különbséget az eredeti és az új között. Európában másutt általában csak nehezen megkülönböztethető a védő ráfalazás kezdete. A helyreállításoknál homogén falazati struktúrát igyekeznek létrehozni.
Feladatválasztás a hazai műemlékvédelemben
Soha, senki nem elemezte, hogy a hazai műemlékvédelem fénykorának nagyszerű, példaértékű helyreállításai miért a kisebb, viszonylag könnyebb feladatot jelentő emlékek köréből kerültek ki? Miért tolódtak a nagyobb munkák, mint Visegrád, Esztergom, Székesfehérvár és korábban maga Zsámbék is? Majd amikor a feladathoz már neki lehetett kezdeni, a korábban alkalmazott eszköztár és elméleti háttér miért nem nyújtott elégséges alapot a problémák megoldásához? Csak a pénz hiánya és a megváltozott társadalmi környezet okolható csupán? Részben valószínűleg igen. A kérdés másik felét éppen a közízlést meghatározó szándék tévedésében azonosítom. Miért akar egy hivatal, vagy szakemberek egy csoportja dönteni helyettem, amikor – mint Jankovics hivatkozik “nyugati szomszédaink helyes példájára” ha ott lehet nálunk miért nem? Miért rosszabbak ott a műemlékes szakemberek mint a mieink? Miért fogadjam el, hogy amazoknak nincs igaza és emezeknek igen? Mendele Ferenc az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója írta(13) 1986-ban: …“az 1970-es évekre olyan belső egyenetlenségekkel rendelkezett (ti. az OMF), amely egyrészt megnehezítette a munkánkat, másrészt nem egyszer túlzottan elszakadt a társadalmi valóságtól, igénytől. Szervezetünk ezen időszakban majdhogynem kerülte a szakmailag bonyolult, jeles és nagy volumenű feladatokat, arról is szó volt, hogy mindezek vállalására felkészületlenek is vagyunk. A kis, azonnal látványos eredményt hozó emlékek sokasága került helyreállításra ez időben. Mindenki érezte, hogy ezen a helyzeten változtatni kell, de elsősorban a külső körülményekben kerestük a hibákat, és nem akartunk szembenézni azzal, hogy mi magunk hagytunk ki olyan, a társadalom által felkínált helyzeteket, amiért másokat, a főhatóságot nem hibáztathatjuk.”
Mi történt valójában Zsámbékon? Valamikor a ’80-as évek végén a helyreállítás során megváltozott a rom megszokott, elfogadott képe, amely korábban harmonikusan illeszkedett a környezetbe. A vörös tégla felületek, a lépcsőtorony – első változatában függőlegesen felhasított – tömege ráébresztette a községben lakó értelmiséget a látvány ellentmondásosságára. Azok, akik ismerték a nyugat-európai – vagy bátran mondhatjuk: az európai – gyakorlatot, esetleg csak egyes példákat, megdöbbenve érzékelték a kontrasztot. Nálunk csak erre telik, míg másutt valóban jelentős tudományos apparátussal, nem Disney-landet, hanem hiteles rekonstrukciókat hoznak létre. És ez nem csak a megváltozott közízlés nyomására jött létre, valóban elméletileg fontos tapasztalatokat szerezhettek azok, akik egy rekonstrukció megépítésének a teljes folyamatát láthatták. Nem kisléptékű rekonstrukciós rajzokon ábrázolt épületet kellett a gyakorlat próbájával szembesíteni, hanem konkrét épületszerkezettani problémákat megoldani úgy, hogy a megoldás korhű – és nem korszerű –, de ugyanakkor hiteles is legyen. Németországban sok rekonstrukció született az utóbbi évtizedekben, mégis korlátozni – és nem megszüntetni – akarják az ilyenfajta modellek megépítését. Nem kell feltétlenül minden tartományban egy római kori városrészletet (!) bemutatni. Ami megvan, annak a tudományos lehetőségeit maximálisan ki kell használni és biztosítani kell a nagyközönségnek, hogy megismerjenek egy olyan kort, amely már eltűnt. Ismertek azok a vélekedések, hogy “manapság, amikor a számítógéppel” … Dávid Ferenc egy interjúban javasolta, hogy a székesfehérvári romkertben fel kell építeni egy sátrat, ebben el kell helyezni egy számítógépet és a probléma megoldódik magától. Sajnos nem. Amint egy szélesvásznú mozivászon előtt ülve is csak az eseményeknek külső szemlélője a néző, nem érzékeli azt a közeget, azt a teret, amiben az események lejátszódnak, ugyan úgy nincs esély arra, hogy egy számítógép képernyőjén, vagy nagyobb méretű kivetítőn látott teret valóságosként appercipiálhassa a látogató.
Alapvetően elhibázott szakmai és kommunikációs stratégia a rekonstrukció ab ovo tiltása. Ma sajnos éppen a hosszú évtizedek tiltása miatt, az ellenhatástól kell tartani. Az ortodox szemlélet erejének gyengülését látván, erőre kap az, ami eddig tilos volt. Az eredmény esetleg nem Disney-land, amint a felületesen sommás vélemény minősíti a tervet, hanem a szakmai döccenők, buktatók sorozatát elszenvedő, hiteltelen megoldás. Hajnóczi Gyula munkatársaként tudom, mennyire szerette volna megérni egy általa elképzelt római kori rom újra felépítését, legyen ez a Victorinus-féle Mithraeum Aquincumban, vagy Hadrianus helytartó palotája a Hajógyári szigeten, esetleg az Isis-szentély Szombathelyen. Csak egy pici csellel sikerült megépítenie a Pécs környéki uránbánya területén, Kővágószöllősön egy mauzóleum tömegrekonstrukcióját.
Cselovszky Zoltán az OMvH elnöke már a Krakkói Chartára hivatkozva, mintha megkísérelné felvetni a 7. ajtó megnyitásának lehetőségét. A Magyar Demokrata 14. számában megjelent interjúban(14) azt mondja: “… a krakkói nemzetközi konferencián megfogalmazódott, hogy egy adott kormányzatnak, nemzeti kormánynak, vagy akár helyi önkormányzatnak jogában áll akkor is eredetiben helyreállítani egy-egy adott épületet, ha szakmailag nem száz százalékig igazolható, viszont az ország története szempontjából fontos üzenetet hordoz.” Vagy másutt “A romkonzerválás évtizedei után mi is kezdünk ébredezni, rekonstrukcióban gondolkodni” Nem azért tartom Cselovszky Zoltán építész megnyilatkozását sommásnak, mert felvillantja a régen elpusztult épületek újrateremtésének lehetőségét, amire Magyarországon – ellentétben Európával – sohasem volt példa. Még csak azért sem, mert a krakkói dokumentum megfogalmazása óvatosabb annál, amint azt Cselovszky interpretálta. Az eredeti szöveg 4. pontja szól a rekonstrukcióról: “Épületek nagyobb részének, az épület stílusában történő, rekonstrukcióját kerülni kell. Építészeti jelentőségű kis részletek pontos rekonstrukciója elfogadható, ha az vitathatatlan értékű dokumentumokon alapul. Ha az épület használhatósága indokolja, nagyobb téri, vagy funkcionális egységek kiegészítése is lehetséges, de a beavatkozás a kortárs építészet eszközeivel valósítható meg. Egy teljes épület rekonstrukciója, amely fegyveres konfliktus, vagy természeti csapás során pusztult el, csak abban az esetben fogadható el, ha a közösség identitástudatához kapcsolódó szociális vagy kulturális motívumok indokolják.” A fenti idézet pedig nem több és nem kevesebb, mint az olasz műemlékvédelem gyakorlatának megfogalmazása. Meggyőződésem, hogy a rekonstrukció, mint eszköz továbbra sem kormányok vagy önkormányzatok döntése alapján alkalmazható, hanem tisztán építészeti, építészettörténeti probléma, amelynek alkalmazásánál még az sem lehet kérdéses, hogy 93%-ban, vagy esetleg 97%-ban állnak rendelkezésünkre a hiteles helyreállításhoz szükséges adatok. A szakmai döntéshozók szemléletében kell változást hozni. A változás pedig csak abban a kérdésben szükséges és lehetséges, hogy a rekonstrukció egyáltalán alkalmazható-e, és a rendelkezésre álló adatok és a szükségszerű feltételezések együttesen elégségesek-e a hiteles újra-felépítéshez? Az elméleti megfontolások mellett a döntéshozónak azt is látnia kell, hogy a “hamvaiból feltámadt” épület használata, fenntartása biztosított-e? Ez a kérdés kapcsolódik a zsámbéki templomromhoz. Azok, akik a hiteles adatok alapján ismét meg szeretnék teremteni Isten házának XIV. századi terét, tudják-e, hogy a községnek vagy a rendnek megvan a szándéka, az épület működtetéséhez? Egy építész végzettségű premontrei atyával beszélgetve tettem fel neki ugyanezt a kérdést. Bár ő is a liturgikus tér érzékelhető kiegészítését támogatná, de a használatnak, vagy a fenntartásnak a mikéntjére nem tudott válaszolni. Ezeknek az emlékeknek a megtartása állami pénzből lehetetlen. Reménytelen vállalkozás lenne még Németországban is a Rajna vidékén álló romvárakat rekonstruálva, azokat csak a turista forgalomból fenntartani, de nyilván tartományi vagy esetleg szövetségi költségvetési forrásból fennmaradásukat biztosítani.
Végezetül ismét Goethét idézném Palladio házaival kapcsolatban: “…mennyire elcsúfította őket piszkos, hitvány szükségleteivel az ember …”, de vajon nem az emberért épültek ezek a házak? És Goethe még szerencsésnek mondhatta magát, mert csak a XVIII. századi állapotot ismerte és nem a XX. századit. A tudatos műemlékvédelemnek vannak szép eredményei a Vicenza környéki villák helyreállítása terén is, de van még tennivaló akár a városban magában is.
Épületek eredeti állapotának a megőrzése az igények és a használat feltételeinek változása miatt lehetetlen. Amit tehetünk, az nem több, mint a “hitvány szükségletek” korlátozása, vagyis önmérséklet a történeti, esztétikai, építészeti értékek megtartása érdekében. Ez pedig csak képzéssel, a látókör szélesítésével érhető el, amihez felhasználható didaktikus céllal a műemlékvédelem maga is, de az alkalmazott eszközök csak a cél eléréséhez szükséges mértékűek lehetnek.
Mezős Tamás
- 2000. augusztus 11-én a kivitelező befejezte az építési terület rendbe tételét, és bár a rom továbbra sem látogatható – talán csak a folytatódó kőkonzerválási munkák miatt – Zsámbék jövője teljesen bizonytalan.
- Dercsényi Dezső: Magyar műemlékvédelem a felszabadulás után. Művészettörténeti értesítő I. 1952. p. 147-154.
- Párkányi Mihály; A műemléki tervezés kérdései. in Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 Az Országos Műemléki Felügyelőség kiadványai I. Akadémiai Kiadó Budapest 1960. p.181-188.
- A kultuszról részletesebben ld. Treat Paine, Robert – Soper, Alexander; The Art and Architecture of Japan. Pelican History of Art 1981.
- Horler Miklós: Ybl villa, vagy Arany bástya. in Műemléklap II. évf. 7-8. sz. p. 1-4., a 3. oldal 3. hasábjának elejéről származik az idézet.
- A dokumentum megjelent a Műemlékvédelem című lap XXX. évf. 1986/3. számában p. 238-241. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy változatlan szöveggel közli a Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 c. X. 1996-ban megjelent kötet is p. 26-28
- “A szakértők a régi épületek megszilárdításával kapcsolatban különböző előadásokban foglalkoztak a modern anyagok alkalmazásával, és jóváhagyták a modern technika minden segédszközének józan alkalmazását, különös tekintettel a vasbetonra. Az 1931-ben elfogadott Charta szövegét a Műemlékvédelem 1964. évi 4. számában publikált magyar fordítás alapján közlöm.
- A Szanyi-féle koncepciót ismerteti Szanyi Józsefnek A visegrádi alsóvár című írása a Műemlékvédelem 1959/1 számában p. 11-21 megjelent írása. Az 1961-ben megkezdett és 1968-ban befejezett helyreállításáról Sedlmayr János a Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 V. kötetében tudósít p. 315-333.
- Nagypál Juditnak a karcsai templomra tervezett lefedése tudatosan alkalmazott modern megoldással vasbeton – szekrénytartó szerűen kialakított – koszorúkra támaszkodó, illetve a karzapillérek tengelyében páros vasbeton pengékkel alátámasztott tetőszerkezete nem egy 9,4 m-es fesztávú, középkori formát idéző tető számára szükséges fedélszék. Részletes beszámoló olvasható a helyreállításról Nagypál Juditnak a Karcsa román kori templomának helyreállításáról című dolgozatában a Magyar Műemlékvédelem 1971-1972 VII. kötetében. p.103-123
- Dávid Ferenc: A műemlékhelyreállítások tervezésének kérdései in. Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 X. kötet p. 13-15. 1996. Elhangzott 1984. november 22-én.
- Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási elveink és azok alkalmazásának időszerű problémái. in. Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 X. kötet p. 18-25. 1996. Az írás dátuma 1985. március 18.
- v. ö. Horler Miklósnak a Magyar Műemlékvédelem X. kötetében idézett cikkének 24. oldalán olvasható megjegyzését.
- Mendele Ferenc: Meglévő, megerősített és új elemek az Országos Műemléki Felügyelőség munkájában. Műemlékvédelem XXX. évf. 1986/3. p. 232-235.
- Varga Klára: A jövőben ott a visszaépített múlt. Magyar Demokrata 2001/14 p. 30-32.