M Ű E M L É K V É D E L E M
I. évf. 3. szám
A WIENERBERGER Téglaipari Rt és a Nemzeti Szakképzési Intézet közös szervezésében szakközépiskolai és szakmunkásképző intézeti szakoktató kollégák részére a tégláról mint építőanyagról tartott előadássorozat részeként hangzott el a tégla falszerkezetek történetéről az alábbi előadás. A téma ezúttal tudatosan csak a függőleges szerkezetekre koncentrált, a térlefedő szerkezetek bemutatására a jövő év tavaszán kerül majd sor. Az előadásban egyrészt a tégla falszerkezetek kialakulásával, az alkalmazott történeti szerkezeti megoldásokkal foglalkoztam, illetve vázlatosan tárgyaltam a téglának a történeti homlokzatképzésben játszott szerepét is.
Mezős Tamás
Tartalom:
Mezős Tamás: A tégla alkalmazása történeti falszerkezetekben
letöltés /76 kB/
Microsoft Word doc
A tégla alkalmazása az építészet történetében MEZŐS TAMÁS
A TÉGLA ALKALMAZÁSA TÖRTÉNETI FALSZERKEZETEKBEN
A tégla mint építőanyag története nem csupán a mesterségesen előállított építő “kő” előállítás-technológiájának, méretváltozásának, felületkezelésének a története, hanem sokkal inkább annak az áttekintése, hogy miképpen alakultak ki azok az épületszerkezeti megoldások, amelyek építés örök feladatának a megoldását célozták. Falszerkezetek tárgyalásakor az állékonyság, a nyílások képzésének a módja, tehát az áthidalások megoldása és nem utolsó sorban – azokon a területeken, ahol ez szükséges, a nedvesség távol tartása az épületbelsőtől és magától a falszerkezettől, illetve annak magasabb régióitól. Történeti bizonyítékok nem állnak rendelkezésemre, de azt gondolom, hogy a belső tér komfortérzetének a javítása, vagyis az hogy ne legyen túl meleg az enteriőrben, ha odakinn meleg van és ne legyen hideg a “védett” helyen tartózkodók számára a belső, ha a külső éghajlat zorddá válik. Tehát a tégla, mint a kő mellett legelterjedtebb építőanyag története egyben az épületszerkezetek története is. Annak a lehetőségét rejti megismerése, hogy miként kísérelte meg az ember egyre jobbá, elfogadhatóbbá tenni azt a teret, amely életének jelentős részében színtere.
A tégla mint építőanyag megjelenéséről az építésben bizonytalanok a források. Egyes régészeti adatok szerint már a Kr. előtti 10. évezredben ismerték az agyagból előállított tégla készítésének a technikáját. A bizonytalan archeológiai adatok ellenére azonban biztosan állíthatjuk, hogy a téglával megegyező falazatot Elő-Ázsiában a hettiták és a hurriták már alkalmazták ebben a korban. A vertfal alapját kőből vagy döngölt agyagból készítették el és erre – feltételezhetően zsaluzat közé – döngölték be a nád és sás darabokkal összekevert agyagot. Az így előállított falazat külső felülete sohasem volt sík. Már a legkorábbi adatok is arról tudósítanak, hogy a falfelületet falisávokkal, esetleg mélyebb falfülkékkel tagolták. A felület “megbontása” nem feltétlenül esztétikai megfontolásokból történt, sokkal inkább a faltömbök állékonyságának, szilárdságának a növelését célozta. A faltömbök egyébként is hihetetlenül vastagok, tömörek voltak a Tigris és az Eufrátesz közötti terület építészetében. Az épület beépített alapterületének akár 60 %-át is falak fedték. A hasznos tér, tehát az a felület amiért a falakat megépítették pedig a bruttó alapterületnek mindössze a 40 % körül lehetett. Lényeges megfigyelés az, hogy a falak síkjának tagolása mindig a külsőtér felé történt. Tehát az épület homlokzatát és az udvarokra néző felületét tagolták. A belső terek felülete mindig sík volt.
A tégla “feltalálásának a helyét és idejét pontosan nem ismerjük. Az tény, hogy a legkorábbról ismert téglák anyaga teljesen megegyezik a korabeli vertfalak anyagával. A korai téglaszerkezetek alkalmazásának módjáról nem csak a régészeti adatok tudósítanak, hanem a civilizáció hatásaitól elzárt területeken élő népek körében megfigyelt anyaghasználat is segíti a korai vertfalból és napon szárított téglából épített szerkezetek formájának a leírását. Afrika középső részén még ma is a hagyományos technikával építenek részben vertfalból, részben égetett kerámiából terménytárolás céljára szolgáló hatalmas edényeket. Zimbabveben a 16. századból származó téglaépítmény a korai téglaszerkezetek megismerését segíti. Az afrikai kultúrában annyira fontos díszítés iránti igény megjelenésének a formája, ezen a területen, a falfelületeken is megfigyelhető. Formájuk alapján ezeket szíj, vagy plan-konvex tégláknak nevezzük. Az öt oldalán sík, a hatodik oldalán domború tégla általában 1 láb, azaz kb. 30*30 cm méretű négyzetes formájú volt, vastagsága 6-8 cm. Napon szárított vagy égetett változata is ismert. Az ebből készült falazatok szerkezet nem utal arra, hogy a kötés technikáját ismerték volna. A sarkokon egymásra fektetett tégla “oszlopocskák” álltak, amelyhez csatlakozott a faltest 3-4 sorban egymásra vízszintesen rakott sora és ezen halszálka szerűen – nem függőleges síkkal, hanem megdöntve – két sor, majd újabb egymásra rakott téglasorok következtek. A falban alkalmazott kötőanyag a sár volt. Szintén Mezopotámiából való a négyzetes tégla. Készítésének technológiája megegyezik a szíj-tégla készítésének módjával, de nem kézzel egyengették, hanem formába vetették ezeket. Így a négyzetes tégla formailag már közel megegyezik a mai, tehát mindegyik oldalán síkokkal határolt téglával. Érdekes, hogy ezeken az építőelemeken megfigyelhetők már a téglabélyegek is. A bélyegek felirata az építést elrendelő uralkodó nevét és más, rá vonatkozó adatot tartalmaz. A bélyeg formája különböző lehet. A szokványos, általában a 18-19. századból ismert formák mellett a homorú, nagyobb felületű bélyegek is ismertek. Angol régészek római téglák tanulmányozása során jutottak a feltételezésre, hogy ezek a bélyeg-formák a vetés technológiáját segítették és a formába döngölt anyagnak a sarkokba való eljutását segítették elő. A négyzetes téglákból készült falaknál már ismerünk kötésbe rakott falazatokat is. A kötés miatt szükségszerűen alkalmazni kellett más méretű téglákat is. Általában a feles (1/2*1 láb méretű) és negyedes 1/4*1/2 láb) formákat alkalmaztak.
Különösen a napon szárított téglából készült faltestek sérülékenyek voltak, kiszáradás ellen is védeni kellett ezeket. A népi építészetből ismert rendszeres felületkezelés – meszelés – alkalmazásáról nincs tudomásunk. A lábazati zónát, az épület méreteitől függően megválasztott magasságú kőlapokkal burkolták. Ezek az orthosztat lapok felületét többnyire ornamentális díszítéssel fedték. A fal védelmének egyik másik módját mutatja az Úr városába feltárt nagy toronytemplom, a zikkurat lábazata. Itt nem került elő orthosztat alkalmazására utaló nyom, a fal külső felületét aszfalttal kenték le. A falnál alkalmazott kötőanyag is aszfalt volt.
A falisávok, vagy a hullámosan kiképzett falfelület kialakítása érdekében profiltéglákat is használtak. Napon szárított vagy égetett anyagból oszlopokat és íves falfelületeket is tudtak készíteni. A fontosabb épületek külső homlokzati síkjának védelmére és természetesen díszítésére, mázas felületű kerámia szegeket és/vagy téglákat alkalmaztak. A szegek használata inkább a vertfalból készül épületeknél figyelhető meg. Gyakran az égetett tégla felületét figurális díszítéssel ékítették. Az ékítmény – állat vagy ember alak – több téglából volt összerakható. A babiloni Istar útnak a királyi palotától távolabbi szakaszán látható ilyen díszítésmód.
A falakba vágott nyílások áthidalásának a módjára szintén csak az etnografia tudománya nyújt segítséget. Valószínűsíthető, hogy fa áthidalókat alkalmaztak, de nagyobb nyílásoknál az álboltozat készítésének a módja is ismert volt, amint az uri királysír 3. évezredből származó lejáratánál ez látható is mind a mai napig.
A falisávok, vagy a falfülkék önmagukban is oldottak a nagy téglafelületek monotonitását. A fülkéknek alakokkal történő “kitöltése” pedig különösen eredeti megjelenést kölcsönzött az épületnek. Példánknál, az Uruk városából, a Kr. előtti 2. évezred közepéről származó ún. Karaindas templomnál a fülkékben álló nőalakokat is téglából készítették el. Tanulságos megfigyelni, hogy a falak állékonysága érdekében milyen vastag szerkezeteket építettek. Jellemző adat, hogy az épület bruttó beépített területéből a hasznos tér mindössze 40-50% lehetett, a fennmaradó 50-60%-ot a faltestek által lefedett terület teszi ki.
Egyiptomban a téglát kevéssé alkalmazták mint Mezopotámiában. Elsősorban a nyersanyag relatív hiányával magyarázhatjuk, hogy igen kevés napon szárított téglából épült sír vagy lakóház maradt fenn. Nagyobb erdőségek hiányában az égetett tégla helyi elállítására szinte semmilyen adat nincs. A téglaépítészet fejlettségére áttételesen utal Dzsószer fáraónak Szakkarában feltárt, i.e. 2650-ből származó sír együttese. Az uralkodó főpapja Imhotep által megépített “sírvárosban” a kőépítészet első ismert előfordulásának helyén, a kő építőelemek mérete megegyezik a környéken előkerült napon szárított téglák méretével. Nyilvánvaló. hogy a szerkezeti megoldásokban is követi a téglaépítészet megoldásait.
A görögöknél a terrakottát nem téglaként, hanem elsősorban épületplasztikák és tetőfedés tegula-imbrexes lefedésének anyagaként használták. Az égetett kerámia jó minőségű alapanyagának készítési technológiáját ismerték, a jól formálható alapanyagot reliefekhez, épületplasztikákhoz alkalmazták. A szegényebb vidékekről, így Szicíliából is ismertek olyan dombormű-lapok, amelyeken az ábrázolt istenek arcát, kéz- és lábfejét márványból kifaragva illesztették a terrakotta lemezen megformált emberi alak többi részébe.
Mint minden más területen, a Római Birodalomban fejlődött ki a téglaépítészetnek minden technológiai és technikai fogása. Sem az alapanyag és a falazat készítésének módjában sem pedig az elkészült falazat minőségében nem produkált jobbat az elmúlt több mint 2000 esztendő. Méretben és formában is különböző típusokat alkalmaztak a rómaiak. A lydiainak nevezett fajta másfél láb hosszú és egy láb széles (44*29 cm); római neve: sesquipedales. A két láb hosszú – bipedales – tégla 60*60 cm. Ezeknek a méreteknek 1/4, 1/2 és 3/4 részeivel is készültek kiegészítő idomtéglák. A vastagsági méretek a maiakhoz viszonyítva csekélyek, nem haladják meg az 5-6 cm-t. A használt idomtéglák közül szabványos méretű volt a kör keresztmetszetű tégla – átmérője 20-25 cm – és a háromszög alakú – szárai 21-45 cm, alapja 11-24 cm. Külön említést érdemel a római téglák tartóssága és a belőlük készült falazat szilárdsága. A mai téglák 1,55 g/cm3 fajsúlyával szemben a római téglák fajsúlya 1,93 g/cm3 körül mozgott. Vitruvius olyan téglákról is tudósít, amelyek vízben úsznak. Okát abban látja, hogy a vetésükre használt föld habkövet tartalmazott. Római téglák modern szilárdsági vizsgálatáról nincs tudomásunk. Becslések és bizonyos előzetes vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy szilárdsági értékük – az égetéstől függően – a mai 15 MN/m2 érték körül lehet. Fagyállóságuk mindenképpen messze meghaladta a ma használatos téglákét.
A római falazatban a téglakötések különböző módjait alkalmazták. Ismert volt a futó- és a kötősor fogalma. Derékszögűtől eltérő falsarkok képzésre is ismerték a téglakötések “trükkjeit”. Falszerkezetekben nem csak tisztán téglából készült típusúak voltak. A réteges kőfalazat mintájára készítettek külső és belső köpennyel, mint zsaluzattal felfalazott falakat, amelyek köpenyek közét úsztatott kő maggal töltöttek ki. A falmagot gyakran helyszínen oltott hidraulikus mész kötőanyaggal készítették. A téglát használták még terméskő falak kiegyenlítő rétegeinek elkészítésére. Ebben 80-100 cm magas kőfal-sávra 3-4 téglasort falaztak részben a kőfal stabilitásának biztosítása, részben a falazást megkönnyítő vízszintes sávok kiépítése miatt. Szintén terméskő falak sarkainak erősítésére, armírozására is építettek téglából falsarkot.
A tégla szerkezeti alkalmazása során nyílások kiváltóiként szép megoldások készültek és ma is láthatók Ostiában. A nyílások fölött akár félkörben, akár szegmens ívben készült a teheráthárító ív, amely a terheket a nyílás-tengelyek közötti faltestre adta át. Az ajtók és ablakok szemöldöke fölött egyenes boltövet falaztak ki, szintén téglából. A Róma kikötővárosában fennmaradt többszintes, többlakásos lakóházak függőfolyosóinak kő járólapjait álboltozatszerűen falazott konzolok tartották. A falak állékonyságának és teherbíró képességének javítására – a mezopotámiai módszerektől eltérően – nem a fal tömegének növelését választották, hanem a faltesteket bonyolult keretszerkezetként alakították ki. Az eljárásnak leglátványosabb példája a Róma városi Pantheon kör alaprajzú épületének hengeres alépítménye. A faltestben a belső térből nyíló falfülkék csökkentették a fal tömegét és a fölöttük megépített teheráthárító ívrendszer a fülkék közötti falpillérekre terhelte át a magasabban lévő falszakasz terheit. A templom külső homlokzatán falfülkék építése értelmetlen és építészetileg indokolatlan lenne, ezért itt a “fülkéket” zárt üregként, kavernaként képezték ki. A felmenő falazat külső felületén jól látszanak azok a félkörös áthárító ívek, amelyek kiváltják a kavernák fölötti faltest súlyát. A szerkezeti tudás fejlődése – és nem utolsó sorban a lefedési technikák megújításának köszönhetően – az épület beépített és hasznos felület aránya jelentősen javult Rómában Mezopotámiához képest. A Pantheonnál 23-77 % lett a lefedett és a hasznos alapterületi adatok aránya. A 77 %-nyi szabad térből a kaverna terek alapterülete kevesebb mint 2 %.
Római falszerkezeteken jelenik meg a tégla tektonikus homlokzatképző elemként. Nyílások keretezésének plasztikus megoldása, falpillérek, oszlopok homlokzatot tagoló elemként, vagy párkány koronázó elemének (geiszonnak) a fal síkjából előtolással történő kifalazása már a hétköznapok gyakorlatának része volt a császárkorban. Ismereteink szerint a falfelületeket vakolták és gyakran festéssel álkváderfal-szerű homlokzatot imitáltak. A téglasorok közötti habarcs világos színű – a magas mésztartalom miatt – viszonylag durvább szemszerkezetű (2,5-3 mm) adalék hozzáadásával készült.
A tégla használatának sajátos módját jelenti a falfelület fűtésére kifejlesztett tubus és “lábas” téglák rendszere. A falak belső síkján elhelyezett, téglalap keresztmetszetű üreges idomtéglák biztosították, hogy a padlófűtés meleg levegője a fal felületén felszállva a belső síkot is melegítse. A lábas vagy csöcsös téglák (a latin tegula mammata névből származik az utóbbi magyar elnevezés) hasonló célra készültek. A kerámia lapokon elhelyezett kis lábacskák és a másik lapon ennek fogadására kialakított lyukacskák összeforgatva szintén légrét képeztek a fal felületén.
A Nyugat-Római Birodalom bukása, 476 után Itáliában a korai keresztény építészet a római szaktudás ismerete ellenére sem produkált olyan technikai színvonalú építészetet, mint a megelőző korszak. A minőségromlás részben magyarázható a hihetetlenül megnövekedett templomok iránti igényekkel. A korai keresztény istenháza bár nevében azonos a bazilika római eredetű épületével, mégsem veszi át a rendelkezésre álló épületállományból sem a római bazilikát (kereskedelmi vagy igazságügyi épület), sem pedig – nyilván ideológiai megfontolásokból – a római templomokat az új vallás használatába. A legkorábbi templomok részben a 3 rétegű római kőfalazat (opus incertum) felhasználásával épültek, míg a kisebbek mint például Ravennaban Galla Placidia sírja – 450 körül – téglából. A latin kereszt alaprajzú épület négyezetét kupola, a kereszt szárait pedig dongaboltozat fedte. A falakat és a boltozatot a belsőben falfestmények és mozaikok díszítik, a külső felületek díszítését a tégla keretezéssel készült falfülkék és az egyszerű, téglából készült párkányképzés adja. A vakolatlan felületek attraktivitását emeli a viszonylag nagyobb vastagságú (3-4 cm), mészdús habarcs fúgakénti megjelenése. A Ravenna kikötővárosában Classisban a 6. században épült Szt. Appolinare templom tégla határoló falai és az öthajós belsőben álló oszlopok által lefedett tér már csak mintegy 10%-a a hasznos térnek. A védelmi célú falazatok jobb minőségben, de a rómaihoz hasonló szerkezettel készültek. Justinianus konstantinápolyi városfala terméskőből épült 3-5 kiegyenlítő téglasor felhasználásával. Bizánc építészete alapvetően kő alapú, de a téglát a homlkzatok tektonikus díszítésére szívesen használták. Akár kváderkövek között is alkalmaztak horizontális téglasorokat, viszonylag magas, akár a tégla magasságával megegyező vastagságú, erősen meszes habarcsból készült fúgázással.
Északon az egykori római provinciák területén létrejött utódállamokban inkább a kő alkalmazása volt általános. Időlegesen elfelejtődött, vagy csak háttérbe szorult a tégla vetésének és égetésének technológiája. A későbbi latin államokban – Spanyolországban különösen Aragonban és Castiliában, illetve Itália területén – élt csak tovább a téglaépítészet hagyománya. Érdekes, hogy Angliában, ahol a római uralom az 5. század első évtizedében szűnt meg, az első ismét téglából készült épület, leszámítva a római tégla újra felhasználásával épülteket, csak a 11. században Clochesterben a Szt. Botolph templom – a feljegyzések szerint – opere laterito épülhetett meg. A korai középkorban, a 11. századtól a Németalföldön és Flandriában kezdődik el újra a tégla alkalmazása története. A legkorábbi 12. századi középkori téglák mérete: 26-30 cm hossz, 11-14 cm szélesség és 8-10 cm vastagság között változik. Flamand téglát még Angliába is exportáltak, ilyen anyagból épült meg 1275 körül a suffolki Little Wenham Hall. A római téglával szemben az újra felfedezett tégla formája már nem négyzetes, hanem téglalap formájú: 31*15 cm és 5,1 cm (2 hüvelyk) a legelterjedtebb ismert németalföldi tégla mérete. A 13. századi germániai téglák kisebbek: 29-30 cm hosszúak, 13-14 cm szélesek és 8-10 cm vastagok. A 13-14. századi franciaországi példák méretben a római téglához állnak közelebb: 33*25*6 cm, de a vastagság ennél kevesebb is, tehát 4-5 cm-es is lehet. A téglák származásának helyét bélyeggel jelölték meg. Legkorábbi példái a 13-14. századból ismertek csak. Szintén a 14. századtól – a rómaiak után ismét – alkalmazott idomtéglák mérete az említettnek többszöröse is lehet. Speciális égetett kerámia elemek alkalmazásáról is van tudomásunk. A brandenburgi dóm múlt századi tatarozásánál egy több darabból összeállított l4. századi fiatorony sisakot találtak, melynek térfogata 0,12 m3 volt.
A korai keresztény építészet emlékeihez hasonlóan a téglát homlokzatképző – díszítő – elemként is alkalmazták vegyes falazatokban kiegyenlítő sor, vagy sorokként, nyíláskeretezésként és nem utolsó sorban ismét a párkányok szerkezeti kialakítására és díszítéseként. A Németalföldön, Észak Németországban, Dániában és Észak-Itália bizonyos területein a tégla anyagában és méretében a homlokzatképzést meghatározó szereppel rendelkezett. Az ismert fogsoros, ívsoros középkori párkányok téglából épültek. Ott, ahol a téglaépítészet nem volt kiemelt jelentőségű – döntően déli német, lengyel, cseh és magyar területeken –a tégla falazatra faragott kő párkány és nyíláskeretező tagozatok kerültek.
A téglagótikában a vázszerkezetű rendszerek lehetővé tették a falfelületeknek – a korábbiakhoz képest jelentős megnyitását. A fal szerepe hátérbe került, a pontszerű alátámasztás (oszlop és pillér) jelentősége megnőtt. Ennek volt köszönhető, hogy a gótikában az épület bruttó szintterületéből már csak 12-15%-ot tesz ki a fal és 85-88%-ot a hasznos tér.
A falazatokban alkalmazott habarcs homokból és mészből áll. Nem tartalmaz a habarcs sem téglaőrleményt, sem más hidraulikus anyagot, pl. terra pouzzolanat. Felismerték, hogy a folyami homok - esetleg kisebb átmérőjű kaviccsal keverve - alkalmasabb mint a bányahomok, amely általában agyagosabb. Ritkán gipsz alkalmazása is kimutatható a habarcsban. Példa erre egy Augsburgból származó receptúra: 70 súlyrész tiszta, durva kvarchomok, 25 súlyrész mész és 5 súlyrész gipsz.
Írásos források a tégla alkalmazásának lehetőségeiről a 15. századtól maradtak fenn nagyobb számban. Alberti az 1453-ra teljes terjedelmében megjelent “Tíz könyvében” részletesen ír az égetett tégla készítésének, módjáról és alkalmazásának történeti példáit ismerteti. Sokat mond az a tény, hogy míg a kövek “modern alkalmazásának lehetőségeit hosszan taglalja, a téglánál hasonló fejtegetéssel nem találkozunk. Építészettörténeti tény, hogy a reneszánsz kezdetekor Itáliában döntően a kő volt a meghatározó építőanyag. Bő 100 évvel később Andrea Palladio már részletesen leírja a tégla alkalmazását a falazatok emelésénél és a vegyes falazatoknál mint erősítő és díszítő elemként való felhasználás lehetőségeiről. Ábrái és szövege alapján egyértelmű, hogy pontosan ismerte és megértette a római falazatokat és ezek újraértelmezésével ismét az építési gyakorlat számára felfedezte ezt az évezredes építőanyagot.
Itáliától északra német területeken a tégla építészeti alkalmazásának már virtuóz megjelenési formáival is találkozunk. Talán a téglaépítészet – a rómaiak utáni – második fénykorának nevezhető ez, az Északi tenger mentén jelentkező és hosszú ideig ható építési gyakorlat. Szerkezetileg minden apró részletre figyelő, szerkezettervezői bravúrok ejtik ámulatba a kutatókat, amikor egy-egy csomópontot feltárnak. Például ablakok külső könyöklőjének lezárása úgy készült, hogy profiltéglák a fúgákat takarva védik a falszerkezetet a tönkremeneteltől. Nem csak a párkányok és az ablakkeretezések készültek égetett kerámiából, hanem a vimpergák kúszó levéldíszei is profil-elemek részét képezték, vagy kisebb tornyok, tetődíszek sisakjának és más díszének anyaga is az égetett kerámia volt. Az egyenes boltöv készítésének sajátságos módját dolgozták ki. A nyílás fölötti kiváltó szegmens ív alá túlemelés nélkül, vízszintes “kiváltót” építettek, amelyet aztán vas betétekkel “felkötöttek” a szegmensívhez.
Tanulságosak azok a falképzési részletek is, ahol a faltest nedvesség elleni szigetelését próbálják megoldani. A faltest elé kiszellőztetett légrést építettek már a XVIII. században. A légrést kőlappal zárták le. A szellőzőnyílások a kőlap alatt voltak. Vagy másutt a külső teherhordó fal belső síkján 12 mm vtg. aszfalt réteget hordtak fel alagsori vagy pince helyiségek szigeteléseképp. Az aszfaltréteget belső 1 tégla szélességű fal védte, melyet 3-4 soronként bekötöttek a teherhordó falba is. Szintén Észak Európában és Angliában alkalmazták előszeretettel a 2 rétegű, kiszellőztetett falszerkezeteket. Nyilvánvaló, hogy a stabilitást a teherhordást adó vastagabb fal mögé, légrés közbeiktatásával épített belső falnak – a légréssel együtt – már hőtechnikai szerepe volt. Az ily módon 3 rétegű fal építéséhez – a két téglaréteg összekapcsolásához speciális idomtéglákat fejlesztettek ki. Ezt a falszerkezetet még századunk elején is alkalmazták. A hazai modern építészet egyik korai meghatározó személyisége, Fischer József a ’30-as évek elején a híres Napraforgó utcai kis “kockaházánál” is alkalmazta ezt a szerkezetet.
Mindig érdekes megfigyelni új anyagok megjelenését és ezek szerkezeti alkalmazását az építészetben. A múlt század korai fém-szerkezeteinél alkalmazott kitöltő falazatnak és a vas támasznak a kapcsolatát a faszerkezeteknél “kitalált” zsilipelt rendszerben alakították ki. Ezzel nem csak az egyszerű illeszkedésnél megjelenő függőleges hézagot sikerült kiküszöbölni, hanem a faltest merevítéséről is gondoskodtak egyben.
A múlt század végén, a modern építészet egyik gyökerét jelentő skandináv építészetben, ahol – mint korábban jeleztem – folyamatos volt az égetett kerámia alkalmazása a középkortól, téglafalak díszítéséhez kő, vagy egyszerű geometrikus téglaprofilokat használtak.
Mezős Tamás