M Ű E M L É K V É D E L E M
II. évf. 3. szám
Fontos és érdekes kérdést vet fel lapunk hasábjain először Istvánfi Gyula professzor. Tudott és köztudott, hogy városaink történeti arculatát meghatározó elemek megőrzendők, megtartandók és az ott lakók számára a városrészhez tartozás érzésének fontos összetevőjét alkotják. Az elmúlt századfordulón, a nemzeti építészet megalkotásának lendületében is csak az épületeken, a népművészetben fellelhető motívumok képeztek feljegyzésre érdemes értéket. A hely, ahonnan ezek az értékek származnak, összességében már kívül esett a gyűjtők érdeklődési körén. A ’60-as évektől a népi építészet megőrzése a műemlékvédelem feladata lett, és példaértékű eredmények születtek az elmúlt évtizedekben. A veszélyeztetett, legértékesebb emlékeket múzeumok vásárolták meg és létrehozták a szabadtéri néprajzi múzeumok regionális hálózatát. Strukturális értékek helyi megtartása érdekében azonban nem történt intézkedés. A falukép átalakulása az ország jelentős területein örökre megsemmisítette a kistelepülések történeti arcát. A szabályozatlanság hiánya és a még meglévő történeti arculat értékteremtő karakterének félreértése a még megmenthető faluképeket is veszélybe sodorhatja; örökre megsemmisítve ezzel a hazai építészet- és településtörténet rekvizítumait.
A másodiknak közölt írás, a Városi terek alakításának történeti alaptendenciái c. írás a debreceni Szabad Tér Konferencián elhangzott előadáson elmondottak első felét tartalmazza. A történetileg kialakult városi terek formájának térelméleti értékelését adja. A második részben a téralakítás, mint folyamat által létrehozott történeti hagyománynak a ma műemlékvédelme számára hasznosítható szempontjainak leírását tartalmazza.
ISTVÁNFI GYULA
TEENDŐINK ÉS LEHETŐSÉGEINK FALVAINK ARCULATMEGŐRZÉSÉVEL KAPCSOLATBAN
A falu arculatának fogalma alatt olyan településképet értek, amelyben egyidejűleg megmutatkozik a táj (domborzat, vízrajz, természeti és termelési vegetáció); a történelem, a helyben történt események emlékei; valamint az ott élő társadalom történelme, alkotóereje, egykori és jelenlegi gazdálkodása, létalapja és rátartisága.
Más szóval a falu lényegéhez tartozó természeti környezet; a település századokat átívelő életrajzából megtestesült településszerkezet, s végül a falu fennálló épületei, a templom, az iskola, paplak, kastély vagy kúria, valamint a lakótelkek épületei, még ha előbbiek nem is műemlékek, utóbbiak nem kiemelkedő értékű alkotások. E három tényező együttesen képezi a falu arculatát.
Vagyis a falu arculata azonos történeti örökségével. Ez az örökség azonban kulturális értelemben keveset ér és használ, ha a falulakosok nincsenek tisztában az örökséghez tapadó szellemi tartalommal, a hagyományokkal. Ha nem ismerik a faluban és határában történt eseményeket, nincsenek erre vonatkozó történelmi ismereteik, nem ismerik már a hagyományozódó szokásokat, viseletet, jellemző ételeket, vagy babonákat, legendákat. A falu történelmi központja, s a faluszerkezet őrzi a helység történetét, igen gyakran rejtve vagy feledve, vagy éppen a múlt, a hajdani szegénység szégyelnivalójaként. A lakosok szemében az újtelep mindig nagyobb érték, mint az ófalu. Ám az újtelep mindig a jelen adottsága, a történelmi részek viszont a múlt lehetőségét jelentik, ami a jövő!
A megélt és megőrzött faluarculat – ezt fontos megérteni – szellemi és közgazdasági érték. Szellemi érték, mert a közösség, személy és kultúra egységéből létrejövő önérzet és önbecsülés, közérzet és közbecsülés – más szóval identitás – elsődleges forrása.
A település arculata, különösen falvak esetében, hasznosítható ritkaságértékkel is bír. Igen gyakran ezt sem ismerik fel, mert szokás a falvakat formális szempont alapján néhány típusba sorolni, s kijelenteni, egyik olyan mint a másik. Ez pedig vakítélet, mert a szempontok sokfélék. Típusokat alkotni ugyanis lehet a domborzat, vízrajz, közlekedés, méret, gazdálkodás, tulajdon, szerepkör, szerkezet, telekformák, háztípusok, építményfajták előfordulása, stb. szerint, és ezek kombinációiból végül olyan szám jön ki, amely meghaladja egy egész régió lehetséges településeinek összlétszámát. Más szóval nincs két egyforma falu, mint ahogy nincs két egyforma falusi ház sem, holott az alaprajzok, tömegformák és szerkezetek 5-6 alapsémára készültek a Kárpát-medencében. Mégis több mint 280 lakóház típus létezett a századfordulón.
Ritkaságértéke elsősorban a régi falvaknak, öreg falurészeknek, központoknak, ófaluknak van. Az újabb keletű telepített falvak, az újtelepek szabályos, rendes utcáikkal, kényelmi berendezéseikkel, virágos tujafás udvaraikkal lehetnek szépek, de a külső szemlélő számára teljesen érdektelenek, hiszen hasonlót láthat szerte a világon. Márpedig a külső szemlélő, az utas, a nyaraló, a turista vagy a nosztalgiával hazajáró földi pénzt hoz a helységbe. Leginkább és legtöbbet akkor, ha az a bizonyos faluarculat valóban ritkaság és értékes. Különösképpen nő a falu becsülete, ha mindehhez társul a lakosok élő és egyedi szokásrendje, viselete, ételei, helyismeretük és még ki tudja hányféle emberi érték. Nos ezt nevezi a közgazdaságtan meg nem újítható erőforrásnak vagy értéknek, amivel komolyan kell számolni, utódaink előtt pedig elszámolni is
Amit tehát én falusi arculatnak nevezek, annak a természeti és emberi tényezők mellett mintegy 40-50 %-ában a falu épített környezete található. Ki kell hangsúlyoznom ennek talán leglényegesebb elemét, a falu történelmi központját, szerkezetét. Mindent akkor szokás védelemben részesíteni, amikor abból már kevés van. Nos falvaink történeti magja még sok helyen érintetlen. A házak már három-négyszer lecserélődtek az elmúlt kétszáz év alatt, de az esetek többségében a falu utcahálózatához, telekszerkezetéhez, központképző épületekhez és alakzatokhoz a mai napig nem nyúltak. Ezek azok a helyek, ahol érdemes megtartani a jellegzetes épületeket, beépítést, vagy legalább az épületméreteket és a hagyományos tömegformákat. Ez nem mond ellent a korszerűsítés követelményének, de a mondottak értelmében éppen a korszerűsítés elvét jelentik.
A történelmi faluszerkezetek, faluközpontok egy része ugyanis a korszerűsítés szellemében lettek – lesznek – lecserélve vagy elhanyagolva. Teljesen mindegy, hogy a szocializmus fejlődéseszménye, az ateizmus templomellenessége, a múltat végképp eltörölni ideológiája vagy a magántulajdon profitéhsége, a világrészeket egységesítő multik piaca, vagy egyszerűen a modernizációs kényszer és a divat nyomása miatt.
A falu természeti környezetét leginkább az új fejlemények veszélyeztetik a nyíltszíni bányanyitások, különféle vezetékek, iparok telepítésével, kezeletlen szeméttárolókkal, természetet károsító illegális tevékenységgel, vagy az igénytelenség bátorításával létrejövő nyomortelepekkel. Nem kívánom nagyon sötétre festeni a képet a modernizációval kapcsolatban, mert a kártételek nem egyszerűen a fejlődésből következnek, hanem az ostoba, önző, tudatlan és meggondolatlan fejlesztésekből. A problémák kezelésében ma már tudományos, gazdasági, jogi és politikai eszközök állnak rendelkezésünkre. Az öko-szemléletű beruházások, a természeti környezet védelme, a hagyományértékek és örökség védelme nem újkeletű fogalmak a hozzájuk tartozó programokkal, pénzforrásokkal, intézményekkel és környezetgazdálkodási ismeretekkel.
Néhány lehetőséget felemlítve: A nyugatról kitiltott ártalmas technológiák ellen a legkisebb magyar falu is protestálhat a legmagasabb európai fórumokon. Az európai anyagi támogatásoknak csak kis része jut Kelet-Európába az itteniek tájékozatlansága, pályázati ügyetlensége miatt, miközben már léteznek sikeres együttműködések, környezet és kultúrafejlesztő beruházások, regionális együttműködések. Az országtól elvárt termőföld csökkentést sem kell nekünk “a szép földeinkből vadászni berkeket csináltak” Tiborci traumájával megélnünk, mert ezúton valóban hasznos környezeti rekonstrukciókat, kulturális célú védett történelmi helyszíneket, csata-emlékhelyeket, turista, vadász vagy hagyományőrző központokat hozhatunk létre a községek és településtársulások érdekében. A Duna-menti tartományok közössége szorgalmazza a kultúrparkok (földtan, erdészet, történelem, mesterségek, régészet, stb.) láncolatának kiépítését. Hasonlóképpen lehetne rendszerbe illeszteni és falvaink életképességét növelni a bakancsos, kerékpáros, csónakos, lovas, autós, postakocsis vagy zarándok utakat, vagy ezek kombinációját a bor, a jó ételek, a szíves vendéglátók, történelmi helyszínek és műemlékek útvonalán.
A sokféle lehetőséghez azonban egy dolog még a pénznél is fontosabb. Az, hogy legyen meg minden falunak a saját arculata, ami a legtöbb esetben létező, de még feltáratlan érték, ami felismerésre és továbbfejlesztésre vár. Ebben a feladatban lehet jelentős szerepe a főépítésznek, térségfejlesztő építészeknek . És együttműködő munkálatokba kell hívni az Önkormányzatok Szövetségét, a művelődési, a faluvédő és fejlesztő, a honismereti, a községfejlesztő, a népművelő, a népfőiskolai egyesületeket és szövetségeket, nem utolsó sorban a falugazdákat.
A településfejlesztés és a mezőgazdaság kormányzati ikertestvériségétől mindez elvárható, mert ez is a nemzeti méltóságunk parancsa és a millenniumot követő évek teendője.
Ez a szöveg mint hozzászólás elhangzott az V. Országos Főépítészi Konferencián, Nagykanizsán, 2000. augusztus 24-én. Az FVM jelenlévő képviselői elmondták, hogy a vidékfejlesztés komplex feladatai között ez a téma is szerepel. Minden település törvényi kötelezettsége a rendezési tervének elkészítése, s a rendezési tervben figyelembe kell venni a község megmentésére, fenntartására érdemes értékeit. Erre szolgál a nyugati Sapard-program is, több lehetőség között. Más főépítészi megnyilatkozásokból viszont az derült ki, hogy minden lehetőséget felhasználva az ország mintegy 3000 településének csupán 40 %-án van remény a rendezési tervek elkészítésére, a kis falvak továbbra is kimaradnak. Nem hivatalos tájékoztatásból, csupán kollégák közötti beszélgetésből pedig felmerült annak a veszélye, hogy éppen a rendezési tervek okozhatnak majd károkat a vidéki települések környezeti értékeiben. Tervező irodák érdekévé vált a rendezési tervek sorozatban való készítése. Ezek egy részénél nem készül előzetes értékvizsgálat vagy a régi gyakorlatnak megfelelően a rendezés formális (ellátás, közlekedés, stb.) szempontokat vesz figyelembe, esetleg a fenntartási elv helyett a fejlesztés, vagy túlfejlesztés lehetőségeit – szakértői ajánlat vagy helyi vágyálmok alapján – fogalmazzák meg a rendezési tervben.
Ismételni sem kell, a fejlődés illúziója vagy erőltetése helyett minden településnek a fenntartással együtt megfogalmazott fejlesztés lehetőségeit kell szem előtt tartania. A természeti környezet, a település szerkezetében a régi, történelmi részek megtartása, a helyi védelem eszközeivel a rangosabb, értékesebb épületek, építmények, utak, parkok, emlékművek őrzése egészen a jellegzetes kapuk, kerítések, kutak, homlokzatdíszek védelméig. Ezek felismerése és összegyűjtése; az értékvizsgálatok elvégzése; ennek alapján a helyi védelem rendeleti megalkotása a feladat.
Egyidejűleg el kell készíteni, össze kell gyűjteni mindennek a történeti írott és szájhagyomány útján fennmaradt vonatkozásait, mert ez az előbbieknek alátámasztása és indoka, valamint a fiatalságra hagyományozandó tudás.
És ha mindez megvan, akkor szabad a település rendezési tervét megrendelni, vagy elkészítésébe belefogni. Kidolgozása során pedig a község működésének, fejlesztésének biztosítását a komplex arculatmegőrzés szellemében kell kidolgozni.
Istvánfi Gyula
MEZŐS TAMÁS
A VÁROSI TEREK ALAKÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETI ALAPTENDENCIÁI
Emberi közösségek lakhelyének, a településeknek a történelem folyamán mindig meghatározó eleme volt a tér, a piazza, a platz, a square. Az a szabad terület, amely – még az állandó helyszűkével küzdő középkori városban is – nagyobb tömegek befogadására alkalmas, környezetét, a tér határait építészeti eszközökkel alakítják ki, és/vagy a városszerkezet szerves részét képezi, vagy egy kitüntetett épülethez, az enteriőrt kitágító “előtérként” kapcsolódik. Véletlenszerűen kiragadott példaként elég a firenzei Piazza della Signoriat, a velencei Szt. Márk teret, a nürnbergi Hauptmarktot, a brüsszeli Grand’ Place-t, a párizsi Place Vendôm-ot, vagy akár a budapesti Szabadság teret említeni. Dolgozatomban tömören a városi terek formálásának elvi változásait kísérlem meg leírni azzal a nem titkolt céllal, hogy a tudatosan alkalmazott elvi alapformáknak a mai térformálás során hasznosítható szempontjait tézisekbe foglaljam.
Az európai építészettörténet kezdeteinél, a mezopotámiai és az egyiptomi településépítészetben a mai fogalmaink szerinti térről nem beszélhetünk. A mezopotámiai városokban a szent körzetekből a városon átvezető felvonulási utak voltak a kitüntetett “közterek”. Egyiptomból összefüggő városszerkezetet nem ismerünk. A nagyobb templom-együttesek, mint például a karnaki is, tudatosan szervezett téregyüttesként a kultusz-szobor éves bemutatására szervezett körmenet kiindulási és/vagy célállomásaként, illetve az uralkodó személyéhez kötődő ünnepségek, rituálék helyszíneként (például a sed-fesztivál) tömegek befogadására nem voltak alkalmasak.
Az európai várostörténet első, tudatosan alakított városi terei a hellenizmus kései városaiban, a Kr. e. 4-3. századok körül alakultak ki. A Hippodamos nevével fémjelzett városrendező elv kiemelkedő példája maradt fenn a domboldalon felépített Priéné városának romjaiban. A szabályos derékszögű, a terep lejtés irányára szinte merőlegesen felfeszített városszövetben a főtér – az agóra – a szintvonalakkal párhuzamosan futó főutca térbővülete, amely, mint ilyen, először lép ki a felvonulási utak linearitásából. A kb. 2 háztömbnyi területet elfoglaló teret oszlopcsarnokok (stoák) szegélyezték. A tér a haránt irányú közlekedés számára nyitott, átjárható volt. A téren magán kisebb áldozati kövek, szobrok sorakoztak. Tudatosan kerülték minden szakrális gondolatnak az agórán való megjelenítését.
Rómában az organikusan kialakuló városi főterek egyik jellegzetes példája a pompeji, amely – Magna Graecia görög hatására – egy 3 háztömbnyi területen alakult ki. A latin gondolkodásmódtól idegen szemlélet azonban nem maradhatott fenn. Egy Kr. e. 2. században történt átépítés eredményeként az agóra szerű tér “átjárhatóságát” megszűntették. Három oldalról portikusszal övezték, a 4. oldalon, a kivezető utak torkolatába diadalívet emeltek. A harántirányban betorkolló utcák torkolatát beépítették. A térbővületet centrális térré, fórummá, a hossz-tengelybe állított Jupiter templommal tengelyszimmetrikus térré alakították.
A római kori építészet legnagyobb szabású és hatású városi térsorát a császárfórumok alkotják. Ezek közül is kiemelkedő alkotás a Traianus Fóruma. A császár, folytatva az axiális térszervezés hagyományát, egy hatalmas, 3 egységből álló, tengely-szimmetrikus együttest hozott létre. A városból kapun keresztül megközelíthető első egység egy enyhén nyújtott, portikusszal övezett tér, melyet a felező haránttengelyben exedrákkal bővítettek. A hossz- és a haránttengely találkozásában állították fel a császár monumentális lovas szobrát. A teret a haránttengelyes, 5 hajós Basilica Ulpia zárta le. A bazilika takarta a fórumok kötelező tartozékaként megépülő templomot. A hossztengelynek a bazilika mögötti folytatását a tengelybe állított Traianus-oszlop jelölte ki. Az együttest a tengelybe állított Traianus templom zárta le.
A Római Birodalom felbomlása után nyugaton, a volt provinciák városaiban – amint a regensburgi példa is illusztrálja – vagy katonai erősségeiben püspöki székhelyek, ritkábban uralkodói központok jöttek létre. A római struktúrából többnyire csak a városfalakat tartották meg, és a hagyományos római városszerkezet helyett sugaras szerkezetűvé alakították át a települést. Az úthálózat középpontjában a templom vagy a püspöki palota állt. A püspöki főtemplom, a katedrális előtti tér a piacok, a vásárok helyszíne. A Karolingok alatt a császári szálláshelyek általában a korábbi germán erődítményekből fejlődtek ki.
Az európai városok születése a XI. századra tehető. Közel 500 esztendő kellett ahhoz, hogy kialakulhasson – már egészen más társadalmi és ideológiai környezetben – a középkor egyik első jellegzetes városi tere, az aacheni császári palota előtti tér. Funkciójában már nem feltétlenül – az agórához és a fórumhoz hasonlóan –, mint a városi közélet színtere (mint később, pl. a firenzei Piazza della Signoria), hanem mint kereskedelmi központ (Prága, óvárosi piactér, Strassbourg dómtér), vagy ünnepi alkalmak helyszíneként (Siena, Orvieto, Nürnberg) jelenik meg.
Összetettebb funkciójú együttes alakul ki Németországban, Hildesheimben. A XI. században az erődített településen kívül, attól északra egy kereskedő település alakul ki, a várostól délre pedig kolostor épül. A XII. században új városként alakul ki az újonnan épített tanács- és céhház környéke, valamint a magtól keletre egy derékszögű utcahálózat is létrejön. Az így kialakult települési-halmazt a XIII. században egyetlen erődfallal egyesítik. Az új település részeit szabálytalan utcahálózat kapcsolta össze. A korábbi központok szinte változtatás nélkül éltek tovább. Ezeknek a városi sűrűsödési pontoknak a jelentősége megmaradt, mivel az eredeti szervező erő, a templom, a kolostor, vagy a palota, amelynek előterében kialakultak a terek, megtartották eredeti funkciójukat. Esetleg az egyesített településen belül a funkcióban szegregáció következett be. Így nyertek önálló helyszínt a szén és a faárusok a városban.
Itáliában a települések továbbélése folyamatosabb. A városok lakosságszáma ugyan jelentősen lecsökken a középkorban a római korhoz képest, de az eredeti városszerkezet elemei sokáig tovább élnek. Firenze térképén jól kivehető az egykori római város közel szabályos téglalap alaprajza. Az átépítések során megváltozott az utcák vonalvezetése és az új igények szerint alakultak ki a teresedések. Gazdaságilag meghatározó a piactér. Ugyan így kitüntetett jelentősége van a templom, vagy a székesegyház előtti térnek – az ünnepségek helyszínének. Az itáliai városokban, a városi polgárság és a céhek súlyának növekedése miatt a várost irányító testület székháza és az előtte kialakult tér egyaránt jelentős. Hiába válik a Piazza S. Giovanni, a Battistero tere és maga a Dóm tér is a reneszánszig a város meghatározó terévé, a valódi főtér a Palazzo Vecchio, a városháza előtti tér, a Piazza della Signoria. Hiába köti össze határozott tengely – a XIV. század végén kialakult Via Calzaioli – a Signoriat a Dóm terével, az Arno fölött átívelő Ponte Vecchio és a Via Calimala által meghatározott irány jelentősebb.
A városháza körüli tér formája egy jellegzetesen késő középkori, szubordinált térformát mutat. A Pal. Vecchio és a Loggia dei Lanzi által meghatározott, a funkciójában jelentősebb és nagyobb térhez a Signoria északi homlokzata előtt egy kisebb, alárendeltebb funkciójú tér alakult ki, amelyek így együtt voltak hivatva kiemelni környezetéből a várost irányító testület székházát. A térnek az Arno parttal való kapcsolatát próbálta meg Vasari megkomponálni az Uffizi palota szimmetrikus épülettömbje által közrefogott tengellyel.
Érdekes és speciális funkciójú Siena főtere. A város vázlatos térképén jól látszik, hogy az elég jól elkülönülő felső- és alsó városon belül a jelentősebb, a mélyebben fekvő városrész. Az utcák vonalvezetése határozottan a főtér, a Piazza del Campo irányába mutat. A XII. sz. közepétől, évente megrendezett játékok helyszíne lelátóként emelkedik ki a környezetből. A látvány helyszínét a Palazzo Publico – a városháza – (mint egy monumentális szkéné fronsz) előterében megépí-tett versenypálya rajt/cél emelvénye jelentette. Az urbanisztikai együttest en-nek az eseménynek ren-delték alá, városépítészetileg a főtér határát, vagy magának a térnek az irányítottságát esztétikai szempontok nem befolyásolták. Vertikális értelemben Siena is és a firenzei Signoria tér is a városháza tornyára komponált együttes. Minden vertikális gesztus a jellé nemesedett torony hangsúlyozását szolgálja.
A középkor szabálytalanabb, az organikus fejlődést, városszerkezet változást érzékeltető terei a reneszánszban geometriailag meghatározott, szerkesztett formájú, építészetileg megkomponált határral kialakított egységgé váltak. Híres firenzei példa a Brunelleschi mester által megkezdett Piazza della Santissima Annunziata. Szembetűnő a térre szabálytalanul befutó utcák látványa után az a rendezettség, amint a tér szimmetria tengelyébe futó Via degli Servi meghatározza a közel aranymetszésben megszabott oldalméret-arányú tér axialitását. A betorkolló utcával szemben, a tér tengelyében áll, az eredetileg 1250-körül felépült Santissima Annunziata, melynek átépítését a XV. században – igazodva a K-i oldali Brunelleschi-féle Ospedale és a szemközti, Ny-i oldali loggia hangulatához – ívsoros loggiával egészítettek ki.
A középkori és a reneszánsz téralakítás méltán híres itáliai példája a velencei Szt. Márk tér. Az egységes néven említett városi főtér lényegében két részből áll. A székesegyház előtti, trapéz alakú nagyobb (ez a tulajdonképpeni Szt. Márk tér), valamint ettől délre, a Dózse-palota és a Libreria Sansovina néven ismertté vált könyvtár közötti, a tengerre kitekintő kisebb terecske alkotja az együttest. A tércsoport – mint korábban láttuk, jellegzetes középkori L alakú – az egyházi és a világi hatalom egymás mellett létező, de határozottan elkülönülő társulását mutatja. A “terecske” épületeit a XIV-XV. század fordulóján (Dózse-palota), illetve a Szt. Márk könyvtárat, a XVI. század első harmadában építették. Míg az előbbi jellegzetes velencei késő középkori motívumokat mutat, a Sansovino által épített könyvtár már a reneszánsz nagyvonalú Colosseum-motívumos homlokzatképzését alkalmazza. A kisebbik egységet Pogány Frigyes a Szt. Márk tér előterének tartja, mert a város központjába való megérkezés, a város kapuja a tengerre nyílik, a megérkezés a városba a tenger felől történik. A déli oldalon a “bejáratot” 2 oszlop jelöli ki, az egyiken a város védőszentjének, Szt. Teodórónak, a másikon Szt. Márk jelképének, a szárnyas oroszlánnak szobrát helyezték el. A Piazzetta átvezetését a térre a Campanile (a harangtorony) és az ehhez illesztett Loggietta jelenti. A Szt. Márk tér Ny-K-i tengelyű tere a Szt. Márk templom főhomlokzata felé táguló trapéz alakot formál. D-i oldalát, a Sansovino-féle könyvtár motívumait folytató, a prokurátorok számára Sansovino által megkezdett kiegyensúlyozott homlokzatú ún. régi, és az északi oldalon az ún. új palota Vincenzo Scamozzi tervei alapján, a XV. sz. végén épült meg. A teret nyugatról lezáró palotát Napóleon építtette 1810-ben, kissé mesterkélten utánozva a reneszánsz paloták homlokzati rendjét. A városépítés történetében elfogadott tény – a tér együttesnek Velence kapujaként való értelmezése. A Szt. Márk teret azonban, mint a San Marco városépítészeti foglalatát kevesen értékelik. A Piazzetta felől érkezve a templom elé, a nagyszerű IX. századi homlokzat nem érvényesül, a szemet a prokurátorok palotái a nagyszerű tér középszerű nyugati lezárását adó napóleoni szárnyra vezetik. Nyugat felől érkezve a térre, a bizánci hatást mutató San Marco tárul a szemünk elé. A látványt elemezve szembetűnik, hogy a két prokurátor palota erőteljesen horizontális homlokzata vertikális léptéket adva szolgál a templom keretéül. Ezt a “léptéket” érzékelve az 57 m szélességű nyugati oldalon, maga a templom a tér 82 m szélességűvé tágult oldalán kiegyensúlyozott arányú tömegnek látszik. Az optikai korrekció egyik korai városi léptékű alkalmazása ez a kései reneszánsz korszakából. Kényszeríti a látogatót, hogy a távolból nem érzékelhető architektonikus részleteket a homlokzat közvetlen közeléből szemléljük. A Campanilenek a környezethez viszonyítva farosz léptékű tömege a tér egészének arányait módosítja.
A reneszánsz elméleti megfontolások alapján létrehozott városi terei különböznek az eddigiektől. Éppen úgy, amint a kertek geometriai rendszerben létesülnek a XVI. századtól, a településszerkezet meghatározásában is a geometriai szabályszerűség az uralkodó. Az itáliai építészetelmélet az építészet csúcsaként a város megalkotását értelmezte, az ember teremtéséhez hasonló aktusnak tekintette, amint azt Scamozzi megfogalmazta. Az antropomorf hasonlat szerint a város maga az ember, a városnegyedek a végtagok, az artériák pedig az utcák. A városépítés csúcspontját az ideális város megteremtése jelentette. Filarete már a XV. század közepén kísérletet tett ennek megalkotására. A Francesco Sforza számára elképzelt város nem csupán önmagában, utcái vonalvezetésével – a szűk, zegzugos középkori sikátorok után – egyenes városnegyedeket összekötő tengelyek kijelölésével különbözött a középkori várostól. Más lett volna – ha megépül –, mint az addig ismert települések, mert nem a környezettől elzárkózó, izolált szigetként – az egyébként nem építész alapképzettségű, hanem szobrász –, hanem a környezetével, a természettel harmonikus egységet alkotó élő szervezetként képzelt el Filarete a várost. Sokan próbálkoztak a quatro- és a cinquecento évtizedeiben az ideális város megalkotásával: Albertitől Vasariig.
Sikeresnek csak Scamozzinak Palmanovara készítet tervei bizonyultak, az ideális városra vonatkozó elképzelések Itáliában a reneszánszban visszhang nélkül maradtak. Az Adriai tenger É-i csúcsa közelében, a tenger felől mocsarakkal is védett, északról mesterséges akadályokkal biztosított nyolcszög alaprajzú település hatszögű központi terébe 4 nagy tengely vezetett a fő égtájaknak megfelelően. A kapuk között a bástyákhoz sugárirányú utak vezettek. Gyűrűirányban 3 körút jelölte ki a település struktúráját. Az így kialakuló, trapézformájú háztömbök szabályos beépítést tettek lehetővé. A városfal sarkait ún. olaszbástyák biztosították. Ezen kívül még kettős védmű-rendszer óvta a várost, amit 1797-ig nem sikerült ellenségnek bevennie.
Scamozzi kiérlelt várostervében már 12 szögű alaprajzot képzelt el, melyet nem sugárirányú utcahálózat tagolt, hanem csak a K-Ny-i tengely vált kitüntetetté. A település centrumában és a térnegyedekben szabályos négyszög alaprajzú terek alkották a fő- és az alközpontokat. Az utcahálózat szabályos derékszögű – hippodamoszi – rendszerű volt.
Itálián kívül elsősorban Franciaországban jöttek létre jelentős városi együttesek. A XVI. század utolsó éveiben, a vallásháborúkat követő béke időszakában IV. Henrik Párizsban a romok eltakarításával kívánt munkát adni a városi tömegeknek. Az újjáépítés során számos nagyszabású városi tér alakult ki, ezek közül eredeti formájában csak a Place des Vosges maradt fenn. A szabályos, 140 m élhosszúságú négyzetes tér É-D-i szimmetriatengelyét képező utca nem vezet át a téren magán, hanem inkább az É-i térhatáron futó Rue du Pas de la Mule térbővületeként fogható fel. A térformálásnak ezt a módját akár az antik agóra koncepciójával is kapcsolatba hozhatjuk. A tér négy oldalán, csaknem azonos homlokzattal kialakított házak sora azonban számunkra sokkal inkább az itáliai reneszánsz paloták belső udvarának városi tér méretűvé felnagyított változatát jelentik; csakúgy, amint Brunneleschi Piazza Annunziatája Firenzében is ennek a gondolatnak egy korai megvalósulását jelenti. Az 1612-ben felavatott tér – a korabeli itáliai példákhoz hasonlóan – nem a város-szövet szerves része, hanem a király és a királyné pavilonjával (városi palotájával) az É-i és a D-i oldalon, valamint az arisztokrácia városi rezidenciáival – a K-i és a Ny-i oldalon – egy befelé forduló közösség kis szigete a Marais negyeden belül. Ezt a befelé fordulást erősítik az átlósan a tér közepe felé vezető utak és a centrumban felállított lovas szobor, amely XIII. Lajosnak, az építtető fiának állított emléket. Párizs másik, szintén még IV. Henrik által elképzelt tere – a Place Dauphine – az Île de la Cité Ny-i csúcsán, a Pont Neuf és a Palais de Justice közötti, közel háromszög alakú területen épült meg. A tér, amint a Pl. des Vosges is, egy utcának, a Rue de Harlaynak a sziget formája által determinált térbővülete, amit azonos szellemben megépített paloták vesznek közre. A tér K-Ny-i tengely csak virtuális, amit – mai állapotában – Palais de Justice és a hídon túl felállított, IV. Henrik szobor jelöl ki.
Közép- és Kelet-Európában a reneszánsz városi téralakítási elvei kevéssé érvényesültek. A történeti Magyarország területén Érsekújvár településszerkezetében még sejthető a hajdanvolt koncepció. Jószerivel az értékek a ’60-as évek szocialista városépítésének estek áldozatul. Lengyelországban Zamosc talán jobb állapotban maradt meg Felvidéki elődjénél. Az 1580-ban alapított város terveit Bernardo Morando itáliai építész készítette.
A német területeken a porosz Frigyes herceg megrendelésére, hugenotta menekültek számára készítette el Freudenstadt néven ideális várostervét. A szabályos, négyzet alaprajzú, védművekkel körülvett városban – az első változat szerint – egy nagy négyzetes központi tér körül, szabályos rendben épültek volna meg a lakóházak. A DK-i sarokra került volna – a középkori német hagyományokat követve – fellegvár szerűen az uralkodó kastélya. Frigyes elvetette a javaslatot. Saját elképzelése szerint a várkastély a nagy központi térre, átlósan szerkesztve került volna. A település elrendezése a falakkal párhuzamosan futó utcák szabályos rendjére épült volna.
A zárt, elszigetelt városi tereket létrehozó reneszánsz városépítészet elveinek feloldása a barokk korban következik be. Az új szemlélet előfutárának Michelangelo Campidoglioját tekinthetjük. A Forum Romanum ÉNy-i lezárását adó Mons Capitolinuson az adottságok által meghatározott trapéz formájú térre, a trapéz tengelyének meghosszabbításaként, nagyvonalú egyenes lépcső vezet fel. A tér bejáratát egy antik lovas szobor pár alkotja. A térnek a bejárattal párhuzamos távolabbi lezárását a Szenátorok palotája, DNy-i határát a meglévő Konzervátorok palotája alkotja. Az alaprajzi adottságok miatt, a Campidoglio szimmetrikussá tétele érdekében szükséges volt a Konzervátorok palotájának tükörképét is megépíteni, ami a mai Museo Capitolino épülete. A szemközti kétszintes paloták földszintjén árkádsor, homlokzatukat elegáns Colosseum motívum alkotja. A főtengely lezárását, a Szenátorok palotájának tornya (nyilván Michelangelo számára a városháza a firenzei Pal. Vecchio mintájára torony nélkül nem volt elképzelhető), illetve a tér szintjén Marcus Aurelius lovas szobra és a Szenátorok palotájához felvezető lépcső által keretezett falfülkében, a Nilust és a Tiberist ábrázoló allegorikus szoborcsoport adja. A zárt városi tér megnyitása, és az együttest alkotó elemek egymáshoz való viszonyának új meghatározása a barokk téralakítás irányába tett első gesztus, építészettörténeti szempontból meghatározó motívum.
Róma, mint a kereszténység fővárosa a XVI. század második felétől – a nagy reneszánsz pápáknak köszönhetően – az addig jelentéktelen középkori kisvárosból meghatározó világvárossá növi ki magát. A változások jelentőségét nem csupán a monumentális építkezések határozták meg, hanem a városszerkezeti fejlesztése, új tengelyek és terek kijelölése is. Ebben az átalakulásban meghatározó szerep jutott az északról érkező zarándokok tömegeit fogadni hivatott városkapunak – a Porta del Popolo-nak és a mögötte feltáruló térnek – a Piazza del Popolo-nak. A tér a három ókori eredetű út fokozatos reneszánsz kori kiépülésének a hatására alakult ki. A 2 szélső tengely a Via di Ripetta és a Via del Babuino, illetve kettejük között, majdnem a kapu tengelyében futó Via del Corsó. A 3 út meghosszabbított tengelyében, 1594-ben állította fel Domenico Fontana az egyiptomi eredetű obeliszket. A teret Carlo Rainaldi tervei alapján 1662-től építették ki. A kapu és az utak találkozása közötti, a hossztengelyre csaknem szimmetrikus trapéz alakú tér a Porta del Popolón belépő számára a város monumentális előcsarnokaként tárult fel. A hosszanti oldalakat határoló jelentéktelen házak nem korlátozták a hármas út-torkolat feltáruló látványát. A Corso és a két szomszédos tengely közötti tömbökre Rainaldi 2 csaknem szimmetrikus centrális templomot tervezett, amelyek – fokozva a hatást – diadalkapu szerűvé emelték az utcák torkolatait. A Sta Maria di Montesanto és a Sta Maria dei Miracoli a város látványának nagyszerűségét előlegezték meg az örök város második, díszesebb és egyben ünnepélyesebb bejáratként. A templomok és a főutak felé kinyíló tér – barokk díszletként – a zarándokok útját csak az rácsodálkozás pillanatáig állította meg, újabb lendületet adva Róma csodáinak felfedezése felé. A kortársak által is megcsodált teret a XIX. század első éveiben Giuseppe Valadier tervei alapján átépítették. A Fontana által felállított obeliszket egy haránttengely metszéspontjaként használva, A Corsora merőleges tengelyű elliptikus teret hozott létre. Különösen Szentkirályi Zoltán állapítja meg, hogy a város sodró lendületű előtere terjengős előcsarnokká változott, megváltoztatva a Piazza hangulatát és jelentését. Véleményem szerint a sommás ítélet csak részben igaz.
…
Mezős Tamás