M Ű E M L É K V É D E L E M
I. évf. 4. szám
A 24 éve folyamatosan működő Műemlékvédelem Szakmérnöki Tanfolyam keretei között folytatott tanulmányok lezárásaként több tucat színvonalas szakdolgozat született. Ezek publikálására csak részben kerülhetett sor. Az Építészettörténeti és Műemléki Tanszék honlapja nyújtotta lehetőséget kihasználva döntöttünk arról, hogy az államvizsgázóktól dolgozatuk rövid összefoglalását kérve legalább a legfrissebb szakdolgozatok anyagát közzétesszük és felhívjuk ezen értékes munkákra a szakmai közvélemény figyelmét.
Nem titkolt célunk az is, hogy különösen a kevéssé ismert és a határainkon túli emlékekről minél részletesebb naprakész információs anyagot gyűjtsünk össze.
Elsőként Dávid Gyula "A bonchidai Bánffy-kastély építéstörténete, műemléki adattára és helyreállításának megoldási javaslata" című, 1998-ban megvédett diplomadolgozatának tartalmi ismertetőjét nyújtjuk át az olvasónak. Az anyag külön értéke a részletes és alapos szakirodalmi feldolgozás, ami akár a további kutatások kiindulása is lehet. Szemléletében és elvi megközelítésében követésre méltónak ítéljük a helyreállításra tett javaslatokat is.
Reményeink szerint a jövőben rendszeresen találkozhat a műemlékvédelmi rovat olvasója hasonlóan színvonalas ismertetőkkel.
Mezős Tamás
Tartalom:
| Dávid Gyula: A bonchidai Bánffy kastély |
letöltés /21400 kB/ Microsoft Word doc |
DÁVID GYULA
A BONCHIDAI BÁNFFY KASTÉLY
építéstörténete, műemléki adattára és helyreállításának megoldási javaslata.
Műemlékvédelmi Szakdolgozat - 1998.
(ismertetés)
Erdély egyik legnagyobb, az évszázadokon keresztül legépebben megőrzött főúri kastélya a bonchidai Bánffy kastély. A második világháború utolsó napjaiban súlyosan megrongálódott, de az addig eltelt évszázadok alatt az erdélyi kastélyok jellegzetes típusaként egységgé ötvözve őrizte meg mindazt, amit a történelem és a művelődéstörténet romboló-építő kedve rábízott.
Az azóta eltelt néhány évtized alatt az erdélyi kastélyok jellegzetes sorsában osztozik, mely hajdani nagysága emlékeinek ismeretében tragikus és megrendítő. A semmittevésben eltelt napok romboló hatása évtizedekkel felér.
A kastélyra vonatkozó írott és rajzolt forrásanyag, mely 1935-ös monográfiaírója, Bíró József szerint az egyik legteljesebben megőrzött főúri levél- és tervtárba szerveződött, szintén megsemmisült. Töredékei, melyeket a mentő szándék megőrzött, apró, de fontos alapkövei lehetnek és kell, hogy legyenek egy, a kastély hajdani életével és történetével foglalkozó dokumentációnak.
Bíró József monográfiájában egy meglévő, virágzó kastélyról szól, melyet urai mindenkori kényelmükre és nem az építészettörténti hűség megóvására alakítottak ki. Mint élő műemlékről írott anyag, a monográfia a kastély és világának felidézése és nem pedig újjáépítésének lehetősége szellemében íródott. Ezért a kastély jelenlegi állapotát tekintve, fontos lenne egy olyan dokumentáció összeállítása, amely minden részletre menően, kézikönyvként szolgálná a valamikori helyreállító, revitalizációs szándékot.
A műemlékvédelem egy ilyen szándék megvalósításához nyújt pontos forgatókönyvet. Számba veszi, rangsorolja és végigelemzi mindazokat a szempontokat, melyek segítségével az emlékmegőrző szándék tárgyiasulhat a kellő alázattal megközelített objektum felélesztésében, ill. hajdani voltának felidézésében. E forgatókönyv betartása fontos, mert lépésről lépésre haladva, részeredményeit mérlegelve, irányt szab a lehetőségeknek, meghatározza a cél elérésének eszközeit.
Építészként egy épülettel foglalkozni annyit jelent, mint építeni, szépíteni, a funkció és az esztétika magas követelményei szerint. Műemlékvédőként viszont egy kész értéket kell mások számára érthetővé, értelmezhetővé tenni, történelmi-, művészeti értékük tudatában a jelen felé közvetíteni tereket, formákat, melyek mások elöl rejtve vannak.
A bonchidai Bánffy kastély mai állapota láttán érzett kétségbeesésünket csak a jövőjében vetett hit teszi elviselhetővé. Ezt a jövőt egy építésznek, különösen ha megérintette a műemlékvédelem szellemisége, joga és kötelessége saját tudását meghaladva vágyva szolgálni. S teszi ezt “ceruzával és vonalzóval” a kezében, megtervezve azt a jövőt mely a kastély jelenbe rejtett múltjának méltó keretet ad.
Szakdolgozatom, mely két éves kutató és gyűjtési munka eredménye nem nyúlt ezen építészeti segédeszközökhöz. Idő és mennyiségi keretei nem tették számára lehetővé konkrét építészeti válaszok megfogalmazását. Ugyanakkor (mintegy 163 oldalon keresztül) megpróbálta előkészíteni ezt a munkát, megmutatni azokat a területeket, melyek mélyebbre ható kutatása egy helyreállítási munka megtervezéséhez további adatokkal szolgálhatna és amelyek tovább szélesítenék a kastélyról, építőiről és építtetőiről alkotott képet.
A tanulmány bevezetője után a kastély romlását megelőző állapot elméleti rekonstrukciójának leírása következik egykori és későbbi forrásokat felhasználva.
A kastély leírása
Bíró József monográfiájában egy meglévő, Erdély legépebben megőrzött kastélyáról szól. Ezért, nem tér ki az egyes helyiségek térkapcsolataira, nem részletezi ezen helyiségek gazdag enteriőrjeit.
A fotók alapján beazonosított helyiségek pontos rekonstrukciója, még további kutatásokat, megerősítéseket igényel. Elméleti rekonstrukciómban használt jelen idő, az 1944 előtti állapotnak szól.
A bonchidai Bánffy kastély négyszögű, nagyjából szabályos udvart körülvevő, sarkain egy-egy köralapú sarokbástyával ellátott kétszintes, négyszárnyú épület.
Az északi szárny, U alakot mutató oldalszárnyaival, sarkait kijelölő északkeleti és északnyugati bástyájával a kastély tulajdonképpeni főépületének számít.
Pincéje téglából rakott dongaboltozat, falai vegyesen rakott kőfalazat, reneszánsz faragású ajtónyílásokkal.
Az északi szárny földszinti termei fiókos dongaboltozásúak, az emeletek rokokó stílusú stukkóval díszített, sík mennyezettel vannak lefedve.
Az északi szárny emeleti ablakait az erdélyi reneszánszra jellemző háromszögletes szemöldökpárkány zárja, a földszinti ablakok vízszintes, szépen profilozott szemöldökpárkánnyal díszesek.
A szárny északi, kerti frontja 15 tengelyes. A homlokzat derűs, reneszánsz egyöntetűségét a XVIII századi átalakítások bontják meg. Koszorúpárkányát a középső tengelyben ívszelvénnyel kiemelték és három, mitológiai ihletésű szoborral látták el. A középső ablak helyére erkélyre nyíló ajtó került, melynek finom profilozású kőkeretét, ívelt hajlatú szemöldök zárja. A kidomborodó mellvédű, szépen kiképzett baluszterekkel díszített erkélyt, három egyszerű konzol tartja. A baloldali konzolon 1751-es évszám látható. A földszinti, tagozott keretezésű kerti bejárathoz szalagfonatos kétkarú lépcsőfeljáró vezet.
Az északi front a bástyák felé keskeny szögű törést mutat (a szélső tengelyek keskenyednek, ami feltehetőleg a XVII századi mester alkalmazkodását jelzi a korábbi építkezésekből származó bástyákhoz).
A 11 tengelyes északi szárny, belső, délre néző, udvari homlokzatának ablakai az épületrész északi homlokzatához hasonlóan reneszánsz keretezésűek. Ezt a homlokzatot azonban - ellentétben a kertivel - keskeny ővpárkány és finom emeleti vakolatlizénák tagolják. A homlokzat tengelyében megemelt íves főpárkány alatti, kiöblösödő mellvédes erkély ezen a homlokzaton ferdén álló, hornyolt, korinthoszi fejes oszlopokon nyugszik.
A földszinti kapubejárat zárókövéből kifejlesztett szép konzol szintén az erkély lemezét támasztja alá. Az emeleti ablak nyitott, szegmensíves szemöldökpárkányában női mellszobor díszít, felette a griffektől tartott Bánffy címer tölti ki az íves főpárkány alatti falmezőt. Az ablakkeret vízszintes szemöldökének felirata:
RESTAURARI CURAVIT COMES GEORGIUS BANFFI L: B: DE LOSONTZ / S: C: R: A: M: CAMERARIUS INSIGNIS ORD: S: STEPHANI REGIS APLICI COMENDATOR / HUNGARICO ET TRANNICO AULICUS CANCELARIUS ANNO 1784.
Az oromzatot, két harcos között, egy szárnyas angyal méltóságteljes kőszobra díszíti. Nyugodt mozdulatlanságuk a reneszánsz homlokzat egyszerűbb vonalvezetéséhez kíván alkalmazkodni.
Az északi szárny sarkait kijelölő bástyák pinceboltozata négyzetes téglarakással készült, átmérőjük 11,5 m, illetve 13,4 m. A bástyákon szintenként, az északi szárnyhoz hasonló keretezésű 3-3 ablak nyílik.
Az északnyugati bástya emelete stukatúrás. Földszintjének mennyezete poroszsüveg boltozattal készült a korábbi gerendafödém helyett. Nyugatra néző ablakai a XIX. századi neogót átalakításnak megfelelő kialakítást kaptak.
Az északkeleti bástya földszinti terme fiókboltozású.
A főépület - északi tornyoktól ferde szögben induló - északkeleti illetve északnyugati oldalszárnyainak falai jóval vastagabbak az északi szárnyénál, melyből az előbbiek korábbi építési idejére lehet következtetni.
A keleti szárny az egykori kaputornyot összefogva a mintegy 60 m távolságra lévő délkeleti bástyáig vezetett. A XVII. századi kaputorony múlt század eleji lebontása után, a csonkán maradt keleti szárnyak kialakítása a szerényebb ízlésű, provinciális klasszicizmus jegyében fogant.
Az északkeleti szárny udvari nézete 6 tengelyes. A kettős övpárkánnyal osztott homlokzat földszinti, sávosan kialakított homlokzatfelületét félköríves ablakok tagolják, az emeleti ablakok szemöldökpárkánya vízszintes. Az épületszárny déli és keleti homlokzata hasonló megfogalmazásban készült, az előbbi három, az utóbbi hét tengely hosszúságban.
A szárny alatt a XIX. századi építkezések következtében a pincét befalazták; a téglarakás helyett XV. századi kőboltozás maradványai láthatók.
A délkeleti szárny az istálló (kelet) felé 6 ablakkal néz, lezáró szárnya három-, udvari frontja hattengelyes. Homlokzati megfogalmazása az északi párjával azonos. Déli emeleti homlokzatán azonban, ahol a bástyához kapcsolódik, megmaradt a reneszánsz ablak, földszintjéhez pedig fedett, délre néző s négy toszkán oszloppal tartott, nyitott veranda kapcsolódik.
A nyugati csonka szárny a legrégebbi, csak 22 m hosszúságban maradt fenn, a keleti szárnynál 5,6 m-rel szélesebb. A szárny XVIII. sz. végi alaprajzi felvételen 10 tengely hosszúságú. Eredeti méreteit (mivel jelen mérete a XVIII. sz. eleji leégésnek a következménye) régészeti feltárással pontosítani lehetne. A nyugati szárnyak nyugati homlokzata a XIX. században neogót kiképzést kapott. Ekkor emelték a neogót tornyot is.,
Az északnyugati szárny nyugati homlokzata leírásánál érdemes feleleveníteni a korábbi, szintén neogót stílusú állapotot: a négy karcsú fiáléval három részre tagolt rizalit szélesebb (három tengelyes) középrésze nyílt földszinti verandát és emeleti teraszt foglalt magába. A verandára a lakásból két nyomott, korai csúcsíves ajtó nyílt, míg a terasz feltűnően nagyméretű nyílását kőráccsal csipkézett szamárhátív ölelte körül. A szamárhátíves nyílás felett a homlokzatot csúcsos oromzat zárta le, a földszintet tompa, bélletes-csúcsíves az emeletet egyenes lezáródású mérműves ablakok törték át. A reneszánsz, északnyugati sarokbástya nyugatra néző ablakai is hasonló átalakításon estek keresztül. A szárny másik, jobboldali sarkát fogazott pártázattal koronázott, üveges erkély-tornyocska díszíti. A homlokzatot a tető alatt gótikus fríz zárta le.
1935 után a szamárhátíves emeleti teraszt zárt erkéllyé alakították át, aminek következtében ívnyílását három, egyenlő magasságú és egyenes záródású ablakkal építették be. A nyílás eltüntetésével a szamárhátív fölötti oromzatot leszedték, s az immár egyenes lezáródású homlokrészen is végigfuttatták a zárópárkány alatti frízt.
Az északnyugati szárny öttengelyes, belső, udvari homlokzatán a XIX. század első felének klasszicista megfogalmazásai a neogót átalakítások után is megmaradtak.
A nyugati szárny pincéjének dongaboltozása kőből épült. Kőanyaga egy rég kimerült kolozsvári kőbányából származik.
Az északi oldal románkori alapzata a korábbi udvarháztól eredeztethető.
A földszintes délnyugati épület korai, XVIII század eleji változatához hasonlóan a főszárny (a nyugati) tengelyén kívül emelkedik. Belső, nyolctengelyes homlokzata északi társához hasonlóan klasszicista arculatú maradt, nyugati frontja azonban romantikus. Csúcsíves ablakait a század második felének polgári építészetére jellemző, többször tördelt szemöldökpárkány díszíti. E gótikus konyhaépület mellett négyszögletes alaprajzú óratorony emelkedik, második szakaszán mélyített falmezőbe helyezett szellőzőnyílással, szintlezáró fogazott párkánnyal. A párkány felett csúcsíves mérműves ablak, fölötte óra és hármas ikerablak látható. A tornyot vaskos gyámokon nyugvó koronázó rész zárja le. Formája, mely egy kissé a régi, lebontott kaputoronyra emlékeztet, kápolna jelleget kölcsönöz az egész épületnek.
Hozzá csatlakozik a délnyugati bástya is, mely magas pinceboltozatával, 3,30 m vastag falaival feltehetőleg a kastély legrégibb épületrésze. Átmérője 9,40 m, alacsony földszinti (félemeleti) keresztboltozatos szobája felett magas falak támasztják alá a fedélzetet. Kisméretű ablaka neogót köráccsal díszített.
A délkeleti torony (melytől az előbbi 64 m-re áll) 9 méter átmérőjű, emelete stukatúrás, földszintje boltozott.
Az épület egyes szárnyainak fedése kisméretű cserépfedés, a csúcsokon rézvitorlával, gombbal.
A kastély falai derűs halvány sárgák, a zsalugáteres ablakok zöldek, a szobrok és az ajtókeretek. Sötétebb terrakotta árnyalatúak. Együttes hatásuk finom és művészi.
A keleti sáncok helyén épült fel a XVIII. században a lovarda és az istálló. Az előbbi a kastély keleti homlokzatáról az észak-keleti, az utóbbi a délkeleti sarokbástya belső oldaláról indul ki. A hozzájuk kapcsolódó különböző gazdasági épületek: kocsiszínek, szerszámosház, sütőház, mosókonyhák, személyzeti lakások, a lovardától illetve az istállótól félkörívben sorolnak s elöl a malomárok hídjánál, a boltozott áthajtóhoz vezető díszkapunál találkoznak. Az így kialakult patkó alakú 51 m hosszú és 40 m széles “cour d’honneur” “gyönyörű díszkapujával, ritka szépségű lovarda- és istállókapujával s főképpen az attikán végigvonuló szoborgalériájával valóban fejedelmi keretet kölcsönöz a főépületnek, s a bástyák harcias benyomását a rokokó világias pompájával enyhíti.”
A lovardakapu ívét emberfejes zárókő díszíti, s a felette nyíló szoborfülkében magyarruhás lovász színezett lovasszobra áll. Az ívelten tört zárópárkányt kagylódísz koronázza, s a széleken kardos, szárnyas griffek emblémákat tartanak: a baloldali griffmadár által tartott pajzson “C D B/ de L” (Comes Dionisius Bánffy de Losoncz), a jobboldalién “ANO 1784” látható.
Az istálló kapuja is hasonlóképpen van megszerkesztve csak a kapuív feletti szoborfülkében egy ló figurája áll profilban. A kapu felirata is különbözik: “C / D B / L B / D L” és “Ao 1751” olvasható.
A lovarda és az istálló lizénákkal tagolt, félkörös ablaksora után ívben hajló, 5-5 tengelyes gazdasági épületek következnek, s ezeket egy széles rizalitot adó öttengelyes - díszkapuval kijelölt főtengelyű - épület fogja össze. A párkányzaton felül magas attika vonul végig, a kapunyílás felett az attika is ívelten magasodik ki. A patkó alakú épület belső attikájának minden ötödik méterén 1-1 másfél méter magas mitológiai ihletésű barokk szobor áll, valóságos galériát alkotva (feltételezett elhelyezésüket, megnevezésüket külön fejezetben tárgyaltam).
A híd felé néző, külső homlokzaton két-két négyzetablak között helyezkedik el a hatalmas díszkapu. A kaput alacsony pilaszterek fogják össze, a kapuív alacsonyról indul. Felette két griffmadár tartja a Bánffyak címerét.
Az íves attika tetején Atlasz figurája, két oldalán, a kaput szegélyező pillérek tetején, titán szoboralakok “őrzik” a bejáratot. Ezektől jobbra és balra 1-1 emberfős urnadísz, majd az épület két sarkán XVI. Lajos stílusú díszurna következik. Ez utóbbiak a lovarda külső homlokzatának peremén egészen a kastély faláig folytatódnak.
Belső terek
A kastély berendezése nagyrészt a XVIII. századból való, darabjai részben a XV., részben a XVI. Lajos stílust képviselik. A XIX. század első felében is sok-sok műtárggyal gazdagodik a kastély: a barokk-, rokokó, copf és empire minden árnyalata képviselve van a termekben: empire íróasztal, négy fehér kályha,ill. öt kályha, szekrények, porcelánok A parketták bécsi tervek alapján a XVIII. század végén kerülnek a helyükre.
Az épületbe a villanyvilágítást nem vezették be. Empire és barokk üvegfüggős nagy csillárok biztosítják a világítást.
A pár lépcsővel felvezetett és kovácsoltvas ráccsal díszített udvari bejárat a földszinti boltozatos festett, stukkós előcsarnokba nyílik. A két pillér által tagolt terem bejáratával szemben faragott kőkeretezésű ajtó nyílik az északi homlokzat kettős karú lépcsőjéhez. A bejárattól jobbra a főlépcsőház mellett nyíló boltozatos folyosó az északi szárny nyugati, földszinti sarokszobájába, gróf Bánffy Miklós dolgozószobájába vezet. Itt volt a gazdasági és személyi levéltár, valamint a tervtár. A bútorok bőr- és szövetbevonatúak. A szobából reneszánsz kőkeretezésű ajtó nyílik az északnyugati bástya földszintjén kialakított grófi hálószobájába. A szoba alacsony fa falburkolata felett a falmezőket vörös árnyalatú szalagfestés keretezi.
A XVIII. századi főlépcsőházorsós (négyszögbabás) baluszterrel készült, mennyezetét játékos fantáziájú inda- és szalagdíszítésű-, falfülkéit kagylódíszes stukkók díszítik. A pihenő posztamensén rokokó kőurna. A szépen profilozott kő lépcsőfokok járósávját meander szalag szegélyű sötét szőnyeg borítja
A lépcsőfokokon méteres nagyságú, fából faragott, GBG betűkkel ellátott emberfejes sakkfigurákat helyeztek el. A sakkfigurák bécsiesen öltözött kalapos vagy föveges mellszobrokat ábrázolnak talapzaton: király, királyné, nemes testőrök, parasztok, lovak. A sakkozás a nagyteremben (ebédlő) folyt.
A pihenő szemközti falán három, a felső lépcsőkar felöli falon két festmény. A pihenőn páncél öltözetek is helyt kapnak.
Az emeletre a főlépcsőházon kívül még két lépcső vitt fel, egy-egy az északkeleti és az északnyugati oldalszárnyban.
Az emeleti nagy ebédlő bejárata fölött a griffes Bánffy címer látszik. Az ebédlő mennyezetét és az ablakmélyedéseinek oldalfalait a XVIII században készített stukkók díszítik, íves pálcás középmotívumaikból pazar üvegfüggős barokk csillárok lógnak alá.
Bár méreteivel az ebédlő egy lovagteremnek is megfelel, vitrinjeivel és porcelánjaival napos derűt áraszt. A fény öt-öt ablakon keresztül önti el a termet, a középsők az emeleti erkélyekre vezetnek. Az ablakok mély kávájába befordul a terem alacsony falburkolata, melynek hangulata összhangban a terem tengelyében kialakított, bélésborításos ajtók copf faragásával, ami, a jozefinizmus korára vall. Az ablakkávák és a mennyezeten kívül a falak mintásak (festettek ?).
A négyzethálós, csillogó parketta közepén ebédlőasztal biedermeier székekkel. A déli oldal jobb és bal sarkában, fehér csempekályha.
Az ablakok között aranyozott vitrines szekrények, (bennük dísztárgyak, porcelánok). Az északi falon nagyméretű festmények: a baloldalon Vay Ádámnak, Rákóczi udvarmesterének, a jobboldalon Bethlen Gábornak álló, egészalakos képe. További berendezési tárgyak: kisasztalok gyertyatartókkal, támlás székek, majd tároló bútorok (szekrények, fiókos tálaló), empire állóóra, a tálalót és annak folyosó felöli bejáratát takaró paraván, stb.
Az ebédlőből keletre nyíló Kék szalon a két, XV. Lajos stílusú, ismeretlen mestertől származó fehér kályhájáról híres. A kályhák a szalon déli sarkait díszítik, nehéz drapériáktól védett nyílászáróktól körülvéve.
A kályhák a szalon déli sarkait díszítik, nehéz drapériáktól védett nyílászáróktól körülvéve. Az ablakok között egyszerű keretezésű, négyszögletes tükrök. A tüköralmáriumokon 2-2 db. G.R. Donner bronzszobrocska: Mercur, Venus, Meleagrosz, Diana. A kályhák mellett az ebédlő felöli falon gróf Bánffy Elise álló térdképe, szemben vele gróf Bánffy Györgynét ábrázoló, barokk rámába foglalt olajfestmény. Az ülőalkalmatosságokkal - sziámi székek, karosszékek, szófák - gazdagon ellátott szalon szebbnél szebb bútorai a XIX. század stílusát képviselik. A világítást két darab üvegfüggős csillár és barokk, álló rézgyertyatartók biztosítják.
A padlón intarziás parketta szőnyeggel, a falakon növénymotívumos festés, a mennyezeten füzéres párkánnyal keretezett szalagfonatos stukkódíszítések. Megemlítendő még a gróf Bánffy Miklósról készült egészalakos festmény, amely az ebédlőbe nyíló ajtó jobboldalán helyezkedik el. A falfestésekkel díszített Vörös és Sárga szalon szintén az emeleten található, ez utóbbi (feltehetőleg) a Kék szalon folytatásaképpen. A sárga szalon falait díszítő családi festmények közül megemlíthető gróf Bánffy György gubernátor, valamint gróf Bánffy Miklós és felesége gróf iktári Bethlen Kata portréja.
A főépület nyugati oldalszárnyának, középső, két ajtóval a neogót verandára nyíló terme a Mária Terézia Szalon. A tapétázott falakat gipszpárkánnyal keretezett, festett stukkós mennyezet zárja le. A padlót szőnyeggel díszített, intarziás parketta burkolja. A nyílászárók bélésborításúak, a fogrovátkos karnisokból növény-ornamentikával díszített drapériák hullanak alá. A verandára vezető, mélyen üvegezett ajtók között rokokó keretezésű tükör. A szalon közepén egy kör alakú kárpitozott, hármas karosszék, felette kristály körcsillárral, a sarokban fehér, egészalakos szoborral díszített kályha, címeres hőárnyékolóval. A szalon további berendezését csigás végződésű cabriol lábú íróasztal, és tükörasztal, valamint XVI. Lajos stílusú ülőalkalmatosságok adják. A déli falon feltehetőleg Mária Terézia térdalakos, rokokó keretezésű portréja.
Az északkeleti bástya emeletén helyezkedik el a Régi könyvtár, stukatúrás mennyezettel, zárható szekrényekkel (tüköralmáriummal). Hasonló stukatúrás mennyezet van az Új könyvtárnak, az északnyugati bástya emeletén kialakított, nyitott polcos, kerek helyiségében. A polcokat, melyeken emlékiratok, lexikonok, mellett a kor minden újonnan megjelent történelmi, politikai műve, szótára, folyóirata megtalálható, antik szobrok díszítik.
Az előudvartól balra lévő ún. Miklós kastély bástyájának (délkeleti bástya) boltozatos földszintjén van a levéltár és egy kis könyvtár, kötetlen könyvekkel, középen biliárdasztallal. A levéltár anyaga egy mély faliszekrényben van elhelyezve, a könyvek hárompolcos, nyitott kőrisfa állványon sorakoznak.
Itt kapott helyet az arcképcsarnok.
A kert
A kert leírásánál fontosnak tartottam az egyes korok hozzájárulását külön is tárgyalni, számba venni a rendelkezésemre álló adatokat, már csak azért is, mert ezek a kertek egymásra épültek, egymással szervesen kiegészültek és egymás elemeit, ha részlegesen is, de felhasználták.
A reneszánsz kori kastély kertjéről csak közvetve alkothatunk képet. I. Apafy Mihály fejedelem kertésze a fogarasi és az erzsébetvárosi fejedelmi udvarok számadásai szerinti Háji Péter, a bonchidai kastély építésének idején tevékenykedett. A leírások szerint, a főleg árnyékos helyeken kialakított parkot szétválasztották a gyümölcsöstől. A parkot hárssal ültetett sétányok, kisebb folyóvizek szelik át, virágokkal (rózsák "a méhek miatt", liliom, rezeda, ibolya, gyöngyvirág) beültetett partokkal, helyenként ciprusokkal
A kastély állapotának határköve az 1736-os összeírás. Rögzíti a XVII. századi építkezéseknek a Rákóczi féle szabadságharc által megtépázott állapotát, valamint a XVIII. századi nagy építkezések kiindulási pontját.
Az összeírás külön részt szentel a kerteknek: “a kastélynak dél felől való részeiben kívül vagyon egy virágos és veteményes kert, melynek a kastély felöl való részét a megírt malomra járó Szamos ága keresztülfollya; a Szamoson ... innen (lévén) a virágoskert...; ebben a kertben vadnak egynéhány rendbéli virágtáblák, virágokkal beültetve. Ezen virágoskertecskéből a veteményeskertben mennek a Szamos ágán által egy folyosóformára csinált derék pallón....napnyugat felöl pedig nincsen kert (kerítés), hanem csak tó ... Ezen kertben (veteményeskert) többire szoktak veteményezni gyökeres veteményeket, melynek dél felöl való részében vadnak circiter 50 szilvafa csemeték...öreg fákkal, ... sűrű meggyfák,...veres- és fejérszőlő, egeresfák”.
Jellemző, hogy bár a Rákóczi féle szabadságharcban itt táborozó “németek...gyümölcsfákat vagdalták” és Wesselényi István 1705. látogatásakor “gyümölcsös fák is csak imitt-amott voltanak”, a fenti összeírás arról tanúskodik, hogy a gazdaságot a közben eltelt két évtized alatt folyamatosan gondozták.
A XVIII. századi barokk építkezések szerves velejárója volt az a barokk park és francia szellemű, mintegy 400 holdnyi területű vadaskert, melyet Johann Christian Erras marcheggi kertész rajzolt le. Az 1750-es évek végén elkészül a barokk park, annak minden attribútumával: gazdag flórával, sugárszerűen nyugatra nyitó utakkal, grottákkal, szobrokkal, urnákkal, szökőkutakkal, feliratokkal, obeliszkkel, gloriettel, stb. A terv a kastély nyugati oldaláról, egy hídból sugár irányba kiinduló három nagy, majdnem ezer méter hosszú hársfasort (hársfákkal ültetett allée-t) tüntet fel, nyújtott perspektívával. Szintén a hídtól indul egy negyedik hársfasor is, északra. A kert parkjának külső részeit, a kastélytól nyugatra eső fácános kertet is széles utak szelték át. A beültetett részben vadászlakok grották helye látszik. A Szamos egyik ága által átszelt francia szellemű vadaskert a Roschkoschik féle terven is látszik. A barokk kert megvalósult állapotáról tanúskodik az I. Katonai Felmérés ábrázolása is (1763-1787).
A park egzotikus növényeire utal az a korabeli tudósítás miszerint az 1770-es jégeső "Gr. Bánffy Dénesné citromfáiban sok kárt tett” (az orangerie-t erdélyiesen citromosnak mondják).
Valószínű ennek következménye az, hogy a délkeleti bástya mellett nagyszabású, nyitott falú virágház épült a XVIII. század végi javításokkal, átalakításokkal párhuzamosan.
Hermann Sámuel mérnök év nélküli és László János 1831-ben rajzolt tervei alapján a XIX. század első felében az akkori tulajdonos, gróf Bánffy József a franciaparkot angolparkká alakíttatta át. A három sugárút belső harmadát kivágatta, kanyargós utakkal, mesterségesen elhelyezett cserjékkel, elszórt virágágyakkal vétette körül a kastélyt. Az építmények csak részben valósultak meg, a tervmagyarázatok részletesen felsorolják a tervezett romantikus főúri park rekvizitumait: halászkunyhó, emlékek, padok, schwezerey, magányosság temploma, gloriette, Pán-templom, kutak, pavillon, eremitage, botanikus kert, gyümölcsaszaló, méhészet, obeliszk, napóra. Közvetett utalást találunk bizonyos megvalósult klasszicista ízű, kis kerti épületekre, kőoszlopos gloriettre és hasonló módon feltételezhető, hogy a kert romantikus átalakításai nagyrészt 1835 és 37 között valósulhattak meg.
1935-ben azonban csak egy Pán-szobor, a vadászkunyhó és néhány XVI. Lajos urna emlékeztet a romantika korára.
A megvalósult romantikus park száz esztendejéről a század első felében készült korabeli fotók segítségével alkothatunk képet: jegenyetölgyek, virágos pázsitok, örökzöldek, rózsalugasok jelennek meg tanúsítva a kastély és park utolsó pillanatáig tartó gondoskodást.
Az 1968-ban készült állagmegóvási terv készítői már kénytelenek a parkbeli fák kivágásának valamint bizonyos cserjék és bokrok kaotikus telepítésének leállításáról intézkedni A park eredeti formájában történő visszaállítását már akkor követendő feladatként jelölik meg.
Bár nem része a kastély épületének, de hozzátartozik annak környezetéhez az a malom-épület, melyet a lebontott kaputorony köveiből emeltet empire stílusban Bánffy József, a díszkapuval szemben. Bejárati homlokzatát lezáró timpanonban elhelyezett chronosticon 1821 évszámot ad:
FIERI /CVRAVIT /COMES /IOSEPHVS / BÁNFFI / LIBER BARO / DE LOSONTZ
Működik 6 malomkővel 1966-ig.
Adattár
A kastély építéstörténetét közvetve, vagy közvetlenül érintő adatokat vizsgálva megállapítható, hogy a különböző forrásmunkákban közölt adatoknak csak egy része dokumentumokkal alátámasztott, a többi vagy csak az előbbit idézi, vagy új adatokat közöl, de a források megjelölése néllkül.
A Bíró féle monográfia óta számos akad mindkettőből. A sokszor egymásnak ellentmondó megállapítások, feltételezések áttanulmányozása, összevetése elengedhetetlen a valós események felderítése érdekében. Ezáltal egy olyan komplex történeti áttekintés nyerhetünk, amely a kastély építészettörténeti dokumentációját kellő történelmi hiteleséggel támasztaná alá.
A kastély, forrásokban fellelt adatait kronológiai sorrendbe állítva, szinte évről évre (1228-1998) követhetjük a kastély építés-, és kultúrtörténeti szempontból fontos momentumait.
A Bonchidai Bánffy kastély a Romániai műemlékvédelemben címmel rövid áttekintésben foglalkoztam a kastély 1944-évi pusztulása óta eltelt időszakkal. A háború után a kastély, már ami megmaradt belőle, sok más társához hasonlóan “népi” tulajdonba került: a kastély lakható részére a helyi MGTSz-nek volt használati joga, a parkkal az erdészet “gazdálkodott”.
A háború eszeveszett rombolását kétségbeesett mentési kísérlet követte; az elmúlt fél évszázad folyamatos, egyre gyorsuló megsemmisülési folyamatában lélegzetvételt biztosított a hatvanas évek restauráló törekvése, mely a fontosabb romániai műemlékek közül, a bonchidai kastély helyreállítását és hasznosítását is célul tűzte ki.
A központi Történelmi Műemlékek Igazgatósága tehát hasznosítási programterveket dolgoztat ki különböző (egészségügyi, turisztikai, tanügyi) funkciókra. A Kolozs megyei Néptanács beruházási osztályának megbízásából a helyi tervező intézet felmérési tervet készít, melynek rajzi és írott anyaga a már pusztulásában előrehaladott kastély állapotát rögzítik.
(Az ebben az időszakban készült felvételekből 40-et a Fotók mellékletben mutattam be.)
Az akkori helyreállítási javaslatok, melyeket részletesen az Adattárban közlök, egyértelműen a szerkezeti rekonstrukcióra irányulnak: a leomlott bástyafalak, az emeleti szint lezárása vasbeton födémekkel, az új tetőszerkezetek, héjalási munkák, főleg a szerkezeti megerősítést, a romlás megállítását célozzák. A rekonstrukcióra szánt anyagi és szellemi erőforrások viszont a részlegesen elvégzett állagmegóvási munkálatokban kimerültek. Olyan kérdések, mint a falak szigetelése, vagy akár csak vizsgálata, kutatása nem képezték (nem képezhették) a “helyreállítás” tárgyát.
A hetvenes évek elején a munkálatok is abbamaradtak, az újonnan beépített építőanyag - és sajnos az eredeti is - újból a környékbeli lakósság prédájává vált.
A romániai műemlékvédelem intézményrendszerébe bekövetkezett végzetes átszervezések korszakát lezáró 90’-es években, újból előtérbe kerül a kastély, felmérések, építészettörténeti, hasznosítási tanulmányok készülnek úgy állami, mint civil kezdeményezések eredményeként.
A kastély, azonban ekkor már megint a pusztulás szélén áll: a gondoskodás , a használat által megkövetelt állagvédelem hiánya révén napról napra romosabbá válik.
A kastély mai állapota a korábbi, 1968-ashoz képest is sokat romlott. Ez már csak abból is kitűnik, hogy az elvégzett állagmegóvási munkák is tönkrementek, a hosszantartó védelem nélküli időszak miatt az akkor még in situ fellehető eredeti elemek - szobrok, kőfaragványok, egész épületrészek - ma már jórészt az enyészetéi.
Az északi szárny földszintje fölötti boltozatok sok helyen beomlottak, részleteikben azonban megmutatkoznak, és fellelhetőek rajtuk az egyes helyiségek festésére, stukkódíszítésére utaló jelek, maradványok. Az emeletre vivő díszlépcső szépen faragott kövei, nyomaikban, töredékes részeikben a lépcsőház falában megőrződtek. A boltozatvállak között rátekinthetünk az emeletet 1970 óta lezáró, ma már több helyen lyukas vasbeton födémre, a visszabontott, majd vegyesen (tégla és betonelemek) felfalazott falkoronákra, a megmaradt, kissé szegmensíves nyílások melletti szögletes, belső vasbeton nyíláskiváltásokra.
A földszinti, belső ajtónyílások reneszánsz keretezése egy pár helyen még megmaradt a helyén, egy másik része halomba hordva várja az “értékmentő elszállítást”.
Az 1998-as szélviharokat követően a még álló, hiányos héjazatú fedélszékek is összedőltek. A tönkrement, szétfagyott falkoronák a korábbi tetőfedési hiányosságokra utalnak, a belső terek azonban mostantól a kastély egész területén szabadon állnak, a még részben álló boltozatok állékonyságának a időjárás szeszélye szab szűk határt. Az északi szárny falkoronáit merevítő 1968-as vasbeton födém a viszonylagos védelem mellett többletterhet is jelent, a többi szárny boltozatainak még fennálló nyomása viszont a falak, fizikai és biológiai tényezők által meggyengített állékonyságát veszélyezteti.
A délnyugati, óratornyos szárny állapota igen súlyos. Ma már csak a keretező falai állnak, födém és tető nélkül. Bár a bástyaboltozat még áll, a ráterhelő törmeléken növényzet (bokrok cserjék) telepedett meg, a falkoronáin (egyébként az egész kastélyra jellemzően) fű nőtt. Az óratoronynál annak statikai állékonyságát veszélyeztető enyhe, de szemmel észlelhető kidőlés tapasztalható.
Az épület beépített kőanyaga szintén erős igénybevételnek van kitéve: a még helyükön álló reneszánsz ablakkeretezések - a keretek szerkezeti és formai károsodása különösen a bástyáknál figyelhető meg - töredezettek, mállás jeleit mutató mivoltukban még magukban rejtik az eredeti esztétikai értékeket. A védelem hiánya, a környező szerkezetek romlása azonban itt is erősen befolyásolja pusztulási folyamatuk gyorsaságát.
A homlokzatok architektúrájának elemei a különböző építési periódusok által meghatározott módon, a kor építési technikáját követő anyaghasználattal készültek. A bástyák korai kőfalazatát (melynek kiegészítése a hatvanas években téglával történt) a reneszánsz ablakkeretek körül az épületszárnyak téglaanyaga váltja fel, a főépület faragott, barokk és reneszánsz kőkereteit az oldalszárnyak klasszicista és romantikus átépítése során ez utóbbiak profilozott vakolatarchitektúrája határolja.
A megmaradt vakolat architektúra, hiányosságai, állapotának kétségbeejtő volta ellenére, még tartalmazza a restauráláshoz szükséges mennyiségű és minőségű maradványokat.
A patkó alakú épületszárny ma már csak részben áll. A lovarda épülete még az ‘50-es évek közepén összedőlt, faragott kőkapuja fellelését csak remélni lehet. Az istálló épülete, bár beszakadt boltozatokkal, de helyenként még ép boltövekkel, kagyló alakú jászolaival, gyönyörű kapujával még idézi a barokk kori építkezések hajdani formagazdagságát.
Ide kívánkozik utólagos kiegészítésként az a 1999 szeptemberi tudósítás, amely újabb rongálásokról ad számot. A figyelem központjába került kastélyt nemcsak féltő, óvó szemek vigyázták. A szándékos pusztítás még egy utolsó (remélhetőleg a legutolsó) hulláma a kastély utolsó faragott kőkapuját is lerombolta. Nem hiába jelezték már az 1968 helyreállítási terv beavatkozási programpontjai között kiemelt fontosságúnak: a falak rongálását megakadályozandó a kastély körülkerítését, őr alkalmazását.
A kastélyt díszítő szobrok jelenlegi állapotának leírását, tekintettel azoknak a kastély rangjában és megjelenésében játszott meghatározó szerepére, a szakdolgozatban külön fejezetben tárgyaltam. Ezúttal ide fűzök belőle néhány gondolatot.
A szobrokat a XVIII. sz. közepén végzett nagy barokk átépítések során készíti Johann Nachtigall. A legtöbb, mintegy galériaszerűen, az új, patkó alakú udvar keretezését alkotó istálló, lovarda és főbejárat épületeinek attikáját díszítette. A Bíró féle monográfiában közölt korabeli szerződések 36 szoborról beszélnek, de későbbi publikációkban a 30, 32, 39, 63-as számok is megjelennek. Néhányban közülük a szobrok attribútumaik szerinti beazonosítását is közlik, ám, mint Bíró József megjegyzi, az attribútumok néhány esetben hiányosnak ítélhetők meg s így munkaprogram hiányában, értelmezésükben ő is bizonytalanságot érzett.
Megjegyzése, miszerint a szobrok programja Bécsből származik, megszabhatja a munkaprogram kutatásának egy lehetséges irányát.
Ma egy szobor áll még "in situ" - a Héliosz szobor. A többi, számban hiányosan, Kolozsváron,, részben a Történelmi Múzeum középkori kőtárában (melynek helyiségei jelenleg bérirodaként működnek), részben a Gyűjtemények Múzeumának udvarában, a szabad ég alatt, többé-kevésbé csonka állapotban lelhető fel. Az ismereteim szerint jelenleg fellelhető, 34 szoborról repertóriumot állítottam össze, egyenként megjelölve lelőhelyüket, szemrevételezéssel megállapítható állapotukat, és a beazonosításom után bizonyítást nyert eredeti helyüket. Állapotukat fotókkal, eredeti elhelyezésüket rajzvázlatokkal illusztráltam.
A hajdani munkaprogram elméleti rekonstrukciója alapján megpróbálható a még hiányzó (megsemmisült ?) szobrok felkutatása, esetleg pótlása, természetesen a fellehető analógiák segítségével. A rekonstrukciót megnehezíti a szobrok számát illető, fent említett bizonytalanság, a források egymásnak ellentmondó megállapításai.
Mindez további vizsgálódásra ösztönöz.
Az általam feltételezett 46 db. alakos szobor (37 + 3 + a főépület homlokzatait díszítő 6 szobor) és a forrásokban jelzett 18 db. díszurna csak részben maradt meg. Nagyrészükön a fej ill. végtagok letöredeztek. Azok a szobrok, melyek jelen pillanatban is szabad ég alatt állnak, szemmel láthatólag mutatják az időjárás viszontagságainak nyomait. A kőanyag pusztulása nem erőteljes, de beindult, mállását gombakárosodások is serkentik.
Egy feltételezett rekonstrukciós folyamatban, a szobrok épületre történő visszaállítása, jelenlegi hiányosságukat tekintve - ez úgy számukra, mint állapotukra is vonatkozik - nem javasolt. Ugyanakkor művészettörténeti szempontból elfoglalt előkelő helyük révén, mint az erdélyi provinciális, laikus barokk szobrászat kiemelkedő és összességükben is egyedülálló alkotásai, feltétlen restaurálást igényelnek.
A meglévő, a későbbiekben restaurált szobrok, múzeumi körülmények között, a helyreállított épület boltozatos pincéiben megrendítő tanúságtétellel szolgálnának “létük” 245 esztendejének legutóbbi évtizedeiről, jelezve az utókor társadalmának, hogy az örökölt mely a társadalom tulajdonában letétet nyert, csak egyszer tudja elpusztítani az emberi felelőtlenség, visszafordíthatatlan folyamatként.
A kastély jelenlegi (1997 május, 1998 augusztus) állapotát szintén fotódokumentációban rögzítettem, melyet a függelékrészben mutatok be.
A helyreállítást megelőző tudományos munka című fejezetben külön részleteztem a műemlékvédelemben kívánatos tudományos dokumentáció által megszabott elvégezendő feladatokat, megválaszolandó kérdéseket, melyek a tervezéshez szükséges valamennyi alapadatot tartalmazhatják
A tulajdonjoggal kapcsolatos problémák felvázolása után sorra veszem az építésztörténeti dokumentáció egyes részfejezeteit: a régészeti feltárást: szükségességét már Bíró József megfogalmazta; az állapotrögzítő felmérési terveket: ezek az épület meglévő kialakítása mellett tartalmazzák mindazokat a tudományos igényű kutatási adatokat, melyeket a régészeti, művészettörténeti, építészeti valamint restaurátori szempontok figyelembevételével, ezen ágazatok szakembereinek összehangolt irányítása alatt végzett épületkutatás feltár.
A dolgozat nagy részét a vonatkozó szakirodalom feldolgozása teszi ki. További feladat lenne azoknak az iratoknak, okmányoknak a felkutatása, számbavétele, amelyek a háborús pusztulás után szétszóródtak, ill. másolatban esetleg megőrződtek. A kastélyban őrzött anyag megmentett töredéke a háború után elkerült az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltárába, majd ennek megszüntetésével a kolozsvári Állami Levéltárba. Néhányukból részleteket, XVIII sz. eleji leltárakat, urbáriumokat, B. Nagy Margit közölt. Ezek alapján megpróbálható a barokk átépítések előtti állapot rekonstrukciója. De említést érdemel még a budapesti Ráday levéltár a maga Bánffy hagyatékával, vagy az Országos Levéltár ide vonatkozó anyaga.
A kastély, az évszázadok folyamán az adott korra jellemző kialakításban működött, nyújtott életteret a hozzá tartozóknak. Erről a hosszú történelmi periódusról eredeti terv, képi ábrázolás szinte semmi nem maradt fenn. A '30-as évek fotóanyaga Bíró József, Marx József vagy Szöllőssy Kálmán összeállításában ugyanazt az építési periódust, belső enteriőröket ábrázolja. Fontos e képanyag áttekintése, rendszerezése, információtartalmuk számbavétele, egy olyan összeállítás tárgyaként, mely megjelöli ezen források állapotát, leírását, lelőhelyét. Ez természetesen nem csak a fotóanyagra, hanem a fellelhető tervanyagra is érvényes.
Az írásos dokumentumokban található leírások, urbáriumok segítségével, azokat a fenti kép- és tervanyaggal kiegészítve, elkészíthetők azok az áttekintő periodizációs rajzok, melyek egyértelművé teszik a leírásokban megfogalmazott, az egyes építési periódusokra (és sajnos a pusztulási periódusokra) jellemző állapotot, láttatják az összefüggéseket, értelmeznek, nem fedve el ugyanakkor a tényeket.
Az épület elméleti rekonstrukcióját rögzítő rajzi ábrázolások az előkerült, hiteles részleteket a rendelkezésre álló építészettörténeti ismeretanyag segítségével beleágyazzák egy feltételezett összefüggésrendszerbe, törekedve egy bizonyos építészeti periódus konkrét megjelenítésére, gyakran kimutatva a még tisztázatlan pontokat és rávilágítva a további kutatás szükségszerűségére. A látványos rekonstrukciós képi megfogalmazások azonban, amellett, hogy a helyreállítást fedező pénzforrások megnyílását elősegítik, magukban rejtik azt a veszély miszerint mind az építtető mind a közönség a felújításban számon kérheti a rajzon megjelenített látványt.
Egy kastély, természetéből adódóan, jelentős történelmi és művészeti töltettel megáldott műszaki létesítmény. E fogalmat egységében kell kezelni, így válik értelmezhetővé, így lehet ezen sokrétű értékek hordozóját megérteni, megélni. Fontos tehát a fenti dokumentáció eredményeinek építészettörténeti összefoglalása, értékelése és ennek alapján a helyreállítási javaslat megfogalmazása.
E munka kereteit meghaladja annak a műszaki dokumentációnak az összeállítása, mely kézikönyv lehetne - és a műemlékvédelem mai gyakorlatában kell is legyen - egy helyreállító, restauráló szándék kivitelezésében. Fontos azonban leszögezni, hogy egy helyreállított műemlék gyors pusztulása korszerű, megelőző diagnosztikai vizsgálattal megelőzhető és az erre épülő műszaki megoldások távlati megtakarítással járnak.
Köztudott, hogy a műemlékek helyreállítását megelőző tudományos dokumentációt csak akkor tekinthetjük teljesnek, ha világos képet ad a műemlék műszaki állapotáról, a pusztulás mértékéről és okairól, tehát tartalmazza az épületdiagnosztikai vizsgálatok eredményeit. Ezeknek fontosságát hangsúlyozva szóltam az egyes szakági vizsgálatokról, kiemelve műszaki megalapozottságuk szükségességét.
A helyreállítási folyamat ütemezhetősége, a helyreállítás hitelessége
A jelenlegi állapot ismerete, a jövőbeni hasznosítás ismeretének hiánya ellenére, a teljes műemléki helyreállítás igényét fogalmazza meg, még akkor is, ha ezt anyagi megfontolásból ütemezni kell.
Három helyreállítási ütemet különböztetek meg, melyek szétválasztása nem szükségszerű, de betartásuk irányadó kell hogy legyen. Az egyes ütemeknél az általános elvek ismertetése után, külön kitértem az épületre vonatkozó konkrét feladatokra is.
Állapotát tekintve egyértelműen kijelenthető, hogy a kastély veszélyeztetett helyzetben van; ezért mielőbb el kell végezni a legsürgősebb állagvédelmi, szerkezet-helyreállítási munkákat, annak érdekében, hogy egy végleges és méltó megoldás megvalósításáig további veszteségek ne keletkezzenek.
Az épület állékonyságának biztosítása mellett meg kell vizsgálni azt a minimális megerősítő beavatkozást, amely a nagy volumenű, új szerkezetek helyett, hosszú távra megoldást ad, amely nem hangsúlyos és a régi, eredeti szerkezetek károsítása nélkül elbontható.
Az alkalmazandó szerkezeteket csak akkor szabad beépíteni, ha kellő információ és azt megerősítő tapasztalat áll rendelkezésre, és úgy, hogy ezek meglévő értékes részeket ne takarjanak el, ne akadályozzák a további kutatást, feltárást, a másodlagosan elhelyezett elemek kibontását.
Az első ütemként tehát a pusztulást megakadályozó állagmegóvási munkálatokat, a meglévő értékek védelmét szolgáló megoldásokat határozhatjuk meg
E tanulmány során kialakult összkép nem indokolja egy korábbi (szubjektív módon kiválasztott) építési periódusnak megfelelő helyreállítást. A kastély az erdélyi reneszánsz belsőudvaros, négysarokbástyás vártípusának jellemző példája, amely derűs nyílásrendszerével összhangban, ahhoz igazodó barokk formaelemekkel, sőt egész épületrészekkel gazdagodott, növelve nagyvonalúságát, könnyed, de rangjához méltó eleganciáját. Ez a világi nagyvonalúság (valamint a helyi mesterek provincializmusa) az, mely lehetővé teszi a kastély számára, hogy a későbbi korok klasszicista és neogót stílusjegyeit is egységbe tudja foglalni.
Ennek az egységnek a helyreállítása azon elv érvényesítését jelenti, miszerint “ a műemléképületen minden kor hozzátétele tiszteletben tartandó” , de “a korábbi állapot kiszabadítása csak kivételes esetben jogosult”. Ugyanakkor a kutatás során feltárt rétegek értékekeit, az egyéb konzerválási, restaurálási és ásatási eredményekkel együtt pontos dokumentációban össze kell foglalni.
A restaurálási tevékenység több, mint a meglévő állapot megmaradásának biztosítása. A többlet a műemlék esztétikai és történeti értékeinek teljes kibontását jelenti, abból a célból “hogy megértsük az emléket, megismerjük történetét és jelentőségét, biztosítsuk anyagi mivoltát, restaurálását, revalorizálását...”
Ennek szellemében a következő ütem a meglévő értékek helyreállítását tűzi ki céljául, állagmegóvást irányoz elő egyelőre, az épület jövőbeni rendeltetésétől függetlenül.
A kastély jövőbeni funkciójának megválasztásánál és a funkció érdekében való átalakítás szempontjai meghatározásánál a gazdasági érték növelése mellett a hitelesség megőrzése elsődleges fontossággal bír. Kulturális és szellemi értékéből adódóan olyan hasznosítási célokat kell meghatározni, amelyek a társadalom erkölcsi és szellemi szükségleteit szolgálják.
Az új funkció kijelölése is meghatározhatja a műemlék megvédésének a sorsát. Alacsony társadalmi presztízsű funkció nem tudja finanszírozni az átlagosnál magasabb költségigényt, míg egy magasabb igényszint a megvalósítás, üzemelés stádiumában az értékek fokozottabb megbecsülését, védelmét eredményezheti. (Itt jegyezném meg, hogy pl. a múzeumi hasznosítással kapcsolatos problémák leginkább abban keresendők, hogy az épület nem erre a célra épült, de történeti-esztétikai értékei révén azzá vált, önmaga funkciójának tárgyi részeként.)
Továbbá a hasznosítás során szükséges a hosszútávú gondolkodás is, a későbbi igényváltozások megsejtése, ami feltétele annak, hogy a frissen felújított épület hosszú időn keresztül megőrizhesse pompáját, és ugyanakkor ne legyen akadálya a változó igények kielégítésének.
A harmadik ütem gondolataként leszögezhetjük, hogy a rendeltetés meghatározza az alkalmazott megoldásokat, ezért a hasznosítás megválasztása során ennek tudatában kell a döntéseket meghozni
A történeti belső terek helyreállításánál törekedni kell az eredeti terek tipológiájának a megőrzésére.
Természetesen egy helyreállításnál fontos a berendezési tárgyak értékének tudatosítása; az, hogy azokat a berendezési tárgyakat, melyek fellelhetők és beazonosíthatók, lehetőség szerint történelmi környezetükben kell megőrizni, eredeti rendeltetésüknek megfelelően kell használni.
Feltehetőleg csak ebben a helyreállítási fázisban kerülhet sor a kastély közvetlen környezetének, a történelmi parkkal kapcsolatos teendőknek az átgondolására. Ezzel kapcsolatban elsődleges feladatként a korábbi terveken jelzett terület dendrológiai felmérést kell megjelölni. Az így összegyűjtött adatok ismeretében meg kell határozni, melyek azok a még értékelhető, fennmaradt kertépítészeti elemek, melyek ismeretében körvonalazható a kastély környezetét adó kertészeti szempontból helyreállítandó terület.
A helyreállított műemléknek meg kell teremteni azt a méltó keretet, mely a hitelesség határain belül a múltjára utal és visszaemeli korábbi rangjára, visszaállítja azt az egységet, mely a kastély és környezete között (mint egységes művészeti alkotás elemei között) korábban fennállt, szem előtt tartva, hogy a táj, amely az ember-természet kölcsönhatásának kifejezője, maga is műemlék.
A dolgozat végi függelékben külön jegyzékben rögzítettem, tematika szerint rendeztem a kastélyra vonatkozó fotókat és illusztrációkat (az 96 tételből - 19 bemutatva) ill. terveket és rajzokat (az 52 tételből - 18 bemutatva), melyek részben a közölt bibliográfiában feltüntetett publikációban már megjelentek, részben archívumokban, gyűjteményekben fellelhetők.
Az összeállítás célja a kastély pusztulás előtti állapotának rögzítése, felelevenítése, illetve a publikált képanyag beazonosítása.
A kastély 60’-as, ill. ‘90-es évek végi állapotát további két külön fotódokumentációban mutatom be (40+41 felvétel).
Szintén a függelék részét képezi a losonczi Bánffy család tagjainak névmutatója (200 név), valamint a család egyes tagjai, ill. nemzedékei között eligazítást segítő leszármazási tábla.
A Bánffy család Zsigmond korától 1945-ig vallhatja magáénak a bonchidai birtokot.
Ezért a kastély történetének tanulmányozása során nem tekinthetünk el a szerteágazó és gyökereiben a tatárjárás idejéig visszanyúló Losonci Bánffy család genealógiai szempontú tanulmányozásától. Szükséges a család történetének megértése, áttekinthetőség reményében folytatott tanulmányozása.
A rendelkezésünkre álló, és e témában igen szerteágazó irodalom tanulmányozása során nem egy egymásnak ellentmondó, kérdéses adat merült fel. Szakdolgozatom keretét természetesen meghaladta a Bánffy család történetének, származási táblájának letisztázása, , de a kastély előtörténetének, esetleg pontos eredetének meghatározása szempontjából fontos volt ezen irodalom adatainak rögzítése, s fontos ezeknek az adatoknak a felhasználása a későbbi kutatások során is.
A Bánffy família címerei, úgy a grófi, mint a bárói ágon, a kolozsvári Farkas utcai templom halotti címerei között szép számban megtalálhatóak. Áttekintésük a kastélyban szereplő faragott kő címerek rekonstrukciójában játszana szerepet, természetesen ez utóbbiak fotóanyagával, leírásával együtt.
A kastélyra ill. a Bánffy családra vonatkozó 98 tételes bibliográfia a tanulmány forrásmunkáit összegzi. A listát az azóta eltelt fél év alatt tovább lehetett bővíteni, részben korábbi, részben friss kiadványokkal.
Utószó
“Egy adott kulturális örökségért való felelősség és törődés főként azé a kulturális közösségé, amely létrehozta azt, de azé is, amelyre rá van bízva” (Nára 1995), értékét pedig annak a kultúrának az összefüggésében határozzuk és ítéljük meg, amelyhez tartozik. “A kulturális örökség ezen egyetemes jellegét tekintve teremthetők meg azok a jogi és pénzügyi keretek, melyeken belül elképzelhető a határokon átívelő együttműködés, adományozás és adományfogadás” (Weimar 1997).
Szinte válasz az előbbi, a műemlékvédelem nemzetközi fórumain elhangzott megfogalmazásokra az a ’99 tavaszán kelt újsághír, mely szerint román-magyar államközi egyezmény született, többek között a kastély közös restaurálására is. A terv szerint restaurátorképző központ nyílik Bonchidán, s ez hosszú távon a kastély restaurálását is céljául tűzi ki. A két ország közötti viszony rendezésének haszonélvezője lehet tehát többek között a bonchidai Bánffy kastély is.
A műemlékvédelem Velencei Chartája a hitelességet kéri rajtunk számon, a kastély, annak kulturális-történelmi töltete a védelmet, a jelenbe való átmentést. A hitelesség azonban relatív fogalom; értelmezésénél olyan paraméterekkel kell számolni, mint maga a megőrzött emlék, az emlékkel kapcsolatos kutatások, vizsgálatok eredményei, a helyreállítás anyagi és műszaki lehetőségei, a régió, mely mindennek teret ad.
A kastély romokban áll, védelme, revitalizációja nem kérdés, hanem feladat. Feladat, melynek vállalása, céljainak megvalósítása kötelesség.
A kastély romokban áll, védelme, revitalizációja nem kérdés, hanem feladat. Feladat, melynek vállalása, céljainak megvalósítása kötelesség.
Jövőt tervezni csak a múlt ismeretében lehet. Éppen ezért, a múltat lehetőségeink szerint, kötelesek vagyunk megőrizni. Ám a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle: élettelenné válik, ha csupán tárgyi örökség. Építészetileg a műemlék nemzeti identitásunk legfontosabb mozzanata, melynek védelme során az építő gondolatot előtétérbe kell helyezni annak fennmaradt anyagi emlékéhez képest. Ha veszni hagyjuk, vagy hibás, hamis módon történik a helyreállítás akkor a megismerés lehetősége vész el, vagy nehezül meg örökre.
A jelenben a múlt valójában nem az, ami fennmaradt, hanem amit megismerünk belőle.
Dávid Gyula