M Ű E M L É K V É D E L E M
I. évf. 2. szám
Az Architectura Hungariae elektronikus folyóirat műemlékvédelmi rovatának első közlését “tartja kezében” az olvasó. Nehéz feladat egy szerkesztő számára az új, eddig nem ismert módszerek és elvek alkalmazása úgy, hogy azonnal élesben, a szakma nyilvánossága elé kerül az, amit közlésre méltónak és talán érdemesnek is ítél. Könnyű és nehéz helyzetben vagyunk akkor, amikor a műemlékvédelem területéről szeretnénk cikkeket közreadni. Könnyebb a helyzet azért, mert azok, akik ezen a szakterületen működnek törvényszerűen és szükségszerűen maguk is “író emberek”. Könnyebbséget jelent az is, hogy a szakterület a viták – és nem csupán a szakmai viták – által érintett. Sokaknak van a közvéleménynek szánt és a közvélemény érdeklődésére is számottartó véleménye, amit magunk is, szerény eszközeinkkel, szívesen teszünk közzé. Helyzetünk nehézsége abban rejlik, hogy számos olyan publikációs lehetőség kínálkozik, ahol az írások megjelenhetnek. Ezeknek a döntő részét az Országos Műemlékvédelmi Hivatal gondozza, de napilapok és népszerű folyóiratok is szívesen közölnek az épített örökséggel kapcsolatos közléseket.
Amiben egyértelműen hiányt szenvedünk az az elméleti vélemények, viták ütköztetésének a színtere. A markáns elvi véleményeket közlő, a nézeteket ütköztető lehetőség alig van. Ennek talán jeles példáját kínálja a Magyar Műemlékvédelem X. kötetének elején közreadott elméleti vita is. A kötet megjelenésének dátuma 1996, a vitairatok keletkezésének az ideje 1984. Minden érdemi vitának akkor van értelme, ha a nézetek találkozásának a sebessége napokban, esetleg hetekben mérhető. Bár a Dávid Ferenc által közzétett vélemény a műemlékvédelem és a posztmodern építészet kapcsolatáról még ma is időszerű, számos ponton megfogalmazása már nem időszerű. És természetesen ugyan ez vonatkozik a vitapartnerek mondandójára is.
Írásom, amelynek eredeti változata az Egri Nyári Egyetem Közleményeiben jelen-ik (-t) meg a műemlékvédelem egyik izgalmas területének, a föld alól előkerült romemlékek helyreállításának kérdéseivel foglalkozik. Azzal a szándékkal adom közre írásomat, hogy talán néhány gondolatom vitára ösztönzi azokat, akik olvassák és válaszuk és véleményük egy élő, napi “beszélgetés” sorozat kiindulása is lehet.
1999. június
Dr. Mezős Tamás
Tartalom:
Mezős Tamás: Amit a német nyelvterületen “Bodendenkmalschutz”-nak neveznek letöltés /103 kB/
Microsoft Word doc
MEZŐS TAMÁS
Amit a német nyelvterületen “Bodendenkmalschutz”-nak neveznek*
A német műemlékvédelem finom distinkciót tesz elnevezésében a föld alól, régészeti eszközökkel felszínre hozott épületmaradványok és a felszínen – a történelem folyamán folyamatosan létező, de romos állapotban fennmaradt – töredékes, csonka építészeti alkotások között. Ez utóbbi, tehát a rom – egy hajdanvolt épület vagy vár például – használaton kívüli állapotában is része a tájnak, a környezetnek. Abban az állapotában tartja megőrzendőnek a műemlékvédelem, amelyben ma is áll. Ez az az emléktípus, amelyhez a múlt században romantikus eszmék társultak, amely önmagában is egy kulturális felfogás megnyilvánulása lehetett. Az antik kultúra hagyatékára rácsodálkozó felvilágosodás nem csak az elképzelt építészeti alkotások nagyszerűségét értékelte, hanem fontosnak és kiemelten jelentősnek tekintette a rom emléket magát is. Elég itt csak Piranesi metszeteinek kutúrtörténeti jelentőségére és hatására utalnunk. Nem csupán ma és nem csupán Németországban tartják-tartották fontosnak, hogy ezek az emlékek változtatás nélkül maradjanak fenn. Két jellemző példára hivatkozom: az egyik és az ismertebb, a Kölni Dóm esete, amely befejezetlenül évszázadokon keresztül meghatározta a város képét. A XIX. század elején a múlt iránti hódolat, a nemzet történelmének tisztelete iniciálta azt a felbuzdulást, amely a templom teljes felépítéséhez, befejezéséhez vezetett. A kilakult elvi-eszmei vita egyik sarkalatos problémája volt, hogy van-e jogunk beleavatkozni egy torzóként fennmaradt épület sorsába. A vita hevességét még az a tény sem befolyásolta lényegesen – a vitatkozó partnerek helyzetét még az sem erősítette (vagy gyengítette) –, amikor 1814-ben megtalálták a Dóm eredeti középkori terveit. Tehát elvben már semmi sem akadályozta volna az építés befejezését, az eredeti tervezői szándék nyilvánvalóan és egyértelműen megvalósítható lett volna. A kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy az évszázados látvány megőrzése-e a cél vagy egy más kulturális közegben létrejött alkotás létrehozását vállalják-e. Pro és kontra érvek hangzottak el a korabeli szakmai vitában. Talán érdekes megjegyezni, hogy az eredeti formában való építést elutasítók között több volt a máig ismert, jelentős név – közülük is kiemelkedik Karl Friedrich Schinkel neve –, míg az építést támogatók jószerivel csak az újáépítésben játszott szerepüknek köszönhetik, hogy nevük fennmaradt az építészettörténeti és a műemlékvédelmi tankönyvek lapjain. A probléma változatlanul létezett még bő háromnegyed évszázad elmúltával is, amikor a heidelbergi kastélynak a porosz-francia háborúban kiégett reneszánsz palotáinak újjáépítése felmerült. Az egyik szárnyat eredeti formájában rekonstruálták, de az udvar másik oldalán hasonlóan romos épület rekonstrukcióját a közfelhábrodás megakadályozta. A köz ebben az esetben nem csak a szakmai közvéleményt jelenti, hanem a múlt értékei iránt érdeklődő “dilettanti”-k nézetei ebben az esetben is a hivatalos szakma neves képviselőinek véleményét erősítették. Nem szabad újraépíteni azt, ami évszázadok óta rom állapotában része a környezetnek.
Napjaink aktuális hazai – és természetesen nemzetközi – elméleti vitái sem adtak választ erre a közel 2 évszázados kérdésre. Elég hivatkoznunk a várbeli, egykori Hadügyminisztérium épületének sorsát eldöntő szakmai csatározásokra. Nem az elfogadható funkció meghatározása körüli vitára hivatkozom, hanem arra, hogy vajon a mai romos állapotból mennyi az amit meg kell tartanunk, mennyi az ami az eredeti tömegből visszaállítandó és milyen formában, illetve mennyi bontható le – az építészetileg egyébként nem túlságosan jelentős – épületből. Említhetnénk a műemlékvédelem körüli vitákat kiváltó Zsámbék legújabb helyreállításának a példáját is. A vitát kezdeményező Melocco Miklós szobrászművész a tájba harmonikusan illeszkedő rom látványának radikális megváltoztatásával vádolta a műemlékvédelem szakembereit. Jankovics Marcellnek a Magyar Nemzet egyik márciusi számában megjelent írása pedig “posztmodern szellemű” beavatkozásnak tekinti mindazt ami a romtemplommal történt Möller óta (sic !) mindmáig, utóbb Sedlmayer János terveinek megvalósításával és kevésnek tartja a beavatkozást. Szerinte a rom purista szellemű helyreállítása lenne kívánatos.
Vagy a másik kérdés: mennyire kezelhető együtt a varsói óváros – és számtalan súlyosan sérült történeti együttes – II. világháború utáni “helyreállítása” – lényegében rekonstrukciója – a romoknak, mint műemlékeknek a védelmével kapcsolatos elvi-elméleti problémákkal. Meggyőződésem, hogy egészen más kérdés ez és megint más a romok bemutatásának a kérdése. A probléma másságát az adja, hogy Varsó központjának és a királyi palotának a pusztulása a lengyel nép elpusztításának szándékából következett a varsói felkelés tragikus epilogusaként. Nem a nemzet pusztult el, hanem a pusztító semmisült meg. Elégtételt jelentett a háború után a nemzeti múlt újjáélesztése, amit ebben az összefüggésben épp úgy politikai döntés eredményének értékelek, mint a korábbi kölni példát, vagy a nem citált speyeri dóm hasonló esetét. Politikától nem mentes a porig rombolt frankfurti Goethe-ház újraépítése szintén az ’50-es évek elején. Vitathatatlanul fontos reliquiája a német kultúrának – nem építészeti okból – a költő szülőháza, ahol már a múlt században múzeumot rendeztek be. A ház azonban a ’30-as évektől a Nemzeti Szocialista Párt helyi szervezetének központja volt. A II. világháború után a német lelkiismeret – elismerve az épület kulturális jelentőségét – aggályosnak tartotta a közelmúlt tragédiájához való kapcsolat miatt az újjáépítést. Közel 10 év kellet a döntés meghozatalához, a Goethe-ház eredeti formájában ma is látogatható a Maina partján. A döntést, és szempontunkból ez a lényeges, itt is a politika szintjén hozták meg és nem az illetékes műemlékvédelmi hatóság elhatározása volt.
Annak ellenére, hogy építészetileg és a városkép szempontjából is talán lényegesebb problémát vetnek fel az idézett példák, mégis a számtalan elméleti és gyakorlati konferencia témájául választott romemlékek bemutatásával szeretnék foglalkozni. Azokkal az emlékekkel tehát, amelyek a föld alól, régészeti eszközökkel kerülnek a felszínre. Azokkal az emlékekkel, amelyeket évszázadokon, esetleg évezreden keresztül a feledés homálya rejtett el a közelében élők szeme elől. A mindenkori hétköznapok telepedtek rájuk és esetleg, szerencsés esetben, csak az írásos források utalásai óvták meg őket a teljes megsemmisüléstől, az elfelejtéstől.
Elsőként nem technikai feladatként kezelem a rom bemutatását és nem is elsősorban az eredeti épülethez való kapcsolat érzékeltetésének, megmutatásának építészeti eszközei foglalkoztatnak. Mégcsak nem is a Karták előírásainak megtartásával, vagy az ajánlások ortodox betartásához ragaszkodó nézetekkel szeretnék vitába szállni. A probléma aktuálitását egy napi feladat adta. A minap vehettem részt egy hosszú hónapok óta húzódó rom bemutatásával kapcsolatos egyeztetésen. Az emlék a szombathelyi Fő tér egyik rövidebbik oldalát határoló házsor három elemének elbontása után került elő. Mint lenni szokott, a maradványok mélyebben voltak annál, semhogy bemutatásuk a jelenlegi környezetbe ágyazható lehetne. Magasabban feküdtek viszont a kívánatosnál, vagyis nem lehetett az épületmaradványokat egy teljes szinttel mélyebben megmutatni az érdeklődőknek. A bemutatás számára rendelkezésre álló terület korlátozott. Részben a szomszédos épületek és műtárgyak szabnak határt, részben pedig a tervezett épület funkciójából következően néhány helyiség elhelyezése törvényszerűen csak a pincében és erős minimális alapterületet meghatározó korlátozással volt megoldható (a földszintet elfoglaló bank széfje és irattára). A feltárások befejezésekor tett látogatásán az Ásatási Bizottság tagjai szakvéleményükben a romok bemutatását feltétlenül fontosnak tartották. Savaria jelenlegi városszövetében a Borostyánkő út feltárása különös csemegét kínálhat az érdeklődők számára. Valóban olyan jelentős ez a látvány? A főútba betorkolló mellékutca, a mindkettő alatt futó, csaknem embermagasságú csatorna és a szegélyező porticus néhány oszlopszékének és az utcákat övező házsorok homlokzati alapalapfalainak a látványa valóban érdemessé teszik az ásatási területet a bemutatsára? Akkor amikor 1992-ben Hajnóczi Gyulával először megkaptuk a tervezési feladatot a szintén szombathelyi MÁV székház pincéjében konzervált romok képe ötlött fel bennünk. Már több mint 30 éve járt akkor Hajnóczi rendszeresen Szombathelyre és még a Pannonia könyv megírása előtt sem sikerült megnéznie a romokat. Az egyértelműen megfogalmazott kérdés: szabad-e akár a MÁV székház pincéjéhez, akár az óbudai Táborvárosi Múzeumhoz vagy a pécsi Geisler Eta utcai bemutatáshoz, a soproni Forumnak a Locomotiv Tours pincéjében ízléssel és igényesen helyreállított részletéhez hasonló, a legjobb szándékkal helyreállított maradványokat a városra hagyományozni. Akkora-e az érdeklődés az antikvitás emlékei iránt, hogy ami másutt nem kelti föl az érdeklődést, éppen Szombathelyen fog csoportokat vonzani? 1992-ben viszonylag nagyobb terület állt a régészeti bemutatás rendelkezésére mint ma. Lehetőség volt a szomszédos épület pinceszintjének felhasználására, ahová római kori hangulatú deversoriumot (kiskocsmát) terveztünk. A földszintről a porticusban vezetett lépcsőn keresztül juthatott le a látogató a pinceszintre. A római járószintig a födém megnyitásával biztosíthattuk a kellő belmagasságot. A látogatót ezután az utcakereszteződésben – a “gyalogátkelőt” lesűlyesztve – vezettük át a rekonstruált eneriörbe, lehetőséget kínálva a csatorna megtekintésére. Sajnos a terv – mint annyiszor – csak terv maradt. A beruházó nem tudta finanszírozni a több emeletes bevásárlóközpont építését. A romok az évek során pusztultak, mígnem az idén újabb beruházó jelentkezett, némileg csökkentett programmal. Redukálni kellett a rom közvetlen környezetét is, de a beruházó meg szerette volna őrizni a bemutatás eredeti koncepcióját, ha nem is kocskaménkt (a konyha elhelyezésére, a mai körülmények között, nincs lehetőség), hanem egy kis kávézó megépítésével. Ennek helyét a kevésbé jelentősnek vélt É-D-i út felének és a tér felé eső porticus és házak homlokzatának megsemmisítésével és a szint radikális sűlyesztésével vélte biztosítani. Kicsit esetlegessé vált így a ’92-es tervben javasolt megközelítés és a csatornák találkozásának a megmutatása, de sajnos fel sem merült, hogy az elbontandó É-D-i útért történt korábban minden, ugyanis ez maga a Borostyánkő útnak a városon átvezető szakasza. Az etikai kérdés pedig úgy hangzott, elbonthatunk-e egy darabot Szombathely majd 2000 éves elődvárosából azért, hogy egy bizonytalan sorsú, önmagát és a romokat fentartani esetleg képtelen kávézót építsünk a maradványok helyére. Hosszú hónapok vitái után a műemlékvédelemnek kellett engednie. A beruházó nem értette meg a problémát. Ő biztosította volna szerkezetileg a kávézó építésének és az útkereszteződés bemutatásának lehetőségét. Bízott abban, hogy találnak egy befektetőt, aki megveszi a több mint 400 m2 alapterületet, amelyből kb. 160 m2-en megépíti a kávézót és elvégezteti mintegy 250 m2 romterület konzerválását. A tárgyalások fél éve alatt ilyen vállalkozót nem találtak és számomra kétséges, hogy egyáltalán akad-e ilyen befektető.
Ilyen körülmények között – meggyőződésem szerint – az építész, a műemlékvédő csak a maradványok minél teljesebb fennmaradása, fenntartása mellett érvelhet. Kisebb kárt okozunk, ha a visszatemettetjük az útkereszteződést vagy megkíséreljük a lehető legnagyobb felületen a földszintről bemutatni a romokat. A le nem zárt vita ez utóbbi végkifejlet felé terelődik. Amennyiben a beruházó OTP vállalja, hogy a bankfiók közönségforgalmi termének padozatát kb. 25 m2 felületen áttörve és páncélüveggel lezárva építse meg, az útkereszteződésből legalább a csatornacsatlakozás és néhány m2 útburkolat és az utcai porticus sarka láthatóvá tehető. Rekonstruálható az utcai árkádsor sarokoszlopa, amennyiben előkerülnek a rekonstrukcióhoz minimálisan szükséges elemek.
E hosszúra sikeredett bevezetővel arra szeretem volna felhívni a figyelmet – és ez a szemléletmód nem idegen a ’90-es évtized európai szakmai gondolkodásától sem –, hogy a helyreállítás, a bemutatás megtervezése nem korlátozódhat a szűken vett szakmai, építészeti, műemlékvédelmi feladatok megoldására. Többek között és mindenek előtt a régész és az építész felelőssége a bemutatás “életképességének” garantálása.
Rommaradványok bemutatása mindenütt, kulturától, környezettől, éghajlattól függetlenül összetett és általánosan alkalmazható szabályt nehezen elfogadó feladat. Általában igaz az, hogy a bemutatás valakinek készül, látogatókat, érdeklődőket vár. Vulgárisan fogalmazva a bemutatás “haszna” az, hogy látogatók ezrei, tízezrei (mint Aquincumban) és százezrei (mint a nagy német és osztrák régészeti parkokban) keresik fel a régmúlt újrateremtett maradványait. Tudott, hogy a romkert, a régészeti park sohasem lesz képes eltartani önmagát. Nem az a szándék hozza létre, hogy nyereséget termeljen. Minden közösség az építészeti és a kulturális érték megmutatásának szándékától vezérelve, a fentartás költségeinek vállalásával hozhat csak létre ilyen együtteseket. De még itt is létezik egy különlegesség, egy másutt nem látható – jó értelembe vett – attrakció, egy muzeológiai, pedagógiai ötlet ami miatt érdemes éppen ide eljönnie annak, akit érdekel a múlt. Gerő László szellemesen jegyezte meg a ’70-es évek eleji Aquincumról: az ember azt hihetné, hogy a rómaiak alaprajzban és nem házakban éltek. Itt is szükség volt a rendszeresen megújuló múzeum mellett a macellum kis körépítménye magasságának az érzékeltetésére, a Collegium Iuventutis peistyliumának bemutatására az udvart övező folyosó oszlopainak a felállításával, a Forum egy szegletének megemelésére és nem utolsó sorban rendezvényekre: gladiátor játékokra, floraliara, vagy színházra mint Gorsiumban. Ezek az események és az erőfeszítés, hogy a helyszínen didaktiuksan és nem szájbarágósan igyekeztek elmondani, hogy melyik épület mi lehetett. Könyvek, füzetek, tájékoztató táblák sokasága kellene még a meglevők mellett a jobb tájékoztatás érdekében. És talán ez az, amit a német műemlékvédelem színvonalasabban, nagyvonalúbban old meg. Az erdőben álló limes-menti őrtorny falmaradványait is könnyen meg lehet találni. Minden helyszínen térképeken jelzik az építés korának uralmi állapotát és ebben a meglátogatott emlék helyét, szerepét. Ahol kell rekonstrukciós ábra érzékelteti az elképzelt eredeti látványt, fénykép utal a rekonstruált állapotra. Az eredeti falmaradványok és a kiegészítés akkurátus elválasztása nem lényegi kérdés sehol sem – legalább a Római Birodalom általam ismert európai és ázsiai “utódállamaiban”. Többször kérdezték már külföldi kollegák: mit akarunk jelezni a vörös vonallal, a didaktikus csíkkal. Számomra, számunkra fontos már, a külföldieket inkább zavarja. Luxemburgban láttam hasonló jelzéseket, de például Franciaországban az eredeti koronát megtisztítva egyszerűen kátránypapírral választják el a ráfalazástól. Ennek nyilvánvalóan káros következményeiről itt nem kívánok szólni. Itthon néhány évvel ezelőtt elhagytam a jelzést abból az elvi megfontolásból, hogy egy falszakasz koronaképzését csak a helyszínen talált eredeti kőanyagból szerettem volna elkészíteni. Kicsit nyakatekert okoskodással quasi-anastylosisként fogtam fel a beavatkozást. A szépen sikerült ráfalazást az eredetitől csak a habarcs színe engedte megkülönböztetni. A különbség azonban egyértelműbb volt mint Minissi Piazza Armerina-i zseniális védőépületén, mégis több itthoni kollégától fejcsóválás volt a reakció.
Németországban – hogy a példaként választott ország konkrét helyreállítási gyakorlatáról is szóljak – a II. világháborút megelőző angol koronaképzés módszerétől kezdve: a falmaradványokat egy meghatározott vízszintes síkik kiegészítik és az így kialakított koronára beton teknőt építenek, amelyet földdel feltöltve gyepesítenek. Az épületfizikai értelemben nyilvánvalóan hibás megoldás úgy tűnik mégis működőképes. Számtalan helyen lehet látni a megoldást, de a “betonlepény” alatt a faltest kifagyására utaló jelet nem láttam. Elképzelhető persze, hogy rendszeres karbantartással gondoskodnak az emlék esztétikus megjelenéséről. Építészetileg természetesen nehezen értelmezhető a megoldás. A fegyelmezetten meghatározott metszősíkok miatt inkáb – pedantériája és ötlettelensége miatt – visszataszító, mintsem didaktikailag értelmezhető a látvány. A múlt emlékeinek megjelenítése azonban egy-egy közösség identitástudatának a megtartása miatt igen fontos szempont. Nem egy – a rajnai limes menti – kis faluban találkozik az ember kis tereken, kertészetileg rendezett környezetben római kori vagy későbbi falmaradványokkal. Ludwigsburggal összeépült Hoheneck nevű község területén feltárt római kori villagazdaság főépületének helyét – a terepszintek megemelkedése miatt – közel 2 m-rel az eredeti maradványok fölött betonlapokkal jelezték. Építészetileg még csak értékelhetőnek sem tartom a megoldást. Nyilvánvaló, hogy a műemléki elvekkel is ellentétes a bemutatás. A probléma itt is túlmutat a hétköznapok műemlékvédelének feladatain.
Általánosan érvényes építészeti koncepció egy-egy nagyobb összefüggő romterületen ritkán érvényesül. Aquincumban a verikális elemek egyensúlyt teremtő összhangja még akkor is harmonikus látványt eredményez az összképben, ha az élmény egészében a valóságos térélmény hiányzik. Hiába születtek tervek, elképzelések néhány épületrészlet nagyvonalú, de modern eszközöket alkalmazó, térélményt is nyújtó bemutatására. A hatóság visszarettent az építész logikus, a közönségigényt is mértéktartással szolgáló, de szakmailag a hitelesség kritériumait szem előtt tartó javaslatának engedélyezésétől. Pedig a felvetés jogosságát igazolja nem csupán Nyugat-Európa évtizeddel később megépült régészeti parkjainak a sora, hanem a nagyjából egyidős gorsium – építészetileg szegényesebb – példája is. Nyilvánvaló, hogy az előkép, a minta a rómavárosi Forum Romanumnak a ’30-as évekre elkészült bemutatása volt.
A régészeti eszközökkel feltárt maradványok gyakorlatilag síkbeli lenyomatai – alaprajzai – csupán a hajdanvolt épületeknek. Még a legjobb állapotban megmaradt falcsonkok is legfeljebb a boltozatok vállmagasságáig, a födém vonaláig állnak. Ritka az olyan példa – igaz ezt is síkba transzponálta a történelem –, ahol a tönkremenetel során kártyavárként dőltek “szét” a falak és kiterített homlokzatként őrződött meg hitelesen a harmadik dimenzió. Lassan 100 éve, Riegl Későrómai iparművészetének megjelenése óta (1902), elméletileg igazolt és elfogadott tétel, hogy az építészet téralakító művészet. Nyilván a műemlékvédelemnek is elsődleges feladata, lehetőségei szerint hitelesen bemutatni, érzékeltetni a hajdanvolt enteriőröket és városi tereket. Korábban hivatkozotunk az aquincumi Collegium Iuventutis peristyl udvarára, de minden bemutatás példaképe a ’20-as évek Róma városi Forum Romanum helyreállítása, amint az itt álló Vespasianus templom sarok-anastylosisa, vagy az Antonius és Faustina templom homlokzati oszlopcsarnokának az élményeztetése mutatta máig érvényesen a követendő, követhető utat. Tapasztalataim szerint hasznosak ezek a téralakító próbálkozások még akkor is, ha valóságos építészeti terek nem jöhetnek létre általuk. Esetünkben, a római kori emlékek bemutatásánál többnyire nem is jöhet létre ilyen rekonstrukció, mert nagyon kevés az analógia és többször bizonytalanabbak a régészeti leletek annál, semhogy hitelessé lehetne tenni az elvi rekonstrukciók hihető megoldási javaslatait.
Szabadtéri rombemutatás tipikus megoldására példát szintén a római Forum szolgáltat. Építészeti tagozatoknak a nagyközönség számára, szemmagasságban, vagy alig magasabban helyezték el a Basilica Aemilia főpárkányának darabjait az eredeti helyzetben anastylosis szerűen felállított oszlopok között. A megoldás szándékát értem. Elfogadom azt, hogy a szépen faragott főpárkány megmunkálásának módját, a bravúros kőfaragó teljesítményt közvetlen közelből is meg lehet és meg kell mutatni a közönségnek. Kérdéses persze, hogy mindezt szabad-e az eredeti helyen tenni, amikor bizonytalanná válik a konkrétan megmutatott építészeti tagozat eredeti helyzete. Nem követ-e értelmezésbeli hibát el az építész, ha eredeti környezetében degradálja múzeumi tárgyá az épületrészt.
Az antik környezet hiteles képi megjelenítése iránti igényt nem csak a háború után általánossá váló, és a korábbiakhoz képest többszörösére emelkedő utazási láz okozta. Vilmos császár saját költségén kezdeményezte a Frankfurt közelében feltárt Saalburg limes menti castrumának rekonstrukcióját. Német alapossággal, minden részletre kiterjedő építészet-, és építéstörténeti, szerkezeti, technológiai stúdiumok eredménye a ma is látogatható erősség. A nagyközönség számára azóta is szenzáció számba menő bemutatás a maga korában éles szakmai viták középpontjába került. A kétkedők mindmáig a helyreállítás hitelességét vitatják. Eközben a látványt értékelve, évente több százezren keresik fel a castrumot. A bőséges és gondosan szerkesztett információs anyagnak köszönhetően – véleményem szerint – elenyésző azoknak a száma, akik a principia vagy a táborfal láttán azt feltételezik, hogy amit látnak az eredeti, a rómaiak által épített. Viszont érdeklődéssel szemlélik az “eredeti” környezetben bemutatott kiállítást.
A restaurálás “… megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik.” – szerepel a megogalmazás a velencei Karta 9. pontjában. Az elvek egyértelműen meghatározzák a műemlékvédelem szándékát és véleményét a rekonstrukcióval kapcsolatban. A gyakorlat azonban gyökeresen mást mutat. Itt is elsősorban a Kartát elutasító német műemlékvédelem szolgáltat példát. A régészek szándéka találkozik a helyreállító építész törekvésével és nem utolsó sorban a látogató elvárásával. A megsemmisült élet színterét szeretnék bemutatni az egyik oldalon és megismerni a másikon. Őskori emlékek elvi rekonstrukciójának az elkészítéséhez használták a megépített és pusztulni hagyott vagy szándékosan tönkretett – például felgyújtott – épületek maradványainak vizsgálati eredményeit. A kísérleti régészet elnevezéssel illetett módszer számos hasznos információval szolgált az őskor épületszerkezeteinek a meismeréséhez. Valami hasonlóval kísérletezik Gundolf Precht a xanteni régészeti park régész-építész igazgatója is akkor, amikor az újra felépítendő épület megtervezésénél lehetőség szerint minél alaposabban tanulmányozta az épülettípus provinciális és itáliai emlékeit, szerkezeteit. A kutatás eredményeinek felhasználásával készültek a tervek és a korabeli technológia és kivitelezési gyakorlat megoldásai, fogásai adták a kivitelezés mintáját. Xantenben ezzel a módszerrel felépítették a város egyik kétszintes fogadóját, amely éttermet, fürdőt és vendégszobákat foglalt magában. Az étterem és a vendégszobák berendezési tárgyai, falfestményei – ha nem is a helyszínen talált maradványok rekonstruálásával készültek – hiteles római kori enteriöröket eredményeztek. Természetesen a konyha – a közegészségügyi előírások miatt – nem lehetett római kori rekonstrukció, de például a fürdő minden elemében működőképes és hiteles kópia. Hasonló megfontolásokkal készült az amphitheatrum bemutatása. Akísérleti program keretében – ismerve a látogatók számát – a szerkezetek pusztulásából, a lépcsőfokok kopásából, stb. igyekeznek következtetéseket levonni az eredeti építmény használatára. A park lenyűgöző látványt nyújt évente néhány százezer látogatónak. A kísérleti program megvalósítását még ezzel együtt sem tartotta elegendő indoknak a rekonstrukciók elképzelője. Xanten egyedi történelmi sorsával is indokolta a helyszín kiválasztását. A középkorban ugyanis a település nem az elpusztult antik Colonia Ulpia Traiana helyén épült föl. A római várost a IV. század után folyamatosan kőbányának használták és kőanyaga szinte teljesen beépült az új város házaiba, és különösen a 13. századi dóm építőkövei kerültek ki ebből a “kőbányából”. A rekonstrukció során így az eredeti maradványokat alig pusztították el, ugyanis többnyire csak a kiszedett alapfalak gödrei alapján volt meghatározható az eredeti alaprajz.
Az első rekonstrukció, az 1898-1907 között elkészült Saalburg, majd a háború után 1955-ben “felépített” augsti (Augusta Raurica) villa óta eltelt évtizedek során számos rekonstrukció született, elsősorban német, svájci, belga, francia és angol példák citálhatók. A legtöbb újraépítést produkáló német műemlékvédelem szakirodalmában érdekes és figyelemre méltó változás figyelhető meg az elmúlt 4 év során. 1994-ben még a bemutatás egyik javasolható és elfogadható módjának tartották a teljes rekonstrukciót. 1996-ban a Koldewey-Gesellschaft kétévenként megrendezett közgyűlésén már megfontolandónak és csak idokolt esetben alkalmazhatónak mondta több előadó a módszert. Az idén májusban, szintén a társaság közgyűlésén a bemutatás egyértelműen rossz és ellenjavallt módjának tartották a rekonstrukciót.
Kontinentális éghajlati körülmények között különösen nehezen oldható meg romemékek megtartásának. A csapadék, a szél, a téli fagyciklusok lassabban – vagy karbantartás nélkül – gyorsabban a maradványok teljes pusztulását segítik elő. A védelem legbiztosabb módja az, ha a maradványokat védőépületbe helyezik. Éppen Magyarországon a romok védelmére önálló épületet talán az elsők között emeltek Európában. Schoenwisner István az aquincumi tábor Themae Maioresének feltárása után Mária Teréziától nyert engedéllyel, 1776-ban épületbe zárta a maradványokat, hogy így biztosíthassa fenmaradásukat. Németországban az általam ismert legkorábbi példa a Kr. utáni I. évszázad második évtizedéből származó hüfingeni (Brigobannis) therma 1831-re elkészült védőépülete. Az építtető Karl Egon von Fürstenberg a parasztoktól akarta megóvni a fürdő köveit.
Építészetileg a legösszetettebb feladatot jelentik a romok fölé emelt véőépületek. Alapvetően két csoportra oszthatjuk aszerint, hogy a.) az eredeti falak felhasználásával, felfalazott vagy akár fa, esetleg fém szerkezetű “lábakra” állított tető adja-e a védelmet; vagy b.) az eredeti falmaradványokat megkímélve, azoktól független alapfalakra állítjuk az épületet. Magyarországon is számos példát említhetünk mindkét típusból. A rómia kori emlékek védelmére épült a híres-neves balácai villagazdaság főépületének, vagy szintén Hajnóczi Gyulától a kővágószőlősi mauzóleum védőépülete sorolható az első csoportba. Itt felfalazott kő pillérek szolgálnak a tető támaszául. Fa lábakon áll a százhalombatta-dunafüredi kis fürdő védőtetője. Az eredeti falaktól teljesen független szerkezet az óbudai Herkules-villa védőépülete, vagy Veszprémben a középkori Gizella-kápolna fölé emelt elegáns vasbeton héj (Erdei Ferenc munkája).
Különösne nálunk, de Itáliában is akad példa arra, hogy a védőépület egyben az eredeti épület tömegformáját is megpróbálja felidézni. Ebben az esetben a modern épület tetőformája, párkánymagassága(i) hitelesen egyezik az elvi rekonstrukcióban meghatározott magassági méretekkel. Példa lehet a sziíliai Piazza Armerinaban bemutatott mozaikos villa, de ebbe a csoportba sorolható Hajnóczi kővágószőlősi védőépülete is.
Németországban az első csoportba tartozó védőépületek inkább a múlt század végén vagy a század elején születtek: mint Fließem-villaépületében feltárt mozaikok védőtetője (1874), vagy a híres weinsbergi therma fölé emelt tető (1906). A mai, az eredeti falakra épített védőtetők inkább igénytelen szerelt fémszerkezetek: Mundelsheim-villa részletének védelme. Nagyobb számban készültek az elmúlt évtizedben olyan védőépületek, amelyek a rom egészét vagy részét teljes egészében magukba foglalják. Önálló építészeti alkotások, amelyekben a rom ideális körülmények közötti védelem mellett megmaradhat és a rendelkezésre álló területen a szükséges információs anyagok: rekonstrukciós ábrák, makettek, a területen talált képző- és/vagy iparművészeti alkotások, magyarázó szövegek is elhelyezhetők. Nem egy helyen közművelődési célra berendezett területrészek: oktatókabinet, vetítőterem, előadóterem, stb. is megtalálható az épületen belül (Walheim villa).
A veszélyt az önálló építészeti akotás esetleg a romokat elnyomó, másodlagossá degradáló megjelenése rejt. Az Ahrweiler-Silberbergi villa nagyvobalú faszerkezetű védőépületének belső terébe lépve a fedélszerkezet vonja magára mindenek előtt a látogató figyelmét. Másodszorra a közlekedést megkönnyítő “híd”-rendszer, majd mindezek után a fém hídszerkezetek alatt és mellett árválkodó, eljelentéktelenedett 50-60 cm magas falmaradványok árválkodnak az impozáns térben. Az információs anyagok és az installáció természetesen példaértékű. Még arra is volt lehetőség, hogy egy festett dongaboltozatos teret rekonstruáljanak és így közvetlen térélményt is adhat a bemutatás a látogatónak. Sikeresnek mondható Rottenburgban egy parkolóház földszintjén az alapozási munkák során előkerült városi latrina bemutatása. A vb. szerkezetű épület konstrukciójának változtatása nélkül, csupán bemutatástechnikai és belsőépítészeti megoldásokkal sikerült a funkciója miatt már önmagában is attrakciót jelentő maradványok bemutatása.
Meggyőződésem szerint a leglátványosabb megoldást a német-francia határon álló bliesburck-reinheimi therma elegáns, ragasztott fatartós védőépülete jelenti. Kívülről tömegben és építészeti megformálásában is lárványos alkotás, ugyanakkor a belső térben a hangsúly – természetesen és magától értetődően – a romokon és a látvány megértését segítő installáción van.
A XVIII. században, amikor az itáliai utazások divatja kezdődött Piranesi Európa szerte ismert rajzainak épületeit keresték az “turisták”. Goethe csalódottan állapította meg, hogy milyen kicsik a valóságban a rézkarckok erőt sugárzó, fenséges alkotásai. Korunkban a fényképezőgép objektívje, hasonlóan látványos felvételeket képes pordukálni a régmúlt bemutatott emlékeiről. A virtuális valóságban is megszokottan barangoló tizenévesnek a mégoly ügyes felvételek sem mondanak sokat: szegényes, ütött-kopott töredezett kövek csupán. Nem mérhető a látvány még a gall Asterix és Obelix által megismert, groteszkbe hajló császárvárosához; és meg sem közelíti a számítógépes szimuláció élethű közegét. A technika kínálta lehetőségek talán segítenek föloldani azt a konfliktust ami az élethű bemutatás – a rekonstrukció – iránti közönségigény és az újrafelépítés ingoványos talaját kikerülni szándékozó szakmai megfontolás aggályai között feszül. A nagyközönség informálásának iskolapéldájaként szerepelt a ’70-es évek irodalmában az aquincumi romkert agyaglapokra égetett, a polgárváros egészét alaprajzban ábrázoló nagy térképe és minden insula sarkán elhelyezett, csak a tömböt ábrázoló kisebb helyszínrajz. Az elmúlt közel három évtized ezen a területen is nagy változásokat produkált Európában. Carnuntumban (Petronell, Ausztria), ahol a polgárváros feltárt épületeinek mindegyikére Hajnóczi tanár úr vezetésével elvi rekonstrukciót készítettünk. A munka befejezését követő évben már viszontláthattuk rajzainkat alumíbium táblára égetve, a szükséges kétnyelvű szöveggel. Nyugat-Európában mindenütt kis füzet kapható a bemutatott épületről, rekonstrukciókkal, tájékoztató szövegekkel. Sok helyütt makett igazítja el a látogatót. Itáliában és Franciaországban designerek szinte versengenek a legszellemesebb információs tábla elkészítéséért. A bliesbruck-reinheimi Európai Kultúrpark therma védőépületében 10 mm-es üveglapból “pattintással” vették ki a szükséges alaprajzokat. A lap szellemes megvilágításával képzőművészetileg is értékelhető alkotás keletkezett. Itthon ezen a területen nagyon sok még a feladat. Római kori emlékeinket bemutató kötet a régen elfogyott Hajnóczi-féle Pannonia római romjain kívül a Hajnóczi Gyulával szerkesztett Itinerarium Hungaricum hangzatos sorozatcím alatt megjelent Pannonia Antiqua című füzetecske. Régész kollégák lelkesedése, önzetlen munkája, 2 minisztérium, a Főváros és a Magyar Könyv Alapítvány támogatása segítette napvilágra mára már 3 nyelven a színes fotókkal és ábrákkal gazdagon illusztrált könyvecskét. Az amatőr könyvészek (szerkesztők: Hajnóczi-Mezős) próbálkozása még annyi eredményt sem hozott, hogy minden emléknél, ahol pénztár is van, vagy a múzeumokban árulják a kötetet.
Relatíve a legkisebb befektetéssel a tájékoztatás területén érhetjük el a legnagyobb eredményeket. Magyarország szinte valamennyi római kori emlékének megvan az elvi rekonstrukciója. Kihasználva a számítógépek nyújtotta lehetőségeket folyamatosan el kell készíteni azokat az animáció-szerű rekonstrukciókat, amelyek mindegyik romterületen hitelesen mutathatják be a II-III. századi hétköznapok színtérét. Ügyelnünk kell arra, hogy ne fordulhasson elő mégegyszer az a groteszk példa, amikor európai pályázati források segítségével – ha nem is a mai Magyarország területéről – magyar építészek által készített elvi rekonstrukciók felhasználásával és szakmai tanácsaira támaszkodva külföldi számítógépes szakemerek készítsék el a római kori emlékek vizuális prezentációját. Váljon közkincsé, hogy mára nem csak maketten tekinthető meg Hadrianus helytartói palotájának rekonstrukciója, hanem a belső terek egynémelyike is “látogatható” már. A palota többször fölröppentett teljes rekonstrukciójának költségei össze sem mérhetőek azzal a néhány százezer forinttal, amibe egy 3-5 perces animáció kerül, ami mellesleg az ismeretek bővülésével párhuzamosan folyamatosan pontosítható, gazdagítható.
Mezős Tamás