I./1. szám I./2. szám I./3. szám I./4. szám II./1. szám II./2. szám II./3. szám II./4. szám III./1. szám III./2. szám III./3. szám III./4. szám IV./1. szám IV./2. szám IV./3. szám IV./4. szám V./1. szám V./2. szám V./3. szám V./4. szám VI./1. szám VI./2. szám VI./3. szám VI./4. szám VII./1. szám VII./2. szám VII./3. szám VII./4. szám VIII./1. szám VIII./2. szám VIII./3. szám VIII./4. szám

 

É P Í T É S Z E T T Ö R T É N E T

I. évf. 4. szám

 

Az Architectura Hungariae építészettörténet rovata hagyományosan sokszínű számmal köszönti olvasóit a 2000. évben. Dr.Guzsik Tamás "Szégyenfából megdicsőült jel (gondolatok a kereszt-szimbolikáról)" című tanulmánya talán jelképesen is bevezeti a kereszténység történetének e kerek évfordulóját, mely a magyar államalapításnak, egyúttal a keresztény Európába való integrálódásának is jeles ünnepe. A kereszt, keresztrefeszítés fölvázolt ikonográfiai, filozófiai elemzése a kereszt-szimbolika jobb megértését segíti.

Dr.Kalmár Miklós "Hild József, a reformkor építész vállalkozója" c. cikke az építész születésének 210. évfordulójához is kapcsolódik (1789. december 8.). A szerző elsősorban az épülettípusok városépítészeti megjelenítése szempontjából tekinti át Hild József gazdag életművét.

A jelenlegi szám harmadik cikke határesetnek tekinthető, legalább annyira tartozik az építészettörténet rovathoz, mint a műemlékvédelemhez, hiszen az épületkutatás segédtudománya az építészettörténetnek és a műemlékvédelemnek is. A nyílászárók szakszerű kutatásával és dokumentálásával még jórészt adós a hazai szakma, az írás az épületkutatás lehetőségeit és fontosságát hangsúlyozza.

1999. december hó

Krähling János 

 

 

Tartalom:

Guzsik Tamás: Szégyenfából megdicsőült jel
 		letöltés /77 kB/
Microsoft Word doc
Kalmár Miklós: Hild József, a reformkor építész vállalkozója
 		letöltés /10900 kB/
Microsoft Word doc
Krähling János: A nyílászárók kutatása az épületkutatás (Bauforschung) korszerű módszereinek tükrében
 		letöltés /7250 kB/
Microsoft Word doc

 

 

 

 

 

 

 

 

DR. GUZSIK TAMÁS:

 

SZÉGYENFÁBÓL MEGDICSŐÜLT JEL

(Gondolatok a kereszt-szimbolikáról)

 

Legegyszerűbb és talán leggyakrabban használt jelölés a mindennapi életben a két, egymásra merőlegesen helyezett vonal, azaz a kereszt-alak. A matematikában az összeadás (átlósan elhelyezve a szorzás), kérdőíveken az adott válasz, ábrákon a kiemelt pont jelölésére szolgál. Írástudatlanoknál a névaláírást helyettesíti, személynév előtt az illető már elhalálozott voltára utal - felekezeti hovatartozástól függetlenül. Függvényekben, grafikonokon az ábrázolt mennyiségek, folyamatok irányát és mértékét jelöli ki. De a geodéziai, hadászati, orvostudományi használata is általános (szál-kereszt, cél-kereszt, stb.). A keresztény kultúrkörben kifejlődött európai és Európán kívüli művészetekben e jel külön tartalmat is kapott, amennyiben a kereszt-forma az évszázadok során a kereszténység legfontosabb jelképévé vált. A megfeszített Jézust ábrázoló figurális változata (feszület) mellett szakrális épületek térformáiban, nyílás-kialakításaiban, ornamentális díszítményeiben is föllelhető a tudatos alkalmazása. Egyes területeken (pl. örmény kultúra) szinte általános és kizárólagos szakrális forma a kereszt. Kialakulását, fejlődését és elterjedését érdemes alaposabban is végiggondolni.

A téma kifejtése előtt talán nem fölösleges néhány filológiai és ikonográfiai kérdést pontosítani. Az ennek kapcsán tett megállapítások is közelebb visznek bennünket a kereszt-szimbolika megértéséhez. Ugyanakkor talán sikerül néhány téves föltételezést és következtetést is eloszlatni.

A Krisztus-követők vallási megjelölésére szolgáló "keresztény" vagy "keresztyén" elnevezés nem a "kereszt" szóból származik. A magyar nyelvben meglévő szótő-azonosság (kereszt - keresztény) föltehetően szláv hatású (kreszt - krisztjánsztvo), s nem kizárt, hogy a keresztények kezdeti alacsonyabb társadalmi helyzetére is utal (kresztyányin = földműves, jobbágy). Utóbbi teóriát a nyelvészek egy része nem osztja. A reformált egyházak korai anyanyelvi használatából máig fönnmaradt "keresztyén" elnevezés utal arra, hogy a kifejezés megalkotói is érezték ezt, hogy t.i. a szónak nem a "kereszt-követő", hanem a "Krisztus-követő" tartalmat kell visszaadnia. A példaképül szolgáló latin (crux - populus christianus) vagy germán (Kreuz - Christentum) megfelelők világosan mutatták ezt a különbséget. A bevezetőben idézett örmény kultúrkörben is élesen elválik a kereszt (chacs) és a kereszténység (kriszdonéutyun) megjelölés.

A zsidó diaspóráktól fokozatosan elkülönülő Krisztus-hívőket a II. század elejétől kezdték keresztényeknek nevezni, először Antiochiában. De a római forrásokban már az I. század végétől találunk erre utalást: "...akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christus, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette." (Tacitus, Annales, III. XV, 44.). Josephus Flavius "keresztények felekezeté"-ről beszél (Antiquitates Judaicae, XVIII.), míg ifj. Plinius már e vallás rohamos terjedéséről tesz jelentést (Epistolae, X, g7,), Maga a "Krisztus" név a héber eredetü "messiás" (massijah) szó görög fordítása, a "khrüsztosz" személynévvé alakult változata; jelentése: "fölkent". A zsidó vallási irodalomban a várt megváltót jelenti. Péter apostol Jézusra vonatkoztatva mondja: "Te vagy Krisztus, az élő Isten fia" (Mt. l6, 16.). Az elmondottakból következik, hogy a "megkeresztelés" kifejezés és rítus sem a keresztre utal. Ez ismét csak a magyar nyelv hangalak-beli azonosságából, és a keresztelés szertartásánál használt jelképekből adódó félreértés.

A már idézett nyelvekben a kereszt - keresztség más-más szótőből ered: Kreuz - Taufe (német), crux - baptismus (latin), chacs - mgördutyun (örmény). A görög "baptein", "baptizein" ige jelentése: elmerít, megmos. Erre az ősi, jelképes bűnbánati és megtisztulási szertartásra utal János Jordán-menti keresztelése (Mt. 3, 4-15.). Jézus ugyanezzel a feladattal küldi szét tanítványait: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére..." (Mt. 28, 19-20.). Más fordításokban; pl. a Baptista Egyházban használatos Bibliában ragaszkodtak a "merítsétek meg őket" kifejezéshez, mint szó szerinti fordításhoz. Más helyen Jézus tanításában utal a megtisztulás és az ő kereszthalála közötti kapcsolatra, pl. Mt. l0, 39. Az adott szövegkörnyezetben ez egyértelműen Jézus kereszthalálára ill. a tanítványok üldöztetésére, vértanúságára utal. Ennek ellenére a keresztelés rítusának legkorábbi, II. századi leírása (Didakhé, 7.) csupán a lemerítésről vagy vízzel lemosásról rendelkezik, nem tartalmaz utalást a kereszt-áldozattal való kapcsolatra. Tertullianus leírásából ismerjük a II. század végén Karthagóban szokásos keresztelési módot, de ugyanezt a rítust megtaláljuk a vele egykorú alexandriai (kopt) szertartásrendben is: a keresztelendőket a lemosás után olajjal is megkenték (Tertullianus, Adv. Marcionem, I, 14.). Ez ismét csak a keresztelendőnek a krisztusi fölkentségét hangsúlyozza ki. Megjegyzendő, hogy valamennyi keleti liturgiában él ez a hagyomány olymódon, hogy a kereszteléskor mindjárt a bérmálás szentségét is kiszolgáltatják, s olajjal "kenik föl" a megkereszteltet. Nyugaton csak a VIII-IX. században vált önálló szertartássá a bérmálás. A kereszt-jelnek a rítus során történő használata, mint ábrázoló liturgikus jelkép szintén ennek a kornak a terméke.

A szenvedéstörténetnek egyes jeleneteit mutató ábrázolások, sőt maga a kereszt-forma is számos félreértést rejtenek, ezért szólnunk kell magáról a keresztre feszítésről, mint "műveletről" is. A római halálbüntetésnek ezt a talán legkegyetlenebb módját csak rabszolgákra és nem római polgárjogú szabadokra szabhatták ki, főbenjáró bűn esetén. Maga a kereszt két részből állt: a függőleges oszlop (stipes) a vesztőhelyen volt fölállítva és rögzítve. Az elítélt csak a vízszintes szárat (patibulum) vitte a kivégzés helyére, kiterjesztett karjaira és a hátára kötve. Megbotlás, elesés esetén így a kezekkel való támaszkodás eleve kizárt volt. Így alapvetően téves a "keresztvitel" tradicionális ábrázolása, ahol Jézus az egész keresztet az egyik vállán átvetve viszi. Ez fizikailag is kizárt: a legóvatosabb becslés szerint is csak maga a patibulum 40-50 kg, a teljes kereszt súlya így egy mázsánál több lenne. A kivégzés előtt módszeresen (éheztetés, ostorozás) legyengített áldozat ezt képtelen lenne hordani. Csak tágabb értelemben tartozik ide, hogy Cyrenei Simon kényszerítése Jézus keresztjének a hordozására (Mk.15,21-22.) sem értékelhető valamilyen humánus, könyörületes gesztusnak. A kirendelt hóhéroknak az ítéletet az előírt módon végre kellett hajtani, nem fordulhatott elő az, hogy az áldozat már útközben meghalt. Így a végrehajthatóság érdekében kellett a kereszthordozáson könnyíteni. A keresztre feszítés a földön, fekvő helyzetben kezdődött, a patibulumra kötözött karok fölszögezésével (csuklónál, és nem a tenyér közepén - amint ezt az ábrázolások legtöbbje mutatja!). Ezután húzták föl a patibulumot az áldozattal együtt a stipes tetejére. Itt a patibulumot rögzítették, a karokat tartó köteleket leoldották. Az így "megereszkedett" test lábait feszítették a stipeshez, és a boka fölött egy vagy két szöggel rögzítették. A haldoklás (fulladásos halál, embólia) meglassítása érdekében esetenként támaszokat alkalmaztak a lábfejnél vagy a farcsont alatt (sedile, cornu), az esetleges gyorsítás érdekében viszont eltörhették a lábszárcsontokat (crurifragium), megszüntetve ezzel a lélegzéshez szükséges feltámaszkodás, megemelkedés lehetőségét. Erre vonatkozik az evangéliumi utalás (Jn.l9, 32-34.), mely szerint az akkor már halott Jézus lábszárait nem törték meg. A holttestet azután a szögek kihúzásával, néha a szögezett végtagok csonkolásával távolították el a keresztről. Jézus keresztre feszítését az evangéliumok nagyon szűkszavúan tárgyalják. Ez magyarázható azzal is, hogy a szerzők közül egyedül János volt szemtanú, de magyarázható azzal is, hogy az evangéliumok születésének, leírásának az idején maga a módszer általánosan ismert volt. Más, egykorú forrásokból, leírásokból, régészeti leletekből is rekonstruálható a keresztre feszítés végrehajtási módja. 1968-ban Jeruzsálemben tárták föl egy keresztre feszített rabszolga sírját (ú.n. Yohanan-sír), valamint a "Torinói lepel" néven ismert halotti gyolcs lenyomatai is viszonylag pontos tájékoztatást adnak. Utóbbival Vizi Zászló: A torinói halotti lepel c. könyve (Bp.1987.) részletesen foglalkozik.

A fentieknek sem az elolvasása, sem a leírása nem hálás feladat. Ugyanakkor szükséges, mert így válik szembetűnővé a keresztre feszítés és annak ábrázolásai között kimutatható számos ellentmondás. A kereszt-hordozás, valamint a fölszögezés helyének téves ábrázolására már utaltunk. A tövis-koronázás Jézus esetén speciális járulék, nem tartozott a hagyományos végrehajtási módhoz, ezért az ezzel kapcsolatos téves ábrázolásokra most nem tériünk ki. A megfeszítés folyamatát a művészet általában nem ábrázolta. Kivételt képeznek a 14-stációs kálvária-sorozatok a XIII. századtól, ahol a 11. stáció a "Krisztust keresztre feszítik" címet viseli. A többnyire mintakönyvek alapján készült, esetenként szentimentális tömegtermékek számunkra érdektelenek. A barokk művészet néha kísérletezett egy-egy drámai pillanat megörökítésével (pl. Rubens: Fölemelik a keresztet, 1610. Antwerpen), de ez a jelenet ott is hiányzik. A XIV. század végén néhány itáliai mester kísérletezett vele, elég képtelen eredménnyel. Giovanni di Bartolommeo Cristiani festményén (A keresztrefeszítés előkészülete, 1398. Esztergom, Keresztény Múzeum) Jézus létrán megy fel a fölállított keresztre, hogy ott aztán fölszögezzék. Nem kell bizonyítani, hogy a végrehajtás így fizikailag kivitelezhetetlen.

Az ábrázolásbeli ellentmondások közül a leglényegesebb maga a kereszt alakja. Az egyetlen elképzelhető - és műszakilag is biztonságosan kivitelezhető megoldás a patibulum ráemelése és rögzítése a stipes bütü-felületére, amiből "T" és nem "+" forma adódik. A stipes elé emelt és "+" alakban rögzített patibulum megvalósítása indokolatlanul bonyolult lenne: "színéről" rászögezni nem lehet (ott van az áldozat feje!), hátoldalról szögelni nem biztonságos (a patibulum külpontosan "lefordul"). A rákötözés az áldozat mozgása miatt az elcsúszás veszélyével fenyeget. Emellett így a stipesnek a patibulum fölötti szakaszának semmi funkciója sincs. A középen csapolónyílással ellátott patibulum "ráhúzása" az elvékonyított, kihegyezett stipesre, vagy a lapolt kapcsolattal rögzítés szintén szerencsétlen volna: a patibulumnak éppen a nyomatéki szempontból legkritikusabb középső részén indokolatlan és veszélyes keresztmetszet-csökkenést jelentene. Ezt a patibulum keresztmetszeti növelésével lehetne kiküszöbölni, jelentős súlynövekedéssel, ami viszont a hordozhatóságot teszi valószínűtlenné. Egyébként is a csapolás vagy lapolás igényesebb asztalosmunkát feltételez, ami - különösen tömeges - kivégzéseknél nem valószínű. Kr. e. 71-ben, a Spartacus-fölkelés leverésekor rövid idő alatt 6000 rabszolgát feszítettek meg; a római Martyrologium (1939) pedig az Ararát hegyén tízezer keresztrefeszített vértanúról tud a 287-ben történt, Diocletianus-féle üldözés idején.

Itt ismét hajlamosak lennénk átsiklani egy - nem elhanyagolható - kérdés fölött: hogyan emelték rá a patibulumot a stipesre? Agerenda a rákötözött, majd rászögelt testtel egy mázsánál is nagyobb súlyú. A kivégzést egy 4 fős csoport hajtotta végre (Jn. 19, 23.). Az analóg építéstechnikai módszerek ismeretében kötelekkel való fölhúzásra gondolhatunk, de ezen belül is kétféle megoldás lehetséges. Az egyik szerint segédállványt (bakot) építenek a stipes fölé, és ezen átvetett kötelekkel húzzák föl a patibulumot, majd az állványzatot elbontják. A leírásokban erre semmi utalás nincs. Több, esetleg tömeges kivégzés esetén ez ismét indokolatlanul bonyolult (minden stipes fölé emelt bakot, azok 2-2 függőleges tartóoszlopát le kellene ásni és rögzíteni). Kézenfekvőbb, hogy magát a stipest használják "baknak": a patibulum végeire kötött kötelet a stipes tetején két oldalról átvetik, így két oldalról végzik a fölhúzást, miközben az egyik hóhér a stipes hátához támasztott létrán állva "beigazítja" és rögzíti a patibulumot. Bizonyíték híján csak föltételezni tudunk egy apró, de nem elhanyagolható technológiai részletet. A leírt ráemelést megkönnyíti, ha a stipes tetejét "L" alakú visszametszéssel alakítják ki, ezzel mintegy fogadó felületet biztosítva a patibulumnak. Ugyanakkor a hátsó, magasabban hagyott rész a fölhúzást is megkönnyíti. Talán egy ilyen megoldásból adódhat a kereszt fölső, túlnyúló szára. Ez persze túl magas nem lehet, mert a fél-keresztmetszet miatt a ráemelésnél letörne. Ide kapcsolódó további kérdés, hogy milyen magas is volt a kereszt. A kivitelezés a minél alacsonyabb stipest indokolná. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy egy ilyen nyilvános kivégzés fontos lélektani mozzanata az elrettentés és a megalázás. Ezt szolgálta az elítélt feje fölé kitett, a bűneit fölsoroló tábla is (Jn.l9,19-22.). De ennek érdekében a környezetnél lényegesen magasabb keresztet kell készíteni. Jézus esetében mindenképpen egy min. 3 méteres magasságot kell föltételezni. Erre utal, hogy nádszálra tűzött szivaccsal akartak inni adni neki (Mt.27,48.; Mk.15,36.). A szemtanú, János szerint a kereszt "alatt" (és nem mellett) állt Sz. Mária; vagy később: "Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak" (Jn.19,25. ill. 37.).

Az adott, konkrét esetben tehát csak föltételezéseink vannak, de az elmondottakból olyan végkövetkeztetést is sejthetünk, hogy a kereszt- és feszület-ábrázolások első készítői sem ismerték a kivégzési forma tényleges menetét - vagy tudatosan nem akarták azt bemutatni. Furcsa helyzet, hogy egy világméretben térhódító ideológia legelemibb és legáltalánosabb jelképe éppen a kialakuláskor, a kezdeti időszakban nem létezik, később pedig erősen átalakult formában terjedt el. Pedig erről van szó. Az ismert emlékek tanúsága szerint a keresztény ábrázolások első századaiban hiányzik a feszület - de még a kereszt is. A katakombák falfestményei az ószövetségi analógiák mellett számos Krisztus-ábrázolást vagy jelképet tartalmaznak, de a kereszthalálra utaló ábrázolás hiányzik. A római S. Pietro alatti helyiségekben került elő egy IV. század eleji mozaik-töredék: Krisztus, mint Sol Invictus. A Krisztus fejét övező nimbusban "+" alakú osztás látható. Ez - és a hasonló ábrázolások sora -nem tekinthető kereszt-ábrázolásnak. Sokkal ősibb jelképről van szó: a világmindenség égtájakra osztottsága, a középpontban az ábrázolt személlyel (más esetekben kiváltságos városok - Róma, Jeruzsálem - kerültek ilyen "térképészeti" központba). Részben ugyanilyen kozmikus jelvényként értelmezhetők azok a IV-V.századi ábrázolások is, ahol Krisztus kezében "+" alakban végződő bot van (pl. Róma, Probus-szarkofág, Ravenna, Galla Placidia apszismozaik, Ravenna, Rinaldus-szarkofág, Konstantinápoly, Niké-szarkofág, stb.). De lehet ez utalás a római légiók hadi (győzelmi) jelvényeire, zászlóira is (labarum). Ez visszavezethető Nagy Konstantin császár látomására, melynek a kereszténység államvallássá tételét tulajdonítják (ld. alább).

Mi okozhatja, hogy Krisztus életének éppen ezt a fontos eseményét az első századokban nem ábrázolták? Ennek ideológiai és történeti magyarázata egyaránt kimutatható. Akeresztény megváltás-tanban nem a kereszthalál, hanem a föltámadás áll a középpontban, ezért ennek előzménye, mintegy eszköze, a kereszt itt még alárendelt szerepű. De ne felejtsük el azt sem, hogy ezekben az évszázadokban a római Imperium területén még általános, szégyenletes kivégzési módként ismert a keresztre feszítés. Egy ilyen ábrázolás a nem-keresztény környezet számára aligha lett volna meggyőző propaganda-eszköz. Ennek mintegy bizonyító erejű illusztrációja a római Palatinuson előkerült, 200 körül keletkezett fal-rajzolat, ma a római Kirchner-múzeumban látható. A gúnyrajz egy keresztre feszített szamarat ábrázol, alatta a fölirat: "Alexamenosz imádja az Istenét". A kereszténnyé lett császári apródot nyilván társai "tisztelték meg" ezzel a rajzzal (részletesen ld.: H. Soltin-M. Itkonen: Graffiti del Palatino, Helsinki, 1966.). Az egyébként is a rabszolgák vallásaként emlegetett kereszténységről ez volt a véleménye a korabeli elitnek!

A IV.század elején sorsdöntő változás állt be a kereszténység életében és a kereszt-kultuszban egyaránt. Nagy Konstantin császár (306-337)"kiegyezett" a kereszténységgel, mint a Birodalom talán legelterjedtebb, egyben politikailag legkevésbé "veszélyes" misztériumvallásával. A 313-ban kiadott Milánói Ediktum a keresztények számára vallásszabadságot biztosított, majd 313 és 324 között a kereszténység fokozatosan államvallássá vált. Az alapvetően reálpolitikai lépéshez legenda kapcsolódik. A Maxentius-szal 312-ben vívott milviusi csata előtt Konstantin látomásában tüzes kereszt jelent meg "Touto nika" (Ezzel győzz!) felirattal. A jelenetet már Eusebius Egyháztörténete is említi (IX,9.), majd a XIII. századi Legenda Aurea részletesen kifejti. Az inkriminált részlet az 1526 körül készült Érdy-kódex magyar fordításában így hangzik: "...jelenék meg őneki álmában az szent keresztnek jegye. Szózatot es halla, mondván: ez szent jegynek erejével győzheted meg az te ellenségedet". Ennek nyomán a katonák a kereszt jelét lobogójukra tüzve "a sereg előtt hordozták vala. És annak miatta Úristen diadalmat ada őneki..." Túl a legenda - műalkotások sorát ihlető - szépségén, a mélyebb tartalmi elemzés más tanulságot is rejt. Mit is jelent ez az utóbbi híradás? Egykori ábrázolásokból tudjuk, hogy a római hadijelvény, a labarum lényegében egy "+" vagy "T" alakban végződő hosszú rúd. A tetején lévő keresztszárra függesztették rá a jelvényt vagy a zászlót. Tehát a labarumra "tűzött" kereszt-jel úgy is értelmezhető, hogy egyszerűen a tartórúdról leszerelték a jelvényeket, s csak az üres ("+" alakú) rudak maradtak. Ennek is van szimbolikus, propagandisztikus üzenete: a társ-császárok küzdelmében "Róma nem harcol Róma ellen", az azonos jelvények alatt élő légiók ne fogjanak egymásra fegyvert! Ez az értelmezés magyarázhatja, hogy a "Győzedelmes Krisztus" IV. század eleji ábrázolásaiban (ld. előbb) megjelenik a kereszt-bot, akkor, amikor a keresztet még általános krisztológiai szimbólumként nem alkalmazzák. A legenda ilyen értelmezése, finomítása a lényegen nem változtat: a milviusi győzelem után Nagy Konstantin támogatásával a kereszténység a megtűrt, esetenként üldözött illegális mozgalomból támogatott államvallássá vált. Itt csak megjegyezzük, hogy ugyanez a folyamat 8 évvel korábban (305) játszódott le Örményországban; itt is egy kereszt-látomásnak és egy csodálatos gyógyulásnak a legendabeli következményeként. Világosító Sz.Gergely tüzes-kereszt látomása nyomán meggyógyítja, majd megkereszteli a korábban őt és a keresztényeket üldöző Trdat királyt. A király hálából - a világon először - államvallássá teszi Hajasztánban a kereszténységet. A két legendának sok közös vagy hasonló eleme van.

Az igazi kereszt-kultusz 326-tól kezdődött, amikor Nagy Konstantin "...kéré ő anyját, Szent Elona asszonyt, hogy egyebet benne ne tenne, hanem megkeresné az áldott szent keresztfát... és nagy méltó tisztelettel felmagasztalná őtet" - olvassuk a Legenda Aureum Érdy-kódexbeli fordításában. A keresztfa jeruzsálemi megtalálásának a helyén épült meg már 335-re a Szentföld legnagyobb hatású zarándoktemploma, a Szentsír bazilika együttese. A kereszt-kultusz elterjedésében meghatározó szerepük volt a zarándoklatoknak, melyek már ebből a korból is ismertek. A legkorábbi jeruzsálemi Itinerarium (zarándok-útikönyv) 333-ból ismert, míg a zarándoklatokról szóló első útibeszámoló 400 körül keletkezett (Peregrinatio Aetheriae). Nyugaton, főleg a gallikán típusú liturgiákban ettől kezdve jelentek meg a Sz. Keresztről szóló himnuszok. A kereszt-tisztelet már Sz. Ambrusnál (339-397) föltűnik pl. a "Iam surgit hora tertia" himnuszban: "Már itt az óra, amikor az Úr Krisztus keresztre szállt...", de megtalálható névtelen kortársainál vagy követőinél is: "A keresztnek gyalázatát elvállaltad emberért, és odaadtad véredet üdvösségünk béreként (0 rex aetérne Domine, V.századi himnusz). A VI. századból már Venantius Fortunatus (535-600) máig is használatos nagypénteki himnuszai (Vexilla regis, Pange lingua) ismertek: "Királyi zászló jár elöl, keresztfa titka tündököl. Melyen az élet halni szállt, s megtörte holta a halált." (Vexilla regis, l. versszak, Sík S. ford.); vagy: "Ezt a fát az ősszülőknek Alkotónk jelölte meg, mert halált a végzetes fa almájával ettenek; Azt akarta, fának átkát Fának titka törje meg." (Pange lingua, 2.versszak, Sík S. ford.). Utóbbiban utalás történik az I.Móz.3,l-15-re. Ez a "bűn fája" - "élet fája" teológiai és ikonográfiai párhuzam első irodalmi megfogalmazása. Nyugattal párhuzamosan a keleti (bizánci) liturgiában is a nagypénteki szertartás része lett a kereszt-tisztelet: "Ma a kereszten függ Az, aki a földet a vizekre függesztette; töviskoronát helyeznek az angyalok királyára..." (Passio, l5. antifona, Berki F. ford.). Az örmény egyház a IV-V.században elsősorban a szír liturgikus hagyományokra és irodalomra hagyatkozott. Sz. Efrém (306-373) szír író és költő - sok más mellett - 21 himnuszt is írt Krisztus szenvedéséről és a Sz. Keresztről. Ezek egy része beépült a máig használatos örmény liturgikus énekekbe és szövegekbe.

A ma használatos keresztforma kialakulásához még egy adalék ide kívánkozik. Az egyiptomi írásjelek között az "anh-kereszt" (a fölső szár helyén gyűrű van) az "élet" jelképe. Az alexandriai (kopt) területen a különböző gnosztikus csoportok hatására - a kereszténység is átvette ezt az ábrát, mint Krisztus = Élet szimbólumot. Betű jelképpé is vált, amennyiben a görög "Kh " és "R" (Khrisztosz) betűk, a "P" és "X" került közös rajzolatba. Az örmény írásban a Krisztus-név (Khriszdosz) kezdőbetűje szintén azonos formájú (a "P" függőleges szára vízszintesen áthúzva). Ezek mellett az anh-kereszt fölső gyűrűje már egy kitárt karú emberalak stilizált képe is lehetne. De a feszület, az alakos kereszt ábrázolásától még messze vagyunk.

Az V-VI.század folyamán már egyre gyakoribb a kereszt, mint "megdicsőült égi jel" ábrázolása - talán utalással a Konstantin-látomásra. Nola-Cimitile Apostol-bazilikájának (430.k.) apszismozaikja e téren típusalkotó. A rekonstrukció szerint a középmezőt köralakú medallion tölti ki, benne ékköves kereszttel, csillagos égi háttérrel. Az alatta lévő alakok (Isten Báránya, Szentlélek galamb képében, felhőből kinyúló kéz) az arianizmussal szemben a Szentháromságban azonos lényegű Isten-Krisztus jelképe. Ez a kereszt-kompozíció Ravennában vált típussá (Galla Placidia kupola, S. Apollinare in Classe apszis, Barbantius-szarkofág födele, stb. Itt már típusról beszélhetünk, amennyiben az ábrázolt kereszt ú.n. latin-kereszt (alsó szára hosszabb), a szárak a végeken megvastagodnak és a sarkokon kis hurokkal zárulnak. Valószínűleg éppen Ravenna közvetítésére az örmény kereszt-kövek (chacskar-ok) mind ilyen megformálásúak.

A kereszt, mint liturgikus szimbólum vagy tárgy nyugaton a VIII. századtól terjedt el. Keleten, a bizánci és a kopt liturgiában a főpap már a VI. század elejétől használta a sztauroszt, a kézikeresztet, s oltárkeresztet is ekkortól állítottak. Máig szokás, hogy a bizánci oltárkereszten ez a szöveg is olvasható:"A te kereszted előtt hódolunk Urunk, és a te szent föltámadásodat dicsőítjük." A VII. század elejétől a főpapok, majd - egyes területeken - papok is mellkeresztet (enkolpion) viseltek. Ez kezdetben ereklyetartó szelence (sztaurotéka) is volt. Konstantinápolyban már 600 körül készítettek olyan enkolpiont, melyen a keresztre feszített (ill. főpapi ruhában a kereszten "trónoló") Krisztust ábrázolja. A VII. századra tehát kialakult a feszület képe. De hol és mikor?

A szakirodalom a megfeszített Jézus első ábrázolását a római Sta Sabina templom egyik kaputábláján véli fölfedezni, készítési idejét 430 körül feltételezik. Ameglehetősen furcsa ábrázoláson a teljes háttér-felület kváderkő falazatot jelez. A fal előtt három, timpanonnal lezárt "épületváz" látható, szintén a teljes mezőt kitöltve. Ez előtt áll három, csupasz testű alak, a középső nagyobb, karjuk könyöktől kitárt. A tenyereken (!) néhol látszik a szögezésre utaló jelzés, de a karoknak a mögöttük lévő vázzal semmi kapcsolata nincs. Ikonográfiailag nehezen értelmezhető a jelenet; az elemek egy része kétségtelenül a golgotai jelenetre utal, ugyanakkor annak legfontosabb elemei hiányoznak. Az alakok meztelensége, a fej körüli nimbusz hiánya kétségessé teszi a tábla ilyen korai datálását. A IX-X. századig Krisztust mindig kolobionban (császári köntös) a kereszten "trónolva" ábrázolták. Sokban rokon, de jóval egyértelműbb egy VI. századi szíriai ereklyetartó doboz festett ábrázolása (Vatikán, Museo Sacra). A mellékalakok itt is ruhátlanok, a "+" alakú keresztekre csak jelzésszerű utalás van. Krisztus kitárt karral, kolobionban áll, a kereszt nem is látszik, csak a fej fölötti tábla a nimbuszban. Fejlettebb, ugyanakkor realisztikusabb az ú.n. Rabula Evangéliumnak az előbbivel egykorú (586) ábrázolása. Ez a szögezést a tenyéren jelzi, a latrok a "+" alakú keresztre a mellnél "X" alakban föl is vannak kötve. Eszerint a festő a teljes kereszt-szerkezet fölállítását föltételezi, ezért érzi szükségesnek a testek rögzítésének ezt a bemutatását. A feszület ábrázolás nyugati kialakulása 150-200 évvel későbbre tehető, és keleti hatásokkal (Alexandria, Észak-Afrika) hozható kapcsolatba. A St. Galleni Evangeliarium képén a kereszten trónoló Krisztus ruháját egy - az egész testen végigtekeredő - gyolcs helyettesíti (mint a befáslizott múmiáknál!). A szimultán kompozíciónak ez az eleme kifejezetten a sírbatételre és a föltámadásra utal.

A frank birodalomban a VIII-IX. századtól kezdték a misekönyvekben a "kánon-kereszten" Krisztust ábrázolni. A frank-római liturgiában az eukarisztikus főima, a kánon kezdete : "Te igitur..." A kezdő "T" betű mint iniciálé fokozatosan keresztté alakult, majd egész-oldalas kánon-képpé növekedett. Naturalisztikus, a szenvedést szemléltető példák a X. századtól ismertek, ezek ikonográfiailag már a ma megszokott megoldást mutatják.

A feszület-ábrázolás egy speciális oldalhajtása a Kümmernis (Wilgefortis, Virgo Fortis) legenda a "megfeszített, szakállas női szentről". AXV. századra a germán területen véglegesedett történetnek nincs valós alapja, eredete viszont figyelmet érdemel. Gualfredus frank püspök a jeruzsálemi zarándoklata idején egy faragott feszületet hozott magával, melyet - a hagyomány szerint - még Nikodémus, Krisztus tanítványa faragott volna. Afeszületet a luccai dómban helyezték el. A helyi kegyelet és szemérmesség a kor szokása szerint a corpusra bokáig érő köntöst adott, a lábakra cipőt húzott a fejére koronát tett: ahogyan ezt a korabeli feszületeken megszokta és illőnek tartotta. Az idő múlásával, a X-XI.századra a fedetlen testű, szenvedő Krisztus ábrázolása terjedt el - főleg az Alpoktól északra - miközben a luccai kegyszobor eredete feledésbe merült. Az északról érkező zarándokok már csak egy köntösbe, cipőbe bújtatott, koronás, "szakállas nőt" láttak benne, s a hozzá kapcsolódó Sz. Kümmernis legenda megszületése sem váratott magára sokat. Maga a legenda a jelen vizsgálatunk szempontjából érdektelen. Kialakulása viszont jól szemlélteti, hogy néhány évszázad alatt a feszület ábrázolások változása milyen következményekkel járt. De - mint láttuk - hasonló átalakuláson esett át maga a keresztforma és a kereszt-szimbolika is.

Az ábrázolások eredetét és változásait felvázoló összefoglalónk alapján megállapítható, hogy a kereszttel, a keresztre feszítéssel kapcsolatos ábrázolásbeli félreértések és tévedések alapja minden esetben a kellő ismeret hiánya volt. Az első évszázadok keresztényei jól ismerték a keresztre feszítést, mint kivégzési módot, annak minden technológiai részletével együtt. A kereszthez, mint szégyenfához kötődő negatív képzetek miatt száadékosan nem ábrázolták Jézus életének ezt a jelenetét.

Nagy Konstantin császár 314-ben - éppen Krisztus és a kereszténység iránti tiszteletből - eltörölte ezt a kivégzési módot, a végrehajtási mód feledésbe merült. Ha a feszület-ábrázolás legkorábbi dátumaként elfogadjuk az V.századot, akkor is közben több mint száz év telt el. Ha a reálisabbnak tűnő VI-VII. századi ábrázolási időpontokat vesszük alapul, akkor ez a "kimaradó" idő már 2-300 év is lehet. Az ábrázolások tanúsága szerint a feszületek első készítői szinte rekonstruálni próbálták, vagy egyszerűen kitalálták a megfeszítés módját vagy a szenvedéstörténet egyes jeleneteit. Az is megfigyelhető, hogy az ideológia szinte ellentétesen fejlődött a feszület- és a kereszt-ábrázolásnál. Az időben későbbi keletkezésű figurális ábrázolások a kereszten trónoló Megváltó-király képétől (VI.-VII. század) jutnak el a szenvedő Krisztus reális ábrázolásáig (IX-X. század), míg a kereszt-kép fejlődése során a "szégyenfából" lesz "megdicsőült égi jel".

Guzsik Tamás

 

 

 

 

 

 

 

 

KALMÁR MIKLÓS

 

HILD JÓZSEF, A REFORMKOR ÉPÍTÉSZ VÁLLAKOZÓJA

 

Pest nagyvárossá alakulása a múlt század elején elkezdődött s ebben nagy szerepe volt a Hild családnak s különösen Hild Józsefnek. Ő az, aki csak ebben a városban, legalább 917 építési engedély iránti kérelmet nyújtott be élete során.

Hild József Pesten született 1789-ben. Gyermekkorában, apja, Hild János mellett ismerte meg a szakmát. Leírások alapján tudjuk, hogy először Bécsbe, az Akadémiára ment tanulni, majd Rómába és Athénba utazott. Kora leendő mestereinek útját járta. Bizonyos, hogy Charles Moreaunál dolgozott egy darabig. Hild János halála után, 1813-ban fordult a Helytartótanácshoz mesterjogért. Mestermunkáját sokáig nem teljesítette. 1843-ban, sok-sok mestermunkának is beillő épület megtervezése után, kapta meg a mesterjogot,.

Hild első, önálló munkái lakóépületek. Földszintes épületek, mert Pest még többnyire földszintes volt. Kezdő építészként nem a legfontosabb megbízásokat kapta. Hild terveiben igyekezett a szimmetrikus homlokzati elrendezést biztosítani. Középen általában a kocsiáthajtó van és több épületénél előfordul a középtengely két oldalán a többitől eltérő páros nyíláskialakítás. Az egyik korai tervénél, a Sartory-háznál ezt a középső nyíláshármast magasabb épületrésznek tervezte és kiemelte a földszintes épülethomlokzathoz képest. Az épületek alaprajzi elrendezése is sokszor szimmetria tengelyt próbált követni, miután a főhomlokzati helyiségsor igazodott a homlokzati ablaktengelyekhez.

A Sartory-ház homlokzati terve

A többszintes lakóépületek sora bizonyítja, hogy ez a komponálási mód nagyon korán kialakult. A háromszintes palotahomlokzat földszintje többnyire vállpárkányra futó ívezettel záródó nyílássorral tagolt. Természetesen a kapuáthajtó hangsúlyosabb. Az emeleti nyílássor nagyobb és kiemelt keretezésű, míg a harmadik szinten egyszerűbb ablakok látszanak. Ez általában jellemző a klasszicista lakó- és középületekre. Hild homlokzatalakítása többnyire a középrizalitot hangsúlyozta. Ez szinteket összefogó, nagyoszloprendet utánzó lizénákkal, vagy előreugró oszlopos portikusszal történt.

Hild épületei, már csak nagy számuk miatt is, gyakran képeztek együtteseket. Messze földön híres volt - az azóta átépült - klasszicista pesti Dunapart, melynek kialakításában ő is közreműködött. Az akkori Kirakodó-téren és a hozzácsatlakozó utcákban több épületet tervezett. Itt volt a Lloyd-palota, a Diana-fürdő, magánpaloták, a későbbi Európa szálló. Sajnos valamennyi már a múlté.

A leghíresebb a Lloyd palota volt. Ez szimbolikus értékű volt, hiszen a fejlődő pesti polgárságot jelképezte, mint a Pesti Polgári Kereskedelmi Testület székháza. A tervek 1826-ban készültek, a nádor helyeslése mellett.

A Lloyd palota alaprajza

Az építészről ekkorra már széles körben kedvező vélemény alakult ki s láthatóan sikerrel érvényesítette elképzeléseit. Például a középrizalit határozott kiemelése a beépítési vonalból, provokálhatta a szakhatóságokat, de Hild esetében ez is könnyen ment. Az épület az akkori Kirakodó-tér déli oldalát zárta le s a szomszédos épületek nem éltek a homlokzati falsík erőteljes mozgatásával. Az építkezés 1830-ra fejeződött be s kalandos fennállásának eseményeit ott lakó hírességek, változó funkciók, átalakítások, háborúk rombolása színesítette. Végül is, 1948-ra lebontásra került. A több, mint száz évig állt az épület és mély hatással volt a pestiek tudatára. A klasszicizmus jelentős alkotása tűnt el vele.

A szabálytalan négyszög alakú telken szabályos téglalap formájú belső udvar köré szerveződött az épület. Az északi, azaz a főhomlokzatra a reprezentatív helyiségek néztek. A dunai és az átellenes oldalon egymásba is nyíló oldalfolyosóra fűzött látványos térsor alakulhatott ki. A földszinten, a tér és az utca felé, közönségforgalmi szempontból nyitott termek voltak.

Hild, ezzel az épülettel egy jól használható, egyszerű és mégis látványos épületet teremtett. Világos alaprajzi térszervezése szimmetriára törekvő volt. Ugyanez a szimmetria - természetesen - a homlokzatra is hatott. A főhomlokzat, öttengelyes középrizalittal és kétszer öttengelyes oldalszárnnyal, méltóságteljes, kiegyensúlyozott látványt mutatott. A timpanonnal záródó középső épülettömeg karcsú, két szintet átfogó jón oszlopokkal tagolt. A földszint az említett forgalmi nyitottság ellenére, íves záródású nyílásokkal, de hatásában mégis zárt formában jelent meg, a háromszintes palotahomlokzat szabályai szerint. Az épületet, vízszintes osztópárkányok tagolásával és nagyobb ablakokkal hangsúlyozott első emelet felett, a stílus törvényszerűségei szerint, jelentőségében visszafogott szint koronázta. Érdekes, hogy az akkorra már egységes parti homlokzat miatt az építész az épület oldalnézetén nem alkalmazott újabb tömegtagolásokat. A Lloyd palota tömblezáró épületnek készült s távoli nézetből ezek úgysem érvényesültek volna.

A Lloyd palotához legközelebbi Hild épület az átellenes utcasarokra épített, 1822-ben tervezett Diana-fürdő, mely lakásokat és fürdőt tartalmazott. Kora kedvelt épülete volt, szintén elpusztult. A fürdővizet a Dunáról vezették be. Az 1849-es ágyúzások után - ismét Hild segítségével, végleges megszűnéséig mintegy ötven évre - újjáépült.

Hild itt is ragyogó alaprajzi szervezésről tanúskodott. A szabálytalan telekformára szabályos, ezúttal pillérsorral határolt belső udvaros épületet emelt. A főhomlokzat középtengelye, mint lakóházainál már többször előfordult, bejárattal hangsúlyozott. A széles ívű kapualjon át a földszinten, az udvaron keresztül szimmetriatengely alakult ki. Ennek mentén páros oszloppal elválasztott térsor fokozta az első benyomás hatását.

A tér keleti oldalának további épületeit városi magánpaloták alkották. A szintén a húszas és harmincas években épült épületek egységes térfalat alkottak. A Libaschinszky-Koburg és a Nákó-paloták homlokzata az ismert háromszintes elrendezést mutatják. Az utóbbi kétszer hat és a középen eléjük ugró tizenkét nyílástengelyével, két hangsúlyos bejáratával meghatározó építménye volt a térnek. A középső homlokzatszakaszon jón pilaszterekkel tagolt monumentális palotát sokáig az Akadémia is használta, ülések céljára.

A tér túlsó, északi végét lezáró Ulmann és Wieser házat, bár két különböző épület volt, de mégis egységesen tervezte meg az építész. Az épületeket a szabadságharc idején minisztérium céljára is használtak, majd szálloda lett, Európa elrablását mintázó szobordísze után lett Európa-szálló. Az épületek belső kialakítása is gazdagon díszített volt, például a klasszicista belsőjű díszteremben Marco Casagrande domborműve vált híressé. Hasonlóan, a térre nézett az egységesen tervezett két épületből álló a Tänzer-ház, a később épült Akadémia székháza takarta el a Duna felöl.

Az egykori Kirakodó-téren majd egy évtized alatt, Hild által tervezett épületek a klasszicista Pest páratlan épületegyüttesét alkották. Ma már csak korabeli ábrázolásokról, a világháború előtti fotókról értékelhetjük a egységes térfal teremtő klasszicizmus pesti példáit.

A század húszas és negyvenes évei között, Hild esetében, zavarbaejtően sok és közel azonosan értékes módon tervezett városi palotát, bérházat lehetne felsorolni. Ezek, szemben a Kirakodó tér épületeivel, többnyire jó állapotban fennmaradtak. Homlokzataik közel azonos rendszerben készültek, magasságuk szinte kivétel nélkül háromszintes. Szélességük, a telekméretnek megfelelően, különböző volt s ez befolyásolta a nyílástengelyek kiosztását, a kiemelt középrizalit és az épület arányait. A homlokzati részletek a pesti klasszicizmus ismert megoldásait követték.

Az alaprajzi elrendezésüknél pillérsoros belső udvari homlokzatot, függőfolyosós helyiség és lakás megközelítést, látványos kapu áthajtókat, emeleti és utcai reprezentatív térsort tervezett minden esetben az építész.

Hild nevéhez fűződött a már lebontott, régi pesti városháza áttervezése is, 1842-ben. A tömörebb földszint feletti két emeletet toszkán stílusú pilasztersor fogta össze. Az épület monumentalitását szolgálta a torony és a szobrokkal kihangsúlyozott attika. 1863-ban, Hild elképzelései szerint egy harmadik emeletet húztak az épületre.

1841-ben fogott a Császár-fürdő átépítéséhez. Itt régóta egy törökkori fürdő létezett, mely bővítései során átfogó átalakításhoz érkezett. A meglévő épületet keretes beépítéssel foglalta a bővítménybe. Az épület két értékes homlokzatot képez, az egyik a Dunapart, a másik a belső udvar felöli nézet. A parti homlokzat kétszintes, középen négyoszlopos portikusszal hangsúlyozott. Az udvari, belső nézet azonban különleges hatású. Az épület az udvarról több bejáraton keresztül közelíthető meg, de a főbejárata eredetileg a főtengelyben volt.

A telek kissé torz geometriai sajátosságai ellentmondani látszottak a klasszicizmus szabályosságának. Hild tervezhetett volna szabályos téglalap alakú belső udvart is, ekkor változó fesztávú épületszárnyakat kapott volna. Ezt a megoldást több városi házánál megfigyelhettük. A hosszú épületszárnyak a kis szögelfordulást felnagyították volna és az azonos méretű helyiségsorral gond lett volna. Hild a párhuzamos traktusokat választotta. Az udvar megjelenését korrigálta, oly módon, hogy a két összevethető méretű rövidebb homlokzatszakasz közül a kisebbet lekerekítette. A homlokzaton szabályos ritmusú, klasszicista nyílás és oszlopsort, kolonnádot helyezett el s ennek íve a megérkező nézőpontjából kiegyensúlyozott látványt nyújtott. Az épületegyütteshez az utca túloldalán épületek, kápolna csatlakozott.

Láthatjuk, hogy a klasszicista épületek időről-időre növekvő léptéke az építészeket sokszor állította probléma elé. Így volt ez Hilddel is, aki szinte minden épülettípust tervezett. A Valero család számára épített selyemgyára, közel négyzetes, óriási telken kora legnagyobb épületei közül való. Bár a három utcával határolt épület nem azonos homlokzathosszakkal épült, de a nyílástengelyek száma mindhárom nézeten azonosak. A főhomlokzaton a kis kiülésű középrizalit, 11 nyílástengellyel és két szintet átfogó pillérekkel illetve félkör alakú oszlopokkal uralta az épülettömböt.

A történethez hozzátartozik az is, hogy ez az épületegyüttes a második, amit Valeronak tervezett. A selyemgyár esetében is két lépcsőben engedélyeztette terveit, 1839-ben, majd 1840-ben. Először az üzemi részt, mely a telek közepére került, később az utcai homlokzatokat. A két ütem ellenére az épület formai egysége tökéletes lett.

Hild József munkásságát - mennyiségi szempontból - főleg bérházak és városi paloták tervezése jellemezte, de nem lenne teljes a bemutatás, ha egyéb épületit nem vizsgálnánk.

A klasszicizmusra jellemző a nem városi lakóépület is. Az akkor még ritka beépítésű budai hegyekben sorra emelték a felüdülést szolgáló villákat. Ezekben az esetben nem érvényesült a zárt utcai térfal korlátozó szerepe s a klasszikus formák oldottabb tömegalakítás mellett mutatkozhattak meg.

Ismert az 1844-ben épült villa Budán, a Budakeszi úton, melyet Hild saját magának épített, ötvenöt éves korában. Az épület nemcsak későbbi villa terveire volt nagy hatással, hanem egyéb épületeit is befolyásolta. Még a múlt században bővítést, átalakítást szenvedett épület középső része az eredeti Hild szándékokat őrizte meg. Négy korinthuszi oszlopon nyugvó gerendázat és timpanon a lehető legjobban közelítette meg a stílusban rejlő lehetőségeket. A magas földszinti padlóvonal fokozta a épülettömeg ünnepélyességét.

A pinceszint, vagy az alagsor alépítményszerű kihangsúlyozása jellemzője volt ezeknek az épületeknek. A Szabadság-hegyen a Libaschinszky-villa, villa a Diana úton, de a Budakeszi úti "Csendilla" is kompozíciós vázlatai lehettek a Hild által tervezett vidéki kastélyoknak. A tápiószentmártoni kastély - a harmincas években - Hild saját villájának architektúráját követte, de nagyobb alapterülettel. Itt az épülethomlokzat lehetővé tette, hogy kiterjedtebb oszlopsorral nyíljék a kedvező égtáj felé. A tizenkét nyílástengely hármasával és szimmetrikusan változva készítette elő négy a korinthuszi oszloppal díszített portikuszt. Ez a hosszú homlokzat miatt is van, ahogy azt Hild földszintes épületeinél látni lehetett. Ez ismét megmagyarázza a korai időszakban a középtengelybe helyezett ismert hármas nyíláscsoportot. Hild érezte a homlokzat aránytalanságát s jó érzékkel osztotta azt. Magasabb épületeinél ez a probléma nem merült fel, mert ott a nagyoszloprendes középrizalit mindent megoldott.

A bajnai Sándor-Metternich kastély már kétszintes változatban, a városi épületeinél kiérlelt homlokzattal, határozott tömegű középső portikusszal épült. Hild már meglévő épületet épít át, 1834-ben. Ekkor a pesti Lloyd palota már állt s éppen bontottabb tömegével keltett feltűnést. A kastély, bár korinthuszi oszlopok támasztották a gerendázatot és a timpanont, csak kétszintes volt, de mégis emlékeztetett Hild városi középületeire. Valószínűleg a zártabb tömegalakítás okozta ezt az összecsengést.

A gyömrői Teleki-kastély képe

Hild kastélyépítészetére méltó koronát tett a gyömrői Teleki-kastély. Sokáig bizonytalan volt, hogy Hild, vagy Pollack tervezte, de végül a szakirodalom az utóbbit elvetette. Való igaz, első pillanatban Pollack épület komponáló módszerét ismerhetnénk fel, de a homlokzati részletek és az alaprajzi elrendezés Hild mellett szólnak. A szembetűnő érdekesség a szinteket átfogó négy - ezúttal jón - oszlopos portikusz alkalmazása. A kétszintes, zárt épülettömeg elé helyezett nagy oszloprend segített az arányokat megtartani. Az egyszerű alaprajzi helyiség kapcsolatokat szemlélve meggyőző a szimmetriára való törekvés. A középtengelyben egymásba nyíló nagyobb helyiségek találhatók. Az épület tömegének érvényesülését szolgálta a magas földszinti padlószint. A portikusszal árnyékolt lépcsővel megközelíthető kétoldali bejárat egyszerre szolgálta a reprezentatív megjelenést és a kényelmes kertkapcsolatot.

A gyömrői Teleki-kastály alaprajza

A lovasberényi Cziráky-kastély, vagy a csákvári Eszterházy-kastály esetében is felvethető Hild közreműködése, vagy szerzősége. A múlt század elején épült vidéki klasszicista kastélyok esetében több építészt is foglalkoztattak, vagy a sorra épülő vidéki rezidenciák sikerrel befolyásolták a stílus fejlődését, alakulását.

Hild életművére a koronát székesegyház és templomtervei tették rá. Az esztergomi és egri főszékesegyházak mellett a szatmári székesegyházat, a ceglédi református templomot tervezte, sőt a pesti Bazilika tervezési munkája is részben az övé volt.

Az esztergomi Bazilika képe

Ha egy építész sok épületet tervez előbb-utóbb tetten érhető bizonyos rutin, az azonos körülmények azonos megoldásokat eredményeznek. Hild templomai emlékeztettek egymásra, de nemcsak a hasonló megbízások miatt. A templomépítészet a klasszicizmus korában sarkalatos kérdés volt. Ugyanis a középkor és az újkor során kikristályozódott tér és tömegalakítás az antik kultúra épületeivel nehezen volt összehasonlítható. Nem véletlen tehát, hogy előtérbe került a centrális térforma, a tamburos, kupolás tömeg. A klasszicizmus részletformái, oszloprendjei így stílustisztán érvényesülhettek. Európa különböző pontjain, mintegy száz év alatt több hasonlóan komponált templomépületet emeltek. Ezek példaként szolgáltak más országban is.

Az esztergomi Bazilika alaprajza

Az esztergomi főszékesegyház építéstörténete valójában 1820-ban kezdődött. Az érsek hercegprímás akkor határozta el, hogy a meglévő esztergomi székesegyház helyén újat emeltet. Az első tervező a bécsi Ludwig von Rémy lett, de hamarosan a szintén bécsi Kühnel Pál tervét fogadták el. A Kühnel-féle koncepció grandiózus volt. Már ott felmerült a központi tamburos, kupolás tér, az oszloprendes, timpanonos fő tömeg. Szintén jól látható a terven az épülettől elhúzott két harangtorony, mely a főhomlokzat kellő horizontális kiterjedését szolgálta. A terv igazi nagyvonalúságát az épületsorral körbeépített várhegy jelentette, mellyel kialakult zárt udvar kiváló rendezvény tér lett volna. A római San Pietro szolgálhatott mintául. 1822-ben kezdték építeni. A munkálatok alaposságára jellemző volt, hogy a lebontott székesegyházban meglévő Bakócz-kápolnát szétszedve, restaurálva beépítették az újba.

Kühnel társult rokonával, Packh Jánossal, aki a kivitelezés során módosította a terveket és Kühnel halála után átvette a felelős tervező szerepét is. Az építkezés elhúzódott, újabb lendületet csak mintegy tíz év múlva vett. Páckh halála után Hild József lett a tervező. Végül is 1856-ban szentelték fel a templomot.

Hild tehát kész koncepciót kapott. Megjelenésével mégis egyszerűsítette a terveket s mégis fokozta az épület monumentalitását. Többek véleménye szerint, Kühnel tamburos kupolája a klasszicizmus egyik szívesen vett példáját, a római Tempiettot formálta. Hild felfedezte, hogy az épület távolról is jól látható s az épület közelében is csak a hatalmas méretek domináltak. A finom részletek feleslegesek, nem volt helye az összetett formáknak. Volt bátorsága a Tempietto-motívumot egyszerű, íves oszlopsorral jelölt hengerré változtatni. Hasonlóképpen jártak a harangtornyok. Lényegében csupán a szélesre tárt homlokzat karakteres végpontjait jelölték ki.

A hatalmas méretek szerkezeti újításokat is szükségessé tettek. A kettős kupola külső, héjazatot tartó része - 1840-ben - íves vasszerkezetből épült.

Az esztergomi Bazilika metszete

Az esztergomi főszékesegyház építészeinek eltérő elképzelései ellenére monumentálisan egyszerű és szép, egyszóval klasszicista lett. Az egri főszékesegyház tervezése csak Hild nevéhez fűződött. Itt Pyrker János érsek volt az építkezés szorgalmazója, mely 1831. és 1837. között zajlott le.

Az egri székesegyház alaprajza

Míg az esztergomi főszékesegyház egy centrális térforma hosszirányban elnyújtott változata, addig ezt a hosszházas kialakítást az egri jobban vállalta. Bonyolultabb a térszervezése. Hild alacsony záródású kupolás térsort képzelt el, melyek közül egyet, a középsőt, tamburos kupolával kiemelt. A kupolasor emlékezetett a velencei San Marco székesegyházra, talán Pyrker velencei múltja játszott ebben közre. A hosszház a központi kupola alatt keresztházzal társult, melynek térnagysága a kupolás központi térhez mérten csak jelzés értékű. Szintén a hosszház oldalirányú bővítményét jelentette a négy oldalszentély. Mindehhez tengelyirányban előtér és nyújtott főszentély kapcsolódott.

Az egri székesegyház metszete

Az egri főszékesegyház additív enteriőrjét additív tömegalakítás jelenítette meg. Amíg Hild Esztergomban egyszerűen törekedett monumentalitásra, addig Egerben, érzékelhetően, több épületet gyúrt össze. A tizenhét méter fesztávú kupolás központ körül az épülettömeg is azonos magasságú, de előtte-utána már a hosszházas templomok bazilikális tömegalakítása érvényesült. A sokféleségében hosszan elnyúló tömeg szentélyénél toronypár, a bejáratánál, térfalszerűen, hat, tizenhét méter magas, oszlopos portikusz magasodott. Mintha az építész egy épületben akarta volna a templomépítészet eredményeit összegyúrni. Hild tehetségét dicsérte, hogy mindez a klasszicizmus nyelvén történt s az épület formai szétesése helyett a tömeg és térsorok mozgalmassága született meg.

Ha az épület és a környezet viszonyát vizsgáljuk további magyarázatot nyerünk. A valamivel korábban, a Fellner Jakab által tervezett Lyceum főhomlokzatával szemben indokolt volt az említett hatalmas portikusz. A megközelítés másik, az előbbire merőleges tengelye a megemelt központi kupolára nézett s az épület ebből az irányból is térfalként tűnhetett fel. A bizánci hatású tambur és kupola ebből a nézetből is szerves kapcsolatban maradt a hosszan elnyúló épülettömeggel.

Hild terve a pest-lipótvárosi plébániatemplomhoz

Hild utolsó jelentős templomterve a pest-lipótvárosi plébániatemplom, a későbbi pesti Szent István bazilika. Élete főműve lett volna, ha 1867-ben bekövetkezett halála ebben nem akadályozza meg. 1845-ben kapta meg a megbízást, törvényszerűen, mert addigra vitathatatlan nevet szerzett a templomépítészetben. Hild szaktekintélye a klasszicizmus továbbélését biztosította, akkor, amikor Európában már a romantikus stílus is megjelent. 1822-től foglalkozott a városi tanács a templom terveztetésével. Több építész próbálkozott vele. Többek között Kasselik Ferenc és Brein Ignác. Az utóbbi 1815-ben lett pesti polgár, több pesti bérház és magánpalota tervezője volt. A Kasselik család is sok neves építészt adott az országnak.

Az intenzíven fejlődő városrészben a területét már régóta fenntartották. Az építkezés vontatottan haladt, teljes befejezése a következő évszázadra maradt.

Hild több tervváltozatot készített, de mindegyik centrális tér és tömegalakítást mutatott. Hild legelső tervváltozata talán a legfrissebb hatású. Már ekkor felmerült a keleti, íves szentély-oldal szükségessége. Ugyanis a telek kelet felől a Körút által ferdén záródott s a szabályos négyzet és a ferde telekhatár között ez jó átmenet volt. Hild szabályos alaprajzától tehát csak ez a részlet tért el. A szabályos négyzetre a centrális térszervezés végett volt szükség, a klasszicizmus kedvelt tér- és tömegformája valósult volna meg. Bizonyos nézeteiből hasonlított Esztergom bejárati homlokzata ismert sémájához. Oszlopokkal övezett tamburos kupola, mely alatt, oszlopokkal, vagy lizénákkal tagolt homlokzat szélét határozott megjelenésű tornyok jelölték ki. A magas kupola kettős, kívül vasszerkezetű, külső tömege méltóságteljesen emelkedett a város fölé.

Központi tamburos-kupolás tér köré szervezett további nyolc térbővület a bizánci kilencosztatú térformát idézte fel. Az így adódó épülettömeget saroktornyokkal hangsúlyozta ki a tervező. A későbbi tervverziók a költségcsökkentés érdekében egyszerűbb épületet eredményeztek. Hild megpróbálta a mellékterek kupoláit és dongáit román keresztboltozattal felváltani. A szerkezeti egyszerűsödés mellett a díszítések fokozásával próbálta a kívánt hatást elérni. Bár ő élete végéig a klasszicizmus híve volt, környezete már sokszor a romantikus ízlést részesítette előnyben. A variációk egyre több romantikus vonást mutattak.

A klasszicizmus visszavonulása és a romantika előtérbe kerülése, Hild részéről a reneszánsz részletformák érvényesülését jelentette. Az alaprajz is sokban emlékeztetett a római San Pietro székesegyházhoz s az egyre gazdagabb formák szükség szerűen tértek el az egyszerű, klasszikus részletektől.

Halála után a munkálatokat Ybl Miklós, Kauser József vezették tovább s végül a következő századfordulóra készült el. Az épület történetének sajnálatos eseménye volt, amikor 1868-ban a kupola beomlott. A katasztrófa okát a kupolát alátámasztó pillérek elégtelen keresztmetszetében látták.

Hild egy közvetlen hatású és őszinte klasszicizmus képviselője volt. Csak ritka alkalomként tervezett romantikus stílusban. Élete a reformkori Pest történetével kapcsolódott össze. A századfordulótól a század második feléig, a rohamosan fejlődő, gazdagodó várost építette.

 

Kalmár Miklós

 

Irodalom:

Zádor Anna, Rados Jenő: A klasszicizmus építészete Magyarországon MTA kiadása, Budapest, 1948.

Rados Jenő: Hild József, Pest nagy építőjének életműve Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.

A képek forrása: az irodalomban jelzett művek

 

 

 

 

 

 

 

 

KRÄHLING JÁNOS:

 

A NYÍLÁSZÁRÓK KUTATÁSA AZ ÉPÜLETKUTATÁS (BAUFORSCHUNG) KORSZERŰ MÓDSZEREINEK TÜKRÉBEN

 

Mielőtt a nyílászárók problematikáját az épületkutatás korszerű módszereinek szemszögéből vizsgálnánk, először a címben megjelölt fogalmakat kell tisztáznom. Elsősorban az épületkutatás (német szóval Bauforschung 1.) ) fogalmáról van szó, mivel a tapasztalatok szerint ez alatt sokszor egészen mást ért a szakma.

Mielőtt egy épületet "helyreállítanak", kutatást szükséges végezni az épületen. Először is fel kell pontosan mérni, majd a felmérési tervrajzokat felhasználva kerül sor a sokszor igen nehezen kihámozható adatok gyűjtésére. A felmérés és az összegyűjtött adatok dokumentálása után még nehezebb fázis következik, az eddig összegyűjtött anyag elemzése, értelmezése.

Ezek után válaszolhatók meg azok az egyszerűen hangzó alapkérdések, amelyek az épület története iránt kíváncsiakban felmerülnek:

- mikor épült az épület?

- milyen változtatások történtek, milyen építési periódusok határolhatók el?

- hogyan épült az épület?

- mely részletei számítanak különlegesnek, melyek a problematikus részek?

- vannak-e az épületnek korral járó vagy pusztításból eredő olyan károsodásai, amelyek létét veszélyeztetik?

E kérdések megválaszolásához általában széles körű építési- és építészettörténeti ismeretekre van szükség, valamint problémamegoldó képességre és sok gyakorlatra. Ezeket a szakembereket szokás épületkutatónak nevezni. 1924-ben használta először az épületkutatás (Bauforschung) kifejezést Armin von Gerkan német kutató. A fogalom azóta tisztázódott, és szélesebb körökben is ismert.

Az épületkutatás legfőbb forrása maga az épület, ezért az épületkutató ideális alapképzettsége szerint építész, de ennél több: a régész, a történész és az építész furcsa keveréke.

Az épületkutatás komplex és interdiszciplináris módszereket használ az épület történetének teljes feltárására. Az építészettörténeti kutatás egyik speciális területe. Történeti épületek kutatását célozza, de a régészettel és a művészettörténettel ellentétben korszak-behatárolás nélkül.

Az épületkutatás első lépése a helyes és pontos épületfelmérés. Itt a legfontosabb elv, hogy a rajzi leképzés az épület valós képét tükrözze, ezért követelmény, hogy a felhordás alatt a rajzoló mindig lássa az épületet, és fontos elv az is, hogy aki mér, az is rajzoljon, mivel a mérés egyúttal pontos megfigyelést is jelent. Ezeket a felmérés közben szerzett információkat a kutató azonnal rögzíti a rajzra. Az így készített felmérési rajz a valóságot közelítő ábrázoláson és pontos épületgeometriai adatain túl az épület történetére vonatkozó alapvető verbális információkat is hordoz. A felmérés mindig tengelyrendszerhez történik, tiszta és szabályos geometriájú épületeknél síkbeli koordinátarendszerhez, bonyolultabb, összetettebb esetekben térbeli rendszerhez.

A felmérés pontosságának magas fokú biztosítására, és ezzel összefüggésben háromdimenziós háló használatára akkor van szükség, ha

- az épületet átépítették (és ennek a geometriai rendszere megpróbál a régi alakváltozott rendszerhez alkalmazkodni)

- olyan összefüggő épületkárok feltérképezésénél, ahol az alakváltozás dokumentálása a diagnosztikát megkönnyíti.

- építészettörténeti alapon egymástól elhatárolódó épületgeometriai rendszerek esetében, ahol az alaki felméréssel építési periódusok határolhatók el.2.)

Az alakhű felmérésnél a merőleges mérőháló használata a legcélszerűbb. Az így előállított rajzi dokumentáció alapul szolgálhat a kutatás kiteljesedéséhez, a különféle vizsgálatok elvégzéséhez, amelyek művészettörténész, régész, restaurátor, geológus, faanyagszakértő, statikus stb. team-munkájával - a teljesség igénye nélkül - az következőkben sorolható fel:

- anyagvizsgálatok

- tartószerkezeti vizsgálatok

- történeti épületszerkezetek föltérképezése

- az anyag- és szerkezeti vizsgálatokkal párhuzamosan a károsodások megállapítása és dokumentálása

- levéltári kutatások, archívumok áttekintése, szakirodalom-kutatás

végül az összegyűjtött információk értelmezése.

Hogyha a hazai gyakorlattal vetjük össze, akkor a leglényegesebb különbség talán ott ragadható meg, hogy amíg itthon általánosan elfogadott a falbontással, vakolatleveréssel végzett ún. falkutatás, addig az épületkutató a falbontást a legutolsó fázisban végzi el, miután összes korábbi "roncsolásmentes" eredményét összegezte, és akkor is csak szondázó jelleggel. Egy másik fontos szempont, hogy ritkán jut elegendő pénz az alapos, helyszínen elkészített dokumentálásra, ezért általában itthon a gyorsabb módszereket alkalmazzuk.

A felmérési dokumentáció mellett talán a másik legfontosabb állapotleíró-elemző módszer a helyiségkönyv (németül: Raumbuch 3.)).

A műemléki helyreállításoknál a történeti értékek, a történelem tanújeleinek anyagi valóságában és hiteles formában való helyreállítására törekszünk, mégis minden helyreállítás bizonyos fokú pusztítással is jár. Ez a pusztítás nem mindenre kiterjedő, hanem csak bizonyos területeket érint. Ezek közül leginkább a belső kialakítás és a nyílászárók veszélyeztetettek. A történetiségében kialakult belső berendezés elpusztítása nem csak anyagi veszteség, hanem az épület történeti jellege, a történetiség minősége vész el, amely átépítésekben, eltérő szerkezeti képződményekben és a különböző épületalkotók egymásra rakódásában manifesztálódik. Ez adja minden egyes műemlék épület összetéveszthetetlen, eredeti jellegét, amely által a történelem tanújelévé válik. Szélsőséges esetben előfordulhat , hogy a "műemléki helyreállítás" után csak annyi marad meg eredetinek, amit szerkezetkész állapotnak nevezünk.

A megszokott lajstromozási és állapotfelvételi módszerek fontos előmunkálatok a helyreállításhoz: a muzeális és művészettörténetileg érdekes berendezések felvétele, a felmérés és az anyagi-szerkezeti hibák feltérképezése stb. Ezeknek azonban általános jellemzője, hogy mindegyik szakág a saját nézőpontja szerint tekinti a dolgot, ezért a teljes összkép nehezen áll össze a helyreállítást vezénylő építész fejében, és ez az összkép nincs dokumentálva.

A helyreállítás minősége és a megfelelő állagfelmérés minősége között ok-okozati összefüggés van.

Ha a történetileg kialakult berendezéseket jobban meg akarjuk tartani, alaposabban kell az épületet dokumentálni. A helyiségkönyvvel az épület kialakításának egészét lehet nagy következetességgel, helységről-helységre ill. azon belül határoló felületről felületre haladva leírni, amellyel tulajdonképpen egy összefüggő rendszerezett adattár keletkezik.

A helyiségkönyv bal oldalán a kódszámmal megjelölt falfelület ábrája (fotó, rajz vagy mindkettő) szerepel, a jobb oldalon sorszám szerint az ábrán látható berendezés, szerkezet megnevezése ill. leírása, mellette az állapot/megjegyzés rovatban rögtön utalni lehet a beavatkozás módozatára, valamint a máshol található egyéb berendezésekkel, vagy helyiségkönyv-lapokkal való esetleges összefüggésekre. Ez a rendszer - bár jóval munkaigényesebb, mint a hagyományos fotódokumentációval és szöveggel készített leírás, viszont az épület minden részére kiterjedő, az épület teljes összetettségét követni képes rendszer, és bármikor bővíthető.

A nyílászáról dokumentálása, elemzése talán nem kell hangsúlyoznom - az épületkutatásban rendkívül fontos. A nyílászáró, mint az egyik legfontosabb épületszerkezet, alapinformációkat hordoz az épület korára vonatkozóan is. A kapuzat nem csak funkcionális, formai és szimbolikus értelemben alapvető alkotója az épületnek, hanem rendszerint - a keretelés, a supraporta, a címermező mívesen vésett feliratával - elsődleges forrás lehet az épület múltjára vonatkozóan.

1. ábra. A várpalotai vár gótikus palotahomlokzatának felmérése - részlet (Krähling János, Krcho János)

Az épületkutatás metodikájában a nyílászáró felmérése rendszerint külön problémát jelent. Egyrészt a felmérés tengelyeit úgy célszerű kijelölni, hogy a mérési tengely a nyíláson áthaladjon és ekkor természetesen a rajzon pontosan megjelenik a nyílás is, ugyanakkor a nyílászáró mint háromdimenziós bonyolult épületszerkezet külön részmérés tárgya lehet.

2. ábra. Helyiségkönyv két oldala (Buda, Vár, egykori Honvéd főparancsnokság felmérése; Daragó László, Kalmár Miklós, Krähling János, Sebestény Ferenc)

A nyílászáró dokumentálása gyakran történik helyiségkönnyel. Ilyenkor a fotó, a rajz és a szöveges leírás (megnevezés, állapot- és megjegyzés rovat) fontos adatokat rögzíthet a történeti szerkezetről. A helyiségkönyves dokumentálásnál rendkívül fontos a történeti szerkezetek ismerete. A helyiségkönyvben metszetvázlatokkal rögzíthető a nyílásszerkezetnek a szerkezete és karaktere, amely a későbbi kutatás módját is meghatározza.

3. Barokk ablak állagának felmérése

A nyíláson, annak keretelésén, illetve közvetlenül mellette végzett rétegfeltárás - összevetve az épület más pontjain végzett rétegfeltárással, továbbá a vakolat, a festékrétegek és a tokszerkezet egymásra takarásának elemzése sok értékes információt nyújthat az épület periodizációjára vonatkozóan.

4. ábra. Rétegfeltárás nyíláskeretnél

Az ablakok a kapuzathoz hasonlóan periódus meghatározók lehetnek, formai, szerkezeti kialakításuk elemzése, az ajtónyíláshoz hasonló helyiségkönyves dokumentálása a épület történetének pontosabb megismeréséhez vezet.

5. ábra. XVIII. század végi ablak, Varsád

Külön problémát jelent a használhatóságból és belső megvilágítási igényből adódó gyakori átalakítás. Helyreállításnál külön értéket jelent az ólompálcás üvegmezők, az eredeti vasalatok, pántok és zárszerkezetek helyreállítása, illetve megóvása.

A bemutatott példák között is sok jórészt használaton kívüli és elhanyagolt templom szerepelt, ahol a fenntartás anyagi forrásainak hiányában nem volt aki "helyreállítsa" őket, ezért sokszor hitelesen őrzik eredeti XVIII. század végi értéküket. Manapság már ezek a késő-újkori épületszerkezetek is kiemelt műemléki értékkel bírnak, megmentésük tehát fontos lenne, mielőtt végleg eltűnnek. Az épületkutatás - talán a nagy időráfordítás és a szűkös tervezési költséghányad miatt - nem vált eddig gyakorlattá Magyarországon. A műemléki értékvédelem szempontjából is fontos feladatunk ezeknek a módszereknek és ismereteknek az átgondolt használata.

 

Krähling János

 

Jegyzetek:

 

1.) Manfred SCHULLER: "The Architect's Role In Conservation". In: Durability and Change, Responsability and Cost of Sustaining Cultural Heritage. Edited by W.E. Krumbein, P. Brimblecombe, D.E. Cosgrove and S. Stainforth. John Wiley & Sons Ltd., 1994. pp. 201-214.

2.) Gert Thomas MADER: "Bauforschung und Denkmalpflege". In: Bauforschung und Denkmalpflege. Herausgeben von Achim Hubel. Dokumentation der Jahrestagung 1987 in Bamberg des Arbeitskreises Theorie und Lehre der Denkmalpflege E. V. Bamberg, 1989. pp. 11-31.

3.) Wolf SCHMIDT: Das Raumbuch - als Instrument denkmalpflegerischer Bestandsaufnahme und Sanierungsplanung. Arbeitsheft 44. Bayerisches Landesamt für Denkmalpflege,1989.