I./1. szám

I./2. szám

I./3. szám

I./4. szám

II./1. szám

II./2. szám

II./3. szám

II./4. szám

III./1. szám

III./2. szám

III./3. szám

III./4. szám

IV./1. szám

IV./2. szám

IV./3. szám

IV./4. szám

V./1. szám

V./2. szám

V./3. szám

V./4. szám

VI./1. szám

VI./2. szám

VI./3. szám

VI./4. szám

VII./1. szám

VII./2. szám

VII./3. szám

VII./4. szám

VIII./1. szám

VIII./2. szám

VIII./3. szám

VIII./4. szám

---

 

É P Í T É S Z E T T Ö R T É N E T

I. évf. 3. szám

 

Az "Architectura Hungariae" honlap "Építészettörténet" rovata októberi számának tartalma az eddigiekhez hasonlóan sokszínű, mégis vezérmotívuma a megemlékezés lehetne: a szerzők a magyarországi építészettörténet egy-egy jelentős korszakának, illetve alkotójának idézik meg valamilyen kerek évforduló kapcsán emlékét.

Guzsik Tamás "Beszélő kövek - Gondolatok a magyar kőépítészet első emlékeiről" című cikkének alapfonala az államalapítás milleniumához is kapcsolódik. A honfoglalás után közel egy évszázad telt el, amikortól területünkön európai értelemben vett reprezentatív kőépítészetről beszélhetünk, tehát a "politikai" államalapítás egyszersmind a magyar reprezentatív kőépítészet milleniumát is jelenti. Az írás rövidsége ellenére olyan új nézőpontokból világít a témára, amelyeket a hazai kutatás rendszerint mellőz. Különösen értékes és teljesen új megközelítés a jellemző épülettípusok liturgiatörténeti szempontú elemzése. Összefoglalását, e néhány "felvillantott képet" az Árpád-kor sokszínű építészetéből: - ahogy írja - " ezeket mind egyfajta "nemzeti emlékhelynek" tekinthetjük - a hivatalos besorolástól függetlenül, hiszen korai építészettörténetünk egy-egy lapját jelentik."

Gy. Balogh Ágnes Nöpauer-kismonográfiája egy nagyobb kutatási téma, a budai kőműves és kőfaragó céh történetének feldolgozásához kapcsolódik. 250 évvel ezelőtt kezdte alkotó munkásságát Nöpauer Máté, Buda XVIII. századi építészetének egyik legfontosabb mestere. Életének és munkásságának e szűk keretek közé fogott, mégis teljesen újszerű összefoglalása, valamint az életmű egyes részkérdéseinek kutatása és tisztázása egy jövőbeli átfogó életmű-monográfia alapját képezheti.

Kalmár Miklós cikkében a magyarországi érett klasszicizmus legjelentősebb képviselője, Pollack Mihály alkotói pályájának kezdetére emlékezik. Pályaképének gazdagságából kiemeli és elemzi azokat az alapvonásokat, amelyek Pollack építészetének európai jelentőségét adják.

 

Krähling János

1999. október hó

 

Tartalom:

Guzsik Tamás: Beszélő kövek	letöltés /75 kB/ Microsoft Word doc
Gy. Balogh Ágnes: Nöpauer Máté élete és munkássága	letöltés /1610 kB/ Microsoft Word doc
Kalmár Miklós: Pollack Mihály	letöltés /21400 kB/ Microsoft Word doc

 

 

 

 

 

---

 

 

DR. GUZSIK TAMÁS

 

BESZÉLŐ KÖVEK

/Gondolatok a magyar kőépítészet első emlékeiről/

 

"A nemzetek nagyságának és tehetségének jelzői nem csupán a történelem lapjai, de kitűnőleg a monumentális művek is: azon emlékszerű műalkotmányok, melyek néma bár, de élő emlékek, magának a történetnek is kútforrásául szolgálnak...Nemzeti múltunknak vannak századai, melyekből egy sort nyelvünkön nem vagyunk képesek felmutatni, míg ugyanazon századokból magas műveltségi állapotot tanúsító számos műemlékünk maradt ránk." -E sorokat Ipolyi Arnold írta le akadémiai székfoglalójában, méltatva ezzel a magyar építészeti műemlékek kultúrtörténeti szerepét. Az államalapítás milleniumát ünnepelve nem szabad elfelejteni, hogy a honfoglalást követően szinte egy évszázadnak kellett eltelnie, mire területünkön - európai értelemben - reprezentatív kőépítészetről beszélhetünk. S a következő évszázadra még mindig elsősorban Ipolyi idézett szavai a jellemzők: a régészeti feltárásokból ismert, vagy máig is álló kőemlékek többet mondanak el a korról, mint a gyér írásos adatok. Amíg tehát a "politikai" államalapítás milleniumára emlékezünk, ne felejtsük el, hogy ez egyszersmind a magyar reprezentatív kőépítészet milleniumát is jelenti. Ugyanis ilyen maradandó, a történelem viharait is kiálló kő- /tégla-/ épületek az ezredfordulótól mutathatók ki hazánk területén.

Az alábbi kis összefoglaló csupán néhány képet próbál felvillantani ebből a korból, s abból a sokszínűségből, mely államalapítás-kori építészetünket jellemezte. Ipolyi idézett gondolatmenetét követve ezeket mind egyfajta "nemzeti emlékhelynek" tekinthetjük - a hivatalos besorolástól függetlenül, hiszen korai építészettörténetünk egy-egy lapját jelentik.

Az államalapítás, a kora-Árpádkor építészeti emlékhelyeit felvillantó sorozatunkat a fejedelmi, majd a királyi központ, Esztergom említésével kell kezdenünk. A város területén a történeti kontinuitás szinte az őskortól nyomon követhető, az építészeti kontinuitás a Géza-István-kori első építkezések esetén vitatott. Máig nem tisztázott egyértelműen, hogy a Solva nevű római település és erősség a Várhegy vagy a Belváros területén volt. Az érsekség első építkezései /Sz. István protomartir temploma, káptalani épületek/ a hegy északi felében voltak. Ezek utolsó romjai a mai bazilika alapozásakor, a tereprendezéskor tűntek el véglegesen 1822 körül. Az uralkodói központ /palota és kápolna/ a déli oldalon lehetett. Ez viszont a III. Béla-kori lakótorony és kápolna építkezései kapcsán semmisült meg. A Sz.Vid egyháza néven írott forrásokból ismert capella regis a mai várkápolna helyén állt, egyszerű rotunda volt, csak alapfalai ismertek. A korai palota fölé épült a III.Béla-kori lakótorony és palota, csekély maradványok a legalsó szinten fedezhetők fel. Tudományosságot nélkülöző, egyszerű "ráérzés" volt Simor János érsek kezdeményezése 1874-ben, mely szerint a palota akkor ismert egyetlen földszinti termét kápolnává alakíttatta és "kinevezte" Sz.István király szülőhelyének. Az 1934-38 között végzett alapos feltárás tisztázta ennek a szobának a helyzetét is a III.BéIa-kori palota rendszerében. A Sz.István születéséhez kapcsolódó legenda így szertefoszlott, de a hazai és nemzetközi műemlék-kincs egy fölbecsülhetetlen együttessel gazdagodott. A Várhegy két pólusa /egyházi - világi/ közötti tengelyben állt a Sz.Adalbert székesegyház. Első formájában a XI. század legelején már felépült. 1180 körül tűzvész pusztította el, majd III.Béla király újjáépíttette. Sem ez, sem az István-kori állapot nem hagyott építészeti nyomot maga után, kőtöredékei azonban önmagukért beszélnek. Ezek szerint a bazilika építői jól ismerték az antik /római/ formákat és a bizánci kőfaragás technikáját.

Nem vagyunk szerencsésebbek Székesfehérvár királyi prépostságát illetően sem. Itt a XIX.századtól kezdve több régészeti feltárás is volt, legutóbb Kralovánszky Alán kutatásai tisztázták a templom korai állapotát, elrendezését. A "nyugati" /dél-német, lombard/ típusú alapelrendezése a többi korai székesegyházra is jellemző. A székesfehérvári kőfaragványokon fokozottan az antikizáló elemek jelentkeznek. Ez talán a közeli Gorsium /ma Tác/ egykori római város közelségének és építészeti hagyatékának is köszönhető. Az említett legutóbbi ásatások a város területén két, merőben más alapelrendezésű templomot is találtak. A Sz. Péter prépostsági templom egy négyzetes, karéjokkal bővített kilencosztatú tér volt. Egyes források szerint ez volt Géza fejedelem sírtemploma. Az analógiák a Kaukázus-vidékre, Örményország építészetére vezetnek /Écsmiadzin, Bagaran, stb./. A másik, feltárásból ismert korai templom a Sz.Kereszt prépostság volt: ennek apszis-megoldása, háromkaréjos szentélyfej-kialakítása mutat keleti kapcsolatokra. Talán nem érdemelne szót e két utóbbi alaprajz, ha hasonlóakkal nem találkoznánk - álló emlék formájában is - korai kőépítészetünkben.

A Heves megyei Feldebrő templomának első formája a X-XI.sz. fordulója körül keletkezett. Négyzetes terét 5x5 hajó osztotta fel, a kereszt-szár szerint elhelyezkedő főhajók félkörös apszisokkal zárultak. Feldebrő datálását, eredeztetését számos tanulmány már feldolgozta, ezek ismertetése túllépné kereteinket. Az idézett székesfehérvári példa mellé analógiaként itt is a Kaukázus-vidék VII-XI. századi templomai kínálkoznak. Ugyanakkor az is tény, hogy a templom keleti fele, tehát a szentély alatt Feldebrőn két oldallejáratos altemplom húzódik. Ez viszont az itáliai, főleg a lombardiai területekre és épületekre jellemző /az örmény templomoknak egy általán nincs altemplomuk/. A szomszéd faluban, Tarnaszentmárián egy szintén XI.sz. eleji templom áll, melynek alaprajzi rendszere és mérete pontosan egyezik a székesfehérvári Sz.Kereszt prépostsággal: háromkaréjos szentélyéhez közel-négyzetes hajó csatlakozik. Az itt található kőfaragványok /faloszlop-lábazatok/ ismét csak a X-XI.századi örmény építészetre /Aghtamar, Ani/ mutatnak. A két Tarna-menti templomot a szak-kutatás az Aba-nemzetséggel, s ennek kabar eredetével, élő keleti kapcsolataival hozza összefüggésbe. Más kutatók /pl.Major Jenő/ szerint viszont a Tarna-völgynek éppen ezek a falvai nem voltak Aba-birtokok, hanem a király közvetlen érdekeltségébe tartoztak. Ez megmagyarázza a szinte azonos alaprajzi rendszerek párhuzamos előfordulását Székesfehérváron és a Tarna mentén, de nem ad magyarázatot ezek keleti eredetére. Tény, hogy az említett emlékcsoport elszigetelt jelenség a korai magyar építészetben, hasonlóan keleti kapcsolatra utaló alaprajzú épületünk alig van /Szekszárd, Zselicszentjakab, katkaréjos körkápolnák - ld. alább/. Közös még Feldebrő és Tarnaszentmária templománál a térkapcsolat, hogy az oltár terét nem lehetett a templomhajóból tengelyesen, lépcsőn megközelíteni. A szentély egy kb. egy méter magas pódiumon állt, ahová csak kétoldalról vezetett föl lépcső. Ismereteink szerint a liturgikus térnek ilyen alakítása a korai keleti egyházakban csak az örmény liturgiára jellemző.

Itt kell szólnunk a legkorábbi magyarországi templomokban végzett liturgiákról. Ismeretes, hogy a XIII. századig /IV. Lateráni Zsinat, 1215/ sem Európában, sem Magyarországon nem beszélhetünk egységes liturgiáról. Az V-VIII.század folyamán Európa-szerte kifejlődött, keleti elemekkel átszőtt liturgia-csoportokat /ú.n. gallikán liturgiák/ Nagy Károly 790-től a birodalma területén megpróbálta egységesíteni. Az addigi gallikán liturgiák sokszínüségét a "frank-római"-nak kinevezett liturgia számos helyi változata váltotta föl. Magyarországon a XI. századtól az ú.n. "rajnai miserend" vagy "lotharingiai rítus" terjedt el, de korántsem egységes formában. Az egyes püspöki központokban a helyi viszonyoknak megfelelően alakították. A sokszínüséget fokozta az egyházmegyék területén lévő, de saját hagyományait folytató bencés monostorok liturgikus tevékenysége. A szertartáskönyveket kézzel másolták, s elvben a püspök volt köteles ellátni a területén lévő templomokat a szükséges könyvekkel. Ebből további zavarok származtak. Elképzelhető, hogy a csupán egyetlen pappal rendelkező falusi parochiális templom számára a püspöki központ /gazdag/ szertartáskönyve - a rubrikák szempontjából legalább is - használhatatlan volt. Így további helyi "szokások" kialakulásával kell számolnunk. Emellett a hagyományok szívós továbbélésénak a szerepét sem szabad figyelmen kívül hagyni. A gallikán liturgiákban keleti /bizánci, szír, örmény/ hatásra mindenhol szerepelt az ú.n. "előmise" /proszkomidia/, a neki megfelelő melléktérrel - kápolnával az apszis északi oldalán. Radó Polikárp liturgiatörténész kutatása szerint a magyar liturgiákban még 1632-ben is vannak nyomok a proszkomidia végzésére. Korai templomaink feltárt alaprajzának ismeretében nem eldönthető, hogy általános volt-e a proszkomidia. Korai székesegyházainknál, Kalocsa, Gyulafehérvár esetén erre utaló melléktér nincs, Esztergomnál bizonytalan a léte. A későbbi átépítésből ismert székesegyházaknál /Pécs, Győr, Eger/ mindenhol megtalálható az északi mellékhajó végén a proszkomidia helye. A legkorábbi bencés apátságok eredeti alaprajzi rendszere nem ismert. A jelek szerint Pannonhalmán, Zalaváron nincs ilyen funkció-kapcsolatra utaló térforma. A XI. század végétől épült bencés monostortemplomok /Somogyvár, Kapornak, Garamszentbenedek, Deáki, majd Lébény és Ják, stb./ viszont kifejezetten ilyen proszkomidiát is végző liturgiára mutató terek /háromhajós, háromapszisos "lombard" forma/. Ebben talán a Dalmácia felől beszüremlő "ambrozián" /Milánó-környéki gallikán forma/ liturgia továbbélését ill. feléledését láthatjuk.

Szekszárd és Zselicszentjakab bencés apátságainak alaprajza ennél izgalmasabb. Szekszárdnál nem csak a szentélyfej kialakítása mutat keleti liturgikus hatásra, hanem a teljes épületalaprajz is kaukázusi analógiákra mutat. Ebben rokon az említett két székesfehérvári templommal, valamint a Feldebrő-Tarnaszentmária körrel. Zselicszentjakab templománál az egyik rekonstrukciós lehetőség egy kereszt-kupolás, négyoldali mellékteres alaprajzot mutat, s ezzel megint - talán a benne végzett liturgiában is - a már említett örmény körrel állhat rokonságban /Gecsharisz, Haghbat, Haghardzin, Makaravank, Szanahin, stb./. Az utóbbi példákkal és Feldebrő-Tarnaszentmária esetével még csak sugallni sem szeretnénk, hogy Magyarországon a Xl. században számos helyen szír vagy örmény liturgiát végeztek volna. Ilyen lehatárolódásról szó sem lehet abban a környezetben, ahol az "egységesnek" kikiáltott nyugati liturgia is annyira sokszínü, hogy országonként, sőt egyházmegyénként is merőben eltérő liturgiára utaló alaprajzokat találunk egyazon korban. Az egyes épületek vizsgálatakor azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gallikán hagyományú európai liturgiák legkülönbözőbb európai területein egyaránt találkozunk ilyen - örmény térformára utaló - alaprajzokkal: S.Germigny-des-Prés /805/ Franciaországban, Gravedone, Chienti, Milano /S.Satiro/, Quimperle, Canosa, Villeneuve d'Aveyron, Ostrow, Linz, stb. /V-XI.századi építések/.

Feldebrő és Tarnaszentmária kérdéséhez hasonlóan kritikus pont a korai Árpád-kori építészetünkben a hatkaréjos körtemplomok /Karcsa, Gerény, Kiszombor, Kolozsmonostor/ helye és szerepe. Már datálásuk is tág határok között mozog a X-Xl.század és a XIII. század közepe között. A korábban ismert három, hasonló méretű és elrendezésű épület közös jellemzői voltak a tégla építőanyag, a Tisza-menti elhelyezkedés és a többszörösen átalakított mai forma /Gerény, Karcsa, Kiszombor/. Az 1978-tól feltárt kolozsmonostori hatkaréjos kápolna méreteiben azonos a már korábbról ismertekkel. Anyaga azonban kváderkő, míg az előbbieknél tégla; ez a tagozatalakítást, profilozást is meghatározta. Emellett az új helyszín nem illeszkedik a "Tisza-menti kör" korábbi teóriájába. A kolozsmonostori feltárás az építés terminus ante quem-jeként a XII. század közepét jelöli meg, de nem zárja ki a jóval korábbi készítést sem. A hatkaréjos kultusz-épületek /baptisteriumok, sírkápolnák/ az Adria-vidéken elterjedtek voltak a VII-X.században /Zára, Prodrazi, Trogir, Brnazi, stb./, de a karéjos téralakítás minden esetben a tömegben is jelentkezett. Az örmény építészetben Aniban és Ani környékén az ezredforduló táján épült több, szintén hatkaréjos kápolna /Abugamrenc templom, Pásztorok temploma, Hripszime kápolna, Várkápolna Aniban, Goghjuba, Bagaran, kápolnák/. A térforma ezeknél is megjelenik a tömegalakításban. Más belső osztással, négy- vagy nyolckaréjos változatban ismertek örmény példák a VII-XI.század közötti időből, amelyeknél a karéjos belső tér a külsőben egyszerűbben jelenik meg /Ani, Megváltó templom, Ani, Gaghik templom, Bana, Garni, Höckonk, Lekit, Marmasen, Zvartnoc részben romos templomai/. Nyugat-Európában példaként a würzburgi Sz.Mária templom említhető /704-1000.k./. Ismét csak merészség lenne bármilyen lineáris párhuzamot vonni a X-XI.századi, Ani-környéki templomok és a magyarországi hatkaréjos körtemplomok között. Talán a történettudomány, a régészet és az építészettörténeti tudomány erre a kérdésre is egyszer még megnyugtató feleletet fog adni. Az eddig ismert építészettörténeti emlékek tükrében az megállapítható, hogy az említett, magyarországi hatkaréjos épületek a további magyar építészetben hatást nem fejtettek ki, elszigetelt emlékcsoportnak kell őket tartanunk. A magyarországi rotundák, beleértve a korai királyi vagy ispánsági keresztelőegyházakat is, belső terükben tagolatlanok, vagy egyetlen apszissal bővítettek /Keszthely, Sárospatak, Veszprém, Esztergom, stb./. A korai, XI. századi emlékanyagban - főleg föltárt alapfalak formájában - gyakran találkozunk körtemplomokkal, egyetlen apszissal /félkörös vagy egyenes/ vagy apszis nélkül. Nem valószínü, hogy a korai parochiális egyházaknak ezt a formáját a már említett királyi vagy ispánsági székhelyek keresztelőegyházaiból vagy magánkápolnáiból /várkápolna/ kellene levezetni. Alakjuk egyszerűen kivitelezési, építés-technológiai kérdésekkel magyarázható, s mutatja az illető szakrális épületek szerves kapcsolatát a kor és a hely profán, nemegyszer "szükségleti" építészetével. A kör-építmények /templomok vagy lakóházak/ eredeti építési módjára a helynevek is utalnak: Kerekegyház, Köre, Körü, Himesháza, Himesegyház, Sövényháza, Sövényegyháza, Kereki, stb. Ezeknél a településeknél - ha még a régészet nem is igazolta - egy eredetileg fonott-falú, patics-falú körtemplomot feltételezhetünk. Ez a forma és technológia felelt meg az adott kor adott településein az építési felkészültségnek. A nagy egyházi központoknak a földrajzi környezetre gyakorolt építészeti, típusalkotó hatása csak a XIII. századtól általános, amikor már az illető falusi közösségek építői technikailag is eléggé felkészültek ilyen hatások befogadására.

A fenti gondolatmenet kiegészítéseként ide kívánkozik az ispánsági központok esperesi, főesperesi templomainak az említése. Ilyen jogállású, korai templomot az országban néhány helyen ismerünk /Zirc, Zalavár, Szabolcs, stb./. Ezek közös jellemzője, hogy kisebb méretben, egyszerűbb kivitelben egy- /ritkábban három-/ hajós formában ismétlik az egyházmegyei főtemplom, a püspöki székesegyház formáját. Itt az utánzáshoz, másoláshoz a technikai feltételek adottak voltak, hiszen esetenként maga a székesegyház építőközössége vett részt a főesperesi székhely létrehozásában. De itt a másolatok sora meg is torpan: a főesperesi, ispánsági központ környezetében már nem mutatható ki ez a hatás-továbbélés. Ez is mintegy azt bizonyítja, hogy az egyes helyi egyházi létesítmények építésekor nem rendelkeztek olyan technikai háttérrel, mint a székesegyházak, apátságok vagy főesperességek.

A kora-Árpádkor építészeti emlékeit bemutató összeállításunkban feltétlen szólni kell a korszak egyik, "igazi emlékhellyé" kikiáltott helyszínéről, Pusztaszerről. Az ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark területe az első milleniumi évek és ünnepségek óta a köztudatban eggyé vált a Honfoglalás, az Államalapítás eszméjével. Az 1896-os Árpád-emlékmű, vagy a Feszty-körkép idilli ábrázolása, majd a helyhez kötött "hazafias" megemlékezések sora gondoskodott erről. A hagyomány alapja, a "szeri országgyülés" eszméje Anonymus Gestá-jának sokat idézett 41. fejezetében gyökerezik: "A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvély-tónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét és valamennyi jogát is... Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának." Anélkül, hogy a sokat vitatott és máig meg nem oldott Anonymus-kérdésbe bonyolódnánk, azt meg kell állapítani, hogy a Névtelen a saját korának, a XII-XIII. század fordulójának hatalmi és politikai viszonyait igyekezett tükröztetni a Honfoglalás és Államalapítás körülményeinek ismertetésekor. Az említett területet a XIII. században a Bor-Kalán nemzetség birtokolta. A nemzetség egy tagja, Kalán pécsi püspök /115o.k.-1218/ 1193-tól az ország első főemberei közé számított. Politikai és gazdasági hatalmát a hagyománnyal is megerősíteni volt hivatott a Gesta idézett része, mely szerint Árpád vezér a szeri gyűlés földjét Ondnak ill. fiának, Etének adományozta. Ők voltak a Bor-Kalán nemzetség ősei. Itt a kérdés csak az, hogy a cél érdekében Anonymus teremtett egy sok évszázadon át továbbélő legendát, vagy egy élő történetet vagy legendát emelt a krónika rangjára és hagyott az utókorra. Vizsgálatunk szempontjából fontosabb, hogy a megmaradt tárgyi, régészeti és építészeti emlékek mit mondanak a területről, Pusztaszerről. Rómer Flóris támogatásával 1882-ben kezdődtek először ásatások a területen. Legutóbb 1971-től Trogmayer Ottó régész tárta föl a monostort és környezetét. A temetőfeltárások tanúsága szerint a X-XI.században a monostor környékén már temetkeztek, részben pogány, részben keresztény módon. Figyelemre méltó sírlelet volt egy főpapi pásztorbot töredéke: a bot jellegzetes "tau" végződése keleti /bizánci/ készítésre, vagy viselőjének bizánci rítusára utal. Maga a monostortemplom szinte állandó átépítésekről, bővítésekről tanúskodik. A Kalán püspök-féle, 1200 körül történt utolsó nagy átépítés az egész építéstörténetnek a hetedik periódusa volt, tehát a XIII. század előtt további hat fázist képzelhetünk el. Ezt időben "visszaforgatva" az első periódus egyhajós, patkóívű apszisú kis temploma az ezredforduló környékén már kellett, hogy álljon. Itt szinte csak a kövek tanúságtételére és a régészeti leletekre vagyunk utalva, mert a monostornak okleveles említése csak 1233-ból ismert először. Így az írott források arról is hallgatnak, hogy milyen szerzetesrend milyen rítus szerint használta az első templomot. A Tiszántúlon ill. a Tisza-menti területen ugyanis feltételezhető, hogy a keleti /bizánci rítusú/ egyház missziós területének határa húzódott. Nagyjából hasonló datálási és periodizációs kérdések merültek föl a Békés megyei Csolt-monostor kutatása kapcsán. Itt is a legkorábbi, egyhajós templom pusztulása a Vata-féle lázadás idejére /1046/ tehető. A szeri monostortemplomnál az 5. periódus esik erre az időszakra, amikor a templomot gyökeresen átépítették. Az átépítés érdekessége, hogy ekkor egy "St. Gallen-típusú" alaprajzot valósítottak meg, nyugati szentéllyel. Ez a típus a karoling- kori szerzetesépítészetben terjedt el a IX. században. Egyes feltételezések szerint Szerre csak ekkor, azaz a XI. század végén telepedtek le a bencések, a korábbi monostort más /bizánci?/ szerzetesek lakták. Magyarországon ez a kétszentélyes típus nem terjedt el, mai ismereteink szerint csupán Pannonhalma templománál tártak föl 1993-ban ilyen alaprajzi rendszert. Szer építésének utolsó nagy periódusa a Kalán püspök-féle építkezés 1200 körül. Ekkor mind az alaprajzi rendszer, mind a kőfaragványok stílusa a III. Béla-kori esztergomi építkezések formavilágát követi. A tatárjárás után a monostor veszített jelentőségéből, csak szerényebb formában épült újjá. A monostor a XV.század végére, a település a XVI.század végére néptelenedett el. Az egykori "szeri gyűlés" és a monostor emlékét /és romjait/ csak a XIX. század végi, romantikus szemlélettől sem mentes millenium-kutatás állította újra az érdeklődés központjába. Hála Anonymus legenda-teremtő fantáziájának - és néhány régész állhatatos munkájának - Pusztaszer jelenleg is közismert, idegenforgalmilag látogatott "nemzeti emlékhely". Nem ilyen szerencsés az Alföld többi, legalább ilyen korai alapítású és ilyen izgalmas történetü monostor-romja /Szőreg, Gáborján, Garáb, Csolt, Sárvár, stb./. Az itt végzett értékes feltárások inkább csak a szükebb szakmai köztudatban szerepelnek. Bár éppen az Alföld az utóbbi években több hasonló emlékpark létesítésében járt elöl. Az adósságok sorában szólhatnánk a honfoglalás-kori, kora-Árpád-kori földvárainkról is. Ezeknél már maga a régészeti munka is olyan anyagi és egyéb nehézségekkel jár, hogy a kutatók legtöbbje megmarad a felderítés, terepbejárás szintjén.

A fenti összefoglaló - már terjedelménél fogva sem vállalkozhatott az államalapítás-kori kőépítészet még csak vázlatos áttekintésére sem. Célja csupán annyi, hogy a közismert, gyakaran látogatott magyar középkori műemlékek mellett fölhívja a figyelmet a legkorábbi, esetleg néha méltatlanul elfelejtett épületekre, épületromokra. S eredménye is csupán annyi lehet, hogy a korai Árpád-kor "emlékhelyeinek" száma bővül, s a "beszélő kövek" valamivel többet mondanak el a XX-XXI.század embere számára, mint amit az adott korról az írott forrásaink számon tartanak.

 

Guzsik Tamás

 

 

 

 

 

---

 

 

GY. BALOGH ÁGNES

 

NÖPAUER MÁTÉ

ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

 

250 évvel ezelőtt, 1749 tavaszán lett a budai kőműves és kőfaragó céh mestere és kezdte meg alkotómunkásságát Nöpauer Máté, egyik legjelentősebb barokk építőmesterünk, aki az 1750-80-as években Buda legfoglalkoztatottabb építőmestere volt, s akinek a XVIII. századi budai templomépítészet terén tagadhatatlan a vezető szerepe.

Neve még szakmai körökben is kevéssé ismert, pedig nap mint nap láthatjuk a fővárosban alkotásait: a Szent Anna-templomot a Batthyány téren, az újlaki templomot, a Mártírok útján a ferences templomot, a Fő utcában a Szent Flórián-kápolnát, a tabáni plébániatemplom főhomlokzatát, vagy a várbeli Táncsics Mihály utca 7. számú Erdődy-palotát…

Már Nöpauer nevének használatában is jelentős bizonytalanság mutatkozik: a szakirodalomban vezetékneve Nepauer, Nebauer, Nepaur, Nöpaur, Nöbauer, Neubauer alakokban is előfordul, keresztneve pedig hol Máté, hol Mátyás, hol pedig Mátyás Máté. A keresztnév két alakja a név német formájának hasonlóságával magyarázható: Mathäus és Matthias között alig van hangzásbeli különbség. A fellelhető eredeti iratanyag alapján megállapítható, hogy mesterünk mindig Matheus Nöpauerként használta a nevét (magyarul Nöpauer Máté), két tervén (1) aláírásával, valamint a budai kőműves és kőfaragó céh mesterkönyvébe való bejegyzésnél (2) is nevének ez az alakja fordul elő. A céh többi iratanyagában (3) is ez a leggyakrabban előforduló változat.

1. Nöpauer aláírása egyik tervén (OL T1 VI-574)

Nöpauer életének és munkásságának ismertetését Hamon Kristóf bemutatásával kell kezdenünk, ugyanis Nöpauer élete nagyon sokban összefonódott Hamonéval: mind szakmai tevékenységében, mind családi vonatkozásban Nöpauer Hamon örököse volt. Nöpauer fejezte be Hamon halála miatt félbe maradt épületeit, feleségül vette özvegyét, felnevelte és a szakmára tanította Hamon gyermekeit.

Hamon (Hämon) Kristóf (1693-1748) kőművesmester (4) a csehországi Pogratizban született, de már 1728-ban Újlakon palléroskodott Krichhammer Sebestyén budai kőművesmester mellett. 1729. február 27-én feleségül vette elhunyt mestere árván maradt (15 éves) Klára lányát Vogl Konrád budai kőfaragó- és Kajer Mátyás budai kőművesmester tanúskodása mellett.

Újlakon születtek ill. itt keresztelték gyermekeiket: 1729. december 14-én János Mihályt (aki később 1760-ban eljutott a kőművesmesterségig), 1732. június 26-án Mária Annát és 1734. szeptember 15-én János Tamást (1755-ben szabadult fel legénnyé Nöpauernél, 1757. augusztus 16-án halt meg). Majd Hamon a Vízivárosba költözött, ahol a következő gyermekeit keresztelték: 1736. október 25-én Józsefet (meghalt 1737. február 21-én), 1737. szeptember 17-én Anna Máriát (meghalt 1755. febr. 6-án), 1739. április 24-én Györgyöt (1762-ben szabadult fel legénnyé Nöpauernél), 1741. szeptember 14-én Józsefet (1761-ben szabadult fel legénnyé Nöpauernél), 1743. augusztus 10-én Lőrincet (1765-ben szabadult fel legénnyé Nöpauernél, később kőművespallérságig vitte, 1807. május 25-én halt meg), 1746. március 17-én Mária Jozefát (meghalt 1746. május 8-án).

Hamon 1731-ben szerezte meg a budai polgár- és a mesterjogot. (5) Előzőleg panaszt emelt a budai városi tanácsnál a céh ellen, amely annak ellenére, hogy már feleségül vette Krichhammer kőművesmester lányát, vonakodott megadni neki a mesterjogot. Mivel a tanács nem látott a mesterjog megtagadására elegendő okot, azt határozta, hogy a céh még a tél folyamán vegye fel Hamont a kőművesmesterek közé. Meg kell jegyeznünk, hogy Hamon tiltakozása teljesen jogos volt, mivel a régi céhszokások alapján előnyöket élvezett a céhbe való felvételnél az a legény, aki céhbeli mester fia volt, vagy céhbeli mester lányát, özvegyét vette feleségül.

1737-ben a tanács városi hatvanassá választotta Hamont, s talán 1745-től Buda városának hivatalos kőművesmestere lett. Körülbelül a Szent Anna-templom építéséig szinte ismeretlen a működése. Annyit tudunk, hogy 1738-ban a budaörsi János-kápolnát építette. (6)

1740-től haláláig, 1748-ig Hamon építette a Buda-vízivárosi Szent Anna-templomot. Valószínűleg ő tervezte olasz alaprajz nyomán a főhomlokzattal együtt. A templom belseje tervéhez hűen készült el, így Hamon művének tekinthető, de az építkezést s így a homlokzatot is már Nöpauer Máté fejezte be. A templom építése közben Hamon 1741-1742-ben a tabáni Stadtbreyhausnál (Stadtbrauhaus: városi sörfőzőháznál) is végzett munkát, 1742-ben pedig a budai városházát restaurálta. 1745-ben szintén egy a város tulajdonát képező házon végzett javításokat.

1746-ban kezdte meg az újlaki templom építését, melyet szintén ő tervezett, de közeli halála miatt itt is Nöpauer Máté folytatta és fejezte be az épületet, a tervet megváltoztatva, bár itt jobban ragaszkodott az eredeti elképzelésekhez. (7)

Hamon 1748 februárjában halt meg 55 éves korában, 17 éven át volt a budai kőműves és kőfaragó céh mestere. Február 5-én temették el az általa megkezdett vízivárosi Szent Anna templom kriptájába. Utószülött (tizedik) gyermekét, Mária Magdolnát 1748. június 10-én keresztelték. Özvegye, Klára (1714-1764) még ebben az évben, július 20-án férjhez ment a nála pallérként alkalmazott Nöpauer Mátéhoz. Hamon utolsóként (1747-ben) szegődtetett inasát, fiát, János Mihályt már Nöpauer Máté szabadította fel.

Nöpauer nevével ekkor, 1748 tavaszán találkozunk először itt Budán Hamon Kristóf kőművesmester özvegyének (született Krichhammer Klára, 1714-1764) pallérjaként. (8)

Korábbi életútjáról nem sokat tudunk. 1719 körül (9) születhetett, de még születési helyét illetően is kétféle adatot olvashatunk a szakirodalomban: Nöpauer a Morvaországbeli Brünnben látta meg a napvilágot, de egyes források (valószínűleg tévesen) bécsi származásúként említik (10). Hogy hol tanulta a mesterséget, kinél töltötte inaséveit, majd legényként merre vándorolt, milyen úton érkezett Budára, ezek tisztázása további kutatásokat igényel. (11)

Annyit tudunk, hogy itt egy szerencsés házasságkötéssel sikerült bekerülnie a budai kőműves és kőfaragó céh mesterei közé, valamint jelentős építkezésekhez is juthatott. A korabeli céhszokások szerint ugyanis egy mester halálakor annak özvegye örökölte annak mesterjogát, és ezzel az építkezések folytatásának jogát is. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy asszonyok irányították volna a munkát, hanem mint esetünkben is, hogy egy rátermett pallér végezte ezt helyettük, akinek egyébként is az volt a dolga, hogy a mestert helyettesítse és képviselje az építkezéseken. Az ilyen "munkamegosztásnak" gyakran házasság lett a vége, mely mindkét félnek, valamint a családnak és a céhnek is előnyös volt. Az özvegy és a gyermekek családfőt kaptak, a pallér bejutott az erősen korlátozott létszámú céhbe, a céh pedig megőrizhette ezt a kötött létszámot, ezenkívül a megkezdett és félbemaradt munkáknak is megvolt a folytatója.

Nöpauer tehát 1748. július 20-án feleségül vette Hamon Kristóf özvegyét (nyolc élő gyermekkel) a Vízivárosban Jäger János Henrich kőfaragómester tanúskodása mellett. A budai kőműves és kőfaragó céh 1749 tavaszán vette fel mesterei közé Nöpauert kőművesmesternek, miután az előírások szerint elkészítette mesterremekét. (12) Huszonharmadikként jegyezték be a céh 1690-ben alapított mesterkönyvébe. (13)

Itt kell kitérnünk az általában kevéssé ismert építőmester-kőművesmester fogalmak közötti kérdésre. Nem szabad, hogy megtévesszen minket a mesterek polgári kőművesmester (Bürgerliche Maurer Meister) megjelölése, ugyanis abban a korban másként értelmezték ezt a kifejezést. A középkortól kezdve a XIX. század közepéig alig változó építési gyakorlatban szakmai szempontból a legmagasabb elérhető képesítés a kőművesmesterség volt, s ezt csak céhen belül és csak mestervizsgával lehetett elérni. Az építész (Architekt) és építőmester (Baumeister) elnevezés csak címet jelentett, hivatal- vagy rangjelzőt, mint pl. az udvari, kamarai építész címét. (14) A kőművesmesteri cím viselője a tervezéstől a kivitelezésig jogosult volt az építés teljes folyamatának elvégzésére.

A XIX. század közepére különült el a kőművesmester (Maurermeister), az építőmester (Baumeister) és az építész (Architekt) fogalma. Az építész bár magasabb stúdiumokat végzett, ha nem lett céhbeli mester, kivitelezést nem végezhetett, az építőmester volt az, akinek kezében az építés egésze összpontosulhatott, a kőművesmesterre pedig csak egy építőmesterrel közös felelősségvállalás mellett volt bízható egy építés vezetése.

Visszatérve Nöpauer Máté életútjához, a mester 1749. július 28-án nyert felvételt a budai városi tanácstól a budai városi polgárok közé. A városi polgárjognak a mesterréválást követő egy éven belüli kötelező megszerzése szintén egy, a céh céhlevelében rögzített szabály volt. (15)

Nöpauer szabadította fel Hamon inasait: mostohafiát, Johann Michael Hamont 1750-ben (ő eljutott a kőművesmesterségig 1760-ban), és egy, már az özvegy által szegődtetett másik inast is 1751-ben. Nöpauer később a többi négy mostohafiát is kitanította a mesterségre: Hamon János Tamást (1734-1757) 1752-55 között, Györgyöt (1739- ) 1759-62 között, Józsefet (1741- ) 1758-61 között, Lőrincet (1743-1807) 1762-65 között. János Tamást (Thomas Hamon) a céh temette el 1757-ben, Nöpauer 30 krajcárt fizetett a mécsesekért az 1757. dec. 28-i jegyzőkönyvi bejegyzés szerint. Nöpauer működése alatt öt mostohafián kívül is sok inast tanított ki, volt, hogy négyet is egyszerre. (16)

Nöpauer és Krichhammer Klára házasságából a Vízivárosban a következő gyermekek születtek: Bernát, akit 1750. ápr. 8-án kereszteltek (meghalt 1750. június 4-én), Mária Franciska, akit 1751. február 24-én kereszteltek (meghalt 1751. március 11-én) és Mária Terézia, akit 1752. szeptember 17-én kereszteltek. Nöpauer felesége, Klára 1764. március 24-én halt meg ötvenéves korában, március 30-án az örökösök jelenlétében kihirdetett végrendeletét férje megtámadta.

1764. november 5-én Nöpauer újra nősült, feleségül véve özvegy Staudinger Júliát, ez a házassága gyermektelen maradt. (17)

Munkái mellett Nöpauer hamarosan vagyont és tekintélyt is szerzett magának. Már 1758. augusztus 21-én megvásárolta Aigner Lénárd Terézia nevű lányától, annak a Vízivárosban Sollfranck János ingatlana mellett fekvő házát. Felesége nevén állt a Landstrasse (Országút) 368. szám alatti s a Johannesgasseban levő ún. Orglmächer-féle (orgonakészítő) kerti ház is. (18)

1773-tól az ő tulajdona volt a budai várbeli Hess András tér 3. sz. ún. Vörös Sün-ház vagy vendégfogadó. 1776-ban Albert főherceg a budai városi tanács véleménye alapján elutasította Nöpauer 1773-ban kelt kérelmét, hogy a kertjében 9 éve épített tánctermet nyilvános bálok céljaira használhassa, mivel nem volt szükség több redutra.

Az 1784. évi budai házösszeírás szerint Nöpauer tulajdona volt a már említett Hess András tér 3. sz. hétszobás házon kívül (melynek bővítésére 500 forintot költött) az előbbivel kétfelől szomszédos Fortuna utca 3. és Táncsics Mihály utca 2. sz. két-kétszobás házak is. (Ez utóbbit bérbe adta.) (19)

Nöpauer fontos szerepet vitt a budai közéletben is: 1775-ben budavárosi hatvanas volt, 1776-ban pedig a külső tanács tagja. Az 1778. április 21-i tanácsülésen is megválasztották a hatvanasok közé, külső tanácsosnak. Nöpauer már korábban is Buda hivatalos építőmestere volt: már 1758-ban mint Stadt Maurer Meister szerepelt. (20)

1781. szeptember 11-én kamarai utasításra a külső tanácsot összevonták a választmánnyal, s ezt a rendeletet 1782. április 23-án hajtotta végre a budai tanács, a választmány tagjai között ezúttal is helyet foglalt Nöpauer. (21)

A céh életében is igen aktívan vett részt, 15 éven át volt a céh választott főcéhmestere, 2 éven át alcéhmestere. Az 1759. augusztus 16-i jegyzőkönyvi bejegyzés megörökítette egy ezzel kapcsolatos, kicsit talán mulatságos esetét, miszerint Aratschek Ignác kőművesmestert a céh 3 forintra, vagy 3 font viaszra büntette, amiért Nöpauert, a céhmestert megsértette (Bernhäuter-nek, pernahajdernek (22) nevezte) egy vitában. (23)

A céhen belül a munkakapcsolatoknál bensőségesebb szálak is szövődtek a mesterek között. Nöpauer tanúskodott Jäger János Henrik kőfaragómesterrel együtt Endl Ferenc és özvegy Kugler Katalin (Katharina Kuglerin) 1754. január 28-i esküvőjén. (Endl 1756-ban lett kőfaragómester.) 1761. november 26-án, amikor Endl másodszor nősült, feleségül véve Kugler Teréz hajadont (nevelt lányát), egyik tanúja ismét Nöpauer Máté volt. (24)

Nöpauer 1792. szeptember 29-én halt meg Budán (kb. 73 évesen), 43 éven át volt mester. (25) A helyi köztemetőben helyezték nyugovóra. Szeptember 27-én kelt végrendeletét özvegye és első házasságából született leánygyermeke, férjezett Rath Terézia valamint Reischl Gáspár ácsmester és Hikisch Kristóf kőművesmester jelenlétében bontották fel. (26)

Életútjának felvázolása után térjünk rá a mester munkásságára. Nöpauer, mint már említettük, 1748-tól (Hamon Kristóf halálától) folytatta a budai Szent Anna-templom (27) építését, külsejében gyökeres módosításokkal, mostohafiával, Hamon János Mihállyal együttműködve 1762-ig. Amikor Hamon Kristóf meghalt, még csak a templom szentélye és lerakott alapfalai álltak, tehát Nöpauernek elég alkalma nyílt Hamon elképzeléseit saját stílusa szerint átformálni.

Réh Elemér és Schoen Arnold volt eddig, akik a templom terveinek eredetét, előképeit megpróbálták tisztázni. (28)

Schoen szerint a templom olasz eredetre visszavezethető alaprajza bécsi hatások alatt keletkezett átdolgozás, homlokzata és jóval későbbi kapuzata pedig már morvaországi mintaképeket követ. Réh nem értett ezzel egyet, szerinte minden alapot nélkülöz, csak szájhagyományokon alapuló adat az alaprajz olaszországi megrendelése. Ő helyi adottságok hű követését látta még Hamon tervénél is a háromszögű oromzat felhasználásában, ill. a Nöpauer által tervezett homlokzat szerkezeti beosztásában, az ablakkeretezésekben, a pilaszterek elhelyezésében, a figurális díszekben, a középre helyezett fülkében. Réh szerint már Hamon is a pesti pálos templomban látta a homlokzat kiképzésének mintaképét, és Nöpauer is ezt követte, igaz a homlokzat módosításánál megnyújtotta a zömök arányokat, csökkentette a zsúfoltságot, világosabbá tette a szerkezetet, de a részletekben előtört egy-egy ismerős motívum. Részben a megadott tervek, részben pedig a helyi mintaképek irányították Nöpauer művészetét, így önállóságról még nem beszélhetünk.

2. A Szent Anna-templom főhomlokzata

1748-tól szintén Hamon Kristóf megkezdett munkáját folytatva, építette Nöpauer az Óbuda-újlaki plébániatemplomot is (Bécsi út 32. sz.) 1756-ig. (29) Itt jobban ragaszkodott Hamon eredeti tervéhez, mert itt már csak a boltozás, a homlokzat és a torony elkészítése volt hátra.

A templom egy szerény, kis kápolnából fejlődött ki a mai alakjára. Bajor és würtenbergi telepesek adakozásából 1706-ra készült el ismeretlen mester műveként a kicsiny templom, melyet már 1711-12 során bővíteni kellett. A bővítést Krichhammer Sebestyén végezte, aki 1717-ben sekrestyét is épített a templomhoz, majd 1725-ben újra bővítette. Újlak rohamosan növekvő lakossága miatt 1744-ben adtak megbízást Hamon Kristófnak egy új, nagyobb templom terveinek elkészítésére. 1746-ban történt meg az alapkőletétel. 1748-tól vette át Nöpauer az építkezés irányítását, és Hamon tervei szerint fejezte be 1753-ban. 1757-ben bontották le a Krichhammer által épített első kis templomot, mely a szomszédos telken, a mai plébániaépület helyén állt.

Nöpauer nem számított a nedves talaj süllyedésére és az eredetileg középen álló tornyot már 1757-ben (1760-ban?) le kellett bontani, mivel a hajó felé kezdett ferdülni. Helyette szintén Nöpauer építette a ma is látható tornyot 1765-ben (1766-ban?) a homlokzat déli oldalára. A munka évekig eltartott, mivel a torony campanile-szerű elhelyezése a homlokzat teljes átépítését vonta maga után. Deminger Mátyás, Nöpauer pallérja egyik beadványában azt írta, hogy egyedül ő építette fel a tornyot mesterének tervét mellőzve. Az akkori templomatyák aláírásukkal bizonyították, hogy a torony mégis Nöpauer tervei szerint épült, de nem teljesen Nöpauer kivitelezése mellett. Az építkezés végül is 1768-ban fejeződött be. (30)

3. Az újlaki templom és plébánia

A mester 1749-53 között már önálló munkájaként építette az Alexandriai Szent Katalinról elnevezett tabáni plébániatemplom egyszerű gúlatetős tornyát és alakította ki végleges főhomlokzatát. Itt is oldalra helyezte a tornyot, mint később az újlaki templomnál is tette. A tabáni és az újlaki templom egymással sokban megegyező homlokzatai az asszimetrikusan melléjük helyezett toronnyal eredetileg más-más mester terve alapján épültek fel, de Nöpauer megváltoztatott külsejüket igen hasonlóvá tette. (31)

1758-59-ben a tabáni plébánia építését vezette. Később 1765-ben épült a plébániatemplom hajójának utolsó szakasza valószínűleg szintén Nöpauer tervei szerint.

A Szent Katalin-templom eredetileg Obergruber Keresztély budai kőművesmester tervei alapján épült, csak átépítése köthető Nöpauerhez. A templom mai képe sajnos csak Nöpauer tervének alapgondolatát őrzi, mivel az 1810-es tűzvész után teljesen újjáépítették, majd az 1880-81-es években eklektikus formában alakították át a homlokzat architektúráját, és a mai hagymatagos, laternás sisakkal zárták le az addig egyszerű gúlatetős tornyot.

4. A Szent Katalin-templom főhomlokzata

A világi építészet terén is jelentős szerepe lehetett Nöpauer Máténak, de működésének ez a része kevéssé tisztázott. A legismertebb világi műve az 1750-69 között épített budai Táncsics Mihály (volt Werbőczy) utca 7. sz. Erdődy-, (majd Hatvany-) palota. (32) A palota helyén állott régi házat gróf Erdődy György vette meg 1743-ban Rabl Ádám János budai kőfaragómestertől, de újjáépítését csak 1750-ben határozta el. A gróf Nöpauert bízta meg a palota felépítésével annak elfogadott terve alapján, de ő a kivitelezést pallérjának, Deminger Mátyásnak adta át. Amikor Deminger később mesteri felvételéért folyamodott a budai kőműves és kőfaragó céhbe, ezzel az építkezéssel kapcsolatban is azzal kérkedett, mint az újlaki templomnál is, hogy mesterének tervén több változtatást végzett. Ezt a gróf építési felügyelője, Klinglmayer József által kiadott bizonyítvánnyal próbálta igazolni. (33) De ezek a változtatások talán csak a belső elosztásra, a szobák és egyéb helyiségek elrendezésére vonatkozhattak, nem lehettek lényegesek. Nöpauernek már sajátos stílusa volt és a részletformák egyezése, pl. a Szt. Anna-templom díszítőelemeivel, kétségtelenné teszik, hogy a külső teljesen Nöpauer műve. (Deminger végül is a nem megfelelő színvonalon készített mesterremeke miatt nem lehetett mester.)

Az épületet 1913-ban teljesen átépítették, de az utcai homlokzat az ovális manzárdablakokon, az oromzat felcserélt címerén, a földszint és az erkély vasrácsozatán kívül teljesen megőrizte eredetiségét.

5. Az Erdődy-palota főhomlokzata

Az egyemeletes utcai homlokzat tiszta felépítésű, tagolását magas talapzatokra emelt egyszerű pilaszterek és lizénák adják. A kis kiülésű középrizaliton belül enyhe előreugrású erkélyes kapuzat, figurális díszítésű erkélyajtó, címeres, vázákkal ékesített tört oromzat látható. A kapuzat tartópillérei és konzolai az erkély ívével párhuzamosan befelé haladnak. Szintén Nöpaueri vonás az ablakok erőteljesen kiemelkedő, élesen levágott szélű és többszörös vonalazással ismételt csigavonalas lezárásai, melyek párkányszerűen védik a kagyló és rokokó díszeket.

A Duna felé eső homlokzat kiképzése csaknem azonos volt, de a középrizalit és oromzat háromtengelyes. Súlyos konzolokon tartott erkélye, melyet törtvonalú szalagmotívum díszített, az átépítéskor a hatvani kastély parkjába került. (Ekkor cserélték az erkélyt szélesebbre, és ekkor épült a lépcsős feljárójú terasz oszlopokkal.) (34)

6. Az Erdődy-palota kapuzata

1752-ben a Krisztina téri Havas Boldogasszonyról elnevezett r.k. plébániatemplom helyén állott kis kápolnát bővítette Nöpauer, melyet Niederkircher József budai kőművesmester épített még 1725-26-ban. (1797-ben, az új templom elkészültekor lebontották.) (35)

Nöpauer első nagy önálló templomépítkezése az 1752-1767 között az ő tervei szerint épült budai Margit körúti ferences (volt Ágostonrendi) templom volt. A helyén megelőzően egy 1707-ben épült kis templom állt, amely az 1750-es években már szűknek bizonyult, ezért határozta el új templom építését az Ágoston-rendi konvent. Nöpauert 1752-ben bízták meg a tervek elkészítésével, majd az építkezés anyagi okokból rendkívül lassan haladt előre, s csak 1770-ben szentelték fel az elkészült templomot.

1768-ban Nöpauer a szomszédos rendházat is átépítette, az eredetileg földszintes épületre egy emeletet húzott.

A Margit körúti templomon megfigyelhetők Nöpauer egyéni stílusjegyei, melyek már a Szent Anna-templom homlokzatán is az ő szellemére utaltak: nöpaueri koncepció elsősorban a főkapu, amely a két templomon kívül az Erdődy-palotán is hasonlóan jelenik meg, a helyi művészet kaputípusaitól eltérően. A két templom toronyablakainak megoldása is bizonyítja a rokonságot. Alaprajzi elrendezésében az újlaki templom megoldását követi, amit még Hamon Kristóf alakított ki. (36)

7. A Margit körúti ferences templom és rendház

1754-56-ban Nöpauer katonai erődítmények munkálatainál vett részt Schaden János Mihály budai kőművesmesterrel társulva. E célból 1754. szeptember 16-án három évre kibérelték a svábhegyi Bruntahl-ban (Kútvölgyben) fekvő kőbányát évi 12 forint bérért. Mivel szerződésük 1756 végével megszűnt, december 16-án azzal a kéréssel fordultak a városi tanácshoz, hogy a harmadik esztendőre mondhassák fel a bérletet. Kérésüket a tanács teljesítette. (37)

A váci székesegyház építésével kapcsolatosan is találkozunk Nöpauer nevével. Az 1750-es években a váci középkori Szűz Mária templom székesegyházzá való átépítését határozták el, és 1752-ben a templom körülépítésével akarták kezdeni a munkát, de az alapárkok kiásásakor repedések keletkeztek és víz szivárgott az épületbe. Althann M. Károly püspök pesti és váci kőművesekkel (Schiener Mátyással és Bittner Györggyel) vizsgáltatta az épületet, akik azt még évszázadokra állóképesnek találták a szükséges javítások mellett. A váci káptalan 1755-ben Nöpauer Máté, valamint Mayerhoffer András és János, pesti építőmesterek, mint ellenszakértők véleményét terjesztette a királyné elé, Nöpauer az összeomlás határán lévőnek jelezte az épületet. (38)

1757-ben Nöpauer a budai városparancsnok lakását javította. (39)

1757-ben és 1762-ben kisebb javításokat végzett a Zsigmond téri Szentháromság szobron. (Venerio Ceresola műve, eredetileg a Várban a Szentháromság téren állt.) (40)

Nöpauer 1758-ban kapott megbízást Hacker János Mihály városi ácsmesterrel együtt a vízivárosi mészárosboltok mellett levő polgárőrség épületében egy boltozott szoba és egy fogda felépítésére. Július 24-én a bemutatott tervek és a költségvetés alapján ezért a munkájáért 140 forintot utaltak ki a számára. Még ugyanebben az évben a Bruckbadban is végzett javítási munkálatokat. 1759 szeptemberében Christ Antal várbeli házát renoválta Guttschwager Antal szenátor megbízásából. (41)

1759-61 között valószínűleg a saját tervei szerint építette a vízivárosi Szent Flórián-templomot, a Szent Flórián-kórház kápolnáját a Fő utcában (90. sz.), melynek egy ideig ő volt a gondnoka is. Az egytornyos kis templom Christ János Antal pékmester bőkezűségéből épült. Itt a faltömegek erőteljes megmozdítását láthatjuk, toronyablakai a Szent Anna-temploméval mutatnak hasonlóságot. (42)

8. A Szent Flórán-kápolna a Fő utcában (ma görög katolikus templom)

1763-ban a városi tanács Nöpauer Mátéval és Reischl Gáspár ácsmesterrel renováltatta az 1710-es évek elején épült (II. ker.) Bimbó és Alvinczi úti Szt. Rókus kápolnát, és homlokzata elé kis fatornyos tornácot építtetett. (A kápolnát 1738-ban lebontották, másolatát építették fel.) (43)

1763-1766 között építette a Bécsi út 32. sz. újlaki plébániaépületet. 1764-ben a vízivárosi kapucinusok számára is dolgozott.

1767-69 között Nöpauer tervezte és építette az óbudai zsinagógát. (Rossz alapozása és repedezései miatt 1817-ben le kellett bontani, helyére épült a ma is álló zsinagóga.) (44)

1767-ben a Dunahídnál a budai parton egy épületet emelt, amelyért a kamarai hivatal 290 forintot fizetett. 1768. augusztus 24-én Schaden János Mihály budai építőmesterrel, mostohafiával együtt szerződést kötött a budai erődítési igazgatósággal a várfalak restaurálására nézve. E munkákhoz szükséges kiutalások biztosítékaképpen a két mester lekötötte a várbeli Wienergasse-ben álló tehermentes, kétezer forintot érő házát. Ezt a felajánlott kauciót a kérdéses ingatlanokra el is fogadták. (45)

1769-ben Buda város tanácsa elhatározta a régi városháza kibővítését. 1770-74 között a Szentháromság utca 2. sz. alatti budai városháza épületén belül az addig földszintes, Úri utca felé eső szárnyat Nöpauer tervei szerint építették ki egyemeletesre. A szomszédos házak megvásárlásával, a régi ablaksor folytatásával az épület külseje nem változott, az utcai homlokzatot a meglévő résszel azonosan alakította ki Nöpauer a Tárnok utcai sarokéhoz hasonló zárterkéllyel.

Lényegesebb átépítés csak az udvar felől történt, ahol Nöpauer nagyszabású lépcsőházat emelt, egy háromkarú lépcsővel. A tágas tükörmennyezetes lépcsőház legszebb dísze a kőmellvéd ovális fonadékmotívuma és a Nöpauer alkotásaiban elmaradhatatlan vázák. (46)

9. A budai városháza Nöpauer által épített zárterkélye

1771-ben Nöpauer katonai élelmiszerraktár építését vállalta. Szeptember 18-án kötötte meg a szerződést Reischl Gáspár ácsmesterrel együtt a budai Fortifications Local Direction megbízottaival a cs. és kir. katonai élelmiszerraktárban felépítendő lisztkamrára. Biztosítékul vízivárosi házát kötötte le. Nöpauer szaktudását Pest városa is értékelte: 1772-ben egy vitás építési ügyben tartott vizsgálathoz Pest városa Nöpauert hívta meg szakértői véleményezésre Hamon Jánossal, nevelt fiával együtt. (47)

A templomépítésben elismerték Nöpauer tudását, ezért 1775-ben a pesti belvárosi templom középkori szentélyének helyreállítására Jung József pesti mesterrel együtt őt hívták meg. (48) A XVIII. század elején Paur János György pesti építőmester által újraboltozott középkori szentélynek a főoltár fölötti boltozatrésze ugyanis beomlott, ezt falazta újra Nöpauer csehsüveg boltozatként. A hevederekkel helyettesített bordákon barokk mintájú leveles, domborúan faragott dísz húzódik, melyet az 1948. évi restaurálás során tártak fel és meg is mutattak.

1776-77-ben épült ki a Fő utca 30-32. sz. Árpádházi Szent Erzsébetről elnevezett kapucinus templom és kolostor, a meglévő épületek kibővítésével. Lehetséges, hogy az építkezésnél Nöpauer is közreműködött, mivel korábban (1764-ben) már dolgozott a rend számára. (49)

1778-ban szerződést kötött vele a városi tanács egy folyosó befedésére, ami valószínűleg a budai Várban az Iskola lépcsőre vonatkozhatott. Ezt a Vízivárosból a Várba vezető, nyitott árkádíveken nyugvó, tetővel fedett lépcsős folyosót ugyanis valóban 1778-ban építette Nöpauer Niedermayer Ferenc Xavér ácsmesterrel együtt (az Ibolya utca végén indul, régebben Gimnázium lépcsőnek nevezték). (50)

1785-ben a budai városi tanács a kamarához utasította Nöpauert Mayerhoffer József budai kőművesmesterrel együtt az egyetem épületén végzett javítási munkálatok ügyében. (51)

Nöpauer életének utolsó éveiben végzett munkásságáról keveset tudunk. Neve csak kisebb, jelentéktelen munkákkal kapcsolatban került elő: 1786-ban és 1788-ban a budai szegényházban és a polgári kórházban végzett javítási munkálatokat. (52)

A mesternek csupán három tervét sikerült megtalálnunk, (53) de ezek egyszerű szükségleti épületek: az egyik egy sólerakat, sókamarai tisztviselői lakások és élelemraktár nyújtott téglalap alakú alaprajza Nöpauer M. aláírással, melyet 1781-ben tervezett a mester Dunavecsére (Pest megye). A másik szintén dunavecsei terv 1781-ből egy másik sókamarai tisztviselői lakóépület és melléképület két alaprajzát és egyszerű homlokzatát ábrázolja M. NP. monogrammal. A harmadik terv a budai gabonaraktár két szintjének alaprajza Nöpauer M. aláírással feliratok nélkül, de erősen átjavítgatva. Az épület inkább egy oldaltornácos kétszintes lakóépület, kétszintes raktárral megtoldva.

10. Sókamarai tisztviselői lakóépület és melléképület, Dunavecse, 1781. (OL T62 No. 361:2)

Meg kell még említenünk, hogy Nöpauer neve felmerült a pesti szerb templom építésével kapcsolatban is, bár a templom egyes építészeti motívumai Mayerhoffer András pesti építőmester szerzősége mellett szólnak. Stíluskritikailag is Mayerhoffer szerzősége a bizonyosabb. (54) Szintén kapcsolatba hozták Nöpauer nevét a budai szerb templom 1750-es évekbeli és a várbeli klarissza kolostor 1753-54-es átépítésével is, vagy a székesfehérvári jezsuita templom 1751-es befejezésével. (55) Ezeknek a tisztázása a későbbi kutatások feladata.

 

Nöpauer stílusára vonatkozóan általánosságban megállapíthatjuk, hogy a falat síkszerűen kezelte, a felépítménynél kerülte a bonyolultabb térhatásokat, a merészebb csoportosításokat, a faltömegek megmozgatását. Minden alkotásában az egyszerűségre, a világos szerkezetre törekedett. Kivételt képez a Szent Flórián kápolna, ahol a méretek kicsinysége az egység veszélyeztetése nélkül is több szabadságot engedett az alkotónak. (56)

Nöpauer munkássága a magyar kései barokk építészet csúcspontja, működésével Buda nagy templomépítkezései lezárultak. És bár az egyetemes építészettörténet szempontjából Nöpauer nem elsődleges építőmester, helyi szempontból tagadhatatlan a szerepe. Működésének fehér foltjai, valamint valódi építészettörténeti jelentősége még tisztázásra vár.

 

Gy. Balogh Ágnes

 

Rövidítések

Borsos Borsos László: "Régi budai házösszeírások" In. Tanulmányok Budapest múltjából XIX. Bp. 1972. p. 57-77. /11 melléklettel/

Bp I. Horler Miklós: Budapest műemlékei I. Bp. 1955. Akadémiai Kiadó

Bp. II. Horler Miklós: Budapest műemlékei II. Bp. 1962. Akadémiai Kiadó

FL Fővárosi Levéltár

Müller Müller Béla: A Buda-vízivárosi Szent Flórián kápolna. Bp. 1936.

Művészeti Lexikon Művészeti Lexikon (főszerk: Zádor Anna és Genthon István). Bp. 1967. Akadémiai Kiadó. II-III. kötet.

OL Országos Levéltár

Pest I. és II. Dercsényi Dezső: Pest megye műemlékei I.-II. Bp. 1958. Akadémiai Kiadó

Réh Réh Elemér: A régi Buda és Pest építőmesterei Mária Terézia korában, Bp. 1932. Bíró nyomda Rt.

Schoen. Schoen Arnold: A budai Szent Anna templom, Bp. 1930.

Schoen 1957. Schoen Arnold: "Buda építőmestereiről töredékek, vázlatok" Művészettörténeti Értesítő 1957. p.297-302.

 

Jegyzetek

1. OL T62 Kamarai levéltár No. 361:3. Dunavecse (Pest m.) Sólerakat, sókamarai tisztviselői lakások és élelemraktár /1781./ valamint T1 Delineationes aedilium VI-574. A budai gabonaraktár alaprajza /18. sz./

2. A budai kőműves és kőfaragó céh mesterkönyvének (Meister Buch Worinnen Jene Meister aufbehalten ... einverleibet sindt) eredeti gót betűs, német nyelvű kézirata a Budapesti Történeti Múzeumban (leltári száma: 1088.), az 1800-as évek végén készült szintén német nyelvű, gót betűs, kéziratos másolata, az 1753-1872 közötti jegyzőkönyvekkel, inas- és legényrendtartással egybekötve a Budapesti Műszaki Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének könyvtárában található.

>

3. Inasszegődtetési és -felszabadítási könyv eredeti, német nyelvű, gót betűs kézirata FL IX. 6. A céh 1753-1872 közötti jegyzőkönyveinek másolata, BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének könyvtára. A céh írásos emlékeinek feldolgozását lásd: Gy. Balogh Ágnes: Adatok a budai kőműves és kőfaragó céh életéből (1690-1872) In: Építés- Építészettudomány XXVII. kötet 1-2. Sz. p. 93-123.

4. Hamon életrajzi adatairól, munkásságáról lásd: Schoen. p.159-161. Réh p. 64.

5. A budai kőműves és kőfaragó céh mesterkönyve No. 14. 1731.

6. Művészeti Lexikon II. kötet p. 342. Schoen A. által írt cikkely.

7. Réh p. 66. és 84. Eszerint 1745-ben kezdte el az építését. Valamint Bp. II. p. 138. 160.

8. A mester életére vonatkozó adatok Schoen. p.175-177 és Müller p. 24-27. könyvekből származnak.

9. Nincs pontos adatunk születési idejéről, Schoen Arnold szerint ekkorra tehető: Művészeti Lexikon III. k. p. 536. Schoen A. által írt cikkely.

10. Réh p. 83. 87., Schoen 1957. p. 301. valamint Művészeti Lexikon (főszerk: Zádor Anna és Genthon István). Akadémiai Kiadó. Bp. 1967. III. kötet p. 536. szintén Schoen A. által írt cikkely.

11. A céhbeli képzés 3 év inaskodással kezdődött, amit egy céhbeli mesternél kellett eltölteni, az ünnepélyes felszabadítást követően lett az inasból legény, akinek hamarosan el kellett indulnia vándorútra, és különböző mestereknél tanulnia. 3 év vándorlás után térhetett haza, és idővel folyamodhatott a mesteri címért. A kőműves szakmában igen jelentős azok száma, akik életük végéig legények, ún. "öreglegények" maradtak, nem végezhettek önállóan építési munkát.

12. A céh előírásai, a céhlevelek alapján a jelentkezőnek mesterremeket, "vizsgafeladatot" kellett készítenie. A kőművesek rajzban remekeltek. Sajnos Nöpauer remekéről semmit nem tudunk, csak annyit, hogy elkészült. A céhlevelekről és a többi céhes előírásról lásd: Gy. Balogh Ágnes i.m.

13. A budai kőműves és kőfaragó céh mesterkönyve No. 23. 1749. (ld. a 2. sz. jegyzetet)

14. E kérdéssel kapcsolatban lásd Voit Pál: "Tervek, mesterek és a mű" Művészettörténeti Értesítő, 1960./4. p. 265-279. tanulmányban p. 269. valamint Koppány Tibor: "Építési gyakorlat a 17. századi Magyarországon a tervezéstől a megvalósításig" Építés- Építészettudomány XIX. kötet 3-4. szám Akadémiai Kiadó Bp. 1987-88. p.449-488. tanulmányban p.460. és Komárik Dénes: "Építészképzés és mesterfelvétel a XIX. században. Pesti mesterek és mesterjelöltek" Építés- Építészettudomány III. kötet 4. szám Akadémiai Kiadó Bp. 1971. p. 379-418. tanulmányban p.386. valamint Gy. Balogh Á.: i. m. p. 95.

15. A budai kőműves és kőfaragó céh 1695. évi céhlevelének eredeti példánya az ELTE Könyvtár Kézirattárában, másolata az Országos Levéltárban található. (Acta Mechanica C25 Civ. Budensis N. 1./22.) Ebben a 11. cikkely. A céh kiváltságleveleiről ld. Gy. Balogh Á.: i. m. p. 99-112.

16. A céh inasszegődtetési és -felszabadítási könyve, valamint a céh jegyzőkönyvei, ld. a 3. sz. jegyzetet.

17. Müller p. 26.

18. Müller p. 26.

19. Ingatlanaival kapcsolatban lásd: Bp I. p.119. 347. 359. és Borsos I./4. II./3. III./5. mellékletek.

20. Réh p. 87. és Müller p. 26. 36.

21. Schoen. p. 175-176. és Müller p. 26.

22. A pernahajder szó német eredetű, a Bär (medve) és Haut (bőr) szavak összetételével (Bärnhauter) kb. azt jelentette, mint a magyar "szőröstalpú" kifejezés.

23. A céh jegyzőkönyvei alapján. Ld. a 3. jegyzetet.

24. Schoen. p. 157.

25. Bejegyzés a mesterkönyvben. Ld. a 2. jegyzetet.

26. Müller p. 40.

27. A templomról ld. Schoen, Réh p. 83. és Bp I. p.118. 157-158. 600-606.

28. Schoen p. 51-61. valamint Réh p. 64-66. és 83-84.

29. A templommal kapcsolatban lásd: Müller p. 28-29. és Bp I. p. 158. Bp. II. p. 138. 160-162.

30. Réh p. 84.

31. Réh p. 84-85. (Itt 1749-52 között.) A templommal kapcsolatban lásd még: Müller p. 30-31. és Bp. I. p. 158. 712-715.

32. A palota építésével kapcsolatban lásd: Bp I. p.118. 492-493.

33. Réh p. 85-86: "Dass H. Nöpauer das graf Ertötische Haus an Vertraut worden zu Erbauen, und über selbes auch dem Riss formiret und ist selber Riss auch Von Sr. Excell. graf Erdődy betättiget worden, und dis Haus wirklich nach dessen Riss und angöben des Maurer Maister Nöpauer Erbauet worden, und seinen darbey angestelten Pallir Mathias Döminger öffters in Beyn seyn Meiner dem Riss expliciren miessen, kan bey meinen gutten wissen und gewissen attestiren. Ofen den 30 Jänner 769. Joseph Klinglmayer."

34. Réh p. 85-86.

35. Bp. I. p. 764-766.

36. Bp. II. p. 232-234. és Müller p. 32-34.

37. Schoen. p. 177. és Müller p. 35-36.

38. Pest II. p. 282.

39. Schoen. p. 177.

40. Bp. II. p. 273.

41. Müller p. 36.

42. Müller p. 1-23. 34-76. és Réh p. 85. és Bp. II. 139. 200-202.

43. Bp. II. 275.

44. Bp. II. p. 425.

45. Müller p. 36.

46. Lásd: Bp. I. p. 152. 463-465. és Réh p. 87.

47. Réh p. 87. Müller p. 36. 26.

48. Réh p. 85: Adatok a XVIII. századi építőmesterek működéséhez. In: Archeológiai Értesítő XLV. 1931. p. 168. -- Gerő László: A pesti belvárosi plébániatemplom. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1956. p. 29-30.

49. Bp. I. p. 644.

50. Réh p. 87. és Müller p. 36-37. és Bp. p. 119. 221.

51. Schoen p. 176.

52. Müller p. 40.

53. OL T62 Kamarai levéltár No. 361:3, 361:2 és T1 Delineationes Aedilium VI-574.

54. Vujicsics D. Sztoján: A pesti szerb templom. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1961. p. 20.

55. Müller p. 38-39.

56. Réh p. 87-88.

 

 

 

 

 

 

 

---

 

 

KALMÁR MIKLÓS

 

POLLACK MIHÁLY

Az érett klasszicizmus magyarországi képviselője. Építészetében kiegyensúlyozottan jelentek meg a nemzetközi hatások és a hazai értékek. 200 évvel ezelőtt kezdte meg pesti munkásságát.

 

Pollack Mihály Bécs környékéről származó család sarjaként került Pest, Buda, és az egész ország megbecsült építészei közé. Meglévő építőmesteri hagyományokat folytatott. Apja, Josef Pollack, Kaunitz herceg által foglalkoztatott mester, fiát is a szakma folytatására szánta. Erre a korábbi házasságából származó idősebb fia, Leopold Pollack sikere is biztatta. Leopold Itáliába, Lombardiába került s ott jelentős eredményeket ért el. Giuseppe Piermarini tanítványaként, később társaként a milanói Teatro alla Scala, a Dóm és a Villa Belgiojoso építésében tett szert hírnévre. Magyarországi megbízásokra is dolgozott.

Az ifjú Pollack, Mihály is letöltötte a leendő mesterek tanuló idejét, bécsi építkezéseken, apja mellett inaskodott, majd legény lett. Szakmai fejlődésében állítólag bizonyítható Ferdinand von Hohenberg szerepe, akit szintén Kaunitz pártfogolt s az osztrák klasszicizáló későbarokk jeles mestere volt. Nála tanulhatta meg az egyszerű homlokzatkezelés korszerű előkelőségét. A nemes egyszerűség és a kényelem esztétikai kategóriaként jelent meg akkor, néhány bécsi patrícius ház esetében. Tanulhatott volna Franz Anton Hillebrandtól, vagy a szintén sokat foglalkoztatott Isidore Canevale-tól, de a meglévő kapcsolatok a barokktól határozottabban eltávolodó mester hatását érvényesítették.

Mihály vándorútját Itália irányába vette, pontosabban az idősebb rokon védőszárnyai alatt és tanítása szerint próbálkozott az itáliai klasszicizmus részleteit megismerni. Kisebb tervei maradtak fenn ebből a korból, melyek tagadhatatlan itáliai hatást mutattak. Ez egyszerre közeledett a klasszikushoz és annak egy korábbi újjászületéséhez, a reneszánszhoz. Itt az új stílust a környezetükben lévő emlékeken tanulmányozhatták. Nem a görög ókor részletekbe menő ismerete, inkább az egyszerű tömegalakítás, sokszor a centrális gondolat az, ami Itália északi részén akkor a korszerűt jelentette. Féltestvére, Leopold is szívén viselte sorsát. Támogatta, tanította, bevezette a szakma rejtelmeibe.

Leopoldo Pollack terve a Zichy család számára

Pollack itáliai útja 1793-ban kezdődött. 1794-ből, származó terve - egy kis pavilon - a Tempiettora utalt. Rajzkészségét, arányérzékét dicsérte. Tudjuk, hogy Donato Bramante Tempiettojának tömegalakítása a római San Pietro in Montario udvarán, a környezetéből levezethető egyszeri reneszánsz alkotás volt. A klasszicizmus mégis többször idézte, különböző formában, épület részeként vagy önmagában. Feltehetően ezek az évek, melyek meghatározták azt az alaphangulatot, mely Pollack későbbi éveiben annyira jellemzőek voltak rá. Az Európa-szerte kötelező szimmetrián túl, többször viszontlátjuk nála a központos térszervezésre utaló építészeti megoldásokat.

Pollack Mihály korai épületrajza

A 1799-re tehető hazai megjelenése. Ekkor kérte felvételét a pesti céhbe. Állítólag az akkorra már elismert pesti építész, Hild János javaslatára jött Magyarországra. Hild, mint Canevale építésvezetője a lendületes ütemű pesti építkezésekről sokat tudhatott s tájékoztatta bécsi ismerőseit.

Pollack első ismert, jelentős megbízása a Deák téri evangélikus templom volt. A templom tervezését Krausz János kezdte el 1797-ben, Késmárkról. A fiatal Pollack sikertelenül próbálkozott a céhbe való felvétellel, a céhes törvények szerint csak Krausz társaként dolgozhatott. A Krausz-féle terv korinthuszi oszlopokkal díszített és középtornyos homlokzatú volt. A fennmaradt rajzok alapján az épület stílusa inkább oszlopokkal gazdagított provinciális barokknak tűnik s nem korszerűnek.

Pollack féle templomterv főhomlokzata

A hozzáillő feladatokat kereső Pollack körülményei jelentős változását jelentette Krausz halála. Az özvegy jogán folytatta ugyan a munkálatokat, de az ambiciózus fiatalembert ez nem elégítette ki s csakhamar saját nevén vált mesterré. Az elkezdett templomtervet jelentősen módosította. A változtatások során eltűntek az íves formák, de megmaradt az egységes belső térre való törekvés. Pollack munkájában nem a barokk és klasszicizmus ellentmondása látszik, hanem a részletek és az egész közötti összhang.

A Pollack-féle templomterv oldalhomlokzata

A templom bár első jelentős terve, de talán ezért is fontos mérföldkő volt életében. Törekedett az alaprajz és a tömeg egyszerűsítésére. Láthatóan a tégla és a hasáb volt az alkotás alapja. A megszokott tengelyesség érzékeltetése a háttérbe szorult. A dinamikus belsővel szemben az áttekinthetőség, a világos értelmezhetőség volt a fontos. Az épület előtti portikusz az egész főhomlokzatot próbálta takarni. Nem homlokzati elemként jelent meg, hanem, mint maga a homlokzat. Az eredeti tervben szereplő négy toszkán oszlop a stílustiszta megoldást részesítette előnyben. A többi homlokzatot csupán falsávok tagolták. A nyílások fegyelmezett sorolása inkább léptéket adott az épületnek, mintsem tagolta azt.

A Pollack-féle templomterv alaprajza

A templom építése elhúzódott s a tervek anyagi okokból csak részben valósultak meg. Elmaradt a Pollack által tervezett klasszicista portikusz, kis tornyocska került az épületre. Az építkezés kikerült az építész hatóköréből s több külső-belső átalakításon, módosításon ment keresztül. A mai alakját még Hild József is befolyásolta, 1856-tól kezdve az átépítésekben többször közreműködött. A ma is látható főhomlokzat bár eltért Pollack elképzelésétől, de kiegyensúlyozottan folytatta az eredeti tömeg és térelképzelést.

A Deák-téri evangélikus templom

A pesti evangélikus templom jelentősen befolyásolta a korabeli templomépítészetről vallott felfogást. Fogadtatása vegyes volt. Dísztelensége, egyszerűsége, tömör kifejezésmódja kihívta a kortársak támogatását, vagy éppen ellenszenvét. Pollack további tevékenységében továbbra is kapcsolatban maradt az evangélikus egyházzal.

A Deák téri evangélikus templom főhomlokzata

A Deák téren paplak bővítésével foglalkozott, majd felvidéki településeken, többek között Besztercebányán tervezte az ottani evangélikus templomot. Itt 1799-ben nyújtotta be egy helyi mester saját tervét a Budai Építészeti Hivatalhoz, de a templom végül is Pollack tervei szerint valósult meg. Első temploma alaprajzi megoldásával szemben ebben az esetben összetettebb elrendezést létesített előnyben. Az itt látható, főtengely irányában elnyújtott görögkereszt alaprajzi elrendezést a kortársak is többször alkalmazták, Pollack esetében ez visszalépésnek tekinthető. A hagyományok erőteljesebb érvényesülése mellett felfedezhető a központi téralakításra való törekvés is. Az épület külseje szűkszavú homlokzatkezelést mutatott, a nagy ívek ismétlődő látványa az épület formai egységére hívta fel a figyelmet. A lizénák és a közöttük lévő íves, szigorú rendben elhelyezett nyílások Pollack legtöbb épületén megtalálhatók voltak. Nem az ívekre került művei esetében a hangsúly, hanem az ívek által kitöltött falsíkokra.

A Deák-téri templom oldalhomlokzata

A budai és pesti építkezések a kor társadalmának véleményformálása szempontjából sokkal fontosabbak voltak, mint a vidéki kisebb-nagyobb településeké. Pollack pécsi székesegyház átépítési terve azonban máig elgondolkoztató. A klasszicizmus korántsem volt olyan határozott irányzat, mint ahogy az építészettörténet utólag tartja. Pollack is megismerkedhetett itáliai tanulmányai során a milánói Dóm folyamatosan tartó építésével. A különböző stílusok egymás mellettiségét sokszor az élet hozta. A reneszánsz és az ókori építészet felfedezése mellett a gótika is jelen volt. Ez a kor még nem a középkori újjászületést hirdető romantika. Az építészek a történeti értékek megbecsülésének fogalmával találkoztak s egyéniségük szerint feleltek meg neki.

A pécsi káptalan meghívására jutott Pollack a feladathoz. A középkor során több szakaszban épült templomépület falazatai az altalaj mozgása következtében elmozdultak s a boltozatok oldalnyomása hatására kihajoltak. Az épület statikai állaga gyors beavatkozást igényelt. A feladat bonyolultsága szükségessé tette a pesti építész közreműködését. A fiatal, de már elismert szakembert egy helyi mesterrel együtt kérték fel a megoldás kidolgozására.

A közízlés Pollack tervét klasszicistának érezte, holott a homlokzatok jócskán tartalmaztak gótikus, román és reneszánsz elemeket. A sommás ítéletet valószínű, az alaphangot megadó tömegegységesítés okozta. A négy pártázatos, lapos lefedésű saroktorony által kijelölt zárt tömb valóban a klasszicizmus egyszerűségével hatott. A gótikus záródású árkádsor az oldalakra illesztett rendszeres homlokzattagolást. A kortárs német Karl Friedrich Schinkel, vagy a néhány évtized múlva megjelenő magyar Ybl Miklós is hasonló módszerhez fordult, amikor a középkori formákat próbálta a zárt tömegalakítással egyesíteni.

A pécsi terv esetében az építészeti forma, a korszerűségén túl, alkalmas volt a statikai célok kiszolgálására is. A saroktornyok erőteljes megformálása, kiegészítése, újjáépítése, a statikailag szükséges falköpenyezés egységes megjelenést mutató hatása az építészeti megoldás belső összhangját mutatta. A formai részleteket tekintve szembetűnő volt a gótikus és a klasszikus közötti ellentmondás. A csúcsíves nyílásrendszer vertikalitásának hangsúlyozása, a nyílástengelyek beürítése a klasszicizáló falsávok érvényesülését szolgálta.

A pécsi székesegyház elhúzódó építkezése azonban szükségszerűen előrevetítette a későbbi romantika gondolatkörét. A klasszicizmust szeretik egynemű, minden mást kizáró stílusnak nevezni. Ha a mennyiségi és minőségi kategóriákat tekintjük, valóban – különösen hazánkban – sok és értékes klasszicista példa létesült. De Európa-szerte fel-felütötte a fejét a középkor, tervek, kis épületek, építészek által festett színpadképek esetében. Pollack idejében azonban nem középkori ideálokról volt szó, hanem az épület történelmében meglévő középkor és az időszerű klasszicizmus összehangolásáról. Egyfajta sajátos, korai műemlékvédelemnek is tekinthetjük. Erre az is bizonyíték, hogy a sokáig fennmaradó Pollack féle helyreállítás és kiegészítés után az épületet mai állapotában a bécsi Friedrich Schmidt romantikus homlokzatalakításával láthatjuk. Pollack stílus-egyeztetése tehát nem állta meg a helyét a stílustiszta romantika viszonyai között, átalakítás lett a sorsa.

Sokszor nem konkrét történeti adat, vagy írott feljegyzés tanúskodik egy-egy épület eredetéről, sorsáról, hanem a stíluskritika. A budai Sándor-palota tervezőjének Pollackot ismerte el több életrajzi kutatója. Pollack mellett a bécsi Johann Aman is említésre került, mindkettő az építés kora és az épület építészeti minősége miatt. Felmerülhet más budai mester szerzősége is, de valószínűbb, hogy csupán a színvonalas korai klasszicista épület hatását látjuk viszont a hasonló megoldásokban. A külsőről fennmaradt felvételek egy nehézkes, bécsi, barokkos emlékeket idéző formájú épületet mutatnak. Az ismert az 1806-os befejezési időpont, valamint a leírásokból, az igényes belső kiképzés Pollack valamilyen mérvű közreműködését igazolja inkább.

A Pollack-féle Vigadó képe

Hasonlóan bonyolult építészettörténetű a pesti Vigadó. Már a XVIII. század végétől eredeztethető az az óhaj, mely szükségesnek tartott egy rendezvények tartására alkalmas épület létesítését. Ez mindenütt, így Pesten is a formálódó polgári közösség megjelenését jelenti. Pest német lakossága kívánságára, bécsi támogatás mellett, 1808 és 1812. között megépült a Német Színház, melynek építésze szintén az udvar által támogatott Aman volt. Pollack itt is közreműködött, mint vállalkozó kivitelező, de a fennmaradt iratanyag tanúsága szerint személyisége hamarosan, jellemző módon befolyásolta a történéseket. Meglepő önállósággal és határozottsággal lépett fel. Bár az épület vitathatalanul Aman műve volt, de az építkezés során Pollack közreműködése is ismertté vált.

A Vigadó és a Német Színház alaprajza Pollack korában

Aman a Német Színház tervezésénél a megvalósult európai példákat akarta követni s valóban az akkorra már sok helyen ismert szimmetria tengelyes szervezésű, félkörös nézőterű, előcsarnokos színház épült fel. Az alaprajzi rendszerben rejlő hármas tagozódás kihatott az épülettömb dunai oldalán létesített rendezvények céljára szolgált teremsorra is, melynek befejezése anyagi okok miatt elhúzódott. A kettős megközelítésű épület valójában két főhomlokzattal rendelkezett. A Német Színház leégése és elbontása után a valamikori nyugati épületrész önálló szerepet kapott. Ebből lett a híres pesti Redout, a Vigadó.

A Vígadó építészeti megjelenése a pesti Dunapart kiépülésével vált fontossá. Bár Aman kezdte tervezni, de befejezése - 1816- tól - Pollack nevéhez fűződik. A régi és az új mester apró zsörtölődései közepette szinte egy új épület létesült. Megmaradt az épület alaprajzi és homlokzati hármas tagolódása, de a középrizalit erőteljesebbé vált és a látványos háromszintes palotahomlokzat jobban érvényesült. Az öttengelyes középrizalit gazdag stílusismeretről tett tanúbizonyságot és tömegével szerencsés arányban volt a két háromtengelyes oldalszárnnyal. Ezzel kialakult az a középrizalitos pesti középülettípus, melynek hatása a vidéki klasszicizmus során is oly sokszor volt látható. A mű a harmincas évek elején készült el s Pollack nagy dicsőségét hozta. Sajnos az épület a következő évtized viharaiban jelentősen megrongálódott, majd a romantika korában, Feszl Frigyes zseniális alkotásaként született újjá.

A Pollack-féle Vigadó képe

Pollack pályája elején több épülettípus tervezésével is megpróbálkozott. Tapasztalható, hogyan kísérletezett újabb és újabb megoldásokkal. Munkáin keresztül az európai hatás volt érzékelhető első sorban, de látható a mindent befolyásoló helyi környezet s vitathatatlan a személyes képesség érvényesülése is. A korai feladatok megoldásában azonban kitűnik, hogy még nem alakult ki az az elismertség és hírnév, amelyre később alapozva sorozatban kapta a megbízásokat. Ekkor még tetten érhető a kísérletezés, a körülmények sokszor zavaró hatása.

Később, gyarapodó terveiben, épületeiben egyre több a személyes vonás, a kipróbált jó megoldás alkalmazása. Kialakult a stílusa. Jól érzékelhető ez az általa tervezett épületek tömegalakításában, homlokzat szervezésében, belső tereiben. Életműve maradó nyomot hagyott sok hazai középület-típus megalkotásában, például a megyeházak kialakításában. Ez az az épületfajta, ahol szükségszerűen nagy épülettömegek keletkeztek s ezeket a klasszicizmus korában csak egyszerű eszközökkel lehetett felbontani. A tekintélyes megjelenés végett fontos formai szerepet kapott az épület középtengelye, mely alkalmas volt arra, hogy kiemelje a homlokzat mögött megbúvó teremsor jelentőségét. A Vigadónál is látott háromszintes palotahomlokzat, klasszicizáló középrizalittal, ebben az esetben is a kor sikeres megoldásává vált.

A korábbi megyeháza terve a székesfehérvári. Az épület tervezésével már többen foglalkoztak, de a megbízót ez nem elégítette ki. Pollack 1807-ben készíti el terveit s állítólag sikeresen ötvözte a megkezdett munkálatok kötöttségeit, a közben felmerült tervek értékeit saját elképzeléseivel. Sajnos a középrizalit megvalósult arányai és részletei nem követték az eredeti elképzeléseket s tervben foglaltak ma már nem tudnak maradéktalanul érvényesülni. Például Pollack - talán olaszországi emlékei kapcsán - többször alkalmazta az első emeleti kiemelt teremsor kihangsúlyozására a félköríves záródású ablaksort. Ez a reneszánsz kor palotahomlokzatairól ismert, de az épülettömegek és a részletek dinamikájára építő barokk erre a finom hatásra érzéketlen volt. A megvalósult homlokzatváltozat is elhagyja ezt a pollacki sajátosságot. A robosztus tömeg-felépítésű épület a tervezett arányok és részletek nélkül nehézkes maradt.

A szekszárdi Megyeháza homlokzati terve

A szekszárdi megyeháza 1828. és 1831. között készült. A régi vár helyén megmaradt szintkülönbségek csak kis mértékben okoztak gondot tervezőjének. A kor elvárása szerint és a párkányzatok érvényesülése végett, a lejtő adta nehézség nem jár az épület tömegének mozgatásával, helyette a szintszámot növelték meg. Az épület déli szárnyánál alagsori szint csatlakozott a jellemzően kétszintes épülethomlokzat alá.

A nagy kiterjedésű, belső udvaros épülettömb bemutatott minden építészeti bravúrt, amit az akkor már sikeres és ismert Pollacktól el lehetett várni. Alaprajza, funkcionális elrendezése, több esetben indokolta a homlokzatalakítást és a tömegformálást. A reprezentatív, nagy tereket itt is sikerült a középső rizalitok mögé szerveznie. Ezek a gazdagon megfogalmazott épületrészek a három homlokzati oldalon kiegyensúlyozott látványt eredményeztek. Az egyensúlyhoz a finom részletképzéssel megformált sarokrizalitok is hozzájárultak. Ez az épület már nem "egy homlokzatos", mint ahogyan több Pollack-háznál látjuk. A körbejárás során folyamatosan érvényesülő, azonos megoldásokkal találkozunk.

A szekszárdi Megyeháza alaprajza

Például ilyen a hagyományokból fakadó, emeletmagasság különbség, mely az első emelet kihangsúlyozását hivatott szolgálni. Ehhez igazodott a vízszintes hármas homlokzattagolás, melynél esetünkben a felső szintet egy sematikus, triglifekkel tagolt magas párkányzat helyettesítette. Megfigyelhető a barokk építészetnél még erőteljesnek megismert sarokmegoldás helyett a finom árnyékhatásra számító lizénasor alkalmazása. Pollack szemmel láthatóan - talán a zavarbaejtő méretek miatt - az épületsarkokat hangsúlyozni akarta, de az épület geometrikus egyszerűségén nem kívánt módosítani. Itt látható az a korszerűség, mely az érett klasszicizmus jellemzője.

A szekszárdi Megyeháza metszete

A másik visszatérő elem a hármas formai egység többszöri alkalmazása. A főhomlokzat két szintet átfogó középrizalitjánál engedte a középső oszlopköz szélesebb alkalmazását. Ezzel az oszlopsoron belül képez hangsúly különbséget. A sarkoknál a négy lizénasáv között három széles ablaksáv látható. Az udvari homlokzaton többször feltűnik a palladianizmusra utaló hármas íves nagy ablak.

A belső udvar alaprajzi megoldása is jellemző. Általában meglepő a klasszicizmusban a sokszögű alaprajzi formálás. Pollacknál nem. Talán az itáliai reneszánsz centrális térformája maradhatott meg ezekben a valóban egyéni és látványos megoldásokban. Az udvar maradék arányai bántóbbak lettek volna a sarkok kitöltése nélkül. Bizonyos ellentmondás ébredt az egymásra merőleges falszerkezet és a ferde térfalak között, de az itt keletkező terek jól jöttek az apróbb helyiségek elhelyezésére.

Az a tervezői tapasztalat, mely a tehetséget szinte maradéktalanul engedte kibontakozni, a sok városi palota, bérház és számos vidéki főúri kastély tervezésénél gyűlt össze. Felsorolni valamennyit nem érdemes, hiszen a kisebb nagyobb feladatok sorából kiragadott példák is kellően jelzik építészetének útját.

Korai lakóházai léptéke és jelentősége talán nem teszi indokolttá megemlítésüket, de érdekes felfedezni bennük a későbbi, sokat foglalkoztatott építészt. Ismét a reneszánsz palotahomlokzat az, amihez vissza kell térnünk. Ezek az épületek kicsinyek, kevés nyílástengellyel rendelkeztek. Pest beépítettsége jellemzően három, esetleg négy-ötszintes. A szükségszerűen nagy kapuzat s a polgárház középkor óta változatlan területhasznosítása, a homlokzati szimmetriát, az egymás feletti szintek különböző kialakítását eredményezte. A szükséges homlokzati vízszintes tagolás az ablakkönyöklőknél történt, ezzel dinamikus aránykülönbségeket lehetett a közel azonos mértékű belső szintmagasságok esetében is biztosítani. A földszinti homlokzat rusztikusabb kidolgozásával a városias környezet, az utca felöli zártság kifejezése vált fontossá.

Az első - Pollackra jellemző - ívsoros földszinti szemöldök párkánnyal, vagy vállpárkánnyal összefűzött ívezetekkel tervezett lakóháza már a század tízes éveiben feltűnt. Az emeleten összetettebb, majd a harmadik - esetleg negyedik - szinten nagyon egyszerű nyíláskeretezést használt. Ez az utóbbi homlokzatkezelés szinte kötelező abban a korban, Pollack az arányok s a részletek finomságán keresztül tudott egyéni lenni.

A nagyobb városi lakóház tervei a tízes évek közepétől ismertek. A három homlokzatos, négyszintes, négy kapubejárattal rendelkező Mayerffy-ház nem valósult meg. De a hasonló méretű, megvalósult, kortárs Kardetter-ház bemutatta azt a léptéket, amely a század elején a pesti lakóház-építészetre jellemző volt. Itt tűnik fel, hogy a kis kiülésű homlokzati elemekkel dolgozó építész valójában az egész épülettömeg, a háztömb együttes hatását tartotta fontosnak. Az utca épületekkel határolt síkja, mint egy dekorált felület jelent meg. Ez a díszítés részleteiben csak közelről érvényesült.

1817. után épült házai a városi többszintes épület egyre sikeresebb megoldásait jelentették. Merészen nyúlt a feladatokhoz, kísérletezett. A homlokzatai épületről-épületre fejlődtek, alaprajzi térszervezése karakteressé vált. Például a Kardetter-ház mellé tervezett Kováts Mojzes-féle ház és a Horváth-ház összevetésénél két hasonló pozícióból fakadó megoldást, de mégis nyomon követhető fejlődést látunk. A bejáratok, bejárati kapucsarnokok jelezték az építész törekvését, hogy az egyébként szerény terek és homlokzatok között jelenjen meg valami látványos, ami kielégítette a legrafináltabb igényeket is.

Az Almássy-palota mai képe

Ebben a műfajban meg kell említeni - többek között - az Almássy-palotát is. Homlokzata egyszerre volt mereven geometrikus és részletgazdag.

Az Almássy-palota bejárati részlete

Az Almássy-palota földszinti ablakrészlete

Az ívek és egyenes záródások ellentéte a szimmetriában oldódott fel. Az ablaktengelyeket kihangsúlyozó, süllyesztett domborművek jelezték, hogy az építész a homlokzati rendszerek ismeretén és alkalmazásán túl, az épület külső felületét a célszerű mértékű tagolás érdekében szabadon formálta.

Az Almássy-palota homlokzati részlete

A bejárati tengelynek megfelelően az udvar túloldalán egy concha (kagyló-szerű negyedgömb boltozat) helyezkedett el. Ez a ritka térforma a korai francia klasszicizmus közvetett hatását mutatta.

Az 1821-ben tervezi a Wurm-féle házat. A megbízó gazdag vaskereskedő volt s palotája egy egész épülettömböt zárt le. A hatalmas épület homlokzati osztását a földszint és az emeleti szintek szétválasztásán túl az utóbbiak párosával történő összefogásával is megpróbálta. Pollack korabeli tervvázlatai a ráépítést elszenvedett jelenlegi épületnél barátságosabb léptéket, arányokat mutattak. Ez az épülete meglepően gazdagon díszített volt.

Pollack saját házának homlokzata

Saját házát minden építész feltehetően a legkevesebb zavaró körülmény mellett alakítja ki. Pollack háza a pesti Nádor utcában, a városi épületről alkotott véleményét mutatta, 1822-ből. A zárt hatású íves földszinti nyílássor felett határozott osztópárkányt látunk. Az osztópárkány felett gazdagon keretezett ablakok, több, Palladio hatását idéző lunetta-dísszel kiemelt nyílástengellyel. Az emeleti szinteket lizénasáv fogta össze. Az alaprajzi elrendezés tekintve a szimmetrikus belső téralakítású kapualj tűnt fel.

Pollack saját házának alaprajza

A dór oszlopok és a felettük lévő lapos kupola a centrális térérzetet erősítette. Mind homlokzati, mind alaprajzi vonatkozásban egyéni öleteket valósított meg, saját örömére.

Pollack saját házának homlokzati részlete

1833-ban tervezte a Dlauchy-házat. A tehetős lakatosmester kétemeletes, egyszerű tömegű épületének homlokzati tagolását a nyílások különböző keretezési módjával oldotta meg. A szűk rálátási viszonyok mellett a perspektivikus rövidülés látványa a kis eltéréseket is kellően felnagyította.

A gazdag városi épületre példa a Festetich-palota. A dégi kastély mellett ennek a megtervezése is Pollack feladat lett. A saroképület valójában két épületből állt. Az épületsarok levágása egy sajátos szimmetriát eredményezett, ugyanis a sarok, bizonyos nézőpontból, a két, egymásra merőleges oldalhomlokzat között szinte középrizalitnak tűnt. Ennek megfelelően hangsúlyozta ki, ismert építészeti eszközökkel az építész. Ilyen eszköz volt, például az első és második emeleten, életművében többször látott hármas ablak. A hat, valamint hét tengelyes oldalhomlokzatok szerényen engedték érvényesülni ezt a meglepő építészi megoldást.

A palota tartozéka volt egy csatlakozó homlokzatú épületszakasz, de ezt az előbbiek érdekében kissé külön kezelte, hármas ablakot hangsúlyozó középtengellyel, nagy kapunyílással, emeleteket átfogó lizénasávokkal. Ez utóbbi épület udvara gazdasági jellegű volt, istállóval, kocsiszínnel. A reprezentatív térsor a saroképület emeletén volt, ott is a sarokra tájolva. A díszes földszinti előcsarnok és az emeleti díszterem Pollacknál ismert módon centrális kialakítású. Az összefogó párkányokat tekintve az épület egységes, csak az említett részletek tagolták a kompozíciót. A sarok ilyen módon történő levágása Pollacknál másutt is előfordult, például hat évvel később a Jászberényi városháza tervénél, 1832-ben. A saroképület ott is átlós szimmetria mentén szerveződött.

Pollack életművének rövid értékelése nem lehet teljes az általa tervezett vidéki kastélyok nélkül. A városi telek és beépítési viszonyok meghatározottságától függetlenül ezek a remekművű épületek szabadon formálódtak, egyeztetve a megbízó és az építész elképzelése között. Hogy mennyire kiérlelt tervekről volt szó, arra jellemző, hogy a Szőnyi (Vajtai-) kastélyt nem közvetlenül az 1815. évi tervezése után, hanem mintegy száz év múlva építette fel a Zichy család.

A már említett dégi Festetich-kastély 1815 és 1819 között épült. Eredeti formáját megőrizve a barokk tömegalakítás és a klasszicista részletek harmóniáját mutatta. A vidéki kastély hagyományos "u" alakú elrendezése mellett a Pollack által művelt építészeti arányokat, részleteket hordozta. Például a háromtengelyes sarokrizalitok a főhomlokzat megjelenésén túl önmagukban is szimmetrikus megjelenésűek voltak. Az alaprajzi kialakításban feltűnő volt, hogy a földszinti és a fölötte lévő emeleti nagyterem az egyik sarokrizalitban kapott helyet. Talán a belső és a külső tömegforma harmóniája ihlette, de funkcionális okai is lehettek, hiszen ezzel egy elkülönülten használható reprezentatív tér alakult ki. A belső ovális és íves térbővületeket alkalmazó megoldása ritka. Barokk hagyománynak tűnik, de ismerve az építész hasonló térformálási törekvéseit mégis a kornak megfelelő volt.

Alcsút, kastély, egykori távlati kép

Az alcsúti kastély Pollack jelentősebb művei közé tartozik. Építése 1819. után mintegy tíz évig tarthatott. József nádor és Pollack kölcsönös megbecsülését jelzi az épület. Épületszárnyai egy négyzetes udvar körüli épületmag körül helyezkedtek el.

Az alcsúti kastély egykori alaprajza

Mára csak a kerti homlokzat portikusza maradt fenn, de ünnepi arányait és klasszikus részleteit tekintve meggyőződhetünk arról, hogy a pályája csúcsára jutott építész alkotta. Az eredeti épület homlokzati kialakításán a földszint erőteljes kihangsúlyozását lehetett látni. A zárt főtömeg emeleti nyílássorának visszafogottságával s általában az ablaktengelyek ritmusának szűkszavú érvényesítésével a barokk hagyományokat oly nyilvánvalóan tükröző kastélyépítészetben is eljutott az érett klasszicizmus tömör kifejezési eszközeihez.

Az alcsúti kastély homlokzati részlete

A magyar nyelvű katonatiszt képzés megindítását már a század elején törvények szorgalmazták. Az intézmény épületének megtervezésére, József nádor támogatásával, Pollack Mihály kapta a megbízást s az építkezés a harmincas évek elején zajlott.

A Ludoviceum egykori képe

A Ludovika Akadémia, a korabeli Ludoviceum, a század folyamán többször átépült. Egykori megjelenését korabeli metszetek alapján ismerhetjük csupán. Mai állapotában is felfedezhetjük azonban a különbözőségek mellet a késői Pollackra jellemző tömegalakítást és részletképzést. Szintén átépül a másik késői nagy alkotása a Josephinum. Az árvaház terveivel 1840-től foglakozik az idős mester. A tervek alapján valószínűsíthető, hogy fia, Pollack Ágost jelentősen közreműködött. Pollack Mihály életművére mindvégig a klasszicizmus volt jellemző, de ez az épület pedig már romantikus részleteket is mutatott.

A Nemzeti Múzeum bejárati homlokzata

A stíluskorszak bármilyen rövid tárgyalásáról is legyen szó, Pollack főművéről, a Nemzeti Múzeumról feltétlenül több szót kell ejteni. Részletesen lehetne szólni a múzeum, mint új funkció megjelenéséről, hiszen 1836-ban, amikor tervek elkészültek, még Európa nyugati részén is ritka volt az ilyen épület.

Meg lehetne említeni az épület körüli - sokszor politikai jellegű - huzavonát, mely a század első évtizedétől kezdve többször elodázta a haladó körök által szükségesnek talált építkezést.

A Nemzeti Múzeum egykori ábrázolása

A londoni múzeumépület 1821-től épült, a berlini múzeum pedig 1830-ban készült el. Ebben az időszakban született meg a müncheni Glyptothek is. Néhány évvel ezután, tehát Pesten is létrejött az építést jelentő végleges elhatározás.

A Nemzeti Múzeum homlokzati részlete

József nádor közreműködésével bécsi szakértő vizsgálta meg a Pollack által elkészült terveket, Pietro Nobile, aki akkor a császárváros elismert építésze volt. A pesti mester türelmesen készítette az újabb és újabb vázlatokat. Bár a különböző elképzelések jórészt ismeretlenek maradtak, de az egyeztetésekkel kapcsolatos levelek, feljegyzések alapján tisztázni lehet az álláspontokat. Kitűnt Pollack és Nobile különböző gondolkodása.

A Nemzeti Múzeum oldalhomlokzata

Pollack - szinte valamennyi munkájával - az építészetről viszonylag korán és karakteresen kialakult véleményét folyamatosan csiszolta, alakította. Ez nem illett bele a klasszicizmus stílustiszta fejlődési folyamatába. A század első évtizedeire Nyugat-Európában a klasszikus részletek mindjobb érvényesítése volt az építészek egyik fő törekvése. Pollack az egységes épülettömeg kifejező erejére támaszkodott, nála a részletek is ezt szolgálták. Mindvégig magában hordozta az itáliai klasszicizmus reneszánszra is utaló, szerves kifejlődésének emlékét s ez szerencsésen találkozott a magyar viszonyokban törvényszerűen meglévő stíluskéséssel. Nobile kritikája a részleteket érintette s Pollack volt mikor megfogadta s volt mikor ellenállt. Például vita volt köztük az épület szobordíszeivel kapcsolatban. Pollack többet alkalmazott volna, Nobile kevesebbet. A korábbi tervek a főemelet ablakainak hangsúlyozását tartalmazta. Ez jellemző volt az építész korábbi két-háromszintes palotáira is. Nobile jó érzékkel kifogásolta s a módosult és egységes nyílásrend valóban az épület előnyére vált. A középső részeken Pollack nagy oszloprendet mintázó lizénákkal képezett ál-középrizalitokat, mellyel szerencsésen osztotta a hosszú oldalhomlokzatokat.

A Nemzeti Múzeum alaprajza

A múzeumépület a magyarországi klasszicizmus legfontosabb alkotása volt. Pollack középületről alkotott véleménye szerint a zárt épülettömeg elé látványos, két nyílástengelynyi előreugrású portikuszt helyezett. A nyolc karcsú korinthuszi oszlop stílustiszta gerendázatot, párkányzatot és szobordíszes timpanont tartott. A nyolc oszlop és a hét oszlopköz a keleti oldalon kis kiülésű, lizénákkal tagolt rizaliton ismétlődött meg. Az épület hosszoldalán összesen huszonegy, míg rövidebb oldalán tizenhárom nyílástengely létesült. A rövidebb oldalakon is van kiemelt, középső homlokzatszakasz, öt nyílástengellyel.

Az alaprajz barokk térszervezésű, két belső udvar körül csoportosult. Pince és alagsor felett két egyenrangú, reprezentatív szint emelkedett. A szinteket tágas, világos és látványos lépcsőház kapcsolta össze. Az egymásba nyíló kiállítótermeket az udvar mentén húzódó folyosóról is megközelíthetők voltak. Az épület központi térsorozata az építész legsikerültebb, ilyen jellegű munkájaként vált ismertté.

A Nemzeti Múzeum metszete

Érdekes az épületről alkotott korabeli közvélemény alakulását felidézni. Mindvégig szimpátiával kisérték figyelemmel az építkezést. A város büszke volt az épületre. 1848-ra az építkezés lényegében befejeződött s a változó közízlés ekkorra már kissé átalakult. Például a világot járt emberek Angliában a középkori hagyományok, a gótika újjászületését látták korszerűnek. Az 1848-as események ennek a szemléletváltásnak kedveztek. Az épületről alkotott vélemények e rövid és heves romantikus kor után ismét egyértelműen kedvezővé váltak.

Felmerül a kérdés, hogy ismerte Pollack az Európában korábban megvalósult múzeumépületeket? A berlini Altes Museumot mindenképpen. A müncheni példa híre is eljuthatott hozzá. Sok magyarországi járt akkoriban ott. A londoni csak közvetve hathatott rá. Karl Friedrich Schinkel, a berlini múzeum tervezője járt Londonban, Robert Smirke készülő épületét megtekinteni. Ha ezeknek a közvetlen formai hatását a pesti épületben próbáljuk felfedezni, nehéz helyzetbe kerülhetünk. Pollack ugyanis a múzeumokra jellemző ismert motívumok alkalmazása mellett alkotott egyedit. Közös volt például a funkcióval együtt járó klasszicista stílus, mely azóta is, az egész világon ismert. Közös a középrizalitos tömegalakítás, mely Palladio óta egész Európában, sőt az amerikai kontinensen is kedvelt.

Pollack épületei Pesten

Eltért viszont az épület zárt tömegű megjelenésében, mely a magas talapzat által különös hangsúlyt nyert. Ha a belső térszervezését vetjük össze a külsővel, az épület egyediségéhez nem fér kétség. Bár a historizálás általában a külső homlokzatra koncentrált, de Pollack esetében mindig kell egy-két lépést tennünk a belső terek felé, hogy az alkotás egészét helyesen tudjuk értékelni. A leghatározottabb eltérés az általában jellemző felfogástól az ünnepélyesen végigvezetett megközelítésben volt. Pollack megemelte a földszintet s széles, látványos lépcsővel vezette fel a látogatót. A megérkezés után azonnal egy keresztirányban kiteljesedő térbe érkezünk, mely után centrális előcsarnok állítja meg a látogatót. Háromkarú, jól megvilágított lépcső vezetett fel a főemeletre, fordul vissza, hogy a bejárat feletti reprezentatív térsorhoz érjünk.

A múzeum szimbolikus értelemben is értékelhető középpontja volt az emeleti kupolaterem. Ilyet Schinkelnél is látunk Berlinben, vitathatatlanul korábban. Azonban míg az előbbi esetben ez az épület geometriai közepe s fő forgalom elosztó szerepet kapott, addig a Nemzeti Múzeum központi tere a forgalmi tengely végére kerülve szinte a megismerő, érzelmi folyamat végét jelentette.

A kupolacsarnok első gondolata valószínűleg Schinkelnél is korábbra tehető. Vélhetően először Jean Nicolas Louis Durandnál szerepelt, aki 1830-ig a párizsi École Politechnique-n tanított s a század elején, Boullée köréhez tartozva számos épülettípust és formát tartalmazó vázlatkönyvet adott közre, melyet mind Schinkel, mind Pollack ismerhetett.

Schinkel központi terét a római Pantheon után szentélynek, a múzsák csarnokának tartotta s mint ilyet, a körbejárható épület eszmei közepének tette meg. Pollack kupolacsarnoka után még a díszterem következett s a kiállító teremsor. Ez kétséget kizáróan barokk hatás, annak minden értékével együtt. Ez a pátosz írja le az épülettel szemben ébredő érzelmeket is. A múzeum a nemzetet képviselte egy tevékeny és bizakodó korszakban.

 

Dr. Kalmár Miklós

 

A képek forrása: Az alábbi irodalom szerint, a színes képek a szerző felvételei.

Irodalom:

Zádor Anna, Rados Jenő: A klasszicizmus építészete Magyarországon, Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1948.

Zádor Anna: Pollack Mihály, Budapest, Akadémia kiadó, 1960.