2000 ÉV ÉPÍTÉSZETE MAGYARORSZÁGON
A MAGYAR ÉPÍTÉSZET 1000 ÉVE

A NÉPVÁNDORLÁS KORÁNAK ÉPÍTÉSZETE

A pannóniai építészet IV-V. századi emlékei már szinte a népvándorlás korához sorolhatók, mert többségük hamarosan az előbb csupán beszivárgó, később területfoglaló-áthaladó népek használatába került. A használatban és átépítésekben a római rendeltetéshez hasonló, vagy eltérő, esetleg folyamatosan fenntartott rendeltetés is megfigyelhető. A Dunántúlon szinte valamennyi római településen vagy azok közvetlen környezetében felismerhető az élet folyamatossága. A honfoglaló magyarság is hasonlóképpen cselekedett, s a római eredetű területi igazgatás egyes elemei is átkerültek a magyar gyakorlatba.
Az Alföld és Erdély új vagy régebbi népei - szarmaták, jazigok, gepidák, gótok, hunok, avarok - észak-európai és közép-eurázsiai népek lévén nem voltak az építészeti minőségek, tartós anyagokból építkező, urbánus gyakorlat hordozói. Az alföldi nagyállattartó szarmaták, akikkel Róma évszázadokig viaskodott a pannoniai limes mentén, a gótoktól való félelmükben a III. században a rómaiak segítségét kérték, velük építtették meg az említett árok-sánc rendszert, 15 millió köbméter föld mozgatásával.
Egyéb tekintetben ezek a népek gúla vagy kúp alakú, földbe mélyített padlójú nádkunyhókat, cölöpágasos szelemenes, tapasztott sövény vázkitöltésű házakat építettek, illetve - különösen az avaroktól számítva - olyan ágasfás-szelemenes, nád- és föld héjazatú földházakat, amelyekhez hasonlókat épített magának a magyarság is a középkor folyamán. Leírások szólnak boronafalú faépítészetről is. A hun Attila táboráról a bizánci Priskos leírta, hogy fából "ragyogóan faragott" és "nagy város mintájára" épült.
A Dunántúlon Valcum - Fenékpuszta későrómai erődjébe előbb a keleti gótok, majd a VI. században a longobardok költöztek be, végül a VII. században az avar uralom alatt is használták. Az ókeresztény bazilika ekkor nyerte el végső - bemutatott - formáját, majd a honfoglalásig használatban volt.
A VIII-IX. században az avarok korából sáncokkal megerősített kagáni székely, szállásváltó települések, halmazos szerkezetű téli falvak ismeretesek. Az építmények között sátrak, jurták és cölöpvázas szerkezetű vagy ágasfás-szelemenes földházak létezéséről tudunk, gyakorlatilag a magyar honfoglalók építmény fajtáival megegyező módon.
A dunántúli területről a IX. század alkotásaként írták le a Sümeg mellett feltárt ókeresztény bazilikát. A bemutatott modell érzékelteti rendkívül vékony és könnyed szerkezeteit, ami valószínűsíti, hogy jelentős mértékben fa szerkezetei voltak.
A X. század a népvándorlás utolsó eseményének, a magyarok (utolsó?) honfoglalásának kora.
A megtelepedés és a vezéri nemzetségi központok megszilárdulását célozták a földvárak. Máig jelentős maradványai vannak Szabolcs vezér - Előd fia vagy unokája - várának. A Tisza kanyarulatába, háromszög alakban megépített 6-10 m magas földsánc képezte a védőművet. Szilárdságát máglyázott fa gerendacellák biztosították, tetején cölöpfal húzódott. Négy kapuját valószínűleg boronafalú bástyákkal biztosították.


HONFOGLALÁS KORI FALU

A honfoglaló magyarság hajlékai voltak a jurták, az ágasfás- szelemenes földházak és boronafalú épületek. A jurta vázszerkezete három, gondos iparos munkával készülő alkatrészből állt - közép-ázsiai analógiák szerint. Az ollórács szerkezetű kerege fal-elem, összecsukva tábla, szétnyitva mintegy 3 m hosszú rács, amelyből három-négy darabot egymáshoz és az ajtókerettel összekötözve állították fel a köralaprajzú falat. A sugárirányban elhelyezett farudakat fent, középen egy kis kerékhez rögzítették, s alul a rácselemekhez kötözték. Erre a vázra terítették a nemeztakarókat, gyékényt, szőnyegeteket.
Az ágasfás-szelemenes földházak egyszerűségüknek megfelelően könnyen, gyorsan és szakértelem nélkül elkészíthetők voltak. Valószínű, hogy egy család több ilyen földházat is épített magának külön a fűtött lakás, a munkahely és tárolás céljaira.