2000 ÉV ÉPÍTÉSZETE MAGYARORSZÁGON
A MAGYAR ÉPÍTÉSZET 1000 ÉVE

---

A ROMANIKA ÉPÍTÉSZETE

A X-XI. század fordulóján a Kárpát-medencében megtelepült és berendezkedett magyar törzsek fokozatosan prefeudális-feudális államalakulattá szerveződtek. Az állandó szálláshelyeken, központokban reprezentatív kőépületek emelkedtek. Mind a korai központok, mind az első épületek létrejöttében példaképül szolgáltak a korábbi római provincia település- és épületromjai (Aquincum, Gorsium, Savaria), nemegyszer azokat másodlagosan is fölhasználták (pl. Sopiane). A legkorábbi templomok részben a bencés térítő szerzetesek itáliai és germán mintáit követték, részben keleti (bizánci és Kaukázus-vidéki) hatásokat tükröztek.
Az épületplasztikában az itáliai és keleti elemek jellegzetesen keveredtek a magyarság jellegzetes társművészeti formáival (pl. palmettás faragványok). Az államalapítást követően a királyi és püspöki központokban sorra épültek a székesegyházak (Esztergom, Eger, Kalocsa, Győr, Pécs, Székesfehérvár) és a királyi alapítású bencés apátságok (Pannonhalma, Pécsvárad).
A Szent István halálát (1038) követő hatalmi harcok és zavarok után Szent László király uralkodása (1077-1095) hozott kiegyensúlyozott gazdasági és politikai hátteret a kultúra és a művészetek fejlődéséhez. A templomok és monostorok építését, újjáépítését a király maga is segítette és törvényileg is biztosította. A pécsi székesegyház 1064 utáni újjáépítése új művészi impulzust kapott a somogyvári bencés apátság alapítása (1091) után.
A XII. század közepétől, de főleg a század végén a francia gazdasági, politikai, igazgatási "modell" egyes elemei a magyar államszervezésben is meghatározóvá váltak. Kulturális, művészeti és tudományos téren a francia alapítású szerzetesrendek (premontreiek, ciszterciek) magyarországi elterjedése, a magyar felsőpapság párizsi tanulmánya, s nem utolsó sorban a családi kapcsolatok segítették az új építészeti irányzat, a gótika hazai szárnypróbálgatásait. A premontrei rendet II. István király (1116-1131) telepítette le Várad-hegyfokon 1130-ban, monostoraik nagyrésze még a XII. században létrejött. A ciszterciek első magyarországi monostorát II. Géza király (1141-1162) alapította Cikádoron (1142), elterjedésük III. Béla uralkodásához (1172-1196) köthető. Az esztergomi királyi központ és az érseki székesegyház újjáépítésekor III. Béla király és Jób érsek tudatosan a francia mintaképeket követte. Az új irányzat szerint épült át néhány székesegyház (Esztergom, Kalocsa, Gyulafehérvár), de a kora- gótika vívmányai ill. a ciszterci építészet jellemzői fölismerhetők a bencések építkezésein is (pl. Vértesszentkereszt, Pannonhalma átépítése).
A XIII. század első felében Magyarországra a királyi hatalom meggyengülése, egyben a nemzetségek megerősödése a jellemző. Az építészetben sem a királyi udvar megbízásából születtek a legjelentősebb alkotások, hanem egy-egy nemzetség birtokközpontjaiban. Ennek mintegy ellensúlyaként a szerényebb jogállású birtokosok is igyekeztek a saját reprezentatív igényeiket megvalósítani. A főnemesi birtokokon bencés nemzetségi monostorok épültek (Lébény, Ják), de más szerzetesi közösségek (pl. ciszterciek, premontreiek) monostorai is keletkeztek nemzetségi alapítással (Bélapátfalva, Türje, Zsámbék, stb.). A magyar romanika utolsó szakaszára kettősség jellemző: a hagyomány folytatásaként tovább él a Pécs-típusú alaprajzi rendszer és az épületszobrászat, tovább nem fejleszthető csúcspontját a jáki bencés apátság jelentette (1256.), ugyanakkor nem zárkóznak el a kora-gótika szerkezeti és formai vívmányaitól sem (Türje, 1232 k., Zsámbék, 1258). Ják késő-román formakincse még a XIII. század végéig a falusi parochiális templomok díszítésén él tovább, míg Zsámbék szintetizáló műhelye a tatárjárás utáni budai kora-gótikus építkezéseken dolgozott tovább.


ÁRPÁD KORI FALU

A honfoglalás kora után a vidék építészetét még hosszú ideig a halmazos vagy útra szerveződő településszerkezet és az igen egyszerű, ágasfás-szelemenes egyhelyiséges földházak jellemezték. A XII-XIII. századtól bizonyos a földből kiemelkedő, oldalfalakkal épülő, pitvaros, ágasfás-szelemenes tetőszerkezetű háztípusok, és a boronafalú kisméretű házak elterjedése. A sátrak, jurták a beköltöző kunok révén még a XIV. században is előfordultak.


XIV. SZÁZADI FALU, XV. SZÁZADI FELFÖLDI FALU

A házfejlődésben a következő állapot a két-, majd háromhelyiséges lakóházak kialakulása, cölöpágasos, tapasztott sövényfallal, vályogfallal, vagy boronafallal. Jellegzetes fejlemény az alaprajzból kinyúló kemencék megjelenése (nyári használat). A két - és háromosztatúság - pitvar/konyha, szoba vagy szoba, pitvar/konyha, kamra/második szoba - egyébként nem jelentenek fejlődési állapotot, inkább a tehetősség kifejezői a XV-XIX. századok folyamán.
Az alaprajzi beosztásrend, az épületszerkezetek és a tömegformák szerint elkülönülő tájegységi típusok - középmagyar vagy alföldi, kisalföldi, nyugat dunántúli, felföldi, felső-tiszavidéki, székelyföldi stb. - a XVII-XVIII. századi fejlődés következményei.
A XIX-XX. század folyamán ezek a középmagyar típusnak megfelelve egységesülnek.


A GÓTIKA ÉPÍTÉSZETE

A tatárjárást követően megnövekedett az építési munkák száma, és megváltozott a jellege: részben a megrongálódott épületeket kellett kijavítani, másrészt új feladatot jelentett a védelmi rendszer korszerűsítése. IV. Béla király (1235-1270) szorgalmazta a kővárak építését, s erre engedélyt adott főúri birtokközpontokban is. A nyugati mintára kialakult városok váltak az új építészet, a gótika elterjedésének központjaivá. Más esetben a gótika csupán formaelemként jelentkezett, a korábbi társadalmi-gazdasági bázis alig változott. A XIII. századi királyi építkezések sorában a legkorábbi és a legnagyobb hatású volt a budai Várhegy (védelmi rendszer és polgárváros) kiépítése. A tatárjárás tapasztalata bizonyította, hogy az államalapítás-kori földvárak, palánk-várak rendszere nem képes komolyabb támadásnak ellenállni. Ezért 1242 után a király szorgalmazta a kővárak építését, a városok fallal történő körbevételét. A XIII. századtól általánossá vált az ú.n. lakótornyos vagy belsőtornyos forma (Visegrád, Hollókő, Nagyvázsony, stb.). Itáliai mintára, talán a lovagrendek közvetítésével néhány belsőudvaros, négy-saroktornyos vár is épült. Az "oldalazó védelem" alkalmazása hozta létre a külsőtornyos várformát, ahol a tornyok a falsíkok elé lépnek. Főleg Erdélyben vált általánossá az ú.n. erődtemplom, ahol magát a település templomát használták föl védelmi célra is, s vették körül falgyűrűkkel. A tűzfegyverek alkalmazása új védelmi technikát követelt: a magas tornyok helyett alacsonyabb, de vastagabb falú bástyák, ágyúállások épültek (rondellák, ó- és új-olasz bástyarendszerek). A fejlődést elsősorban a haditechnika határozta meg, így a várépítészet elsősorban szükségleti építészetnek, s nem stílushordozónak tekinthető.
A XIV. század elejére megértek azok a feltételek, melyek egy-egy településen már nem csak a jogállás, hanem a mindennapi élet területén is városi életformát biztosítottak. Egyházilag a városi plébániatemplom, világi téren a városháza jelentette a polgárság vagyoni helyzetének, kulturális igényének és összetartozásának a jelképét. A plébániatemplomok korai formájánál a német városok egytornyos típusa terjedt el (ú.n. "peremvidéki típus"). Az Anjou-kor végétől a magyar építészet kapcsolatba került a nagy, nyugati építőműhelyekkel, a hatás elsősorban a városi építkezéseken figyelhető meg. A legjelentősebb városi szerzetesrendek (ú.n. "koldulórendek") az alapítását követő néhány éven belül Magyarországon is megtelepedtek. A XIV. században már szinte minden városunkban volt ferences vagy dominikánus kolostor, esetleg mindkettő. Fő tevékenységük a városi szegénység körében a pasztoráció és az igehírdetés volt. Templomaik az "északi" típus szerint épültek: egyhajós (ritkábban háromhajós) templomterükhöz nyújtott, poligonális záródású apszis csatlakozott, a hajó és a szentély találkozásánál egyetlen toronnyal. A XV-XVI. század fordulóján a ferenceseknek saját építőműhelyeik voltak, egy-egy kolostori központtal (Nyírbátor, Szeged, Egervár). A magyar fejlődés jellegzetes "terméke" a pálos rend létrejötte (1245-től): a társadalmi kiábrándulás és a tatárjárás megpróbáltatása egy remeterend megalakulását inspirálta. A pálosrendi építészet korai szakaszában köznemesi alapítású, szerény, szükségleti épületek keletkeztek. A rend a későbbiekben is megőrizte a remete-jelleget, nem vált városi szerzetesrenddé. A királyi, főúri, főpapi alapítások nyomán a XIV. században reprezentatív alkotások jöttek létre (Dédes, Gönc, Nosztra, Csatka, stb.). A rend utolsó fénykorában, a XV. század végén a rend saját építőműhelyei a birtokaikon lévő templomokon is konzerválták a Mátyás-kori késő-gótika szerkezet- és formavilágát.

---

MAKETTFOTÓK       ELŐZŐ KÉP      KÖVETKEZŐ KÉP      AUTOMATIKUS LÉPTETÉS      LÉPTETÉS LEÁLLÍTÁSA

---