CSOGA-ZANBIL ELÁMI ZIKKURÁTJÁNAK
ÉPÍTÉSZETI JELLEGZETESSÉGEI II.
"Én Untas-Gal, Ansan és Szúza királyának a fia, hosszú életben részesültem,
egészségem kedvezett, ami nem lett volna, ha nem e nemzetségtől származnék.
Ezért egy téglaboltozattal ellátott szentélyt építettem, egy nagyszerű szentélyt;
Insusinak istennek, ennek a Szent Helynek az Urának felajánlva. Én egy zikkurátot
emeltem az ég felé. Műveimet és alkotásaimat fogadja adományként Insusinak isten."
(Csoga-Zanbil zikkurátjába beépített egyik ékírásos tégla felirata)
Mezopotámiától keletre létezett egy kr.e. XIV-ik és XII-ik század között virágzó, a Bibliából is ismert nagy kiterjedésű független kettős királyság, melynek területe nagyjából a mai Irán dél-nyugati részének felel meg. Témánk vizsgálatának a tárgya Untas-Gal, más néven Untas-Napirisa (kr.e 1340-1300), az elámi birodalom királya által alapított késő bronzkori templomvárosának zikkurátja lesz, amit a mezopotámiai toronytemplomokkal fogunk összehasonlítani. Elám alig félévszázadig fennálló királyi fővárosa, Dúr-Untas-Napirisa (azaz „Nagy Untas erődje”) mai neve Csoga-Zanbil, ami helyi nyelven „kosár-hegyet” jelent: ez a név a feltárások előtti állapotra utal. A lelőhely fontosságát jelzi, hogy 1979-ben felvették az UNESCO világörökségének listájára. E munkánkkal arra keressük pontosan a választ, hogy különbözik-e, s ha igen miben, Csoga-Zanbil elámi toronytemplom építészete mezopotámiai társaikétól.
Ahhoz, hogy megértsük miért kellett a zikkurát tetején lévő felső szentélyt két isten között is megosztani, át kell tekintenünk az elámi panteon legfontosabb isteneit. Az elámi istenek teljesen mások voltak a mezopotámiakénál. Számos olyan elámi istenség is volt, akinek nevei megjelentek az elámi királyok neveiben is (Untas-Napirisa). Az elámiak mellett azonban babiloni isteneket, így Adadot és hitvesét Salát, valamint Színt, Nabu a bölcsesség (írás) és Nuszku tűzistent is tiszteltek, bár őket minden bizonnyal helyi istenségekkel azonosították. Ez utóbbi kettőt először Untas-Napirisa vezette be az elámi istenek közé. Mivel ez a két isten csak ebben az időben fordul elő, erős a gyanú, hogy II. Burnaburias (kr.e. 1359-1333 ) kassú király Untas-Napirasu nevű lányával érkezett, amikor hozzá ment feleségül az elámi királyhoz (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 532). Úgy tűnik, hogy a kr.e. III. évezredben eleinte Pikinir istennő volt a legfontosabb istenség. A kr.e. II. évezredben helyét azonban a „nagy istent” jelentő Napirisa (más néven Gal vagy Humban[1]), Ansan városának istene vette át, akinek női párja Kiririsa (jelentése „nagy istennő”), a Szúzától 400 km-re, a Burise közelében és a Perzsa-öböl partján fekvő Liján városának (hajózási érdekeltséget jelez) istennője volt. Napirisa mezopotámiai megfelelője Ea, a felszökő víz istene volt. Állati attribútuma pedig a kígyó volt (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 533, 534). Utánuk következett Insusinak (jelentése „Szúza ura”), Szúza városának istene, aki a kr.e. II. évezred utolsó harmadában csak igen fokozatosan tudta átvenni (teljes mértékben nem sikerült) a vezető szerepet Napirisa istenétől. Insusinak istene, Nahhunte és a babiloni Samas napistenhez hasonlóan, az igazság istene volt. „Győzött tehát az igazság?” Ebben az időben Napirisát még egyenrangú istennek lehetett tekinteni Insusinakkal. Mi lehetett ennek az oka? Elám kettős királyságának két központja Szúza és Ansan (a mai Tall-i Maylan) volt. Annak ellenére, hogy e két legfontosabb város 450 km-re volt egymástól hosszú időn keresztül maradt fenn ez a nagy kiterjedésű kettős királyság[2] (21. kép).
21. kép
Ennek a szoros és hatékony tartós kapcsolatnak a következménye, hogy az Igehalki dinasztia[3] (kr.e. 1400-1050) királyai felvették a tekintélyes „Szúza és Ansan királya címet”, amelyet a kr.e. 646-os elámi birodalom bukását követően az elámi királyok még a kr.e. 585-ig használtak. Sőt az Ansan címet több mint 800 év távlatában még II. Kürosz perzsa király is viselte (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 479, 487). Untas-Napirisa, az Igehalki dinasztia hetedik tagja[4], úgy döntött elhagyja Szúza ősi fővárosát, hogy 45 km-re dél-keletre újat építsen a régi felváltására. Ezzel a királynak nyílván szándékában állt egy új zarándokhely központ létrehozásának a tervét megvalósítani, ami azt a célt volt hivatott szolgálni, hogy Untas-Napirisa uralma alatt álló, különböző vidékek között szorosabb vallási, sőt később talán egységes politikai kapcsolatot hozzon létre[5]. Hasonló módon történt ez, mint Ehnaton (kr.e. 1355-1337) egyiptomi fáraó esetében, amikor Théba helyett Ahet-Atont (ma Tell-El-Amarna) tette meg székhelyévé, hogy itt népszerűsítse új reform vallását, a Napkultusz monoteista vallást. Vállalkozása azonban nem járt sikerrel. Untas-Napirisa ezt az új várost egy olyan királyi székhellyé kívánta tenni, ahol a birodalom lakosai egyszerre imádhatták Szúza város istenét és a többi istenséget. Szúza város, illetve Insusinak isten elsődleges szerepét csak tudatos módon fokozatosan és óvatosan kívánta háttérbe szorítani (Napirisa isten javára és ellensúlyozásával) az új alapokra helyezett hatalom kiépítésének és megerősítésének megvalósítása érdekében. A munkánk elején található idézetben egyszerre található (fontossági sorrendben) „Ansan és Szúza”, illetve Gal (Napirisa) és Insusinak isten is. Untas-Napirisa a két legfontosabb város, Szúza és Ansan, által képviselt kettős királyság vallási és politikai egyensúlyát Insusinak és Napirisa istenek igazságos egyenrangúságában látta. Így azok egyenlő módon voltak képviselve (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 532). Ez a kidolgozott merész politikai terv látszik tükröződni a gyakorlatba átültetett építészeti elképzeléseken keresztül is (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 532): ahhoz, hogy a király fokozatosan elfogadtassa hatalmát a vallási és a katonai vezető réteggel, valamint a nagyszámú hívő alattvalóival, először Insusinak, Szúza városa istenének kellett építeni egy (alsó) szentélyt (Insusinak A).[6] Az első építési szakaszban emelt építménynek eredetileg tehát egy „tulajdonosa” volt, ugyanis az első épülethez tartozó ékírásos téglák csak Insusinak nevét említik. Az uralkodása elején járó nagyravágyó király kénytelen volt először beérni egy másfajta, eredeti terveiben talán nem szereplő, szerényebb épülettel, amennyiben csakugyan szándékában állt az építkezés folytatása: ebben az időben ugyanis nincs említés zikkurát építésről (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 533). Mindenesetre a második szakasz építési feltételeinek megteremtését követően a korábbi épületet értelemszerűen egy nagyobb szentély együttesre, egy zikkurátra alakította át. Az udvar feltöltésekor megszűnt az eredeti rendeltetése az Insusinak A bejáratának az eltorlaszolásával (ekkor vált sírhellyé), ezért egy másik, a külső bejáratú Insusinak B vette át az előző szerepét. A toronytemplom tetején lévő felső szentélyt (harmadik építési szakasz) azonban már egyedülálló módón megosztva, Insusinak és Napirisa istenek tiszteletére emelték (Roche, 1986. 193). Ezt támasztják alá az elámi és akkád nyelvű téglák, melyek említést tesznek egy olyan épületről (akkádul kukunnum, elámi nyelven ulhi), amely az istenek lakhelyéül szolgált. A két egyenrangú isten tehát fizikailag is osztozott, a kettős királyság új központjában lévő, zikkurátján. Untas-Napirisa a várost egy olyan méltó királyi székhelyé kívánta tenni, ahol a birodalom lakosai egyszerre egy (új semleges harmadik) helyen imádhatták Szúza város istenét és a többi istenséget. A király ambícióit ezúttal már egy valódi zikkuráttal akarta reprezentálni. Az alapító király halálát követően az új város sohasem valósult meg teljes egészében („Isten összekavarta az építők nyelvét, hogy ne értsék egymást és emiatt elakadjon a közös munka”), mert Szúza városa és annak istene régi fényében tündökölve, ismét nagyobb hangsúlyt kapott: utódai ugyanis nem kívánták folytatni Untas-Napirisa művét egy új szertartásközpont létrehozásával, ezért ismét Szúzát tették meg az elámi birodalom székhelyévé (Steve és Vallat, 1989. 223-238). Ennek ellenére Napirisa elsődleges6isten maradt a Sutrukidák[7] (kr.e. 1210-1050) ideje alatt is (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003, 452, 464, 533). Azonban a zikkurát létezésének ténye – a rendelkezésre álló változatos nyersanyagok (fém, fa, üveg, tégla) használatán túl – a kiegyensúlyozott nemzetközi kapcsolatok (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 462, 463), a biztos cserekereskedelem és egy bámulatos hivatalnoki apparátus által szervezett társadalom létezésére utal. Az ilyen mérvű munkálatok alapján lehet megállapítani egy civilizáció valós hatalmát és intelligenciáját (Margueron, 1992. 22).
Folytassuk tovább Insusinak B alsó szentélyének elemzésével. Mi lehetett vajon a 18-as számú helyiségnek a rendeltetése? Vajon egy ággyal és az arra ráhelyezett isten képmásával ellátott lectisternium lehetett, ahol lakomát rendeztek az isten tiszteletére, vagy egy olyan szoba, amit kizárólag a hieroszgamosznak[8] tartottak fenn? Tudjuk, hogy a babiloni alsó szentély, az „Eszagíla” nyugati részében volt egy 9 könyök hosszú és 4 könyök széles ággyal ellátott helyiség. Ezt a Sarpanit istennőnek (Marduk isten hitvese) épített helyiséget „b?b kuzbe”, azaz a „bűbáj kapujának” hívták, ami talán Marduk isten szentélyének végében lehetett. A források alapján Millard azt gondolja, hogy Assurbánapli ebben a szentélyben helyezett el egy állandó használatra szánt ágyat, amit nem csupán a tavaszi Újévi Ünnepek[9] (bit Akítu) idején használtak a hieroszgamosz alkalmával. A toronytemplomok tetején lévő felső szentélyben lezajló szertartások pontos természetét nem ismerjük, ugyanis azok a felső emeletekkel együtt mind elpusztultak. A felső szentély létezéséről a szűkszavú ékírásos téglák szövegein kívül, korabeli feljegyzésekből és leírásokból van tudomásunk. Hérodotosz görög történetírónak köszönhetően betekintést nyerhetünk Babilon toronytemplomának szakrális szertartásába, az ún. hieroszgamoszba, azaz a Szent Nász termékenységi prostitúciójába:
„A legfelsőbb emelet tetején lévő nagy kápolnában egy csodálatosan díszített
igen széles ágyat lehet látni egy arany asztallal, az istenség szobra nélkül.
Senki sem tölti itt az éjszakát, hacsak egy nő az országból,
akit az Isten kiválasztott, melyet Bel káldeus papjai jelölnek ki.”
(Hérodotosz, A görög-perzsa háború I, 181)
Hérodotosz beszámolója szerint a tizenkettedik napon befejeződő tavaszi Újévi Ünnepek idején a felső szentélyben Szent Nász zajlódhatott le egy papnő és valószínűleg a király által megszemélyesített istenség között (a király főpapként vallási kötelezettségeinek tett eleget), a föld termékenységének és az ország jövendőbeli jólétének biztosítása érdekében. A Szent Nász során Marduk megtermékenyítette Sarpanit, jelképezve az élet isteni eredetét. Ennek következtében a tavaszi esőzések kivirágoztatták a sivatagot és a föld új életre kelt. Ami Insusinak B-t illeti: az ajtók bezárásával kétszer kívánták bebiztosítani a két helyiség érintetlenségét. Egyszer az Insusinak B bejáratát (19-es számú szoba), másodszor a szemközti 21-es számú helyiség bejáratát zárták be, mintha csak a szentélynek ezt a két helyiségét szándékosan kétszeresen akarták volna megvédeni és elkülöníteni az előző másik háromtól. Ez a tény a Csoga-Zanbilban feltárt más szentélyeknél ismeretlen! Meglehet, hogy ez a biztonsági óvintézkedés kincsek elrejtéséül szolgált. Hérodotosz ugyanis (I. 183) beszámol az alsó szentély ágyánál lévő, ülő Jupitert ábrázoló, arany szoborról. A szobor melletti nagy asztal, a trón és a zsámoly ugyanabból a fémből (aranyból) készültek. A kaldeus papok beszámolója szerint az egész 800 aranytalentum súlyú volt.
22. kép
További érdekesség, hogy a zikkurát felépítése is rendhagyó, ám szintén nem egyedülálló. A toronytemplom lepusztult tetejének vizsgálata során „függőleges tágulási hézagokat” (22. kép), ún. réseket, fedeztek fel (Vicari 1966/1984/2000), ami azt jelenti, hogy az emeleteket nem vízszintes módon, hanem növekvő magasságú (csökkenő átmérőjű) „falgyűrűk” formájában építették fel a második építési szakasz idején. Egy későbbi fázisban az udvar közepén elkezdték építeni a dilatációval elválasztott a különböző szinteket. Az így tudatosan kialakított „mesterséges repedéseknek” köszönhetően az egymás mellé helyezett eltérő súlyú tömbök egymáshoz képest szabadon elmozdulhattak, megelőzve a „természetes repedések” sporadikus kialakulását. Így minden egyes szint külön-külön a talajra támaszkodott és a hatalmas téglamennyiség nyomása szintenként egyenletesen oszlott el. Ezt tekinthetjük egy jellegzetes elámi szerkezeti újításnak. A három emeletet a három egyenlő vastagságú négyszögletes „falgyűrű”, a közrezárt negyedik emeletet pedig a központi tömb alkotta, mely az épület teljes alaprajzának egy kilencedét tette ki. Ezen a tömbön foglalt helyet, az ötödik szintet képező felső szentély, amely 20 méter széles és 370 m2-es alapterületű volt. A falpillérek statikai szerepe az európai középkori katedrálisok támpilléreinek szerkezeti szerepéhez hasonlít. Ez a megoldás nagyobb stabilitást kölcsönzött a zikkurátnak. A heves esőzések során kialakult vízfolyások dilatációs hézagokba történő beszivárgását a szintenként ismétlődő kiugró lábazatok akadályozták meg. Ennek a figyelemreméltó jellegzetességnek köszönhetően, a kutatóknak tehát lehetősége nyílt pontosan felmérni az összes emelet kiterjedését az alaprajz tekintetében, ugyanis az elpusztult szintek közül csupán a felső szentély létezéséről tesznek említést a helyszínen talált téglák szövegei. A tágulási hézagok felfedezése egyébként nem jelentettek újdonságot a kutatók számára. Már korábban megfigyelték ezeket az Egyiptomban található szakkarai Dzsószer lépcsős-, és a meidumi (23. kép) IV-ik dinasztiabeli Sznofru (kr.e. 2575-2465) fáraó valódi (klasszikus) piramisa esetében is (Baines, Málek, 2000. 139). Ám a régészek mindezidáig még nem tapasztalták, hogy ennek a szerkezeti felépítésnek a kivitelezését hasonlóképpen alkalmazták volna a téglaépületeknél is. Nincsen adat arra nézve, hogy az egyiptomiak ismerték volna a zikkurátokat. Érdekes módon, az Ótestamentumban sincs említés piramisokról, jóllehet az egyiptomiak és a babiloniak harcoltak egymással (Vicari, 2000. 67).
23. kép
A tartós szerkezet felépítésén és többnyire a hadak megkímélő hatású elkerülésén túl vajon még milyen tényező járulhatott hozzá ahhoz, hogy Csoga-Zanbil zikkurátjának romjai jobb állapotban maradtak meg, mint mezopotámiai társaiké? A város nem élte túl alapítóját, ezért „nem használódott” el: a keltezést is megkönnyítő eredeti formájában láthatjuk tehát, mert az általában szokásos rendszeres restauráció tárgyát a jelek szerint egyszer sem képezte. Ezen kívül meg túlságosan messze volt Szúzától és egyéb emberi településektől, hogy téglabányaként szolgáljon (ezzel szemben Babilon tégláit építőanyagnak széthordták). Az elmúlt több mint 2500 évben pedig a zikkurát úgy menekülhetett meg a romboló esőzések ellen, hogy idővel rárakodott egy vízelzáró homokkő-agyagos réteg, amely meggátolta ezzel a „nyitott tetőn” keresztül való víz beszivárgását az épület nyerstéglából készült belsejébe (a helyreállítási és az állagmegóvási munkák során még nem sikerült teljes egészében megoldani a védekezést a víz, a só és a növények károsító hatásai ellen). Mivel nagyobb kár így nem keletkezett, a meglévő tekintélyes méretű romok szépen konzerválódtak. A zikkurát olyannyira jó állapotban maradt meg, hogy az alsó emeleteinek oldalába beépült lépcsők elrendezéséből a felső szintekre való feljutás folytatására lehet következtetni: a romos állapotban meglévő harmadik emeletnek köszönhetően megállapítható, hogy nem mind a négy oldalról lehetett feljutni az első emeletről a legfelsőbb szintre. A felső szentély ugyan itt is elpusztult, ám az évszázadok szerencsés módon nem tüntették el a harmadik emeletre vezető kulcsfontosságú, ún. (A) lépcsőt (13 és 24. kép): az építmény dél-nyugati oldalának közepén található lépcsőt kellett igénybe venni a harmadik szintre való feljutás folytatásához.
13. kép
24. kép
Ezen túlmenően a következtetések szintjére lépünk, ugyanis itt már nem maradt semmi. Ennek megfelelően tehát a felső szentélyhez való feljutás csak az óramutató járásának megegyező irányában volt lehetséges (25. kép).
25. kép
A körmenet során minden egyes emelet megtételekor a négy égtájat köszöntötték, az ötödik emeletre érkezvén pedig üdvözölték a zenit, azaz az égbolt irányába lévő főistent. Ezt követően mentek be a szentély épületébe. Az összesen öt emelet létezéséről való elképzelés egyébként remekül beleillik a régészeti, építészeti és esztétikai adatokon alapuló, rekonstrukciós keretbe (Ghirshman, 1966/1968). Egyedül az általunk tanulmányozott toronytemplom tette lehetővé megérteni számunkra a zikkurátok felső szentélyére való feljutás rituáléjának lehetséges módját. Nem utolsósorban pedig, rendelkezésünkre áll Hérodotosz Babilon toronytemplomáról szóló leírása, amely nemcsak segít megerősíteni fent említett feltevésünket, hanem fordítva, Csoga-Zanbil zikkzurátja épségben megmaradt emeleteinek köszönhetően sikerült elfogadhatóan rekonstruálni a Bábel tornyára való feljutás rítusát (26. kép). Ezen túlmenően pedig Csoga-Zanbil zikkurátjának szerkezeti felépítését is alkalmasnak találták arra, hogy alkalmazzák azt az Etemenanki példájára (Vicari, 2000: 44-47, 71-76). Ezzel egy egészen más építészeti megközelítési mód vert gyökeret, mint amit a korábbi rekonstrukciós kísérletek bemutattak (27. kép). Ennek részleteiről azonban csak egy későbbi munkánkban van módunk beszámolni.
26. kép
Ezen túlmenően pedig Csoga-Zanbil zikkurátjának szerkezeti felépítését is alkalmasnak találták arra, hogy alkalmazzák azt az Etemenanki példájára (Vicari, 2000: 44-47, 71-76). Ezzel egy egészen más építészeti megközelítési mód vert gyökeret, mint amit a korábbi rekonstrukciós kísérletek bemutattak (27. kép). Ennek részleteiről azonban csak egy későbbi munkánkban van módunk beszámolni.
27.kép
„A feljutás kívülről történik a tömbök megkerülésével.
A feljutás közepe táján
találunk egy ülőhelyekkel ellátott lépcsőfordulót,
ahol meg tudunk pihenni.”
(Hérodotosz, A görög-perzsa háború, I. 181)
ÖSSZEFOGLALÁS
A mezopotámiai és az elámi toronytemplom építészet összehasonlítását követően, egy több szempontból sajátosan elámi, továbbfejlesztett típusra hívja fel figyelmünket Csoga-Zanbil zikkurátja, amit a közép-elámi, ún klasszikus korban építettek. Erre az időszakra esett Elám fénykora, melyet az eredetíség és a pontos építészeti kivitelezés is jellemzett. A napjainkban sivatagi látványt nyújtó Szúziána síkság, az Ab-e Diz folyó szintje felett helyezkedik el egy 70 méteres magasságú fennsíkon. A zikkurát még romjaiban is a város legjellegzetesebb és leglátványosabb épülete. A templomépítő király életében méltán lehetett büszke elért eredményeire és fő művére, a zikkurátra. Habár a mezopotámiai toronytemplomok hasonlóak, a következő jellegzetes eltéréseket sikerült megállapítani a rendelkezésre álló valamennyi építészettörténeti, régészeti és történeti dokumentumok alátámasztásával: 3. Az elámi istenek mások voltak a mezopotámiaiaknál és a felső szentélyen egyedi módón két egyenrangú isten osztozott. Insusinak, Szúza városának istene, ugyanis egyedüli tulajdonosa volt a régi alsó szentélynek. Mivel felhúzták a zikkurátot a második építési szakasz idején, meg kellett osztania a felső szentélyt Napirisa istennel is. 4. Az általunk vizsgált zikkurát kivételesen nem tömör építmény, ugyanis 28 (szentély és raktár) helyiség foglal benne helyet. Valószínűleg az lehet ennek a magyarázata, hogy eredetileg nem is toronytemplomnak tervezték: a terv első szakaszában ugyanis egy központi udvarral ellátott, több mint 100 méter oldalhosszúságú négyzetes alakú épületet valósítottak meg. Egy későbbi fázisban az udvar közepén elkezdték építeni az egymástól dilatációval elválasztott különböző szinteket. Az így tudatosan kialakított „mesterséges repedéseknek” köszönhetően az egymás mellé helyezett eltérő súlyú tömbök egymáshoz képest szabadon mozdulhattak el, megelőzve a „természetes repedések” sporadikus kialakulását. Így minden egyes szint külön-külön a talajra támaszkodott és a hatalmas téglamennyiség nyomása szintenként egyenletesen oszlott el. Ez tekinthetjük egy jellegzetes elámi szerkezeti újításnak. Az első építési szakaszban csak szentély (Insusinak A), a másodikban viszont már egyszerre volt szentély (Insusinak B) és sírhely is egyben (Insusinak A). A harmadik szakaszban a felső szentély készült el Napirisa és Insusinak szentelve. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy nem feltétlenül elámi sajátosságra kell gondolni a zikkurát első emeletében található szentélyek és egyéb rendeltetésű helyiségek láttán. Inkább Mallowan professzor szavaira hagyatkoznék, amikor azt mondja, hogy „mostantól az összes már feltárt zikkurátot minden szempontból újból át kell vizsgálni”.
TÁJÉKOZTATÓ SZAKIRODALOM
* AMIET P. (1977) L’art antique du proche-orient, Paris
* AMIET P. (1983) Elam, Auvers-Sur-Oise, Éditeur Archée
* AMIET P. (1992) Sur l’Histoire Élamite, Iranica Antiqua XXVII, p. 88
* Biblia (2002) Kálvin János kiadó, Budapest
* BAINES J., MÁLEK J. (2000) Az ókori Egyiptom atlasza, Helikon kiadó.
* BARTHEL, HROUDA (1991) L’orient ancien, Histoire et civilisation, Munich, p. 302-304.
* BENIT A. (2003) Art et archéologie: les civilisations du Proche-Orient ancien, Manuels de l’École du Louvre.
* BUSINK A. Th. (1969-70) L’origine et l’évolution de la ziggurat babylonienne JEOL, 21, p. 91-142.
* CAMPBELL J., PRYCE W. (2004) A tégla világtörténete, Kossuth kiadó
* DOAT P., HAYS A., HOUBEN H., MATUK S., VITOUX F. (1983), Construire en terre, Éditions Altérnatives
* Elam c. 1600-1200 B.C. (2000) In: The Cambridge Ancient History, II part 2, The Middle East and the Aegean Region c. 1380-1000 B.C., p 379-416. Cambridge University Press, New edition
* GHIRSHMAN R. (1955) La Ziggourat élamite de Tchoga-Zanbil pr?s Suse. In: Acta Archaeologica, Academiae Scientiarum Hungaricae, p.53, tomus VI.
* GHIRSHMAN R. (1959) La Ziggourat de Tchoga-Zanbi pr?s de Suse. In: Acta Archaeologica, Academiae Scientiarum Hungaricae, p.141, tomus X.
* GHIRSHMAN R. (1959) Fouilles de Tchoga-Zanbil pr?s de Suse. Campagne de 1958/1959. In: Acta Archaeologica, Academiae Scientiarum Hungaricae, p.103, tomus XI.
* GHIRSHMAN R. (1963) L’Élam et les recherches ? Dur-Untashi(Tchoga-Zanbil), Iranica Antiqua III. (fasc. 1), p. 11.
* GHIRSHMAN R. (1966) Tchoga Zanbil (Dur-Untash), volume I., La Ziggurat, Mémoires de la Délégation Archéologique en Iran, Librairie Orientaliste Paul Geuthner
* GHIRSHMAN R. (1968) Tchoga Zanbil (Dur-Untash), volume II., Temenos, Temples, Palais, Tombes, Mémoires de la Délégation Archéologique en Iran, Librairie Orientaliste Paul Geuthner
* ST?VE M. J. (1967) Tchoga Zanbil (Dur-Untash), volume III., Textes élamites et accadiens, Mémoires de la Délégation Archéologique en Iran, Librairie Orientaliste Paul Geuthner
* PORADA E. (1970) Tchoga Zanbil (Dur-Untash), volume IV., La glyptique, Mémoires de la Délégation Archéologique en Iran, Librairie Orientaliste Paul Geuthner
* GORDON C. (1959) A civilizáció bölcsője, Gondolat Kiadó
* GORDON C. (1968) Az ember önmaga alkotója, Kossuth Kiadó
* GWENDOLYN L. (2001) Mezopotámia, a városok evolúciója, Gold Book Kiadó
* HAJNÓCZI GY. (1991) Az építészet története - ókor, Tankönyvkiadó, Budapest
* HARMATTA J. (1999) Ókori keleti történeti chrestomathia (ÓKTCh), Nemzeti Tankönyv Kiadó, Budapest
* HEINRICH E. (1964) Von der Entstehung der Zikurrate. In: Vorderasiatische Archäologie. Studien und Aufsätze A. Moortgat… gewidmet, Berlin, p.113-125.
* KÁKOSY L. (1998) Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris kiadó.
* KLÍMA J. (1983) Mezopotámia, Budapest
* KOMORÓCZY G. (1991) Mezopotámia története az őskortól a perzsa hódításig. In: Az ókor története II., Az ókori kelet története, kézirat 21. változatlan kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest
* KUHRT A. (2005) Az Ókori közel-kelet, Studia Orientalia, Pázmány Péter Katolikus Egyetem
* LENZEN H. J. (1966) Gedanken über die Entstehung der Zikurrat, Iranica Antiqua, 6, p. 25-33.
* LICSKÓ GY. szerk. (2000) Mit tudtak a régiek? Műegyetemi Kiadó
* MARGUERON J.-C. (1991) L'organisation architecturale du temple orientale, Colloque de Cartigny, Gen?ve, CEPOA
* MARGUERON J. C. (1992) Fondations et refondations ? l’âge du Bronze Récent au Proche Orient, Seminari di Orientalistica 4, Dipartimento di Scienze Storiche del Mondo Antico, Sezione di Egittologia e Scienze Storiche del Vicino Oriente, Universit? degli studi di Pisa, Atti del colloquio 4-6 dicembre 1991
* MATTHIAE P. (1999) Ninive. Die glanzvolle Hauptstadt Assyriens, München
* De MECQUENEM, R. (1953) Recherches ? Tchogha Zembil, Mémoires de la Mission Archéologique en Iran, Presses Universitaires de France
* MIEROOP M. van (1997) The Ancient Mesopotamian City, Oxford
* MIROSCHEDJI P. (1980) Le dieu élamite Napirisha, RA 74, p. 129-143.
* MOFIDI N. (2003) Untersuchungen zu Liedlungsstrukturen in der Peripherie von Čoga-Zanbil (Dur-Untas), AMIT 35-36, 241-265
* MOOREY P. R. S. (1975) Bibliai tájak, Helikon kiadó
* MUMFORD L. (1985) A város a történelemben (Létrejötte, változásai és jövőjének kilátásai), 9-118, 525-532, 577-610, Gondolat Kiadó, Budapest
* NISSEN H. J. (1999) Geschichte Altvoirderasiens, Oldenbourg
* OATES D. and J. (1976) A civilizáció hajnala, Helikon kiadó
* OPPENHEIM L. (1982) Az ókori Mezopotámia, Gondolat kiadó, Budapest, második javított kiadás
* PARROT A. (1949) Ziggurats et tour de Babel, Paris
* POSTGATE N. (1977) Az első birodalmak, Helikon kiadó
* RENFREW C., BAHN P. (1999) Régészet, Osiris kiadó, Budapest
* ROAF M. (1998) A mezopotámiai világ atlasza, Helikon - Magyar könyvklub, Budapest
* SAUVAGE Martin (1998) La construction des ziggurats sous la troisieme dynastie d'Ur. In: Iraq, British School of Archeologie in Iraq (London), volume LX
* SAUVAGE Martin (1998) La brique et sa mise en oeuvre en Mésopotamie des origines ? l’époque Achéménide, Minist?re des affaires étrang?res, Paris
* ST?VE M.-J., VALLAT F., GASCHE H. (2002-2003) Supplément au Dictionnaire de la Bible, Suse, Fascicules 73-74
* The Times Atlasz – Régészet (1994) Akadémiai kiadó, Budapest
* The Times Atlasz – Világtörténelem (1992) Akadémiai kiadó, Budapest
* STOLPER M. W., WRIGHT H. T. (1990) Elamite brick fragments from Chogha Pahn East and related fragments, Mélanges J. Perrot, Paris, p. 151-163.
* ROCHE C. (1986) Les ziggurats de Tchogha Zanbil. In: Fragmenta Historiae Elamicae, Paris, p. 191-197.
* TOUROVETS A. (1997) Observations concernant l’existance d’une ancienne voie cérémonielle au Nord-Est du site de Tchoga Zanbil, Iranica Antiqua, XXXII
* VALLAT F. (1980) Suse et l’Élam, Paris.
* VALLAT F. (?) Le complexe religieux de Tchogha Zanbil: le reflet d’une révolution politique
* VICARI J. (2006) Entre la vi(ll)e et la mort, Presses Universitaires de France, premi?re édition
* VICARI J. (2000) Que sais-je? La Tour de Babel, Presses Universitaires de France, premi?re édition
* VICARI J. et BRUSCHWEILER F. (1984) Les ziggurats de Tchoga-Zanbil (Dur-Untash) et de Babylone. In: Le dessin d'architecture dans les sociétés antiques (Actes du Colloque de Strasbourg, 26-8 janvier 1984), Université de Strasbourg, 1985.
* WOOLLEY C. L. (1939) Úr Excavations V. The Ziggurat and its Surrundings, Oxford University Press.
INTERNETES FORRÁSOK
* Metakeresők: www.origo.hu, www.startlap.hu, www.google.fr, www.yahoo.com (2007)
* Bibliográfia: www.uni-mainz.de/~mofidi/choghazanbil/references.html (2007)
FÉNYKÉPEK, TÉRKÉPEK ÉS MŰSZAKI RAJZOK FORRÁSA
21. Szerző, 2007 (Kuhrt, 2005 felhasználásával); 22. Szerző, 2007 (Ghirshman, 1966 felhasználásával); 23. Szerző, 2007 (Baines, Málek, 2000 felhasználásával); 24. Vicari, 2000; 25. Vicari, 2000; 26. Vicari, 2000; 27. Vicari, 2000.
[1] Korábban azt gondolták, hogy Humban neve is „nagy istent” jelent (Cameron, 1936), ám néhány forrásban a Gal név mellett szerepel. Hinz (1965) azt gondolta, hogy a II. évezredben a Humban tabu szóvá vált, ezért lett Napirisával helyettesítve. Ez ellentmond annak, hogy például ezt a két istent egyszerre említették Silhak-Insusinak ugyanabban a forrásában (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003. 533).
[2] Ebben az időszakban Elám irányítása a királyi család két generációja között oszlott meg és még ma is nehezen tisztázott bonyolult utódlási rend volt érvényben. A jelek szerint az elámi birodalmat szövetségi államnak kell tekintenünk (Vallat, 1989; Kuhrt, 2005).
[3] Ez az időszak, az ún közép-elámi (klasszikus) kor, volt Elám fénykora. Untas-Napirisa (kr.e. 1340-1300) leteszi az expanziós külpolitika feltételeinek alapjait. III. Kiden-Hutran (kr.e. 1240-1210) elkezdi nyugati terjeszkedését kelet-Assíria irányába. Sutruk-Nahhunte (kr.e. 1190-1155) sztéléje szerint, a király átkelt az Ulaj (a mai Kerkha) folyón, majd elfoglalta Mezopotámia városait és súlyos hadisarc fizetésére kényszerítette többek között Dúr-Kurilgazut, Esnunnát, Szippart és Akkádot. Hadizsákmányként esnunnai szobrokat, az akkád Man istusu obeliszkjét, Szipparból Narám-Szín sztéléjét, Babilóniából Hammurapi törvényoszlopát vitte Szúzába. II. Kutir-Nahhunte (kr.e. 1155-1150) az uruki Inanna és a nippuri Marduk szobrot vitte Elámba. Az elámi politikai hatalom csúcspontjára érkezett. Silhak Insusinak (kr.e. 1150-1120) megtartotta Asszíria központi területei feletti ellenörzést. Hutelludus Insusinak (kr.e. 1120-1100) uralma derekán ért véget Elám hegemóniája.
[4]Steve J.-M. és Vallat F. (1989) La dynastie des Igehalkides: nouvelles interprétations, in De Meyer L. és Haerinck. Archaeologia Iranica et Orientalis. Miscellanea in honorem L. Vanden Berghe, 226,Gent.
[5] Érdemes megemlíteni, hogy Szúza városát is először, mint vallási központot alapították kr.e. 4000 körül és legkésőbb a kr.e. III. évezredtől kezdve lett csak a szó szoros értelemben vett Elám fővárosa (kormányzati központ).
[6]Egy sztélén Silhak-Insusinak Napirisától kér segítséget Insusinak és Kiririsát megelőzve. Sőt, ez utóbbi nagy istennő még meg is előzhette Insusinakot, mint azt a Napir-asu (Napirisa hitvese) szobrán látható sorrend is mutatja: Napirisa, Kiririsa, Insusinak. Ezt a sorrendet Silhak-Insusinak és sokkal később (sic!) Attahamiti-Insusinak veszi át (Steve, Vallat, Gasche, 2002/2003, 533)
[7]A Sutrukidák nem egy önálló dinasztiát, hanem az Igehalkiak utolsó uralkodó családját képezik, amelyhez közvetlenül kötődnek (Steve, Vallat, Gasche, 202/2003, 452).
[8]I.W. Wheatley, The hieros gamos in the Ancient Near East and in Israel (1966).
[9]Fr. Thureau-Dangin, Rituels accadiens (Paris, 1921. 127).