Múltvagyjelen

1.kép: „Ami közelről tömör és kemény, távolról puha szövet. A fény megfagy odakint. Nem kellenek jelek, a föld körülvesz. Vándoroltam az emlékekben…”

Túlzottan nem szaporítanám a szót. Úgy érzem, nem volna illendő. Illedelmes figura vagyok. Persze van néhány nagyon fontos kérdés, amit időközben felvetettem, általános, és speciális is.

Ilyenkor úgy kellene kezdeni: Két világ határán van egy pusztaság. Elárvult, gazdátlan hely… Bús és valós. Nekünk valós…

…Nézzük, hogyan bújik el a lemenő nap élénk színben a dombok mögött. Ahogy mind kisebb és kisebb lesz a gyémántgyűrű, nőnek az árnyékok. A mezőn megélénkül a szél, fel-felborzolja a bokrok lombjait, a gyepen végigsimít, s elnémul a falaknál. Mintha csak odáig juthatna, és tovább nem. Jobbra a rengeteg, balra a távoli, és egymástól is távoli házak. Középütt a falu és a világ. Olyan világ ez, ahol minden a földből termett, tűztől színezett, levegőben cserzett. Valami régi emlék, akár a bárka az araráti csúcsokon.

Persze a térbe, ami minden látszat szerint üres, azt hordhatunk be, amit akarunk: képeket, fényt, árnyékot, gyertyákat, és imádságot – saját képzeletünket is. Igyekszünk kitölteni a teret. Nem tanulunk. Nem tudunk minden további nélkül örülni a térnek. Mit jelent a tér? Ritmus, gondolat, érzések, hasonlatok és hasonlóságok…

A megfogalmazásokat olvasva azt vehetjük észre, az elemzők mindannyian igyekeznek hasonlóan fogalmazni: „a ház, ami nem akar több lenni annál, ami”, „ház, ami nem kíván önmagán jeleket, additív információkat hordozni, semmire sem utalni, semmit sem kifejezni önmagán felül.” Ez az „önmaga” persze nem pusztán egy szó, ez az „önmaga”: talány. Valójában nem állítás, hanem kérdés, egy út kezdete. Meghívás.

De elszánt dac is. Dac a fölöslegessel, az együgyűvel, az előképekkel, a művészetkritikával szemben. Dac a divattal. Egy ház, ami szánt szándékkal nem akar korszerű lenni, kortalanságra törekszik, és ettől lesz időszerű. Ami ma fényes, holnap már lehet, hogy megkopik, mert ilyen az idő. A divatok váltják egymást, a kor eszméi, mint a szél örvényei folyamatos harcot vívnak egymással. Hol az egyik, hol a másik kerül felül. Talán azonban – és erről régtől fogva gondolkodunk – lehetséges egy képzetes idő létezése, egy másik, csendesebb világé, ahol minden sokkal változatlanabb. Ha létezik, akkor úgy mondhatjuk: ennek a világnak a dolgai azok, amik; ezeknek tartalmát egy szóból megértjük, és eldönthetjük mikor, meddig merülünk megismerésükbe. E dolgokban ezért szabadságunk van: a jelentések szabadsága.

„A jelentés felől nyitott mű” – írja Janáky István -, ahol a mű kifejező eszközei kötöttek, az vallásos mű. De léteznie kellene annak a műfajtának is, aminek a belső jelentése, és a művi kifejező eszközei egyaránt kötetlenek és nyitottak. Ezt hívja ő képzetes műnek, mivel ilyennel a valóságban gyakorlatilag nem találkozhatunk. Folytassuk ezt a gondolatot!

Fogalmazzunk valamelyest „evangélikusan”, stiláris kötődések, előképi rokonítások mellőzésével! Az evangélikus templom tulajdonképpen egyszerű téglaház. Az evangélikusok, akik kezdettől fogva átépített katolikus templomokban tartották az istentiszteleteket, vitán felüli, hogy máig sem tudják egyértelműen, milyen „az evangélikus templom”.

2.kép:”…Eltűnődtem azon, a fugázatlan téglafelület hányféle színárnyalatot vehet fel a beszűrődő fényben, és mindezek hány variációban jelölhetik ki a súrlófény útját a falon…”

Egyszerű téglaház. Középen a templomtérrel, a karzattal, ami kis előtérből nyílik. Az előtér folyosóval kapcsolódik a hitközösségi termekhez, a másik oldalon a lelkészlakás nyílik. A testes téglakéményekből jobbról is, balról is gomolyog a füst. Az együttes, mint átkaroló anya látszik, körülötte alacsony téglakerítés van, puritán udvar, és amúgy minden tégla, a padló is. A tégla odabent körülvesz: a falak, a padló, a keresztelő-medence, az oltárasztal; csak három ablakon világít be a fény balról, s az alacsony donga-hevedereken, a végfalon megtörik. A tér egységes, fugázatlan, nyers: futósor-kötősor-futósor, és így tovább. A belső templomtér oldalfala pontosan hetvenkettő futótégla hosszúságú. Ezt úgy osztják az ablakmezők, hogy abból tizenkét egyenlő hosszúságú szakasszal kiosztható az oldalhomlokzat. Ez hat téglányi mezőket jelent. A tizenkettő így is tagolható: négyszer három, ahol az utolsó mezőben nincsen ablak, ez tömör, itt van a karzat. A templomtér hosszúsági értelemben tehát egy a háromhoz arányban osztott. A tér szélessége pontosan ötvenhat futótégla, tehát kettő tégla híján megegyezik a lenti tér hosszúságával, téraránya tehát egy az egyhez. Magassági értelemben nem így áll a helyzet. A donga vállvonaláig pontosan száztíz tégla magas, a donga záróvonaláig, tehát a legmagasabb pontig százhuszonnyolc. Ezek szerint, ha a karzat alatti bejárat küszöbén állunk, a templomtér vállvonalig mért – tehát racionális – magassága a hosszúságához képest aranymetszés arányban van, ha a templomtér teljes – tehát irracionális – magasságát vesszük a tér egész hosszúságához képest, akkor az arány közeli az egy a kettőhöz. Ezen kívül a hosszúsági hetvenkettő a magassági százhuszonnyolccal együtt pontosan kettőszáz. A templomtér, a maga arányaival, tizenkét donga-hevederével, acél vonórúdjaival és ablakaival nagyon is racionális, sőt következetességében is puritán szerkesztésű. Lehetséges tehát, hogy az egyszerű térnél mégis többről van szó.

3.kép: „…Kívül és belül minden egyszerű, egyöntetű, világos. Nem kell keresni a részleteket. Néhány szöglet, törés és arány: kézjegyek a falakon…”

Ahogyan Szalai András fogalmaz, a járulékos jelentésekkel fel nem öltöztetett, mezítelen tér tartóssága talán éppen abban van, hogy egy belső tartalom tartja életben. Ez a belső tartalom azonban egyáltalán nem olyan üres, mint a megélhető tér. Ennek a térnek taktilis valósága van, – itt utalhatunk Kenneth Framptonra – tektonikus ereje, de ez az anyagi erő nem csupán a föld ős-anyagának géniusza, és nem kell, hogy névtelen élmény maradjon: az érett, megélhető térnek egyúttal matematikai racionalitása van. Persze nem véletlenül, nem önmagától, hanem egy beépített, de ki nem mondott alkotói hagyomány által, amely egy mögöttes, réteges, de szavakkal mégis felfejthető világot hordoz. Visszajöhetünk a fényre!

Ajánljuk ezt a gondolatot Janáky Istvánnak! Íme a teljesen nyitott mű maximája: a mestereknek olyan eszközökkel, és olyan jelentésen kell dolgozniuk, amelyek az értelmezés első rétege szerint megfoghatóak, s a másodikban új, ismeretlen távlatokat nyitnak előttünk. Érzéseink szerint tudjuk, milyen dolgokhoz vonzódunk, tudjuk, hová nyúljunk, ha tapintani, érzékelni akarunk, de nem tudjuk pontosan megmondani valójában mik azok. Ezért dolgozhatunk mindig új, de visszatérő eszközökkel is, akár új, akár visszatérő jelentéseket fedezve föl.

Pazár Béla azt írja, hogy az állandó jelentéskényszer megöli a képalkotás szabadságát. Valóban: mennyivel vonzóbb egy állig öltözött hölgy, ha tudja, hogyan kell szemérmesnek lenni, mint a pucér, kaján valóság! Azonban nem lehet elfelejteni, mire is csábít a titokzatos hölgy. Nem pusztán imádságra…

Az életnek mennie kell tovább. Pazár Béla kifejti: ne várjuk, hogy az épület ikon legyen, kényszerű, datált jelentés. De mit kezdünk a templom négyzetes formájával, az alacsony hajlású tetővel, a tiszta hit jelenlétének Ravennát idéző sűrűségével, a templom szimmetriájával, az ambrosszián időket idéző udvartorzóval, a tetőben fellépő érzékletes, de legalább annyira önkényes, morrisi törésekkel, és a szerzetesi tisztaság jegyeivel? Ezek mind ismert jelek. Mindnek oka, története, múltja van, kultúránk legtágabban értelmezhető építő elemei. A lutheránus hitvallás éppen ebben, az intézményes egyház korát megelőző, evangéliumi idők ártatlanságának jegyében született. Az ókeresztény időkben járunk újra. Éppen abban a képzetes időben, amelyre mindeddig mint múltra tekintettünk.

Erről hallgatnak a múzsák. A tapintható csönd nem Frampton találmánya, a puritánság nem új keletű, de számunkra új erővel bír, mert önmagunkra kell találnunk. Ez van a dolgok mélyén. Az eseményeket tovább kell gondolni, a megrekedt jelentéseket túl kell haladni – de nem élhetünk a jelentések nélkül. A jelentések fent tartanak a vízen.

4.kép

Külön beszélni lehet a magyarországi téglaépítészetről. Ez ma érzésem szerint fontos kérdés, mivel úgy tűnik, a magyar építészet újjá ébredő identitása ebben kíván gyökeret ereszteni. De ne higgyük el, hogy mindig is ebben volt. Az átalakulás, a szakrális metamorfózis nem kell, hogy kevésbé fájdalmas legyen. Erre a metamorfózisra módunk, és esélyünk van.

Hiba volna azonban az önmagunkra találás kérdését pusztán egy anyaghasználati kérdéssé zsugorítani. Az érzékletes térnek mindenképp van határoló formája is. Ezért formálni kell, hacsak nem akarnánk a föld alatt lakni, de még abban az esetben is meg kellene formálnunk a barlangok felnyíló ajtaját. A formának pedig szükségszerűen karaktere van, a karakter érzéseket indít az emberben, a karakter akkor is jelzés, ha nem vagyunk kénytelenek válaszolni rá. A zumthori „szépség kemény magván” túl a szépnek mindenképpen jellege van; és mint ilyen, megannyi önkéntelen járulékos jelentéssel tarka. Ezek azonban egyáltalán nem haszontalanok. Átfogóbban kellene értelmeznünk a jelentéseket. A természetes asszociációk között találhatunk megismerő jellegűeket is.

Elismerhetjük, hogy Pazár Béla békásmegyeri templomában jóval kevesebb vonatkozási pontot találna egy felkészült tárlatvezető, mint a római Il Gesút körbejárva. Biztos vagyok benne azonban, hogy közel sem annyit, mint amennyi abban valójában benne van.

5.kép: „A karzat alatt, a küszöbön állva a tér hosszának, és vállvonaláig mért magasságának aránya aranymetszés: szemérmes középút egy és kettő között…”

építészek:

Pazár Béla, Magyari Éva, Polyák György

fotók:

Katona Vilmos 2007-01-04

irodalomjegyzék:

Simon Mariann: Variációk téglára

http://arch.eptort.bme.hu/17/17simonm.html

Bojár Iván András: Nemes egyszerűség, csendes nagyság - (NSZ 2000. szeptember 20.) http://www.nol.hu/gyujtesek/oktogon/friss/7037/

Szalai András: Kiáltás a vadonban (ÉS 2003 45/01) http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=MUBIRALAT0101&article=2003-0118-2306-32RPCJ

Pazár Béla: Az ártatlan kép

http://biennale.designstudio.hu/?m=2&nyelv=magyar&menu=m1

Szabó Levente – Nagy Gy.: Odalent (régi építészfórum)

http://www.epiteszforum.hu/muhely_utopia/Odalent.pdf

Pazár Béla: Molnár Péter építészete - Bp. 6 BT Kiadó

Peter Zumthor: A szépség kemény magva – arc’1 (1998. október, ford.: M. Gyöngy Katalin)

Bojár Iván András: Evangélikus templom - Téglaépítészet Magyarországon, Bp., Vertigo Kiadó 2002, 82.o., BIA

Simon Mariann: Valami más – beszélgetések építésznőkkel, Magyari Éva (TERC Bp., 2003), 72.-79. o.

Pazár Béla: Érdektelen építészet, ARC 4. 102. o.

Kenneth Frampton: A modern építészet kritikai története (TERC Bp., 2002, ford.: M. Gyöngy Katalin)

6.kép: „…Az ember nem tud, nem akar felállított jelek nélkül élni. Ha lecsupaszítjuk a falakat, azok maguk kezdenek vonatkozásokká válni. Nem kizárt, hogy ennek valami rendeltetése van.”