BEVEZETÉS

Mindannyian fontosnak tartjuk megismerni elődeink alkotásait, egy bizonyos kíváncsiság is hajt bennünket, hogy felfedjük a gondolatainkat, szemléletüket. Az építészettörténettel való közelebbi megismerkedés is erről szól tulajdonképpen. Ha megpróbálunk egy bizonyos dolgot minden érzékszervünkkel megismerni, nem csak könyvekből elsajátítani, akkor sokkal maradandóbb nyomot hagy bennünk. Ezekkel a gondolatokkal indult el egy kisebb társaság megismerni Erdély egyik területét, Székelyföldet. Hogy miért is pont oda? Azért, mert véleményünk szerint ott értékelhető leginkább a népi építészet közvetlen közelsége. Egy évvel ezelőtt az I. Medgyaszay Emléktúra keretein belül haladtunk végig a Nagy-Küküllő- és a Nyikó-menti településeken, ismerkedve a tájjal és az építészettel. Az idei túra a Homoród-mentére vezérelt bennünket, itt szívhattuk magunkba a tiszta, egyszerű formából álló építészetet. Amint azt az emléktúra nevéből is látjuk, Medgyaszay István emléke előtt tisztelegtünk azzal, hogy megpróbáltuk felkutatni azokat a házakat, amelyeket ő is felmért, lerajzolt 1904-ben. Medgyaszay István, csakúgy, mint Kós Károly, ebből a közegből merítette építészetének jellemző motívumvilágát. Mint építőművészek is sokat tanulhattak a nép egyszerű formavilágából, célratörő, lényegi téralkotásmódjából.

Túránk fontos célja, célkitűzése volt valamiféle hasonló szemléletmóddal végigjárni, felmérni és megtapasztalni ezt a fajta építészetet. A Székelyföld tulajdonképpen a székelység legrégibb központi területe, a mai napig sikerült az ott élő embereknek megőrizniük ezt a területet szinte 100%-ig székelyekkel lakott területnek. Több leírás szerint is elhangzik az, hogy aki idegenként érkezett, az vagy beintegrálódott, ha tudott, vagy a közösség kitaszította őket magából. A székelyeket egyes elméletek Attila népeként emlegetik – legalábbis Kézai Simon (IV. Kun László udvari papja, krónikása) szerint a sicambriai csata után 3000 hun leszakadt a többi társától, és Csigle mezején telepedett meg - így alakult ki ez a népcsoport. Évek múltával a magyar nép részévé váltak, és biztosították őket a keleti támadások ellen. Ez a nép a kezdetekben hegyekben élt, ott tudták biztosítani védelmüket a folyamatos keleti támadásokkal szemben. A harci jelenlét akkor elég erőteljesen meghatározta életformájukat. Ettől eltérően a Székelyföldön napjainkban érzékelhető életmód teljesen más. Az emberek folyók, patakok szomszédságában laknak. Esetünkben a Homoród-menti falvak példája is ezt bizonyítja. Önállóságuknak és harciasságuknak köszönhetően építészetük túlélte a kommunizmus lesúlytó rombolásait. Az önállóság abból a szempontból is előnyös volt, hogy mikor az állam teljesen elhagyott egy-két területet, akkor is tudtak létezni. Az elhagyáson itt az értendő, hogy közigazgatásilag megszűntnek tekintették, nem csináltak utakat, sőt, a meglévőket megszüntették, így ellehetetlenítették létezésüket. Ezen intézkedések ellenére is sok falu, település ma is működik, élettel és gazdag kultúrával telítve.

Az egyszerű népi építészetet azért is érdekes kutatni, megismerni, mert az egyszerű parasztember számára legmegfelelőbbet építette a lehető legegyszerűbben. Tulajdonképpen mindenkor igaz tud lenni, és napjainkban is felhasználható, sőt irányadó szemlélet az építészeti tervezéseink során.

Ezek a régi házak annyira jól meg voltak alkotva, hogy napjainkban is jól megállják a helyüket, két- háromszáz éves házakat is találtunk, amelyek szinte teljes pompájukban eredeti állapotukat tükrözik. Néhány apró átalakítással egész komfortossá tehetők. Általában a vizes helyiségek hiányoznak, de amint azt néhány helyen megfigyeltük, egész egyszerűen telepíthetőek.

Ezekben a falvakban sokféle gondolkodásmód kialakult a házakkal kapcsolatban. Az egyik vélekedésmód tulajdonképpen megóvná a régi házakat teljesen eredeti állapotban, csak némi átalakítással tenné korszerűvé. Olyan is előfordul, ahol maga a tulajdonos kijelentette, hogy múzeumi tárgyat képez saját házából, ezzel emléket állítva az utókornak. Ezzel a példával Homoródalmáson találkoztunk; a plébániával szemben lakó bácsi, akinek volt két háza, az egyikben lakott, a másikra nem volt szüksége, de azt mondta, hogy nem adja el, mert sajnálja - hisz ott nőtt fel. Megőrzi emlékét az utókornak, ami egy idő után már itt is csak emlék lesz, ha nem óvjuk meg ezeket a könnyen romlásba vesző értékeinket.

Előfordul olyan szemlélet is, miszerint az új a jobb, korszerűbb, ennek érdekében rombolni is képesek. Ezekben a falvakban az emberek többsége már az idősek csoportjába tartozik, kevés ember foglalkozik mezőgazdasággal, és a területhez kötődő foglalkozások is megszűntek (szénégetés, mészégetés). Tehát az emberek manapság nem tudnak megélni a környéken termelt, tenyésztett javaikból, ezért elhagyva falvaikat más megélhetési forma után néznek. Ennek okán tűnnek el különféle kézműves mesterségek, melyek olykor apáról fiúra szálltak, nem gyarapodik az a formavilág, az a népművészeti ág, melyeket ezek a mesterek műveltek, alakítottak ki. Ez is oka annak, hogy ez a népi építészet hanyatlóban van, védelemre szorul.

Csapatunk a II. Medgyaszay István Emléktúra keretein belül járta be a Homoród-mentét, ahol a hagyományokat, a népszokásokat, és nem utolsósorban a terület népi építészetének jellemző vonásait próbálta meg összegyűjteni.

A HOMORÓD-MENTE FALVAI

A Homoród név a homorú ~ homoró melléknévből származik, mely előnév térszínformákra utal: dombvonulattal szegélyezett folyómeder. A Kis- illetve a Nagy-Homoród mellé települtek a falvak, akár a gyöngysor: összekötő kapocs köztük a folyó: Lövétebánya, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródszentpál. Egyaránt elmondható az összes településről, hogy a folyó mellé települtek, és onnan terjeszkedtek a hegyoldalak felé. Elsősorban mezőgazdasággal, azon belül is állattartással foglalkoznak a helyiek, a földeket kaszálónak, legelőknek használják, a sokszor sós talaj miatt más növény nem is nagyon teremne meg. Ezek mellett sok gyümölcsös és szőlőskert található a falvak környékén. Kivételt egyedül Lövéte és Lövétebánya jelent, itt az 1980-as évekig a vasérc bányászat volt a fő kereseti tényező, ám a környék érclelőhelyei kimerültek, a bányákat a gazdaságtalan üzemeltetés miatt bezárták. Lövétebánya lakosai azóta élik a környéken megszokott, küzdelmekkel teli életet.

Lövéte első írásos említése 1523-ban történt Lewethee néven. A néphit szerint a település neve a lő igéből származik, mivel a gyepűvonal mellé letelepült lakosság nyíllal volt felszerelkezve. Valószínűleg azonban puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Az 1456-os pestisjárványig a falu a Lövéte-patak mentén feküdt, ám a betegség elpusztította a településrészt, az életben maradtak pedig beköltöztek a Homoród mellé. Az Udvarkertnek nevezett területen állt Székely Mózes (sófalvi fejedelmi kamarás, későbbi erdélyi fejedelem) kastélya a hagyomány szerint, aki érdemei elismeréséül kapta a lövétei és a siménfalvi birtokokat, valamint a rókavárosi vashámort. Ennek a területnek ma Hámorkert a neve. 1970-ben a falu felett álló hegyoldal lecsúszott maga alá temetve a házakat. Ennek nyoma a mai napig látszik: ezen a helyen a legszűkebb a patak medre, az országúton kívül semmi sem fér el a szűkületben. A faluban elsősorban mezőgazdasággal foglalkoznak, de nagy szerep jut a fakitermelésnek, a fafeldolgozásnak, kőfaragásnak, cserépvetésnek, kosárkötésnek, valamint a mészégetésnek. Ápolják a hagyományokat: a faluban tájházat alakítottak ki, ahová összegyűjtik az értékes régi bútorokat, használati tárgyakat. A gyerekeknek rendszeresen rendeznek itt hagyományőrző foglalkozásokat. A népviseletet már nem hordják, ahogyan a környező falvak egyikében sem. Egyedül nagyobb ünnepnapokon öltik magunkra elsősorban a fiatalok.

A falu középkori temploma a falu északkeleti részén, a Sóbástya nevű helyen állt 1772-ig, ekkor lebontották. A mai római katolikus templomot 1771-72 között építették, melyhez felhasználták a régi templom sok alkotóelemét, így a mai napig megcsodálható egy gótikus keresztelő medence és egy pillér alakú szenteltvíztartó. A templom maga késő barokk. Lövéte a térség utolsó római katolikus vallású faluja, a tőle délre található falvak már mind unitáriusok.

Homoródalmás első írásos említése 1334-ben történt, ekkor egy oklevélben Almás néven szerepelt. Nevét a sok vadalmát termő vidékről kaphatta eredetileg, az alma szó –s képzős alakjának származéka: Almás, később Homoródalmás. A település története szorosan összefügg a falutól 8 kilométerre található almási barlanggal (Orbán Balázs barlang). A barlang az évszádok folyamán sokszor szolgált a falubeliek menedékhelyéül a veszedelmek során. A Csala-tornya legendája az utolsó tatár betörés idejéről származik. 1690-ben, mikor a tatárok behatoltak a vidékre, a falubeliek a barlangba menekültek, annak száját befalazták, s csak akkor merészkedtek elő, amikor a szemközti szikláról Csala vitéz boldogan integetett, hogy az utolsó betolakodó is elhagyta a vidéket. Ám nagy örömében elfelejtkezett a lábai alatt tátongó mélységről: a kő omladozni kezdett, megcsúszott, és a túlzott boldogságának áldozata lett.

Az első ismert középkori temploma a falutól délre, a Csonkatemplom nevű helyen állt, melyet 1693-ban lebontottak. A gyülekezet második ismert templomát 1693-ben építették a középkori templom helyére. Azonban a csúszásos talajon a templom megroggyant, így a falu közepén 1786-ban új templomot kezdtek építeni. A mai templom késő barokk stílusban épült, a régi templomból sok elemet beépítettek.

A lakosság nagy része itt is mezőgazdasággal, állattartással, erdőműveléssel foglalkozik. 1952-ben létesült a mészkőbánya, az innen kibányászott köveket a falu négy mészégető kemencéjében égették ki.

Homoródkarácsonyfalva első írásos említése 1453-ban Karachonfalva néven történt. A falu lakosságának megélhetését elsősorban a földművelés, a mészégetés, a gyümölcstermesztés valamint a méhészkedés biztosítja. A lakosság nagy része a reformáció idején áttért az unitárius vallásra, azonban maradtak római katolikusok is; a hagyomány szerint a két felekezet között némi összetűzés volt a templomok hovatartozását illetően: az unitáriusok végül megkapták a régi templomot, míg a katolikusok újat építettek. A műemlék unitárius templomot kőkerítés övezi, a barokk homlokzatú keletelt templom hármas tagolású: torony, hajó és félköríves szentély. Udvarhelyszéken ez az egyetlen olyan templom, melynek román kori szentélye érintetlen. A késő gótika jegyében átépített templom homlokzati toronnyal bővült, egyik lőrésszerű ablakának szemöldökén rovásírás található. A templom mennyezete festett kazettás.

Oklánd a térség központjának számít, szerepét elsősorban földrajzi helyzetének köszönheti: a település határában találkozik a Kis-, illetve a Nagy-Homoród mentét összekötő út. 1546-ban szerepelt először Akland néven. A néveredetre vonatkozóan több elképzelés is napvilágot látott: az egyik, hogy az Ágnes személynév rejtőzik a falu nevében, míg a másik verzió szerint a német eredetű Hochland szóból származhat. A megélhetést főleg az erdőgazdálkodás és az állattenyésztés jelentette a múltban. Az egymást segítő kalákarendszer kiemelkedően jelentős volt a faluban. A templom a 13. században épült, a lakosság unitárius. 1937-38-ban a templomot Debreczeni László tervei alapján átépítették, melynek során megmaradt a régi berendezés. A régi mennyezet kazetták megmaradása az akkori lelkésznek, Kelemen Imrének köszönhető. A falu lakossága a felesleges kacatnak titulált kazettákat egyszerűen el akarta égetni, ám a lelkész felajánlott érte egy hatalmas összeget, ami persze nem volt a birtokában, mire a gyülekezet felmorajlott: hogy ha a lelkésznek ennyi pénzt megérnek, akkor lehet, hogy mégiscsak értékesek, így a kazetták megmenekültek. A lelkész padján található festett kazetták a környék legrégebbi ilyen darabjai, megtalálásuk a véletlennek köszönhető. Egy ügyetlen munkás a lemázolt kazetták egyikét leejtette, melyről ennek következtében lepattogott egy kis festék, így láthatóvá vált a festék alatt megbúvó érték. A középkori hajó megőrizte eredeti formáját, a vakolat alatt falképeket találtak, melyeken a Szent László legenda, valamint Szent Péter és Pál alakja fedezhető fel.

Homoródszentpál a Nagy-Homoród mentén fekszik. Első írásos emléke 1567-ből való, a falut Zenthpálként említi. Nevét az itt élő pálos szerzetesekről kaphatta, a templom is Szent Pál tiszteletére lett szentelve. A falu területén római kori település nyomaira bukkantak. A folyó hídjától alig 100 méterre található a sós kút. A sóskúttól délre nagy kiterjedésű sóstó terül el. A határban haltenyésztés céljából mesterséges tavakat hoztak létre, a gazdasági szerep mellett a sporthorgászat is jelentőssé vált, a területen egyre több vízimadár és más élőlény találja meg élőhelyét. A terület természetvédelmi területként működik, számos madárritkaság él ezen a területen. A középkori templom a 15. században épülhetett, mennyezetes hajóját és boltozatos szentélyét kívülről kőkerítés védte. 1844-ben épült unitárius temploma műemlék jellegű, a korábbi templomot az új körbefogta, a lebontott gótikus építmény tornya teljes épségben megmaradt, de 8 méterrel megmagasították.

TELEPÜLÉSSZERKEZET

A túránk során bejárt tájegység – a Kis-Homoród felső szakasza – közigazgatásilag is egységet képez. A Szentegyházától Homoródújfaluig tartó településláncolat Hargita megyéhez tartozik, a völgy ettől délre eső része viszont már Brassó megye. Az itteni települések közül Szentegyháza rendelkezik egyedül városi ranggal, de megjelenésében falusi jelleget tükröz. Szórványtelepülése Homoródfürdő és Lövétebánya. A megyére jellemző a községközpontok hierarchiája, az egy községet alkotó települések közül az egyik – rendszerint a legjelentősebb- fölérendeltje a többinek. Ezek alapján a tárgyalt terület három központja: Lövéte – hozzá tartozik a völgytől távolabb fekvő Kirulyfürdő - , Homoródalmás – nem tartozik hozzá más település - és Oklánd, melyhez Homoródkarácsonyfalva és Homoródújfalu kötődik.

A megye lakosságának 55%-a él falvakban vagy szórványtelepüléseken, a többi városlakó (1992-es adat).

Szentegyháza – a tájegység indító és legjelentősebb települése - formáját két jelentős tényező alakította - alakítja: egyrészről a korábban két különálló falu – Szentegyházasfalu (korábbi nevén Nagyfalu) és Szentkeresztbánya - összeolvadása, mely a természeti viszonyoknak megfelelően észak-déli irányultságot adott, valamint a két korábbi település választóvonalán áthaladó Csíkszeredát Székelyudvarhellyel összekötő műút, amely kelet - nyugati kiterjedést indított el. Az előbbi hatás jobban érvényesül, amit fokoz a Vargyas-csatorna ilyen irányú folyása, amelyet a Vargyas-patak és a Rákos-patak összeköttetéseként építettek ki a vízben szegény terület jobb ellátása érdekében. A két városrész közül a műúttól északra fekvő Szentegyházasfalu a régebbi, településszerkezete is falusi hagyományokat őriz. Belterülete négy tízesből áll: az első a főúttól délre található Alszeg (Finták fűrésze hídjáig), a második (Templomtíz) a Főút mejjéke és a templom környéke (Köztársaság út), a harmadik (Szelesek tíze) a Kókilikig tart, végül a negyedik a falu északi vége, a Felszeg. A Fő utcából több zsákutca – bejáró - is leágazik (Farkas-, Mogyoró- és Sas bejáró). Az 1968-as egyesítést és várossá nyílvánítást követően több régi utcanevet is megváltoztattak. Szentkeresztbánya – a műúttól délre - a vasgyár megépítése óta létezik. Ez a város iparos része, ahol tömbházak is épültek. Településszerkezetében nem rendelkezik korábbi hagyományokkal, kiépülése az iparosítás következménye, tehát urbánus jellegű. A két városrész egyenlőtlen fejlesztése ellenére – ami legjobban Szentkeresztbánya aszfaltozott útjaiban nyilvánul meg - ivóvíz és földgáz szinte az egész településen van, ugyanakkor a csatornahálózat csupán 50%-ában készült el. Kábeltévé-hálózat és digitális telefonközpont bővítik az infrastruktúrát. A Szentegyháza déli végében egykor működő vashámornál egyesül a Vargyas-csatorna és a Rákos-patak, innen Kis-Homoród néven folyik tovább magára fűzve a következő falvakat.

Lövétebánya - akárcsak Szentkeresztbánya - lövétei területen épült fel, tehát ez sem fogható fel egy hagyományos – a vidékre jellemző - településnek. Kialakulásában nem a patak, de nem is a gazdálkodás szempontjai hatottak, hanem a hegyoldal vasérce. Itt működött sokáig a bánya, de a háború előtt a patakon fűrészek és posztóványolók is üzemeltek. Négy fából készült „tömbháza” (1950-es évek eleje) ritkásan áll az út mellet, nem érezni a település központját, nem érezni a falu jelleget. Nemrégiben felépült templomának alacsony tornya nem jelöl ki centrumot. Mindez indokolja a telep megnevezést, bár mezőgazdasági tevékenységre berendezett porták alkotják főként. Felső részét Kerekfenyőnek hívják, alsó fele a Szentföld nevet viseli – mivel korábban ez a lövétei egyházközség földje volt. Infrastruktúrában elmarad Szentegyházától, de utcája betonozott.

Lövéte mondható talán a legkülönösebb falunak az összes tárgyalt közül, aminek több oka is van. Egyrészt a Felső Homoród menti kisrégió (Szentegyháza, Kápolnásfalu, Lövéte) központja, ugyanakkor nem tartozik hozzá Kirulyfürdő szórványtelepülésen kívül egyéb falu, másrészt településszerkezetében mély nyomokat hagytak a természeti és gazdasági erők. Az első látásra legszembetűnőbb eltérés a patak és a falu viszonyában mutatkozik meg. A Fő utcát ugyanis közvetlenül a vízfolyás kíséri, amin több híd is átvezet (fentről lefelé: Malom-híd, Györgyök-hídja, Só-híd, Mihály-híd, Lázár-híd, Mártonok-pallója, Piac-híd, Ágoston-híd és a Csendőrlaktanyánál való híd). A nevekből ítélve ezek korábban egy-egy család portájához vezettek, s csak később – a telkek aprózódásával - alakult ki a túloldalon egy második – helyi jelentőségű - fő utca, amivel az egész falutengely markáns szélességet nyer. A kétszintes oromzatos és előkert nélküli, keskeny portájú – azaz egymást sűrűn követő - házak egységes térfalat adnak mind a két oldalt. A szűk telkek következtében több csűr összeépült, ami szintén térfalat eredményez. Mindez a sűrűség érzékelteti a városiasodást, ami a sok Szentegyházára (vasüzem) és Hargitafürdőre (kaolinbánya) ingázóval magyarázható. Ez egy kisebbfajta agglomerációs kapcsolatként is felfogható. A falu főtere nagyobb tömegű épületeivel egy múlt század eleji vidéki kisváros utcáképe is lehetne. A belterület sűrűsége mellett zegzugos, hegyre kapaszkodó utcáival merőben eltérő képet mutat a többi településtől. Négy tízesre van osztva (első a Kőgyakra aljától a Plébániáig, második a Plébániától a Sóbástyáig, harmadik a Kutyadombtól a Piacig, negyedik a Piactól a Gerő-kertig) – akárcsak Szentegyházasfalu. Felső része Pósfalu, amely az 1913-as földcsuszamlás után keletkezett, alatta egy akácos, ami a Kutya-domb keleti oldalának 1970-es megcsúszása óta lakatlan. Innen a falu aljába költöztek át. Ezt Új-negyednek vagy más néven Tófalvának hívják, ahol több sátortetős típusház is látható. Az akácos után Felszeg, Középszeg és Alszeg követik egymást. Lövéte dombok közé szorítottsága – földcsuszamlásai - a másik természeti tényező, amely a történelem folyamán „láthatatlanul” alakította a településszerkezetet. Legnagyobb gondot azonban a Fő utca burkolatlansága jelenti, de a szennyvíz is kezeletlenül folyik a patakba. A 18 kisebb ivóvízhálózat lefedi az egész falu területét. Kábeltévé és telefon nagyobbrészt van.

Kirulyfürdőt utunk során nem érintettük. Szerkezete a havasi településekre jellemzően szórványos, laza. Központja a fürdőhely.

Homoródalmás szintén egy falvak nélküli faluközpont. A Homoród itt nem a Fő utcát követi, hanem azzal párhuzamosan egy belső utca mentét. Balról az Almás-pataka és a Jáni-pataka, jobbról a Bosaszó-pataka folyik belé, ami talán összefüggésben lehet a falu „gömbölyödésével”. Almás talán a legjellemzőbb települése a völgynek, dombvidéki többutcás falu, szász és székely jellegű házak vegyülése. A délről jövő szász hatás eddig érezteti magát. Több vakolt kőház és kőkapu teszi az utcavonalat zárttá, de mégsem urbánussá, - ahogy Lövéténél - mivel magasságuk nem akkora. Alápincézettek, de nem pincelakásokként működnek. Érdekes elemei az utcaképnek a különböző virágmotívumú kapu- és kerítésfaragások. Alszeg főbb utcái a Jánipataka és a Szabók utcája, valamint a Pósára utca, Felszegen a Sóskút utca, a Falumezeje-, a Barák-, a Boérok- és a Zsigmondok utcája említésre méltó. A falu központját kijelölő kőfallal körbevett unitárius templom köré szerveződnek a közösségi épületek, mint a parókia, iskola, orvosi rendelő. Az utcák állapota a lövétei viszonyokat tükrözi. Három vízhálózattal a falu 80 %-ának biztosított az ivóvíz, de csatorna nem épült. Kábeltévé és telefon van.

Homoródkarácsonyfalva az almási hangulat folytatója, kisebb mérete ellenére is. A település alaprajza egy „L” betűhöz hasonlít, melynek érdekes mód a rövidebbik szára követi a Homoród vizét, nagyobb és szélesebb fele a Homoródba folyó Magyaros-patak (Rácz-pataka vagy feljebb Belmező-pataka néven ismerik) mentén települt meg, a szegélyező domoldalakra is felkapaszkodva. Az Almás felől beérkező Fő út pár száz méter után kisebb teresedésbe torkollik – ahol a Magyarós-patak völgyéből érkező utcával találkozik -, innen jobbra fordulva vált irányt, majd egy rövid szakasz után újabb irányváltással ismét dél felé veszi az utat. Ez az érdekes utcavezetés talán a Homoród partjától kiinduló és attól egyre távolabb kerülő beépülésnek köszönhető, de lehet, hogy a templomdomb (Cintorom) okozta terepadottságok folyamodványa. A falu Alszegből, Középszegből és Felszegből áll, mely utóbb nagy kiterjedése miatt Tótországra (észak-nyugati sarok), Rácsujra, Szibériára, Tutó (vagy Futó) és az észak-keletre a Magyaros-patak mentén felhúzódó Hosszúmező részre tagolódik. Az itteni utat a patak közvetlen kíséri, kissé hasonlóan Lövétéhez. A domoldalakra felkapaszkodó utcákat több porta párhuzamosan követi, míg lejjebb szorosabb az utcakép. Jól láthatók a korábbi portákra bevezető bejárók is. Ivóvíz a falu egyharmadában van, telefon csak néhány helyen, kábeltévé sehol se.

Oklánd a térség klasszikus faluközpontja, Homoródkarácsonyfalva és Homoródújfalu - az északi és déli szomszéd is hozzá tartozik közigazgatásilag. A falu északi bejáratánál a patakból leágazik a településen áthaladó malomárok vize, melyet keletről a Szolga-patak gazdagít. A malomárok vize hol szűk mederben fut, hol ellaposodva szétterül. Közel egy magasságban folyik a mellette vezető Templom utca koronaszintjével, ami áradásoknál gondot okoz. A belterületet elhagyva újra egyesül a régi ággal. Felszeg, Alszeg, Központ és Külszeg alkotja a falut, jelentősebb utcák a Templom-, a Szolga- és a Boznya utca. A Fő út mellett feltűnően sok városias épület található (1952-ig járási székhely), de ezek jellemzően földszintes voltukban más hatást keltenek, mint Lövétén. Ezek az épületek és több módosabb ház az utcával párhuzamosan fekszik, közvetlenül a telekhatáron. Az unitárius templom érdekes mód nem a Fő utca mentén áll, hanem a Templom utcát készteti körbeölelni kertjével együtt, ami orsófalura jellemző forma. Az utak állapota itt sem jobb a többinél, ivóvíz emberi fogyasztásra nem javallott. Kábeltévé és telefon van.

Homoródújfalu belterületét a Homoród-patak szintén kettévágja, - amibe jobbról a Bahér-pataka, balról az Oláh-pataka fut - de itt a Fő utca nem követi, csak keresztezi azt. Az unitárius templom a falu északnyugati szélén álló dombon épült fel, ez a Felszeg. Délre a Piac (központ) és Alszeg következik. A Belső és a Túlsó utca rendezi a települést. Nagyrészt van ivóvíz és kábeltévé, telefonja csak keveseknek.

TELKEK RENDJE

A telek elhelyezkedése, formája szoros kapcsolatban áll a lakóházzal és annak fejlődésével (III.-IV. tábla). Ez adja az egyes falvaknak az egyediségét. A tipikusnak mondható székely telek nagyméretű széles bennvaló. Ennek nyomai azonban a legtöbb faluban már nem is látszanak, de a helyenként felbukkanó példák mégis jól mutatják a jellegzetes Homoród-menti elrendezést. A nagy, széles telket általában körbe építik, a jó tájolásnak megfelelően először a lakóházat. Ez gyakran a telek egyik oldalán az utcához közel eső részen létesül, ereszes, tornácos vagy verandás felével délre, dél-nyugatra fordulva. Elterjedt a kisebb előkertek kialakítása is az utca és a ház között, még akkor is, ha annak homlokzati kiképzése megkívánná a közvetlen utcára helyezést. A szélesebb telkek esetében a bennvaló másik oldalán találhatók a gazdasági épületek. Ezek közül legfontosabb a jellegzetes székelyföldi csűr. Ezt nem minden esetben építik telekhatárra, sőt gyakran hagynak hátsó veteményeskertet mögötte. Az átjárás ide általában a csűrközön keresztül történik. A gazdasági udvar jellemzően elkerítve kapcsolódik a csűrhöz. Ezt szegélyezik a további gazdasági épületek. A kút a lakóház és a gazdasági udvar között található. Ezen a telektípuson az ereszes és a kőházak tudnak érvényesülni.

A keskenyebb telkek más elrendezést mutatnak. Itt a ház már jellemzően utcafronti. Ha a telek szűkössége megköveteli, akár a kapuval is egybeépül. A tornácos kétsejtű házak és a kőházak jellemzőek ennél a típusnál, melyek telekhatáron állnak és rendszerint kisebb toldásokkal – nyárikonyha, műhely, fásszín,… - egészítik ki őket. Ezek jól mutatják a székely gondolkodást, mentalitást – melynek az ereszes ház is köszönheti kialakulását - , mivel nem sorolja, hanem kifele építi a tereket – összetettséget ad nekik. Ez gyakori a lakóházakhoz toldott kisebb gazdasági szárnyaknál, de jellemzőbb a mindig szabadon álló csűr esetében, mely keresztbe fordulva határt képez a hátsó kert és az első udvar között.

LAKÓHÁZ, TÉRSZERVEZÉS

A Kis-Homoród mentén igen változatos népi építészettel találkozunk. Ez nagyrészt köszönhető földrajzi elhelyezkedésének. Különböző építészeti hagyományok, sajátosságok ütközőpontja. Nem beszélhetünk Homoród-mente építészetéről a szomszéd vidékek figyelembe vétele nélkül. Csodálatos változatosság, különböző mentalitások, hagyományok kapcsolódása, egybe mosódása jellemzi ezt a tájegységet.

A legalapvetőbb építészeti hagyomány, környezet az udvarhelyszéki székely építészet. Ehhez kapcsolódnak a Szászföld és Háromszék építészeti hagyományai. E kettő közül is a szász hatás a meghatározóbb, mivel az Erdővidék (Háromszéken belül) földrajzilag is jobban elkülönül.

Bár Székelyföldet egységes építészettel szokták jellemezni, itt mégis más jelenik meg. A Székelyföldön belül is, az udvarhelyszéki lakóház-építészet a meghatározó. A székely háztípus alapformája (az ereszes kicsi, ill. nagyházas) valószínűleg tekinthető az udvarhelyszéki változat előképének. Ennél a típusnál az építőanyag szinte kizárólag fa. A régebbi példáknál Udvarhelyszéken is az eresz az általában megszokott módon, az alaptömegen belül maradó egy oldalról nyitott külső tér, melyből külön bejárattal nyílnak az egyes helyiségek. Ezen az oldalon elmaradhatatlan kellék az ereszhez hasonló, azzal szoros kapcsolatban lévő tornác. Általában a hosszabbik oldalon fut végig, néha az utcafronton befordul, ritkábban a hátsó udvar felől is. Fontos jellegzetessége még, a terep miatt kialakuló magas kőalap vagy az alápincézés. Az eresz és a tornác kapcsolata izgalmas változatosságot mutat. Valószínűleg ennek az épületszélesség is meghatározója. A keskenyebb telkek létrejöttével, a lakóházak alkalmazkodásával a tornác teljesen átveszi az eresz funkcióját, innen nyílnak a még mindig külön bejáratú helyiségek. Az alápincézés mértékétől, és a tornác megközelítésének módjától függően kialakulnak a tornáchoz kívülről kapcsolódó térbővületek, melyet gyakran még mindig eresznek neveznek. Az alápincézés a terep velejárója is, de emellett újabb helyiségek jönnek létre. A földbe süllyesztés mértékétől függően ezt pincének vagy akár lakóháznak is használják (általában az idősebb generáció). Ez az alápincézett forma sokszor tereplejtés nélkül is megjelenik. Ezek a lakóházak szintenként általában kétsejtűek (kicsi ház, nagy ház) - a többi osztás, helyiség leggyakrabban későbbi kialakítás eredménye. Ez az épülettípus a Kis-Homoród-mentén folyamatosan jelen van. Szentegyházán szinte kizárólag ilyen emlékekkel találkozunk. Dél felé haladva egyre inkább háttérbe szorul, átadva a teret a szászosabb kőházaknak.

Szerkezetileg, de alaprajzilag is eltéréseket mutat a kőépítészeti hagyományokon alapuló változat. Ez nagy valószínűség szerint a szász vidék hatása. Hasonló módon itt is általában kétsejtű épületekről beszélünk. Az alápincézés szintén gyakori jelenség, de valószínűleg régebbi fejlemény. Ritkábban a kőépületnél is létezik az eresz beugrás-szerű kialakítása, de sokkal gyakoribb ennek kívülre kerülése. Az alápincézett típusoknál méretes kőtornácokat építenek, melyet eresznek, esetleg verandának neveznek. Itt a tornác sosem fut végig a ház mentén. Általában csak a lépcsőt és egy kisebb előteret magába foglaló építményről van szó. Ennek méretétől függ, hogy az épületnek hány bejárata van. Általában a külön bejárat eltűnik és a kőtornácból egy közös ajtón keresztül jutunk a belső térbe. Az alápincézés nélküli házaknál gyakran csak egy előtető jelenik meg. A szerkezetből, de az esztétikumból is adódik, hogy ezek a bejárati terek (melyek az eresz leszármazottainak is tekinthetők) nehézkesebben hozhatók létre, mint az előbbi típusnál. A kő tornácok erdővidéki hatásnak is tekinthetők. Elsősorban Almáson és Lövétén terjedtek el.

Az Udvarhelyszéken ritkán előforduló „székely alaptípus” is megjelenik itt. A Kis-Homoród mente déli részén, valószínűleg Erdővidék közelségének köszönhetően. Ez is faépítészeti hagyományokon alapul. Általában kétsejtű a ház, melynek az egyik osztata - a kisház - kiegészítőjeként jelenik meg az eresz. Ebből a külső térből nyílnak a külön bejáratú helyiségek. Ez az eresz gyakran egy oldalról teljesen nyitott, néha fűrészelt deszkázattal teszik védettebbé. Erre a típusra Karácsonyfalván találhatunk példákat.

ELEMZÉSEK

V.-VI. tábla - Az „udvarhelyszéki” típusra példa az alábbi épület, melyet Karácsonyfalván találtunk. A tornác egykor az egész épület mentén végigfutott. Később bővítették a házat. Ennek a következménye, hogy a tornác nem kíséri végig a belső, udvari homlokzatot. Bütüjével csatlakozik a hátsó tömeghez. A pinceszint, a lejtős terepnek és a kialakult hagyományoknak egyaránt köszönhető. A kontyolt tetőforma, az utcára kifutó tornáccal, az alápincézéssel és a nyílásokkal szép, hagyományos homlokzatot mutat.

VII.-VIII. tábla - A Homoródalmás 18-as szám alatti épület jól mutatja a kőépítészeti hagyományokat. Az épület 1645-ben készült, ezzel Udvarhelyszék egyik legrégebbi népi építészeti emléke. A jelenlegi tulajdonos Bencző Dénes. Kőalapra vakolt épület. A belső terek a külső talajszinttől el vannak emelve. Valamikor egyszerű, kétosztatú volt, a kisház osztása a tulajdonos elmondása szerint később készült fa boronaszerkezetből. A jelenlegi alaprajz érdekes sajátossága, hogy a későbbi osztás eredményeként egy zárt ereszes ház jött létre. A homlokzati nyílások is megkülönböztetik a bejárattal rendelkező teret. Amennyiben mégis igaz a belső osztófal későbbi építése úgy ezeknek az észrevételeknek nincs jogosultságuk. A bejáraton keresztül egy előtérbe érkezünk. Innen létra vezet fel a hiúba. Szembe a „kis házba” jobbra a nagy házba járhatunk. Az épület homlokzati elosztása erőteljes szász hatást mutat. A körbefutó párkányzat és a vakolatdíszek általános díszítőelemek a Homoród-mentén.

IX.-X. tábla - A Karácsonyfalván felfedezett épület egy jellegzetes székely ház képét mutatja. Az egész telek elhagyatottan áll. Tulajdonosai ismeretlenek. Ez az épület jól mutatja Erdővidék hatását. A közeli Vargyason több hasonló lakóház található. Az egyszerű keresztvéges boronaépület kis és nagy házból áll, melyekbe külön bejáratokon keresztül juthatunk a deszkázott ereszből. Az épületet 1878-ban újították fel. Építési dátumáról nem tudunk.

Ez az elrendezés általában magas kontyolt zsindelyfedésű tetővel párosul. A vidéken azonban hagyománya van a cserépgyártásnak, emiatt alacsonyabb hajlásszögű tető fedi az épületet, melyből a bejárat fölött egy kis előtető nyúlik ki. Fő homlokzata a deszkázott ereszű udvari oldal.

HOMLOKZAT

A faluról alkotott benyomásunk kialakulásában nagy szerepet játszik az egyes elemek, épületek, kerítések, telkek elrendezése - összképe.

Az utcaképet befolyásoló tényezők között említhetjük a házak telken való elhelyezkedését, a homlokzatok kialakítását, a tetőformákat, valamint a kerítéseket és a kapuzatokat.

A tömeghatás legfontosabb eleme a tető, mely az alaprajzból következik. Erdélyben, s a Homoród-mentén a legelterjedtebb tető alapforma a kontyolt alak. A szászok 1243-tól történő, II. Géza nevéhez fűződő betelepítése a székely népi építészet formakincsbeli kibővüléséhez, kismértékű átalakulásához vezetett. Szász hatásként értelmezhető az oromzatos ház, valamint ennek és a kontyolt tetőformának együttes alkalmazásaként létrejövő csonkakontyos tetőforma alkalmazása. A csonkakonty elsődleges esztétikai szerepét mutatja, hogy legtöbbször csak az utca felöli részen készül, hátul továbbra is kontyolt marad a tető. Homoród-mentén jellegzetes az olyan oromzatos kialakítás, melynél a kontyolt tető alsó síkja vízvetőként tovább él a homlokzaton. A tömeghatás fontos eleme a hajlásszög és a héjazat anyaga. Ezen a vidéken már évtizedek óta cserépgyártás folyt, ez lehetővé tette a zsindelyfedés cserépre való cserélését, mely alacsonyabb hajlásszöget vont maga után. Bár a fáról - a szász hatásnak és a rendelkezése álló kőanyagnak köszönhetően - a kőépítkezésre való áttérés is a cserép használatát indokolta. Az eszterha funkcionális és szerkezeti elem. A ház hosszanti oldalán, s attól függően, hogy oromzatos-e a ház vagy sem az utcai homlokzaton is lehet. Elsősorban formailag erőteljes árnyékhatásával érvényesül,- plaszticitást kölcsönözve a homlokzatnak-, elválasztva a falat a tetőtől.

A ház összképét és a homlokzat hatását befolyásoló elem a kémény. A legrégebbi almási ház kéményét felfalazták a ház anyagából – kőből - és díszesen kiképzett kéményt alakítottak ki. A legősibb háztípusnak, a karácsonyfalvi háznak nincs kéménye, a füst a héjazatban kialakított füstnyíláson keresztül távozott. A szász Királyföld közelsége befolyásolta a kémények kialakítását falvanként. A szász vidékhez legközelebb eső Oklándon figyelhető meg a legdíszesebben kialakított kéményfelépítmény, mely a ház kőanyagából adódott.

A homlokzat meghatározó eleme a tetőformán kívül az ablakok elhelyezkedése és mérete, kialakítása. A legelső, s ezáltal legősibb ablakforma a négyzetes alak, mely a szerkezet adta fejlődés és a falu gazdagodása révén egyre nagyobb és díszesebb lesz. Megjelenik a nyújtottabb forma, később a függőleges háromosztatúság, melynek legfelső elemét díszes párkányzattal elválasztanak a négyzetes alsó ablakrésztől, ez a forma a módosabb családoknál figyelhető meg főként, Oklándon számos példát láttunk erre. A régi kisablakok mellett a falsík dominált, míg a nagyobb nyílások a homlokzat hangsúlyos elemeivé váltak. A XIX. század közepéig főként egy ablak, sokszor a szerkezeti kialakítások miatt asszimetrikusan elhelyezett ablak volt az utcai homlokzaton, a század végére vált általánossá a kétablakos megoldás, módosabb falvakban háromablakos utcai homlokzat is felfedezető, de a harmadik ablak rendszerint az udvari homlokzaton végigfutó tornác utcai falát töri át.

Az udvari homlokzatot - ha nincs tornác, vagy gádor -, csak az alaprajznak megfelelő nyílások tagolják. A székely ház egyedi és legfontosabb jellemzője az eresz, melyet Homoród-mentén csak a legrégebbi házaknál találtunk, viszont jellemző az ereszből kialakult „előtér” előtti térbővítés tornácként. A tornác végighúzódhat az egész udvari homlokzaton, de jellemző a „csonka”, vagy rövid változata is. Csonka gádoros udvari homlokzattal délebbre a szász vidékekhez közel találkoztunk, a fedett, tetővel ellátott lépcsőkön való bejutást teszi lehetővé a házba. Kőházak velejárója, ahol a homlokzat elé nem épült tornác, s kőből, újabban téglából építették.

A tornác, s ezáltal a homlokzat díszítése is az esztergályozott oszlop és a fűrészelt mintás mellvéd.

A homlokzatot – és egyben az utcafront esztétikai megjelenését - díszítő elemek közé tartoznak a főleg szászoktól átvett és átértelmezett vakolatdíszek. Ezeket kőből, téglából és fából készült házak vakolásainál is egyaránt alkalmazták. A szász hatás és tudás a szerkezetek terén épült be a homoródi népi építészetbe, helyi ízt kapott s magyar motívumokkal gazdagodva átalakult az eltérő éghajlati feltételeknek megfelelően. A vakolatdíszeket nagyrészt mészhabarcsból készítették, főként mesteremberek, de Lövétén és részben Homoródalmáson is festve találjuk. Homoród- mentén már az 1700-as évek elejétől előfordultak a vakolatdíszes házak, kőoszlopos kapuk. Gyakoriak a díszek az ablakok mellett, az ablakok között, az ormokon, a kőoszlopos kapulábakon és a gyalogkapu feletti részen. A díszítések mértani alakzatokból (kör, háromszög, négyszög, pont, vonal) virág-, szár- és levélmotívumokból állnak. Itt láthatóak az évszámok is. A vakolatdíszek motívumainak, díszítéseinek, feliratainak vonalvezetése a népi díszítés többi műfajához hasonlóan még egyszerűbb. Míg a többi díszítés finomabb, könnyedébb, addig a vakolatdíszeket nehezebben, egyenes vonalúan alakították ki. Az anyagszerűség elve a motívumok megválasztásában döntő szempont volt. A mértani díszítőelemek a népi díszítés minden területén alkalmazhatóak voltak, még a vakolatdíszeknél is, ezért itt ezek a leggyakoribbak. Ezzel szemben a növényi és zoomorf motívumoknak csak egy része alkalmazható, mint a margaréta-, tulipán-, levél- és szármotívum. A székelyföldi kőépületek vakolatdíszei nem elszigetelt jelenségek, mert a XIV. századtól már jelen vannak a templomdíszítésben, amely a későbbi szász hatás nyomán a falusi házakra is kiterjedt. A vakolatdíszes homlokzat feltétele az építtető gazdagsági helyzetének lényeges javulása. A vakolatdíszeket rendszerint az épület vakolásával egyidőben, a fal felületén relief formában alakították ki. A vakolatba egyetlen esetben sem vésték, mélyítették. Csak kőfelületbe vésték bele a motívumokat. Ahol a vakolatdíszt kívánták kialakítani, ott vastagabban vitték fel a vakolatot, általában 2-3 cm-rel, majd kirajzolták a motívum körvonalait és lemélyítették a vakolatot.

A falakat meszelték, s ezen a vidéken főleg az 1800-as évekbeli házakra jellemző a kékre színezés. A lábazati részt sok esetben csak akkor festik sötétebb színűre, ha pince is tartozik az épülethez, ezzel színében is, nemcsak szerkezetében, belmagasságában és homlokzati visszaugrásában különül el egymástól a pince-, és a lakószint.

KAPUZAT

A házhoz tartozó kapuzat kialakítására is nagy gondot fordítottak. A tér- és telekelhatárolók között a legrégebbi változat a sövénykerítés, melynek nyíló kapuzatát alig lehet megkülönböztetni a kerítés többi részétől. 3-3 méterenként előzőleg megégetett sasokat állítanak a földbe, melyre vízszintesen lécvázat erősítenek, majd fenyőhajtásokkal befonják. A fejlődés következtében főleg közkert-elkerítő funkciója lett, és a határban alkalmazták.

A sövényes kerítés fejlettebb változata a vastag sasok oldalt vésett vájataiba zsilipszerűen beállított lécezésű kerítés. A legalsó deszkát kőlapra helyezték, az esőtől a deszkákat zsindelyfedés óvta felülről. A kiskapu sasok közé állított fasarkokon forgó ajtó volt, melynek található fedeles formája is, melyek az utcai kapukhoz hasonlóan boltozott kialakításúak voltak. A csűr mögötti nagykertbe szekérrel jártak be, a csűr mellet nyíló egybenyílós szekérkapun. Ez két kapusas között befelé, egyben nyílt. Először vízszintesen helyezték el a kapuvázra a deszkákat, majd függőlegesen szögelték fel a vízszintes hevederre. Tetejére deszkát helyeztek az eső ellen. Homoród-mentén sok esetben ilyen egyszerű kapuzatot építettek az utcafrontra is. Majd az egyszerűbb nyithatóság érdekében kétfelé nyílós szekérkapukat építettek, ennek létezik díszesebb barokkos ívvel kiképzett változata is. Újabban a kapu két szárnya egyetlen nagy nyújtott körív, melynek felső íves részét rácsozzák. A kicsikapu mindig díszesebb külsőt kapott. A szerkezeti fejlődés és a stabilitásra való törekvés, valamint a szélesebb kapuzat építése eredményeként alakult ki az agyfa, ami a kaput tartó oszlopok összetartását szolgálta. Szemöldökfaként alkalmazták. Az agyfára keresztbe helyezett hónaljgerendán nyugszik a zsindelyezett fedél. A kapu díszítése magából a szerkezetből adódik. Ilyen dísz a kötések által kiképzett sokszög lekerekítése, a kötések besüllyesztése mentén keletkezett csipkés vonal, a fedés zsindelyrakási módja. A bolthajtás ívén gyakori a gótikus eredetű lóhere mintájú véséses szegély, vagy a kapusasokon domború véséssel alkalmazott tulipánminta.

A különvált agyfa és szemöldökfa közé esztergályozott bábokat iktattak be a kapu emelésére. A kapu oszlopaira sok esetben apró szélmintákat faragtak. Ezeket egészítették ki az oszlopok közötti rácsozatok, a kapunyíló fűrészelt léc- és deszkamotívumai, akárcsak a kőoszlopos kapuk esetében. Enyhe eltérés abban mutatkozik, hogy míg az ácsolt kapuk díszeit lécből, addig a kőoszlopos kapuét inkább deszkából alakították ki.

A homoródok mentén kialakult léc- és deszkadíszek a múlt hagyományaiból születtek. Természetes igénynek tartják az utcatér díszítését, amelyet a divat is befolyásol. Ebben a díszítésben mindig az újat, változatost kereste nemcsak a mester, hanem az építtető is. Szentegyházán, Lövétén a léccel való díszítés, a léckiképzés az elterjedtebb, míg Almáson, Homoródszentpálon, Karácsonyfalván a deszkakiképzés az elterjedtebb. A motívumok látszólag egy síkban jelennek meg, valójában háromdimenziósak (hosszúság, szélesség, mélység), bár ebből a szélesség és hosszúság dominál. Az elkészített darabokat nem festették, így idővel barnás-szürke színt kaptak, mely jobban hangsúlyozza természetes egyszerűségét, szépségét Az utcai szekérkapu és a kiskapu egy fedél alá vonásával alakult ki a székelykapu. Mind a három kapulábat összekötik, s a szekérkaput is óvják fedéllel. A lábakat fent a keresztbe fektetett agyfa tartja egyenlő távolságra, erre kerül a galambdúc és a zsindelyfedél. Az oldalt dőlés megakadályozására a lábakat az agyfához szélkötések fogják. A gyalogkapu szemöldöke és az agyfa közötti ablakszerű rész eltűntetésére különféle dekoratív lehetőségek vannak, mint a deszkarács, vésett tábla. A szénásszekér könnyebb bejutásának biztosítására a vastag kapulábakból és a szélkötésekből kifaragnak egy „körzővel” meghúzott 240°-os nyílású körszeletet. A székely kapura hatással volt a városi szász erődített kapuk számos eleme. Jellemző a Homoród-menti kőkapukra, hogy a fa kötöttkapu építéstechnikáját és méreteit igyekeztek kőben alkalmazni. Ezért hiányzik a bolthajtás, de megtalálható a faépítkezés agyfája.

A kevés megfelelő faanyag hiányában két irányba történik a fejlődés. Visszatérés figyelhető meg a kisebb gyalogkapukhoz, a bejárat feletti „rács” hozzáadásával tették e kapukat a kötöttkapukra emlékeztető rangossá, míg a nagymérethez ragaszkodók a téglakapuk építését kezdték meg. Bár ez utóbbi nem jellemző a Homoród-mentén.

Oklándon érezhető leginkább a szászok lakta vidék közelsége, itt szinte minden porta előtt kőoszlopos, erődített kapuzatot építettek. A szekérkaput két vaskos oszlopláb fogja közre, többnyire vízszintes deszkázású, s a tetején deszkával fedett. A gyalogkapu boltozott, erődítményes jellegű, nyílórésze díszített fakapu.

ÉPÍTÉSKULTÚRA

Székelyföldön, de a Homoród-mentén is kalákában dolgoztak, építették hajlékaikat az emberek. Ez azt jelenti, hogy összehívták a rokonokat, barátokat, szomszédokat, és folyamatos munkával, gyakran egy-két hét alatt el is készítették az épületet. Itt az ellenszolgáltatást az jelentette, hogy ha másoknak hasonló módon segítségre volt szükségük, akkor ők mentek segíteni otthagyva egyéb teendőiket. Gazdagabb rétegeknél valószínűleg ezért nem volt kívánatos a kaláka, mert akkor, ha ő hiányzik a munkából, neki kellett volna még plusz napszámosokat fizetni. Az építési idény kora tavasztól késő őszig tartott. Szokásban volt a segítő dolgozók munka közbeni élelemmel való ellátása, mint fizetség. Építkezéshez különböző népszokások is kapcsolódtak, mint a csűrdöngölő tánc, illetve a tető szerkezetének elkészítése után pálinkázás és jókívánságok. A kiürült pálinkásüveget úgy kellett ledobni a tetőről, hogy az ne törjön össze, különben szerencsétlen lesz a ház. A héjazat elkészítése a tulajdonos feladata volt. Ahol csupán fizetségért (gabona és természetbeni juttatás) építkeztek, a faépítészet miatt leginkább ácsokat alkalmaztak. Ezek az emberek általában szegény sorból kerültek ki, akik nem mind rendelkeztek jelentősebb mennyiségű földdel, amiből el tudták volna tartani magukat és családjukat, így ebből a munkából próbáltak megélni. Kezdetben az emberek jelentős része értett a mesterséghez, ahol a tudás apáról fiúra szállt, viszont a magasabb szintű igények megjelenésével és a mesterség fejlődésével ez már nehézkessé vált. Akik hivatásszerűen űzték ezt a foglalkozást, jellemzően valamilyen mester mellett tanulták ki a fortélyokat. Távoli területeken, komolyabb építkezéseken is részt vettek, nem csak a lakosság igényeit kielégítő építkezéseknél, ezzel is növelve tudásukat. Érdekes módon, a családon belül az apa mellett a fiú is ácskánt dolgozott, akkor az építkezésen ő volt a főnök, azaz a nehezebb fizikai munkát a fiú végezte, az apa pedig a segéd szerepét töltötte be.

Homoród-mentén manapság már nem jellemző a kalákában való építkezés. Oka, hogy az apáról fiúra történő átörökítés eltűnőben van. Akiknek van valami köze a mesterséghez, azok is inkább más építkezéseken sajátították el tudásukat. Manapság leginkább mestereket hívnak a munkába. Ez a jelenség köszönhető annak is, hogy az építőanyagok megváltoztak (például falazóelemek, de nem tégla, illetve vasbeton alkalmazása), - így az építéstechnika is megváltozott - ami ettől a fajta szerves építéskultúrától messze áll, és sajnos egy több száz, talán ezer évre is visszatekintő, természetes adottságokból fakadó, és folyamatosan változó, fejlődő kultúrát szakít meg. Ami ezen a területen értékek pusztulását jelenti, nem csak materiális, hanem szellemi, kulturális szinten is.

ANYAGHASZNÁLAT

Kő az alapozásnál, felmenő falszerkezetnél (fejtett bányakő, szász jellemző), lépcsőnél (darázskő, patakkő), kutak és vájúk anyagánál jelenik meg.

Lombos – kemény - fákat szerkezeti gerendaként, oszlopként, néha szarufaként is alkalmazták. Keményfát használtak csűrök boronafalához és ez volt a bolhaszegek anyaga is.

Fenyőfa lakóházak boronafala, szarufa, tetőszerkezet (hogy könnyű legyen), lécezés (bolhaszegek helyettesítésére), nyílászárók, zsindelyfedés anyaga.

A szalmát zsúpfedésként alkalmazták a kezdeti időkben, üveg kizárólag a nyílászárókon jelenik meg.

ÉPÜLETSZERKEZETEK

ALAPOZÁS

Ahol sík terepre, netán dombtetőre építkeztek, boronafalak esetén elég volt alapnak lefektetni a legnagyobb keresztmetszetű fát, és erre kerültek a felmenő falak. Ennek derékszögűségét úgy állapították meg, hogy az átlók hosszúságát megmérték, és ha ezek egyenlők voltak, akkor dolgoztak tovább. Lejtős terepen, illetve ha a hajléknak biztosabb alapot szerettek volna vetni, akkor nagyobb darab sziklákat helyeztek a talpgerenda alá, majd egy kisebb kőfalat is emeltek ebből a célból (XI. tábla). Ez a Homoród-mentén odáig fejlődött, hogy az épület kétszintessé vált, az alsó szintet kőből készítették pince, tároló, kamra céljából, belmagasságuk körülbelül 180 centiméter - ez tekinthető a szász építészet hatásának. Más vidékeken az ilyen helyiségeket az épület alá mélyítve alakították ki. A második szint (földszint) keresztvéges rönk borona, vagy csapolt borona (Karácsonyfalva).

FALSZERKEZET

A falszerkezetben használt kő építőanyag a szász hatásnak tudható be, az egész falszerkezet ebből készül, még a nyílások fölötti áthidalás is. Az effajta anyaghasználat a homlokzatokon is megmutatkozik teleoromzatként, illetve csonka kontyos tetővel együtt teleoromzattal. Ezek a tulajdonságok – főleg ha még kőkapuzat is társul hozzájuk - igencsak meghatározzák az utcaképet. Ezen jelenség leginkább Lövétén érződik. A fa szerkezetű falaknál a keresztvéges borona jellemző (XI. tábla). Érdekes mód a zsilipelt palló, keretvázas szerkezetek nem terjedtek el, még azokon a terülteken sem, ahol a fa mennyiség csökkenése illetve a faanyag hiánya miatt indokolt lenne. A boronafalak betapasztását lécrácsozattal, vagy tölgyfaszegecsekkel segítették elő. Hogy tartóssá tegyék ezeket, be is meszelték, amely műveletet félévente megismételtek. A lakóházak falát leginkább fenyőből készítették, mivel ezek egyenesek, így jobb zárást biztosítottak. Szokásban volt azonban, hogy a szálakat sekélyebben fészkelték, így kisebb hézagok kialakulhattak a törzsek között, amit mohával illetve egyéb növénnyel tömtek be, mindezt a faanyag spórolása céljából. A csűröket azonban lombos fákból készítették a görbeségük miatt. Mivel így a réseken könnyen tudott szellőzni a belső tér, szárazon tartva a benne tárolt szénát, gabonát. A Homoród-mentén is látható az erdélyre jellemző csűrforma, mely abban áll, hogy a pajták (istállók) terét a tároló terétől elválasztó födémgerendázatot konzolosan kilógatják, aminek következtében olyan felület alakul ki, amely ugyancsak alkalmas tárolásra. Leginkább szerszámok helyéül szolgál.

TETŐSZERKEZET

Az épületeket (kivéve templom, csűr) szerkezetileg igen egyszerűek. Háromfajta tetőforma az elterjedt, a teleoromzatos, a csonkakontyos illetve a kontyolt nyeregtető. A legelső a szász hatásnak tudható be. Az utolsó a székely építészet jellegzetes tetőformája, a második pedig ennek a kettőnek ötvözeteként alakult ki. Maga a tetőszerkezet, mivel nem nagy épületekről van szó, üres fedélszékek kakasülővel. A szarufák tovanyúló gerendára támaszkodnak föl, illetve a sárgerendába horgolódnak. Gyakran kémény helyett füstlikat készítenek, amely a tetőzetet tekintve jellemző székely vonás. Az effajta megoldás igen hasznos a fa tartósítása szempontjából, mivel a gyakori füstölés hatására a szarufákon illetve az egész tetőszerkezeten egy jelentős kátrányréteg alakul ki, ami a kártevők élősködését lehetetleníti el. Feltételezésünk szerint a füstlik homoród-menti megoldási módja (XI. tábla) a manzárdtető egyfajta archetípusának tekinthető Kós Károlynál. A szarufák anyaga gyakran nem fenyő, hanem megmunkálatlan lombosfa. Fedésük kezdetben valószínűleg zsúp lehetett, de ennek a tűzveszélyessége és a vidék gazdagodása miatt áttértek a zsindelyre. Manapság ebben a térségben az épületeken szinte csak cserépfedést látunk. Őszintén szólva ezeknek a területeknek a bebarangolására úgy érkeztünk, hogy majd csodásan kimunkált és megfaragott tetőszerkezeteket, frappáns ácskötéseket fogunk találni, ezzel szemben csak egy figyelemre méltóbb szerkezettel (Lövéte, római katolikus templom) ismerkedhettünk meg. A lakóházak egyszerű tetőszerkezetüknél fogva nem nyújtottak sokat (mit is kellene ezen bonyolítani?). A mai szerkezeteken pedig a székely ácsok aranykezének munkája helyett az ácskapocs mindenhatóságát hirdető építkezéssel találtuk magunkat szembe.

MERENGÉS A NÉPI ÉPÍTÉSZETRŐL

Talán az effajta építészet az, mely leginkább tiszta, egyszerű és emberi, főleg ha a mai világ építéskultúrájával találjuk magunkat szemben. Ahol a funkció és a forma még egy volt, ahol az emberek nem filozofáltak a szépről, az esztétikáról, hanem ahol a szép és a természetes bennük élt, a természet mindennapisága és közelsége által. Manapság alaprajzban, homlokzatban gondolkodunk. Kiszenvedünk valamilyen „működő” alaprajzot, ahol a négyzetméter szám meg van adva, és centizünk a telek adottságai miatt, majd ehhez próbáljuk hozzápofozni a homlokzatot, ami ezek után sikerül, ahogyan sikerül. A népi építészetben főleg annak egyszerű igényei és adottságai miatt lehetett egészben gondolkodni, annak ellenére, hogy valószínűleg ők ezekkel a fogalmakkal, mint kompozíció, forma, nem is foglalkoztak.

A mai világ időhiánya, ezzel együtt járó részletmentessége, kidolgozatlansága és a „terekkel”, illetve „síkokkal” való operálás ellenpontjaként tekinthető, méretekből és az életformából következően részletgazdagok, mindezek mellett nem túljátszottak, a technikai tudásuk ellenére. Bár a fejlettség hiányát ellensúlyozza az anyagismeret. Amiből következően kihasználták az anyag tulajdonságait, és nem túlbonyolított, szerelt szerkezetekben gondolkodtak.

Röviden összefoglalva akkoriban az emberek úgy építkezhettek, mint amikor a gyerekek maguknak a környezet adta lehetőségekből kunyhót építenek, alkotnak. Ahol az építő azt mondhatta valaha: „Számomra szépet, lelkemnek kedveset, hozzánk illőt, és lehetőleg az asszony nyoszolyája is beférjen a szobába.” Nekünk ezt a fajta építési lelkületet kellene eltanulnunk.

BIBLIOGRÁFIA

Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Magyar népi építészet, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004

Dávid László – Oláh Sándor – Veres Péter: Homoródkarácsonyfalva, Falufüzetek sorozat 6. száma, Litera Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1999

Egyed Ákos - Magyari András: A székelység története a 17-18. században, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2001

Dr. Istvánfi Gyula: Az építészet története – őskor, népi építészet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997

Jakab Csaba - Márton László Attila: Élet Farkaslakán, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002

Kardalus János: Utcatér-díszítés a Homoródok mentén, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2001

Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I.-II., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988

Dr. Kós Károly: Erdély népi építészete, szerkesztette: Balassa M. Iván, Kelenföld Kiadó, Budapest, 1989

Kristó Gyula: A székelyek eredete, Balassi Kiadó, Budapest, 2002

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Helikon Kiadó, Budapest, 1982

Rugonfalvi Kiss István (szerk.): A nemes székely nemzet képe, Debrecen, 1939

Sepsiszéki Nagy Balázs: Székelyföld falvai a huszadik század végén, Napkiadó, Budapest, 2003

Váradi Péter Pál - Lőwey Lilla: Erdély Székelyföld, Homoródi-dombság, PéterPál Kiadó, Veszprém, 2000

Szomszédvárak: Az erdélyi szászok (CD-ROM), Imedias Kiadó, 2005

A II. Medgyaszay István emléktúra további résztvevőinek jegyzetei, kéziratai: Boza Kristóf, Farkas Zsuzsanna, Göllner Balázs, Havay Viktória, Szabó Eszter, Tóth Kata, Varga Anna, Varga Erzsébet, Varga Péter (az emléktúra szervezője), 2005

(kép-, szöveg- és HTML-szerkesztés: Rabb Péter)