Bevezetés

Az elmúlt években épült budapesti épületek, legyenek jók vagy rosszak, de kevés kivétellel mind „belesimulnak” a pesti életbe, a budapesti életképbe. Nem túl merészek, nem hökkentenek meg. Talán az élhetőség, a városképbe illeszkedés fontosabb, mint az építészek egyéni hangja. Az állami beruházásként megvalósuló épületeket amúgy is mindig sok kritika éri. Szem előtt vannak és a „látogatók” révén a közbeszéd tárgyává válnak. Így van ez egy színház, egy kulturális intézmény, egy múzeum esetében is és a mindennapjaink egyik fontos középületénél, a piacnál is.

A piac igazi találkozóhely, mindig is az volt, és mindig is az lesz. Fontos az emberek életében, a friss élelmiszer beszerzési helye, a termelővel való személyes kontaktus által válik megismételhetetlenné a találkozás pillanata.

A Lehel-téri piac 1999-ben

A piac, nekem

Gyermekkoromra visszagondolva kétféle piac élt boldog egymás mellettiségben a tudatomban.

Szüleim szülőfalujában Nagymamámmal sokszor mentünk árulni a falu kis terére, ahol sem épület, sem stand, bódé, vagy asztal nem volt. Az árusok, a kofaasszonyok, és kofaurak maguk hozta sámlikra, asztalszerűségekre, vagy a földre terített pokrócra, zsákra rakták a portékát. És mit árultak? A kertben termett mindenfélét, a kevésbé konyhatündér falusiaknak otthon gyúrt tésztát, lekvárt, tejet, sajtot, túrót, virágot, de emellett kézi szőttesek, hímzett terítők is helyet kaptak az áruk között. Ám a kofák nem is csak a napi bevétel miatt mentek ki a piactérre, hanem a jó beszélgetésért, hogy megtudják kivel mi történt a héten. Akkoriban falun hetente egyszer volt piac, szombaton. Fontos diskurzusok folytak itt a vasárnapi templomba menetel előtt. Emlékszem, amikor Nagymamám nem árult semmit, akkor is lementünk, csak beszélgetni.

Édesapám keresztanyja, aki tulajdonképpen a pótnagymamám volt, Pesten élt. Ünnep volt, ha hozzá jöttünk, de sokszor jöttünk, így a pesti piacozás rejtelmeibe is beletekinthettem. A leginkább szembetűnő az volt, hogy itt nem csak szombaton mehettünk piacra, és a pesti piacok teljesen más képet mutattak. Itt sem volt mindenütt épület, de bódék, asztalok minden árusnak jutottak. Egész utcahálózat volt egy-egy szabadtéri piac, mindenkinek megvolt a maga bejáratott útvonala, nekem pedig egy egész labirintus volt. Itt is ismert mindenki mindenkit, az árusok tudták ki vagyok, tudták milyen zöldségért, gyümölcsért, húsért jövünk. Emlékszem, amikor először vittek el a Fővám téri csarnokba… Óriási volt és hihetetlen, piac egy házban? Egy óriási házban, ami csak a piacé. Hát itt aztán volt minden, amit csak akartunk. Tátott szájjal néztem a halakat és a kismalacokat, a kofák igyekeztek egymást túlharsogni. Más világ volt ez mint falun.

Aztán felköltöztem Pestre. Sokáig nem jártam piacra, a környékünkön nem volt. Valahogy nem is éreztem hiányát. Amikor egy belvárosi albérlet lett az otthonom, a Ferdinánd-híd túloldalán, akkor vált újra rendszeres programmá a piacra járás. Ez volt a Lehel-téri piac, 1999-ben, bódésorokkal, kisvárosi piac hangulattal. Nem sokáig látogathattam el ide szombatonként, hamarosan zsörtölődni kezdtek az árusok és a környék lakói is, híreket kaptak, hogy megszűnik a piac. „Épül valami új.” - mondták. Aztán elkezdődött az építkezés és mindenki figyelte nap mint nap, hogy „mi lesz belőle”. A rosszalló hangok hallatói persze már előre nem szerették az épületet. Két évig épült. Addig másik piacra jártunk.

2002-ben aztán elkészült, megnyílt Európa legnagyobb fedett piaca, a Lehel Csarnok.

Egy kis történelem

A piac 1910 körül

Az 1800-as évek végén a Váci temető helyén létrejön a piac. A korábban itt álló sírkertet 1890-ben számolták fel, ennek a helyére települtek az árusok. Száz éven keresztül a városi és kerületi vezetésben többször felmerült a terület rendezésének ötlete, vásárcsarnok építése, de valahogy ez mindig meghiúsult.

A vásározás joga városi jog volt, ezt a jogot a középkorban rendszerint a király adományozta. A vásározás nem csak ranggal járt egy-egy városnak, hanem bevételeket is hozott a vámok és az adók révén. A vásárokon gazdára talált a lábasjószág, az élelmiszer, a textiláru is.

„A vásár a kereskedő és a vásárló fizikailag is létező találkozási pontja volt. Segítségével a város demonstrálhatta nagyságát, erejét, hiszen ha megérte, akkor messzi földről is érkeztek kereskedők, vásárlók” – írja Gerő András.[1]

A piac 1931-ben

Az 1890-es évek közepén az egyesült Budapesten negyvennégy szabadtéri piac és tízezer házaló biztosította a lakosok élelmiszerellátását. Ezek azonban a városnak sem gazdasági (az adóztatás nem volt ellenőrizhető), sem közegészségügyi szempontból nem voltak hosszú távon kielégítők. Kézen fekvő megoldásnak bizonyult az európai nagyvárosokban egyre terjedő vásárcsarnokok építtetése. 1892-ben nemzetközi (akkoriban ez még természetes volt) pályázatot írtak ki egy, a régi sóház telkén emelkedő központi vásárcsarnok épületére. A nyertesek közül Pecz Samu műegyetemi tanár tervezte meg a ma is álló Nagyvásárcsarnokot. Ez az épület egyaránt alkalmas volt nagybani és kiskereskedelmi árusításra is, tökéletesen megfelelt az igénynek, hogy ellenőrizhető legyen az áruforgalom. A Központi Vásárcsarnokkal párhuzamosan négy csarnok épült, főként Cziegler Győző tervei alapján. A Hold utcában, a Hunyadi téren, a Klauzál téren és a Rákóczi téren 1897-re már álltak a kereskedőket és termelőket befogadó épületek.

„…a XIII. kerületi polgármesteri hivatal meghívásos tervpályázatot tartott a Lehel téri piac rehabilitációjának tárgyában…az öt felkért tervező közül négy, továbbá egy meg ne hívott pályázó nyújtott be értékelhető dokumentációt.”[2]

A XIII. kerületi önkormányzat képviselő-testülete végül a Köztigon Kft és a vezető tervező, Rajk László pályázata mellett döntött.

Két kereskedelmi szinten, mintegy 318 üzlet található a csarnokban, alapterülete: 6.250 négyzetméter.

A kofahajó

„Ezek a hajók délről, Dunaharaszti felől hozták a kofákat Pestre a Nagycsarnokba, de nemcsak ezért hívták őket kofahajóknak, hanem mert ezeknek az oldalról kecses, ám elölről vagy hátulról meglehetősen bumfordi alkotmányoknak a két hatalmas lapátkereke a kofák sok szoknyájára emlékeztette a kortársakat.”[3]

Az épület már az építkezés alatt is nagy vitát váltott ki, azt gondolom, bármilyen épületet húztak volna fel a piac helyén, mindig lennének olyanok, akiknek nem tetszene az épület.

Mivel nem vagyok építész, szigorú szakmai szempontok alapján nem tudom értékelni az épületet. Csak azt a benyomást és azt a hangulatot tudom leírni, amelyek akkor érnek, ha körbesétálom az épületet vagy belépek a csarnokba.

„Most, hogy a csarnok elkészült, ki fejcsóválva, ki indulatosan, ki pedig csak értetlenül áll a létrejött produktum előtt. Szájára vette a város” [4]

Ez az épület meghökkent engem is, így nem csodálom, hogy azok az emberek, akik körülötte élnek, vagy bírálják vagy szeretik. Ha más érdeme nem is lenne az épületnek, az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a ház kapcsán elkezdtek az emberek beszélgetni az építészetről.

Nem szokott hozzá a szemünk az ilyen típusú épülethez, mint az ilyen típusú művészethez sem. Ez jelenti a legfőbb problémát a befogadó szemszögéből. A Rajk László által alkalmazott formanyelv, építészeti formaalkotás nincs, nem is volt jelen a magyar építészetben és így az emberek ízlésvilágában sem kapott eddig helyet. Bár a szovjet konstruktivista eszmék az 1920-as években szűrön, Kassák Lajos közvetítésével megjelentek Magyarországon, de a képarchitektúra-elmélet, mint kortárs jelenség csak egy bizonyos körön belül, elszigetelődve jelent meg hazánkban. Nem vált köznyelvvé, nem is válhatott azzá, hiszen olyan politikai tartalommal és radikális formanyelvvel állt a kor emberei elé, amit itthon nem tartottak kívánatosnak. Így, míg a környező országokban az építészeti téralakítás és konstrukciós elv újabb elemekkel és frissebb szemlélettel, újító elméletekkel nevelte ki a fiatal építész generációt, addig nálunk elfojtott érzelmek forrongtak, szigorúan csak a filmgyár keretein belül, ahol a díszlet-és látványtervezés megengedte a kísérletező alkotást. Ez a progresszív, szimbolista elemekkel tűzdelt építészeti, téralkotási nyelv nem kapott máshol teret. Rajk László első ez irányú megvalósult „kísérlete” a Műcsarnok előtt 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének alkalmából Bachman Gáborral együtt létrehozott díszlete. A Lehel téri piac esetében ez a konstruktivista íz a kontextus változása miatt közelebb áll a nyolcvanas évek posztmodern hullámához.

A felületes szemlélő számára is szembetűnő, hogy az épület elemei valahogy nem a hagyományos módon „kapcsolódnak” egymáshoz. Nem építészetileg értve, hanem mint a látvány egyes elemei. Olyan hatást keltenek, mint amikor gyermekkoromban igyekeztem összeilleszteni a Lego és a fa építőjáték elemeit, amelyeknek nem volt csatlakozási pontjuk, nem voltak egymással kompatibilisek, a végén mégis látványos, bár kicsit furcsa épületek születtek. Ilyesminek érzem ezt a csarnokot is. Furcsa, több helyről összehordott építőelemekből igyekezett az építész összeállítani a jövőnek szóló, de a múltban gyökerező épületet. Látni vélem arcán a játék örömét, és azt, hogy érezte, ezzel a játékkal sokak figyelmét, ha csak kicsit is, az építészet mássága felé irányíthatja.

„ A dekonstruktivizmus más ábrázolási tartalmakat helyez előtérbe. … valamennyi kísérletben közös a tökéletesség, a teljesség, a simaság és a komplettség elleni fellépés.”[5]

A posztmodern építészet jelentős sajátosságát viseli magán az épület, a dekonstrukciót. Az építőjáték effektus hivatalos megfogalmazása az úgynevezett montázs technika. Ennek a szerkesztési módnak az „építőkövei” az építészeti kontextus, az épített környezet elemei. A létrehozandó épület környezetének épületei ily módon az új alkotás elemeivé válnak. Jelen esetben az építész felhasználja a Nyugati pályaudvar fémvázas szerkezetét, a téren álló Árpádházi Szent Margit Plébániatemplom, a Westend bevásárlóközpont, a Ferdinánd-híd és a régi nyitott piac bódéinak elemeit. Megtoldva egy pár hajóablakkal, a kofahajó jelleget hangsúlyozva.

„Ennek a metodikai eljárásmódnak az eredményeképpen jött létre az a konstrukció, amit a felhasznált elemek autonóm statikai, dekoratív és egyéb tulajdonságai és kölcsönhatásai jellemeznek..” [6]

A színes elemek, a szabadon elhelyezett elemek állandó mozgásban tartják az épületet. Az az érzése az embernek, hogy a következő pillanatban már másik arcát fogja mutatni. (Mint régen a Centrum áruházak kirakatai, ahol gyerekként tátott szájjal bámultam, mi lesz a sivataggal és tevékkel a következő pillanatban.)

Persze nem mozdul, de dinamikussága kiszámíthatatlanná teszi, nem tudni, mikor bukkan fel egy színes, kiugró elem. A parkoló korlátai, a felhajtó „híd”, ami valóban híd arcot ölt, és olyan, mintha egy leszálló- vagy inkább felszálló pálya kezdődne itt, a Pompidou Központra (Piano és Rogers, 1971-77) emlékeztető, kívül haladó lépcsősor és rámpa, a hatalmas méretű sárga, óriásira nőtt „oszlopfejezetek” rám hívogatóan hatottak – gyerünk beljebb!

Hullámzó sárga és piros korlátok.

Kékre festett vázszerkezet, ami lenyűgöz. Lehet, hogy az ebben rejlő hagyományosság az, ami tetszik, próbálok elvonatkoztatni a kusza színes korlátoktól. A ritmikus vasszerkezet, felette ott az ég.

„A színeknek is van szimbolikus és praktikus funkciója: a tartószerkezetek kékek, a vízszintes tagozatok sárgák, a liftek, a lépcsők korlátai pedig pirosak. Ez a megkülönböztetés az építkezés során is könnyebbséget jelentett, de ha nem is tudatosodik az emberekben, a tájékozódást is nagyban megkönnyíti. Másrészt pedig, ezek a színek Budapest színei, a piros és a kék ráadásul a XIII. kerület színe is.”- mondja Rajk.

Hétköznapi nézelődőként a harsány színek nem is annyira harsányak a gyümölcsök, zöldségek zöldje, pirosa, sárgája és megannyi színe mellett. A belső tér a piacok megszokott kuszaságát mutatja, körben a „bódékban” és középen az asztalokon, összerakott ládákon árusító kofák igyekeznek árujukat eladni. A szép almát, a finom dinnyét, a friss húst keresők leginkább a vásárolni valókkal foglalkoznak, nem az épülettel. A tervezési koncepció az volt, hogy a belső eladótereket minden árus maga oldja meg, ezzel szabadságot adva a használóknak. A piac belső képe állandó változásban van, alakulnak a portálok, egy-egy bolt helyén újak jönnek létre, hol több, hol kevesebb árus lepi el a középső szabad teret. Valamiféle önszerveződő építészet alakult itt ki, amely folyton alakul. Bekerülnek az otthonról hozott, innen-onnan szerzett elemek, miközben az árusok az építész társává válnak az épület arculatának kialakításában. A piac területe pontosan megegyezik a régiével, sőt az építészek azt mondják, hogy az évtizedek alatt kialakult közlekedési útvonalakat is megtartották.

„Westernkocsma-szerű virágárus bolt, padlótól plafonig olaszcsempés hentesüzlet, kerti szerszámosra emlékeztető zöldségespult.” -ahogy Martinkó József írja.[7]

Piac, amelyet használunk…

Nagyon szeretjük, és boldogan fényképezkedünk az alig távolabb lévő Bécsben a Hundertwasser álmodta házak előtt, de hogy ilyen legyen nálunk? Köszönjük azt nem. Egy ilyen épület csak „elrondítaná” gyönyörű Budapestünket.

Mint ahogy imádjuk a prágai táncoló házat is, de nem hiszem, hogy ha a Duna-parton állna Pesten, elismeréssel nyugtáznák fővárosunk lakói. Ilyenek vagyunk. Minden, ami nem megszokott, ami extravagáns, mindaddig szép, amíg nem a mi városunkat, országunkat „díszíti”.

Ugyanilyen helyzetbe kerül az ember a Lehel-téri piacon, ami a miénk, de mégsem szeretjük, mert „furcsa”. Személy szerint nekem örömet okoz az, hogy hallatja valaki az egyéni hangját, merész és bele mer vágni egy olyan ügybe, amiről már előre tudja, hogy sokakban ellenszenvet kelt. De végtére is mi a baj ezzel a piaccal? Az árusok szeretik, nekik a vevő a fontos, és mivel hozzászoktunk a pláza dömping miatt, hogy az időjárás nem befolyásolja a vásárlást, ezért szívesen sétálunk be az épületbe a hideg vagy a meleg elől. Bent vásárlóként az a fontos, hogy sok szép árú, rengeteg portéka, kedves eladók fogadjanak. Azt gondolom, hogy az öreg nénik és bácsik már megbékéltek ezzel az épülettel, „Hogy ezek a fiatalok már megint mit találtak ki!” - felkiáltással. Persze lehet, hogy minden alkalommal fejcsóválva közelítenek a kofahajó felé, hogy minek ide ezek a sárga izék…

Visszatérve az épület jellegére. Amikor először láttam meg, természetesen engem is a színessége, a sárgára, kékre, pirosra festett elemek hökkentettek meg. Pedig régen biztos az Andrássy út vagy a Nagykörút házai is színesen pompáztak, csak nem ezt az arcukat ismerjük ma. Mint ahogy a görög szobrokat is gyönyörű fehérségükért is csodáljuk, holott azok is színezettek voltak eredetileg, csak hát az idő vasfoga… Nem kell annyira messze mennünk ahhoz, hogy felfedezzük, voltak korok, amikor Magyarországon is mertek az építészek színesen pompázó épületeket tervezni, és azok még meg is valósulhattak, elég az Iparművészeti Múzeum épületére gondolnunk, Zsolnay kerámiás tetejével, még ma is intenzív színeivel.

Lássuk bármilyennek, jónak, rossznak, szépnek vagy csúnyának: a piacot használják, életre kelt, posztmodernségével, színkavalkádjával jelen van Budapest életében.

Felhasznált irodalom és források:

Borvendég Béla: A Lehel piaca, Új Magyar Építőművészet, 2002/4, www.rajk.hu

Hamvay Péter: A vásári piactól a vásári ízlésig, www.hetek.hu

Kerékgyártó Béla szerkesztésében: A Mérhető és a mérhetetlen, Építészeti írások a huszadik századból, Typotex, 2004

Martinkó József: Élet és építészet, www.es.hu

Martinkó József: Piac Projekt, www.hg.hu

Rajk Judit szerkesztésében: Lehel; tér - piac - vásár - csarnok. Jelenkor Könyvkiadó, 2003.

A képek a felsorolt forrásokból származnak.

[2] XIII. kerület havonta megjelenő lapjából

[5] Heinrich Klotz: Útkeresés és revízió. In: A mérhető és a mérhetetlen, Typotex, 2004