ELŐSZÓ

Medgyaszay Budán álló épületeire már építészeti tanulmányaim megkezdése előtt felfigyeltem, majd körülbelül öt éve kerültem ismeretségbe dédunokáival, akiknek a háza ma Medgyaszay emlékmúzeumként működik (az építész saját háza). Több ízben náluk járva volt alkalmam megtekinteni a hatalmas életmű jó néhány darabját; ekkor tűnt fel sajátos formálási világa, figyelemfelkeltő megoldásai. Ebben a dolgozatban az életmű egy kis részét kiragadva, mégis átfogóan, a meghatározó elvekre összpontosítva igyekszünk bemutatni a XX. század elejének egyik jellegzetesen egyéni alkotójának munkásságát.

1. BEVEZETÉS

Medgyaszay István életművének kutatása még napjainkban sem lezárt, csupán megkezdett, s jórészt átfogó rendszerezésre vár. Ennek egyik oka lehet, hogy társadalmi megítélése a második világháború után – ’20-as és ’30-as évekbeli állami megbecsültsége okán - sokáig meglehetősen negatív volt. A magyarság eredetéről-rokonságáról vallott nézetei miatt ma is kétes megítélés alá esik, miközben műszaki-szerkezeti újításainak és páratlan tervezői tehetségének elismerése kevesebb teret kap.

Életének és munkásságának átfogó értékelésére elsőként Kathy Imre vállalkozott, s meg is jelentette monográfiáját 1979-ben – ám könyve terjedelmi okok és az akkori kultúrpolitikai elvárások miatt némileg „szűkre szabottra” sikerült. A Magyar Művészet az 1867 és 1914 közötti időszakkal foglalkozó kötete is meglehetős részletességgel sorra veszi alkotásait, pályája főbb állomásait, mint a kor egyik egyéni építőművészét. Merényi Ferenc a magyarországi századfordulóval foglakozó kötetében, majd Déry Attilával együtt írt későbbi könyvében (Magyar építészet 1867-1945) is említi Medgyaszay munkásságát, elsősorban „a vasbeton és a népies-nemzeti törekvések sajátos problematikájá”-ra koncentrálva, valamint kortársai véleményét megszólaltatva új, szokatlan elveivel kapcsolatban.

Gerle János és Makovecz Imre „Magyar építészet a századfordulón” című kötete is hosszabb szócikket szentel Medgyaszay Istvánnak; a XX. század ’80-as éveiben általuk (is) elindított szerves építészeti áramlat több törekvését is visszavezethetjük Medgyaszay néhány elvére, például a népi építés, formakincs alapul vétele stb.

A legutóbbi, egyben legátfogóbb munka Potzner Ferenc szerkesztésében látott napvilágot. Az építészet mesterei című sorozatban 2004-ben. A könyv minden eddiginél széleskörűbben tárgyalja – főként szemelvényeken keresztül – az építész életművét, bár még így is „inkább az építőművész jelentőségéhez méltó kutatás kezdetének, semmint summázatának tekinthető.” [1]

2. MEDGYASZAY ISTVÁN RÖVID ÉLETPÁLYÁJA

A XX. század elején járva számos kortársa közül egyéni útkeresésével tűnt ki az az építész, aki az elsők között alkalmazott vasbeton-építészetet Magyarországon, formálásával emellett mindvégig a nemzetit, magyart próbálva alkotni.

Medgyaszay István 1877-ben született Budapesten. Eredeti neve Benkó István, melyet aztán anyai nagyanyja után Medgyaszayra változtatott. Édesapja is építész, ipariskolai tanár volt. (Érdemes róla megjegyezni, hogy az első magyar – nyergesújfalui – cementgyár megalapítójaként tartjuk számon, valamint kísérleti betonépítményeivel részt vett az 1873-as párizsi világkiállításon.) Apja korai halála után már fiatalon kőművesinasként dolgozott. Saját bevallása szerint „az így közvetlenül szerzett gyakorlati érzékem egész pályámra lényeges befolyással volt.”[2]

1904-ben szerzett mérnöki oklevelet a Budapesti Műegyetemen, valamint elvégezte a bécsi Képzőművészeti Akadémiát, melyet Otto Wagner vezetett – ez élete egyik, pályáját végig meghatározó élménye volt.

A gödöllői művészekkel megismerkedve, némileg talán az ő - a népművészetet ihletadó forrásként, követendő példaként kezelő - felfogásuk hatására is indult el első népművészeti gyűjtőútjára, melyet aztán több másik is követett. A népi építészet formakincsét megörökítő gyűjtése Malonyai „A magyar nép művészete” c. munkájában meg is jelent.

1907-ben Francois Hennebique párizsi vasbetontervező irodájában tanulmányozta a vassal erősített beton tulajdonságait.

A második világháborút megelőzően ázsiai tanulmányútján népünk művészetének ottani gyökereit, „ősforrásait” kutatta – az innen erdő hatások szintén egész építészetét átszövik.

Többnyire magányosan dolgozott, rajzolót is csak nagyobb pályázatok esetén fogadott. Munkásságát 1952-ben ő maga így foglalta össze: „Tervpályázaton nyert első díjaim, illetve felépített tervezéseim: 5 kórház, 13 iskola és gimnázium, 8 színház, 6 bérházcsoport, 3 múzeum, 4 városszabályozás, kiállítás Lembergben és a Margitszigeten 13 pavilon. Terveim szerint épült Kazár bányászközség és a bányásztelep Gyöngyösön, Állami Opera átépítése, Műcsarnok helyreállítása, Venezia. A Műegyetemen 20 éve tartottam mint rendk. tanár előadásaimat népi építészetünkről, melynek üde hangulatát városi épületeimen is megőrizni törekszem.”[3]

Nevéhez fűződik az első magyar vasbeton-színház (Veszprém) és templom (Rárósmulyad) építése, valamint számtalan szabadalom és újítás.

Az 1948-ban bekövetkezett politikai változások érzékenyen érintették, s több mint 70 éves kora ellenére is dolgoznia kellett a VÁTI-ban, a KÖZTI-ben, végül a MEZŐ-IPAR-TERV-ben, ahol kisjelentőségű tervezési feladatokra (pl. mélypincék tervezése) vették igénybe. Munkaviszonyát csak halála évében szüntették meg, 1959-ben.

3.1. KORSZELLEM ÉS NÉPIES STÍLUSTÖREKVÉSEK MEDGYASZAY KORÁBAN

A nemzeti stílus kialakításának igénye egészen a XVIII. század végére, a nyelvújítás kezdeteinek idejére tehető - ekkor alkotta meg J.N. Schauff (egy csehországi születésű rajztanár) az általa – „az európai klasszicizmus keretei között” – tervezett „magyar oszloprendet”.

Hosszabb időnek kellett eltelnie, hogy a magyar nemzeti stílust a magyar nép művészetében keressék. Ez részben a politikai-társadalmi változásokkal is összefüggésben volt: a XIX. század első felében vált az egész nemzet ügyévé a nemzeti nyelv kialakítása-elterjesztése, s így fordultak a népköltészet, népdalok felé is. „Az egyedit és nemzetit keresve a romantika eltalált a néphez.”[4]. Ám akkor ez a törekvés még nem jutott el tiszta formában az építészet területére is; ugyan Széchenyi megfogalmazza a magyar építészet igényét, de ez valamiféle angol mintájú „gótizáló funkcionalizmus”-t jelent „a múltra, a keleti őshazára utaló” formavilággal.[5]. Ezt az eszményt az építészet nyelvén Feszl Frigyes próbálta megfogalmazni, s „a magyar ékítési mintákat fölhasználva az építőművészeti styl egy jellemző magyar vállfaját létesíteni” – Vigadója keleties ízét felfoghatjuk pusztán a „korabeli európai romantika keleties megnyilvánulásá”-nak[6], de a nemzeti építészet korai alkotásaként is a historizmus akkori meghatározó szellemiségén belül.

Lechner Ödön volt az, aki egész életművét a magyar formanyelv megteremtésének szentelte. Nemzeti stílusa „a szecesszió általános európai áramlataiba tagozódik” [7], de hatása mindenképpen óriási volt; stílusával, törekvéseivel iskolát teremtett. Magyar formanyelvének kialakításához Huszka József „ornamentikán alapuló […] népművészet-felfogásából indul ki”[8]. Lechner és követői bár tudatosan „magyarul” kívántak építeni, törekvéseik nem terjedtek ki átfogóan a tömegformák, térszerkezetek területére, s így csupán külsőségek maradtak: motívumok és színek, minták alkalmazása. Az ily módon „magyarosan” díszített épület térformája nagyrészt a kor nemzetközi stílusával egyezett. „A minden stílusban végtelenül jártas Lechner végül oda jutott, hogy elvetett minden stílust, […] hogy megkapja a síkot, a puszta falat […] hogy teret , sima teret készítsen a népies eredetű formáknak”, így akadálytalanul előtte állt „az új építészet lehetősége […] Nyugaton is ez történt, csakhogy más okból, más célzattal […] A nemzetit keresve, megtalálta a nemzetközit, az ázsiait keresve az európait, a sajátost keresve az egyetemest, az ősit keresve a modernet, aktuálisat.”[9] Ennek ellenére gyönyörű és méltán csodált épületeket alkottak, ám útjukon nem lehetett továbblépni, hosszú távon fejlődni.

A következő nemzedék képviselői túl kívántak lépni a puszta ornamentizáláson, a „nép lelkét, alkotásainak, életének szellemét”[10] igyekeztek megragadni, s ezt beemelni a „magas művészetbe”. Ez már Bartók népzenei gyűjtőútjainak korszaka, a népi kultúra kutatásának újabb, elemzőbb hulláma. Felfedezik a népművészet és a - benne is megőrzött – középkor mélyebb rétegeit, sőt elveit és tanulságait. E kor meghatározó csoportja volt a „Fiatalok”, köztük – többek között – Kós Károly és Wigand Ede. Építészetükre az említettek mellett a korabeli angol és finn példák is hatással voltak, melyek szintén alapul használták a középkort, valamint fontos volt számukra a „mívesség”, a természetes anyagok használata és az „emberi léptékű” gondolkodás. A „Fiatalok”„átvéve és megnemesítve, átesztetizálva alkalmazták a népi-paraszti építés hagyományait épületeikben, elsősorban a tájba illesztés, anyaghasználat, tömegalakítás és szerkezet, szerkesztésmód tanulságait hasznosítva”[11]. Bár utódaik kritikája gyakran hangoztatta, hogy a népi építés viszonylag kis léptéke városi környezetbe „nagyítva” groteszkké válhat, ám viszonylag kevés nagyléptékű alkotásuk részletgazdag formálásával nem hat esetlenül, s tereik kialakításában a - később kevesebbet méltatott - korszerű funkcionalitás is fontos szerepet kapott.

Medgyaszay István nem kapcsolható szorosan e csoport munkásságához, mert bár számára is meghatározó a népi hagyomány (népművészeti gyűjtőutak, kutatások), szemléletére nagy hatással volt mind Otto Wagner iskolája, mind a Hennebique-irodában töltött idő, valamint később az ázsiai-indiai tanulmányutak. A szerkezeti anyagok használatát is alapvetően más szempontból közelíti meg.

„Huszadik századunkkal együtt azután egyszerre új stílus virrad ránk. Finnországban Saarinen, Hollandiában Berlage, Ausztriában Otto Wagner építészek voltak az új építőművészet első hirdetői. Hirdették szóban, írásban és építésben, világszerte példát adó műveikkel, hogy a letűnt korok stílusának utánzása helyett saját korunk szellemében kell építenünk. A letűnt korok óta sok új szerkezet tűnt fel. […] Végül világosan kijegecesednek azok a szempontok, amelyekből az építésznek feladatát át kell tekintenie és lehető tökéletesen meg kell oldania. Ezek a szempontok: cél, anyag, művészet. E szerint elsősorban az épület célját kell világosan megismernünk, a benne majdan folyó élettel együtt. Telek, terv és belső téralakítás mind ettől függ. Második követelmény a rendelkezésre álló anyag lehető leghelyesebb felhasználása. Mindezek kielégítése után kerülhet csak sor a művészetre. Ebből azonban, mint tudjuk, az élő kor lelkületének kell tükröződnie, az őszintén alkotó építész művészlelkén keresztül.

A századfordulón a történeti stílusok elemeit még maguk az újító építészek sem tudják egészen elhagyni.”[12]

Építészetének egész életében meghatározó elvei jellemzik majd’ minden épületét. Ezen elvek pedig, a fentiek mellett: a szerkezeti anyagok szilárdságtani tulajdonságaik és a mindenkori szerkezetekben elfoglalt szerepük szerinti alkalmazása és formálása, valamint az az érzelmi elkötelezettség az építés iránt, mellyel a magyar népi mesterek formálták mindenkoron szerkezeteiket. Ezek mellett elkötelezett volt a „magyar stílus” használata mellett is, melynek eszmei gyökereit szintén a népművészetből vette.

„A mi korunk világnézetéből nem sok erőt meríthetünk. Most van forrongásban, alakulófélben. Két szélsőség küzd: a céljukat tévesztett, műszaki vívmányok okozta legridegebb anyagiság, melynek tévedései osztályharcokká torzulnak el és ezzel szemben a mindinkább erősbödő öntudatos átérzése annak, hogy egymással és a végtelen mindenséggel egységes életet élünk.

Az alkotóerő másik forrása és irányítója: nemzeti művészetünk ébredése. Ezt mindannyian átérezzük. Egyetértünk abban, hogy fajunk öröklött formavilágát népünk műveiben találjuk meg legtisztábban, tudjuk azt is, hogy ennek feldolgozása nem a kész, monumentális és modern magyar stílust jelenti, hanem olyan lelki örökséget, melyet több emberöltőn által megvetettünk, hogy utolsó leheletét annál nagyobb kegyelettel és becsüléssel élesztgessük önmagunkban. De ennek a megértésnek és becsületes kegyeletnek itt is voltak torzszülöttei. A belső lelki szükség nélkül való lármás kapkodás egyszerre letagadott mindent, hogy szerzett formakincsét ez új világból újra kicserélhesse. Abban tévedtek, hogy célnak tekintették a magyaros zamatot, holott az csak kísérőjelensége a lélekből való őszinte alkotásnak.”[13]

Korához képest egyedülálló felfogást képviselt a korszerű szerkezetek használata terén: az akkoriban újnak számító anyagban, a vasbetonban látta az építészeti formálás új irányát. Felismerve ennek lehetőségeit, már első vasbeton épületein előregyártott elemeket alkalmazott, többek között konzolokat, nyíláskereteket, gyámokat, mellvédeket, s „a vasbeton építészeti-szerkezeti alkalmazásában munkássága úttörő jelentőségű.”[14].

3.2. MEDGYASZAY FORMAVILÁGA

Medgyaszay, némileg szembefordulva saját kora stílusával is, a nem csak külsőségekben értelmezett „magyar stílus” megteremtésén munkálkodott.

1904-ben indul el a sorsdöntőnek bizonyuló népművészeti gyűjtőutakra, melyek megalapozzák a magyar stílus „milyenségéről” alkotott elképzeléseit.

Első útján, Kalotaszeg falvaiban találkozik Malonyai Dezső szervezett csapatával, s közéjük beállva további két évig Székelyföldön, Dunántúlon, Palócföldön gyűjti a magyar népi építészet emlékeit „A magyar nép művészete” című könyv számára.

A népi alkotásokban felfedezte mindazt a célszerűséggel párosult művészi egyszerűséget, mely meghatározó elvévé lett; s tapasztalta, hogy ezen egyszerűség hihetetlen változatosságot és eredményezhet, ha sokrétű gondolati tartalmat fejez ki.

Későbbi pályáján is igen gyakran hivatkozott rá, hogy tudását mind a népi építészet egyszerű mestereitől tanulta.

„Az elülső meg a hátulsó kicsi házból az ereszbe lépünk: […] A kieresztés felépítésében igen tanulságos. A grádicsot kétoldalt egyszerű, sima fal fogja közre […] A környezethez képest, széles, vaskos tagozatlan fal már külső alakjával is elárulja, hogy nehéz kő, hogy teher viselésére való: a forma, az anyag és a cél talál.

Erre a nehézkes falra állítják a könnyű, karcsúra faragott, ügyes faoszlopot, ebbe ültetik az eresz éle szerint a lábfát […] szándékkal állították ennyire ki, hogy minél alacsonyabb, minél könnyebb legyen az egész faalkotmány a fal tömegéhez képest, hogy annál ügyesebb legyen a magasságuk között való arány. És itt is megvan a szerkezet anyaga, célja, meg az alakja között való helyes összefüggés. Ez a jó hatás titka […] Az említett összefüggés nem olyan gyakori, mint amilyen természetes. A hazugság világában, városban és kastélyban bőven találunk olyan vas –és farészeket, amelyekről a hírneves építők el szeretnék hitetni, hogy kő, vagy a görög márványoszlopokat megcsináltatják fából, vagy bronzba öntetik. És erre a hamisságra több fáradtságot áldoznak, mint amivel egy igaz megoldást találhattak volna. A nép közelebb van a természethez, s nemcsak testben, hanem érzékben is egészségesebb. Egyszerű alkotásait, ha sohasem is látta az ember, egyszerre megszereti: olyan józan, őszinte, magáétól értetődő minden, annyira jó és igaz, hogy a legegyszerűbb kivitelben is szép.”[15]

A vidéken járva hatalmas mennyiségű rajzot, akvarellt és vázlatot készített, pontosan megfigyelve a szerkezetek és a díszítés egymáshoz viszonyított szerepét – későbbi munkáiban is az ott látottak szerint igyekezett alkalmazni. Ezekben ugyanis nem pusztán a formai megjelenést, motívumokat kereste, hanem ezek alkalmazási elveit – s ebben nagyban különbözött az előző generáció „magyaros” mestereitől. Mai szemmel (s főként saját korában) nagyon modern felfogás az, hogy az építészeti elemek a szerkezetben elfoglalt szerepük szerint formálandók meg, s esztétikai szerepük is nagyrészt ebből következik.

„A népművészetnek az említett esztétikai jelentőségén kívül lényeges gyakorlati jelentősége is van. A nép természetes, józan életmódja megnyilatkozik az alkotás és megmunkálás hihetetlenül egyszerű, egészséges logikájában, a szerkezet szellemes találékonyságában, kitűnő anyagismeretében és mindezek összefoglalásául: az egészséges, biztos tektonikai érzékben.

Amint a művészet tárgya a fönségesen egyetemesből alászáll a részletek felé, a művészet, a díszítőművészet, az iparművészet és a népművészet szintjére ér. A művészet azonban a legalsó, ősi rétegből meríti erejét, mert itt, a népművészet rétegében van a tektonikai és esztétikai formakincse.”[16]

Kerülte a „rátett” díszítéseket, igyekezett csupán az erőjáték, a szilárdsági viszonyok hű „megérzékítéséhez” szépet alkotni, s díszítéseket csak a kívánt helyen alkalmazni – miképpen azt a népművészetben is látta.

„Művészi elveim. A népek világküzdelmében csak erős és eleven kultúrával tarthatjuk felszínen magunkat. Ebben érintkezik a nemzeti cél a magasabb - örök – emberi céllal. Az eleven kultúra nem élősködik az idegen, elmúlt korok művein, hanem alkot újat a maga életéből, a maga lelkéből valót.

Alkossunk hát mi is újat, a mi életünknek valót, a mi népünk formakincséből és formáljuk azt a mi lelkünk szerint. És mindenekelőtt legyünk őszinték érzésben, formában és anyagban. Ne csináljunk vakolatból római kőpárkányt, ne öntessünk gipszből bécsi barokk márványcifraságokat és ne aggassuk azzal tele palotáinkat. A magyar ember szereti az egyszerűt, a világosat és a nyugodt komolyságot. Kevés szavú a nép igaz fia, férfiasan hallgat, de ha megszólal, értelmes és szabatos vagy ragyogó, virágos, mint a Kelet költészete. Legyünk mi is egyszerűek az építkezéseinkben, ne féljünk a nagy, nyugodt, sima felületektől; de ha díszeset akarunk itt-ott, az legyen igaz anyagból és egészen eredeti, legyen becsületes, legyen magyar és igazán szép”[17].

4. EGY SZERKEZETI ELEM „RÉTEGEI” MEDGYASZAY ÉPÍTÉSZETÉBEN

Medgyaszay építésről, építészetről vallott elveit jól végigkísérhetjük egy mégoly kevéssé hangsúlyos építészeti elemen is, mint a mellvéd.

Kitekintésként határozzuk meg ezen elem szerepét és formálását a történeti korokban. Egyszerű meghatározása a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „mellvéd - várfal, híd, terasz stb. szélén védelmül szolgáló, kb. mellmagasságú fal v. korlát.”[18]

Ezekre a célokra azonban nem mindig a „mellvéd” kifejezéssel illetett szerkezeti elemet használták; évszázadokon keresztül fejlődtek ki a ma látható formák is.

4.1. A BALUSZTRÁD MINT TÖRTÉNETI FORMA

Az ókor keleti kultúráiban e szerepre nem volt határozottan kialakult forma, csupán vastag fal-darabok láttak el ilyen funkciót; lényegében a római építészetben jelent meg az a forma, mely a későbbi korok mellvédjeinek kiinduló alapjául szolgált az attika, ekkor még viszonylag dísztelen külsővel, nem hangsúlyos elemként.

A romanika stílusában a mellvédnek hangsúlyozott védőfunkciója volt (a várak falain „az őrség számára kialakított járót kívülről keskeny nyilazó lőrésekkel áttört, pártázatos mellvédfal szegélyezi”[19])– anyaga általában tömör kő ill. tégla. Némely szempontból ide kapcsolható az ekkor született új architektonikus elem, „a törpegaléria vak árkádsora”[20] is. (Ez az elem - akár emeletessé sorolva – a toszkán építészet egyik legjelentősebb formaképző elemévé vált – híres példája a pisai dóm épületegyüttese.)

A gótika korszakától kapott másodlagos szerepet is a mellvéd – használati funkcióján túl díszítő elemként is szerepelt. A vázas építést forradalmasító korban természetesen a korlátok is áttört kőrácsból, mérművekből keletkeztek. Emellett megmaradtak a városok-várak védművek tetején „kőgyámokra ültetett, a külső falsík elé is kiugratott, lőréses, pártázatos mellvédű folyosók”[21] is.

Az antik újjászületésének korában a mellvéd is antikizáló kellett, hogy legyen. A reneszánsz „balusztrád (bábos korlát): a baluszterekből (korlátbáb: alacsony, középen kihasasodó, gazdag profilú kő- vagy faoszlopocska, amely fedő- és talplemez közé kerül) összeállított balusztrádot korlátok és mellvédek helyett a lépcsőknél, galériákon vagy karzatokon használták.”[22]

Mint az idézet is megfogalmazza, a korlátbáb/baluszter az oszlop egy „sajátos származék-formája”[23], de eredeti szerkezeti szerepét elvesztette, hiszen nem támaszkodik rá nagy terheket hordó gerendázat. Formáját azonban értelmezhetjük akár egy oszlop felülről érkező terhelés hatására jelentkező összenyomódásának ábrázolásaként is. Az itáliai reneszánszban két típusát különböztetjük meg: a szimmetrikus rómait és az aszimmetrikus velencei formát.

A francia reneszánsz, majd később barokk kedvelt eleme volt a párkányzat felett, a magastető eresze előtt végigfuttatott bábos korlát-sor (pl.a Louvre Lescot-szárnya, valamint a későbbi építések a nyugati szárnyban stb. ).

Az itáliai kora-barokk idején is szívesen alkalmazott motívum a párkányzatot lezáró balusztrád; leghíresebb példaként Bernini San Pietro elé épített kolonádját idézhetjük, de akár későbbi munkái közül is megemlíthetjük pl. a Palazzo Chigi-Odescalchit. E stílus későbbi időszakára is jellemző a baluszteres korlát és számos változata, hiszen ezek is elősegítették a barokk számára fontos erős plaszticitású és fény-árnyék hatású homlokzatok kialakítását.

A memorizmus további korstílusaiban jórészt továbbélt a balusztrád; a klasszicizáló, historizáló és eklektikus időszakok nem alkalmaztak lényeges újítást. Bár közben feltűnt az öntöttvas, majd az acél, mint szerkezeti matéria, de nem hoztak áttörést a formálásban, hiszen nem anyagi tulajdonságaik alapján, hanem egy „rájuk húzott”, de nem rájuk kitalált sematizálódó formálás szerint alkalmazták őket. E két anyag „hozzásimult az éppen uralkodó építészeti stílushoz – elsősorban az eklektikához – azt segítve néhány látványosabb eredményhez.”[24]

Mindezekkel párhuzamosan a reprezentatív (kő)építészet mellett kifejlődött annak köznépi megfelelője, mégpedig a „hivatalos” építészet formáinak és anyagainak egyéni átértelmezésével. A nagy történeti stílusokat a falusi környezetben épült templomok, kastélyok és kúriák közvetítették a falu társadalma felé. Eredetileg kőbe született, ám kezük alatt helyi anyagokból készülő elemeik némileg talán mímelték, ellesték a „hivatalos” építészet fogásait, de sok esetben a rendelkezésre álló anyagok (fa, tégla) tulajdonságai is belejátszottak a végleges formába.

A magyar népi építészet tornácainak formálása e folyamat jellemző példája. A faragott teljes magasságú, vagy csak mellvédfalról induló oszlopocskák kialakítása többek között a baluszter alakjából eredeztethető; természetesen átértelmezve és saját népi motívumok felhasználása mellett – és persze a rendelkezésre álló anyagok tulajdonságaiból kiindulva (melyek általában nem egyeztek az eredeti forma építőanyagával). Különösen szemléletesen mutatják ezt Balaton-felvidéki és alföldi példák.

4.2. ÚJ FORMÁLÁSI TÖREKVÉSEK

Új szemléletet a szecesszió (és ennek különböző nevű számos európai megfelelője) hozott: törekvése az új kor emberének új érzésvilágából fakadó művészet megteremtése volt – lehetőleg minden téren. A tág értelemben vett emberi környezet új felfogású, teljes átformálását kívánták elérni. Az akkorra kifejődött magas szakmai színvonalú, hatékony építőipar tudta teljesíteni e kor szellemében formált újító megoldásokat, de a díszítőmotívumok itt sem anyaguk-szerkezeti szerepük jellegéből adódtak, jórészt csak „rátétek” voltak – ennek köszönhetően a mellvédek, korlátok vonalvezetése is csupán szeszélyes, festői, ám tagadhatatlanul szemet gyönyörködtető.

E korszak azonban – főként az újítást előtérbe helyezve – utat nyitott a nemzeti, népművészeti vagy éppenséggel csak szigorúan konstruktív alapú „újításhoz” is, s ezekkel már majd Medgyaszayt is kapcsolatba hozhatjuk.

4.3. MEDGYASZAY MELLVÉDEI

Medgyaszay mellvédei mind formáikban, mind anyagukban, előállítási módszerükben magukon viselik az egész életmű meghatározó elveit: a népművészetet és a modern szerkezetiséget, ezen belül is a vasbeton használatát. A számos épületén megjelenő elem – néhány más formálási motívum mellett – jellemzően „medgyaszays” ízt ad a háznak, róla beazonosítható alkotójuk.

A vasbetonban felismerte a jövő építőanyagát, mely gyökeresen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint az eddig használt, évezredek alatt megszokott anyagok (kő, fa, tégla). Ez utóbbiak szilárdsági tulajdonságaikból következő formálását és szerkezeti kialakítását több ezer év alatt fogadta el, szokta meg és fejlesztette tökélyre az emberiség – ezzel szemben a vasbeton korszaka még csak akkor volt születőben; az ebből az anyagból készült műveket jórészt értetlenség fogadta;„Ney Béla például 1917-ben kategorikusan nyilatkozta ki, hogy „a vasbeton aligha alkalmas arra, hogy építőművészeti anyagnak tekintsük.””[25] Medgyaszay tisztában volt ezzel, tervezői következetessége mégis a vasbeton szerkezet alkalmazásához vezette. „A jövő formavilága ilyképpen lényegesen el fog ütni a múltétól. És számot kell vetnünk azzal is, hogy nagy időbe telik, amíg a klasszikus és a középkor tejességét elérjük. […]A jövő építőművészetét kialakító legfontosabb erő – az új világnézetünk – még erős izzásban van.”[26]

Külföldi tanulmányútjai során eljutott Párizsban Francois Hennebique irodájába is, ahol az ottani vasbeton-építés eredményeit megismerve dolgozott. (Hennebique 1892-ben a vasbeton épületszerkezetként való felhasználhatóságát az elsők között ismertette meg a világgal.) Itt a tapasztalatai megerősítették törekvései helyességében. A Hennebique-rendszer elve alapján ugyanis a vasbetonszerkezet a mérnöki számítással igazolt, pontosan kiszámolt geometria formai kivetülése. Medgyaszay alapvető kiindulása szintúgy ez volt, ám az általa alkotott forma a szerkezeti lényeg építész-szemléleten átszűrt megtestesülése - miközben annak geometriai és számítási igazolásai ugyanolyan precízek. Ezzel lényegében előtte járt a párizsi irodának, hiszen az anyagot már művészi kifejezőeszközként (is) alkalmazta.

Itthon aztán úttörő módon alkalmazta a vasbeton-építés új elveit. Első jelentős ilyen szerkezetű épülete a veszprémi színház, ahol az összes födém, tetőszerkezet, lépcső és páholy szerkezet, valamint nagy ablakai vasbetonból valók. Páratlan sokoldalúságára, kreatív készségére jellemző, hogy itt a teljes egészében üveg világítótestek is az ő újításai voltak. Élete során számtalan új megoldását/szerkezetét szabadalmaztatta, például akusztika, világítás, nyílászárók, stb. terén.

Elve mindig az újítás; formai kiindulása, alapgondolata gyakran a népi művészet volt. Ezen épülete magyarországi viszonylatban egyedülállónak számított (első vasbeton szerkezetű színház), de máshol is feltűnést keltett. 1908-ban, a bécsi nemzetközi építészkongresszuson a témával foglalkozó előadást tartott „A vasbeton művészi formálásáról” címen, melyben új elveinek bemutatására a már megépült veszprémi színház szerkezeti-formai megoldásait használta.

Ezeket az általa „vezérelveknek” nevezett téziseket eképp foglalhatnánk össze: a két anyag (beton és vasszál) együttdolgozásából viszonylag nagy teherbírás adódik, s együtt húzás és nyomás felvételére is képesek. Ha gazdaságosan építünk, csak a keresztmetszet húzott részébe teszünk vasat (hisz az vesz fel ilyen típusú igénybevételt) és csak az épp szükséges mennyiségű beton kerül mellé, míg a nyomott részbe a nyomást felveendő vagy hússzor annyi betont teszünk. Így alakul ki a szerkezeti elvárások alapján szerkesztett egyik (nyomott) részén zömök, vaskos, másik (húzott) részén keskeny, vékony tartó. Ám ahhoz, hogy vasbeton szerkezeteink „éljenek”, kifejezők legyenek, éreztetnünk kell bennük az erők játékát – miként tették azt eleink is már évezredek óta. (Medgyaszay mindig számos szerkezeti-formai összefüggést bemutató analógiát hozott példaként a történeti korokból, legfőképpen az általa legtökéletesebbnek ítéltekből, az ókori görög és a gótikus korstílusból).

Törekednünk kell a tartószerkezet teherhordásban elfoglalt szerepét megjeleníteni (az erők, terhek felvételét, azok átadását stb.); ennek bemutatására pedig a testvér-képzőművészetekben lelhetünk megoldást: a „cselekményt” kell ábrázolnunk, mégpedig az egyik utolsó és/de mindenképpen legjellemzőbb pillanatban.

Ez tartószerkezetekre levetítve az adott hatásra való tönkremenetel előtti pillanatokat jelenti, s így a „nyomott elemek, tehát a vasbeton oszlopok, a rácsos tartók felső övei domborúan, entázissal formálandók, a húzott elemek, a kötők, a rácsos tartók alsó övei stb. homorúan - negatív enthazissal – formálandók.”[27] Ezek után Medgyaszay még fontosnak tartja megjegyezni: „ezek a görbék az egyenestől azonban csak kevéssé térhetnek el, hogy a vasbeton szívós és merev anyagát helyesen jellemezzék.”[28]

Amellett, hogy a lényeges, kiemelt szerepű tartószerkezeti elemek (gerenda, borda, gyám és oszlop) az említettek szerint formálandók, bizonyos fokig ténylegesen kiemelendők, mint „főszereplők” az alárendelt szerepű részek közül.

Ez utóbbiak a térelválasztó és lefedő elemek közül kerülnek ki: párkány- és erkélylemezek, födémek stb. Kiképzésük egyenletes, sima, mert a bennük ható erők a fő teherviselő elemekhez képest kisebbek, kevésbé karakteresek; nem kívánnak kiemelt, határozott jellemzést.

Ilyen módon alakította az ablakokat is – vasbeton bordáik egyenletes hálót alkotnak, mert köztük nincsen hierarchikus teherviselési rend; formai megoldásuk „tisztára az ott szükséges művészi folthatástól függ.”[29]

Ebben rejlik Medgyaszay István páratlan korszerűsége; a felismerés, hogy a funkció és a szerkezet alapvetően kihat egymásra, valamint hogy ezek szorosan kapcsolódnak a formához, kifejezésmódhoz. Ezt az elvet komolyan véve, őszinte formálási törekvéseivel messze megelőzte korát és igen modern felfogást képviselt.

Ma, száz év multával természetesebbé vált a vasbeton használata, de a késő-eklektikus kortársak között ilyen igen „fiatal”, rövid múltú anyaghoz kapcsolódó elvekkel előállni és kiállni merész dolognak számított.

Azonban nem csupán alkalmazta az „új” anyagot, hanem kihasználta annak tulajdonságaiból származó előnyöket; miszerint nagyobb épületszerkezeti egységek előre legyárthatók – akár az építkezés helyszínétől távol. Olyan szerkezeteket, melyeket korábban csak a helyszínen, több elemből összeépítve lehetett elképzelni, Medgyaszay előregyártott, komplex vasbeton elemekből oldott meg: erkélykonzolokat, párkánygyámokat, pergola- és kerítésoszlopokat, nyíláskeretezéseket és nem utolsó sorban mellvédeket. Ez praktikus volta mellett költség-megtakarítást is eredményezett.

Mellvédeinek formálása sokféle, de bizonyos motívumok meghatározók bennük – mégpedig a népi építés tornác, kerítés és egyéb mellvéd-típusú elemeinek formái.

Ugyan ezek eredetileg mind fából készültek, de számos írásában is utal rá, hogy a fa és a vasbeton szilárdsági tulajdonságai bizonyos fokig hasonlítanak; mindkettő igénybe vehető húzásra, valamint nyomásra, ha más-más arányban is.

„Feladatunkhoz már sokkal közelebb esik e fa építészete. Itt már jelentékeny a húzószilárdság, tehát szerkezeteiben összetett igénybevétellel van dolgunk, mint a vasbetonnál.”[30]

Összehasonlítván a képeket, nem találunk egy az egyben azonos motívumot/motívumsorolást Medgyaszay és a népi építészet példái között. Ez annak köszönhető, hogy az építész tudatosan nem másolt, nem rátett díszítésként alkalmazta a látottakat /gyűjtötteket/, hanem a „magyar szellemet” próbálta átültetni.

„Medgyaszay István nem a Lechner-tanítványok közül való; az ő „iskolája” nagyobb és régibb, és ez az igazi magyar paraszt nép. Nála a magyaros dísz nem gipszből kiöntött, harmad-negyed kézből átvett szűrhímzéseknek a falra ragasztott utánzata, nála a magyar vonal nem parasztkapuk deszkafaragásainak az épület attikafalain való ízléstelen kierőszakolása: […] a paraszt fafaragásokat az ő egyéni ízlésével átdolgozva, az erkélyek és teraszok mentén alkalmazza: egyszóval nem az az elve, hogy a művéről csak úgy „ordítson” le a magyarosság, hanem finom ízléssel párosult szaktudással igyekszik az anyagokat a szokatlan modern köntösben bemutatni, úgy azonban, hogy kiérezhessük azon mindazt az erőt és mindazt a mozgást, mely a köntöstől elborított testben megvan.”[31]

A fenti, Homoród vidéki „ucc’ajtók deckáinak” és a további helyekről gyűjtött tornácok, kerítések stb. mintáinak megfigyelésekor azonban azért megtaláljuk azokat a kiindulópontokat és vonalvezetéseket, melyeket Medgyaszay is használt. A tulipános, szíves, fogazott motívumok tetten érhetők a mellvédek formálásában is – kicsit átalakítva, sorolva, egyszerűsítve – ahogyan azt a feladathoz szabta. Természetesen előregyártott vasbeton készítése esetén – főként abban a korban – nem lehetett túl filigrán, áttört formákat használni – de ez nem is volt cél. Tudjuk, hogy Medgyaszay alapvető formálási „vezérelvei” szerint a szerkezeti elemek a teherhordásban, tejes szerkezetben elfoglalt szerepük szerint jellemezendők, ily módon vizsgálva egy mellvéden belül nincsenek különböző szerepű részek (hacsak a két szélen, sarkokon levő, összefogó-erősítő szerepű „pillérecskéket” nem tekintjük annak, bár ezek nem mindenhol jelennek meg törvényszerűen). Ezek alapján indokolt a mellvédet homogén, egyenletes vastagságú rácsként kezelni, mely akár egy kőtömbből is lehetne faragva.

A népi motívumok felhasználásával kapcsolatban mindenképpen érintenünk kell azt a problémakört, mely ezen elemek formai eredetével kapcsolatban merül fel. Amint azt a balusztrád elterjedésével kapcsolatban már tárgyaltuk, a magyar „népi” tornácoszlopok nem minden eleme származik a „nép” eredeti, saját formakincséből – Medgyaszay korában már semmiképpen sem. A XIX. század végére már rengeteg történeti stílus befolyásolta kisebb-nagyobb mértékben a vernakuláris építészetet (román, gót, reneszánsz és leginkább a barokk stílus, majd annak továbbélései). Emellett természetesen megmaradt az a – Medgyaszay által is igen nagyra tartott – tulajdonsága, hogy az építésben használt anyagokat szerkezetben elfoglalt szerepük szerinti mértékben formálja és díszíti meg.

Így viszont Medgyaszay elv-és formaátvétele érdekes megvilágításba kerül: az általa átvett (népi) forma tulajdonképpen egy korábbi korstílus hatásaival bír, melyet azonban egyes kortársai (a szecessziós stílus művelői) már elvetettek. Mások viszont pont azokban az időkben kezdték újra használni a memorizmus építészeti megoldásait (némileg kultúrpolitikai-ideológiai hatásra); ám az ő alkalmazásukban a formák nem újultak, nem fejlődtek tovább, a korábbiakkal azonosak és merevek maradtak. Velük szemben tehát világosan látszik, hogy Medgyaszay az „intelligens” megoldást képviselte; törekedvén a megújulásra de egyben a nemzeti hagyomány kialakítására és megtartására is.

Hitt abban, hogy így újítható meg a kifáradó, utánzó eklektika és nemzetközies szemlélet után Magyarország építőművészete. Szeme előtt példaként a finnek és más északi népek példája lebegett, akik ezidőtájt hozták létre nemzeti alapú építészetüket.

4.4. ÁLLAGMEGŐRZÉS, IDŐTÁLLÓSÁG

Medgyaszayék korában még nem állt rendelkezésre a megelőző 50-100 év vasbetonépítési tapasztalata; úttörőként őnekik kellett kikísérletezni azokat az anyag-arányokat, melyeket helyesnek véltek, kialakítani a szerkezeti csomópontokat, megoldani a vízelvezetést stb.

Mint idővel kiderült, a beton sem „örökéletű” anyag, a vasbeton szerkezeteknek is szükségük van javításra. Mára ismert tény, hogy a megsérülő vagy kivitelezői, esetleg tervezési hibák miatt tönkremenő vasbeton szerkezetek igen nehezen javíthatók ki; hiszen nem lehet csupán „egy kis rábetonozással” javítani a helyzeten. Ahol a beton kitöredezik, és szabadon hagyja a vasszálakat, menthetetlenül megindul a korrózió. Sajnos ez történt Medgyaszay számos épületén is – ha nem is nagy és látványos léptékben, de megfelelő karbantartás, folyamatos vizesedés vagy egyebek okán („az idő vasfoga” –ha belegondolunk, majd’ százéves épületekről van szó!) mellvédei egy részén megfigyelhető a betonanyag kimállása.

A beton mechanikai, kémiai és fizikai okok miatt károsodhat. A legtöbb károsodástípus a kémiai korrózió csoportjába tartozik, mely mállás formájában jelentkezik Ezenkívül gyakoriak a fizikai károsodások: kristályosodás, valamint fagyás-olvadás vagy hőmérsékletváltozásból adódó térfogatváltozás.

A javítás előbb vizsgálattal, adatgyűjtéssel kezdődik. A beton javításának külön fokozatai vannak, a károsodás mértékétől függően. A javítás lehet: egyszerű kozmetikai javítás, betonszerkezeti javítás, valamint egyéb, igények szerinti munkálatok (vízzárás, statikai megerősítés).

A javítás a hiba jellegéből adódóan lehet foltjavítás, nagyfelületű javítás, üregkitöltés, de lehet repedések kitöltése, impregnáló rendszerek, hézagtömítő rendszerek alkalmazása, ragasztás is.

Magához a betonjavításhoz használt rendszerek a polimer betonok, PCC rendszerek vagy a lőtt beton. Alkalmaznak bizonyos esetekben öntömörödő betont is; olyan zegzugos helyeken vagy sűrű vasalás esetén, ahova csak folyással juthat el az anyag, s mindeközben nem osztályozódik szét, s önmagától tömörödik.

Legvégül egy külső felületvédő réteg felhordása zárja a munkafolyamatot. (Funkciója szerint lehet esztétikai vagy akár repedésáthidaló bevonat is.)

A javítási munkákon kívül még vannak megerősítési esetek is.

Ma leginkább a tartósságra, az elsődleges, megelőző védelemre törekszünk, hiszen sokkal egyszerűbb és gazdaságosabb a karbantartás, mintsem a felújítás.

5. ÖSSZEGZÉS

Medgyaszay munkásságát az állam is több ízben elismerte, hiszen számos épülete mára műemléki védettséget élvez; többek között lakó-és bérházak, a nagykanizsai színház, a Baár-Madas református líceum valamint az általa végzett belső átépítés és korszerűsítés is az Operaházban.

Számos területen évtizedekkel megelőzte korát – főként szerkezeti újítások terén (a „falkötővas helyesbített alakjának” meghatározása, a „vasbeton mennyezet” szabadalma, könnyű gipszkarton-szerű szerkezet használata még távol a gipszkarton „felfedezésétől” stb.), valamint fontos lépéseket tett a magyar népi építésből kiinduló nemzeti stílus kialakításáért – korszerű eszközökkel, korszerű felfogásban.

Mindezekért Medgyaszay Istvánra a 20. század első felének egyik tiszta hangú és eredeti, meghatározó gondolkodású nagy magyar alkotójaként tekinthetünk.

IRODALOM:

Balázs Gy. – Tóth E. : Beton-és vasbetonszerkezetek diagnosztikája I-II., Műegyetemi Kiadó, 1997

Balázs György: Beton-és vasbetonszerkezetek védelme, javítása és megerősítése I-II.,

Műegyetemi Kiadó, 1999

C. Jöckle-C. Kerstjens: Építészeti stílusok, A reneszánsz és a manierizmus, Terc, 2001

Déry A.- Merényi F.: Magyar építészet 1867-1945; Medgyaszay István

Kathy Imre: Medgyaszay István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979

Magyar építészet a szecessziótól napjainkig – főszerk.: Ritoók Pál, Kossuth Kiadó, 2004

Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémia Kiadó, Budapest 1992

Medgyaszay István: A vasbeton művészi formájáról, előadás, 1908

Merényi Ferenc: Magyar építészet 1867-1945; Medgyaszay István

Potzner Ferenc: Medgyaszay István /Az építészet mesterei sorozatban/, Holnap Kiadó, 2004

Szalai András: Népies törekvések a két világháború közötti magyar építészetben, ”Nemzeti stílus” – népies építészet, előzmények, 1989

Szentkirályi Zoltán – Détshy Mihály: Az építészet rövid története, Műszaki Könyvkiadó, 2000

Zádor Mihály: Romanika /Az építészet története- Középkor/, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1990

+KÉPEK:

Budapest, építészeti részletek – szerk: Lőrinczi Zsuzsa, 6 Bt, Budapest, 1999

Dercsényi B. – Hegyi G. – Marosi E. – Török J.: Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi és Társa Kiadó, 1992

[12] Medgyaszay István: Templomstílusok, Magyar református templomok, 1942

[13] Medgyaszay István: A Szt. Gellért-hegy kiképzése és a Nemzeti Panteon

[15] Medgyaszay István: Egy-egy székely házról, faluról, Művészet, 1905

[16] Medgyaszay István: Művészet és népművészet, előadás-kézirat

[17] Medgyaszay István: A veszprémi új színház

[19] Szentkirályi Zoltán – Détshy Mihály, 2000

[21] Szentkirályi Zoltán – Détshy Mihály, 2000

[25]Déry-Merényi: Magyar építészet 1867-1945

[26]Medgyaszay István: A vasbeton művészi formájáról, 1908

[27] Medgyaszay István: A vasbeton művészi formájáról, 1908

[28] Medgyaszay István: A vasbeton művészi formájáról, 1908

[29] Medgyaszay István: A vasbeton művészi formájáról, 1908

[31] Rerrich Béla: A soproni színház, Építő Ipar 1910/20

(kép-, szöveg- és HTML-szerkesztés: Rabb Péter)