SIKLÓD NÉPI ÉPÍTÉSZETE
BEVEZETÉS
2005 augusztusában egy hetet töltöttünk az erdélyi Siklódon, a Hargita megyei kis faluban a Siklódért Alapítvány felkérésére. A falu épített örökségének vizsgálata, értékleltár készítése volt a feladatunk.
12-en érkeztünk Siklódra. A faluban kedvesen, örömmel fogadtak bennünket. Két már nem lakott, de rendben tartott házban kaptunk szállást. A felmérésre kinézett házakban szinte kivétel nélkül szívesen láttak minket.
Siklód épületállománya még az erdélyi falvak között is kiemelkedő. A falukép egységes. Az épületek nagy része hagyományos építőanyagokból és technikákkal épült, melyeket a 1970-es évekig használtak. A lakóházak és nyárikonyhák között találunk néhány későbbi, a tradicionálistól eltérő anyagú és szerkezetű épületet. Újabb gazdasági épületek nincsenek. A faluképtől jelentősen csupán néhány épület tér el: a kultúrház, és a bolt.
A felmérő tábor során öt teljes porta (lakóház, nyárikonyha, sütőház, csűr, disznópajta, szénatároló) felmérésére került sor. Alaprajzi vázlat készült további 16 portáról. Az épületek nagy részét bejártuk, és alaptérképen rögzítettük funkciójukat, illetve kiemeltük a régi, illetve a hagyományos stílusban épült épületeket.
TELEPÜLÉSTÖRTÉNET
Siklód Maros és Hargita megye határán fekszik, a Kis-Küküllő völgyének vízgyűjtô körzetében, a Siklódi-patak völgyfőjében, a Sóvidék szélén. A falu tengerszint feletti magassága 800 m, legmagasabb pontja a Kő, amely 1028 méteren található.
Parajdtól és Szovátától 6-8 km-re délnyugatra, Marosvásárhelytől 60 km-re keletre fekszik. Marosvásárhely felől Makfalváig aszfaltozott főúton közelíthető meg. Makfalvától a 16 km-es távolságot Szolokmán és Küsmödön át kavicsos országúton tehetjük meg.
A falut minden irányból a Hargita hegylánca veszi körül. A hegyek a határt külső és belső földekre osztják. Manapság csak a belső földeket művelik. Nagyfokú elzártsága magyarázatul szolgál az archaikus kultúra megmaradására.
A hagyomány szerint a falu a tatárjárás idején keletkezett, két kecskepásztor alapította. Ősi helyei az Alfalu és a Murva voltak. A határában levő Nagykő nevű hegy nyugati aljában a Városhelynek nevezett helyen egykori település nyomai látszanak, a hagyomány szerint ez volt eredetileg a falu helye. Ettől délre, a falu feletti Szőlőbérc élén római őrtorony nyomai találhatók. A Városhelytől északnyugatra eső Klastrombércen a hagyomány szerint egykor kolostor állt. Az 1661-es törökdúlás idején a lakosság a Dávidvára nevű helyre menekült, ahol védművek nyomai láthatók. Ez az ősi védelmi hely a helyiek szerint a tatárjárás idején keletkezett.
Siklód előző templomának 1948 előtti állapota:
- első temploma 1635-1645 között épült, ez 1951-ben lebontásra került, e templom léte bizonyíték arra, hogy a falu helyén már a középkorban jelentős település volt
- új temploma 1994-ben készült el Kós Károly tervei alapján
- harangtornya 1784-ben épült, 2005 tavaszán újrabádogozták
- 1817 pünkösdtől 1818 szeptemberig nem volt eső a faluban és éhínség tört ki
- 1848. február 8-án és 1899. február 22-én nagy tűzvész pusztított, míg 1902-ben a Murva, 1951-ben a Papszer égett le
- a trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye parajdi járásához, ma Etédhez tartozik
- 1946-ban 1578, 1992-ben 493 lakosa volt, ma kevesebb, mint 400-an laknak a faluban
- a falu teljes létszámban magyar nemzetiségű, református
- Péterfy László szerint Siklód első lelkipásztora Kébédi Péter volt 1694-ben, az 1998-ban érkezett Dezső Tibor Attiláig harminc pap szolgálta a református gyülekezetet, köztük a templomépítő Incze Zoltán
- a jelenlegi lelkész feleségével másfél éve él Siklódon
- a falu első kántortanítója Sófalvi István volt 1728-ban, az utolsóig, Kelemen Sámuelig (1952) húsz tanító oktatta a gyermekeket
Viski Károly 1909-ben járt Siklódon. Megfigyeléseit egy tanulmányban írta, rajzolta le, mely a Néprajzi Értesítő XII. 1911. 2-3. számában jelent meg.
A siklódiak vidám, jószívű emberek voltak a múlt század elején, cseresznyetermelésükről híresek. A falu csupa székely volt akkor is, csak egy kőfaragó talián lakott ott. Fő foglakozásuk a földművelés, gabonatermelés volt. Korábban, még a XIX. század közepén is fafaragásból éltek. Télen még ekkor is sokan faragtak, a tordai vásárokról nem hiányozhattak, a nagy oláh konkurencia ellenére sem. Erdélyben Kós Károly becslése szerint 15-20, ácsolt ládákra szakosodott falu volt, akik vásározni jártak. Ezek egyike volt Siklód. A kapott pénzt gabonára váltották, hiszen a faluban a pénzt csak a kocsmában tudták elkölteni. Földjeiket legelőnek, kaszálónak használták, nem vetettek. Az erdő volt az élet forrása.
Később az erdők nagy mértékű pusztítása miatt szabályozták a fák kivágását, így sokan rákényszerültek a rossz, köves föld megművelésére, búzát vetettek. Sokan gazdasági munkásként az Alföldön dolgoztak.
Legjobb építőfának a szilt tartották, mivel azt nem rágta meg a szú. A XX. század elejére a szil már teljesen eltűnt, cserefával helyettesítették. Ám ezt is csak a Szék havasáról tudtak hozni, pénzért. Korábban a ház építése nem került pénzbe, kalákában dolgoztak. A tetőfedés még ekkor is úgy készült. Az új ház rendszerint a régi mellett épült, ha volt hely, ugyanazon a telken. Egy család egymás közelében lakott. A ház mindig a legfiatalabb fiúra szállt, a lány gyermekeknek nem építettek.
Ekkor még az utcák mellett nem voltak házak. Az utcákat már elnevezték, de még két szer is volt a faluban, Papszere és Tulsószer. Az utcák, szorosok a szereket kötötték össze. Viski kutatásai szerint ez korábban, a XVII. század elején is így volt. Az utcákat 1819-ben szélesítették ki. A falurészeket, utcákat általában családokról nevezték el.
Ma Siklódon szinte csak idős emberek élnek. Gyermekeik városba költöztek, sokan Magyarországra. Az emberek a kis nyugdíjukból élnek. Állatokat tartanak, lovat, tehenet, kecskét, birkát, baromfit. Kaszálnak a falu határában. Azokat a házakat, melyekben már meghaltak a lakók, az örökösök továbbra is gondozzák, rendben tartják. A melléképületeket, esetleg a kertet is használják, a lakóház berendezéseit pedig meghagyják eredeti állapotukban. Így néhány néni három házat is rendben tart. Ha vendégek érkeznek a faluba, ezekben a házakban biztosítanak nekik szállást olcsón.
Siklód főterén véget érő országút a világ vége, ahogy valahol olvastam.
Az országút szilárd burkolat nélküli, kavicsos. A faluközpontból köves út kanyarog fel a felső utcákba, de a kisebbekben csak füves ösvény van. A köves utakat 2003-ban homokos kaviccsal szórták fel. Az utak minőségük miatt nagyobb esőzések után autóval szinte járhatatlanok, a víz lemossa a kavicsréteget, barázdálttá teszi az utat. A beomlott árkokat ilyenkor a falu markolójával teszik rendbe.
A településképet elsősorban meghatározó elemek az épületek, melyek szabálytalanul, a terepalakulatokat és a telkek organikus elrendezését követve helyezkednek el a portákon. A magaslatokról a dús növényzet miatt az épületeknek csupán a teteje látszik, a település teljesen beleolvad környezetébe. A falukép fontos eleme a szabálytalan, zsákutcás, burkolat nélküli úthálózat. Különösen értékes a sok gyümölcsöskert, melyek a lakóterületek között helyezkednek el, ezzel változatosabbá téve a település megjelenését. A falu központjában két bolt és egy kocsma található, továbbá itt kapott helyett három emlékmű, egy első világháborús és egy második világháborús, valamint egy millenniumi emlékmű.
A központtól feljebb helyezkedik el a templom a mellette álló harangtoronnyal.
A templom mellett van a falu iskolája, ám a gyermekek kis létszáma miatt már csak az alsó tagozatosok tanulnak Siklódon, a felsősök a szomszéd faluba járnak át. Mivel az iskolában csak egy tantermet használnak, az épület mára rossz állapotba került. Külsejét látva nem is gondolnánk, hogy még használják.
Új házak nem épülnek Siklódon, egy évek óta vakolatlanul álló téglaház kivételével. Néhány ház azonban már felújított, fürdőszobával, angol wc-vel rendelkezik. A felújítások a ház külsejét nem érintik, így a faluképet nem változtatják meg, nem rontják el.
TELEKELRENDEZÉS
A XX. század elején a telkeket, főleg a vérrokonok egymás között, nem kerítették el. A falun átvezető ösvények kapukon, telkeken, néha csűrökön is keresztül mentek. A kerítés az állatoknak volt, nem az embereknek. Jellemzően deszkából, esetleg sövényből készült.
Viski (akárcsak mi idén nyáron) különböző telekelrendezéseket talált a faluban. Az elrendezés a telek lejtésviszonyaitól függött. Néhány szabályszerűséget azonban megfogalmazott.
-A ház ritkán került utcafrontra, a csűr és a disznópajta gyakrabban, ezek ajtaja sokszor az utcára nyílt, bár ez abban az időben már tiltott volt.
-A ház nem nézett a hegyre, az azonban változó volt, hogy háttal vagy oldalával fordult-e felé.
-A csűr bütüjével fordult a hegy felé, mert így nem folyhatott be a hegyről lefolyó víz, földje száraz maradt.
-A csűr általában a házra merőlegesen helyezkedett el.
Közel száz évvel később mi ettől részben eltérő telekelrendezéseket találtunk Siklódon.
A lakóház, egy-egy kis utca házainak kivételével, a hegyre közel merőlegesen helyezkedik el a telken. Ám hogy keletre vagy nyugatra néz, teljesen változó. A házak többnyire kis előkertet kaptak, és Viski leírásától eltérően mindig az utcához legközelebb kapnak helyet.
A csűr elhelyezkedése megváltozott. A legtöbb esetben majdnem merőlegesen helyezkednek el a házra, így hosszabb oldalukkal néznek a hegy felé. Eszerint Viski ott járta óta 90 fokkal elfordultak, bár akkor oka volt tájolásuknak.
KERÍTÉSEK,KAPUK
A XX. század kerítések nagyon egyszerűen készültek. Ezeket tövisből, sövényből vagy deszkából készítették.
A kerítésekkel ellentétben a kapura nagy gondot fordítottak. Korábban sok nagykapu (amit ma „székely kapu”-nak hívunk) volt, de ekkorra a legtöbb elpusztult a különböző tűzvészekben. A legrégebbi, amit Viski talált, 1847-ből való volt. Galambbúgos kaput csak egy volt, a pap telkének kapuja. A kapufélfák faragottak voltak, de díszítésük nem volt túl változatos. Szinte minden csűr kapu sarkán megjelenő díszítés, mely ma is jellemző:
A régi kapuk elpusztulása után az erre vonatkozó szókincs is eltűnt, a kapu részeit igen körülményesen nevezték: pl. kis kapuföle tornácza. Korábban a kapukat nem festették, de ekkor már elterjedt a festett díszítés, bár itt még csak a frízen. A festés valószínűleg Sóvárad, Szováta felől került Siklódra.
A kerítést, a kaput és a házat szöggel egymáshoz erősített fákkal kötötték össze.
Ma a kiskapuk a jellemzőek a faluban. Szinte minden portán ilyen van, de néhány székely kapura is akadtunk azért. A legarchaikusabbak íves vonalvezetésű nagykapuból és fedett félköríves kiskapuból állnak. Néhány kő oszlopok között áll, a legtöbbnek a tartószerkezete már faoszlop, melyet kő lábazathoz erősítettek. Ami változás történt azonban Viski látogatása óta, hogy a kiskapuk kis nyeregtetejét oldalról bedeszkázták. Ezt a lezárást faragásokkal díszítik. A kerítés ma sem jellegzetes.
A LAKÓHÁZ
Siklódon a lakóház jellemzően három osztatú, egy bejárattal rendelkezik. Fala zsilipelt boronafal, melyet kívülről és belülről betapasztanak és vakolnak. Tetőszerkezete torokgerendás fedélszék, fedése hódfarkú cserép, a felújított épületeken hornyolt cserép. A tető formája kontyolt tető, de ezen belül változatos kialakításokat találunk. A kontyolt tetőhöz kapcsolódik egy kontyolt vagy deszkaoromzatos, esetleg csonkakontyos keresztirányú tömeg, de olykor csak egy laposabb hajlásszögű félnyeregtető. A házakon kémény nincs, még manapság is füstös padlások a jellemzőek. A födém mestergerendás pórfödém. A padló hajópadló vagy döngölt föld, ez utóbbi főleg a konyhában jellemző. A ház két oldalán, a bejárat oldalán és a pince oldali homlokfalon tornác fut végig, mely a bejárat előtt kiszélesedik. A szélesebb részen körülbelül másfél méter, a keskeny részén alig 50-60 cm széles, ezt gabona, hagyma szárítására használják. A tornácoszlop faragott. Az ablakok jellemzően pallótokos ablakok, főleg a tornácra nyílnak, de egy szobából gyakran néz egy ablak a ház háta mögé is. Az ablakok száma eltérő, de jellemzően 7-9. Siklód hegyoldalon való elhelyezkedése miatt minden telek lejtős. Ezt kihasználva a házak völgy felőli helyisége alatt pince kap helyet, melynek fala kő. Kő használatára a Sóvidék közelsége ad lehetőséget. A lejtés miatt a tornác sokszor az utca szintje fölé lóg 2-3 m magasan. A lakóházra néhány esetben mellékhelyiség tapad, fáskamra vagy a régi kemence.
A vezetékes ivóvizet a telkekre, még a villanyt a házakba is bevezették. Az ivóvizet egy forrásból gyűjtik össze, nagyobb esőzések alkalmával azonban a víz ihatatlanná válik.
A házak berendezése sok helyen még szinte ugyanaz, mint száz éve volt. Az ágyak, padok, szekrények igen régiek, az egyik ágyra 1896-os dátum volt festve. Egyes padlásokon még megtalálható a szúszék. A ruhák még ma is a nagyház mestergerendáján lógnak. Sok a hímzett szőttes, terítő a szobákban. Ez volt jellemző Viski idejében is, így a ház rakottnak, zsúfoltnak, színesnek tűnt.
Viski a ma jelenlévő háztípusról még azt mondja, „újmódi, szinte idegen ebben a faluban. De elég van már belőle és mostanában ez a legszokottabb forma.”
Az első ilyen ház 1839-ben épült. A XX. század elején még keresztvéges boronafalú házakról beszél, azonban az újmódiról már azt írja, sasok és „ajtó- és ablakmejjéki” függőleges fák közé szorított, tehát zsilipelt boronafaluk van. Ezeken már –a korábbiakkal ellentétben- nincs koszorúfa, a szarufák a fiókgerendák végébe csatlakoznak. A szegények házain az oszlopok közé a rakófák helyére sövény került, mivel a fát messzebbről (Szék havasáról) kellett hozni, és fizetniük kellett érte. A sövényt vízszinzes karókra fonták.
A ház földjének meghordása után néha táncot rendeztek, hogy a földet betömörítsék. Egyes esetekben a csűr földjével is így jártak el. Innen ered a csűrdöngölő tánc neve, mely legényes tánc utánzása, kifigurázása.
Siklódon a házakat a XIX. századig zsúppal fedték. Az első cserépfedés 1846-ban készült. Viski idejében már Siklódon is vetnek cserepet, de nem rendszeresen. Inkább a környező falvakba, főleg Makfalvára járnak cserépért. Említést tesz néhány zsindelyezett házról is, de ezt a cserép utánzásának, hasztalan úrhatnámságnak tartja.
A lakóházat ekkor már kívül és belül is tapasztják, de a korábbi házakon még azt látja, csak belülről tapasztottak, akárcsak a csűrök, pajták még az ő idejében is.
A szegények házai a disznópajtával egybeépültek, és mindkettő az utcára nyílt. Ez az épület szerkezetében hasonlít a csűrre. Szintén erre a szerkezetre hasonlít a lakóházak azon típusa, melynek eresze(középső helyisége) a padlással egybenyitott. Sok esetben ilyenkor az ereszben szénát tároltak. Ebben az időben a legtöbb három osztatú ház XVII. századi két osztatú ház kiegészítésével épült. Sokszor a középső rész, az eresz nincs feltöltve, ez is a csűr szerkezetére utal. Néhány esetben a talpfa az ajtó alatt megszakad.
A tornácnak erre az időre már több változata kialakul: „néhol előre rug, sőt jobbra, vagy balra elnyúlik s a kamara is kitelik belőle az ereszből nyíló ajtóval”.
Viski tipikus siklódi háznak már az ereszes, tornácos házat mondja. A XX. század elején már minden második- harmadik ház ilyen a faluban. Ez a háztípus a környékbeli falvakra nem jellemző.
Az ablak- és ajtótok mélyített faragással díszített. Az ablakokon ebben az időben még mindig volt ablakrács („rostéj”) melyet kívülről erősítettek az ablakra. Néhány esetben nyitható volt. Mi ilyet már egyáltalán nem láttunk. A mestergerenda alsó síkja sok esetben faragott volt. Sok az 1700-as években készült. Faragása jellemzően a kötelet utánozza. A díszítés közepén általában volt egy lyuk, melybe a motolla egyik végét helyezték. Később ezt a lyukat egy a mestergerenda oldalához rögzített vas tartóval helyettesítették. Ilyenek még ma is vannak a házakban. A motolla alját egy mozgatható lyukas fába állították.
Lakóházak Viski korából:
Lakóház 2005-ben:
MELLÉKÉPÜLETEK
A melléképületek nem változtak jelentősen a XIX. század eleje óta. Viski leírása szerint a búzaszín alja három osztatú volt akkor is, felül a szalmás gabona kapott helyet. A legnagyobb melléképület a csűr volt, akárcsak ma. Alul két pajta volt, padlása a takarmány és a szálas gabona tárolására szolgált. Mindkét bütüjén továbberesztették a tetőt, az egyik oldalon nyári faragó műhely volt alatta, a másikon tároló, a kereket, szánt tárolták ott. A cséplést a csűrben végezték. A csűrkapuk kapufélfája faragott volt.
Jelenleg a telkeken általában van csűr és szénatároló, helyenként nyárikonyha is. A csűr és a szénatároló egymásra közel merőlegesek.
Az épületek favázas szerkezetűek vagy keresztvéges boronából épülnek. Sokszor ezek kombinációja is megtalálható. A zsilipelt borona szerkezet használata a viszonylag rövid tölgyfa elemekkel magyarázható. Néhány esetben a boronakitöltést már téglafalra cserélték.
Akárcsak száz éve, most is mind a csűr, mind a szénatároló kétszintes, alul az állatok, felül a széna kap helyet. A csűrben kétszintes kocsi beálló van, ahonnan a széna felrakható a padlásra. A tető formája kontyolt vagy oromfalas nyeregtető, esetleg a két végén különböző, a Viski leírásában szereplő tető túllógások mára eltűntek. A tető fedése, akárcsak a lakóházon, itt is cserép. Néhány esetben a melléképületek összenőttek, L alakú épületet adva. A régebbi kapufélfákon még mindig megtalálhatók a Viski által lejegyzett faragások.
A nyárikonyha vagy a sütőház épülhet a lakóépülettel egyben is, de sokszor készül különálló épületként. Előfordulnak – esetenként külön tetővel lefedve – szabadtéri, úgynevezett vasutas kemencék is. A nyárikonyhák szerkezete általában a lakóházzal egyezik meg, de egy helyiségből áll.
TŰZHELYEK
Viski idejében sok fajta tüzelő volt megtalálható a faluban. A legegyszerűbb állandó tűzhely a házon kívül épült katlan volt. Néha volt mellette sütőkemence is. A kőből, palából, sárból készült kemence sokszor kapott helyet az ereszben. A legegyszerűbb házbeli tűzhely a cserény volt. Neve alapján korábban vesszőből fonták, de Viski idejében már kőből, palából rakták és tapasztották. A füstöt a cserény és a kemence fölött elhelyezkedő csonkagúla alakú, gerendából készült vagy vesszőből font kuptor/kuktor vezette el. Ebből az oldalán lévő lyukon keresztül jutott a füst a padlásra, nem végződött kéményben. A padláson lévő része tapasztott, mérete 3x2x1 méter. Amikor a tüzet már elemelték a földtől, rátették a gógányt, ami vesszőből font füstfogó, akárcsak a cserény, de ebből már kürtő vezeti el a füstöt. A kürtő szája elé a padláson néhány esetben már került szikrafogó is. A kürtő mérete már kisebb, mint a kuptoré volt, 1,5x1x1 méter. A gógányt egyes esetekben betapasztották.
Ha a gócz oldala nem vesszőből font, hanem cserépből rakott, cserepes a neve. Mind a gógány, mind a cserepes egyik oldalát faragott láb támasztja alá. A négyszögletű cserepeket itt kajhának hívják. E névből arra lehet következtetni, hogy a cserepes a szászok felől érkezett a faluba. A cserepesnek van egy párkánnyal kerített alapja, erre raktak két oldalán (egy oldalán és hátul) lapos köveket, és betapasztották. A másik oldalra került a faragott láb. Erre rakták a cserepes füstfogót. Általában két sor kajhát raknak, melyek alá, fölé és néhány esetben a két sor közé is fából készült szorító került. Annál módosabbnak számított a cserepes, minél több kajhája volt, de két sornál többet nem raktak. Lapos kővel fedték, és tapasztották mind a tetejét, mind a belsejét. Két fajta csempe volt. A verescserepes mázatlan kajhákból készült, ezek a régebbiek. A zöldcserepesek kajháin zöld máz volt. Ezek vonalai kevésbé élesek a mázolás miatt. Néhány esetben több színt is használtak, ekkor a kajha sárgásfehér alapon zöld, kék, sárga. A XX. század elején már a legtöbb cserepes mázas cserépből készült, de ezek mintái kevésbé változatosak, és kevésbé domborúak.
A cserepes nemcsak fűtőberendezés, hanem a világítás is. Itt még a családi élet elsősorban a tűz körül, nem az asztal körül zajlott.
Próbálkoztak vasfüttővel is, de nem terjedt el, a cserepest jobb fűtőberendezésnek tartották.
Viski még a cserepesek (kandallók) különböző típusairól számol be, tanácsokat ad, hogy találjunk minél régebbi csempéket (kajhákat), ám mára már ezek is eltűntek. Mi már csak egyet találtunk, az egyik udvarban egy olyan kis házban, melyet a kollektivizáláskor, a ’60-as évek elején „hoztak haza” a család cseresznyés kertjéből. A cserepes csempéjének rajzát megtaláltam a Viski által lerajzolt kajha-minták között.
Ma sparhelten főznek, és azzal is fűtenek. Az udvarokon a lakóházhoz vagy a nyári konyhához kapcsolódva még megtaláltuk a kemencék helyét, de ezek többnyire már nagyon rossz állapotban vannak, beomlottak.
A TEMPLOM
Siklód első temploma 1635 és 1645 között épült, de azt a csúszós talaj miatt sokszor kellett javítani, újjáépíteni. 1827-ig négyszer javították. Az 1868-as és ’71-es esőzések alkalmával meghasadozott a fal, ismét javítani kellett. 1903-ban panasz volt a keleti falra, 1911-ben, majd 1913-14-ben megint nekirugaszkodtak volna az építésnek, akkor a háború szólt bele. Mindig új templom építését tervezték, azonban rendszerint csak javításra futotta az adományokból. 1947-48-ban a délkeleti fal végigrepedt, emiatt Kós 1948-ban tervet készített egy új templomról. A lebontást még sokáig ellenezték a faluban, sajnálták a több száz éves templomot. Ám 1951-ben a nagy esőzések miatt mintegy 2m2 fal beomlott, a templom életveszélyessé vált. Ekkor lebontották.
A bontással egy időben a parókia telkére egy imaházat építettek, hogy amíg az új templom megépül, ez helyettesítse azt. A hatóságok ezt templomnak minősítették, ezért nem adtak engedélyt Kós terveinek megvalósítására.
1989-ben meghalt Ceausescu, lehetővé vált a templom megépítése. Az alapkőletétel 1991. június 23-án volt.
Álláspontuk szerint a templom fontosságának okai:
-„Ne mondjon le soha senki a jövőről.”
- Magyar nyelv védelmezése és ápolása.
Az építés három évig tartott, nagy összefogással. A szükséges pénz legjelentősebb részét holland csomagok 1-2 hetente lezajló árverezésével gyűjtötték. Ezen kívül azonban érkeztek holland és magyarországi pénzadományok, a svájci építéseket segélyező szervezet H.E.K.S. segélyei, valamint az USA és Kanada is támogatta az építkezést. A mennyezeti kazettákat Stefanovits Péter és Elekes Károly ingyen festette, az anyagot az Illyés Alapítvány biztosította. A siklódiak is felajánlották kis nyugdíjuk egy részét. Szög például Bécsből érkezett, egy hét leforgása alatt. Az elektromos orgonát a bethuzeniek ajándékozták, a bejárat mellett található márványkőből vésett nyitott Bibliát pedig a holland Hr. Polat készítette. A mennyezetre 180 db 1m2-es kazettát raktak fel, a régi szószék pedig restaurálva visszakerült helyére.
A templom felszentelésére 1994. május 15-én került sor.
Kós tervezéskor mindig figyelembe vette a környezet és a helyszín sajátosságait. Ez az egyetlen temploma, mely a Székelyföldön az eredeti tervek szerint épült meg. Ám ez is szerkezetileg erősebbre épült, mint ahogy a tervekben szerepelt. Alapja 360 cm mély.
Kós szerint az erdélyi építészet a román stílus és az egyszerű gótika ötvözetéből áll. A székely templom formái a román stílusjegyeket hordozzák, a későbbi stílusok, mint például a gótika a részletekben jelenik meg.
A siklódi templom méretei, elhelyezése, bejáratainak helye szinte teljesen megegyeznek a régi siklódi temploméval. Jól ráillik Kós harangtoronnyal épített, fallal körülvett archetípusának leírása. A fal jelenleg mellvéd magasságú. A bejáratok a déli és a nyugati oldalon helyezkednek el, a déli bejárat a férfiaké, még a nyugati a nőké. A templom alaprajza egyszerű négyszögletes, teteje sátorszerű. Három oldalán nagyméretű ablakai vannak, így belső tere világos. Ablakai gótikusak, hasonlóan a régi templom ablakaihoz, melyeket Debreczeni László 1936-os feljegyzéseiből ismerhetünk. Belső tere boltívekkel öt egyenlő részre osztott. A férfiak bejárata a templom hosszabb oldalának közepén van, szemben vele pedig a szószék és az úrasztal. Így a templom centrális hatású, ellentétben a katolikus templomokkal. Ezt hangsúlyozzák a templom két végében elhelyezett karzatok is. Ez az elrendezés hasonlít a lakóházak interieurére.
ÖSSZEFOGLALÁS
Siklód építészete alig változott az elmúlt egy- két évszázadban. Ennek okai az elszigeteltség és az öregedő, fogyó népesség.
Viski a XX. század elején járt a faluban, és lejegyezte a faluszerkezet, az építészet és a díszítőművészet jellemzőit. Ennek alapján össze lehetett hasonlítani az akkori és a XXI. század eleji állapotot. Ami megváltozott némileg, az a jellemző háztípus, bár a három osztatú, két oldalán tornácos ház már akkor is jelen volt számos képviselővel, de még álltak a régebbi, akkor még jellemzőbb házak is. A telekelrendezés talán valamivel egységesebb, a díszítőművészet azonban biztosan szegényebb lett, a díszítések, faragások vesztettek jelentősségükből, gyakoriságukból. Mára már csak a tornácoszlop, a csűr kapufélfája és a kapuk faragottak. Ennek oka, hogy a környékbeli erdők szinte teljesen eltűntek, fakivágási tilalom lépett érvénybe. Újabb épületszerkezetekkel nem kísérleteznek. Még az 1950-es években is mestergerendás pórfödémmel építették a házat, betont csak a tornác alatt használtak. A melléképületek szerkezete nem változott.
A tüzelőberendezések korszerűsödtek, az utcán van közvilágítás, és bevezették a villanyt a házakba, a vezetékes vizet a telkekre.
Az elmúlt évek egyetlen nagy változása a templom megépülése volt. Kós Károly 50 évvel korábbi tervei alapján, nemzetközi összefogással készült.
Ez a kis Hargita megyei falu szinte skanzen jellegű. Értékeinek megőrzésére érdemes lenne figyelmet fordítani.
A FELMÉRÉST KÉSZÍTETTÉK:
Fogarasi Barbara
Füle Orsolya
Giap Thi Minh Trang
Hámori Péter
Kovásznai Nóra
Lovrity Andrea
Pém Anikó
Piukovics Nóra
Virág Péter építészmérnök- hallgatók
Tamás Eszter tájépítész- hallgató
Csajbók Csaba
Veöreös András építészmérnök
FORRÁS
Viski Károly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez, Néprajzi értesítő XII. 1911. 2-3.Péterfy László: Siklód és egyháza, Kis-Küküllô völgye, 2001
Madar Ilona: Siklód temploma és népe, 1998, Kairosz Kiadó
A FÉNYKÉPEKET KÉSZÍTETTÉK:
Csajbók Csaba
Pém Anikó
Piukovics Nóra
MELLÉKLET
IDÉZET:
Siclodról [Siklód] a legjárhatóbb s legalkalmasabb út a Nyikó-völgyére Cusmeden [Küsmed] és Atiden [Etéd] át vezet. Siclodról [Siklód] hat kilométernyi utat kell legyalogolni Cusmedig [Küsmed], állandóan hegyen lefelé ereszkedve, erdők között. Az út mellett szűkvizû patak kanyarog, alig fél méter széles és tíz-tizenöt centiméter mélységnyi. A patak rothadt kenderszagot áraszt, a szag végigkíséri az utazót egész úton. Térdig feltűrt gatyában, meztelen felsőtesttel férfiak ácsorognak a patak medrében, itt - egy nő is. Kendert áztatnak. Jobban mondva, inkább igyekeznek átténferegni ezt a pár órát, legszívesebben kiülnek a füves partra, s olyan nagy, elmélyedő lustasággal eregetik a levegőbe a büdös dohány füstjét, mintha nekik kellene megoldani az olasz-abesszin viszály kérdését. Az asszonyok combjuk közé gyűrt ruhával izzadnak, hajlonganak, dolgoznak a patakban a kenderre.
Valaki nemrégen mondta nekem, hogy itt a férfinép szereti "szakadásig húzni a hámistrángot" munka közben, inkább az asszonynép dolgozik, ők végzik a mezei munkát is jórészt, ők küszködnek inuk szakadtáig a rossz, köves meg agyagos földdel; a férfifélét elnevelte a sors a nehéz mezei munkától, s a kenyérkeresést a gyümölcstermelésben, a két, apró, borzos, lusta, de keményinú hegyi lóval lebonyolított kereskedésben, a fafaragásban, háziiparban látja. Ezek viszont annyira kitöltik életét, hogy ha nem cselekedhetné: értelmetlenné és céltalanná válnék számára az élet, mint a gyermeké játék nélkül. Nem is csoda: berekedne ide a szűk hegyek közé szorított, erdőkkel fenyegetett világba... Lehet-e itt valami önmagában erjedő, földhöz, helyhez rögzített célja az életnek, hacsak hébe-hóba, kötelességszerűen ki nem repül az ember a hegyeken túli vidékekre?...
Annyi bizonyos, hogy kendert nem érdemes termelni, mert nevetségesen nyomorúságos az, amint két-három falu népe igyekszik begyömöszölni ebbe a patakba a maga kenderállományát ázás végett.
Három-négy kenderáztató csoportot is elnéztem útközben, végül egy férfiút, aki felváltva "szivarat" sodort, meg szúnyogcsípéses szőrös lábszárát vakargatta, illendő keresztényi köszöntés után megszólítottam:
- Mondja bácsi, mennyit fizetnek maguknak ezért a kenderért, hogy olyan dicséretes lelkiismerettel áztatják?
Nem akart szóba állni velem, csak úgy félszemmel pillantott rám, már a kovakővel meg a taplóval kínlódott, hogy tüzet üssön ki a cigarettának.
- Hogy mennyit fizetnek-e - dünnyögte. - Hát fizetni is szoktak a kenderért? Ezt még nem hallottam mostanáig... Az úr honnét jött? - s most alaposan szemügyre vett, de csak egyszer mért végig, nyilván azért, mert legközelebbi céljához, tudniillik, hogy égjen már, hadd füstöljön az a cigaretta, fontosabb volt a tapló, mint a személyem.
Nem a kérdésre feleltem, hanem tovább faggattam.
- Minek kínlódnak ezért a kenderért?
- Mert nincs jobb áztatóhely...
Megvakartam a fejem:
- Kinek telik kedve ebben a munkában?
- Az asszonyoknak...
Hát jól van. Azt ugyan alig hiszem, hogy az asszonyoknak nagyobb kedve telnék a kenderáztatásban, mint a férfiaknak, de nem vitatkoztam. Az ingért meg a gatyáért is meg kell ám dolgozni, mert vászonneműt a székely nem szívesen szerez be boltból. Háziszőttest nem is ad el: kiteremti maga a fehérneműjének valót a maga munkájával, az egyáltalán nem számít, ha büdös, pocsolyaszerű tóban - melyben a disznócsorda fürdik - és kevés vizű, szinte teljesen kiapadt patakban vesződik a kenderáztatással. Az apjuk is így csinálta, illetve az anyjuk, az anyjuk nagyanyja is, s az anyjuk anyjának a szépanyja is.
Így nevelte őket az élet...
Két-három századdal ezelőtt élt asszonyok társaságában teszem meg az utat Cusmedig [Küsmed], kendert áztatnak, s uruk cigarettát füstöl az oldalban. Valóban, ha szétnézek, úgy találom, hogy azóta itt semmi sem változhatott meg. Most sincs híd ott, ahol az út keresztülhalad a patakon. Bizonyára az arcok is ugyanolyanok...
IDÉZET:
Levél siklódi atyámfiának
Gyerekkori kibédi emlékem, hogy nagyanyámék házában gyakran elhangzott: Péterfiék elmentek Lupényba, Szilveszterék Petrozsényba, Mátyusék Temesvárra, Orbánék Aradra. – Tudja, tanító néni – tördelte a kezét a szomszéd Ilona –, Siklódról egyszerre tíz család ment a Bánságba! Nagyanyám a fejemet simogatva mondta ilyenkor: – Elmegy a székely, hogy boldoguljon, jobb, nagyobb kenyere legyen. Csak az anyanyelvét ki ne ejtse a tarisznyából!
Cseperedõ gyermekként toboroztak táncolni az erdõszentgyörgyi iskola népi együttesébe. Minden tavaszszal megrendezték az akkori rajoni versenyeket. Máig nem fakuló emlékem, hogy a siklódiaktól féltünk a legjobban, szilaj táncuk, gyönyörû dalaik megbabonáztak mindenkit. Felbokrétázott, zászlózott szekereken énekeltek már a falu végén. Úgy jöttek, mint a székely vitézek hajdanán. Meg is nyertek minden kultúrversenyt, olyan székely csûrdöngölõt, mint amilyent õk jártak, azóta sem láttam széles e Kárpát-medencében. A túlélés, az anyanyelvhez, az azon való imádsághoz, a pentaton dallamhoz való konok ragaszkodásuk fogalommá vált a múlt század negyvenes, ötvenes, hatvanas éveiben. Az országos hírû cseresznyevásárokról legendák keringtek. Aztán jött a kollektivizálás, durva, és államhatóságilag burjánoztató gõgjével kirántotta a siklódiak alól a legdrágábbat: az anyaföldet. A közös államilag doktrinált dogmáját már nem vette be a siklódi gyomor. Nekivágtak a nagyvilágnak, ki merre látott. A Bányaságba (Székelyföldön ma is így nevezik a Zsil völgyét), Bánságba, Bukarestbe. Szinte hétköznapivá vált a szokás, hogy öregasszony kecmergett le Szolokmára, és sírva panaszolta Rebi húgának: – Elmentek Jóskáék, le, oda valahová a Bánságba, s nekem itthagyták a bánatot. (Nálunkfelé még most, annyi év után is úgy járja a szóbeszéd, hogy Arad és Temesvár a „bánatban” van, mert odamentek legjobb fiaink és legjobb leányaink.) Temesváron még a huszadik század hetvenes éveiben is volt egy Atyha utca (Str. Atia románul is), ahol a hajdani szomszédok is egymás mellé építkeztek, a koma tartotta az otthoni komaságot, sógor a sógorságot, s ha netán egy legény román, vagy szerb lányt vett feleségül, az csakhamar úgy elmagyarosodott Temesvár külvárosában, hogy esztendõ múltán nyugodtan haza lehetett vinni Siklódra vagy Atyhára, Szolokmára vagy Kibédre, s bemutatni a nagymamának a kisunokát is.
Azok az idõk elmúltak? Mit tett velünk az átkos hatalom, hogy az otthonról hozott anyanyelv csengõ-bongó szókincsét elszürkítette egy olyan nyelvkeverék, ami az egyéniséget is kikezdte? Nemrég hallottam, kedves siklódi atyámfia, hogy éppen itt, Aradon képes voltál román iskolába adni gyermekedet, hogy ott jobban érvényesüljön. Így kikezdte volna Siklód Köve alatt beléd oltott anyanyelved gerincét a történelem perifériáján süvítõ szél? Otthon a gebedt cseresznyefát se vágtad ki, bízva abban, hogy a gyökere majd új hajtást ereszt. Most meg a gyökeredet vágod ki... Térj észhez, atyámfia, lásd: új idõk szelei hoznak újító záport a Kárpát-medencében, és csírázik már az a lomb, amellyel díszítik a házat. Mikor újra ünnep lesz a mi utcánkban. És Joszif Visszarionovics sem fog megsértõdni, ha szabadon idéztem.
Bereczki Károly
(kép-, szöveg- és HTML-szerkesztés: Rabb Péter)