KALANDOZÁSOK KORA
Magyar építészek a 60-as évek Angliájában
A hatvanas évek a politikai megnyugvás és a konszolidáció időszaka volt Magyarországon. „Fogyasztói szocializmus” – nevezték el utóbb a társadalomtudósok, s nem véletlenül. A rendszer az elérhető javak gyarapítását kínálta fel pragmatikus jövőképként a társadalomnak: a mosógép, a hűtőszekrény, majd az autó (leginkább Trabant, de biztosan szocialista gyártmány) megszerzése vált több éves munkával, s a hiányból következő még hosszabb várakozási idő leteltével a családok céljává. 1960-tól utazni is lehetett – elvileg – minden magyar állampolgár kaphatott útlevelet, „akinek a kiutazása nem sérti a Magyar Népköztársaság politikai és gazdasági érdekeit.” A gyakorlatban a világlátás a csoportos útlevelű szervezett turistautakat, a személyre szóló, egyedi elbírálású meghívásokat, s persze a szolgálati utakat jelentette. Ilyen körülmények között kapott lehetőséget tizennyolc magyar építész arra, hogy a hatvanas években egy-egy évet Angliában dolgozzon. Az utak hivatalos formája „munkavállalásos tanulmányút” volt, s az eredeti elképzelések szerint 1961-től minden évben négy fiatal építész vehetett benne részt. A lehetőség nem volt mindennapi, elsősorban persze a kiutazóknak.
A szakmai környezetben eltöltött egy év már elég hosszú idő ahhoz, hogy a kint járt építészek szemléletére hatással legyen, a tizennyolc pedig elég nagy szám ahhoz, hogy ezek a személyes hatások akár a hazai építészet egészében is megjelenjenek. Indokoltnak tűnnek tehát az alábbi kérdések: Volt-e, s ha igen, milyen hatása volt az angliai utaknak a hazai építészetre? Kimutatható-e a változás az egyes építészek munkáiban hazatértük után? Mennyire váltak közkinccsé a kint szerzett tapasztalatok? Ismertebb, népszerűbb lett-e az angol építészet Magyarországon? A válasz megadása, az angol hatás értékelése nem egyszerű. Egyrészt meg kell ismerni a programban részvevő építészeket: azokat a szakmai előzményeket és eredményeket, amelyek birtokában kiutaztak, azokat a hatásokat, amelyek kint érték őket, s további munkáikat, pályájukat, legalább a következő, a hetvenes évtizedben. Másrészt át kell tekinteni a két ország hatvanas évekbeli építészete közötti különbséget, a modern építészethez való eltérő viszonyukat; s végül számba kell venni a két ország közötti politikai és gazdasági különbségeket, amelyek adott esetben a kinti tapasztalatok hazai gyakorlatba történő átültetését megakadályozták, s amelyek a kapcsolatok további fenntartását is nehezítették.
A kutatás elsődleges forrásának a korabeli szaksajtó vizsgálata tűnt. Ebből reméltük megtudni, hogy ki az, aki részt vett a programban, hogyan választották ki a jelölteket, milyen munkát végeztek az építészek kinn, s milyen tapasztalatokkal tértek vissza. A hatvanas évek egyetlen hazai építészeti folyóiratában – s így a tágabb szakmai nyilvánosság fórumában -, a Magyar Építőművészetben azonban csak néhány utalás található arra, hogy egyáltalán volt ilyen program. Mivel a lap a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) kiadásában jelent meg, rendszeresen közölt összefoglalókat a szövetségi eseményekről. Ezek között az apró betűs hírek között, egy bekezdés közepén elrejtve olvasható, hogy 1962 „augusztus 16-án egy éves angliai munkára Balogh István, Cserhalmy József, Hofer Miklós és Vajna János Londonba utazott.”[1] A felsoroltak már a második kiutazó csoport tagjai voltak. Az első négy építész kiléte egy évvel később vált publikussá, ugyancsak a Magyar Építőművészet rövid hírei között: „Március 22-én Borvendég Béla, Brjeska István, Kiss Dénes és Párkányi Mihály számolt be egyéves angliai tanulmányútjáról.”>[2] A többiek neve nem jelent meg nyilvánosan, s az utakról is már csak kétszer esett szó a rövid hírek között, előbb általánosan említve azokat, majd utalva a felmerülő (politikai) nehézségekre.[3] Az évenkénti négyfős keret négyszer indult útnak, az ötödik évben csak egy, majd utóbb még egy építész ment ki Angliába. A korabeli hírek között ez már nem szerepelt, s a program résztvevőinek első, teljesnek tekinthető névsora is csak 2003-ban – negyven év késéssel – jelent meg az egyik érintett összeállításában a Magyar Építész Kamara közlönyében.[4] A kiutazások, ha nem is teljesen rejtve történtek, de lényegében homályban maradtak a szélesebb szakmai nyilvánosság előtt – ami nem nevezhető csak az építészet terén tapasztalható sajátosságnak, hanem általában jellemezte a Kádár-korszak nyilvánossághoz való viszonyát.[5]
A szűkebb szakma természetesen tudott az angliai utakról, de mintha sem akkor, sem később sokáig nem illett volna róla beszélni, sem a résztvevőknek, sem a többieknek. A Magyar Építőművészetben – amely, ha nem is nagy számban, de közölt cikkeket külföldi épületekről és építészekről – csak egyetlen olyan írás található, amely közvetlen összefüggésbe hozható a szerző angliai munkavállalásával, és ez ki is derül a szövegből: a szerző a kinti munkaadó iroda egyik új épületét mutatta be.[6] A jó pár évvel később, 1978-ban kiadott Modern építészeti lexikonban már több érintett életrajzában szerepel, hogy dolgozott Angliában, de ha van is rá utalás, nem feltétlenül tudjuk meg, hogy mikor és hol. Az angliai utak körül – az itthon képződött, s nem az Angliából hozott köd miatt – az évek során egyfajta mítosz alakult ki. Aki kint járt, igyekezett nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak, aki meg tudott róla, nem igazán tudta, hogyan kezelje a nyilvánosság előtt. A tizennyolc építész tanulmányútja a szakma szájhagyományának része lett, amelyre írásban alig találunk utalást. A program és Goldfinger Ernő közötti összefüggést először Major Máté említette az építészről írt rövid monográfiája utolsó passzusában, 1973-ban. „Angol létére ismeri még egykori hazája nyelvét, olvas magyarul – de írásra már csak ritkán vállalkozik. A vonzódás is megvan benne, bár ez honvágynak talán már nem is nevezhető. E vonzódásnak köszönhető például, hogy a hatvanas években, több ciklusban, egy-egy esztendőn át, négy-négy tehetséges fiatal magyar építész dolgozhatott Angliában, ami a nyelvtanuláson kívül szakmailag is sokat jelentett nemcsak a kiválasztottaknak, hanem a magyar építészetnek is.”[7] Hogy mennyiben „jelentett sokat” a magyar építészetnek az angol kapcsolat, azt a nyolcvanas években fellelhető utalásokból sem tudhatjuk meg, marad a nosztalgikus, egy-egy mondatos emlékezés.[8]
Goldfinger Ernő Budapesten készült vázlatai. Hofer Miklós tulajdona.
A feltételezett angol hatást kereshetjük a másik irányból kiindulva is, a kint járt építészek utóbb itthon megvalósult épületeit vizsgálva. Vajon a korabeli kritika talált-e az angol építészetre utaló jegyeket a visszatérők későbbi épületeiben? Mennyire látták meg a szerkesztés újdonságát, s mennyire nézték csak a külső formát? A fellelhető példák száma kevés, mégis jellemző. A kortársak Jurcsik Károly – aki szintén Londonban dolgozott egy évet – két későbbi épületén véltek felfedezni Angliából átvett elemeket. Az orgoványi művelődési háznál a földig lefuttatott ablakelemek alsó vízvetőjéről írta a kritikus, hogy „Anglia, ahová ez a szerkesztés visszautal, a Golf-áramlattal klimatizál, s így ott sem a fagy, sem a napfény nem olyan gyilkos, mint nálunk.”[9]
Orgovány, művelődési ház. Építészek: Jurcsik Károly és Varga Levente, 1969
Az öt épületből álló, egységes koncepció szerint felépült szekszárdi városközpont kapcsán egy másik recenzens a következőket írta: „Ez a szekszárdi központ egyszer-való s megismételhetetlen. Formáival, anyaghasználatával, féltő gondosságával, ritka művességgel megmunkált részleteinek létjogosultságával lehetne vitatkozni, s vannak, akik anglicizmussal vádolják, számon kérik tőle magyarságát, technizált világunk szerelt króm-üveg csillogását.”[10] Érdekes – bár a hazai építészet hetvenes évekbeli identitás problémáira nagyon is jellemző –, hogy miközben összességében mindkét épületről pozitív volt a kritikusok véleménye, az angol hatást a részletekben, a gondos anyagválasztásban és megmunkálásban, az egészében romantikus hangulatban vélték felfedezni, s épp ezért fenntartásokkal, mintegy idegenként fogadták. Néhány évvel később a kritika már elnézőbb volt a szekszárdi városközponton felfedezett angol hatással szemben, bár azt továbbra is a romantikával és persze a téglával azonosította. „A romantika említése azonban egy kérdésre is ösztönöz: a régi romantikus házsor – amellyel a tér együttese indul, és amelyet te tartottál meg -, azt a kérdést is felveti, hogy vajon nem volt-e ebben már annak előérzete is, amit ma posztmodern építészetnek hívunk; és az általad is megindított térrendszer, jellegzetes angliai hatásokat is tartalmazó formavilágával, téglaarchitektúrájával, bizonyos mértékig, a magyar építészet akkori mentalitásához képest szintén romantikus.”[11] Hasonló véleményen volt egy másik építész is, mondván: „nem Szeged az egyetlen város, ahol az angol iskola romantikus téglaépítészete szervesen beépült a várostestbe. Ez történt Szekszárdon is.”[12]
A szekszárdi városközpont első épületei. Építész: Jurcsik Károly, 1969
Az angol hatás, mint pozitívum a hetvenes évek végére a szakma számára a romantikus részletekben és a téglaburkolatban testesült meg, konkrétan pedig Jurcsik Károly épületeiben. Nem véletlenül. Az angol építészet leegyszerűsítése a téglára és a romantikára – bár nem minden alap nélküli – nyilvánvaló sztereotípia, amit a történeti ismereteken túl az is erősített, hogy James Stirling leicesteri és cambridge-i egyetemi épületei a hetvenes évek közepére lettek Magyarországon ismertek és népszerűek. Másrészt a tizennyolc építész közül Jurcsik volt az egyetlen, aki az angliai út előtt egyetemi oktatóként dolgozott, s csak miután visszatért, váltott munkahelyet, s jelent meg aktív tervezőként a szakmában. Jellegzetes téglaépületein könnyű volt tetten érni az angol hatást, főleg, mert azt maga is vállalta, ha nem is a forma átvételeként értelmezte.[13]
Az angliai utak hatása azonban aligha szűkíthető le a téglára és Jurcsik Károlyra. A programban résztvevő valamennyi építész munkáit végig kell elemezni, összevetve az utazás előtti, s az azt követő időszakot, figyelembe véve, hogy milyen munkáik voltak, milyen hatások érték őket odakint. A stíluskritikai épületelemző módszerek bevetését azonban meg kell, hogy előzze a személyes beszélgetések sora. A korabeli dokumentumok hiányait pótolhatja a személyes történelem felidézése, s a szükségszerűen szubjektív mozaikokból végül megközelítően objektív kép állhat össze az eseményekről és a hatásokról – bár a tizennyolc építészből (maga a lista hitelessége sem teljesen igazolt még) ma már csak tizenketten érhetőek el.
Az első három interjú alanyát a szakma elismert alakjai közül választottam: Hofer Miklós a második, Callmeyer Ferenc a harmadik, dr. Böhönyey János pedig a negyedik csoporttal járt kinn Angliában. A velük folytatott beszélgetésekből már fölvázolható egy kép a programról, a kinti munkáról és a hazahozott tapasztalatokról, hatásokról, ami azonban a továbbiakban finomításra és differenciálásra szorul. Az angol kapcsolat gyökereként ketten is idősebb Hübner Tibor építészt (1899-1964) nevezték meg, aki még fiatalemberként ismerte meg a vele közel egykorú Goldfinger Ernőt (1902-1987). Az ötvenes évek második felében Goldfinger irodája egyre nagyobb megbízásokat kapott, s ennek kapcsán merült fel a közös ötlet, magyar építészek mehetnének ki Angliába dolgozni. A jól képzett, fiatal, de már nem kezdő építészek foglalkoztatása előnyös volt az angol félnek, és Magyarországon is sikerült elfogadtatni a politikai vezetéssel, mint a külkapcsolatokban történő nyitás demonstrálását. A program elindításában komoly szerepe volt dr. Szabó Jánosnak is, aki ekkor építésügyi miniszterhelyettes volt, s egyben a MÉSZ elnökségi tagja is. A kapcsolatot a két ország építészeti szakmai szervezetei, a RIBA és a MÉSZ közötti megállapodás rendezte. Itthon a résztvevőkért a MÉSZ vállalta a szakmai felelősséget, s az építészek hazai munkahelyének személyzeti osztálya a politikait. A kiválasztásban – a kiutazók névsorát mai szemmel áttekintve – számos érdeknek kellett egyezségre jutnia, döntő szempont mégis a szakmai előélet volt. (A tizennyolc építész közül nyolc már az utazást megelőzően elnyerte a legmagasabb hazai szakmai kitüntetést, az Ybl-díjat, míg hét másik néhány évvel később kapta meg.) A visszaemlékezések szerint a munkavállalási lehetőséget pályázaton hirdették meg a MÉSZ tájékoztató füzetében, de csak az első alkalommal. Erre mintegy százötven építész jelentkezett, közülük választották ki az egymást követő csoportok tagjait. A szakmai megfelelésen túl bizonyos nyelvtudást is bizonyítaniuk kellett a jelölteknek: kezdetben az angol követség, utóbb már csak Hübner Tibor vizsgáztatta őket angolból.
Búcsúfogadás az angliai munkavállalásos tanulmányút után a londoni magyar követségen.
Balról jobbra: Láng Tivadar, Böjthe Tamás, Kőszegi Miklós (kultúrattasé), Böhönyey János, Gáspár Tibor. 1965. november 23.
A kiválasztottak szakmai önéletrajza alapján Goldfinger Ernő döntött arról, ki hol fog dolgozni. A lehetőségeket Goldfinger személyes kapcsolatai kínálták: alkalmanként a saját irodájában foglalkoztatott egy-egy építészt, a többiek vagy a London County Council-hoz, vagy valamelyik baráti magánirodához kerültek. Dr. Böhönyey János esete kivétel volt, személyes ismeretség és szűkebb szakmai szempontok alapján került a Peter Falconer & Partners irodához, a gloucestershire-i Stroudba. Peter Falconer 1964 júniusában az UIA III. Ipari Építészeti Szemináriumán vett részt Tihanyban, ahol Böhönyey az angol nyelvű delegáció összekötője volt, s az Ipari szerkezetek és módszerek munkacsoport magyar felelőse. Itt ismerkedtek meg, s a közös érdek, Böhönyey rendszertervezési kutatásai, illetve a Falconer cég rendszertervezési praxisa indokolta, hogy az 1964-ben kezdődő egy éves munkavállalási lehetőségét náluk töltse el.
A magyar építészek által Angliában végzett munka mennyisége és jellege is különböző volt. Bár a kiutazók 35 év körüli életkoruk ellenére itthon már többnyire a befutott, vezető építészek közé tartoztak, kint leginkább részlettervezőkként alkalmazták őket. Ezt nem csak a kezdeti bizalmatlanság, esetleges nyelvi nehézségek magyarázták, hanem az is, hogy egyrészt egy év egy építész tervezőiroda életében rövid időszak, többnyire kevés egy munka teljes átfutásához, másrészt az angol irodák jellemzően egy-két helyi vezető építész aláírásával adták ki a terveket. Hofer Miklós 1962 augusztusától Goldfinger Ernő irodájában dolgozott a londoni Alexander Fleming-házon és a Rowlett Street-i lakóházegyüttesen. Callmeyer Ferenc – vállalva azt a korábbi hírek szerinti kockázatot, hogy a magáncégeknél keményebb a munka, mint az önkormányzati tervezőirodákban – 1963 decemberétől a londoni Richard Sheppard Robson & Partners cégnél dolgozott. Richard Sheppard Goldfinger Ernő barátja volt, szintén szocialista beállítottságú, s ebben az időben szintén nagy állami megbízásai voltak.
Richard Sheppard (középen) konzultál az irodájában, mögötte áll Callmeyer Ferenc, 1964
Callmeyert hamar bevonta a tervezési munkákba, aki az uxbridge-i Brunel Műszaki Egyetem tervezőcsoportjának egyik vezetője lett, s építészként is jegyezhetett házat Angliában: az egyetem könyvtárát, éttermét és a diákszövetség épületét.
A Brunel Műszaki Egyetem helyszínrajza
Dr. Böhönyey János 1964-től a Falconer irodában előbb raktárépületeken dolgozott, majd bekapcsolódott a cég iskolatervezési munkáiba. Részt vett a „Falcom” iskolaépítési rendszer kidolgozásában, ehhez készített számtalan szerkezeti rajzot, amelyeket az épületszerkezeti oktatásban még a nyolcvanas években is használtak. Az iskolaépületek tervezésében is részt vett – s bár neve csak rajzolóként szerepel a dokumentáción – a gloucestershire-i Bownham Park School igazgatói lakását például ő tervezte.
Bownham Park School, Gloucestershire. Peter Falconer & Partners, 1965-1966
Az angliai munkavállalást mindhárman pozitívan értékelték. A tizenkét-tizennégy hónapos utak leginkább persze az egyént gyarapították. Lehetőséget teremtettek a nyelvismeret elmélyítésére, s egy a mienkétől sokban különböző – ezért számos furcsasággal bíró, olykor nehezen megszokható – kultúra megismerésére. A nyugati kalandozás – bármennyire is kötött volt a munka miatt – a hazai zártsághoz képest óriási nyitást jelentett: a fontban kapott fizetésnek és a szolgálati útlevélnek köszönhetően kitekintést a világba, angliai utazásokat az egy év során, s többnyire európai körutat a végén.[14] Bár a magyar építészek kint különböző szintű munkákat végeztek, valamennyien jó viszonyt alakítottak ki a cégtulajdonosokkal. A személyes kapcsolatok utóbb persze különbözőképpen alakultak. A skála a W.F. Mullins (Richard Sheppard Robson & Partners) által Callmeyer Ferencnek írt meleg hangú ajánlólevéltől a Peter Falconer és Roger Fitzsimmons (Peter Falconer & Partners) dr. Böhönyey János szervezte későbbi magyarországi látogatásain és előadásain át Hofer Miklós esetében a Goldfinger Ernővel kialakított, s annak haláláig ápolt, szinte baráti viszonyig terjedt.
Goldfinger Ernő 1983-ban megjelent monográfiája, melyet Hofer Miklósnak dedikált
Az utak szakmai hatása két módon is érvényesült. Dr. Böhönyey János a közvetlenül átvehető tapasztalatok, tanulságok közé sorolta a konkrét angliai szerkezetek, a méret- és modulkoordináció módszereinek a megismerését, bár ezen a téren is inkább az elveket, a rendszerszemléletű gondolkodást lehetett átvenni, nem a ténylegesen alkalmazott anyagokat és szerkezeteket. Hofer Miklós és Callmeyer Ferenc mindketten megemlítették a hatvanas évek közepén Angliában még erős brutalizmus formáinak és nyers betonfelületeinek a hatását, miközben mindkettejükre hatottak a saját irodájukban éppen futó munkák is. Mindezt elég nehéz konkrét elemek átvételére lefordítani: az „angol hatás” lehet egy nyolcszögletű vasbeton lépcsőtorony, a ferde üvegablak, vagy éppen a homlokzat nagyoszloprendes, palladianus tagolása.
Megyei Művelődési Központ, Szentendre. Építész: Hofer Miklós, 1968-1975
Callmeyer Ferenc első díjas terve egy Duna-parti irodaházra, 1968
A tényszerű információknál és a konkrét formáknál mégis mindhárom interjúalany sokkal fontosabbnak tartotta az angliai építészeti szemlélet megismerését. Anglia nem csak kulturálisan, és persze politikai-gazdasági rendszerében volt más, hanem az építészethez való viszonya is különbözött a mienktől. Az egyik fontos eltérés a szakma sokkal nagyobb megbecsültsége volt, az, hogy amit az építész kért, azt a kivitelezőnek végre kellett hajtania. Igaz, az építész súlyát nagymértékben az adta, hogy a tervek szigorú gazdaságossági szempontok alapján készültek, ami átvezet a másik eltéréshez, az anyagok és a formák kezelésében megnyilvánuló gyakorlatiassághoz, pragmatizmushoz. Végül mindhármukat megragadta, hogy a praktikus szemlélet, s az ebből következő, egyre terjedő előregyártási technikák ellenére a hatvanas évek angol építészete meg tudta őrizni sajátos karakterét. Komolyan vették az éghajlatot, a tájat, a természeti környezetet, de a saját hagyományaikat is, úgy művelték a modern építészetet, hogy az mégis humánus maradt.
A fenti három szemléleti tanulság – az építészek szakmai megbecsülése, a praktikus gondolkodás és a regionális építészet eszméje – közül a két ország közötti, a politikai-gazdasági berendezkedésből következő szakmai-szervezeti különbségek miatt egyedül az utóbbi elem tűnt olyannak, amelynek az átemelésére a hazai építészetbe egyáltalán esély lehetett. A hazai építészeti gondolkodás azonban – amely a huszadik században hol együtt mozgott a nemzetközi tendenciákkal, hol több-kevesebb lemaradásban volt tőlük – épp ekkor hagyta maga mögött az ötvenes évek vége, hatvanas évek elejének érzékeny modernizmusát, s váltott át a technika, a méretek és a mennyiség csodálatába, s így, egészen a hetvenes évek közepéig, kevés érdeklődést mutatott az északi új empirizmus iránt.
Simon Mariann
[1] Magyar Építőművészet 1962. 6. p.61.
[2] Magyar Építőművészet 1963. 6. p.59.
[3] „1961-ben a szövetség kezdeményezésére négy magyar építész utazik Angliába egy évi időtartamra munkavállalás céljából, s amikor e sorok megjelennek, már a negyedik csoport dolgozik Angliában, ami lehetőséget nyújt szakmai látókörük bővítésére és az angol nyelv elsajátítására.” MÉSZ Hírek: Az építészek szövetségi munkája a felszabadulás óta. Magyar Építőművészet 1965. 1. p. 68. és „Több alkalommal foglalkozott az elnökség – a szövetség kezdeményezésére immár negyedik éve folyamatba tett – angliai munkavállalás tapasztalataival. Az elnökség álláspontja szerint(i) a kezdeményezés és időtartama (miatt) megfelel a Párt és a Kormány által előtérbe helyezett hosszúlejáratú tanulmányutakkal szemben támasztott célkitűzéseknek. Feltétlenül biztosítani kívánjuk az angliai munkavállalás folyamatosságát, ez ügyben elnökségünk idejében megtette a szükséges lépéseket, sajnálatos viszont, hogy egyes – javaslattételre, továbbá állásfoglalásra jogosult – szervek megpróbálnak akadályokat gördíteni az angliai munkavállalás elé, jóllehet a Minisztertanács is igen eredményesnek minősítette a szervezett – s így a szövetségünk által is lebonyolított – külföldi munkavállalásokat.” Magyar Építőművészet 1966. 1.
[4] Borvendég Béla: 8301. Építész Közlöny 2003. január
[5] Az építészeti folyóiratok mellett további információ volt remélhető a MÉSZ irattárából, ezt azonban a kilencvenes években felszámolták. A továbbiakban kutatható írásos dokumentumok köre így az esetleg fellelhető kiadványokra, közlönyökre szűkült.
[6] Callmeyer Ferenc: Imperial College London, Diákszálló. Építészek: R. Sheppard, W. Mullins. Magyar Építőművészet 1965. 4.
[7] Major Máté: Goldfinger Ernő. Akadémiai Kiadó, Budapest 1973, p. 22.
[8] 1987-ben Polónyi Károly a Magyar Építőművészek Szövetsége közgyűlése kapcsán a nemzetközi kapcsolatokról szólva utal a kiutazásokra: „A mai vezetőség , a mai vezető építészek jó részének nemzetközi rutinját megalapozó – sajnos rövid életű – Goldfinger-akció helyett most Papp László jóvoltából az Egyesült Államokban vállalhat munkát évente két fiatal építészünk.” Egy elmaradt hozzászólás. Magyar Építőművészet 1987. 4-5. 1988-ban Hofer Miklós Goldfinger Ernőről megemlékezve írja: „Ő teremtette meg az első lehetőséget a hatvanas években a magyar építészek számára, hogy megismerjék az angol építészetet, az angol gyakorlatot. Neki köszönhetjük, hogy az Angliát járt építészeken és az ő személyes kapcsolatain keresztül érintést kaptunk az angol építészettől, attól a sajátosan hagyományos és mindig praktikus európai gyakorlattól, amely a technikai forradalom évtizedeiben sem vesztette el humánumát.” Goldfinger Ernő 1902-1987. Magyar Építőművészet 1988. 3.
[9] Szrogh György: Művelődési ház, Orgovány. Magyar Építőművészet 1969. 5.
[10] Finta József: A Főtéri együttes és az MSZMP székház, Szekszárd. Magyar Építőművészet 1974. 1.
[11] Vámossy Ferenc megjegyzése. Vámossy Ferenc – Szirmai János: A szekszárdi városközpontról. Beszélgetés Jurcsik Károllyal. Művészet 1980. 8.
[12] Csete György: A juss. Importált klisék, vagy lehet-e a népnek építészete? Művészet 1980. 12. Érdekes, hogy a szekszárdi városközpont pozitív értékelése mellett a szerző az angliai tanulmányutakat, más külföldi utakkal együtt, összességében negatívan, a hazai építészet identitását veszélyeztető hatásokként említi cikkében.
[13] „Ahogy az ember egyre idősebbé válik, egyre jobban megismeri saját magát és egyre jobban ki tudja fejezni saját valóját. Ebben az önkifejezésben angliai tartózkodásom nagyon nagy előrelépést jelentett. Mint építész sosem szerettem másolni, de ebben szerencsére gátolt rossz memóriám is. Nem tudok formákat, képeket megjegyezni, mindent magamnak kell kitalálni.” Vámossy Ferenc – Szirmai János: A szekszárdi városközpontról. Beszélgetés Jurcsik Károllyal. Művészet 1980. 8.
[14] Az utaknak volt egy további – materiális – hozadéka is: szinte minden vendégépítész egy gépkocsival tért haza. Volkswagennel vagy Forddal akkor, amikor itthon a Trabantra is éveket kellett spórolni és várni. Az angol kapcsolat megszakadásának okai között az egyik biztosan az irigység volt.