ALDO VAN EYCK: VÁROSI ÁRVAHÁZ
- strukturalista épület kritikája -
„az építészet több, mint az emberi használat háromdimenziós megjelenítése”[1]
A strukturalista építészet a modern antitéziseként, szemben a funkcionalizmus racionális elveken és vizsgálatokon alapuló atomikus elképzeléseivel pusztán szellemi gyökerű építészet. A strukturalista épület jelentéshordozó, szerepjátszó: egy filozófiai elképzelés manifesztuma.
„Vannak pillanatok az életünkben, amikor az ember és a dolgok közötti távolság megváltozik; ezekben a pillanatokban fedezhetjük fel a köztük lévő csodálatos viszonyt. Ezekben az elemi pillanatokban, az érzékelt kapcsolatok által ébredhetünk rá egy teljesebb élet létezésére, mely akkor is létezik, ha nem veszünk róla tudomást” [2]
A Le Corbusier-féle térfoglaló, térmeghatározó, házközpontú épülettel szemben[3], ahol az épület hangsúlyát a homogén közeg: a tér, a város adja, a strukturalisták felfogása szerint az épület maga a tér: a végtelen térnek önkényesen kiszakított, lerekesztett darabja, mely a vágási felületek mentén bármilyen irányban folytatható lehet. A ház tehát vég nélkül sorolható elem, térrészlet, épületepizód. A rész kapcsán felvetődik a kérdés, mi lehet az egész.
Mintha létezne egy titkos, utópikus gondolat, melynek távlati célja, a strukturalista város, a történeti város szövedékében elhelyezett építészeti oltványokkal lenne megvalósítható. A strukturalista ház ugyanis nem ér véget a külső térfalaknál. A házak fogazott csorbázatukkal, mintha egy jövőbeli továbbépülésen gondolkodnának.
J. Bakema: növekvő ház elképzelése, 1961
Ennek magyarázata egyrészről az, hogy a strukturalista ház sok esetben ténylegesen továbbépíthető, bővíthető, flexibilis épület, és mint ilyen a homlokzatképzés, tömegformálás klasszikus módszereit mellőzve nem igényli a lezártságot.
Ez valódi tartalmi flexibilitást azonban nem jelent, hiszen számtalan strukturalista épületnél a növekvő ház szerkezettel „előrajzolt”, formailag, nagyságrendileg determinált. Ha a városban és a házban gondolkodás azonos logikájú, a növekvő igényeknek miért a házat feleltetjük meg, miért nem oldható ez meg város-szinten? Ezzel a klasszikus megoldással a város lakói által átélhetőbbé, az élet hozta eseményeknek megfelelőbbé válhat.
„Mi lehet az a nagy jelentőségű struktúra, amely minden városlakó által felfogható és folyamatosan az is marad, és amelyben minden városlakó létrehozhatja, kialakíthatja saját magát, szükségleteinek helyről-helyre és napról napra változó igényeinek megfelelően alakított toldások, változtatások által.”[4]
Piet Blom, Pestalozzi village, Prix de Rome, 1962
Másrészről az egységből kiinduló térsoroló, addíciós rendszer nem teszi lehetővé az épület határán új, a rendszer belső struktúrájától eltérő homlokzatképző elem kialakítását.
A konfiguratív sokszorozhatóság elvének megfelelően a házak mindig belülről kifelé építkezve környezetükkel való kapcsolatot kizárólag a külső köztes terek által hozzák létre, ez azonban nem elegendő eszköz harmonikus, kontextuális kapcsolat megfogalmazására. Rendszerelvű építészet esetében azonban a kontextualitás elérhetetlen cél. A strukturalista építészet nem beépítés érzékeny. A házak a környezet relatív minőségeit figyelmen kívül hagyó, helytől független épületek. A telepítésre sokszor jellemző diagonális elrendezés tovább növeli a beépülő térszövet idegenszerűségét. Épületstruktúráik ez által éppoly tárgyszerűek, mint a modernista tézis szülte ’szobor-házak’.
Hermann Hertzberger: Centaal Beheer irodaház, Apeldoorn, 1972_helyszínrajz
A diagonálisan eltolt szerkesztésre további magyarázatként szolgál, hogy a funkcionalista térrendszerrel szemben a strukturalista térsorolás köztes terekkel is dolgozik, melyek nem jöhetnének létre lineárisan kapcsolt elemek szövedékéből.
Funkcionális és strukturalista térszervezés sémája
„Ha a város nagy ház, valamint fordítva: a ház maga kis város – ahogy a filozófusok tartják - , miért ne tekinthetnénk úgy a ház egyes részeire, mint apró építményekre?”[5]
„Eljött az idő, hogy az építészetre urbanistaként, az urbanisztikára építészként tekintsünk (melytől nyilvánvaló képtelenséggé válik mindkét terminus), vagyis elérkeztünk az önállóhoz a számostól illetve fordítva.”[6]
A ’legyen a város ház, a ház város’ elv csak akkor eredményezhet koherens városszövetet, ha a város eredeti térszövetének ’köztes tereit’, térelemeit sokszorozzuk. Ebben az esetben a struktúra felépítésének iránya fordított kellene legyen.
Piet Mondrian: 6-os kompozíció, 1914 / Piet Blom: lakóegyüttes mintázata, Noah’s Ark
A strukturalista mátrix illeszkedést gátló további hibája, hogy sok esetben a ház nem valódi térstruktúra. Kettő (illetve kettő és fél) dimenziós sík-strukturák, patternek alapján hoznak létre valóságos, háromdimenziós építészeti tereket. Szemléletükre jellemző, hogy általában a terek síkbeli leképezéseiről esik szó, nem magukról a terekről.[7] (Erre szolgáltat kiváló példát az arnhemi Sonsbeek pavilon tervezéstörténetének leírása.)
Aldo van Eyck. Sonsbeek pavilon vázlatai, 1966
Ezzel ellentétben említhető az Eyck tanítvány Piet Blom építészete, aki kihasználva az építészet kínálta teljes téri lehetőségeket összetett, izgalmas, valódi térstruktúrát hozott létre.
Piet Blom hallgatói terve, lakóházegyüttes, Slotermeer
A sokszorozódási elv kiterjesztésével a strukturalizmus eljut a decentralizációs elképzelésig. A ház homogén tér-tömeggé változik, ahol kitüntetett helyek és irányok nem léteznek. A használati terek funkciói összefolynak: a CIAM monofunkcionalista felfogásával szemben a ház itt multifunkcionális egység.
„Ami lényegét tekintve azonos, az ismétlődés következtében lényegileg különbözővé válik, szemben azzal, amikor kényszerből különböző elemek mechanikus egymás mellé helyezés révén kényszerűen hasonlóvá válnak”[8]
Egy ilyen rendszer óhatatlanul szembetalálkozik az integrálás problémájával: amikor kitüntetett pontjai mégis igénylik a jellegzetes, eltérő funkciót és a struktúra elemeitől eltérő formát. Ellentmondásos, hogy az élet relatív értékeire hivatkozva megteremtett köztes térből, mint az átmeneti minőség alaphelyzetéből sokszorozási metódussal létrehozott megastruktúra olyan integrálási problémákkal küzd, melyek az élet valóságára nem jellemzőek.
Herman Hertzberger: Central Beheer irodaház, Appeldorn, 1972
Herman Hertzberger CB irodaházánál például a tér homogenitását tovább erősíti a ház külső nyílásainak struktúrája. A nyílásokon át, a belső, egymásba nyitott használati tereken keresztül szabadon áramló természetes fény egyenletes, szórt megvilágítást ad. A fénynek nincs kitüntetett iránya. Nem hatásokra játszó, funkcionális szükségszerűség által komponált, hanem természetes tartozéka a térnek. A tető megnyitása a ház tereit a szférikus térrel hozza közvetlen kapcsolatba.
Herman Hertzberger: Central Beheer irodaház, Appeldorn, 1972
A tér minden irányban azonos tér, így a ház minden irányban strukturált: nem csak a horizontálisan léteznek bővületek, köztes terek, melyek árnyalt kapcsolatát adják különböző minőségű tereknek. A teraszok, járható tetők, felülvilágítók valamint az eltolt járószintek, süllyesztékek vertikális tagolását adják az épületnek.
”Minden összerakott elem, legyen bármennyire rozoga, rendelkezik a struktúra elnevezéssel...Az építészetben minden, legyen az jó vagy rossz, ahol a konstrukció jellegzetesen látható ill. beton elemek (akár előregyártott akár nem) sorolásából hálók és vázak rendszeréből, feszes vagy laza kapcsolatú (akár mindkettő) alkotók rendszeréből létrehozott csoport strukturalizmust jelent.”[9]
A konstrukció több mint az épületet támogató, térhatároló elemeket tartó elem, melyet elkészülte után el kellene takarnunk. Megjelenésével azt mutatja, hogyan épül fel a ház. Részleteivel, csomóponti kialakításaival vizuálisan tovább strukturálja a teret, befogadhatóvá és felfoghatóvá teszi a méretet. Szerkezeti váz elfedésével közvetlenül a takarószerkezetet érzékeljük, így előállhat a valódi méret érzékelésének hiánya.
Ennek az őszinte tervezői álláspontnak túlhajszolása, hogy gyakran nem a láthatóság sokkal inkább a látványosság volt a cél: a szükségesnél tagoltabb, statikailag indokolatlan formájú látványos szerkezetek születtek.
A teherhordó és kitöltő funkció szétválasztását tovább indokolja a belső és külső változtathatóság igénye. A változó használói igényeknek megfelelő növelhetőség, nyújthatóság az épületváz szerkezeti elemeinek épületen kívüli továbbépítésében jelentkezett. Növelés érdekében a szerkezet folytatása valójában nem szükséges, hiszen a bővítmény tartószerkezete kitöltő szerkezeteivel együtt is megépíthető. Ennek inkább formai magyarázatát keresve két dologra gondolhatunk: a strukturalisták számára optikailag szükséges volt a szerkezetek önálló, épülettől, kitöltésektől, belakottságtól független megjelenítése, mintegy kiállítása magyarázva az épület szerkezeti kialakítását. Másfelől lehetséges, hogy mindez nem más, mint az építész félelmének megjelenése: az organikusan terjeszkedő épület nem marad az előre komponált struktúra keretei között és nem megfelelő irányba fejlődik.
(Frank van Klingeren: többfunkciós közösségi központ, Karregat – változtatható, átváltható funkció; Jan Tennekes: Hogeschool, Delft; Otto Steidle: lakóépület,München – az épületváz épületen kívüli folytatása, a lakók igényeinek megváltozásával újabb szintek, homlokzati szakaszok utólagos kialakítása)
II
Aldo van Eyck 1930 körül
„Aldo van Eyck 1960-ban elkészült amszterdami városi árvaháza figyelemreméltó megnyilvánulása a Forum szerkesztői elképzeléseinek. Kiindulópontja a holland strukturalizmusnak és számos építészeti irányzatnak, különösképp az Amszterdami Építészeti Iskola hallgatóinak szolgált előképül.”[10]
Ahogy Aldo van Eyck az 1959-es otterlói kongresszuson épületével kapcsolatban kifejtette: a tervezés során három hagyományt követett[11]: Elsődlegesen a klasszicista hagyományt az állandóság és nyugalom megfogalmazását, melyet a telepítés geometrikus (vagy geometrizáló) rendjében, az architráv és a kannelúrázott vasbeton oszlopok (egyáltalán az oszlopok – lásd később) építészeti toposzának alkalmazásával. A klinker térelválasztó falak, az épület egészét átható kupolás (328 kupola) térlefedés, a nyílások tengelyes elrendezése, központi terek integrálása, a reneszánsz cortilere emlékeztető köztes belső udvarok és a román kolostorudvarok kerengőjére utaló, épületet átszelő belső utcák az építészet klasszikus elemeit, szerkesztési elveit alkalmazó ill. azokra utaló jelentéshordozó tárgyalkotó gondolkodásról szólnak. Másodsorban Eyck a modern hagyományt követi, melynek lényegét a változásban és a dinamikában látja. A klasszikus geometria centralitását, tengelyességét az öltöztető, kitöltő, additív elemek, részletek illetve a geometrikusan sorolt egységek egésze billenti ki az egyensúlyból. A kompozíció dinamizmusát tovább erősítik a zik-zak vonalak, a sehol nem szimmetrikus közlekedőtengelyek, a derékszögű rendszerből kilógó, negyvenöt fokban lecsapott sarkok.
A közlekedő-út átforduló belső sarka
A folyamatosan jelenlévő, egymás hatását fokozó ellentétpárok (stabil-dinamikus, centralizált-szórt), az egységből létrehozott tagoltság állandóan végigkísérő paradoxona az állandóan változó és változatosságával kiegyenlített tér eszközei.
Aldo van Eyck vázlata_centrumok, tengelyek, eltolások,
„a viszonosság finom karcolata”[12], írja Aldo van Eyck házáról. Az amszterdami árvaház térrendszere, anyagbeli megfogalmazása ikerjelenségek mentén alakul:
- a különbözőség egységessége és a különbözőség által megfogalmazott azonosság erőteljes asszociatív kapcsolóerő a lakóegységek között (lásd később ennek funkcionális kritikáját) a belső és külső tér állandó kapcsolata a lakóegységek között
- kicsi és nagy belmagasságok váltakozása (2.70m - 5.50m)
- cenrifugális struktúra, mely folytonosan visszatérő formai elemeket generál
- diagonális és ortogonális állandó áthatása.
Az egymástól elkülöníthető épületegységekből felépített, részleteiben és egészében strukturált tér esetén a rész és az egész viszonyát a decentralizálás heterogén térhalmaza helyett a strukturalista háza hierarchikus felépítés jellemzi.
Heterogén és hierarchikus rendszer sémája
Nem a lehető legkisebb egység illetve annak sorolásából létrehozott struktúra, hanem egy köztes téri elemet fogalmaz meg alapként, mely sorolásával strukturálja a teret, tagolásával maga is strukturálódik. Ezért jöhettek létre Eyck árvaházában egymás melletti közel azonos, de belső kialakításukban, berendezésükben eltérő épületrészek. Ezek mindegyike hasonló használatú, de eltérő korú gyermekek számára lett megfogalmazva (4 egység a 2-10, 4 egység az ennél idősebb gyermekek részére egymást keresztező sorban elhelyezve). Ennek megfelelően a tervezői szándék az egységek különbözőségének megfogalmazására az építészeti tér kiegészítőinek (válaszfalak, bútorozás, nyílások, stb.) kialakításában rejlik.
Azonos karakterű épületrészek elrendezése
Az egymástól karakteresen nem eltérő elemek egymás mellettisége skizofrén hatású. Használatilag (funkcionálisan ha úgy tetszik) zavaró tud lenni egy olyan-de-mégsem-teljesen-olyan vagy hasonló-de-mégsem-teljesen-ugyan-olyan típusú épületelemek egymáshoz közeli jelenléte.
Tetőfelülnézet
A tető kiemelt, négyzet alapú kupolák illetve a mellettük sorakozó, tizenhatod nagyságú elemekből kialakított struktúrája nem feleltethető meg az általuk fedett terek rendszerének.
A külső-belső párbeszédre jellemző, hogy Eyck külső térben alkalmazott anyagokat használ a belső terek kialakításánál is. A téglaburkolat alkalmazása miatt az árvaházat Rietveld Berlage munkáihoz hasonlította.
„emlékszem egy Berlage-val folytatott beszélgetésre, amikor azt mondta nekem: Ön mindent lerombol, amit én felépítettem; most azt kell mondjam: Ön mindent felépít, amit én leromboltam”[13]
Enteriőr kültéri anyagokkal
Harmadik – és talán a megépült házon legkevésbé tetten érhető – hagyományos építészeti formanyelv az építészeti spontaneitás, mely archaikus kultúrákban (Eyck esetében korábbi tanulmányútjai miatt a dogon kultúrkörben) leli meg a formai-szellemi előképét. Az egység a sokféleségben, az alaki sokszorozás adta sejtszerűség, a vernakuláris építészet biomorf kupolái nehezen visszaolvasható építészeti elemek, így aligha találják meg a kapcsolatot hagyomány eredeti értelmezésének megfelelően. A spontán építészet eszközeinek alkalmazása csupán eklektikus formai kiegészítője a háznak.
Dogon kupolák vasbetonból
Aldo van Eyck amszterdami árvaházáról szólva mindig síkbeli fogalmakat (zóna, terület, vonal, zik-zak, spirál, körív, tengely, stb.) használ.[14]
Alaprajz morfológiai vázlata
Földszintes épület esetében megkérdőjelezhető a pillérvázas illetve előregyártott szerkezetek alkalmazása. Indokolatlan (legalábbis tektonikus viszonyokat nyíltan taglaló épülethez méltatlan), hogy a szerkezeti rendszer emeleti szinten megváltozik: falas teherhordásúvá válik. Ez a szerkezeti „fordítottság” valószínűleg le corbusier-i gyökerű.
Tektonikai következetlenségek – tiszta homlokzat
A kupolák betonozás előtt
Szerkezeti következetlenség az archaizáló architráv megjelenése, mely hagyományosan a pillérváz feletti teherelosztást szolgálta, esetünkben azonban a legnagyobb nyomatéki igénybevétel helyén (azaz középen) gyengített a szerkezet. Ez csak úgy lehetséges, hogy a teherelosztást a emeleti falas felmenőszerkezet oldja meg.
Zombor Gábor
[1] J.B. Bakema, Bouw, 1960/7/2, Katholiek Bouwblad 1960/8/20
[2] Jaap Bakema, Auke van der woud: ’Het Nieuwe Bouwen Internationaal / International CIAM Volkshuisvesting Stedebouw / Housing Town Planning’, Otterlo/Delft, 1983, 102. o, In: Wim J. van Heuvel, Strukturalism in Dutch Architecture, Uitgeverij 010 Publishers, Rotterdam, 1992, 12. o.
[3] Colin Rowe és Fred Koetter kritikája in: Colin Rowe-Fred Koetter: Kollázsváros: A tárgy válsága avagy a városi szövet áldatlan állapota, In: Kerékgyártó Béla (szerk.): A mérhető és a mérhetetlen. Typotex, Budapest 2000, 205. o.
[4] Aldo van Eyck: ’De verkapte opdrachtgever en het groute woord neen’, Forum 1962/5 171-184. o.
[5] Leon Battista Alberti, De Re Aedificatoria, I, IX, 4-5, 1452., Platónra és Arisztotelészre utalva
[6] Aldo van Eyck, Forum 1961/4-5 6-7. szám, 237. o.
[7] Francis Strauven: Aldo van Eyck. The Shape of Relativity. Architectura&Natura, Amsterdam 1998, 495-311. o.
[8] Aldo van Eyck: Lépések egy konfiguratív építészet felé, In: Kerékgyártó Béla (szerk.): A mérhető és a mérhetetlen. Typotex, Budapest 2000, 152. o.
[9] Herman Hertzberger: ’Ruimte maken – ruimte laten’, Delft, 1984 és ’Lessons for Student in architecture’, Rotterdam, 1991 In: Wim J. van Heuvel, Strukturalism in Dutch Architecture, Uitgeverij 010 Publishers, Rotterdam, 1992, 22. o.
[10] Wim J. van Heuvel, Strukturalism in Dutch Architecture, Uitgeverij 010 Publishers, Rotterdam, 1992, 16. o.
[11] Oscar Newman, CIAM ’59 in Otterlo, Stuttgart 1961, 26. o In: Francis Strauven: Aldo van Eyck. The Shape of Relativity. Architectura&Natura, Amsterdam 1998, 290. o.
[12] Aldo van Eyck: ’De milde raderen van de reciprociteit-Kindertehuis in Amsterdam’, Forum 1961 6/7 195-235.o In: Wim J. van Heuvel, Strukturalism in Dutch Architecture, Uitgeverij 010 Publishers, Rotterdam, 1992, 16. o.
[13] Levél Rietveldtől Aldo van Eycknek 1960.11.27, publikálva: facsimilein architectuur/bouwen 1987/5 29. o.
[14] Francis Strauven: Aldo van Eyck. The Shape of Relativity. Architectura&Natura, Amsterdam 1998, 305-311. o.