KÖZÉPKORI FEJTÖRŐ

avagy, összetéveszthető-e Szent István király alakja Szent István protomártíréval

RABB PÉTER

 

A somogyvári Szent Egyed bencés apátság maradványai közt több faragvány is található. Ezek egyike, melyet korábban Szent István protomártír megkövezése,  később pedig Szent Egyed miséje névvel illettek, számos kutató képzeletét ragadta meg. Többek között Dercsényi Dezsőét is, aki kandidátusi értekezésében a nehezen értelmezhető jelenet zavarosságát azzal magyarázta, hogy a domborművet faragó mester „…nem volt tisztában szent István protomartir legendájával és az 1088-ban kanonizált szent István király alakjával kissé összetévesztette”.[1] Magyarázata, melyet Gerevich Tibor nem sokkal később szellemes interpretációnak nevezett,[2] anélkül épült be hosszú évtizedekre a hazai művészettörténeti kutatás alaptételei közé, hogy  bárki komolyan végiggondolta volna ennek a feltételezésnek az értelmét és létjogosultságát. Később ugyan Járdányi-Paulovics István, Levárdy Ferenc és Bakay Kornél is behatóan elemezte a domborművet, munkájuk során azonban csupán az ábrázolt jelenet elsődleges jelentését vizsgálták. Egyrészt újabb és újabb érvekkel igazolták a protomártír-ábrázolás tarthatatlanságát, másrészt további felvetésekkel gazdagították a kérdéssel foglalkozó irodalmat. A jelenet többrétegű értelmezhetőségének lehetősége azonban egyikőjük érdeklődését sem keltette fel, pedig a dombormű ez irányú vizsgálata akár még a Dercsényi Dezső által felvetett „összetévesztés” problémáját is új megvilágításba helyezhetné. A jelenet ugyanis első látásra valóban emlékeztet Szent István protomártír megkövezésére, néhány részlete azonban egyáltalán nem illeszthető a Bibliából ismert történetbe. Emiatt a legtöbb kutató ezt az értelmezési javaslatot eleve elutasította. Pedig ezek a részletek az ábrázolás második (magasabb) szintjén értelmet nyernek, itt azonban már nem az első vértanú, hanem -feltételezésem szerint- Szent István király alakja köré szervezve. A korabeli Magyarországon e két szereplő között szoros kapcsolat mutatható ki, melynek feltárásával nemcsak Dercsényi „összetévesztés-elméletét” tehetjük méltó helyére, de talán az ábrázolás tárgyát illetően is eredményre juthatunk. Ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném az Olvasóval megosztani.

 

            A szóban forgó dombormű valójában egy mindkét oldalán faragvánnyal díszített kőlemez három -Bakay Kornél szerint négy-, egymással közvetlenül össze nem illeszthető töredéke.[3] Az ábrázolás értelmezésének szempontjából mindenképpen szerencsés véletlennek tekinthető, hogy az eredeti dombormű uralkodó motívuma egy, az alakok fölé boruló boltív, mely kétoldalt egy-egy oszlopocskára támaszkodik. Ez az ív két töredéken is jól látható, mindkét oszlopocska nagyobb részével együtt. Az ív kiszerkesztésével a faragvány-darabok eredeti helyzete rekonstruálhatóvá vált, ennek köszönhetően pedig egyértelműen meghatározhatóak voltak a dombormű méretei. Az így elrendezett töredékek egy 135 cm hosszú, 70 cm magas és 11,5 cm vastag, fekvő téglalap formájú kőlappá egészíthetők ki.[4] Ezeknek az adatoknak elsősorban azért van jelentőségük, mert általuk meghatározható a hiányzó felület nagysága, ezáltal jó közelítéssel megállapítható a domborművön szereplő alakok száma, melynek ismerete segítséget nyújthat az ábrázolt jelenet értelmezéséhez. [1. ábra]

 

1. ábra A somogyvári dombormű összeépített állapota (Tóth S. 1994a. 113.o.)

 

A kőlemez homloklapjának két rövidebb oldalát egy-egy függőleges sáv szegélyezi: vékony, szögletes keretben gazdagon burjánzó szőlőindák láthatók, a dús és tömött fürtöket madarak csipegetik.[5] E két szélső mező az eredeti ábrázolás teljes területének mintegy hatodát foglalta el. A központi jelenet szereplői egy alacsony oszlopocskákra támaszkodó boltív alatt állnak, mely mennyboltként feszül föléjük. Erre két kerub támaszkodik, egyik szinte szendereg, amint fejét az ívre hajtja.

Amennyiben az ívre, mint boltozatra tekintünk, úgy e szárnyas lények szerepeltetésének csupán térkitöltő oka lehet.[6] Ha viszont ebben az alakzatban a mennybolt képét látjuk, akkor a kerubok a mennyország megjelenítőiként szerepelhetnek az ábrázoláson. [7]

A mező közepén két alak foglalt helyet. Mielőtt azonban alaposan szemügyre vennénk őket, egy fontos -szó szerinti értelemben vett- szempontot kell rögzítenünk. A továbbiakban a szereplők egymáshoz viszonyított helyzetét nem a külső szemlélő, hanem a szereplők nézőpontjából határozzuk meg, így az oldalak (bal, illetve jobb) meghatározása az általunk érzékelthez képest felcserélődik. Nos, a mező közepén lévő két alak egyike, a baloldali, teljes épségben megmaradt. [2. ábra] Szakállas figura, fején valamilyen sapka-szerűséget visel, öltözete hosszú, kaftánhoz hasonló, lábán cipőt hord. Karszéken ül, pontosabban trónol, jobb kezében egy szögletes alakú lapos tárgyat tart, balját a karfán nyugtatja. Tőle jobbra egy, az övéhez hasonló trónuson egy másik alak ült. A bal karfára tett karjának maradványa jól látható. A két trón kialakításának egyértelmű hasonlósága arra enged következtetni, hogy két egyenrangú, az ábrázolt jelenet szempontjából azonos fontosságú személyről van szó. Mivel e két alak a dombormű kellős közepén foglal helyet, így egyértelműen megállapítható, hogy ők a főszereplők. A főalakok bal oldalán -ez őrződött meg épebben- öt alak látható. [3. ábra] Nem két, fejekkel egyensúlyozó artistát láthatunk, a fejek egymás fölé helyezése talán a tömegszerűség kifejezőeszköze lehet. Öltözetük kaftán-szerű, egymáséhoz hasonló, lábukon csizma-félét viselnek. Méretük kicsi, állva alig magasabbak a trónon ülő főalaknál, kezükben gombóchoz hasonló tárgyat tartanak, egyikőjük ezt a főalak felé emeli. Testtartásuk, különösen az első sorban álló jobb oldali figuráé, egyértelműen a középrész, az ott helyet foglaló, épen maradt főalak felé irányul.

 

2.ábra A megmaradt főalak és a támadók (Bakay 1989. 124.o. 50. kép)

 

3.ábra A kövezők csoportja (Bakay 1989. 123.o. 49. kép)

 

A jobb oldalon jóval nagyobb a hiányzó felület, annyi mégis megállapítható, hogy itt két, dicsfénnyel övezett alak állt. [1. ábra] Öltözékük (övvel összefogott tunikájuk) egyértelműen arra utal, hogy e mezítlábas figurák egyházi személyek lehetnek. Méretük pedig, minthogy jó két fejjel magasabbak a túloldali csoport tagjainál, talán fontosságukat, szó szerint kiemelkedő szerepüket hangsúlyozza.

Noha az alakok fölé boruló hatalmas boltív felülről lezárja és egyberendezi a jelenetet, az ábrázolásnak mégis két, egymástól határozottan eltérő része van. Mind az alakok eltérő mérete és ruházata, mind testtartása ezt hangsúlyozza. E két mező között a választóvonal a dombormű függőleges középtengelye, mely éppen a két főalak között fut. Talán ez sem véletlen, ennek megfejtésére azonban még várni kell.

Meglepő módon ma sincs általánosan elfogadott magyarázat a domborművön ábrázolt jelenet értelmét illetően. Lipp Vilmos 1885-ben publikált rövid levele, vagyis a faragvány legelső, tudományos igényű leírásának megjelenése óta eltelt közel 120 esztendő alatt több kísérlet történt az ábrázolás megfejtésére. E nekirugaszkodások eredménye általában hasonló volt, a faragvány főszereplőjében a kutatók vagy valamelyik Szent Istvánt (hol az első vértanút, hol államalapító királyunkat), vagy Szent Egyedet vélték felfedezni. A későbbiekben részletesen is foglalkozunk ezekkel az értelmezési javaslatokkal, most mindössze annyit kell megjegyeznünk, hogy e két (három) hírbehozott főszereplő személyét illetően a szakmai közvélemény máig nem tudott megnyugtató módon egyezségre jutni.

Az értelmezési kísérletek sikertelenségének legfőbb akadálya az, hogy a domborműnek csak töredékei ismertek. Az előkerült -és azonosított- darabok a feltételezett eredeti felületnek mindössze 60 százalékát teszik ki, ráadásul a maradék több mint egyharmad rész éppen az ábrázolt jelenet közepe tájáról hiányzik. Onnan, ahol minden bizonnyal a főszereplő(k) foglat(ak) helyet.

A meglehetősen töredékes faragvány értelmezését nagyban segítené, ha eredeti helye, rendeltetése ismert volna. E tekintetben azonban legalább akkora a bizonytalanság, mint a jelenet tárgyát illetően. Több kutató -köztük eleinte még Bakay Kornél is- kaputimpanonnak tartotta, ennek azonban mind a kőlap szögletes alakja, mind hátoldalának faragott volta ellentmondani látszik.[8] Ez utóbbi -egyébként meglehetősen talányos- problémát Dercsényi Dezső azzal próbálta megoldani, hogy a hátoldalon látható faragvány csak később került a kőlemezre.[9] Később Levárdy Ferenc vetette fel, hogy a dombormű esetleg a szentélyrekesztő fal része lehetett.[10] Mára ez a nézet vált elfogadottá.[11] Sajnos olyan újabb töredékek -ismeretem szerint- eddig még nem kerültek elő, melyek ennek az elképzelésnek további igazolásául szolgálhatnának. Pedig elvileg lenne honnan maradványokat remélni, hiszen a feltételezés szerint a szentélyrekesztő a 11 méter széles főhajót teljesen kitöltötte.[12] Ennek a felületnek ma mindössze egynyolcadát ismerjük, azt is csak töredékesen.

A faragványt illetően a megtalálás helye sem szolgálhat információkkal, azt ugyanis pontosan nem ismerjük. A dombormű töredékei -hasonlóan a legtöbb somogyvári kőhöz- nem régészeti feltárás, hanem szőlőtelepítés, illetve részes építőanyag-bányászat eredménye során, vagyis ellenőrizetlen körülmények között és dokumentálatlanul kerültek napvilágra. A monostor területén, illetve tágabb értelemben az egész Kupavár-hegyen a 18. század második felétől kezdve jelentős és folyamatos bányászat folyt. A helyi birtokos Széchenyi család, az innen kitermelt építőanyagból építtette a templomot, a hozzá tartozó parókiát, a kocsmát és a „kukoriczai” régi malmot.[13] A terjeszkedő, a hegyoldalra felkapaszkodó grófi szőlőbirtok által igényelt újabb és újabb pincék után kutatva nem egy esetben puskaporral robbantották fel az útjukban lévő középkori falmaradványokat.[14] Ennek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy az általunk vizsgált dombormű első, máig legnagyobb darabja is tisztázatlan körülmények között került elő. 1855 november 23-án Lejtényi György, a Széchenyi-birtok tiszttartója levélben számolt be Mátray Gábornak[15] arról, hogy egy faragvány három -úgy tűnik, összetartozónak mutatkozó- darabját találták meg a templom északi oldalán. Hogy az északi oldal alatt pontosan a templom, illetve a monostor mely részét kell érteni, a levélből nem derül ki világosan. A kőlap magassága 73,5 cm, vastagsága 12 cm volt, a leltárban a 6-os sorszámot kapta.[16] Mivel Lejtényi más, három évvel korábban, szintén szőlőtelepítés során előkerült kövekről[17] is említést tett, így e forrásból csak az állapítható meg, hogy a reliefre valószínűleg az 1852 és 1855 közötti időszakban bukkantak.[18]

A különböző helyekről összegyűjtött régiségek között több faragott kő, dombormű-töredék is szerepelt. Ezeket Széchenyi Dénes még 1855-ben felajánlotta a Nemzeti Múzeumnak.[19] Mivel adományozási terve válasz nélkül marad, a család úgy döntött, a kövek védelmét „házon belül” oldják meg. Ez a domborművünk és nyolc másik faragvány esetében szó szerint értendő, ugyanis befalazták azokat a kastély előcsarnokának falába, míg a fennmaradó köveket ízlésesen elrendezték a kertben.[20]

Az egyetlen kutató, aki még a befalazása előtt láthatta a domborművet, Rómer Flóris volt, aki talán a Nemzeti Múzeum javára tett felajánlás hírére érkezett Somogyvárra. Az itt készült jegyzeteiben sajnos nem érintette bővebben a homloklapon ábrázolt jelenetet, inkább a hátlapon lévő fenevadat írta le.[21] [4. ábra]

 

4. ábra A hátlapon lévő fenevad képe (Tóth S. 1994a. 114.o.)

 

A Rómer után érkező érdeklődő látogatók egészen az 1950-es évek elejéig azonban már csak a magasan és rosszul megvilágított helyen[22] lévő -később több kisebb töredékkel teljesen értelmetlen módon és hibásan kiegészített- reliefet vizsgálhatták. A dombormű helyzetében változás az 1950-es évek elején következett be, amikor is a kastély falából kibontott faragványt előbb a Magyar Nemzeti Múzeumba, majd a kaposvári Rippl Rónai Múzeumba szállították, ahol ma is őrzik.[23] Sajnos ezzel az átköltöztetéssel a faragványnak csak a földrajzi helyzete változott meg, elhelyezésének szerencsétlen volta nem, hiszen a somogyvári kastély előcsarnokából a kaposvári múzeum lépcsőházának első emeleti pihenőjére került. Méltatlan kiállítási helye mellett egyetlen érv hozható fel: azok számára, akik nem félnek a megbotlás veszélyétől, a hátlapon lévő faragott oroszlán is látható a lépcsőház nyitott orsóterén keresztül. [5. ábra]

 

5. ábra A dombormű mai elhelyezése a Rippl-Rónai múzeum lépcsőházában

 

A dombormű -és általában a somogyvári apátság maradványainak- meglehetősen hányatott sorsa kizárta a gyors és -ami még fontosabb- látványos eredményeket felmutató kutatás lehetőségét. Talán ez is oka volt annak, hogy sem Lejtényi levele, sem Lipp beszámolója, sem az itteni régiségek felajánlása kezdetben nem váltott ki érdeklődést a szakmai közvéleményből. Rómer Flóris is csak annyiban emelhető ki a kutatók sorából, hogy ő legalább lelátogatott Somogyvárra. Az itt tapasztaltak azonban őt sem hozhatták lázba, hiszen -bár jegyzetanyagát bevallása szerint szorgalmasan gyűjtögette- másfél évtizeddel később is mindössze egy monográfia és az ennek megírását megalapozó ásatás tervéről tudott beszámolni.[24]

A szakmai érdeklődés hiánya minden bizonnyal abból is adódhatott, hogy a maradványok magánterületen voltak, vagyis a kutatás lehetősége a birtokos Széchenyi család beleegyezésétől és anyagi hozzájárulásától függött. Rómer is a „méltóságos uraság engedélyétől” tette függővé tervezett munkájának sikerét,[25] s Dercsényi sem győzte hálás köszönetét „özv. gr. Széchenyi Imréné őkegyelmességének” kifejezni, amiért „...a kastélyában őrzött emlékek tanulmányozására engedélyt adni kegyes volt…”.[26] A Széchenyiek megkerülhetetlenségének ismeretében egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy az első évtizedek itteni kutatói mind kapcsolatban álltak a családdal, pontosabban fogalmazva: Somogyvárra az ő kezdeményezésükre, illetve ösztönzésükre érkeztek. Mátray Gábor nevelőként a család alkalmazásában állt,[27] Lipp Vilmos egy római sír feltárására volt eredetileg hivatalos a birtokra,[28] Gerecze Péter pedig azért került ide, mert a Széchenyi Imre gróf által a Vasárnapi Újságban -nem minden hátsó szándék nélkül- megjelentetett somogyvári régiségek felkeltették főnökének, Hampel Józsefnek a figyelmét.[29] Ezek után persze az sem meglepő, hogy az első, az apátság történetét teljes egészében áttekinteni szándékozó tanulmány végül nem is egy hivatásos kutató, hanem Széchenyi Imre gróf tollából született meg, aki megelégelve a család többszöri próbálkozását kísérő szakmai érdektelenséget, 1896-ban kiadatta saját munkáját.[30]

A tisztánlátást akadályozó tényezők -töredékesség, dokumentálatlanság, vizsgálhatatlanság- áttekintése után végre lássuk azt, ezek ellenére mire is jutottak a kérdéssel megbirkózni igyekvő kutatók.

A dombormű első tudományosnak tekinthető leírása Lipp Vilmos nevéhez köthető, aki itteni látogatása során időt szakított a grófi kastély előcsarnokában lévő középkori emlékek megszemlélésére, melyek szerinte „…a Kupavár helyén állott zárdatemplomból valók”.[31] Lippnek nem voltak kétségei a faragvány tárgyát illetően, hiszen beszámolójában határozottan kijelentette, hogy a jelenet „…szt. István protomartyr megkövezését ábrázolja.”[32] 1885-ben, amikor e látogatás megesett, az eredeti domborműnek csak a fele volt ismert. [6. ábra] Noha ezzel Lipp is tisztában volt, mégsem érezte szükségét némi töprengésnek, s a faragvány részleteit az általa feltételezett történetbe illesztve írta le:

„A tábla kivitele a XII. század (?) elejére vall. A vértanu, papi ruhába öltözve, karosszékben ül és ölében nyitott könyvet tart, mellette balról két zömök alakú zsidó áll, kurta de a selyem himzésű egyházi ruhát utánzó kabátban, a közvetlenül mellette álló jókora kővel halántékon üti, az e mellett lévő jobbjában szintén követ tart magasra, a háttérben a tömeget egymás fölött álló fejek jelzik.” [33]

 

6. ábra A Lipp és Gerecze által tanulmányozott töredék (Gerecze 1897. 151.o.)

 

Egy évtizeddel később Gerecze Péter elődjéhez hasonló eredményre jutott a domborművet illetően. Ő is érzékelte, hogy az eredeti faragványnak csak egy részét -úgy vélte: „valamivel több, mint felét”-[34] látja, de a jelenetben ő is tétovázás nélkül felismerte az első vértanú megkövezését. Noha Gerecze leírása részletesebb Lippénél, de bizonytalanabb is. Nála a jelenet fő alakja ül vagy talán áll „…két meghatározhatatlan függélyes gerenda (tán a szék lábai és kara) közt,…”.[35]

A korabeli kőfaragót illetően azonban már határozottabb. Egy helyütt naiv művésznek, másutt „valami kontár belföldi kőfaragó”-nak nevezi, s munkáját a többi somogyvári faragványnál is alacsonyabb színvonalúnak tartja. Gerecze tévedhetetlenül nyilatkozik viselettörténeti kérdésekről is. Szerinte a főalak balján álló tömeg öltözéke olyan formájú, mint  „a magyar paraszt gatyaszára”, tehát „…a kőfaragó sajátkorabeli parasztviseletet akar feltüntetni, mintegy ezáltal is barbároknak tüntetve fel a kövezőket.”[36] Ezen megállapításával Gerecze meglehetősen vékony jégre tévedt, hiszen a bőszárú gatya korántsem olyan régi viselet, mint azt feltételezte. A 19. század második felében -s tegyük gyorsan hozzá: csak a parasztság bizonyos rétegeiben- oly népszerűvé vált ruhadarab a század elején még a pandúrok és a katonai szabadcsapatok „egyenruhája” volt, s -Györffy István szavait idézve- onnan „szállt le ez a viselet a pásztorok, csőszök, cselédféle emberek közé…”.[37] Vagyis nem arról van szó, hogy a kőfaragó „sajátkorabeli parasztviseletet akar feltüntetni”, hanem inkább arról, hogy Gerecze saját vaskos tévedését vetítette a dombormű alkotójára. Egyébként pedig valótlansága ellenére is érdemes elgondolkodni e ruhadarabokkal kapcsolatos fejtegetés mélyebb értelmén. Eszerint a 19. század végének világlátott tudósa számára magától értetődött, hogy a barbárság mindenkori művészi megjelenítésének legjárhatóbb útjának a szereplők paraszti gúnyába történő bújtatása mutatkozik.

Lipp és Gerecze tehát Szent István protomártír megkövezésének jelenetét vélte felfedezni a domborművön. Szent István közismert történetét az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk. István diakónus egyike volt azon hét férfiúnak, akiket az apostolok a jeruzsálemi keresztény közösség szegényeinek gondozásával bíztak meg. Tevékenységének hatására, mely a csodákat sem nélkülözte, számosan tértek a keresztény hitre. Ezen felindulva a zsidó főtanács halálra ítélte, a felizgatott tömeg pedig a város falain kívül agyonkövezte.

„Megkövezék azért Istvánt, ki imádkozik és ezt mondja vala: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!

Térdre esvén pedig, nagy fenszóval kiálta: Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt!

És ezt mondván, elaluvék.”

(Apostolok cselekedetei 7.59-60. Károli Gáspár fordítása)

Mivel kivégzése Krisztus kereszthalálának évében történt, István tekinthető az első vértanúnak, vagyis protomártírnak. Ez jut kifejezésre a keresztény naptárban is, ahol ünnepe december 26-ára, Karácsony -vagyis a Megváltó születése és az ősi Újév- utáni első napra esik.[38] Ismert és népszerű szent volt a középkor folyamán is, tisztelete a legkorábbi századoktól kimutatható. Vértanúságának története a korabeli ábrázolások kedvelt, bár nem túl gyakori motívuma. Ezeken Istvánt általában fiatalemberként, hosszú, fehér ruhába öltözve jelenítik meg, amint térdre rogyva, tekintetét az égre szegezve fogadja el sorsát. Vértanúként elsődleges attribútuma a pálmaág, illetve a kezében tartott kődarab vagy evangéliumos könyv lehet.[39] [7. ábra]

 

7. ábra Az esztergomi Szent István vértanú-ábrázolás, Schmidt litográfiája (Máthes 1822. VI. tábla)

 

A szentek életének kioltására -különösen az apokrif irodalomban- előszeretettel választották a megkövezés módszerét. Az apostolok közül Fülöp, Mátyás, Júdás Tádé és a Pál segítőjeként ismert Barnabás élete ért ekképpen véget.[40] Kis híján maga Szent Pál is e kivégzési metódus áldozatává vált, amikor Lisztrában a feldühödött tömeg megtámadta. Ő azonban csodálatosképpen túlélte ezt az akciót (Ap.csel. 14.19-20.). A magyar szentek legendáriumai is tartalmaznak megkövezésre utaló adatot. Gellért püspök nagyobbik legendája, mely nagyjából az általunk tanulmányozott domborművel egy időben született, azt tartalmazza, hogy Gellértet a pesti révnél Vata emberei heves kőzáporral fogadták.[41] Ez a forrás azért is fontos számunkra, mert egyértelműen igazolja, Szent István protomártír története ismert volt a korabeli Magyarországon, hiszen a legenda egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy „Pannonia első vértanúja” a halálba vezető úton Szent István vértanú példáját kívánta követni.

A legenda ismertségét nemcsak irodalmi, hanem képzőművészeti példák is bizonyítják. Az esztergomi Szent István protomártír-templom Árpád-kori periódusából

alig egy-két töredék maradt fenn. Az épület végső elpusztítása előtt Máthes János folytatott kutatómunkát a romok között, ahol egy zárókőnek látszó faragványra lelt, mely István vértanút ábrázolja. [7. ábra] A kövön egy tunikába öltözött fiatalember áll, kezében az összes szükséges attribútummal: a kivégzés eszközeivel, a kövekkel és a vértanúság jelképével, a pálmaággal. Noha később kiderült, a faragvány nem zárókő, hanem egy azt utánzó medalion lehetett, s nem egykorú az Árpád-kori templommal, számunkra mégis egyértelműen mutatja, hogy István vértanú ábrázolásának szokványos kliséi Magyarországon is ismertek voltak.[42]

Ezen példák ellenére első látásra úgy tűnik, a mi domborművünket faragó mester nem volt tisztában e jeles szent történetével. A jelenet főalakja ugyanis nem fiatal, hanem élete delén álló, szakállas férfi, aki ahelyett, hogy megadóan térdre borulva várná vége beteljesültét, szemmel láthatóan diadalittasan trónol. Az pedig, hogy egyértelműen két főalak szerepelt az eredeti domborművön, eleve kétségessé teszi Lipp és Gerecze értelmezési javaslatának létjogosultságát.

Sajnálatos, hogy a Bibliából ismert, képzőművészeti alkotásokon több helyütt is  ábrázolt történet és a domborművön látható jelenet között mutatkozó lényegi különbségek egyikőjüknek sem szúrtak szemet. Ennek magyarázata csupán egy dolog lehet: a sietség és az ebből következő felületes vizsgálat. Végülis Lipp 1886 novemberében mindössze egy napot töltött Somogyvárott, s ez alatt megtekintett egy a szántóföldön -ki tudja, milyen messze a kastélytól- feltárt római sírt, ellátogatott Kupavár-hegyre, a kolostor maradványaihoz, majd a kastély összes relikviáját szemügyre vette.[43]  A magasan az előcsarnok falában, rosszul megvilágított helyen befalazott domborműre így mindössze percei maradhattak.

Több idő Gereczének sem állhatott rendelkezésére. 1895 júniusában és októberében összesen hét(!) napon át folytatott a monostor területén ásatást, melynek célja a falak feltárása mellett további faragványok napvilágra hozása, illetve a már korábban kibontott, és a falu különböző helyeire széthordott faragott kövek nyilvántartásba vétele volt.[44] E nagyszabású vállalkozás mellett aligha maradhatott ideje a dombormű alapos tanulmányozására.

A Szent István megkövezésének szokásos ábrázolásai és a somogyvári faragvány közötti eltérések először Dercsényi Dezsőt gondolkodtatták el. Osztotta Lipp és Gerecze véleményét az ábrázolás tárgyát illetően, döntően azért, mert „a középkori ikonográfiában nem ismerünk más olyan jelenetet, melyen a főalakot megköveznék”.[45] (Érdekes, de nem egyedülálló érvelés: amit mi ma nem ismerünk, az korábban sem létezhetett.) Ugyanakkor kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a trónon ülő, kezében valamilyen tárgyat tartó szakállas főalak látványa meglehetősen szokatlan az István vértanút ábrázoló középkori alkotások körében. [8-9. ábra]

 

8.ábra István megkövezése, Auxerre, St. Germain tpl. (Toman 1998. 408.o.)

 

9. ábra István megkövezése, Dél Tirol 1180 k. (Bartlett 2002. 67.o.)

 

A különbözőségek okát Dercsényi abban látta, hogy a kőfaragó ugyan Szent István protomártír megkövezését akarta ábrázolni, csak a vértanú alakját „kissé összetévesztette” Szent István királyéval. Sajnos munkájában nem tért ki arra, hogy pontosan miképpen történhetett ez az összetévesztés. Egy későbbi írásában azonban találhatunk erre vonatkozó, közvetett utalást. Járdányi-Paulovics István -alább még részletesen ismertetésre kerülő- felvetését, miszerint a dombormű Géza fejedelmet, Istvánt és Imre herceget ábrázolná, azzal utasította el, hogy a 11. század végén „nem lehetséges ennyire világi jellegű, történeti ábrázolás.”[46] Vagyis vélhetően Dercsényi is István királyt ismerte fel a domborművön, de azon okból megriadva saját ötletétől, hogy ez időből nem ismerünk királyportrét, sietve egy áthidaló megoldást keresett. Ezt találta meg az összetévesztés-elméletben.

Eszerint a faragványon az alany István vértanú, melybe István király alakját oltották. Ez egyrészt megmagyarázza -vélte Dercsényi- mind az egyébként oda nem illő szakáll, mind a trón létét, másrészt értelmet ad a főalak kezében látható tárgynak. Korábban Lipp úgy vélte, ez minden bizonnyal egy könyv lehetett, hiszen István vértanúnak, mint diakónusnak az evangéliumos könyv munkaeszköze volt. Ezzel szemben Dercsényi úgy gondolta, István király alakjának a történetbe keverésével az uralkodói attribútumok is helyet követeltek az ábrázoláson. Emiatt a főalak nem könyvet, hanem országalmát tart a kezében.[47] Ennek egyébként semmi akadálya nem lenne, hiszen a koronázási paláston is országalmával kezében ábrázolták István királyt, az azonban további magyarázatot igényel(ne), hogy a jelvények közül a legfontosabb, a korona miért nem szerepel a domborművön.

A két szent alakjának összetévesztését Dercsényi azzal a hagyománnyal magyarázta, miszerint István király ellen élete alkonyán merényletet követtek el.

„Ha ez a monda valóban élt, úgy könnyű feltételezni, hogy a magyar kőfaragó a két szent István mondáját teljesen összezavarva nemcsak a legendából, hanem saját tudomásából is hozzátett az ábrázoláshoz.”[48]

 

Vagyis a kőfaragó kapva kapott az alkalmon, s a vértanú alakjának formálása közben a szóbeszédből értesülve az István király elleni merényletről, azt sietve belefaragta a domborműbe.

E merénylet leírása István ún. Kisebbik- és a Hartvik-féle legendájában olvasható. Az idősödő és betegeskedő királyra az éj leple alatt a főúri összeesküvők egyike karddal akart támadni, de a szerszám kiesve kezéből a királyt felébresztette. A kegyelemért esedező tettest István elbocsátotta, de társait kivégeztette.[49]

A Kálmán uralkodásának elején írott legendák ezen története mögött nem nehéz az akkori időszerű „belpolitikai” problémát felfedezni, hiszen a király éppen ekkoriban készült a szüntelenül trónjára támadó Álmos herceggel leszámolni. Györffy György szerint ezért nem lehet a legenda merénylet-történetét közvetlenül István személyére vonatkoztatni.[50] A domborművünkön látható jelenettel ez a feltételezett esemény már csak azért sem hozható kapcsolatba, mert hangsúlyos motívuma a gyilkolás eszközének választott meztelen kard. Ez a történet több középkori forrásból is ismert, sőt ma is elevenen él a néphagyományban, s a csupasz kard mindegyikben azonos módon szerepel, így nehéz elképzelni, hogy az István elleni merénylet ábrázolásakor ilyen határozottan eltértek volna tőle.[51]

Dercsényi imént vázolt gondolatmenetét a somogyvári Szent Egyed-apátság maradványai című kandidátusi értekezésében fejtette ki. Ennek kidolgozása során a helyszínen „tanulmányozta” a „kastélyban őrzött emlékeket”, gyaníthatóan elődeihez hasonló alapossággal. Erre utalhat az a tény, hogy még fényképeket sem készített, megelégedett Somogyi Antal felvételeivel.[52] Nem sokkal azelőtt, hogy Dercsényi a kastélyban járt, a dombormű Lippék által ismert állapotában változás következett be. Az eddig magányosan befalazott töredéket két másikkal egészítették ki. Talány, hogy ezek eddig merre lappanghattak, hiszen Lejtényi tiszttartó korábban idézett, s Bakay Kornél szerint egyértelműen a domborművünkre utaló levelében eleve három töredék előkerüléséről számolt be.[53]

Mindenesetre a kiegészítést a helybéli kőműves mester szó szerint értette. Az új darabokat a meglévő mellé préselte annak ellenére, hogy sem a figurák, sem a törési felületek nem illettek össze. Ezt a nehézséget úgy hidalta át, hogy a hiányokat -a maga módján- habarccsal pótolta, néhol alkotó módon átlépve a kőműves és a kőfaragó mesterség határvonalát. [10. ábra]

 

10. ábra A Dercsényi által tanulmányozott „kiegészített” dombormű (Dercsényi 1934. 6.kép)

 

Dercsényi ezt az állapotot tanulmányozta. Egyik későbbi írásában említést tett arról, hogy az egyértelműen rossz helyen lévő töredékek valódi helyzetét egy fénykép szétvágott darabjainak segítségével igyekezett rekonstruálni.[54] Leírásából nem derül ki pontosan, mikor tette ezt meg, de a szövegből úgy tűnik, évekkel a dolgozat elkészülte után. Noha már ekkor (vagyis 1950 előtt) felfedezte a második trón, vagyis a második főalak létét, mégsem tartotta szükségesnek módosítani az ábrázolás tárgyával kapcsolatos feltételezését. Később, 1961-ben, tehát mintegy három évtizeddel kandidátusi értekezését követően már óvatosabban fogalmazott, amikor Szent István megkövezését már csak mint olyan lehetőséget említette, „…ami ellen […] az érvek egész sorát lehet felhozni”.[55] Ekkor már az ábrázolás értelmezésének súlyos nehézségeként hozta elő, „…hogy eredetileg nem is egy, hanem két trónuson ülő alak volt a domborművön, a másik trónusnak csak egyik lába maradt meg”.[56] Mielőtt azonban elégedetten hátradőlhetnénk, megnyugodva abban, hogy rádöbbenve a két főalak létére Dercsényi új magyarázattal áll elő, sietve megismétli -igaz hangsúlyozottan feltételes módban- saját korábbi elméletét, anélkül, hogy kísérletet tenne a másik főalak azonosítására, illetve az összetévesztés-történetbe való beillesztésére. Igazolásul ismét az István elleni merényletet hozza fel, az esetet határozott tényként közölve.

Az eddigi magyarázatok tarthatatlanságára először Járdányi-Paulovics István hívta fel a figyelmet.[57] Ő volt az első kutató, aki nem volt rest Somogyvárra utazni és alaposan megvizsgálni az 1948 szeptemberében még mindig a kastély előcsarnokának falában lévő domborművet. Megállapította, hogy a korábbi értelmezési kísérletek tévedések sorozatán alapultak. Az István vértanúként azonosított alak méltóságteljes testtartása összeegyeztethetetlen egy üldözött, haláltusáját vívó ember mozdulataival. (Ez a probléma már Dercsényi fejébe is szöget ütött.) A baloldali kerub, aki Dercsényi szerint István feje fölé a vértanúk koronáját nyújtja, valójában nem tart a kezében semmit, a főalak pedig egy szögletes tárgyat -talán párnácskát- fog a kezében, ami távolról sem hasonlít országalmára. (Bakay Kornél később hosszasan bosszankodott azon, hogy neves kutatók ugyanazt a tárgyat hol könyvként, hol országalmaként, hol pedig párnácskaként azonosítják.[58] Mint a későbbiekben látni fogjuk, még korántsem merült ki e tárgykörben az ötletek tárháza.) Járdányi-Paulovics elvégezte a töredékek eredeti helyzetének rekonstrukcióját, ennek során arra a következtetésre jutott, hogy a középről hiányzó részen egy álló alak lehetett, feje körül dicsfénnyel, melynek töredéke egy helyütt ma is látható. Mivel észlelte a második trón létét is, úgy gondolta, a glóriás alak a jobboldali trón előtt állhatott. A vizsgálat során kiderült, hogy a trónusok eredetileg aranylemezekkel voltak díszítve. Ilyen díszes trónt csak jeles személyek, dicsőséges uralkodók számára készíthettek. Ezek alapján Járdányi-Paulovics a főalakban Szent István királyt vélte felfedezni (ebben, mint az előzőekben láthattuk, még nincs semmi szokatlan), aki fia, Imre és apja, Géza fejedelem társaságában szerepel a domborművön. A trónoló alak Géza, a jobbján, trónja előtt áll Szent István király, a mellette álló, alacsonyabb glóriás alak pedig Imre herceg.

Noha ennek a vizsgálatnak az alapossága minden korábbit felülmúlt, a belőle következő magyarázat sem volt mentes a tévedéstől, hiszen az ív pontos kiszerkesztése során egyértelműen kiderült, hogy a nagyobbik glóriás alak nem a trón előtt, hanem attól jobbra állt.

Az István-interpretációkkal Levárdy Ferenc szakított véglegesen, aki egy nagylélegzetű tanulmányban elemezte „a somogyvári apátság román maradványait”.[59] Természetesen ő is sorra vette az eddigi felvetések problematikus pontjait, elmerengve azon, hogy „amilyen szokatlanok az ikonográfiai félreértések, ugyanolyan szokatlan a legendák nemismerésére épített kontamináció-elmélet”.[60]  István vértanú és István király összetévesztésének ötletét Levárdy „teljesen elképzelhetetlennek” tartotta. Szerinte Dercsényi felvetésének létjogosultságát mind a vértanú történetének, mind István király legendájának vizsgálata eleve kizárja. István protomártír története a faragvány keletkezésének idején is közismert volt, azt szentírási szöveg részletesen tárgyalja, s szerepel a karácsonyi ünnepkörben is. Anakronizmus azt feltételezni, hogy ezt az egyházi műveltségbe szervesen illeszkedő történetet a kőfaragó ne ismerte volna. Ugyanakkor pedig nehezen képzelhető el, hogy a csupán néhány évvel a somogyvári apátság alapítását megelőzően szentté avatott István király közismertsége ezt az összetévesztést lehetővé tette volna. (Magyarul: azonnal a kőfaragó kezére csaptak volna, ha a vésője így megszalad! Egyébként érdemes eltűnődni azon, ha Dercsényi felvetése az összetévesztést illetően igaznak bizonyulna, vajon hogyan játszódhatott le a faragvány átvétele. Az apát néhány szerzetes társaságában -mind franciák- kopaszra nyírt feje búbját vakargatva áll az elrontott faragvány előtt, a szobrász -Gerecze szerint valami belföldi kontár- mögöttük lapít. Akár észreveszik a hibát, akár nem, a domborművet elhelyezik a templom legszembetűnőbb helyére, a szentélyrekesztő falba, László király szarkofágjának közvetlen közelébe. Azt hiszem, ezt bízvást nevezhetjük életszerűtlen magyarázatnak. A történetben látszólag minden szereplő ügyetlen, tájékozatlan, sőt balga, egyedül a kiváló ötletekkel felvértezett művészettörténész áll a helyzet magaslatán! )

 

11. ábra Levárdy Ferenc rajza Szent Egyed miséjéről (Levárdy 1968. 166.o.)

 

Levárdy szerint a félreértés legfőbb oka az, hogy a dombormű nem Szent Istvánt, hanem Szent Egyed történetét ábrázolja. [11. ábra] Azt az eseményt meséli el, melynek során Szent Egyed imájának hatására Martell Károly feloldozást nyer bűnei alól. A király bal felől ül a trónján, kezében a bűneit felsoroló cédula (ez az a valami, ami eddig már volt könyv, országalma és párnácska is!), mellette Szent Egyed foglal helyet. E két főalaktól jobbra, egy oltár mögött ismét Egyed látható, miközben misét celebrál, mellette egy segédkező „papi alak” áll. A Levárdy által javasolt magyarázat szerint a király balján álló sokaság nem támadólag fellépő, köveket dobáló emberek csoportja, hanem a király kísérete, akik kezükben áldozati kenyeret tartanak.[61]

Érdekes és mulatságos pillanata a magyarázatnak az, amikor Levárdy elődeihez hasonlóan azzal áll elő, hogy a kőfaragó nem volt tisztában az ábrázolt történettel. Szegény kőfaragóra rájár a rúd, hiszen korábban Dercsényi állított róla hasonlót, most pedig Levárdy jön azzal, hogy mesterünk Szent Egyed legendáját nem ismerte pontosan. Például azért, -vélte Levárdy- mert maga a legenda is éppen ez idő tájt volt kialakulóban. (Na, szépen vagyunk! Most akkor van legenda, vagy nincs?) Ennek ellenére meggyőzőnek találta saját magyarázatát, melyet azzal a végső érvvel támasztott alá, miszerint a somogyvári Szent Egyed-apátságban talán mégsem teljesen céltalan próbálkozás az ábrázolásokon a védszent alakját keresni.

Levárdy elképzelését Bakay Kornél nem tartotta minden pontjában elfogadhatónak. Bakay 1972 és 1988 között folytatott nagyszabású ásatást a monostor területén, melynek során a dombormű kérdésére több alkalommal is kitért.[62] Munkájában bő teret szentel a dombormű értelmezésére született javaslatoknak és az ezeket megfogalmazó kutatók módszereinek az értékelésére.

Döbbenten sorolja azokat a tévedéseket, melyek tájékozatlanságról és figyelmetlenségről tesznek tanúbizonyságot. Elsősorban a stíluskritika és a műhely-kapcsolatok mindenhatóságában hívő, ugyanakkor a szentek életrajzában és a bibliai jelenetek terén járatlan, elődeik megállapításait feltétel és kétkedés nélkül elfogadó kutatói mentalitást ostorozta.

 

12. ábra A dombormű részlete a Bakay Kornél által talált újabb töredékkel, mely bal oldali alak mellett látható (Bakay 1989. 125.o. 51. kép)

 

Bakay szerint Levárdy magyarázata két helyen szorul helyesbítésre. Az egyik az a tény, hogy a somogyvári apátságnak nem egy, hanem három védőszentje volt: Egyed mellett Szent Péter és Pál.[63] Ezt egyébként korábban Levárdy sem tagadta, de úgy ítélte meg, hogy mivel az alapító St. Gilles-i apátság védőszentje Egyed volt egyedül, így neki a másik két szenthez képest kiemelkedő szerepe lehetett.[64]

Egy újabb töredék napvilágra kerülése egy másik ponton ingatta meg azt az elképzelést, mely szerint a domborművön Szent Egyed miséje látható. Ez a kis faragott kődarab (kőnapló: MCXC/75) egy tunika alsó részét, egy jobb lábfejet és a mellette lévő bal bokát ábrázolja, s beilleszthető a már ismert jobb szélső dicsfényes alak bal oldalára. Arra a helyre, ahol az elképzelés szerint az oltárnak kellene állnia. Bakay szerint ez a lelet önmagában is elegendő az oltár létének, s ezzel Levárdy javaslatának cáfolatára.[65] [12. kép]

Ezen problematikus részletek azonban Bakay szerint értelmet nyernek akkor, ha a domborművön a három védőszent alakját együtt képzeljük el. Eszerint a meglévő, trónoló alak Pál, mellette ült Péter, míg Egyed tőlük jobbra állhatott. A főalakoktól balra lévő „tömeg” talán megigazult pogányok csoportja lehet.[66] Elképzelését Bakay az Újszövetségből vett idézetekkel támasztotta alá. Ésszerű és elfogadható magyarázatának csupán egyetlen vitatható pontja volt: a hivatkozott kődarab, mely cáfolhatná Levárdy oltárának helyét, eltűnt. Előbb Magyar Kálmán a Somogyvár-monográfia összeállításakor, majd Tóth Sándor a Pannonia Regia című kiállítás előkészületei során tett (volna) kísérletet a kérdéses töredék felkutatására, de az a Rippl-Rónai múzeum kőtárában nem volt megtalálható,[67] így máig tart a domborművel kapcsolatos bizonytalanság.

Mi sem jelzi ezt jobban, mint Tóth Sándor tíz évvel ezelőtti, meglehetősen rezignált hangvételű megjegyzése, melyben a korábbi évtizedek ez irányú vitáit összegezve azt állapította meg, hogy „az ábrázolás tárgya nem világos.”[68] E tömör megállapítás mögött érezhető beletörődöttség minden bizonnyal annak tudható be, hogy a legkiválóbb régészek és művészettörténészek -köztük neves akadémikusok- sem voltak képesek eddig megbirkózni egy olyan a faragványnak az értelmezésével, amelyet a templomba 800 évvel ezelőtt betérő egyszerű földműves is valószínűleg nehézségek nélkül felismerhetett.

Az a lelkesültség és rendíthetetlen magabiztosság, mellyel a kutatók a domborművön ábrázolt jelenet értelmét próbálták megfejteni, nem hagyott alább a faragvány korának meghatározási kísérletei során sem. Így cseppet sem csodálkozhatunk, hogy e tekintetben legalább olyan gazdagnak és kifogyhatatlannak mutatkozik az ötletek tárháza, mint az ábrázolás tárgyát illetően.

Lipp, miközben tényként rögzítette megfejtését a jelenetet illetően, különösebb indoklás nélkül a 12. század elejére tette a dombormű születését.[69] Gerecze a többi somogyvári faragvánnyal egykorúnak -bár azoknál primitívebbnek- tartotta anélkül, hogy ezek korát meghatározta volna,[70] Dercsényi ezzel szemben határozottan amellett foglalt állást, hogy a dombormű a többinél régebben, még 1095 előtt(!) készült.[71] Gerevich is ezt az időpontot, a 11. század végét tartotta valószínűnek.[72] Hogy miért pont 1095-nél húzta meg Dercsényi a választóvonalat, sajnos nem indokolta meg, így csupán feltételezhetjük, hogy László király halálának időpontját (1095. július 29.) tekinthette korszakhatárnak a somogyvári apátság építéstörténetében. Feltételezett gondolatmenete nem tűnik teljesen megalapozatlannak akkor, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy László király földi maradványait évtizedeken át e monostor falai között őrizték, ehhez pedig valamifajta épületre is szükség volt.

 

13. ábra A pécsváradi töredék (Tóth S. 1994b. 89.o.)

 

14. ábra A „kalocsai” töredék (Tóth S. 1994b. 111.o.)

 

Levárdy Ferenc egy, bizonyos részleteiben a somogyvári domborműhöz hasonlító pécsváradi töredék [13. ábra] segítségével a 12. század közepét jelölte meg, mint lehetséges keletkezési időpontot.[73] Mára ez a keltezés vált általánosan elfogadottá, bár a pécsváradi „etalon” helyébe egy másik töredék lépett. [14. ábra] Ez a faragvány Kalocsáról, Kunszt érsek gyűjteményéből került elő, még 1866 előtt.[74]

A szintén töredékes maradvány és a somogyvári dombormű között mutatkozó feltűnő hasonlóság már Dercsényinek is szemet szúrt. Olyannyira, hogy kandidátusi értekezésében még azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a kalocsai töredék egyenesen Somogyvárról került rendeltetési helyére, valamikor a 12. század második negyedében.[75] A két faragvány közti kapcsolat Dercsényi esetében többnek bizonyult puszta formai hasonlóságnál, rokonságuk abban is megmutatkozott, hogy a kalocsai domborművön ábrázolt jelenetet éppúgy nem ismerte fel, mint a somogyvárin láthatót. Foerk Ernőre hivatkozva az alakokban Krisztust és Tamást vélte felfedezni, s a faragványt annak ellenére a kalocsai emlékanyagba sorolta, hogy ezzel kapcsolatban már Foerkben is merültek fel kétségek.[76] Ebben a meggyőződésében Dercsényit egyébként néhány évvel később Gerevich Tibor is megerősítette.[77]

Néhány évtizeddel később bebizonyosodott, hogy Dercsényi és Gerevich tévúton járt a kalocsai dombormű azonosítása során mind az ábrázolt jelenet értelmét, mind a faragvány eredetét illetően. Az imént már említett munkájában Levárdy Ferenc nemcsak a somogyvári töredék korának meghatározására tett kísérletet, de azt is egyértelművé tette, hogy a nevezetes kalocsai töredéken nem Krisztus és Tamás alakja látható, hanem Ábrahám és a három angyal története.[78] A későbbiekben az is általánosan elfogadottá vált, hogy a domborműnek eredetileg sem Kalocsához, sem Pécshez nem volt köze, hanem feltételezhetően az óbudai Szent Péter prépostság szentélyrekesztőjének egyik részlete lehetett,[79]  s nem egy szarkofág darabja, mint ahogy ezt korábban gondolták.[80]

A somogyvári és a „kalocsai” (továbbiakban: óbudai) dombormű közötti kapcsolat azzal, hogy az utóbbi keletkezési helye Kalocsáról Óbudára tevődött át, cseppet sem vesztett súlyából és elfogadottságából. E két faragvány összetartozását a szakirodalom napjainkban is olyan szorosnak, sőt minden kétséget kizárónak tartja, hogy abból levezethetőnek, illetve bizonyíthatónak véli még a somogyvári töredék keletkezésének idejét is.

Wehli Tünde magyarázata szerint mivel az óbudai szentélyrekesztő „…II. Géza királynak az óbudai prépostságnak 1148-ban tett adományához köthető, így a somogyvári emlékek(!) ezt követően készülhettek.”[81] II. Géza 1148-ban valóban vásárvámmal, kikötői- és révjövedelemmel egészítette ki a prépostság bevételeit, „kárpótlásul a Szt. László király által rendelt évi 360 pensáért”,[82] ami -úgy tűnik- akadozva csordogálhatott a káptalani testület kasszájába. Mivel Rupp Jakab Timon Sámuel jezsuita történészre hivatkozva idéz egy forrást, mely szerint 1150-ben -mások szerint egy évvel később- „Martirius egri püspök, Mihály (másutt Micu, ill. Mikó) prépost felszólítására […] Ó-buda városában […] Géza király által a boldog Szűz tiszteletére emelt pompás templomot szentelt fel, mely […] Szent Péterről nevezett egyházzal azonos volt,”[83] így elképzelhető, hogy a királyi adomány valóban a templom építését segítette. Az építkezés 1150 körüli befejezését a helyszínen előkerült faragott töredékek elemzése is alátámasztotta,[84] emiatt nincs okunk kételkedni a Wehli Tündétől vett idézet első felének valószerűségében. Annál több fejtörést okoz az állítás második része, mely „kétségen felül álló” kapcsolat létét feltételezi -pontosabban: állapítja meg- az óbudai és a somogyvári faragvány között.

Kétségtelen, első látásra is megdöbbentő a hasonlóság a két dombormű között. Ez talán azzal magyarázható, hogy rendeltetésük azonos, ugyanis feltételezhetően mindkét faragvány szentélyrekesztő fal része volt. Eredetileg mindkettő három mezőből állt, a középső részt egy-egy függőlegesen futó, szalagkeretes sáv szegélyezi, ahol indafonatok között szőlőszemeket csipegető madarak láthatók.[85] A középső mezőben, az alakok fölé egy-egy szegmensív feszül, mely kicsi oszlopokra támaszkodik. Ennyi a hasonlóság, és nem több. Arra utaló adat, hogy a két faragvány között a formai jegyek hasonlóságán túlmutató rokonság is lenne, ismeretem szerint eddig még nem került elő. Pedig az az állítás, miszerint a somogyvári dombormű egyértelműen köthető az óbudaihoz, a formainál szorosabb és mélyebb (műhely-)kapcsolatot feltételez(ne). Az pedig további magyarázatra szorul, időrendben miért a somogyvári faragvány követi az óbudait. Ha tekintetbe vesszük az alakok darabosságát, arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek inkább az óbudai kő előtt, mint azt követően (szó szerint!) kellett keletkeznie.[86] Így meglehetősen kétségesnek és önkényesnek tűnik a manapság elfogadott, az óbudai faragványtól függővé tett datálás.

Meglepő, de tény, hogy monográfiájában Somogyvár legavatottabb ismerője, Magyar Kálmán is megismételte az iménti kormeghatározó okfejtést.[87] Minden bizonnyal annyira respektálta a művészettörténészek munkáját, hogy fel sem merült benne a kétely az állításukkal kapcsolatban. Pedig néhány oldallal korábban ő maga állt elő azzal a feltételezéssel, hogy a somogyvári apátság temploma már az alapítólevél 1091. évi kiadása előtt elkészülhetett.[88] Amennyiben valóban ez történt, úgy meglehetősen csekély esély mutatkozik arra, hogy a somogyvári dombormű az évtizedekkel később épülő óbudai szentélyrekesztő után és mintájára készült volna el. Magyar Kálmán a Kupavár-hegy topográfiai sajátosságaiból, illetve a templom hatalmas méreteiből kiindulva jutott arra a következtetésre, hogy nincs minden tisztázva az apátság alapítása körül. Szerinte az a tény, hogy a valóban hatalmas, a korabeli Magyarországon csupán a fehérvári Szűz Mária prépostsági templommal összemérhető egyházat a hegy déli peremére állították, s emiatt a kerengő és a szállásház az északi oldalra szorult arra utal, hogy a templom építésének még a rend itteni megjelenése előtt meg kellett kezdődnie -sőt: történnie-, s az alapítólevél csupán a szállásházra vonatkoztatható. [15. ábra]

Ennek lehetőségét a területen évtizedekig ásató Bakay Kornél sem zárta ki,[89] s Marosi Ernő kissé talányos mondata, miszerint a monostor temploma „a kolostoralapítás táján épült fel”, is értelmezhető ezt megengedően.[90] Ezt a vélekedést erősíti az a tény is, hogy mindössze négy évvel az apátság alapítása után a templom (egy része) már alkalmasnak bizonyult László király földi maradványainak befogadására. II. Paszkál pápa 1106. november 6-án kelt bullája arról tudósít, hogy László király teste ekkor az apátságban nyugodott.[91] Mivel altemplomot nem építettek, a koporsó befogadására feltételezhetően a főhajó, a szentélytől számított ötödik pillérállása közé mélyített sírkamra szolgálhatott. Magyar Kálmán a régészeti ásatás eredményeire hivatkozva határozottan állította, hogy az első templom főapszisának padozata még nem volt megemelve.[92] Ez az átépítés Bakay Kornél szerint egyértelműen Kálmán király idejére tehető.[93] Ezek az adatok mind azt jelzik, hogy a templom nemcsak elkészült László halálának idejére, de néhány évvel azt követően már átépítésének igénye is felmerült.

A kor bencés apátságainak ismeretében (Pannonhalma, Zselicszentjakab, Garamszentbenedek) valóban meglehetősen szokatlan elrendezés az, ha a kerengő és a szállásház a templom északi oldalán kap helyet. Az azonban nehezen dönthető el, tekinthető-e ez az előbbieket igazoló kényszermegoldásnak, vagy csupán egy általunk ismeretlen, de a datálás problémájától független okokkal magyarázható sajátosság. Sajnos az továbbra is tisztázatlan, hogy a szentélyrekesztő fal, melynek domborművünk is része volt, mely periódusban készült el. Én magam Kálmán király korát szeretném bizonyítottnak látni, de az eddigiek alapján be kell látnunk, hogy a dombormű keletkezési körülményeivel és korával kapcsolatban csupán hipotéziseink lehetnek.

 

15. ábra A somogyvári monostor alaprajza (a rajzon Észak bal felé van) (Magyar K. 1992. 167.o.)

jelmagyarázat: 1. nyugati templomkapu, 2. déli templomkapu, 3. sekrestye, 4. kapus szobája, 5. kerengő folyosó, 6. díszudvar, 7. ciszterna, 8-9. konyha, 10. pincelejáró, 11. ebédlő, 12-13. vendégszobák, 14. írószoba, 15. káptalanterem, 16. az apát kápolnája, 17. a kápolna sekrestyéje, 19-26. későközépkori toldalékok

 

A faragvány értelmezésének szempontjából valójában mindegy, hogy a templomnak az az állapota, amely már magában foglalta a szentélyrekesztőt, s vele domborművünket, a 12. század elején, vagy közepén valósult meg. Ugyanis az a szellemi mozgalom, melynek hatását az ábrázolás tárgyának hátterében sejteni vélem, az egész 12. századot egységesen és hangsúlyosan jellemezte.[94] Szent István kultuszának kiteljesedésére gondolok. Ennek, a korabeli kultúra és társadalom minden elemére hatást gyakorló mozgalomnak legfontosabb tényezője és kezdeményezője egyértelműen Kálmán király volt. Ezt önmagában az a tény is igazolja, hogy István király három legendájából kettő az ő uralkodása alatt, egyikük pedig bizonyítottan az ő ösztönzésére született. Uralkodását végigkísérte a Szent Istvánhoz való hasonulás szinte rögeszmévé vált szándéka és kultuszának felkarolása, sőt határozott átértelmezése.

Először Kálmán Szent István iránti fokozott figyelmét, s ennek okait érdemes tisztáznunk. Kálmán király uralkodását (1096-1116) mindvégig határozott legitimációs kényszer, saját pozíciójának, személyének és döntéseinek folyamatos igazolási szándéka jellemezte. Erre már trónra lépésének körülményei is kellő okot szolgáltattak. Annak ellenére, hogy László király -nem kevés habozás után és nehéz szívvel- Kálmánt, s nem Álmost jelölte utódjául, a hatalomátvétel mégsem lehetett zökkenőmentes. A László halála és Kálmán megkoronázása között eltelt közel egy esztendő arra utal, nem volt egyszerű Kálmánnak elfogadtatnia magát a zömében Álmos-párti főurakkal. Hatalmának megszilárdulását döntően II. Orbán pápa támogatásának, illetve a még váradi püspökként más egyházi személyekkel, például Odilóval, a St. Gilles-i bencés monostor apátjával kialakított jó kapcsolatának köszönhette. Ez tűnik ki abból a levélből is, melyet a pápa Kálmán beiktatására küldött:

„Nem kis örömmel örvendezünk hallva, hogy Nagyságod a mindenható isten rendeléséből Magyarország kormányára emelkedett. Mert elmondotta nekünk tisztelendő fiunk, Odilo, Szent Egyed apátja, hogy a világiaknál szokatlan jártassággal tűnsz ki az egyházi írások tudományában, és ami még inkább illik a bírói hatalomhoz, a szent kánonok ismeretében.”[95]

Kálmán nehezen megszerzett hatalmát mindvégig veszélyeztette tulajdon testvére, Álmos herceg, akit László király is szívesebben látott volna a trónon. Míg Kálmánt mellőzte, s egyházi pályára adta, ami egyet jelentett félreállításával, addig Álmost horvát királlyá tette.[96] A mellőzöttség és az állandó fenyegetettség okozhatta azt, hogy Kálmán uralkodása során mindvégig igazolni és bizonyítani igyekezett mind trónra kerülésének, mind döntéseinek jogszerűségét, legitim jellegét. Ennek a szándéknak legfontosabb eszköze saját pályájának -és saját személyének- Szent Istvánéval való szüntelen összemérése és összekapcsolása volt. Erre már uralkodásának első időszakából is találhatunk példát. A Kálmán I. törvénykönyvének is nevezett ún. Tarcali zsinat határozatai elé írott előszóban az alábbiak olvashatók:

            „…a legkeresztényibb királyunk, Kálmán […] miután látta, hogy […] az ország törvényes rendje hanyatlásnak indult, a királyi udvar tekintélye szétfoszlott, […] szent emlékű István király törvénykönyvét felülvizsgálta, s abból ha a dolgot jól megnézed, semmit el nem vett, hanem (inkább) növelte; nem úgy mint alapító, hanem mint továbbépítő, hogy […] az igazság növekedését érjék el. És amíg amaz [István] a hitetlenek lerontója volt, s a törvény ellenzője az áthágókkal szemben, emez [Kálmán] már a helyes életet követő híveknek a támogatója a megigazulásban. Amaz a hit pajzsával látta el a népet, emez a fölösleges földi hiúságot az igazság övével övezte körül; az a lelkeket az Isten szavának kardjával félemlítette meg, ez az üdvösség sisakjával díszítette. Végezetül: mindkét király azt tűzte ki célul, hogy miként a megérdemelt, bosszuló büntetés a kárhozat fiait emészti, az üdvösség fiait gyámolítsa.”[97]

Kálmán saját szerepét, a fönti idézetből vett „továbbépítést” voltaképpen a Szent István-i hagyomány közvetlen folytatásaként, pontosabban újjáélesztéseként élte meg. A Szent István-kori állapotokat saját uralkodásának kiindulási, viszonyítási alapjának tekintette, s nem véletlen, hogy több területen is kísérletet tett ennek az - István utódai által megváltoztatott- állapotnak a visszaállítására. Ezt a szándékot tükrözi a már említett I. törvénykönyvének két cikkelye, melyben egyértelműen megfogalmazódik minden olyan birtok visszaszolgáltatásának igénye, melyet nem István király, hanem valamelyik utóda adományozott:

            „15. A királyt illető halastavak visszaadásáról:

Mivel annál kevésbé látszik erősnek az udvar, minél kevésbé állnak rendelkezésére a szükséges dolgok, nehogy a mi bőségünk udvarunknak szegénységében bővelkedjék, úgy tetszett nekünk, hogy minden halastavakat, kivéve azokat, amelyeket Szent István ajándékozott, adjanak vissza a királyi használatra…

20. A Szent István által, illetőleg az ő utódai által adományozott birtokok különböző öröklési rendjéről:

Minden olyan birtok, melyet Szent István adományozott, illessen meg minden, természetes leszármazás szerinti utódot vagy örököst. Az olyan birtok azonban, amelyet más királyok adtak, (csak) apáról fiúra szálljon, s ha ilyenek (ti. fiúörökösök) nincsenek, örököljön a fitestvér, s ennek halála után fiait se zárják ki az örökségből. Ha pedig az illetőnek fitestvére nincsen, az örökséget a király részére vegyék át.”[98]

Kálmán persze nemcsak törvényein keresztül kívánta pályáját minél inkább Istvánéhoz kötni, hanem személyes gesztusokkal is. Egyáltalán nem lehet véletlen, hogy fiának, akit még gyermekkorában királlyá koronáztatott,[99] az István nevet adta, s hogy önmaga -elsőként az utódok közül- Fehérváron, Szent István mellé temetkezett, megvetve ezzel a középkori uralkodók fehérvári panteonjának alapját.

Bár kissé távolinak tűnhet a kapcsolat, de ebbe a sorba illeszthető Kálmán Esztergom szerepét erősítő politikája is. A Géza által fejedelmi központtá tett Esztergom, ahol István király született, s ahol a koronázása is történt, a 1018 táján háttérbe szorult, hiszen székhelyét István Fehérvárra tette át.[100] Kálmán az Istvánt követő első király, aki a várost visszaállította eredeti szerepébe. Két zsinatot is tartott itt, s elrendelte, hogy a pénzben befolyt adót minden évben ide kell szállítani,[101] s itt történt az ispáni rész visszaosztása is. Noha tudjuk, hogy a kivetett adó nagy részét ekkoriban természetben szolgáltatták be,[102] ennek a döntésnek mégis jelentős szerepe lehetett Esztergom életében. Ennek ismeretében egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy az utóbbi időben annak lehetősége is felmerült, hogy a korábban szinte egyöntetűen Istvánnak tulajdonított kora Árpád-kori esztergomi építkezések egy része inkább Kálmán király nevéhez köthető.[103]

Kálmán azon, szinte már rögeszmévé vált törekvése, hogy uralmát jogszerűnek tűntesse fel, leghangsúlyosabb formában az általa felkarolt és saját céljainak megfelelő folyású mederbe terelt Szent István-kultuszban jelenik meg.

István király életét három legenda dolgozza fel. Az első, melyet „Nagyobbik legendának” neveznek, még a szentté avatás előtt, Györffy György szerint 1077 táján íródott.[104] Ezt néhány évtizeddel követte az ún. „Kisebbik legenda”, mely a szövegből következően László király halála (1095) után, már Kálmán király uralkodásának első éveiben keletkezett. Hartvik püspök nem sokkal ezt követően, Kálmán király utasítására állította össze Szent István harmadik legendáját. Hogy ez pontosan mikor történt, az vita tárgya. Hartvik munkáját Györffy György a 1116-ot megelőző évekre -vagyis Kálmán uralkodásának utolsó időszakára-, Klaniczay Gábor és Makk Ferenc pedig inkább az ezredfordulóra, 1100 tájára tette.[105] Akármikor is íródott ez utóbbi legenda, az általa megörökített Szent István-kép gyökeresen különbözik az előző kettőben rögzítettől. Ugyan több helyütt is szó szerint vett át részleteket a korábbi legendákból, Hartvik számos új elemmel gazdagította a szent király életének történetét. Az ő munkájában szerepel először a II. Szilveszter-féle koronaküldés, az ország és az egyház felajánlása Szűz Máriának, számos, a szentté avatással kapcsolatos csodás esemény, az eltűnt, majd épségben megkerült Szent Jobb története, s ami számunkra mindennél fontosabb: István király legendái közül csak Hartvikéban találkozunk Szent István protomártír alakjával. Mégpedig többször is.

Először István király születésével kapcsolatban jelenik meg előttünk a vértanú, hiszen a legenda szerint Saroltnak álmában megjelenve ő jósolja meg, hogy fia születik:

„3. […] Megjelent ugyanis boldog István lévita és első vértanú előtte, a lévita öltözet díszeivel ékesítve, s így kezdett szólni hozzá [mármint Sarolthoz]: «Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá.» Rácsodálkozván az asszony így válaszolt: «Ki vagy, uram, vagy mely néven neveznek?» «Én vagyok -felelt az- István első vértanú, aki először szenvedtem vértanúságot krisztus nevéért.» Ezt mondván eltűnt.

4. Közben megszületett a fejedelem Istvántól megjövendölt fia, akit a próféta szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhében fogant volna, és akinek, mielőtt megszületett, első vértanúja nevét adta.” [106] (Kurcz Ágnes fordítása)

 

16. ábra István vértanú megjövendöli Szent István születését ( Képes Krónika 1964. 37.o. )

 

István király megszületésének és megkeresztelésének helye ismeretlen, de utóbbit egy helyi hagyomány az esztergomi Várhegyen egykor állott Szent István protomártír-templomba teszi.[107] Ez a feltevés évszázadokon keresztül elevenen élt Esztergomban, s erre több példát is elősorolhatunk. Először egy 1272. évi oklevél tartalmaz erre utaló szövegrészt, melyben az olvasható, hogy nemcsak a megkeresztelés, de István vértanú jelenése is e templomban történt.[108] Rupp Jakab egy 1397-ből fennmaradt okiratot idéz, mely beszámol arról, hogy a templomban négy oltár volt, ezek egyike egy külön kápolnában állt, ott, ahol „…a sz. király újjá született, azaz megkereszteltetett”.[109] Évszázadokkal később pedig Bél Mátyás írja azt a templomról, hogy „állítják, […] ez és nem más volt a színhelye a szent király megkeresztelésének”.[110] Érdekes módon egészíti ki ezt a hagyományt Széless György azon megfigyelése, mely szerint a templom alaprajza kereszt alakú volt.[111] Ezt rögzítette Anton Hartmann felvételi rajza is.[112] Marosi Ernő ugyan ezt a feltételezést tévedésnek tartja,[113] de arra mindenesetre kiválóan megfelel, hogy e hagyomány masszív továbbélését szemléltesse.

István két korábbi legendája a születéssel kapcsolatban sokkal szűkszavúbb. A „Nagyobbik legenda” azt tartja említésre érdemesnek, hogy István születését az Úr egy, Géza fejedelem álmában megjelenő gyönyörű külsejű fiatal képében jövendölte meg.[114] Ekkor még nyoma sincs tehát a vértanúnak. Csakúgy, mint a „Kisebbik legendában”, ahol az eseménnyel kapcsolatban mindössze annyi áll: „István Esztergom városában született.”[115]

A Hartvik-legenda később is említi István vértanút, amikor azt beszéli el, hogy István király Rómában prépostságot és szállásházat építtetett:

„13. […] A világ fejében, Rómában is, István első vértanú nevére tizenkét kanonokból álló, minden tartozékkal bővelkedő gyülekezetet állított, és egy kőfallal körülkerített telepet házakkal és vendégfogadókkal azon magyaroknak alapított, akik imádkozás végett felkeresik az apostolok fejedelmének, boldog Péternek küszöbét.”[116] (Kurcz Ágnes fordítása)

Györffy György szerint István király a Szent Péter-bazlika déli oldalán álló Szent István protomártír-templomot kapta meg II. Szilveszter pápától vagy valamelyik utódától, s ezt bővítette ki szállásházzal.[117]

Bár Hartvik legendájában többször nem találkozunk István vértanú nevével, a két István közti kapcsolat mégsem szűnik meg. Aligha lehet ugyanis a véletlen műve, hogy István király testének felemelése kapcsán hasonló csodás eseményekről olvashatunk, mint ami a vértanú koporsójának felnyitásakor történt. Szent István protomártír története ismert volt Kálmán korában, ezt Gellért püspök halálának -a korábbiakban már idézett- leírása egyértelműen bizonyítja. De Hartvik ezen kívül tájékozott volt a tekintetben is, hogy mi történt a vértanú testével, amikor azt megtalálták, s ezt az eseményt belekomponálta István király történetébe.

A vértanú testét rejtő szarkofág 415-ben, egy Caphargamala nevű falu határában került napvilágra. Lucianus pap beszámolója szerint, abban a pillanatban, amikor feltűnt a koporsó:

„… megremegett a Föld és olyan édes illat szállt fel a helyről, amelyet ember még azelőtt soha nem érzett, olyannyira, hogy azt hittük, a Paradicsom drága kertjében állunk. És ettől az édes illattól abban az órában hetvenhárom személy meggyógyult.”[118]

Hartvik legendájában István király szarkofágjának felnyitásáról az alábbiakat olvashatjuk:

„…s annak felnyitásakor az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlévőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak.[…] Közben Isten, aki szentségben csodálatos, bőkezűségének jótéteményeit árasztotta azokra, akik mind a bazilikán kívül, mind belül gyógyulást kértek.”[119]

Nyilvánvaló, hogy a közös motívumok (az édes illat, és a tömeges gyógyulások mellett meg kell említeni az itt most nem idézett víz-motívumot is, mely mindkét esetben kifogyhatatlan mennyiségű vizet: a vértanú esetében hatalmas felhőszakadást, a király esetében kimerhetetlen „talajvizet” jelent) a szentté avatások leírásának „nemzetközi sztereotípiái”[120] közé tartoztak. Ennek ellenére elgondolkodtató a két történet közötti feltűnő hasonlóság.

Hartvik püspök legendája -mint korábban már láttuk- Kálmán király uralkodása alatt, sőt annak kifejezett ösztönzésére íródott.[121] Amennyiben valóban Kálmán állt a korábbiaktól határozottan eltérő krónika-kompozíció összeállításának hátterében, nem lehet haszontalan feltárni azt, hogy mi szüksége volt a királynak az új részletek beépítésére, különösképpen István vértanú szerepeltetésére.

A koronaküldés-motívum a László által támogatott német orientációval szemben egyértelműen a pápa kezétől származtatja a magyar király hatalmát. (Mint láttuk, ez Kálmán esetében akár szó szerint is érthető!) Mivel azonban István felajánlása óta az ország nem a pápa, hanem Szűz Mária tulajdona, a király nem tekinthető a pápa hűbéresének. Az István elleni merénylet beillesztése, mint korábban láttuk, egyértelműen „aktuálpolitikai” okokra vezethető vissza. Ezzel adta Kálmán Álmos tudtára, hogy a trón megszerzésére irányuló bármiféle akciója eleve jogtalan és illegitim, hiszen ellenkezik a Szent István-i hagyománnyal.[122]

A szentté avatással kapcsolatos újítások, bővítmények azt a célt szolgálták, hogy István kultusza kiállja a nemzetközi összehasonlítást, a beillesztett -szokásos és elvárható- sztereotípiák alkalmazásával beemelje Istvánt a kor nagy, Európa-szerte tisztelt szentjei közé. István vértanú szerepeltetése is leginkább annak tudható be, hogy Szent István nemzetközi elismertségének kiterjesztésével voltaképpen a mindenkori királyi hatalom tekintélye nő, s ez különösen egy olyan uralkodó esetében fontos, aki a szent elődjéhez oly annyira akarja magát hasonlítani, mint Kálmán. Szent István kultuszát Kálmán tehát azért karolta fel, s azért terelte egy, az eddigiektől határozottan eltérő mederbe, hogy a saját uralmát igazolja és erősítse vele.

Mint arra a bevezető sorokban már utaltam, véleményem szerint a dombormű megfejtése felé vezető úton a legfontosabb lépést Dercsényi Dezső tette meg.  A korábbiakban láthattuk, hogy Dercsényi -jobb híján- elfogadta azt a javaslatot, mely szerint a domborművön Szent István protomártír megkövezése látható. Az ikonográfiai ellentmondásokat azzal próbálta megmagyarázni, hogy a kőfaragó összekeverte a két Szent István alakját. Véleményem szerint Dercsényinek igaza van abban, hogy a faragványon e két szent egyesített ábrázolása látható, azt viszont súlyos tévedésnek tartom -s ezt már Levárdy Ferenc is Dercsényi fejére olvasta-, hogy ezt a kőfaragó tájékozatlanságának, zavarodottságának tudta be.

Szerencsésebbnek tartom, ha nem tévedést feltételezünk az ábrázolt jelenet problematikus részleteinek hátterében, hanem tudatos művészi szándékot, mely a két István személyének egyesítésével az elsődlegesen kifejezhetőnél bővebb jelentést -információt- volt képes közölni.

Meglepő, hogy az a lehetőség, miszerint a domborművön egy többértelmű jelenet szereplőjeként a két szent István egyesített alakja látható, eddig egyetlen kutató érdeklődését sem keltette fel. Még a Szent István kultuszát és a szentté avatását széleskörű összefüggésrendszerben vizsgáló Dümmerth Dezső, illetve Klaniczay Gábor sem szentelt egyetlen szót sem ennek kérdésnek.[123] Pedig az erre vonatkozó korabeli források régóta ismertek, s a kutatók széles körben használják ezeket, még a mi domborművünk esetében is. Ráadásul ez a „eggyé válás” a kultúrtörténet más területén egyértelműen bekövetkezett, s ki is mutatható. A néphagyományokra gondolok. Mint arról korábban már említést tettem, Szent István vértanú ünnepe a kalendáriumban december 26-án van. Ezen a napon járnak házról házra a regölők, akik magukat általában „Szent István király szolgáinak” nevezik.[124] Mivel a vértanúval kapcsolatos szokást a szomszédos népek is ismerik, István vértanút viszont csak a magyar regösénekekben azonosítják Szent István királlyal, arra gondolhatunk, hogy a két személy közötti kapcsolat forrását a magyar kultúrtörténeten belül kell keresni. A néphagyományokban élő Szent István-képet nagy precizitással megrajzoló Magyar Zoltán szerint a két személy középkori „egyesítése” nem összetévesztés, hanem tudatos felcserélés eredménye lehetett.[125] Közvetett módon az is meghatározható, hogy erre az „egyesítésre” mikor került sor. Mivel az „istvánolás” fenti, sajátosan magyar jellegzetessége a moldvai csángóknál is ismert,[126] akik pedig a történeti hagyományok legarchaikusabb formáit őrizték meg,  feltételezhető, hogy ennek a 13. század első feléig (IV. Béla uralkodásáig) meg kellett történnie.

De miért következett be István király és István vértanú alakjának összekapcsolása?

Mint az eddigiekben láttuk, a vértanú alakja és története közismert volt nemcsak Európában, de Magyarország területén is. A vértanú első dokumentált említése a Kárpát-medencében még a honfoglalás előtti időből származik, amikor Adalwin salzburgi érsek 865-ben valahol Mosaburg (Zalavár) környékén egy templomot szentelt fel Szent István protomártír tiszteletére.[127]

Magyarországon az államalapítás korában a népszerűségét általánosan elfogadott vélemény szerint elsősorban annak köszönhette, hogy a kereszténység hazai elterjesztésében jelentős szerepet betöltő passaui egyházmegye védőszentje volt.[128] Talán ennek tudható be többek között az esztergomi Várhegy, Győr egyik külvárosa és Pápa 11. századi templomának titulus-választása,[129] illetve az a tény is, hogy mind Géza, mind Vajk a keresztségben az István nevet kapta.

István vértanú tisztelete éppen a bennünket érdeklő időszakban központilag vezérelt lendületet kapott. 1092-ben, a Szabolcsi zsinaton elrendelték, hogy több más szent mellett minden évben meg kell ünnepelni Szent István vértanú ünnepét.[130] Érdemes az évszámra figyelni: úgy tűnik, István király szentté avatása felértékelte István vértanú alakját is. A zsinaton László király elnökölt, de váradi püspökként Kálmánnak is jelen kellett lennie, sőt az sem lehetetlen, hogy e pont megfogalmazásában is szerepe lehetett. Bizonyíthatatlan, de elképzelhető, hogy Kálmánban már ekkor megfogalmazódott annak a politikának a lényege, mely a gyűlölt László királlyal szemben István szent emlékére építkezve voltaképpen saját későbbi legitimációját szolgálta.

A névrokonság és István vértanú személyének imént említett hivatalos felértékelése mellett egy harmadik tényező is szerepet játszhatott abban, hogy a vértanú alakját Kálmán fontosnak látta beleszőni István királynak Hartvik által írt legendájába. Eredménytelen lett volna ugyanis a király és a vértanú alakjának összekapcsolására tett kísérlete, ha mindez csupán Kálmán saját érdekei által diktált önkényes döntése lett volna, s nem csengett volna egybe a korabeli hagyománnyal. Ennek forrását pedig célszerűnek tartom még István király életében keresni.

A koronázási palást, még mint miseruha bizonyítottan István uralkodásának idejéből, 1031 tájáról származik. Fennmaradásának tényén kívül másik különlegessége, hogy a király hiteles portréját is ábrázolja. [17. ábra]

A palást kiterített felülete egy félkör, melynek középpontjában maga az öltözet mindenkori viselője -a király- áll. A paláston a keresztény világ felépítése látható. Az ábrázolt alakok szabályos rendben, három sávban helyezkednek el. Legfelül az isteni szféra látható a diadalmas Krisztussal, két oldalán szentekkel körülvéve, alatta a mennyei Jeruzsálem tizenkét kapujában az apostolok állnak, míg a legkülső, „evilági” sávban vértanúk (Damján,  Kozma, Pantaleon, György, Vince, István, Kelemen, Sixtus, Kornél és Lőrinc) foglalnak helyet. A palást közepén egy, a függőleges sugárra illesztett villás kereszt áll. Nehéz nem észrevenni, hogy ezen az ábrázoláson a kereszt egyértelműen az életfa rendeltetését tölti be. A világ tengelyeként összeköti a szférákat egymással, gyökereit a mélybe, a paláston túli világba mélyíti, ágai az isteni szférába nyúlnak. Ezek elágazásánál, egy mandorlában trónol a diadalmas Krisztus, aki a keresztény mitológiában a fán (a paradicsomi tiltott tudás fájáról van szó) elkövetett ősbűnt saját, szintén fán (keresztfán) vállalt halálával törölte el. Ezzel változtatta át a korábban megvetett kivégzőeszközt a kereszténység életfájává. A kereszt (életfa) tövében, mint egy odúban (a teremtésmítoszokban itt szoktak megszületni a naphéroszok) Imre herceg arcképe látható, mellette a fa tövénél kétoldalt István király és Gizella alakja áll. Györffy György szerint a palást eredetileg miseruhaként a Konrád feletti 1030. évi győzelem mámorában készülhetett, de Imre herceg halálával megváltozott az ábrázolás programja.[131] Felkerült a kereszt tövére Imre arcképe, s két vértanú helyére István és Gizella képét hímezték. Már Györffynek is feltűnt, hogy az alakok elhelyezése nem véletlenszerűen történt, hanem egy tudatos művészi vagy megrendelői koncepció következtében. István és Gizella donátorként a palást bármely részére felkerülhetett volna, s helyük lehetett volna a szentek között is, mint olyanoknak, akik „már életükben beírták magukat az Élet Könyvébe”.[132] Az, hogy alakjuk a vértanúk között szerepel, egyértelműen a fiuk halála feletti mérhetetlen fájdalom kifejezése. Azzal, hogy elvesztették fiukat, eleven emberként szenvedtek vértanúságot. A somogyvári dombormű értelmének feltárása tekintetében kulcsfontosságú ez a felfedezés, amit csupán azzal egészíthetünk ki, hogy István király István vértanú jobbján (értsd: jobbik oldalán!) áll, s ez egyáltalán nem lehet véletlen.

 

17. ábra A koronázási palást (Váczy é.n.  605.o. )

 

Ha átismételjük az eddigieket, azt tapasztaljuk, hogy István szentté avatását követően a korabeli közhangulatot egyértelműen István király kultusza határozta meg, melynek fontos és újszerű motívuma az István vértanúval való kapcsolat hangsúlyozása volt.

Ennek fényében meglehetősen durvának és otrombának tarthatjuk Dercsényi feltételezését, mely a dombormű értelmét azzal próbálta magyarázni, hogy a kőfaragó összetévesztette a két István alakját.

A somogyvári dombormű véleményem szerint István királyt ábrázolja István vértanú kivégzésének történetébe illesztve. [18. ábra] Ennek a dramaturgiai fordulatnak ugyanaz az értelme, mint a palást ábrázolásán: ezáltal annak az István királynak a képét látjuk, aki fiának elvesztésével még élő emberként vált vértanúvá. Elkeseredésében és fájdalmában a megtört, s egyébként is sokat betegeskedő király igyekezett visszavonulni a világ elől. Talán ennek tudható be, hogy sapkában, a koronázási jelvények nélkül, az evilági -fia halálával minden értelmétől megfosztott- hatalom jelképeitől megszabadítva szerepelteti az ábrázoláson a kőfaragó. A kezében emiatt sem tarthat országalmát, meg azon egyszerű okból sem, mert abban egy evangéliumos könyv, István vértanú munkaeszköze -és egyik attribútuma- van (kell legyen). A földi világból való elvágyódást a dombormű szerkezete is hangsúlyozza. Az ábrázolás határozottan két részből áll, melyet egymástól a függőlegesen futó középtengely választja el. Ennek bal oldalán az élők világa, jobbján a túlvilág szférája található. István alakja a választóvonal evilági oldalán, ha úgy tetszik: a földi lét peremén helyezkedik el, aligha véletlenül. Az István bal (vagyis rosszabbik) oldalán álló tömeg, melyet a kőfaragó a vértanút megkövezők csoportjaként jelenített meg, valójában ezen túlmenő értelemben az ártó, gonosz erők jelképeként, István király nézőpontjából a földi élet negatívitásának megjelenítéseként értelmezhető. Ezzel szemben áll a dombormű túlsó, mennybéli oldala. Az itt látható alakok glóriát viselnek, s méretükben is eltérnek az evilági figuráktól. Ebben a szférában -István jobb (jobbik) oldalán- is állt egy trón, amin minden bizonnyal Imre herceg foglalt helyet.

 

18. ábra A dombormű rajza (Tóth S. 1994b. 113.o.)

 

Most már csupán annak magyarázatával maradtam adós, hogy miért éppen Somogyváron jelent meg István és Imre ábrázolása. Élőhozakodhatnék azzal, hogy ha Levárdy és Bakay kivételével a dombormű értelmét feltárni igyekvő egyetlen kutató sem igyekezett ebből a szempontból is megvizsgálni saját -a szakma által évtizedeken át elfogadott- felvetésének létjogosultságát, akkor a magyarázat esetleges elmaradása az én javaslatom értékét sem csökkentheti. Ezen érvelés helyett inkább egy hangsúlyozottan hipotetikus -tehát bizonyíthatatlan- magyarázattal állok elő.

Mint az eddigiekben láttuk, hipotézisem szerint a domborművön István király és Imre herceg látható. Megjelenésük egyértelműen a Szent István-kultusz felvirágzásának köszönhető, melyet Kálmán király ösztönzött, s formált át saját érdeke szerint. Olyannyira, hogy időnként nehéz megkülönböztetni saját alakját és törekvéseit Szent Istvánétól.

Somogyvár királyi alapítású, tehát kiemelkedő fontosságú monostor volt. Súlyát tovább növelte, hogy évtizedeken át falai között őrizték László király földi maradványait. A szentélyrekesztő fal domborművei, melynek az általunk vizsgált faragvány is része volt, a templomnak arra a részére nézett, ahol László szarkofágja állhatott. (Mint láttuk, Somogyváron nem építettek altemplomot.) Amennyiben ennek a térnek egyik hangsúlyos és szembetűnő ábrázolása éppen István király alakja volt, úgy nem lehet nem gondolni arra, hogy faragványok elrendezése mögött tudatos koncepció állhatott.

A korabeli hivatalos Magyarország példaképül, ha rövid időre is, de a Kálmán által gyűlölt Lászlóval szemben minden téren Szent Istvánt választotta. S ennek képzőművészeti eszközökkel történő hangsúlyozása talán nem teljesen elképzelhetetlen éppen László király sírja mellett.

 

Rabb Péter

 

 

Bibliográfia:

 

Bakay 1978	Bakay Kornél	A nagyar államalapítás. In. Magyar História. Budapest, Gondolat 1978.
Bakay 1989	Bakay Kornél	Feltárul a múlt? Budapest, Múzsák 1989.
Bartlett 2001	Bartlett, Robert	Körkép a középkorról. Budapest, Magyar Könyvklub 2001.
Bertalanné-Altmann 1995	Bertalan Vilmosné – Altmann Júlia	A középkori Óbuda. In. Óbuda évszázadai. Főszerk.: Kiss Csongor és Mocsy Ferenc. Budapest, Kortárs 1995. 139-200.
Bertényi 2000	Bertényi Iván	Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerk.: Bertényi Iván. Budapest, Osiris 2000.
Blazovich 1994	Blazovich László	Szent Istvántól Mohácsig. Források a középkori Magyarországról. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 6. Szerk.: Blazovich László. Szeged, 1994.
Bodor-Gazda 1984	Dr. Bodor Antal – Dr. Gazda István	Magyarország honismereti irodalma. 1527-1944. Budapest, Könyvértékesítő Vállalat 1984.
Bogyay 1988	Bogyay Tamás	Stephanus rex. Budapest, Ecclesia 1988.
Brown 1993	Brown, Peter	A szentkultusz. Budapest, Atlantisz 1993.
Dercsényi 1934	Ifj. Dercsényi Dezső	A somogyvári Szent Egyed-apátság maradványai. Doktori értekezés. Budapest, 1934.
Dercsényi 1950	Dercsényi Dezső	Megjegyzések Járdányi-Paulovics István cikkéhez. In. Archaeologiai Értesítő 77. kötet. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat 1950. 126-127.
Dercsényi 1961	Dercsényi Dezső (szerk.)	A magyarországi művészet a honfoglalástól a XIX. századig. Szerk.: Dercsényi Dezső. Budapest, Képzőművészeti Alap 1961.
Dercsényi 1972	Dercsényi Dezső	Románkori építészet Magyarországon. Budapest, Magyar Helikon 1972.
Dümmerth 1977	Dümmerth Dezső	Az Árpádok nyomában. Budapest, Panoráma 1977.
Éri 1972	Éri István	Pápa. In. Magyarország régészeti topográfiája 4. kötet. Budapest, Akadémiai 1972. 193-207.
Foerk 1915	Foerk Ernő	A kalocsai székesegyház. Magyarország műemlékei IV. Budapest, 1915. 51-52.o.
Garády 1939	Garády Sándor	A budai (óbudai) káptalan alapítása. In. Tanulmányok Budapest múltjából Szerk.: Dr. Némethy Károly és Dr. Budó Jusztin VII. szám. Budapest, 1939. 73-91.
Gerecze 1897	Gerecze Péter	A Somogyvári szent Egyed (Aegidius) –monostor-templom maradványai. In. Archeologiai Közlemények XX. Kötet. Budapest, MTA 1897. 131-160.
Gerevich 1938	Gerevich Tibor	Magyarország románkori emlékei. In. Magyarország művészeti emlékei I. kötet. Budapest, MOB 1938.
Gerics 1994	Gerics József	Hartvik. In. Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, Akadémiai 1994. 255.
Gerő 1959	Gerő László	Pápa. Városképek – Műemlékek. Budapest, Műszaki 1959.
Gutheil 1979	Gutheil Jenő	Az Árpád-kori Veszprém. Veszprém, Veszprém megyei levéltár 1979.
Györffy Gy. 1983	Györffy György	István király és műve. Budapest, Gondolat 1983.
Györffy Gy. 1971	Györffy György	István király emlékezete. Budapest, Helikon 1971.
Györffy Gy. 1987.	Györffy György	Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. II. kötet. Budapest, Akadémiai 1987.
Györffy I. é.n.	Györffy István	Viselet. In. A magyarság tárgyi néprajza I. kötet. Budapest, Kir. Magy. Egyetemi Nyomda é.n.381-435.o.
Horváth 1979	Horváth István	Esztergom. In. Magyarország régészeti topográfiája 5. kötet. Budapest, Akadémiai 1979. 78-231.
Jankovics 1988	Jankovics Marcell	Jelkép-kalendárium. Budapest, Panoráma 1998.
Járdányi-Paulovics 1950	Járdányi-Paulovics István	A somogyvári ú.n. Szt. István-dombormű. In. Arcaeologiai Értesítő 77. kötet. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat 1950. 124-126.
Képes Krónika 1964		Képes Krónika. Hasonmás kiadás. I. kötet. Budapest, Magyar Helikon 1964.
Klaniczay 2000	Klaniczay Gábor	Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, Balassi 2000.
Kubinyi 1994	Kubinyi András	Királyi székvárosok. In. Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, Akadémiai 1994. 356-357.
Levárdy 1968	Levárdy Ferenc	A somogyvári apátság román maradványai. In. Művészettörténeti Értesítő XVII. Évf. 3-4. szám. Budapest, Akadémiai 1968. 165-188.
Levárdy 1982	Levárdy Ferenc	Magyar templomok művészete. Budapest, Szent István Társulat 1982.
Lipp 1886	Lipp Vilmos	Lipp Vilmos levele legújabb keszthelyvidéki kutatásáról. In. Archaeologiai Értesítő VI. kötet 1. szám. Budapest, MTA 1886. 41-43.
Magyar K. 1983	Magyar Kálmán	Az Árpád-kori Somogy francia kapcsolatai. Somogyi Múzeumok Közleményei VI./2. klny. Kaposvár, 1983.
Magyar K. 1992	Magyar Kálmán	Somogyvár és Saint Gilles régészeti emlékei… In. Szent László és Somogyvár Szerk.: Magyar Kálmán. Kaposvár, Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága 1992.
Magyar Z. 2000	Magyar Zoltán	Szent István a néphagyományban. Budapest, Osiris 2000.
Makk 1993	Makk Ferenc	Magyar külpolitika (896-1196) Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2. Szeged, 1993.
Makk 1994	Makk Ferenc	Kálmán. In. Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, Akadémiai 1994. 314-315.
Marosi 1972	Marosi Ernő	Egy gótikus madonna Somogyvárról és a Szent Egyed apátság kerengője. In. Művészettörténeti Értesítő XXI. Évf. 2. szám. Budapest, Akadémiai 1972. 93-103.
Marosi 1978	Marosi Ernő	Mellvédlap Szent Egyed miséjének jelenetével. In. Árpád-kori kőfaragványok. Székesfehérvár, István Király Múzeum 1978. 135-136.
Máthes 1827	Máthes, Joanne Nep.	Veteris Arcis Strigoniensis… Esztergom, 1827.
Rabb 2004	Rabb Péter	Fejezetek az esztergomi Várhegy középkori épületeinek utóéletéből. In. Építés- Építészettudomány XXXII. Évf. 1-2. szám. Budapest, Akadémiai 2004. 87-135.
Rómer 1872	Rómer Flóris Ferencz	Román- és átmenetkorú építmények hazánk területén. In. Archaeologiai Közlemények X. kötet (új folyam VII. kötet) 2. füzet. Budapest, MTA 1872.
Rupp 1865	Rupp Jakab	Buda-Pest és környékének helyrajzi története. Pest, MTA Tört. Biz. 1868.
Rupp 1870	Rupp Jakab	Magyarország helyrajzi története. I. kötet. Pest, Eggenberger 1870
Seibert 1986	Seibert, Jutta	A keresztény művészet lexikona. Szerk.: Jutta Seibert. Budapest, Corvina 1986.
Siklósi 1994	Siklósi Gyula	Székesfehérvár. In. Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, Akadémiai 1994. 626-628.
Sörös 1912	Sörös Pongrácz	Az elenyészett benczés apátságok. In. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. XII.b. kötet. Budapest, Stephaneum 1912.
Szántó 1987	Dr. Szántó Konrád	A katolikus egyház története. I. kötet. Budapest, Ecclesia 1987.
Szentpétery 1930	Szentpétery Imre	Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke.I. kötet (1001-1270) 3. füzet. Budapest, MTA 1930.
Szentpétery 1985	Szentpétery Imre	A kronológia kézikönyve. Budapest, Könyvértékesítő Vállalat 1985.
Szőke 1998	Szőke Béla Miklós	A korai középkor hagyatéka a Dunántúlon. In. Ars Hungarica XXXVI. évf. 1998/2. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet 1998. 257-320.
Toman 1998	Toman, Rolf	Román stílus. Budapest, Kultúrtrade 1998.
Tóth M. 1992	Tóth Melinda	A somogyvári bencés apátság és temploma az Árpád-korban. In. Szent László és Somogyvár. Szerk.: Magyar Kálmán. Kaposvár, Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1992.
Tóth S. 1994a	Tóth Sándor	Két domborműves kőlemez töredékei. In. Pannonia Regia. Budapest, MNG 1994. 112-115.
Tóth S. 1994b	Tóth Sándor	Domborműves kőlap töredéke. In. Pannonia Regia. Budapest, MNG 1994. 110-111.
Verbényi-Arató 1989	Verbényi István – Arató Miklós Orbán	Magyar naptárral bővített általános római naptár. In. Liturgikus lexikon. Budapest, Ecclesia 1989. 159-169.
Váczy é.n.	Váczy Péter (szerk.)	Ősműveltség és középkori kultúra In. Magyar művelődéstörténet 1. kötet Szerk.: Domanovszky Sándor. Budapest, Magyar Történelmi Társulat é.n.
Veszprémy 1998	Veszprémy László	Szent Adalbert és Magyarország. Histográfiai áttekintés. In. Ars Hungarica XXXVI. évf. 1998/2. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet 1998. 312-338.
Wehli 2001	Wehli Tünde	Művészet a honfoglalástól 1241-ig. In. Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Budapest, Corvina 2001. 9-90.

 

 

 

---

[1] A téves évszám (1083 helyett) minden bizonnyal a nyomdász baklövése. Dercsényi 1934. 30.o.

[2] Gerevich 1938. 170.o.

[3] Bakay 1989. 125. és 132.o.

[4] A dombormű eredeti méretének meghatározását az ív kiszerkesztésével Levárdy Ferenc végezte el. Levárdy 1968. 167.o. Ennek -az akkor még csak tervezett- munkának a fontosságára korábban már Járdányi-Paulovics István is felhívta a figyelmet, s bevallása szerint egy fénykép szétvágott darabjaival eljátszadozva ez az ötlet Dercsényi figyelmét is felkeltette. Járdányi-Paulovics 1950. 125.o. és Dercsényi 1950. 126.o.

[5] Ezt a sávot, mint keretező motívumot Gerevich Toulouse-i eredetűnek mondja, lásd: Gerevich 1938. 177.o.

[6] Így gondolta Marosi Ernő, lásd: Marosi 1978. 136.o.

[7] A kis oszlopocskákon nyugvó boltív alkalmazása nem társtalan az Árpád-kori faragványok között. Egy feltehetően Óbudáról származó mellvédlap-töredéken, mely Ábrahám és a három angyal történetét ábrázolja, hasonló motívum látható. Ráadásul ezen kőlap szélét is keretezett, növényi fonattal díszített függőleges sáv kíséri, emiatt a két dombormű formai hasonlósága feltűnő. Az óbudai töredék és a somogyvári dombormű kapcsolatával a későbbi oldalakon bővebben foglalkozunk.

[8] Bakay 1989. 133.o., Marosi 1978. 135.o.

[9] Dercsényi 1961. 29.o., ennek lehetőségét cáfolja: Marosi 1978. 136.o.

[10] Levárdy 1982. 56.o.

[11] Marosi 1978. 136.o., Wehli 2001. 43.o.

[12] Bakay 1989. 133-134.o.

[13] Gerecze 1897. 144.o.

[14] Gerecze 1897. 144.o., Dercsényi 1934. 16.o.

[15] Mátray (Róthkrepf) Gábor (1797-1875) ügyvéd, zeneszerző, zenetörténész, író, irodalomtörténész, népzenekutató. A Pesti Magyar Színház zenei igazgatója, az első magyar daljáték zeneszerzője, az 1833-ban meginduló az első magyar divatlap, a Regélő és melléklete, a Honművész alapítója, 1846-tól a Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatója, az MTA levelező tagja. Somogyvárott 1817-től a Széchenyi család nevelőjeként tartózkodott, a bencés apátság területén Széchenyi Lajos gróf megbízásából 1824 és 1829 között folytatott korának megfelelő színvonalú ásatást. Noha 1830-ban végleg elhagyta Somogyvárt, levelezésén keresztül tájékozott maradt a monostort illetően.  Munkájáról mind Gerecze Péter, mind Rómer Flóris lekicsinylően nyilatkozott, azt előbbi „turkálásnak”, utóbbi „dúlatásnak” nevezte. Ennek ellenére Mátray halálakor Rómer a teljes jegyzetanyagát megszerezte, ez ma is a Rómer-hagyatékban található. Mátray jegyzőkönyveiből idéz: Gerecze 1897. 143-147.o., Mátrayt bírálja: Gerecze 1897. 146-147.o., Rómer 1872. 47.o., A Mátray-hagyaték felhasználásáról: Bakay 1989. 111.o., 117.o.

[16] Bakay 1989. 121.o., Dercsényi 1934. 17.o. 41. lábjegyzet

[17] Bakay 1989. 117.o.

[18] Megjegyzendő, hogy Lejtényi tiszttartó nem feltétlenül tudományos érdeklődés által vezérelve ragadott tollat. Talán rossz lelkiismerete vezethette, ugyanis elődeihez hasonló lelkesültséggel ásatta a várhegy területét, mint arról Somogyi János levelein keresztül mind Mátray, mind Rómer Flóris értesült. Somogyi levelezését ismerteti: Bakay 1989. 117.o.

[19] Bakay 1989. 118.o.

[20] A kastély előcsarnokába befalazott kövek száma Gerecze Péter 1895-ben felvett leltára alapján határozható meg. Lásd: Gerecze 1897. 147-153.o.

[21] Rómer Flóris jegyzeteinek idevágó része máig kiadatlan, azt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal őrzi. Ezekből idéz: Dercsényi 1934. 28.o., 29.o. 64. lábjegyzet, illetve Bakay 1989. 118-119.o.

[22] Járdányi-Paulovics 1951. 126.o.

[23] A dombormű 1975-ben került Kaposvárra. A Magyar Nemzeti Múzeumot Dercsényi Történeti Múzeumnak, Marosi budapesti Nemzeti Múzeumnak nevezi, lám a kutatók véleménye még e kérésben sem egységes. Lásd: Bakay 1989. 121.o., Dercsényi 1961. 28.o., Marosi 1978. 135.o., a kő jelenlegi helyét közli: Marosi 1978. 135.o., Tóth S. 1994a. 115.o.

[24] Rómer 1872. 47.o.

[25] Rómer 1872. 47.o.

[26] Dercsényi 1934. 54.o.

[27] lásd: 15. lábjegyzet

[28] Lipp 1886. 43.o.

[29] Gerecze 1897. 132.o.

[30] A gróf elsősorban Mátray Gábor adataira támaszkodott, több helyütt szó szerint idézve azt. Bakay 1989. 112.o., Bodor-Gazda 1984. 320.o.

[31] Lipp 1886. 43.o.

[32] Lipp 1886. 43.o.

[33] Lipp 1886. 43.o.

[34] Gerecze 1897. 150.o.

[35] Gerecze 1897. 150.o.

[36] Gerecze 1897. 151.o.

[37] Györffy I. é.n. 408.o.

[38] Verbényi-Arató 1989. 109.o. és 169.o., Jankovics 1988. 326.o., Szentpétery 1985. 87.o.

[39] Seibert 1986. 131-132.o.

[40] Seibert 1986. 182.o.

[41] Blazovich 1994. 37-38.o.

[42] Lepold Antal szerint a faragvány a 18. században, Görgey Márton kanonok megrendelésére készült. Horváth 1979. 94.o. Ugyanezt állapította meg Marosi Ernő is. Marosi 1972. 101.o.

[43] Lipp 1886. 42-43.o.

[44] Gerecze 1897. 132.o.

[45] Dercsényi 1934. 30.o.

[46] Dercsényi 1950. 127.o.

[47] Dercsényi 1934. 30.o.

[48] Dercsényi 1934. 31.o.

[49] Györffy Gy. 1971. 60.o.

[50] Györffy Gy. 1983. 377.o.

[51] Magyar Z. 2000. 21-22.o.

[52] Dercsényi 1934. 54.o.

[53] Bakay 1989. 121.o.

[54] Dercsényi 1950. 126.o.

[55] Dercsényi 1961. 28.o.

[56] Dercsényi 1961. 28.o.

[57] Járdányi-Paulovics 1950. 125-126.o.

[58] Bakay 1989. 122.o.

[59] Levárdy 1968. 165-188.o.

[60] Levárdy 1968. 167.o.

[61] Levárdy 1968. 168.o.

[62] Bakay 1989. 105-134.o., Tóth M. 1992. 221.o.

[63] Bakay 1989. 133.o., Magyar K. 1992. 165.o.

[64] Levárdy 1968. 166.o.

[65] Bakay 1989. 132.o.

[66] Bakay 1989. 133.o.

[67] Magyar K. 1992. 226.o. lábjegyzet, Tóth S. 1994a. 113.o.

[68] Tóth S. 1994a. 112.o.

[69] Lipp 1886. 41.o.

[70] Gerecze 1897. 151.o.

[71] Dercsényi 1934. 32.o., álláspontja később sem változott meg a keletkezés idejét illetően. Lásd: Dercsényi 1961. 29.o.

[72] Gerevich 1938. 170.o. és CLXXXIII. tábla

[73] Levárdy 1968. 172.o.

[74] Tóth S. 1994b. 110.o.

[75] Dercsényi 1934. 31.o.

[76] Már Foerknek is feltűnt, hogy a szóban forgó töredék más kőanyagból készült, mint a többi kalocsai faragvány. Ezt az eltérést azzal magyarázta, hogy a közismert műgyűjtő hírében álló Kunszt érsek a faragványt a pécsi székesegyház maradványai közül szerezte. Foerk 1915. 51-52.o. Ezt egyébként Dercsényi is közli: Dercsényi 1934. 31.o. 68. lábjegyzet

[77] Gerevich szerint a faragványok eltérő anyaga egyátalán nem teszi kétségessé azt, hogy a Krisztust és Tamást ábrázoló töredék a kalocsai székesegyház része volt. Gerevich 1938. 177.o.

[78] Levárdy 1968. 187.o. 37.jegyzet

[79] Marosi 1978. 135.o., Wehli 2001. 43.o., A bizonyítékot az óbudai eredetre egy Gerevich László által közölt, azóta elveszett(!) lelet szolgáltatta. Tóth S. 1994b. 111.o.

[80] A szarkofágra utaló, név nélküli adatot közli: Dercsényi 1972. 189.o.

[81] Wehli 2001. 43.o.

[82] Szentpétery 1930. 26.o.

[83] Rupp 1868. 11.o. A templom felszentelését Schmitth Miklós 1151-re tette. Garády Sándor szerint a kormeghatározás tekintetében Schmitt szavahihetőbb. Garády 1939. 77.o.

[84] Bertalanné-Altmann 1995. 154.o.

[85] Ennek a keretezésnek a (közös) eredetét, mint korábban láttuk, Gerevich Franciaországban, Toulouse-ban vélte megtalálni. Gerevich 1938. 177.o.

[86] Marosi nem így gondolta, véleménye szerint a figurák primitívsége nem feltétlenül korjelző. Marosi 1978. 136.o.

[87] Magyar K. 1992. 176.o.

[88] Magyar K. 1992. 170.o.

[89] Bakay 1989. 169.o.

[90] Marosi 1978. 134.o.

[91] Sörös 1912. 151.o.

[92] Magyar K. 1992. 170.o.

[93] A feltöltésben Kálmán király pénzérméjét találták meg. Bakay 1989. 155.o.

[94] Ebből a szempontból a század, mint Szent István százada a szentté avatással, 1083. augusztus 20-án kezdődött, s 1204-ben ért véget azzal, hogy Hartvik püspök legendáját III. Ince pápa István király hivatalos életrajzának nyilvánította. Utóbbiról lásd: Veszprémy 1998. 323-324.o.

[95] Dümmerth 1977. 299.o.

[96] Makk 1993. 114.o.

[97] Bertényi 2000. 250-251.o.

[98] Bertényi 2000. 252-253.o.

[99] Makk 1993. 130.o.

[100] Siklósi 1994. 626.o.

[101] Kálmán I. törvénykönyve, 79. a-c., közli: Bertényi 2000. 259.o.

[102] Kubinyi 1994. 357.o.

[103] Esztergom középkori építéstörténetének ez irányú problémáival egy korábbi tanulmányomban foglalkoztam. Rabb 2004.

[104] Györffy Gy. 1971. 53.o.,

[105] Györffy Gy. 1971. 85.o., Klaniczay 2000. 307.o., Makk 1993. 140.o.

[106] Györffy Gy. 1971. 67.o.

[107] Györffy szerint ebben a templomban történhetett a koronázás is. Györffy 1977. 158.o.

[108] Horváth 1979. 92.o.

[109] Rupp 1870 7.o.

[110] Magyar Z. 2000. 18.o.

[111] Horváth 1979. 92.o.

[112] Anton Hartmann rajzait Máthes János saját könyvében adta ki. Máthes 1827. I. és IV. tábla

[113] Marosi 1972. 100.o.

[114] Györffy Gy. 1971. 42.o.

[115] Györffy Gy. 1971. 56.o.

[116] Györffy Gy. 1971. 73.o.

[117] Györffy Gy. 1983. 304-305.o., Szántó 1987. 316.o.

[118] Brown 1993. 118-119.o.

[119] Györffy Gy. 1971. 82-83.o.

[120] Klaniczay 2000. 308.o.

[121] Gerics 1994. 255.o., Makk 1993. 137.o., uő. 1994. 315.o.

[122] Makk 1993. 138.o.

[123] Dümmerth 1977. 125-209.o., Klaniczay 2000. 305-308.o.

[124] Györffy Gy. 1983. 364.o., Magyar Z. 2000. 184.o.

[125] Magyar Z. 2000. 185.o.

[126] Magyar Z. 2000. 189.o.

[127] Gutheil 1979. 24.o., Szőke 1998. 268.o.

[128] Horváth 1979. 91.o.

[129] Győrben a falusias jellegű váralja település plébániatemplomának védőszentje volt István vértanú. Jenei-Koppány 1964. 12.o., Tomka 1994. 243.o. Pápa mai plébániatemplomának helyén is egy Szent István vértanúról elnevezett templom állt. Gerő 1959. 160.o., Éri 1972. 200.o. Magának Esztergomnak egyik külvárosában is állt egy Szent István vértanú-templom,  mely egyben a település névadója is volt. Tanulmányunk szempontjából érdekesnek tűnhet, hogy mellette feküdt a Szentkirály (Szent István király) nevű falu, melyet egy 13. század végi birtokügyben gondosan és határozottan megkülönböztettek a vértanúról elnevezett városrésztől. Nem minden esetben lehet tehát a két István összekapcsolásáról beszélni. Györffy Gy. 1987. 277-282.o.

[130] A Szabolcsi zsinat határozatai, 38. pont, közli: Bertényi 2000. 247.o.

[131] Györffy Gy. 1983. 354.o.

[132] Györffy Gy. 1983. 354.o.

 

CONTACT