MOB70

A magyar műemlékvédelem első hivatalos szervezetét, a Műemlékek Országos Bizottságát (MOB) az 1881. évi XXXIX. tc. szervezeti kérdésekről rendelkező negyedik fejezete hívta életre. A bizottság a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelete alatt működő testületi szervként jött létre, melynek élén az elnök állt, akihez közvetlenül egy vezető előadó, a titkár és egy építész tartozott. Ezen felül a bizottságnak rendes és levelező tagjai is voltak, a rendelkezés értelmében ez körülbelül 10-20 főt tett ki. Az üléseket havonta tartották. A MOB történeti hátterére és működésének részleteire a továbbiakban itt nem kívánok kitérni, Barcza Géza kiváló és a témában sokszor hivatkozott tanulmánya[1] minderről részletesen szól. Fontos szólni azonban azokról a hatásokról, melyek a szervezet működését alapvetően befolyásolták és közvetve elvezettek a szervezet átalakításához. Ezek közül az egyik az első világháború, melyben a béketárgyalásokat követően Magyarország műemlékvédelmének addigi főbb területeit elvesztette. A megmaradt országrész műemlékek szempontjából a legtöbbet pusztított régiónak számított. Ez nyilván teljesen új szemléletet és módszereket követelt meg, melyek a MOB addigi szervezetének korszerűsítését kívánták. Mindemellett egyre égetőbbé vált egy új, korszerű műemlékvédelmi törvény megalkotása is, ez a küzdelem azonban elég kilátástalannak tűnt.

Az új feladatok és szervezeti problémák kezelésére irányult az 1922-es szabályzat megalkotása, ez azonban nem sokat segített a szervezet elavult testületi jellegén. A harmincas évek elejére tovább nehezítette a munkát a testület túlzott létszáma, mely az 1881-es törvényben meghatározott 10-20 fő helyett ekkorra 51 rendes és 20 levelező tagot tett ki. A MOB 1933-ban újabb kísérletet tett a szervezeti szabályzat megváltoztatására,[2] ez azonban a korszerű műemlékvédelmi törvény hiányában kudarcra volt ítélve. Bár ezt a tervezetet nem hagyták jóvá, a MOB-on belül hallgatólagosan olyan változások indultak meg, melyek végül mégis a szervezet átalakulásához vezettek. A vallás- és közoktatásügyi miniszter utoljára 1932-ben nevezte ki a MOB rendes és levelező tagjait, akiknek megbízatása 1937-ig szólt, ám e testület második és egyben utolsó ülésére 1935-ben került sor. Ezzel a MOB tehát gyakorlatilag, mint testületi szerv befejezte működését. A régi keretek szétfeszítésével egy ütőképes hivatali szerv létrehozása volt a cél, melyet az adott lehetőségekhez mérten minden eszközzel próbáltak elérni.

1934. január 11-én a MOB élére Dr. Gerevich Tibor személyében olyan nagy műveltségű ember került, aki nemzetközi kapcsolataival és a politikában való jártasságával valóban alkalmasnak mutatkozott e változások elindítására. Arról azonban már megoszlanak a vélemények, hogy módszerei mennyire voltak kifinomultak. A MOB tevékenységének Gerevich által kifejtett propagandáján jól látható az új szemlélet lendülete, elképzeléseinek szilárdsága, valamint a kultúrpolitikai elhivatottság.[3] Egyik oldalon a szervezet kereteinek határozott átszervezése, a testületi munka szinte puccs-szerű kiiktatása valóban kétségeket ébreszthet. Másik oldalról a tudományos háttér és a szakemberekből szerveződő gárda azonban a korszerű műemlékvédelem megszületését szolgálta. A műemlékvédelem történetével foglalkozó irodalomban szokás a MOB 1934 utáni műemléki szakhivatallá való átszervezéséről beszélni, erre Gerevich maga is többször hivatkozik. Tény azonban, hogy az 1881-es törvény ez irányú módosítása nem történt meg. 1937-től a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem nevezett már ki sem rendes, sem levelező tagokat, a MOB volt tagjai pedig erről nem kaptak tájékoztatást, igazából nem is tudták, mi történt. A MOB tehát hallgatólagos miniszteri beleegyezéssel, a hatályos jogszabályok ellenére szakhivatalként működő testületi szervként tevékenykedett 1935 után.

Talán e radikális változást is igazolandó indult meg a megújult MOB tevékenységének folyamatos és tudatos propagálása és az eredmények publikálása. Ez valóban eredményes tevékenység volt. Gerevich jól átlátta az ebben rejlő anyagi lehetőségeket, mint ahogy azt is jól észrevette, hogy a korszerű műemlékvédelem alapjainak megteremtéséhez a tudományos háttér éppoly fontos, mint a törvényi. A tudományos háttér számára nem jelentett mást, mint – a hazánkban sajnos mai napig hiányos – szakszerű és pontos nyilvántartás és a műemléki topográfia elkészítését. A tudományos tevékenység kézzelfogható eredménnyé a konkrét helyreállításokon vált, ezeknek is tükrözniük kellett a korszerűséget. Gerevich a Római Magyar Történeti Intézet alapítójaként és a Palazzo Falconieriben működő Római Magyar Akadémia kurátoraként szinte magától értetődőnek tartotta az olasz minta átvételét.

Az itáliai műemlékvédelmi elvek a két világháború közötti Európában amúgy is irányadónak számítottak, az olasz műemlékvédelem nagy korszakát éppen a húszas-harmincas években élte. Az első olasz műemlékvédelmi törvény is 1932-ben született meg, egyik megalkotója Gustavo Giovannoni, aki az 1931-es Athéni Karta előkészítésében is fontos szerepet játszott.[4] A korszerű műemlékvédelmi elvek meghonosításában nagy szerep jutott a bizottság Rómát megjárt építészeinek, Genthon Istvánnak, Dercsényi Dezsőnek, Gerő Lászlónak, valamint Lux Kálmánnak és Lux Gézának. Magyarországon a MOB tevékenységének köszönhetően tehát egy olaszos szemléletű, és így a kor európai gyakorlatának élvonalába tartozó munkasorozat indult el, melynek mai napig érvényes értékeit láthatjuk Esztergomban, Székesfehérváron, Visegrádon vagy Zsámbékon. Természetesen ezt a négy példát nem véletlenül sorakoztattam itt fel. Négy évvel ezelőtt éppen e négy helyszínen történtek a hazai gyakorlat legvitatottabb „műemlék-helyreállításai”.

1. kép: Gervich Tibor 1934-ben

2. kép: Az 1942-es kiállítás füzete

A MOB átszervezése óta végzett munkáról való beszámolóként, illetve a korszerű magyar műemlékvédelmi törvény előkészítéseként éppen 62 évvel ezelőtt 1942. november 25-én kiállítás nyílt a Nemzeti Szalonban. A kiállításon bemutatott, nemrég elkészült helyreállítások mellett a purista szemléletű restaurálások már, mint elrettentő példák szerepeltek. A jó példaként bemutatott munkákon viszont az Athéni Karta szelleme tükröződik. Amint ez a kiállítás is jól demonstrálja, a MOB kifelé egységes arculattal rendelkezett, és módszerei eddigre már lényegében kiforrottnak nevezhetők. Az elvégzett hatalmas munka, minden eredménye ellenére az áhított korszerű műemlékvédelmi törvény nélkül továbbra is a levegőben lógott. Itt érkeztünk el a korszerű műemlékvédelem Gerevich által másik alappillérének tartott korszerű műemlékvédelmi törvény kérdéséhez.

A kiállításról kiadott képekkel illusztrált füzetben[5] Gerevich Tibor bevezetője már az új műemlékvédelmi törvénytervezet megszületéséről beszél, és arról, hogy e műemléki kiállítás megrendezésére a törvénytervezet parlamenti beterjesztése adott közvetlen alkalmat. A hazai épített örökségvédelem hőskorának tekintett két világháború közti időszak műemlékvédelmi gyakorlatának megismeréséhez hozzátartozik jogszabályi háttérnek vizsgálata is. A rendelkezésünkre álló műemlékvédelmi jogszabályi szövegek önmagukban azonban nem sokat mondanak arról a sok küzdelemről és kompromisszumról, mely létrejöttüket megelőzte. Ez a felszín alatt meghúzódó, a haladó és a fejlődést gáncsoló erők közti küzdelem jól nyomon követhető e korszak törvényjavaslatainak elhalásán is. Barcza Géza szavaival: „valamely jogszabály megalkotására csak abban az esetben kerülhet sor, ha annak előfeltételei már megérettek, s csak olyan jogszabályt lehet alkotni, mely az adott társadalmi rendszer igényeit kielégíti.”

Az 1881-es műemlékek védelméről intézkedő XXXIX. törvénycikket már parlamenti elfogadásakor is több bírálat érte, de az ekkor felvetett szükséges változtatásokra a szakembereknek1929-ig várniuk kellett.[6] A két világháború közötti időszakra a törvény azonban már teljesen elavulttá vált. Az új műemlékvédelmi törvénytervezet, melynek elkészültét az imént említett írásban Gerevich szerint „Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr a képviselőházban, tárcája költségvetésének tárgyalásánál bejelentett” valóban elkészült 1942-re, ám sohasem került a parlament elé. Beterjesztésének semmi nyoma nincs az országgyűlési iratok között, ami azonban ennél is sajnálatosabb, mára maga a törvénytervezet szövege is eltűnt! Az 1942-es törvénytervezet pontos szövegét nem ismerjük, az utolsó részletes leírást Barcza Géza adja róla, aki 1963-ban még olvasta.[7] A szöveget a KÖH irattárában a mikrofilmre való felvitelkor már az ügyiratok mellől kiemelték, ezért nem szerepel a mikrofilmállományon. Hollétéről az irattárban sem tudnak, de az Országos Levéltárban sem található meg.

A törvénytervezet „A művészeti és történeti emlékek védelméről” címet viselte, és öt fejezetből állt. A tervezet részletes leírását Barcza szintén közli, ebből csak néhány fontos elemet emelnék ki. Műemlék helyett tehát az új tervezet „művészeti és történeti emlékek”-ről beszél, a IV. fejezetben foglaltak szerint a bizottság pedig Művészeti és Történeti Emlékek Országos Főfelügyelőség néven működne tovább, továbbra is a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevében eljárva. Védett építményeken végzendő bárminemű átalakítást továbbra is csak a Főfelügyelőség engedélyével lehet megtenni úgy, hogy a tervek valamint a meglévő állapotot rögzítő dokumentáció egy példányát a tervtárában el kell helyezni. A tervezet a Főfelügyelőség szervezeti felépítését és feladatait is egyértelműen rögzíti: a munkájukat a 25 főben limitált Művészeti és Történeti Emlékek Országos Tanácsa, mint szaktanácsadó szerv segíti, mely történész, régész, művészettörténész és építész szakemberekből áll. Vagyis e tervezet a már 1935 óta lényegében megszüntetett testületi rendszert végképp eltörölni igyekszik. Igen korszerű elveket tükröznek ezen kívül a védelem formái, főleg a műemlék környezetének védelme, valamint a hatósági engedélyeztetési és büntetési rendszere. A törvénytervezetnek sem kedvezett a második világháború, mely olyan mértékű pusztulást okozott, hogy lezárulta után a hazai műemlékvédelem ismét új módszerek megfontolására kényszerült.

Bár először jó jelnek mutatkozott, hogy az ingatlan és ingó emlékek védelme 1945-ben -szintén mindenféle törvénycikk módosítás nélkül – egy kézbe került, miután a MOB megkapta a múzeumi elhelyezést nem nyert emlékek feletti felügyeletet.[8] A háború utáni mihamarabbi helyreállítások igénye azonban nem kis zavart okozott a MOB-nak. Ezekben az időkben ugyanis a Miniszterelnökség, az Újjáépítési Minisztérium, az Országos Építésügyi Kormánybizottság, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa és a Pénzügyminisztérium egyaránt intézkedhetett műemléki ügyekben, ez pedig veszélybe sodorta több értékes műemlékünket. A MOB most először mindennél erősebben hivatkozva a hatályos 1881-es törvényre, és a benne foglalt szakvéleményezési jogkörére kérte a minisztert, hogy minden ilyen esetben kérjék ki a bizottság véleményét. Ezután további gyors lépésekre volt szükség, így 1946-ban a MOB kérte az 1881-es műemléki törvény hatályon kívül helyezését, és rögtön be is nyújtotta a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez új törvénytervezetét. A mai kutatók szerencsétlenségére ennek a tervezetnek a szövege hasonló sorsú, mint a fent említett 1942-es tervezeté. Nemcsak azért, mert ebből sem lett törvény, hanem azért, mert ez is szőrén-szálán eltűnt. Annyit tudunk róla, amennyit Barcza Géza leírt.[9] Ennek főbb momentumai pedig a következők. A tervezet „A műemlékek védelméről és az Országos Műemléki Hivatal szervezéséről” címet viselte, vagyis ismét a „műemlék” szót használja. A felállítandó hivatal az Országos Műemléki Hivatal nevet viseli, és szaktanácsadó szerv már nem tartozik hozzá, azonban lehetővé teszi szükség esetén vidéki helyi megbízottak alkalmazását. Az 1942-es törvényhez képest további egyszerűsítések is történnek.

Bár mindkét törvényjavaslat a kedvezőtlen történelmi és politikai viszonyok miatt elhalt, a végül 1949-ben megszülető 13. sz. törvényerejű rendelet megalkotásában nyilvánvalóan mindkettő sokat segített. Az 1949-es törvény teljes szövege már természetesen rendelkezésünkre áll, és jól tükrözi mindazt a küzdelmet és kompromisszumot, mely a korszerű magyar műemlékvédelem megszületését jellemezte. A műemlékvédelem hazai gyakorlata szintén sokat átmentett a két háború közötti időszakból, azonban az akkori frissességet egyre görcsösebb elvhűség kezdte felváltani, mely aztán egyenesen vezetett a Velencei Carta szinte feltétel nélküli elfogadásához. Ez azonban már túlvezet a MOB életén, mely az 1949-es törvény értelmében megszűnt, helyette Múzeumok és Műemlékek Országos Központja néven új hatóság alakult a vallás- és közoktatásügyi minisztérium felügyelete és irányítása alatt.

Zsembery Ákos

[1] Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (1847-1949). In.: Műemlékvédelem 1963-66. Akadémiai Kiadó, Bp. 1969.

[2] A szabályzat főtitkári állást kívánt rendszeresíteni az előadó tehermentesítésére, valamint a testületi jelleg csökkentése érdekében a teljes üléseket két hónap helyett évente kívánta összehívni. Barcza i.m. 15.

[3] Gerevich Tibor húszas-harmincas években megjelent publikációi jól tükrözik szoros gondolati közelségét Klebelsberg Kunóhoz, aki a történelmi tragédia után a szellem és a művelődés fejlesztésében és támogatásában látta az ország jövőjét.

[4] Camillo Boito a műemlékvédelemről 1883-ban megfogalmazott 6 pontját mint a Prima Carta del Restauro-t szokás Itáliában emlegetni. Az ő elveire támaszkodott Giovannoni az olasz műemléki törvény, a Carta del Restauro Italiana (1932) elkészítésénél, melynek szövegezése sokban hasonlít az Athéni Kartára.

[5] Magyar műemléki kiállítás a Nemzeti Szalonban 1942. nov. 25 – dec. 8., MOB kiadványa , Bp., 1942.

[6] A törvény az ingó emlékekkel ugyanis nem foglalkozott, ezt végül „A múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némelykérdésének rendezéséről” szóló 1929. évi XI. törvénycikk rendezte.

[8] A felelős múzeumi szerveknek ezek védelmére az 1929-es tc. nem adott elég eszközt, a MOB-ra szállt tehát az ingatlanokkal egyidejűleg védendő ingóságok kezelése.