Gondolatok

Először a műemlékvédelemről szóló 2000 évi LIV. törvény, majd a kulturális örökség védelméről szóló 2002. évi LXIV. törvény adott felhatalmazást a kulturális örökségvédelem miniszterének, hogy rendelettel szabályozza a műemlékvédelemmel, majd az örökségvédelemmel kapcsolatos tevékenységek szakmagyakorlási feltételeit. A miniszteri rendeletekből nem lett semmi. Különösen a műemlékvédelmi törvény hatálya idején nem, mivel még az előkészítő munkák sem kezdődtek meg. Ezt a törvényt azonban a feladatok és a hatályosság bővülésével a kulturális örökségvédelemről szóló törvény „felülírta”, de a jogszabályalkotás lehetősége megmaradt ezen a téren, természetesen más szakmák – jellemzően pl. a régészet, a restaurálás– belépésével. A törvényi védelem és e mögött felállítandó intézményi hálózat valóban fontos volt az eddig nem pontosan szabályozott területeken (régészet, műtárgyvédelem), de maga a műemlékvédelem hagyományosan jól szabályozott volt. Ezt az is bizonyítja, hogy a törvényalkotás munkája során korábban megszületett rendelet normaszövegei átkerültek a 2000. évi törvénybe.

A műemlékvédelmi szakmagyakorlás a feladat interdiszciplináris volta miatt több ágra oszlik. A legfontosabbak ezek közül: a kutatás, a tervezés, a restaurálás és a kivitelezés. Nyilvánvaló, hogy az örökség megóvása ill. gondozása területén nem mindegy, hogy ki, vagyis milyen felkészültségű szakember foglalkozik vele. Kérdés az, hogy milyen követelmények állításával biztosítható az elvárt szakszerűség gyakorlása és a helyrehozhatatlan károkozás kiszűrése. Erre csak az egyik megoldás, hogy valakik valamilyen szabályok alapján megmondják, hogy ki tevékenykedhet ebben a körben, nyilván valamiféle szakképzettség előfeltételével.

A tervezés itt építészeti-műszaki tervezést jelent, jóllehet a kormányzati feladatmegosztás 2000-től a műemlékvédelmet az építésügytől a kulturális örökség ügyeihez rendelte. A műemlékvédelem sajátságossága éppen e kétarcúságából ered, egyszerre kulturális és egyszerre építészi-mérnöki cselekedet. Mégis a kulturális területen a tervezés szempontjából a műszaki jelleg dominál, tehát valóban építészeti műszaki tervezésről van szó. Márpedig Magyarországon az építészeti és mérnöki tervezői jogosultság alaposan szabályozott kör, a szakmai kamarák felelősek a jogosultság megállapításáért és a nyilvántartásért. A műemlékek tervezője az építész, az építész generál szerepet játszik a mérnöki, vagyis szakági szerepekkel szemben. Ezért tehát a műemléki tervezési jogosultság körében az építész tervezői jogosultság táján kell kutakodni.

A magyar szabályozások szemlélete és törekvése általában „bemeneteli”, már a jogosultság meghatározásában igyekszik a kimenetelnek, a vállalt munka végtermékének, vagyis a tervnek a minőségét biztosítani. Tudjuk jól, hogy kiválóan képzett és mindenben nagyszerűen megfelelő szakemberek időnként gyenge minőségű munkát produkálnak, s a minősítéskor kevésbé értékelt, de alapos munkát végzők jó minőségű tervet készítenek. A műemlékvédelmi feladatok jellege négyzetméterben vagy köbméterben számolva nem mindig nagy léptéket jelentenek, de a munka gondosságot, alázatot igényel, amint erre alább kitérünk. A tervezői jogosultságot a 12/2003 (III. 27.) BM rendelettel módosított 34/2002 (IV. 24.) FVM rendelet szabályozza részletesen. E jogszabály szerint két szóba jöhető építész tervezői fokozat állapítható meg, mint az É1 és az É2. Az É1 teljes körű tervezési tevékenységi területre ad jogosítványt, míg az É2 csak korlátozottan, főként alapterületi korláttal, de a műemléki területen még végzettségi korláttal is. Ugyanis csak olyan É2-es jogosultságú tervező tervezhet műemléket vagy műemlékileg védett területen épületet –legyen az új ház–, aki okleveles építész diplomával rendelkezik. Ezt azért kellett kikötni, mivel az É2-es körben jelentékeny számú okleveles mérnöki, magasépítő üzemmérnök végzettségű tervező működik, akik a tanulmányaik során az építészeti tervezéstanból is éppen megfelelő mennyiségű órát hallgattak le, de a történeti építészetet megismertető építészettörténeti tárgyból nagyon keveset (megjegyzem itt, hogy a mérnökök saját szakmatörténetükből sem hallgatnak semmit). Nem problémamentes az É1-esek köre sem, hiszen sokaknak korábban megállapított, szerzett jogon, folytonosság fenntartásával a kamarába való besorolódással van meg ez a jogosultsága. Ők mindent tervezhetnek, így műemlék helyreállítást is. Még a kamarai idők előtt az É1 fokozat elnyeréséhez elegendő volt legalább 5 év tervezőirodai gyakorlat (természetesen főként építésztervezési) felmutatása és 2000 négyzetméteres, vagy ennél nagyobb alapterületek produkálása. Kérdem én, hogy aki csak nagyraktárakat tervezet, s igy teljes mértékben jogosultan kapta meg az É1–es tevékenységi kört, hogyan viszonyulhatnak a történet építészet, sokszor kis léptékű, cizellált feladatinak megoldásához. Nyilvánvaló, hogy mindenki fel tudja mérni magáról, mihez van inkább képessége és felkészültsége, a kisiklások nem lehetnek jellemzőek, azonban a rendszer a „kisiklás” lehetőségét magában foglalja.

Úgy tűnik tehát, hogy nem akárki tervezheti a műemléki épületek dolgait, mert van valami többlet igény, amelyet a tervezővel szemben támasztani kell. Mielőtt ezek megfogalmazódtak volna jogszabályi szinten, a gyakorlat kialakított olyan műhelyeket, ahol szinte kizárólag műemléki faladatokat láttak az építészek. Ezek a műhelyek egyes nagyobb állami tervező irodákban, s főként a műemléki intézményben voltak. Különösen az Országos Műemléki Felügyelőség 1957 évi alapítása után fejlesztette ki tervezési osztályát, amely egy kis irodává nőtte ki magát. Az építészek mögött ugyanebben az intézményben ott álltak az előzetes kutatásokat és feltárásokat végző régészek, művészettörténészek, restaurátorok. Az ő jelentéseiket felhasználva születtek a helyreállítási tervek, amelyek jórészt a kutatási eredmények bemutatását tűzték ki célul, s az épület építőmesteri hagyományait, kézműves mivoltát háttérbe szorították, vagy egy korábbi periódusok bemutatása érdekében elpusztították. Tisztelet a kivételnek, mert voltak olyan tervező építészek, akik a kutatókkal együtt szívták magukba az épület lényegét, kiolvasható építéstörténetét. Az intézmény, az OMF büszke is volt a komplexitására, a komplexitás mítosza még akkor is megmaradt, amikor az egyes ágazatok gazdasági szerepe megváltozott, s átkerültek a piaci szférába (az építésztervezés mag is). Felbomlott a belső –rosszul fizetett– rend a szakágazatok közt, s ez pl. a belső munkák Gt-be, Bt-be való kiajánlásához vezetett, ahol ugyanazok munkálkodtak, akiknek hivatalból is ez lett volna a dolguk. Jelenleg a hatósági munkát végző Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól leválasztva, de annak működtetésében felállított Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ rendelkezik speciális tervezői csoporttal, néhány állandó szakági tervezővel.

A fentebb, talán kissé sematikusan vázolt kép azt mutatta, hogy a műemlékvédelmi tervezési feladatokat valamiféle tudományos vénával kellene végezni, hiszen több tudományág együttműködésével lehet az értékeket feltárni és megóvni, bemutatni. Azt azonban mindenki helyesen érezte akkoriban, hogy a „karmester” mégiscsak az építész. Szaktudásánál fogva képes a tudományos eredményeket térbelileg rendezni, a dolgokat épületben látni. Ez ma is érvényes. Akkor tegyük fel a kérdést: Milyen legyen az az építész, aki műemlék tervezésébe fog? Az általános építészeti-műszaki tervezési jogosultágán felül milyen követelményeknek tegyen eleget? Már maga a kérdésfeltevés predesztinálja a „bemeneteli” szabályozást. A „bemeneteli” szabályozásnak az a veszélye lehet, hogy csoportérdekek érvényesülhetnek a jogi szabályozásban, s már itt megvívják a piaci harcukat – ergo sokakat eleve kizárnának ebből a tevékenységi körből. Azonban területi építész kamaráktól érkezett bejelentések sokasága igazolja, hogy nem jó és nem jogos a szakmai beltenyészet elősegítése. Sokszor érzik felkészült, de nem műemlék-hivatali építészek úgy, hogy ők a külsők és műemlékesek a belsők, valamifajta kirekesztő lesajnálást is érezhetnek (ezt inkább a hatósági személyektől, s nem az építészkollégáktól tapasztalják).

A műemléki tervezést szabályozó jogalkotó munkában a kulturális tárca szakfőosztályának munkatársai mellett jelentős egyezető partner a Magyar Építész Kamara volt, hiszen a jogosultság elismerője, megállapítója és nyilvántartója, a kamarai tagság mindenféle szakmagyakorlás törvényi előfeltétele. A munka már-már szakmai egyességre jutott, alább részletezzük is a jogszabályozás koncepcióját, de belső, minisztériumi jogi állásfoglalás megakasztotta. Az egyik fő érv az volt, hogy a minisztérium nem adhat a Kamarának feladatot, hiszen az egy önkormányzattal rendelkező köztestület. Véleményem szerint a jogszabály megalkotásának ez egy hivatalnoki fogással való elodázása, mivel egy szakmai tevékenységért felelős minisztérium adhat szakmai előírásokat, különösen törvényi falhatalmazás alapján. Több esetben történik, így pl. önkormányzatok számára lehet törvényi felhatalmazás alapján szakmai előírásokat meghatározni, ez nem zárja ki az önálló döntési jogkört.

Mindesetre a műemléki tervezéssel fogalakozó jogalkotói tevékenység szünetel, nincs törvényi kényszer valamifajta időn belüli jogalkotásnak.

S most mondom, jól van ez így. Ugyanis az Európai Unióba való belpésünnkkel egy egészen más szemléletű szakmagyakorlási feltételrendszerhez kell illeszkednünk, s megoldani a magunk védelmét adott estetben. Ez a „kimenetel”, a produkció szabályozása, ehhez azonban olyan elbíráló hatóság kell, amely magas szakmai színvonalon áll (ergo vannak igazi döntési szempontjai, s nem a tudatlanságot leplező részrehajlás), amely a közérdeket, így az örökség védelmét szolgálni képes. Mi nem állunk jól e téren. A még mindig nagyszámú építési hatóság nincs jól ellátva megfelelő szakemberrel, pl. sok esetben még felsőfokú szakirányú végzettségük sincs (pedig a munkakör betöltésének feltétele). Bezzeg Svédországban, ott nem nézik, hogy ki készítette a tervet, miféle jogosítvánnyal bír, hanem kizárólag a terv sokszempontú megfelelőségét ellenőrzik, ahogy Katarina Nilsson asszony, az ACE )Építészek Európai Tanácsa) soros elnök asszonya egy előadásában ismertette.

A 2002-ben elindított hazai jogalkotói előkészítő munka a jogosultság meghatározására összpontosított, mivel ez tünt a legeredményesebbnek az épített örökség védelme szempontjából. A Magyar Építész Kamara javaslatát elfogadva a működő tervezői jogosultsági rendszerhez igyekezett a szabályozás illeszkedni. A kamara javaslata képes volt összeegyeztetni két tárca különféle gondolkodású szabályozó munkáját: a tervezési jogosultságot akkor az FVM gondozta, a kulturális örökség védelmét pedig a NKÖM. A javaslat lényege az volt, hogy az építészeti tervezési jogosultságon belül –mint ahogy a belsőépítészetről rendelkeztek– az építésztervezői fokozatokhoz rendelhető egy quasi műemlék-specialista jelzet Mt (műemléktervező) betűkkel. A műemléki tervezési jogosultság az építészeti tervezői fokozatnak megfelelő mérték szerint használható. Volt olyan elgondolás, hogy csak É1 tervező tervezhessen műemléki munkát. Azonban a fentebb említett szakmai indíttatása egy É1 fokozat megszerzésének és a munkák léptéke nem indokolják a felvetést. Fontos kérdés, hogy milyen képzettséggel rendelkezzen ez a bizonyos É1-Mt vagy É2-Mt tervező. Az építészeti tervezői jogosultságot szabályozó 34/2002 (IV. 27) FVM rendelet azt mondja, hogy az É1 fokozatban a tervezési tevékenységi kör teljes körű, így tehát műemlék esetében is fennáll a jogosultság, É2 körben azonban okleveles építészmérnök képzettség szükséges. Továbbá szerepel a jogszabályban az a kitétel, hogy ezek a szabályok más eltérő, műemléki tervezésre vonatkozó előírás hiányában alkalmazandók. Tehát a kulturális tárca előírásai lennének a hiánypótló szabályok. A kulturális jogelőkészítő folyamatban –elismerve a műemlékvédelem sajátságos szempontjait- többlet szakmai követelmény felállítása szerepelt. Az okleveles építészmérnök végzettségen túl fel kell mutatni műemléki területen szakmai gyakorlatot vagy műemlékvédelmi posztgraduális diplomát (pl. a BME műemlékvédelmi szakmérnöki oklevelét). Ez idáig nagyon logikusnak látszik, de több kényes kérdést hoz felszínre. Az első mindjárt az, hogy akkor az É1 fokozat mégsem jogosít teljes körű tervezésre? A második az lenne, hogy egy államilag nem támogatott (fizetős) posztgraduális képzést oktrojálna a jogszabály a kérelmezőre (Igazából nem szakmai körökből keletkezett ez a második kérdés – tipikus ombudsmani probléma). Vajon ezek a feltételek mennyire képesek biztosítani a megfelelő műemlékvédelmi tervezési tevékenység gyakorlását. Gyakorlatilag semennyire, mert csak elvárható, de nem biztosan eredményesen alkalmazott szakismertet biztosíthatunk ezekkel a szabályozásokkal.

1. A nádasdladányi kastély hosszú évek elhanyagolása után lépésről-lépésre kerül felújításra (tervező Ónodi Szabó Lajos, MÁG felvétele)

Megkísérlem bemutatni, hogy a nehézkes jogosultsági kacifántok helyett milyen utak vezethetnének az örökség megóvás szempontjából jobb eredményre. A műemléképület helyreállításának sikeressége az épület legalaposabb megismerésénél kezdődik. A levéltári és más írott, kép vagy térképi anyagok feldolgozása mellett maga az épület a legjobb dokumentum az építés történetét tekintve. Az építés történet révén világíthatunk rá a műemlék értékeire. Az értékismeret és dokumentálás pedig kiinduló pontja műemléki tervezés programjának és a terv megoldási problematikájának. Az értékek ismeretében tudjuk meghatározni, hogy mely hasznosítás illeszkedne a legjobban, vagy ha ebben kötöttek a körülmények, akkor hogyan lehet összeegyeztetni a megtartás és funkcionálás kérdéseit. ezekhez még járulnak a korszerű higiéniai, épületgépészeti, hőtechnikai követelmények is. Ennyiféle egyeztetendő probléma próbára teszi a tervező találékonyságát, s ezt a találékonyságot nem lehet jogosultsági megkötöttségek szigorával biztosítani. Sokaknak szeretett tanítómestere, a kétszeres Ybl díjas Jánossy György mondta több alkalommal is, hogy annál szebb egy építészeti feladat, minél több kötöttség van. Hogy mennyire sikerült a tervnek a feladatot megoldani, azt a műemléki hatóság az engedélyezési eljárásban dönti el, sokszor tervtanács grémiumát igénybe véve. A műemlékvédelmi hatóságot tekintsük speciálisan felkészült hatóságnak (a működés gyakorlati tapasztalati külön elemzést érdemel). A műemléki engedélyezési eljárást a törvény 90 napban határozta meg, mondván, hogy olyan bonyolult a hatósági vizsgálat, hogy ehhez idő kell. sajnos az idő nem a terv alapos megismerésével és a műemlék érdekeit védő szakmai bírálatával telik el, hanem egyszerűen határidő túllépéssel.

Mind a műemlék megóvásának, mind a hatósági elbírálásnak megkönnyítését szolgálná a műemlék előzetes kutatásának és alapos dokumentálásának, értékkataszter összeállításának jogszabályi előírása. Ezek a műemlékspecifikus előmunkálatok a tervező építész számára világossá tenné a feladat megfogalmazását: Mit kell megvédenem (bemutatni vagy eltakarva megóvni), s milyen eszközökkel (tervezési fogások, épületszerkezeti, épületgépészeti, restaurátori, belsőépítészeti stb.) tudom ezt megtenni. A dokumentáció egyben igazolja, ill. alátámasztja a döntésemet, vagyis a műemlék helyreállításának tervét. A dokumentáció csatolásával, a hatóság előtt is gyorsan követhetően világossá válik, hogy a terv sérti-e az örökség megmaradásának és szakszerű átörökítésének érdekeit, megfelel-e az építésügyi előírásoknak. Ilyen dokumentálási kötelezvénnyel a hatósági eljárás határideje bátran az építési engedélyezésben járatos 60 napra csökkenhet. Természetesen az előzetes kutatási dokumentáció készítése a teljes felújítás vagy egy épület egység teljes felújításának munkáihoz lenne hozzárendelve.

A fent említett dokumentáció szakmai tartalma, módszertana nem ismeretlen, legmagasabb szinten a Bajor Műemlékhivatal szakmai támogatásával a Bambergi Egyetem Műemvédelmi ráépítő (posztgraduális) szakán fejlesztették ki. A német kulcsszó az épület, mint dokumentum kutatása (=Bauforschung). Kétségtelen, hogy az épületkutatás időigényes, s már előre kell kiviteli jellegű munkákat költségelni (pl. feltárás, bontás), de ez összességében nézve megtérül. Az épületkutatás egyébként nemcsak a tervezés támasza, hanem nagymértékben gazdaságossá teszi a kivitelezést, mivel ismert, feltárt szerkezetekkel és erre épülő megoldásokkal kell dolgozni, viszonylag kevés „meglepetés” várható, amely a munkák időszakos leállítását is okozhatja.

2. Péceli kastély, eredeti padló, amelynek megtartása a felújítás fontos feladta volt (MÁG felvétele)

Manapság a beruházási szemlélet az elcsúszott időket a tervezési munkán és a hatósági engedélyezésen akarja behozni. Ezért már előzetes -mondjuk csak vázlattervi szintig eljutó- tervek után látva az akadékoskodó hatóság és az esetleg alaposságra törekvő tervező hozzáállását, egyszerűen elvonul. Legalább ennyi eset is van szívós kitartásra is. A szakmai követelmény betartását nyilván jogszabályban kell előírni, de lehet és kell segíteni az állami ösztönzéssel is. A műemlékvédelemről szóló 2000 évi törvényben még szerepelt a kutatás kötelezősége, de ezt a 2002-es örökség törvényből már kiszerkesztették, mondván, hogy szakmai szabályok alacsonyabb jogszabályban majd meghatározásra kerülnek. Pedig véleményem szerint az épített örökség szakszerű megóvásában a „Bauforschungnak” alapvető szerepe van. Hogy jön ez az építészeti tervezői jogosultsághoz? Úgy, hogy bármelyik jogosult építész tervezhet műemléket, ha az az előírt dokumentációra támaszkodik. A dokumentációban közreműködhetnek szakértő építészek, régészek, restaurátorok, akik mint a szakágiak vesznek részt a tervező feladat magas szintű megoldásában.

Vukov Konstantin