A BARLANG UTCAI LAKÓPARK
Egy lépés a diffúztól az elért identitás irányába
„Most magamba nézek és látom az énemet, ezt az erőtlen és céltalan valamit, ami engem tesz. Az én nem elég erős, pedig annak kell lennie, ismernie kell a célt, de nem ismeri. Az énem bizonytalan, túl sok tévedést és féligazságot ismer. Az én változik, és erről nem tud. Keveset tud a valóságról, és sokat az álmokról. Ami ma vagyok, az áll rendelkezésemre későbbi énem felépítéséhez. Ami most vagyok, az nem az, ami lenni akarok, noha nem tudom pontosan, mi az, amit nem akarok. De akkor mi az én? Az én énem egy válasz minden emberre. Ez az, amit a várakozó világnak nyújtok, és mivel az mindig másmilyen, amit adok, az is mindig más. Az én azért van, hogy teremtsen.”
John D., 17 éves (Peter Blos: Serdülőkről c. könyvéből)
Keller Ferenc Ybl-díját „következetes, igényes, magas színvonalú építészeti tevékenységéért” kapta.
Többek között a Cságoly Ferenccel 1999-2001-ben együtt tervezett Barlang utcai lakóparkért, ami életművének éppúgy fontos lépése, Ybl-díjához éppoly jelentős mértékben hozzájárul, mint a jelen magyar építészetének jövő felé történő iránymutatásához. Egy lehetőség felvillantása a jövő számára, egy út, ami folytatódhat. Előre be nem látható irányba.
Egy mag. Egy összkép része, megszámlálhatatlan és átláthatatlan alkotóelemének egyike, egy folyamat továbbvivője. Pusztán várható élettartama miatt is aktív befolyásolója.
Ezért felelősség építeni. Kulturális, kultúraalakító felelősség.
„Ami ma vagyok, az áll rendelkezésemre későbbi énem felépítéséhez.”
Hét darab 2-4 lakást magában foglaló épület sorakozik a Szemlőhegy lejtőjén a Pusztaszeri útig. A Barlang utcai lakópark.
Az épületek a terepvonalakra szerveződnek. A hegyoldal láthatatlan erővonalának figyelembe vétele ez, a művi környezet alárendelése a természetinek.
Alázat, kompromisszum, vagy frappáns kérdésfelvetés? Kérdés felvetése, amely a tervezés során választ fog kapni, meg fog magyarázódni.
Egy indítás, egy motiváció. Egy rejtély. Egy kihívás.
Felfoghatjuk így is, úgy is.
A Budai hegyvidék frekventált pontján lakozó „Hely Szelleme” fokozott igényeket támaszt. És igen konkrét, kategorikus állásfoglalással kézenfekvőnek is nevezhető válaszokat kínál.
Igényli a reprezentatívat, a nemesen, minőségien egyszerűt.
Felvetődik a kérdés, hogy ezek az elvárások miből táplálkoznak. Milyen távolra, milyen mélyre nyúlnak vissza mind időben, mind térben? Milyen fokú hitelességet, ősiséget keresnek?
Elég az, ha a gyökereknek fogadjuk el azt, amivé a tágabb értelemben vett helyet a XX. század 20-as, 30-as éveiben az akkori nagyok „determinálták”? Az előző korok vívmányaival, tanúságtételével mit sem törődve?
Megengedhető az, hogy a szomszédos telkek több évtizedes hagyományait, próbálkozásait: a magastetős budai villa sztereotip megfogalmazását és megvalósulási formáit figyelmen kívül hagyjuk? Az útkeresésnek erről az ösvényéről – ami kétségkívül más, de minőségében talán ugyanolyan színvonalat hordozó – diszkréten lelépjünk?
Csak a másik irányba, az egyszerűséget, szigorúságot hirdető, a gazdag formavilágról tudomást nem vevő irányba tekintsünk?
Nem túl konkrét, direkt válasz ez? A szomszédos modern nagyvonalúság.
A tömegformálásnak, homlokzatképzésnek, az építészeti kifejezőeszközöknek az akkori nagyvonalúsága.
James Marcia (amerikai pszichológus) 1982-ben felállított identitáskeresési kategóriái közül ez a „korai zárás” jelenségének feleltethető meg. Identitáskrízisen való keresztülesés nélküli határozott állásfoglalás. A „szülőktől” átvett identitásminták felhasználása.
Ami – értelmezhetjük így is – egyfajta alázatosság, főhajtás. Elfogadása az előző generáció által elfogadott kifejezésformáknak.
Ami történhet magától értetődően, passzívan, tudattalanul.
Persze ebben az esetben – mint mindig, ha nem „egyszerű” biológiai, fiziológiai öröklődésről van szó –, a generációk egymás-követése nem egyértelműen lineáris és magától értetődő. Furcsa kapcsolat ez: szülőválasztás.
Az arra érdemes és méltó szülő megválasztása. Feltételezve a megtalálást megelőző intenzív keresést és a kevésbé alkalmas lehetőségek elvetését. Nem kibúvó keresése ez, nem döntésképtelenség. A döntés felelősségének és megalapozottságának értékéből meghozásának módja nem von le: egy korábbi döntés elfogadása.
S így, a körültekintő tudatossággal és bizonyossággal meghozott döntés által Marcia másik, „elért identitásnak” nevezett kategóriájához jutunk. Ami szintén egyfajta alázatosság, főhajtás. Elfogadása az előző generáció által elfogadott kifejezésformáknak.
Ami megfogalmazódhat és gyökeret verhet így is: aktívan, teljes tudatossággal.
Ha a felkínált és elfogadott út jó és helyes, ha jónak és helyesnek ítéljük, az mindenképpen pozitív indítás.
Szükséges alap, de nem elégséges feltétel.
A főhajtáson túl , az „utód” megfelelő értelmező- és kifejezőkészségére is elengedhetetlen szükség van. A tartalom, a lényeg megragadásának képességére. Nem csupán a forma önkényes alkalmazására.
Hogy a létrejött mű őszinte legyen: ne mutasson többet önmagánál.
Hogy az épületek látszólag önkényes rendezetlenségére magyarázatot adjon a terepviszonyok szeszélye. Hogy ezek figyelembe vétele, tiszteletben tartása tulajdonképpen meghajlás legyen a „Hely” előtt. Ez a nemzetköziség „domesztifikálásaként” is megélhető. Regionálissá tételeként.
S hogy visszaigazolásként az ily módon „elszórt” épületek alsó garázsszintjének kialakítása is ésszerű, a terepvonalak rendszerében logikus, mintegy oda kívánkozó legyen.
Hogy az egyszerű, nagyvonalú tömegek mögött, egyszerű, nagyvonalú alaprajzi és térszervezés valósuljon meg.
Hogy a nyílások rendszertelenül rendezett aszimmetriája megfeleljen és kifejezze a mögöttük meghúzódó helyiségek hierarchiáját. Ne kompozíció legyen csupán, hanem szervező erő.
Hogy a tömegformálás hangsúlyos, az épületeknek karaktert, egyéniséget kölcsönző elemeinek létjogosultságát gyakorlati hasznosságuk is támassza alá.
A horizontális, előreugró párkány például ne csak lezárjon vizuálisan, ne csak befejezzen, hanem adott esetben árnyékot is biztosítson.
A házak hátsó homlokzatának erőteljes függőleges tagoltságot kölcsönző, síkból kiugró saroktömbök a gépészeti szerelvényeknek adjanak helyet.
Vagy hogy a bejáratok fölött elhelyezett finom aprólékossággal és odafigyeléssel megformált függesztett előtetők vitathatatlan funkciója van, nem csak szecessziós finomkodás.
Vagy az oldalhomlokzatok komponáltságában szerepet játszó, a megszokott geometriának némiképp ellentmondó arányok felcserélésével izgalmas hatást keltő erkélylemezek helyére és méreteire is az alaprajzból és térszervezésből adódó magyarázat szolgáljon.
Hogy a szürke műkő kiváltók megjelenítését és hangsúlyozását igazolja az anyagok időtállósági hierarchiájában elfoglalt helyük, valamint a szerkezet tektonikájában betöltött szerepük.
Bár ezek aszimmetrikus, néhol rapszodikusnak tűnő, ám kétségkívül mélyebb megformálási kérdéseknek alávetett túlfuttatása már-már mondható öncélúnak, egyénieskedőnek, a puritán funkcionalizmus megcsúfolásának. Vagy ezek határait súrolónak.
A megjelenített kiváltók egymáshoz való megtörő csatlakozása esetlegességgel vádolható helyenként. Ami önmagában nem képvisel értéket vagy értéktelenséget ugyan, de szigorú „hibátlanságban” hibaként értelmezhető. És fog értelmeződni.
Ezeknek a sarkokon való egyszerű és „elhallgatott” abbamaradása pedig a síkokból való építkezés gyanúját veti fel, amire más jellemző, elem, építészeti fogás nem utal.
Vagy az oldalhomlokzat felső lezárását képező, lelépcsőző betonsáv.
Vagy kérdéseket vethet fel a nagyrészt homogén világossárga téglaburkolat. Ami helyenként éles határvonal mentén vált árnyalatot, adva egy pofont a megtervezett hibátlanságnak.
A készen vett erkélykorlátok és fehér műanyag nyílászárók egyhangúsága és az egészhez nem illő típustermék jellege szintén továbbgondolásra érdemes lett volna.
Meg a külső zöld drótkerítés.
„Az énem bizonytalan, túl sok tévedést és féligazságot ismer… De akkor mi az én? … Az én azért van, hogy teremtsen.”
De felfogható ez a jelenleg meglévő identitástartalom gazdagításaként is. A lehetőségek tárházának növeléseként. Amihez szükség van az én bizonytalanságaira, féligazságaira. Hogy egy tudatos, végiggondolt, jól szervezett, magasabb szintű koncepció hitelessé tegye azokat és továbbörökíthetővé.
Nem egyértelműen megmagyarázhatóvá ugyan, de a koncepció árnyékában, az összefüggések és a stabil háttér ismeretében kérdéseket fel nem vetővé.
A genetika ilyen. Ami domináns, az továbbél, a recesszív vonal háttérbe kényszerül. A véletlenek kiszámíthatatlan játéka. Amennyiben léteznek véletlenek.
Felvetődik azonban a kérdés, hogy ennek tudatos, mesterséges szabályozása mennyire lehet őszinte, elfogulatlan? Nem esik a génmanipuláció elítélendő kategóriája alá?
Kimaradhat mindaz, ami a vérvonalban eredendően – mindenesetre réges-régen – benne van? A kuszaság, a sokféleség, a zűrzavar, a vérfertőzés gyanújára is okot adó torzulások és korcsosulások?
A tessék-lássék keleti válaszok a nyugati, többet ígérő, több lehetőséget rejtő kérdésekre.
Nemesíthető mesterségesen ez a generáció? Az ősök és vérvonal tudatos és kizárólagos megválasztásával?
Igen, azt hiszem.
Ez az út éppúgy érthető és el nem ítélhető, mint más magatartásformák, más meggyőződések. A hagyományokat, az előképeket, az ősiséget máshol és máskor keresők, az identitástudat hiábavaló kereséséből származó tarthatatlan személyiségzavaros állapotot más módszerekkel megérteni, átlényegíteni, „szakrálissá” tenni vagy felszámolni igyekvők meggyőződései.
Ha megfelelnek bizonyos erkölcsi és minőségi kritériumoknak, természetesen.
„Az én… keveset tud a világról, és sokat az álmokról.”
A magatartás, a választott út önmagában nem jó vagy rossz, nem magasztos vagy elítélendő. Az eredmény számít.
S folyamatként szemlélve az egyes lépéseket mondhatjuk, hogy akkor jó, ha nem csak a dicső múltról mesél, de nem is „árva”, előképek és múltbeli emlékképek, racionális nosztalgia keltése nélkül.
És a jövő felé mutat. A meglévő identitástartalmat gazdagítva. Nem anarchista módjára szétzilálva, hanem egyértelműbbé, egy irányba mutatóbbá, koncentráltabbá összefogva. Amire szükség van.
„Az én énem egy válasz minden emberre. Ez az, amit a várakozó világnak nyújtok, és mivel az mindig másmilyen, amit adok, az is mindig más. Az én azért van, hogy teremtsen.”
Rózsa Sára
Fontosabb irodalom:
Marcia J.E. (1980): Identity in adolescence. In J. Adelson (Ed.): Handbook of Adolescent Psychology. New York, Wiley
Marcia J.E. (1987): The identity status approach to the study of ego identity. In T.Honess & K.Yardley (Eds.): Self and identity: Perspectives across the lifespan. London, Routledge &Kegan Paul