A MAJÁK ÉPÍTÉSZETE

REVICZKY KATALIN

 

 

Kik azok a maják?

“A Yucatán és a szomszédos Tabasco, meg Guatemala őslakói, kik a legszívósabban védték függetlenségüket. A spanyol hódítás előtt falvaikban éltek, de a háború alatt szétzüllöttek az erdőkben. Életmódjuk és szokásaik megegyeznek a mexikói indusokéval, csakhogy a melegebb klímához alkalmazkodtak. Ismerték az építészetet, miről számos elhagyott és romokban heverő falu tanúskodik, az ékítményes díszítésben pedig valódi mesterek voltak. Házaikat szellősen építették, szalmával vagy pálmalevelekkel födték be. A férfiak csak övet viseltek, a nők ellenben szoknyaalakú lepedőbe takaróztak. A gyermekek fejét deszkák közé szorították, hogy hosszú, lapos legyen; felső testüket tetoválták, fogaikat kihegyezték, orrcimpájukat átfúrták. Különös fajta képírásuk volt, melyekből négy fönnmaradt. Megfejtésükkel többen foglalkoztak, de legsikeresebben Seler, aki kimutatta, hogy minden hieroglifcsoport négy hieroglifából áll, s hogy ezek nem oly elemek összetételei, amelyek mindegyike egy bizonyos szótagnak vagy hangnak felel meg, hanem ideografikus jelek, vagyis eszméket fejeznek ki.“ - Pallas Nagy Lexikona, 1896.

 

A maja építészet

Az európaiak különös csodálattal tekintenek a maja építészetre. Amióta utazók és kalandorok a 18. és a 19. század között újra felfedezték ezt a titokzatos népet, szisztematikus kutatás és régészeti felvétel folyik. Ugyan többnyire hatalmas kőépítményekről van szó, mégsem rombolták le őket, mint ahogyan az más előspanyol latin-amerikai városoknál megfigyelhető, ahol kőfejtőnek használták a romokat, vagy késői kultúrák rátelepültek, ráépítettek. Hanem a hatalmas maja városokat a peténi őserdőben vagy az észak-yucatáni tövisbokor szavannában egyszerűen feladták, elsivárodtak és a trópusi vegetáció elnyelte őket.

Az előspanyol magaskultúrákban a tér felfogása már teljesen más. Ugyan ott is vannak belső terek, de az architektonikus tér mint járható és megélhető üreges test, nem az építőművészet mérvadó témája, sokkal inkább a külső tér volt fontos. Ezt a gondosan teraszolt teret vagy udvart masszív föld- vagy kőhabarcs építmények vették körül. Ezek nem kisebb belső termeik miatt voltak jelentősek, hanem az arányaik és a felhalmozott építőanyag tömege, valamint a külső kidolgozottság és tagolás miatt. Ezek a külső terek, melyeket a maja építészetben hangsúlyos vertikalitással magasba szökő piramisokkal kombináltak, nem különülnek el egymástól, hanem grandiózus orthogonális tengelyekkel, sokszor csillagászati tájolással és térrendezéssel vannak összekötve és egy tájjá komponálva. Az architektonikus térrendezés ily módon a mindent átfogó természeti rendezőrendszerébe volt beillesztve, melyben a jó és a rossz természetfeletti ereje működik.

 

Építőanyagok és építési technikák

Az maják egész területén megtalálható üledékes mészkövet használták főleg mint építőanyagot. A maja kőfaragók nyílt kőbányákból fejtették ki a köveket. Eszközként kizárólag kőeszközöket használtak. Vasszerszámok nélkül sem volt túlzottan nehéz a köveket megmunkálni és kváderkövekké alakítani. A frissen kitermelt, még nedves mészkő puha és viszonylag könnyen kezelhető.

Óriási tömeg égetett mészkő kellett a maja építőmestereknek a masszív mészbetonba kialakított építőtestekhez, habarcsfalakhoz és a boltozathoz és legfőképp a mészstukkó bevonathoz, mindenféle építményhez és a hatalmas térlétesítmények stukkópadlójához. Az égetett és utána vízzel oltott meszet homokkal és kőzúzalékkal keverték össze egy nedves, szoborszerűen alakítható anyaggá, amit habarcsként kővel dolgoztak fel és a levegőn megkeményedve egy betonhoz hasonló merev anyaggá alakítottak.

További anyag a fa. Nemcsak az oszlopos házak könnyűszerkezetére használták, hanem a monumentális kőépítésnél is. A kőépületeknél ugyanis csak a kis ajtónyílásokat hidalták át kőgerendákkal. A nyílások többségén, a magastemplomok bejáratain, úgy mint egyes terek közötti ajtónyílásokon, faajtószemöldök ível át. Ehhez a maják kemény trópusi fát használtak, mint például az igen tartós zapote fát, amit gömbfaként vagy hatszög keresztmetszetű hatalmas gerendaként a falnyílásokra helyezték. Még a boltozatépítés közben a kitámasztásra vízszintes gömbfákat építettek be a boltozattérbe. A fagerendák teherbíróképessége a kő ajtószemöldökökhöz képest sokkal kedvezőbb, noha a keményfa megmunkálása körülményesebb volt, mint a kőfaragás. Ugyan pont a fa tagozatok voltak a maja építmények gyengéi, mert leginkább a korhadástól és a termeszektől károsodnak és így a falazatot vagy a boltozatot szintén kár érte.

A klasszikus korban egy maja nagyépítkezésen a legnagyobb organizációs teljesítményekhez tartozik – a kőkitermelés és a mészkinyerés mellett – a roppant építőanyagok szállítása.

Csodálkozunk az akkori építésvezetők technikai képességén, ha elképzeljük a hatalmas kőoszlopok előállítását, szállítását és felállítását. Quiriguában, a peténi alföld déli részén, 11 méter hosszú oszlopok vannak, 65 tonnás összsúllyal. Ahhoz, hogy egy ekkora kőmonstrumot biztosan és sértetlenül kinyerjenek a kőfejtőből, gömbfákon hosszú távolságon át az építkezésre szállítsák a város szertartási központjába és ott földfeltöltések, faemelők, állványok segítségével függőleges állásba hozzák, első rangú mérnöki teljesítményre volt szükség. Bár a legnagyobb ráfordítást a terjedelmes anyagfeltöltés jelentett földből, agyagból, kövekből vagy habarcsanyagból. Ezek hatalmas talapzatok voltak, gyakran a környező létesítmények fölé emelve, amikre aztán a tényleges peremépületeket, piramisokat és magastemplomokat építették. Egy ilyen masszív alépítmény könnyen elérheti a több mint egymillió köbméter töltéstérfogatot, és ezt az összes töltést csak emberi erővel kosárról kosárra, szervezetten szállították az építkezésre, igavonó állat, kocsi vagy bármi segédeszköz nélkül. Bizonyára épp olyan körülményes volt egy piramis építésénél (melyek több mint 50 méter magasak voltak) művészi faállványokat felállítani, amik a felfelé növekvő építést kísérték és körülvették.

 

A lakóház múlandó anyagokból, az „őskunyhó”

Az egyszerű maja kukoricaparasztok egyteres kunyhókban laktak múlandó anyagokból. Ezek elnyújtott téglalap alaprajzú hajlékok voltak, a vékony oldalak apszis formában lekerekítve. Egy fa dúcszerkezet hordta a tetőt, ami kontyolt tetőként volt kialakítva és a vékony fából alkotott fonatot pálmalevelekből borították. A falak a függőleges teherhordó oszlopok között egy könnyű kitöltéssel voltak zárva. Ezek gyakran fonatok voltak kétoldali agyagtapasztással, függőleges vékony faoszlopok vagy vékony terméskőfalazat agyagvakolattal. Egy effajta háznak, ami egy család lak- és hálóhelyéül szolgált, nem voltak ablakai, hanem csak ajtónyílásai az egyik vagy mindkét hosszoldalon.

A trópusi esőzések vagy talajnedvesség védelmére mindig egy alacsony, mesterségesen felöntött emelvényen álltak. A földrégészek számára ezek a kőből és földből felöntött és megerősített alacsony házemelvények gyakran az egyetlen vidéki településekre utaló jel.

Egy ilyen magas és szellős kontytetőház abban a trópusi klímában mind a csapadékban gazdag peténi esőerdőzónában mind a tűzforró észak-yucatáni szavannában igen alkalmas építmény.

A mindennapi tevékenységek nagy része a szabadban történt. Ugyanis többnyire a házon kívül főztek, esetleg egy szellős védőtető alatt. Efféle házak csoportjai, az őserdőben laza, szétszórt települések voltak a mezőgazdaságilag hasznosított területeken.

Az itt leírt lakóház típus és az udvarlétesítmény ortogonális elrendezése jelenti az alaprajzi alapelemet, a moduluszt, amiből kisebb és nagyobb települések előrehaladott városépítészeti koncentrációban vannak összerakva.

 

A maja boltozat

A maja boltozat kb. i. sz. 4. század közepétől származik Petén központjából, Uaxactún környékéről és Tikalból. Ott sírkamrákban fordulnak elő kő és mészhabarcs boltozatok. Uaxactúnban ezek csak kihajló konzolok, melyek sírlezárásként egy lapos kő fedőlapot hordanak. Vannak továbbá olyan sírlefedések is, ahol a hosszoldalakon egymásnak ferdén kőlapokat döntenek és végül – amit 1962-ben ásták ki a tikali észak akropoliszon – egy gazdagon díszített sírt is találtak gyámolított kőboltozattal habarcságyazatban. A felvirágzó építészetben ez az építésmód i. sz. 4. században először Uaxactúnban fordult elő egy téglalap alaprajzú templomépületnél, masszív alépítménnyel, majd Tikalban is megjelent. Petén központjából a boltozat építésmódja igen gyorsan elterjedt az egész maja területen, kivéve Guatemala felvidékein.

A gyámolított boltozat szerkesztési módja általában a megfelelő mészkő előfordulásához és a mészhabarcs alkalmazásához kapcsolódik. Ahol ezek az építőanyagok nem vagy csak hiányos mennyiségben fordulnak elő, például Quiringuában és Copánban a maja terület délkeleti részein, ott gyámolított boltozatot építettek agyag ágyazattal. Ugyanabból a sűrű agyag és terméskő keverékből készültek habarcsadalék nélkül, amiből a copáni masszív piramisfeltöltések. Ott csupán az épületek külső stukkóvakolatai készülnek mészhabarcsból. A következő kivételt Comalcalco képezi, a maja terület nyugati részén a mai mexikói Tabasco állam golfpartján. Használható kőállomány hiánya folytán a boltozatok derékszögű, égetett agyagtéglákból álltak.

A boltozat két fal által bezárt tér áthidalására szolgál, mely úgy jön létre, hogy a teret határoló fal része egy bizonyos falmagasságtól a fal kövei egyre inkább befele ugranak addig, amíg a felső részen majdnem találkoznak és ekkor egy vízszintes fedkővel lefedik. A maja boltozat metszetét tekintve egy fordított V alakra emlékeztet.

Egy ilyen boltozat keresztmetszete általában tengelyszimmetrikus. A két oldalfal ferde lefedése bármilyen magasságban kezdődhet. Néhány boltozat már a padlószinttől kezdődik, de a boltozatkezdés gyakrabban a fél teremmagasságra tehető vagy egy kicsit feljebb, és egy alsó falrészből kiugró konzolkővel kezdődik. Így a szoba keresztmetszete felfele egyre inkább csökken egészen a lezáró kőig. Egy ilyen boltozatnál a belmagasság általában a terem szélességének két-háromszorosa. A már említett copáni agyagkötéses kőboltozat kivételével számos maja boltozatot mészhabarccsal kiviteleztek.A ferde fedéseket lapszerű terméskövekkel rétegezve függőlegesen vagy enyhén ferde helyzetben falaztak fel úgy, hogy a felső réteg mindig beljebb nyúljon, mint az alatta levő.

Ez a boltozat statikailag nézve nem egy igazi boltozat, mert a boltozatkövek egyik esetben sem ék alakúak és a fugák sem folyamatosan centrikusak. Sokkal inkább egy amorf, masszív fedelet képeznek, ami a mészhabarcs kohéziója miatt egy monolitikus alakzatként tartja össze a boltozatot és egy lapnak hat. A csupán csak függőleges erőket a térelhatároló hosszfalak vezetnek le. Az ilyen statikai funkciókból következik a szerkeszthető fesztávok korlátozása. A korai boltozatok alig érik el az 1 méteres teremszélességet és később is alig haladják meg a 2-2,5 métert.

Ezért tehát a boltozat és a gyámolított boltozat kifejezés itt nem megfelelő, mert nem lapszerűen egymásra rakott száraz falazatról, koncentrikus vagy oválisan szűkülő kőrétegekről van szó. Ennek ellenére a “maja boltozat” kifejezés általánosan elismert.

A boltozatszerkesztés kivitelezésében területi különbségek vannak. Mialatt Peténben a boltozatokhoz összefüggő kőlapokat használtak viszonylag vékony habarcsfugákkal, azalatt észak-Yucatánban, főleg a Puuc építészeti területen, olyan boltozatok fordulnak elő, melyeknél kőfaragás szerűen előállított, szabálytalan-háromszögalakú kövek találhatóak. A fekvőhézaggal a ferde boltozatnál egy belsőfal héjazatot alkotnak, mialatt a teljes belsőboltozat magja egy betonszerű kőadalékos habarcskitöltés.

Egy ilyen maja boltozat felállításának folyamatát szakaszosan kell elképzelnünk.

Az építőmunkások először a vastag, masszív kőfalakat építették meg. Amikor azok megkeményedtek, azaz a mészhabarcs megkötött, akkor kezdték el a befele hajló boltozatoldalakat egymásra rétegelni és habarcsolni. Eközben egy instabil helyzet alakulhatott ki, amikor erőteljesebb kiülésnél a súlypont túlzottan befele tevődött át, mielőtt a habarcs rendesen megkötött volna. Segédeszközként, hogy az építkezés alatt lecsökkentsék az instabil helyzetet, vízszintes fagerendákat használtak, melyek a legtöbb maja boltozatnál 10-20 cm vastag gömbfaként jelentek meg különböző ritmikus elrendezésben. Ezek a gerendák mind a mai napig sok maja boltozatban megmaradtak vagy kimutathatók a ferde boltozatba eresztett lyukakkal.

Az átmenet a faépítéstől a monumentális kőépítészetig habarcsfalazattal és meredek boltozatszerkezetekkel a i. sz. 4. század vége felé végighúzódott Petén közepén a maja városokban. Valószínűsíthető, hogy az átmenet a kőépítészetig és a boltozatépítésig az eredeti maja ház “megkövesedése”. Ez azzal is magyarázható, hogy egyáltalán nem használták ki a felhasznált anyag tulajdonságait és előnyeit. A maja boltozat nem egy technológiai felfedezés következménye volt, hanem inkább egy formai utánzást képviselt. A faépítés által meghatározott téralkotás, a maja boltozat által bezárt belső tér arányai valóban  megfelelnek egy ilyen “őskunyhó” téralkotásainak, és bizonyos értelemben ez a hátránya is.

A maja boltozat szerkesztésének első kialakulása a templomépítményeken mutatkoztak Petén közepén. Viszonylag rövid idő alatt terjedt el az egész maja területen és különösen tartósan alakította a maja építőművészetet. Ekkor a boltozat nemcsak templomépületekre korlátozódott, hanem az egész kőépítészetben derékszögű terek lefedésére használták. Így tehát olyan építményeknél is előfordult melyek nemcsak vallási funkcióval rendelkeztek, például a palotaépítészetben is.

A boltozat szerkesztési módjából alapformák is kialakultak a boltozott építmény külső alakítására, melyeket ugyan területenként módosítottak, de mégis bizonyos egységes alapszabályt tartottak be. A belső terek felépítésével egy határozott vízszintes kettős osztás adódott. Egy alsó függőleges falszakasz és egy fölötte levő, kiugró párkányra ültetett ferde boltozati szakasz. Ugyanez a kettős osztás határozza meg a homlokzatot is. Rendszerint el van választva egymástól az alsó falszakasz a felső boltozati szakasztól. Vagy a felső zóna kiülésével, mint Tikalban, vagy erőteljesen tagolt vízszintes párkányokkal, melyek főleg az északi területen fordulnak elő. Közép-Peténben a felső rész, a boltozat magasságában a tetőtérben enyhén befele dől. A maja városokban a nagy folyók területein, főleg Palenque-ben, a boltozat külső kérge erőteljesebben hajlik befele és nagyjából megismétli a belső boltozat dőlésszögét, így a homlokzaton egy manzárdtető benyomását kelti. Észak-Yucatánban, főleg Puuc környékén, a függőleges külső héjat a boltozat tetejéig viszik fel és egy felső, vízszintes párkánnyal zárják le.

Az alsó falszakaszok gyakran csak az ajtónyílások következtében tagoltak, a boltozatok homlokzatai viszont gazdag építménydíszek fontos hordozói. Peténben a díszítéseik nagy térbeli stukkó domborművekből vannak. Puuc-ban ezek előrekészített egységes reliefkövekből összerakott falmozaikként épültek. Chenés területein viszont a máshol sima alsófalfelület is tele van a rá jellemző túlhatározott homlokzatdíszekkel. A tulajdonképpeni boltozatrészek fölé a maja építőmesterek még további, különféle módon kivitelezett, szerkezetileg értelmetlen, csupán még egy további homlokzatrészt adtak az épülethez, és így “nagyobbá” tették és ezáltal szó szerint “túlemelték”. A spanyol szakkifejezés a “cresteria” valójában “kakastaréjt” jelent, majd később tetőtaréjként emlegetik. És amilyen a kakastaréj, úgy a tetőtaréj is főleg egy díszítőelem, egy építészeti rangjelzés.

Még a tetőfelépítmények kivitelezése is területenként változó. Peténben ezek zárt tetőtaréjok meredek oldallal. Az épület közepe fölé emelkednek vagy az építmény hátoldala fölé és jelentős magasságot érnek el. Tikalban ilyen tetőtaréjok több mint 15 méter magasak, melyek belseje súlymegtakarítás céljából több egymásra helyezett boltozott teremből lett összerakva, ezek zártak voltak és sohasem lehetett rájuk lépni. Egy ilyen magas, de teljesen tömör tetőfelépítményt az alatta levő templomépület statikai okokból nem bírt volna el. A tetőtaréjok a zárt külső héjjal gazdag stukkódíszeket tartottak és a vertikalitást hangsúlyozva egy templompiramis ünnepélyes túlemelését képezték.

Palenque-ben viszont a tetőfelépítményeket térbeli alakzatokként alakították ki, ugyan filigrán áttörésekkel és nem voltak teljesen zártak. A Puuc vidéken ezek művészien áttört kőmozaikként felépített függőleges falak. Ott is léteznek tetőfelépítmények, melyek nincsenek kiültetve hanem függőlegesen az épület elülső élein kiemelkednek az úgynevezett “flying facades” - “repülő homlokzatok”. Ezek a fal és a boltozat mezői fölé ugyanabban a síkban egy harmadik mezőt alkotnak és így egy további emeletet csalnak oda.

Az összes külső homlokzat függőleges tetőrésze és tetőfelépítménye mészstukkóval volt bevonva  és ezáltal vízálló volt. Feltűnik, hogy a vízszintes tagolásban a homlokzaton mindig visszatükröződnek a belső boltozattér struktúrái. Amúgy teljesen szabadon alakítható a díszítés a tetőfelépítményen is és így egy hatalmas homlokzatalakítási lehetőség adódik. Ezzel ellentétben sokkal korlátozottabb az alaprajzi kialakítás lehetősége, főleg a meg nem haladható maximális teremszélesség a boltozat szerkezete miatt.

 

Boltozatépítmények funkciói

A maja építészetben az épület funkciói a külső megjelenítésben nem különíthető el egyértelműen. Általában még teljesen különböző épülettípusnál szinte teljesen azonos épületformáról van szó, ugyan a maja boltozat majdnem kizárólag az elit és a vallási építészettel kapcsolatban fordul elő.

A maja építményeknél még teljesen különféle használatnál is főleg azonos fajtájú és hasonló nagyságú terekről van szó, melyeket mindig egy boltozattal fedtek le.

A kiinduló épület, egy meglehetősen vékony, elnyújott téglalap alaprajzú terem, mindig változatlan marad. A templomoknál két vagy három ilyen boltozott termet raktak párhuzamosan egymás mögé és ajtónyílásokkal kötötték őket össze és egy derékszögű alaprajzú épülettestbe rendezték el. Templomok egyetlen egy boltozattérrel is előfordulnak. Ekkor a majdnem parány belsőterek alig 10 négyzetméter alapterülettel erős ellentétben állnak a masszív építőelemek hatalmas anyagfelhasználásával métervastag falaival.

A maja boltozattal lefedett termek kizárólag az ajtónyílásokon keresztül kaptak fényt. A magas boltozattér belseje tehát megfelelően árnyékos volt. Minden termet finom mészstukkós vakolattal kell elképzelnünk. Néhány kevés romhelyen még az is kimutatható, hogy a vakolt belsők színes freskókkal voltak díszítve. A legjobb példa ilyen belsőtérdekorációra a Bonampak templom falfestményei. A belső díszítéséhez faragott domborműdekorációk tartoztak. A mobiliároknak az egyetlen maradványai a boltozatgerenda és a fa szemöldökgerenda a legtöbb romba befalazva található, a stukkóval bevont padszerű talapzat berendezés részeként. Ezek a dobogók alvóhelyként, ülőalkalmatosságként vagy tagolt laktérként szolgáltak különböző magasságban.

A korai maja kutatásban megcáfolták a boltozott maja belsőterek lakhatóságát, mert azok sötétek, nedvesek és rosszul szellőzöttek. Eközben azonban a palotaépítmények tartós használatát állandó lakókkal már nem kérdőjelezik meg. Az épületek és a termek trópusi klímában voltak, melyek a hatalmas szélerősség miatt hűvösek maradtak. Az előtte levő udvarral és teraszokkal együtt, a fény és az árnyék játékával, minden további nélkül egy kellemes lakóalkalmatosság.

 

A boltozatépítmények különleges formái

Az egyetlen példa Chichén Itza régi területein fordul elő egy íves belső tér fölött lévő boltozat. Ez a Caracol többszörösen átépített körépítménye, egy valószínűleg csillagászati megfigyelésekre szolgáló torony, két köralakú, koncentrikusan épített belsőtér egy masszív belső mag körül. Itt előfordulnak – a maja építészetben először – a boltozattérben háromszögalakú kifalazott megtámasztások, melyek szabadon lebegve vízszintes kettős gerendákra vannak felfektetve, úgynevezett lebegő falékekkel.

Palenque-ben is létezik a boltozatépítésének egy igen profán példája, mérnöki alkalmazása. Egy kis folyót egy falazott és áthidalt csatornán keresztül vezetnek a keresztgyámolításon át. Ebben a csatornaboltozatban ezek kivételesen monolitikus kőgerendákból állnak. Ugyanott a templom piramisának belsejében volt egy hatalmas lépcsőlétesítmény feliratokkal, ami a maja herceg Pakal, föld alatti sírjához vezetett. A két ferde lépcsőkar vízszintes, lépcsőzetesen eltolt boltozattal volt lefedve. Ez a felső lépcsőkarnál hét, az alsónál három lépcsőzetes boltozatot alkot. Magában a sírkamrában több, mindig 90 fokkal elforgatott boltozatok hatolnak át. A lépcsők és sírboltozatok és ezek szuverén kombinációja egymással a maja építőmesterek különleges képességét mutatja.

Néha a maja boltozat egy teljesen más használatban fordul elő az épületek összefüggéseiben. Tulajdonképpen 90 fokkal forgatják el a saját tengelye körül, hogy ne a külső homlokzattal legyen párhuzamos, hanem kifele teljes magasságban, keresztmetszetben mutassa magát és messen bele a felső homlokzati zónába.

Ilyen kívülről látszó boltozatok Tikalban és Copanban mutathatók ki. Mindkét esetben a boltozat, ami nem rendelkezik különösen nagy fesztávval, a szakrális rész középtengelyének optikai hangsúlyaként hat.

A Puuc-i építészetben a boltív a legmagasabb kiteljesedéséhez jut. Uxmalban a boltívek alakítják a középtengelyen a bejáratot az építőtestek által határolt palotaudvart. A helytartó palotájánál három építőtestet, amit távolsággal egymás mellé soroltak, két visszahúzott hatalmas boltozat háromszöggel egy épületegységgé alakítottak.

Szabadon álló boltívszerkezetek diadalívszerűen Puucban épen megmaradtak Labnában és Kabáhban. Térlétesítményeket határolnak el egymástól és alakítják a várostér sugárútjának monumentális végpontját.

 

Építészet a hit szolgálatában

A külső tér építészete, melyet építőtestek és terjedelmes terek határozták meg, nem csupán esztétikai elvekre épült, hanem sokkal inkább a maják vallási elképzeléseire. A legfőbb értelme egy ilyen építőművészetnek, a természetes és természetfeletti erők csillapítása. Ezeket egy hihetetlen bonyolult isteni égbolton, számos istenséggel, személyesítették meg, akik az emberi életet minden egyes részletében megvédik, de meg is fenyegethetik.

Ugyanakkor a templomok, piramisok és a paloták építőművészete egy kőbe vésett uralkodás igényei a magukat istenhez hasonlító főpapok elitjének és nemes hercegeinek. Ők a monumentális szakrális építészet és a használata által nélkülözhetetlen kapocs voltak az egyszerű nép és az élet területeit uraló természetfeletti erők között. Ezáltal az építőművészetben a figurális és plasztikai ábrázolások (mint pl. túldimenzionált domborműmaszkok istenekkel és szörnyekkel) a megfélemlítés és elriasztás célját szolgálták és ily módon a hatalom megtartását biztosították. Az uralkodók sírkamrái, ami fölé a templompiramisokat építették, nem csak az istenhit, hanem a maja-királyok istenítésének is jelképei.

 

Templomépítészet

Jó 2000 évig, amíg a spanyol megszállók le nem rombolták az azték fővárost, Tenochtitlánt (1525), a közép-amerikai templomok alapvető formája és felépítése nem változott. A templomot körbefutó teraszok alkották, lépcsőzetesen emelkedő, csonka gúla alakú piramis tetején, fennsíkján állt. A piramis lábánál volt az áldozati oltár, a gyülekezőtér és más nyílt terek, mint pl. a labdapálya.

A piramis gúlája általában négyzet vagy négyszög alaprajzú, a templomot ennek egy vagy két oldalán középen felfutó monumentális lépcsősoron lehetett megközelíteni. A lépcsők eredetileg bemélyedtek a piramis testébe, később azonban kiemelkedő lépcsőépítményeket készítettek, és gazdagon díszítették őket. Az óriási lépcsősorokat főleg a papok használták, a hívők lent gyülekeztek az oltár körül, ahol a legtöbb áldozat bemutatásra került. Néhány esetben a templom elé, a piramis tetejére is építettek oltárt.

Néhány közép-amerikai piramistemplomot – főleg maja területen – föld alatti sírkamra fölé emeltek. Az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan ezek némelyikét szintén egy elhunyt uralkodó dicsőségére emelték. A maja feliratok temploma alatt (i. sz. 7. század), mely a mexikói Palenquében található, boltozatos sírkamra húzódik, ahol egy Pakal nevű nagy királyt helyeztek örök nyugalomra. Arcára az életet jelképező jáde-ból készült mozaikos halotti maszkot tettek. Máshol is találtak jelentős sírleleteket, mint. Pl. a guatemalai Tikalban.

A legtöbb közép-amerikai építészeti emléknek a homlokzati képe a leghangsúlyosabb, és kívülről való szemlélés számára tervezték. Ám Chichén Itza maja építészei kifejlesztették az oszlopsort, a kolonnádot, amely lehetővé tette, hogy néhány boltívvel nagyobb távolságot hidaljanak át, famennyezetet használjanak, és így tágas belső tereket hozzanak létre. Mindez teljesen új építészeti koncepciót eredményezett: a belső térre irányította a figyelmet. Jó példája ennek a Harcosok temploma – ahol a templom piramisát a föld szintjén oszlopos termek veszik körül, amik sok ember befogadására alkalmasak.

A maja civilizáció i. sz. 300 és 900 között volt fejlődése csúcsán, és a közép-amerikai vallási építészetet is a maják vitték kifinomult tökélyre. Ezt bizonyítják Copán városának egyedülálló szobrai és Palenque festett stukkói. A maják fejlesztették ki a konzolos boltozatot, melynél a boltívet lépcsőzetes falazással alakították ki. A maja piramisoknál minden igyekezet az építmény magasba törését szolgálta. A templomok, ahová csak a papok léphettek be, gyakran nagyon szűkösek voltak. A magasság érzetét fokozta a különálló „tetőtaréj”.

 

Magastemplomok, piramisok és talapzat egy hármas egység

Az egy kézenfekvő gondolat, hogy a templompiramis keletkezését a kontyolttetős alacsony masszív talapzatú háztól vezetik le. És valóban léteztek a korai klasszikus korban a maja építőművészet fejlődésében olyan templomok, melyek ugyanúgy néztek ki mint az elnyújtott téglalap alaprajzú lakóházak, a vékonyabb oldalakon apszishoz hasonló lekerekítésekkel. Bár ezek egy hangsúlyosabb, magas, masszív alépítményen álltak. A falakóházak talapzatát rávetítve a templomépítmény piramis szerű alépítményére, egy harmadik építési elemet képeznek a magastemplom és a piramis mellé: egy alaposan egyengetett, a természetes környezetéből kiemelt talapzatot, mint emelvényt, ami már önmagában is jelentős magassággal és tömörséggel bír. Ezen a monumentális építmények mintegy tálcán vannak elrendezve és a környező tájtól rendezetlen, a mindennapi topográfiából geometriai absztrakcióval van elválasztva. Csak egy ilyen gigantikus talapzattal válik a masszív építmények, nagyterek és magastemplomok elrendezése a mindennapoktól távoli, szakrális és elit karakterré és a jól arányosított építőtömegek absztrakt játékává. A többi előspanyol kultúrához képest a maja építőművészet azzal érte el az absztrakció legmagasabb fokát, hogy mesterségesen megemelte a monumentális központjait.

 

Egy piramis építésének elve

A Föld legtöbb kultúrájában létezik a piramisépítés irányzata, ha ezalatt a kitöltőanyag felhalmozását értjük. Egy építménynek egy masszív alépítményt hoznak létre hogy az a mindennapokból kiemelt helyzetű legyen. Az ősi mezopotámia cikkurátjai egy ilyen építésötlet klasszikus példája. A “Bábel tornya” is ehhez az építészeti kategóriához tartozik. Ekkor technikai-szerkezeti problémák jelenhetnek meg, attól függően, milyen kitöltőanyagot – föld, homok, agyag, terméskövek – használnak: ezeket meg kell oldani. Ilyen építményeknek az az alapelve, hogy lehetőleg meredekebb legyen a rézsű, mint a töltőanyag természetes rézsűszöge, különben természetes dombnak hatnának.

Ez az építési cél azt követeli, hogy az anyagfelhalmozás, amiből a piramis áll, úgy legyen megépítve, hogy minden meredekségnél kibírja a felhalmozott anyag nyomását, azaz kifele a rézsünél ne engedjen.

A maják korai piramisainál a peténi alföldön – de főleg Tikalban és Uaxactúnban vannak azok a helyek, melyeken a korai építészetet vizsgálták meg a legalaposabban – az építők más úton jártak. A masszív piramisépület külső oldalának egy nagyon meredek, majdnem függőleges hajlást választottak és azt habarcsfalazatból építették meg, mialatt a belső kitöltést kőből és habarcspakolásból hordták össze. A mesterfogás az volt, hogy a piramistestet egyedülálló, azonos magasságú rétegekre osszák fel, melyek az egyik rétegről a másikra a külső oldalról a piramis belsejére ugranak: kitalálták a lépcsőpiramist. Ennek az volt az előnye, hogy extrém meredek rézsűt csinálhattak. Egészen függőleges falakat építhettek úgy, hogy a kívánt meredekség elérhette akár a függőlegest is. A réteges visszaugrások növekvő magasságnál a statikai alap arra, hogy az egész feltornyosított alakzat építőtömegként még egyben marad és az oldalnyomás a tömítőanyag súlya miatt nem sodródik kifelé.

 

Tér, oszlop, oltár, piramis, templom: egy időben precízen meghatározható dinasztikus egység

A korai piramisok felépítése, mint a templomok alépítménye, összefüggésben állnak a kőstélék felállításával és a felöntött talapzatot alkotó sík térrel. A legkorábbi emlékkő (a 29-es tikali emlékkő) Kr. u. 292-ből származik. Egy ilyen pillérszerű sztélé leginkább egy monolitikus, gyakran köralakú oltártömbbel lehet összefüggésbe hozni. Általában a lépcsős piramis előtt található és a piramisépítményhez tartozik. Ezek a sztélék voltak feltehetően a monumentál építészet architektonikus készletének legkorábbi vívmánya.

1952-ben a mexikói régész Ruz Lhuillier mélyen a palenque-i feliratok templompiramisa alatt felfedezett egy gazdagon díszített sírkamrát, egy Kr. u. 7. századból származó eltemetett maja uralkodóval, amit egy beomlott lépcsőn keresztül lehetett elérni. Akkor vált csak világossá, hogy a piramisok a megfelelő uralkodódinasztiával voltak kapcsolatban és temetkezési helyül is szolgáltak. Azóta sok maja piramis belsejéből királyi sírokat ástak ki: Uaxactúnban, Tikalban, Copánban és újabban Dos Pilasban is. A palenque-i látványos felfedezés tehát nem egyedi eset volt. Egy építmény egy történelmi-dinasztikus eseménnyel volt összekötve, amit még napra pontosan is meg lehetett határozni, az előspanyol amerikai építészettörténetben egyedülállóan. Ez egy lépés a névtelenségből a kézzelfogható múlt tiszta fényébe.

A sztélé időpontja és a monumentál építőművészet közvetlen vonatkozása, a régészeti kutatásnak egy igen hatalmas tudományos előrehaladást jelent, összehasonlítva a monumentál építmény értelmezésével és történelmi besorolásával közép-Amerika többi kultúrájával. Sok maja piramisnál tehát nagyon pontosan tudjuk mikor, miért és ki építtette meg.

 

A lépcsőpiramisok alaki elemei

Az architektonikus kapocs a megemelt szertartási tér és a piramis legfelső lépcsőfoka között egy nagy szabadlépcsőként ível át az emberek szintjétől egészen az istenek szintjéig - a magastemplom bejáratáig, és összeköti a dátumozott emlékkövet a templomajtóval. Ebben az értelemben a szabadlépcsők teljesen különféle módon készülnek az összes maja piramishoz. A mozgást szimbolizálják, egy másik szférába való feljutást.

A lépcsők mindig a piramis középtengelyében vannak, előfordulhatnak egyszeresen vagy párosan egymással szemben levő oldalon. Két oldallépcsős és egy középső lépcsős piramis is létezik.

Egy rézsűzött és lépcsőzött piramisépítmény lépcsőjének megtámasztása a legfelső emelvényhez sok nehézséggel bírt. Fontos kérdés volt, hogy milyen formában kombinálja az építész a piramistest dőlésszögét a többnyire más szögű lépcsővel. Egészen ritkán egyezik mindkettőnek a szöge, többnyire a lépcső kevésbé meredek. Ezért az építményhez hozzá kell tolni és az alsó résznél a piramis kezdete előtt indul el. Lépcsős piramisok esetében az összrézsű megegyezhet az egyes lépcsők visszaugró éleinek szögével. Ez azt jelenti, hogy felveszi a dőlésszöget, ami az alsó lépcső elülső peremétől a következő lépcső pereméig tart. Olyan is létezik, hogy a szabadlépcsőket pihenőkkel szakítják meg. Ezek a pihenők általában a lépcsőpiramis vízszintes visszahúzásaival van összhangban. A késő klasszikus korban Guatemala felvidékein, Iximchében és Utatlánban is előfordulnak piramisok lépcsőkkel, melyeket az igen meredek piramistestbe egy kisebb dőlésszöggel metszettek be.

A keresztoldalon méretkorlátolt nagy, hozzátolt szabad lépcső vagy egyszerű függőleges felület vagy egy széles lépcső lehetett, amit mindkét oldalon keretezett dőlt szalagként lehetett alakítani. Sok helyen éppen a széles lépcsőpofák alját és a lépcsők elejét plasztikai díszítőelemeknek, képtartónak használták. A hieroglif feliratok a szabadlépcsőkön plasztikai díszítőelemként funkcionáltak. Legjobb példa erre a copáni akropolisz hatalmas hierogliflépcsője. A mai látogató számára a piramislépcsők igen kényelmetlenek. A szerkesztési szabályainkhoz képest a lépcsőfokok magassága többnyire nagyobb mint a szélessége. A lépcsőkön még egy átlagos mai ember lába sem fér el teljesen.

A lépcsőpiramis homlokfelülete különösen alkalmas a párkányok és az eltolt függőleges felületek architektonikus tagolására. Trópusi fényben az előre és hátra helyezett falfelületek miatt elnyújtott horizontális sávok jelennek meg árnyéktagolással. A maja építészek épp az efféle alakításoknál rengeteg oldalnézettel kísérleteztek. Így egy teljes repertoire-juk volt esztétikailag attraktív, területenként változó homlokzati megoldásokkal. Különben tipikus volt a piramislépcső homlokzatánál a tagolás egy fenti ferde zónára és egy alatta levő, visszaugrasztott vertikális zónára. Egy ilyen oldalnézetet az angol szakkifejezésben “apron moulding”-nak neveznek, mert egy túllógó köténynek is látszódhat. Főleg Petén központjában, Tikalban és Uaxactúnban volt közismert a horizontális árnyékhatásával, melyek a piramis egész lépcsőépítményét ritmikusan váltakozó vízszintes párkányokkal osztották fel.

Az egyes piramislépcsők homlokzatához hasonlóan a piramissarkokat a maja építészetben különös gondossággal alakították esztétikai nézőpontok szerint. A sarkok mint “varrathelyek”, ahol ferdén két egymásra merőleges piramisoldal találkozik, alakilag egy különösen érzékeny pontja ennek a bonyolult térbeli alakzatnak.

A maja építőmesterek általában negyedkörívben lekerekítették a sarkokat és néhol a sarki zónákat a homlokzati oldalnézet visszahúzásával, negatív sarkokká alakították. Ezáltal az építmények sarok elemeit kihangsúlyozták.

Különösen a piramisépítés korai időszakában, az előklasszikus korban kb. Kr. u. 300-ban, a piramislépcsők homlokzati oldalát hatalmas stukkó domborművekkel, gyakran gigantikus szörny- és istenek arcképeivel díszítették. A tartófalak kiálló kőcsapjaira rögzítették a mészstukkó plasztikai tömegét. A magas domborművé alakított képeket szabadon formálhatták habarcstömegből és befestették őket.

Ahol az ilyen korai maszkelemek a későbbi ráépítések alatt megmaradtak – copáni főpiramisának legrégebbi építményén, Clielioban, Kohunlichban, Lamanaiban, El Miradorban – azok a maja építőművészet különösen hatásos alkotásaihoz tartoznak. Uaxactúnban a húszas években feltárt lépcsőpiramisban a piramisemelvényen az oszlopok helyén lyukakat találtak. Ez a jelenség arra utal, hogy ott egy fatemplom – egy kontyolt tetős ház – állhatott.

A piramistest egyes lépcsőszakaszait nagyon erősen díszített  horizontális szalagok tagolták. A lépcsők a szinte négyzetalakú építőtest négy oldalán nagyon széles, lépcsőzetes emelvénnyel voltak keretezve, melyeket hatalmas kígyófejek és szörnymaszkok díszítettek.

 

A palotaépítészet – a kamrapalota

A piramisokkal ellentétben a palotákat inkább az elnyújtott formák jellemzik. Bár mindketten megegyeznek az alapelemekben, a piramis alépítménye a palota földfeltöltésének felel meg. A belső téralakítás is az “őskunyhó” alapjaira támaszkodik, és az elrendezése is hasonló: rengeteg bejárat mögött megtalálható egy-egy szobaegység, melyek egymás mögött két-három sorban helyezkednek el. Rengeteg alaprajzi kialakítás létezett, de a szobák a hosszoldalon csak igen ritkán voltak összekötve.

A templomépülettől a palotaépületig folyamatos az átmenet. Uaxactúnban egy masszív emelvényen boltozatépületeket, mint szabadon álló épületeket ástak ki, melyek nyilvánvalóan szakrális funkcióval bírtak. Egy hosszú folyamaton keresztül, ráépítésekkel és átépítésekkel, ez a templomegyüttes egy sokkal nagyobb, zártabb épületegyüttessé alakult, mely a derékszögű emelvény felületet mint belső udvart minden oldalról határolta. Számos boltozatterem volt feltárva az udvarról, aminek kívülről már csak egy ellenőrizhető bejárata volt. Valószínűleg az egész létesítmény egy elit népességcsoport lakhelyéül szolgált és a város adminisztratív centrumja lehetett. Az eredeti templomkörnyék palotává alakult.

Egy ilyen palotában két lehetséges teremkombináció létezett. Az egyiknél az egyes boltozattereket additív módon egymás mellé sorolták, miközben mindig egy szélső tér egy bejárattal rendelkezett és egy további nyíláson keresztül feltárul a mögötte levő második terem.

Ezt kamrapalotának nevezik. A folyosópalotánál az egyes boltozattermeket különösen hosszúra nyújtják el és kívülről csőszerű folyosókat számos ajtónyílással tüntetik fel. Mindkét esetben hosszú, vízszintesen hangsúlyos építőtesteknek mutatkoznak a palotaépületek a függőleges túlemelt templomokkal ellentétben.

Palotaépületek megemelt emelvényen egy vagy több magasság köré csoportosulnak. Főfeltárási forma ilyen esetekben a belső szabadtér, ahonnan egy folyosó- vagy kamrapalota egyes termeibe lehet lépni. Erre az építésmódra a palenque-i palotaszállás a legjobb példa.

Az uxmali nagy derékszögudvaroknál a Puuc területen az udvart körülzáró épületek nem a sarkokon vannak egymással összekötve, hanem egyenként különböző szinteken álltak. Az épületegyüttes középtengelyén levő kapuról nyílt a bejárat a közös udvartérre. Mindkét esetben a termek befele vannak tájolva. Egy másfajta orientáció, ami kifele néz, palotalétesítményeket mutat, melyek többszörös magassági lépcsőn egy masszívan felöntött mag fölé vannak felépítve. Ez a többszintes, lépcsőzött építési mód dombház létesítményként hat. Az épületegyüttes előtt levő lépcsőn és a lépcsőzött teraszokon át lehet a termekhez bejutni.

A maja épületek általában egyszintesek. Néha, főleg a palotaépületeknél fordul elő két vagy többszintes építésmód. Statikailag nézve ez nem volt éppen problémamentes, mert mind a maja boltozatban, a kőhabarcsfalazatban, mind pedig az öntött habarcsfalazatban nem volt túl nagy a nyomószilárdság.

A maja építőmesterek ezért nagyon igyekeztek, hogy az egymáson levő emeleteknek a fölső termek vastag faltárcsái lehetőleg pontosan az alatta levő faltárcsákra helyezzék. Ilymódon még a boltozatépületben is kizárólag függőlegesen ható erők voltak, melyek levezetése az altalajra problémamentes volt. Azonban ezek az első ránézésre többszintesnek tűnő épületek – egy “ötemeletes” épület létezik Tikalban és egy Edznában – a bájos “taréjokkal” inkább lépcsőzött domboldalházaknak tűnnek legfeljebb három egymáson levő szinttel. A sayili háromemeletes palota Puucban egy masszív magépítés fölötti lépcsőzést mutat. A kívülről nagyszerűnek tűnő kompozíció azonban belsőtermekként csak kis kamrákat tartalmaz és a homlokzat tágasságát messze maga mögött hagyja.

Néhány palotánál csak egy sorba vannak elhelyezve a szobák anélkül, hogy egymásba nyílnának. A nyílások pedig mind ugyanazon a homlokzaton vannak. Gyakrabban viszont két sorban vannak a kamrák. Ebben az esetben két lehetőség van: Az egyik esetben a nyílások mind ugyanarra a homlokzatra vannak rendezve, a hátsó termek pedig az előbbibe nyílnak, minden külső kijárat nélkül. A másik esetben mindkét homlokzatra nyílnak a szobák, de egymásba már nem. De léteznek olyan épületek is, ahol már három-négy teret is egymás mögé építenek. Ezek csak igen ritkán előforduló példák. De néha a nagy paloták végeiben is alakítottak ki szobákat, melyek kijárata a hosszoldalon található.

Általában a szobák egyforma nagyok voltak. Ugyan néha előfordul, hogy a középső terek nagyobbak voltak. Vannak olyan termek, amik 20 méter hosszúak és 3,5 méter szélesek, de többségükben alig haladják meg a 6-8 méter hosszúságot, és a 4,5 méter szélességet. És ezek éppen az “őskunyhó” jellegzetes arányai.

Mint látható, számos megoldás létezett, és ezen a téren a legnagyobb ötletességet mutat a maja palotaépítészet. Annak ellenére, hogy egyes terek kicsik voltak, mégis sikerült hatalmas, akár 100 méter hosszú épületeket létrehozniuk.

 

A labdajátékok terei

Egész maja területen találtak hatalmas torna vagy sporttereket (tlatcstli) Copántól Chichén Itzaig. Ezek a fedetlen terek, ahol a versenyzők felléptek, olyan formájúak voltak, mint egy nagyon laposra nyomott H betű. Ezeken a helyeken versenyeket rendeztek, melyek az olimpiai játékokhoz hasonlóan, vallási jelentéssel bírtak. Emiatt sokszor találunk mellettük templomokat. A játék kapcsolatos azzal a hittel – ami más közép-amerikai népeknél is megtalálható –, hogy az emberi szív és vér feláldozása elengedhetetlenül szükséges az égitestek mozgásának fenntartásához. A játékot szélesebb körben sportként űzték, de szertartások alkalmával foglyokat és idegen királyokat kényszerítettek játékra, és a veszteseket feláldozták.

A játékot általában egy tömör gumilabdával játszották. A spanyol felfedezők leírásai szerint két csapat versengett ezért a labdáért, amit előre-hátra kellett passzolni anélkül, hogy érintse a talajt. A játékosok száma és a szabályok eltérőek voltak, de a játékosoknak általában nem volt szabad kézzel megfogniuk a labdát, hanem a felsőtestükkel, csípőjükkel vagy térdükkel kellett továbbítaniuk. A játék célja abból állt, hogy ezt a labdát egy kőkarikába dobják, ami a pálya mindkét oldalán a fal közepén három méter magasan volt. Ezeket a gyűrűket függőlegesen, a falra merőlegesen csapok segítségével erősítették fel, és nagyjából ugyanazt a szerepet töltötték be, mint egy mai kosárlabda játék kosarai. Bár ezek nem voltak mindenhol, ami arra következtet, hogy a játékszabályok is helyenként változtak.

Valójában többféle labdajáték létezett: Copánban például az oldalfalak kevesebb, mint 40 fokos rézsűk voltak. Chichén Itzában viszont ezek függőlegesek voltak. Még a tér méretei is különbözőek voltak: Copánban a rézsűk nem voltak hosszabbak 30 méternél. Chichén Itzában ezek már 45 méteresek voltak. Itt a tér hossza 75 méter volt, így az alapterülete 1700 négyzetméter volt, melyet templomok és nézőterek határolták.

A labdapályát körülvevő falon gyakran olyan jelenetek láthatók, amelyeken harcosokat, fejeket és áldozatokat ábrázolnak. A játékosok fejét felajánlották az isteneknek, és néhány faragvány azt sugallja, hogy labdának is használták őket.

 

Diadalívek és gőzfürdők

A diadalívek valójában olyan boltozatok, melyek két épületcsoportot vagy két lakóházegyüttest kötnek össze. Ezek egyszerű ívek, melyek az arányai folytán grandiózusnak és ünnepélyesnek tűnnek. Uxmalban például két ív eredetileg a helytartó palotájának egyik szárnyát köti össze a főépülettel. Itt monumentál kapukat is találtak, melyek az épületbe vannak beépítve, mint például az apácanégyszög déli szárnyában vagy a galambnégyszög északi szárnyában. A legjellemzőbb diadalív Kabahban található. A római birodalomhoz hasonlóan, ez is egy egyenes sugárút elején található és itt is hozzá hasonló szerepet tölthetett be.

Szintén egy igen speciális funkciót töltöttek be az izzasztó fürdők. Kerek vagy derékszögű alaprajzon folyamatosan szűkülő gyámolított boltozatot mutatnak. A tűzben felforrósított kövekre vizet öntöttek és a gyakran nagyon kicsi szobákban vízgőzzel szertartásos tisztító ceremóniát hajtottak végre. Úgy tűnik, néhány kisebb boltozott építmény valóban alkalmas lehetett arra, hogy gőzfürdőket helyezzenek el bennük. Ugyanis nagyszabású berendezések voltak bennük.

Ezek a gőzfürdők azt is bizonyítják, hogy a kőépítészet hasznos és funkcionális céllal is rendelkezett. Ellenkező esetben az is feltételezhető, hogy ezeket a berendezéseket szertartási és vallási szokásokra használták.

 

Toronyépítmények

Egy további formát a magas tornyok jelentik. A Palenque-i palotaterületen létezik egy ilyen torony négyszög alaprajzzal. Három járható emeletre tagolódik, ahová egy igen keskeny lépcsőn át egy masszív magban lehet feljutni. Az emelvényen mind a négy oldalon nagy derékszögnyílások mutatkoznak és talán csillagászati megfigyelésekre szolgáltak. Egy szintén csillagászati célt szolgáló körépítmény, a Chichén Itza -i Caracol, ami köralakú alaprajza felett két koncentrikus boltozattal rendelkezett. Itt szintén egy szűk lépcsőn keresztül lehet egy felső szintre jutni és ezáltal a toronyépítményekre hasonlít. További teljesen szabadon álló tornyokat derékszögű alaprajzzal Chenés területéről ismerünk, a Quintana Roo mexikói államból. Ezek masszívan voltak kivitelezve, boltozataikat vízszintes párkányok tagolták és részben faragott maszkábrázolással díszítették őket.

Ezeket valószínűleg a piramisépítészetből vezették le, gyakorlati funkciója nem világos. A toronylétesítményekről  - a palotaépítményekkel összefüggésben - a dél-yucatáni Rio Bec területen még később lesz szó.

Egy további épülettípus melyek főleg a maja központokban fordulnak elő, a föld alatti ciszternák és tartaléktárolók, melyeket chultúnnak is neveznek. Alaprajzukat tekintve többnyire kör alakúak, a földbe vagy masszív töltésekbe süllyesztve és habarcsfalazattal kifalazva. Az üreg palackformájú, ami felfele egy kis nyílásig elvékonyodott és egy kőlappal volt lefedve.

 

Tárolómedencék

Egy inkább mérnöki épülettípus a mesterségesen létesített, habarcsfalazattal és mészstukkóval felruházott nyitott tárolómedence. Ezekben gyűlt az esővíz, ami a hatalmas stukkós terekről és monumentál emelvényekről esett művészin falazott ereszeken és elvezetőrendszereken át. Ilyen néha gigantikusan nagy víztartalékok szárazság esetén a sűrűn lakta településeket ivóvízzel látták el. Tikalban több ilyen medence, szakadékszerű terepmélyedésekben volt szétszórva a monumentál épületek között.

 

Sugárutak

A nagy víztárolókhoz hasonlóan a széles, egyengetett fasoros utak is a mélyépítés részei voltak. Sacbe, “fehér út”-nak neveznek ilyen eszplanádot, amit egy masszív, kövekből és kitöltőanyagból alkotott feltöltés 8-20 méter széles lehetett és simán, megmagasítva vezettek a környező szabálytalan terep körül. Egy ilyen út általában alacsony mellvédfallal volt lehatárolva, a felületét világos mésztörmelékkel tömítették és mészstukkóval vonták be. Ilyen magasítottan fektetett gátutak a maja városokban sugárszerűen kötöttek össze egyes egymástól távolabb eső, terek köré csoportosuló monumentális térségeket, mint pl. Tikalban vagy Yaxhában közép-Peténben. Észak-Yucatánban ezek sok kilométer hosszú nyílegyenes, a tájon keresztül vezetett összekötést alkotnak egyes szakrális centrumok között.

A Cobá és Yaxuna közötti sacbe észak-Yucatánban 10 méter széles és a teljes hossza több, mint 100 kilométer. Ezek a hatalmas anyagfelhasználással készült gátutak természetesen nem normális közlekedési vagy kereskedelmi utak voltak. Egy olyan civilizációban, ami se az igásállatokat, se a közlekedési eszközöket nem ismerte, vékony ösvények is teljesen elegendőek lettek volna. Ezeket az utakat, melyeket felvonulási utaknak is építettek, a maják mélyen a tájba vájták és az egész topográfiát bevonták. A fenntartásuk körülményes volt. hatalmas, nagyon nehéz kőhengerek szolgáltak arra, hogy a kavicsfeltöltést folyamatosan keményre gyúrják.

 

Regionális építészeti stílusok, elterjedése és különlegessége

A boltozott térről már volt szó egyes régiók homlokzatánál és tetőfelépítményénél.

A regionális stíluscsoportok:

Közép-Peténben lépcsőpiramisok és maja boltozatokkal fedett templomok magastemplomokká fejlődtek, egy állandó épületegységgé. Ilyen épületeket masszív emelvényen, szabályszerű akropoliszokká rendeztek el.

A késő klasszikus korban a peténi építőművészet megmaradt a jellemzőik mellett: ferde homlokzatprofil visszahúzott alsó függőleges profilokkal (apron moulding), behúzott sarkokkal, masszív tetőfelépítmények plasztikai stukkódíszekkel. Monolitikus feliratos kövek, a piramis és a magastemplom összefüggésében, alkotják a középrégióban az architektonikus vezérfonalat, ami i. sz. 7. és 8. században éli virágkorát.

A Río de la Pasión és Usumacinta nagyfolyóinak területe eltérő építésmódot mutat. Különösen Palenque-ben döntik meg a boltozatszakaszt ferdén kifele, manzárdszerű alakzatként, mint közép-Peténben. Különösen aprólékos stukkódomborművek díszítik a palotahomlokzatokat. A tetőfelépítmények könnyedebbek lettek és át is lyukasztották őket, az épületfalazat vastagságát kevésbé masszívra építették meg.

A boltozatszerkezetek művészete eléri a tetőfokát. Río Bec környékére pedig - Yucatán déli belterületére - közép-Petén építészetének befolyása hatott. Itt egy sajátos kombináció alakul ki magas masszív templomtornyokból, melyek páronként egy alacsony palotalétesítményt szegélyeznek. A tornyok a homlokzaton lépcsőket mutatnak, lépcsőket pofagerendák között, melyek csupán látszatnak hatnak. Tényleges megmászásra azonban túl meredekek. Ráadásul a tornyok felső emelvényén levő templomépület, zárt ajtófülkéivel látszatépítészetnek, díszletnek tűnik. Ezek a templomtornyok gyakran közép-Petén nagy magaspiramisainak jelképábrázolásának számítanak elvont és redukált formában.                                    

Palotalétesítményekkel összekötve egy különleges építési egységgé alakulnak. A tornyok belseje egy szűk, bonyolult folyosórendszert és meredek lépcsőket mutat, melyek a felső nyílásokhoz vezetnek, helyenként nagy maszkok nagy szájával díszítve, melyek szertartások színhelyét képezték. A homlokzaton különösen a ragadozószáj motívum tűnik fel. Az ajtónyílásokat különleges művészi kő domborműdísszel úgy alakítják, hogy egy kígyódémon nyitott szájának hasson.

Közép-Yucatánban i. sz. 8-9. században bontakozott ki a Chenés-stílus, mint a környék egyik változata. A homlokzatképzésnél szintén előbukkan – valószínűleg a Río Bec zónából átvéve – a ragadozó száj motívum, mint nyílás. Az égi kígyó szája templomkapunak szolgál. A homlokzatok díszítése már nem csak a felsőrészre korlátozódik, hanem az egész falat az épülettalapzatig kődomborművekkel borítják be. Ezeknél főleg a chac-maszkok ismétlődnek, amik egy szemből ábrázolt arcot kitárt szemekkel és egy ormányszerű orral jelentenek. Még épületsarkokat is lefednek az esőisten emelkedő ormányaival.

További sajátossága a Chenés terület építészetének, hogy hangsúlyozásképpen a széles ajtónyílásokba kőoszlopokat állítanak. Az épületsarkok kiemelésére köroszlopok is fellépnek, és szorosan egymás mellé állítva, mint egy bambusz cölöpfal, az alsó falmezők dekorációjává alakulnak.

Ezzel szemben a puuci homlokzatstílus, az észak-yucatáni dombvidéken, szigorúbb, kevésbé dekoratív, tiszta és majdnem kristályos. Egyes építmények derékszögű udvarok köré csoportosulnak anélkül, hogy a sarkokon összeérjenek. A homlokzatok fel vannak osztva alsó falrészre és párkány részre. Ez előbbi Puucban sima, zárt, épületdíszek nélkül, csak a nyílások ritmusai által tagoltak. Az utóbbi viszont erős vízszintes profilokkal szegélyezett. A belső boltozat magasságában a frízszakasz kődomborműdíszek hordozója, melyeket geometriailag erősen absztrahált maszkok változataival, kígyószalagokként vagy geometriai sakktábla mintaként felváltva bemélyített derékszögű mezőként ábrázoltak. Itt is előtűnik az egymás melletti függőleges oszlopok díszítése. Az ajtók feletti portálrész ezáltal a felső párkányon mindig különösen hangsúlyos.

A Puuc terület homlokzatdíszítése, amit “előregyártott” azonos méretű kőelemekből, mint egy hatalmas mozaikot raktak össze, egy vékony héj, ami mögött az öntött habarcsfalazatnak kitöltőbetonból teherhordó funkciója van. Ugyanúgy a boltozatoknál az azonos nagyságú beakasztott kövek is csupán a bennmaradó zsaluzatot alkotják, mialatt a boltozat belső, teherhordó magja teljesen szabálytalan mészhabarcsból, kőadalékkal van kitöltve. “Veneer mansory” -  furnír építésnek nevezik ennek az előkészített kőhéjak építési módjának az angol terminusát. Uxmal város épületein különlegesen kiragadott és jól arányosított formában mutatkozik a puuci-stílus a maga tisztaságában és harmóniájában. Ugyan a kőmetszés szépsége a maja centrum virágkorában egy vékony-sima, színesen befestett stukkóréteg alatt volt elrejtve, ami szinte teljesen befedte a falazatot.

A puuci építészet virágkora, a nagyszerű városi létesítményekkel, mint Uxmalban és Chichénben, a késő klasszikus korban ér véget. Chichén Itzá a klasszikus kor vége felé egy kereskedelmi és zarándokközpont lett, itt nagyobb volt a mexikói felföld építészetre gyakorolt hatása, mint a többi maja város esetében.

A legfontosabb épületötlet, amit a felvidékről átvettek, az az oszlopok és pillérek bevezetése a belső tér megtámasztására, aminek segítségével nagy tágas tereket hozhattak létre és azok lapos teteje ezeken a támaszokon volt. Magas, egyes kődobokkal összeépített oszlopok egyetlen négyzetalakú fejezetlappal csak Chichén Itzá-i épületeknél fordulnak elő és a boltozatokkal vannak összekötve és nagy szellős termékké alakulnak. Még a templomépítésben is oszlopokat használtak. Hatalmas fagerendák hordják a fölötte felfalazott gyámolított boltozatokat.

A belső terek kitágulnak, a szűk templomkamrák többhajós oszlopcsarnokká válnak. Például a “mercado” (piac)-épület belmagassága eléri az abszolút rekordmagasságot 4,25 méterrel (egy boltozattal lefedett teremszélessége). A lépcsőpiramisokat négy oldalon tengelyes lépcsőkarokkal építették és magastemplomokat hordanak, melyeket oszlopokkal tagolt belsőterek külső folyosóival kombináltak. Még az ismert labdajáték pályának épülettípusa is megváltozik, hatalmas lesz és a hosszoldalon vízszintes határolóépületek alakulnak. Keresztirányú oltáremelvények és kő koponyák, amikben az emberáldozatok fejtrófeáit tárolták.

Észak- és kelet-Yucatánban, nem csak Chichén Itzában fordulnak elő a kései maja kultúrában alkalmazott kő boltozatszerkezetek (i. sz. 1007-ben a majapáni liga ideje környékén), hanem a Cocom dinasztia székhelyén, a körülfalazott, sűrűn lakott Mayapán városban, és még a keleti Karibik parton Tulum közelében, a mai Quintana Roo mexikói államban. Ezek többnyire rosszul kivitelezett szerkezetek voltak, az előtte levő épületkorszakok technikai pontossága nélkül. Az ezredforduló után a késői boltozatok mellett egyre inkább érvényesül a felvidéken már rég megszokott vízszintes lapostetős építési mód. A felfalazott házfalakra szorosan egymás mellé helyezik a gömbfákat, ezt egy vastag mészhabarcs réteggel tömítik és elsimítják.

A kevésbé fenntartható feltételű, késő klasszikus lapostetős házak a kőből készült maja boltozatokhoz képest, régészetileg sokkal kevésbé kimutathatóak, mint a tartós boltozott építmények.

A késő klasszikus kor végén a maja építészetben, a peténi alföldön és a guatemalai felföld településein, egészen a i. sz. 16. századig fordulnak elő szakrális épületek masszív piramisalépítményekkel, melyek habarccsal fedett fa lapostetővel készültek. Az épületek, melyek ezekhez a tetőkonstrukciókhoz tartoztak, gyakran a felföld ihlette vízszintes párkányokat, váltakozva előreugró és visszaültetett függőleges felületeket mutatnak.

Igen gyakori a maja terület kései építészetében az alacsony, habarcsfalazott emelvények fajtája, melyek L és U alaprajzú kőpadokká alakultak. Ezek egy továbbvezetést képeznek a klasszikus idő alacsony falazott emelvényeknek és ezek nyilvánvalóan nem csak ágyszerű alvópadok, hanem főleg olyan emelvények, melyeket kultikus szertartásokkal hozzák összefüggésbe. A késő klasszikus maja építészetben ezek az L-alakú padok gyakran épülettalapzaton is előfordulnak, melyek csak múlékony épületmaradványokat hordanak, tehát faházakkal vannak kapcsolatban.

 

A maja városépítés alapelvei

A maja városok térszervezete főleg nagy lineáris tengelykapcsolatokból állt, épületegyüttesekkel és terekkel, melyek egymással összeköttetésben voltak. Ezalatt az ilyen nagy tengelyek orientálásához főleg csillagászati szempontok játszottak nagy szerepet, melyek a csillagok horizontjának megfigyelésével függtek össze. A sűrűn beépített centrumok egy település középpontjában a templomaival és palotalétesítményeivel, mindig erősen geometrizáltak és egy koordinátarendszer tengelyeivel és szimmetriáival egymással szoros kapcsolatban voltak. A hatalmas fehér töltésutakon ezek a vonatkozások járható közlekedési rendszerként nyilvánulnak meg. A városépítészetben nem csak a maja vallás kozmológikus világnézetét fejezi ki, hanem a szigorú hierarchikus tagolt társadalmat is, amire erőteljes különbségek jellemzőek. A középpontból a külvárosba haladva egyre lazább lesz a település sűrűsége és az egyre csökkenő a magassági lépcsőzés a különböző néposztályok között és ez az építészetükben is visszatükröződik. Ezeknek az alapegysége először a fából készült talapzatos kontyolt tetős ház, egy derékszögű tér köré elrendezve.

A régebbi kutatások a maja központokat vasárnapi városoknak tartották. Csupán egy kis csoport főpapok és méltóságviselők lakhattak itt állandóan a szolgasággal, mialatt a kukorica parasztokból álló nagy tömeg az esőerdő tűzirtotta területein lakott messze szétszórtan. Ők csak nagy vallási ünnepekre “vasárnap”, gyülekeztek a kultikus központokba. Ez a hamis kép sok évtizeden át megmaradt, főleg a népszerű irodalomban, és csak most látszik megdőlni a hetvenes évek újabb kutatásai során. A mai kutatás becslése szerint a maja centrumokban tíz-húszezer állandó lakos lehetett. A nagyon nagy centrumok, mint Tikal, El Mirador, Caracol, messze nagyobbak voltak. A kultikus központok tehát olyan városok voltak, ahol nyüzsögtek az emberek, ahol a vallási aktivitások és a palotákban uralkodó osztály udvari élete mellett, főleg az igazgatás, a luxuscikkek előállítása, a kereskedelem és a tartaléktartásnak adott helyet. Nem beszélve a maja uralkodók állandó építési tevékenységekről, amihez hatalmas embertömeget kellett felhasználni, kézművesekből és építőmunkásokból.

A különböző nagyságú és létszámú maja városoknál a centrumokban különféle jelentésű hierarchikus tagolódás olvasható le, melyek egy település uralta környéktől és a szomszéd települések térbeli távolságától függnek. Főközpontok, közepes méretű és kisebb alközpontok egymás függőségében úgy voltak elhelyezve a maja területen, hogy a kisebb települések műholdakként csoportosulnak a következő nagyobb központ köré. Onnan fölérendelt szolgálatokkal, mint pl. egy uralkodócsaládhoz vagy egy magasabb templomegység hierarchiájához való kötődéssel voltak ellátva.

Ily módon az egész lakott és mezőgazdaságilag hasznosított terület egy civilizált egyensúlyban állt, ami akkoriban több millió számú lakosnak biztosított tartós létet.

 

A klasszikus kor megerősített városai

A régebbi kutatások szerint a maja egy igen békés nép lehetett, ami harmonikus nyugalomban egy elmélkedő létnek, tudományos kutatásoknak, a naptárrendszernek és a csillagászatnak szentelte életét. De valójában ennek teljesen az ellentéte volt. A maják egyáltalán nem voltak békések, hanem idejük nagy részét azzal töltötték, hogy ellenséges városállamokat foglaljanak el, szomszédos településeket támadjanak meg, rabokat hurcoljanak el és áldozzanak fel. Ez az igen harcias beállítottság nem csak a képzőművészetben, a harc és viaskodás ábrázolásában freskókon és vázafestményeken, hanem a városépítészetben is megmutatkozik, melyek már a klasszikus korban földsáncokkal és árkokkal voltak megerősítve.

Ilyen mesterségesen épített, hatalmas földmozgásokat igénylő erődítmények a Tikal főcentrumának szélén találhatók a szomszédváros Uaxactún irányában, körülbelül 4,6 kilométerre a városmagtól, mintegy 10 kilométer hosszú földsánc árkokkal. A korai Edzná településnek Campeché államban, voltak földsáncai és vízárkai, éppúgy Becánban, a Río Bec területén, ahol egy kb. 9 méter mély árok van, átívelő fahidakkal. Még a késő klasszikus korban a Petexbatún környéki településeken a legújabb vizsgálatok szerint Dos Pilasban és Punta Chiminoban is védelmi építményeket mutattak ki. Itt a feliratos emlékkövek szerint igen harcos királyok fenyegették a szomszédos városállamokat. A tóban egy félszigeten levő település Punta Chimino, a szárazföld ellen hatalmas árokrendszerrel védekezett. Az egyik hozzátartozó sáncon nemrég egy cölöpkerítés helyét mutatták ki az oszlopok lyukainak segítségével.

 

A késő klasszikus kor városépítészete

A Mayapán város, ami Chichén Itza pusztulása után, az észak-Yucatán középpontja lett és a róla elnevezett törzsszövetség a 15. századig tovább létezett, szintén egy szabad kontúrral végigvonuló városfallal volt körülvéve. A beépített belső településmag csak kevés monumentál épülettel rendelkezik, melyek továbbra is dokumentálják a régi összefüggést a templom és halotti kultusz között. A városépítészeti rendszerben, ahol nagyon sűrűn szervezett települések voltak tizenöt-húszezer lakossal, már nincsenek nagy tengelyek. Mintha a lakóházak szándékosan a körülfalazott környéken zsúfolódnának. Mindegyik építési telek ismét alacsonyabb falacskával van körülvéve, rendszertelen feltárással vékony oszlopok által.

A keleti parton, Tulumban, abban a városban, ami a 12. és 16. század között virágzott és 1518-ban a Grijalva expedíción elvitorlázó spanyolokat a fehéren világító Sevilla összehasonlításához inspirált, szintén körbe volt falazva. A városfal egy elnyújtott derékszöget alkot, és kapuk által tagolt főfeltárási útvonalak felosztják a település belső terét. Ugyan még voltak monumentális szakrális épületek, de a lakóépületek többsége nem köréjük csoportosult, hanem főleg a körbekerítésen belül és a szélén levő területekre. Így a későbbi városok közigazgatási területén társadalmi változásokra utaló jeleket találtak, ahol már nem a palotában levő uralkodó nemes réteg volt csak, hanem egyfajta középosztály tette ki a település jelentős részét, ami kézművesekből, iparűzőkből és kereskedőkből állt.

A késő klasszikus kor végén a spanyol felfedezők megérkezéséig egyre inkább megerősödött a harcias maja törzsek védekezési igénye. A lakóházak biztosítására különösen kényelmetlen topográfiai helyzeteket is elviseltek, ha a településüket ezáltal jól meg tudták védeni. Sasfészkeknek hatottak a guatemalai felvidék fővárosai Iximché, Utatlan és Mixco Viejo, ahol szorosan csoportosultak palota- és ünnepi épületek sima hegyemelvények nyitott terein. Ezeket minden oldalról függőleges rézsűk védték és továbbá a bejárati térségnél sáncrendszerrel biztosították. Még a könnyebben bejárható Zaculeu is igen jól védett volt. A hegycitadella monumentál építészete az ajtónyílásokban oszlopállásokat, vízszintes párkányokat, a piramistestbe főként bevágott lépcsőket mutat. A palotaépítészetben derékszögű terek csoportosulnak egy udvar köré. Ezek a hegyvárosok csak rövid élettartammal bírtak. A lakosság a 16. századig keservesen ellenállt a spanyoloknak, majd a településük elpusztult.

Ayasal volt az a maja város, ami a legtovább tartotta magát a hódítók ellen. Ide húzódtak vissza a menekült Itzá-törzsek, ez volt az utolsó yucatáni menhely Petén alföldjén. Már 1525-ben meglátogatta Hernán Cortéz a hondurasi expedíciója során. De 1697-ben végleg elfoglalták és teljesen összerombolták. Szemtanúk szerint a szigetfekvésen sűrűn zsúfolt épületek, fehéren világító templomok és számos oltár volt. Hasonlóan jól védett szigettelepülés Topoxté volt, a Yaxhá tóban, ami egészen a 15. században lakott volt és újabban feltárták és kutatják. Kívülről a Topoxté szigetemelvényt magas, meredek rézsűk védik. Az egész belsőrész mesterségesen teraszolt és sűrűn beépített. Többnyire olyan talapzatos épületek fordulnak elő, melyek nagy falazott emelvényekkel és oszlopállásokkal rendelkeztek. A főtemplomnál a bejárati résznél oszlopok, lapos gerendák és habarcstetők fordulnak elő.

 

Általános maja építészeti vonások, fejlődési tendenciák és térhatások

A maja építészet sok évszázadon keresztül egy meglepően állandó, szinte megváltoztathatatlan tehetetlenségi erővel bírt, mint pl. a nagy épülettömegek használatában, tagolásában és az ismétlődően hagyományosan használt gyámolított boltozatban, ami ezáltal a jelképükké is vált.

A maja építészetben a ráépítések, az épülettestek folyamatos megmagasítása és az épületcsoportok állandó sűrítése által a korábbi idők alaki alapelvei tükröződnek. Más vonásoknak távolról nézve mégis általános fejlődési vonalai olvashatók le. A masszív kő-habarcs-falszerkezet fejlődésétől az öntött betonnal készített héjépítési módig. A tendencia különösen szűk boltozattértől extrém vastag falakkal, egészen a tág belső terekig vékony falakkal vonul végig. Az előrehaladó homlokzati megkülönböztetés térbeli és időrendbeli kiterjedése az egyszerűtől a bonyolult képzésig tart. Egyre inkább áttevődik a hangsúly a piramistemplomtól a palotaterületre és a későkor sűrűn beépített településalakzatára. Ez a megfelelő társadalmi változás az építészetben tükröződik.

A maja épületek hasonló összehasonlítása során feltűnik, hogy rengeteg szerkezeti gyengéje volt a kultúra teljes időtartama alatt. Ezek például a habarcsfalak rossz fugái. A nem jól kivitelezett harántfalak szerkezeti bekötései, melyek fogazás nélkül csak tompán egymásnak ütköznek. A hanyagul kivitelezett héjépítési mód a belső habarcsmag tartós kapcsolata nélkül. A magyarázat erre a gondtalan technikai építéskivitelezési módra abban rejlik, hogy a maja építészetben az építészeti részletek mellékesek voltak. Az építők főleg a tömegépítés összhatására koncentráltak.

Hogy milyen érzelmi hatást gyakorolt az emberekre a még használt és lakott maja építészet több, mint ezer éve, minden építészettörténet elemzések és régészeti leletek ellenére elég nehezen tudjuk elképzelni. Csak aki egyszer egy teljesen friss, korai ráépítésekből szabaddá tett templomhomlokzatot az élénk színekkel befestett szörnymaszkokkal és állat díszítésekkel izzó vörös színekben, virító fehérben és mély feketében valóban megélt, érezheti egy töredékét annak az alkotói erőnek, amivel a maják a nagyszerű épületeit alkották.

 

Ciklikus ráépítések a monumentális építészetben

Az előbbiekben láttuk, hogy a nagy tömegek felhalmozása, hatalmas masszív építőtestek – földből, agyagból, kőtömegekből vagy mészhabarcsból kötőanyaggal – felépítése főleg megmunkálatlan terméskőből, az előspanyol közép-Amerika építészetének egyik alapelve volt. Ezeket a masszív, piramisfajtájú építőtesteket, melyeket felállítva építettek, többnyire csupán alépítménynek használták, egy hozzájuk képest igen kicsi templomépülethez.

Efféle monumentális építményekre, emelvényekre és templomokra, bizonyos időközönként vagy különleges alkalomból, pl. egy új uralkodó megkoronázásakor, ráépítettek. Ez azt jelenti, hogy a régi épület fölé, amit betemettek és beborítottak, egy új és ennek megfelelően egy nagyobb létesítményt emeltek. Úgy kell elképzelni, mint egy hagymát: az egyik héj körülveszi a másikat, és így tovább. A ciklikus ráépítések elvének volt egy nagy előnye, hogy egy új építőmesternek már megvolt egy jelentősebb épülettömb, mint alap. Majd erre felhúzhatott egy nagyobb és magasabb építményt. A templomépítményt és architektonikus szobrászkellékeit a ráépítéssel nem bontották le, vagy építőanyagként nem használtak fel újra, hanem gyakran alaposan, szinte kegyeletteljesen töltötték fel. Ez egyenesen ideális állapot a régészek számára, mert így, mint egy matrjoska baba sorozat esetében, az ásatásokkor a fiatalabb piramis alatt egy régebbi létesítményre bukkanhatnak. Ugyan a hagymahéj elméletének, ami mindig a legrégebbi és a legjobban megmaradt építmény kiásatására csábít, jelentős hátrányai voltak az épületek megtartására. A régész, aki a „belső babát” keresi, akaratlanul elpusztítja közben a „külső babát”, még akkor is, ha közben, mint ahogyan ez az építészetben gyakran történik, a masszív építménybe előreásott alagútjáratokban akar a célhoz érni.

 

Mai kutatások

Egy frissen felfedezett, teljesen ép sírt találtak nemrégiben az egykori maja nagyvárosban, Palenquében.
A német lap, a Die Welt szerint az újonnan felbukkant lelet segíthet a prekolumbiánus, vagyis a Kolumbusz előtti indián kultúrák rejtélyeinek megfejtésében. A most napvilágra került síremléket még nem bontották meg a régészek. Az alaposabb vizsgálatok csak a jövő év elején kezdődhetnek meg, akkor német, amerikai és mexikói kutatók vállvetve állhatnak neki a nem mindennapi feladatnak. A tudósok ugyanis annyit már gyanítanak, hogy egy tekintélyes személyiség, nagy valószínűséggel egy király sírjára bukkantak.
Az előzetes szakértői vélemények, a bonni egyetem specialistáinak nézetei szerint a nagy pompával elkészített sírbolt nagy valószínűséggel Palenque egyik korai királyának I. K'an Joy Chitamnak az emlékét őrzi. I. K'an Joy Chitam időszámításunk szerint 529 és 565 között uralkodott a város(állam) fölött.
A maja kultúra legkorábbi nyomai egyébként több mint 3000 évesek. Ez az indián civilizáció Krisztus után 300 és 900 között élte fénykorát, ekkor azonban hirtelen pusztulásnak indult. Körülbelül nyolc évvel ezelőtt jutott két bonni német kutató eszébe, hogy feltételezzék: lehet, hogy ez a kultúra önmagát döntötte romlásba. Nikolai Grube és Simon Martin teóriája szerint ugyanis ez történhetett. A maja magas kultúra letűnése szerintük két hatalom küzdelmére vezethető vissza: Tikal és Calakmul véres háborúi ugyanis az előbbi győzelmével végződtek. Ám Tikal olyan sikert aratott, amely a bukásához vezetett – a dzsungelben kialakult városállamok szervezete nem volt alkalmas arra, hogy a hódítások által megnövekedett területeket hatékonyan igazgassa, és így szinte „önmagától” omlott össze a szisztéma.
Egyelőre azonban hiányoznak a maja történelem forrásai ahhoz, hogy ezt az elméletet ellenőrizni lehessen. Eddigi tudásukat a régészek elsősorban annak a sírnak köszönhetik, amelyet K'inich Janaab Pakalnak tulajdonítanak, aki 615 és 683 között uralkodott időszámításunk szerint, és aki mauzóleumában Palenque történetét megörökíttette. Most azonban, I. K'an Joy Chitam sírjának feltárásával a kutatók egy másik sértetlen temetkezési helyre bukkantak, amelynek elemzése, vizsgálata nagy segítséget nyújthat a maják históriájának megértésére.
Hogy Tikal és Calakmul között milyen véres küzdelmek zajlottak, arról a National Geographic tavaly is tudósított egy akkori felfedezés kapcsán. Egy guatemalai lépcsős piramis, Dos Pilas lépcsőfelirata ugyanis az ottani király, Balaj Chan K' awil történetét örökíti meg. Ő a Tikaltól több mint száz kilométerre fekvő Dos Pilasban 635-ben, négyévesen került hatalomra, és hosszú évtizedeken át uralkodott. Legidősebb fivére volt az egyik harcban álló városállam, Tikal uralkodója. A mai Mexikó területén található Calakmul seregei azonban elözönlötték a Tikallal szövetséges Dos Pilast, és az öcs, Balaj Chan K’awil elpártolt bátyjától, cserben hagyta Tikalt. A véres küzdelem során a távoli város nemességét, sőt királyát is lemészárolták, s „tornyokat építettek az ellenség koponyáiból."

 

Reviczky Katalin

 

CONTACT