EGY PESSZIMISTA BIZAKODÓ VALLOMÁSA[*]
Bán Ferenccel 2003. március 21-én készítettem interjút az A stúdió ’90 nyíregyházi műtermében. Nem akartam a Nemzeti Színházról beszélgetni vele, hiszen az ügyet a sajtóban kitárgyalták, és közöttünk sosem esett szó erről. Sokkal inkább kíváncsi voltam az építész előre mutató, pozitív gondolataira. Arra az oldalára, ami az építészetét is oly frissé teszi, és aminek révén a progresszívek közé sorolom. Negyvenéves pályafutása során a szakma számos címét és elismerését megkapta (Kossuth és Ybl Díj, mesteriskolai és címzetes főiskolai tanár, a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Géniusz Társaság tagja), mégis vidéken él, váltakozó lelkesedéssel alkot erőteljes, meggyőző épületeket, és működtet egy tizenhat munkatársból álló irodát. Néha elárasztja környezetét pesszimizmusával, de az alkotást sosem hagyja abba. Az agya és ceruzát tartó ujjai újabb és újabb formákat tapogatnak, simogatnak végig, születő épületei pedig többszörösen meghazudtolják korát és temperamentumát.
Moscu Katalin: Merész építésznek tartalak, sőt bizonyos értelemben vakmerőnek. Te annak tartod magad?
Bán Ferenc: Hülye válasz az is-is, mert undorodom a divatos frázisoktól. Valójában gyáva, gátlásos gyerek voltam. Felnőttként is az vagyok. Valahogy kialakul az emberben az elhivatottság-érzés. De ez sem jó megnevezés: nem elhivatottság, mert utálom a megváltó típusú embereket. Egyszerűen érdekelt a szakma. Szerettem volna a szürke átlagtól elütni. Talán pont a gátlásosság miatt, mert sem izompacsirta nem voltam, sem szép, tehát valami más kellett, ami megkülönböztet a többiektől – megvolt ez a vágy bennem. Mindig is a nagyot teljesítő embereket figyeltem. A gond a figyelemmel az, hogy nem szabad szétszóródnia: tudni kell, kire érdemes figyelni. Azt láttam, hogy aki valamit produkált, vagy valamilyen szinten kiemelkedett a többiek közül, az mind bátor ember volt. Ami rengeteg kockázattal is jár, mert sikertelenség származik belőle, de én a „tökös” embereket kedvelem. Nem szeretek langyosan vegetálni. Felesleges időtöltésnek tartom, ha átlagos teljesítményre kényszerülök. Persze az ember egész életében nagyrészt arra kényszerül, mert a jelen társadalmi közegben (amiben éltünk és még most is élünk), a kiugró teljesítményekre nagyon ritka lehetőség van. Óriási az ellenállás. Egy idő után az ember ezt meg is szokja. Nekem már az a furcsa, ha valami akadályok nélkül megy a maga útján. Én akkor pörgök fel, ha szembe kell állnom másokkal, vagy velem állnak szembe mások.
M. K.: Nem diplomáztál kitűnően, mégis teljes, szakmai szempontból már az elején kiforrott építész voltál. Különleges szerkezeteket álmodsz meg magadnak annak ellenére, hogy eredetileg képzőművésznek készültél, és nem építésznek. Honnan jött elő ez a technikai oldal?
B. F.: Fura, mert – bár nem buktam meg soha – szilárdságtanból, statikából mindig a bukás szélén álltam. Nem is értem, hogy sikerült átvészelnem azt a néhány félévet. Már az elején kiderült, hogy engem különös módon érdekelnek a jó szerkezetek. Jártunk tanulmányi kirándulásokra; egy-egy ipari épület megtekintése után be kellett adnunk egy kis leírást meg vázlatot arról, amit láttunk. Az egyik vizsgámon, amiről éppen ki akart rúgni a prof, elővette ezeket a beadott tanulmányokat, és meglepődött azon, hogy milyen jó szerkezeti érzékem van, de mégsem értem a mérnöki számításokat. Nem értette az ellentmondást. Azt válaszoltam, hogy engem csak a szerkezet érdekel: látvány szerint ítélkezem. Annyi érzékem azonban van, hogy meg tudom saccolni, egy tartónak kb. milyen magasnak kell lennie ahhoz, hogy ne törjön el. Rengeteget dolgoztam gyermekkoromban: állandóan faágakat gyűjtöttem, kis szekereket faragtam, szinte makettszerűen állítottam össze a szerkezeteket. Így alakult ki bennem az érzék, hogy kapásból meg tudom mondani, egy falnak nagyjából mekkora a teherbírása. Később, amikor elkezdtem dolgozni, erre már módszeresen adtam is. Utáltam az iparosított korszakot, amikor mindent üzemben előre gyártott pillérekből, gerendákból, panelekből kellett összepakolni. Valahogy szerencsés módon – pályázat útján – sikerült két olyan munkához is hozzájutnom, ami az akkori iparpolitikával abszolút meredeken szembenálló dolog volt, de mégis eljutottam a kivitelezésig, tehát ezt a két épületet megvalósították. Az volt a meggyőződésem, hogy az érzéketlen építőipar a szerkezeti építésbe nem tud beleszólni, semmit sem tud megváltoztatni. Tehát az egyetlen formálási lehetőség az, ami az épület szerkezeti logikájából következik. Csak így van esélye a megvalósulásra, még akkor is, ha ez gyenge minőségben történik, de legalább azon már nem lehet változtatni. Ezért használtam hídszerkezetet a hetvenes évek elején épült Nyíregyházi Megyei Művelődési Központnál, meg az erdőben épült Megyei Továbbképző Intézet hatalmas konzolos előadóterménél. Meg hát abban az időben a japánokat is nagyon figyeltem. Kivitelezőknél dolgoztam, de a központi könyvtárból hordtam fel a folyóiratokat: ami abban az időben megjelent róluk, nekem nagyon tetszett. Kenzo Tange akkor tört a csúcsra. Később rám is ragadt, hogy én olyan „japános” építész vagyok… Nyíregyházán. Nagy szerencse kellet ahhoz, hogy építészeti értelemben ilyen meredek megoldást alkalmazhattam. Szerintem a művelődési házon edződtem, hiszen tizenegy évet vett igénybe a megépítése, sokszoros áttervezéssel. Ott értettem meg valójában, hogy mi a kivitelezés. Ott tanultam meg tisztelni a művezetőt meg az építésvezetőt, az ácsokat, a vasbetonszerelőket, a szakmunkásokat. Akkor értettem meg, hogy rajzolni bármit lehet, de azt föl is kell építeni, ehhez pedig ember kell. Ugyanolyan szintű ember, mint amilyennek én tartom magam.
M. K.: Miért választottad Nyíregyházát?
B. F.: Magánjellegű döntés volt. A tervezői állást lakással együtt hirdették meg. A lakásra szükségem volt. Igaz ugyan, hogy nekem nem volt tervezői gyakorlatom, de már akkor eredményeket értem el pályázatokon, és ez elég volt az igazgatónak. Aztán itt ragadtam, mert elég fiatalon önálló munkákhoz jutottam. A gátlásaim viszont megmaradtak: amikor bementem egy nagy tervezőirodába, összeakadt a bokám a fehér köpenyes, nyakkendős építész uraktól. Éreztem, hogy ilyen helyre nem mehetek. Hívtak engem egyetemre, máshova is dolgozni. De azzal, hogy maradtam, minden megoldódott.
M. K.: Visszakanyarodom a szerkezeteidhez: a hidakhoz, a konzolokhoz és a függesztett elemekhez. Mennyiben foglalkoztat téged a súlytalanság kérdése – mondjuk olyan értelemben, mint az a régi emberi álom, hogy elszakadunk a földtől?
B. F.: Erre válaszolhatnék vájtfülű tudományos mellébeszéléssel is, de nem teszem. Sokszor álmodtam régen azt, hogy lebegek, meg azt, hogy felugrom, visszaesem, de még a levegőben plusz energiát veszek fel, aminek segítségével tovább tudok ugrani anélkül, hogy leesnék, vagy földet érnék. Martin Didier regénye, A lebegő fiú is megihletett. Semmi freudi belemagyarázás nincs ebben. Tokajban születtem, nőttem fel, és ott voltak hidak. Láttam felrobbantott hidakat, ideiglenes, provizórikus fahidat, újjáépített hidakat – nem csak a Tiszán, hanem az ártereken is. A várak is nagyon tetszettek. Átjártam Sárospatakra biciklivel várat rajzolni. A nővérem Egerbe költözött; az egri várban rajzoltam. Valószínű, hogy ez nem tudatos dolog; egyszerűen ilyen élményeim voltak, s emiatt én a monumentális, masszív, határozott dolgokat szeretem. De ez ugyanígy vonatkozik az emberi beszédre is; az olvasnivalómat is eszerint válogattam meg. A tömör kifejezésmódot szeretem – a zenében is. A túl sok beszéd engem idegesít, nem is tudok figyelni rá. A tőmondatokat kedvelem.
És nyilván ott volt a víz. Ha valaki a Tisza mellett nő fel, annak borzalmas Nyíregyházára kerülnie. De van itt is két tó. Víz nélkül nem tudok élni.
M. K.: Tudom, hogy szereted a természetet, az állatokat. Tanulsz a természettől? Megjelenik-e a gondolataidban, az alkotásaidban a természeti minta?
B. F.: Hogyne. Persze nem az organikus stílusú építészet értelmében – ez látszik is a munkáimon. Én nem a spekulatív módon kitalált emberi formákért rajongok, hanem a sziklákat, a hegyeket, a fákat kedvelem. Rengeteget autózom: nézem a lombnélküli fákat. Sokszor magamra kell szólnom, hogy figyeljek, hiszen úton vagyok és vezetek, mert utána fordulok minden gyönyörű törzsű, rajzolatú fának. Ilyenkor mérgelődöm, hogy megint nem hoztam a fényképezőgépet. Nemrég a legnagyobb vitám épp a fák miatt volt egy nemzetközi pályázaton, mert a terveken ugyanaz, az ArchiCAD könyvtárából elővett három piszkafa-típus szerepelt. Szerintem nem ilyen a fa! El is határoztam, hogy rengeteg fát lefotózok, beszkennelek néhányat, és ezentúl csak azokat fogom használni.
Hegyek, sziklák, kövek. Házakban is azokat szeretem, amelyekhez követ használnak – azért irigyelem az olaszokat, görögöket –, mert a kő által egyneművé válik az épület: ugyanabból az anyagból nő tovább, mint amire ráépül, így minden elem egyneművé lesz. Hiába rohad le a falról a vakolat, ez patinát ad neki. A téglát már nem szeretem annyira, mert mesterséges anyag.
M. K.: Hogy állsz ennek az ellentétével, a high-tech-el?
B. F.: Nem kedvelem a karosszériaszerű high-tech-et sem. Én a kontrasztban hiszek, abban, hogy a két különböző dolog közötti feszültség az igazi – ez a kontraszt megdöbbentően hatásos. A high-tech-et önmagában szeretem és elismerem, de soha nem volt lehetőségem, és valószínű, már nem is lesz, hogy ilyen anyagokkal dolgozzak. De ha meglenne a lehetőség, akkor is valamit mindig mellé állítanék. De hát ez minden házamban benne van. Ezért nem értettem, amikor a Nemzeti Színházról azt mondták, hogy egy döglött, jellegtelen kocka. Az minden volt, csak az nem. A nézőtér, a hatalmas sziklatömbök, az emlékeztető és az alátámasztó lábak, a teret körülölelő szabadtéri színpad – az úgy egyben bizony nem volt egy döglött, modernista épület. Ilyen a tokaji házam is, ahol végre meg tudtam valósítani azt, ami kedvemre való volt. De mindenben így gondolkodom. Nehéz elszakadni a gyerekkori élményektől, attól, amibe az ember belenőtt – ezek a tényezők nagyon meghatározóak ám! De hát úgy látom, hogy a sztárépítészek is a saját munkáikon érlelődnek. Kivétel nélkül mindenki az érzékenyebb formák irányába megy el.
M. K.: Mennyiben befolyásolnak az olvasmányaid? Most mit olvasol?
B. F.: Nagyon befolyásolnak. A nagy szégyen az, hogy már nagyon régen nem olvasok módszeresen. A múltkoriban elszégyelltem magam, hogy Dsida Jenőtől szinte semmit nem olvastam. Megvásároltam a kötetét: egy éjszaka alatt átolvastam, és két olyan verset találtam, amiről úgy éreztem, hogy én szerettem volna ezt mondani. Az ilyeneket meg is tanulom. Addig olvasom, amíg meg nem tanulom. Számomra nem is kell, hogy egy ember állandóan azonos szinten teljesítsen. Ha József Attila csak azt a tizenöt versét írta volna, amit én tudok, mert kénytelen voltam megtanulni, számomra ugyanaz a nagy költő lenne az összes többi nélkül is. Mindenhol azt keresem, hogy ki mondott, vagy ki írt olyat, amitől libabőrös leszek.
M. K.: Hadban állsz a világgal?
B. F.: Igen. De hát sokan vannak ezzel így manapság: úgy érzik, semmi közük ahhoz, ami körülöttük zajlik. Régen is sokan érezték így.
M. K.: Ennek köze van a mostani építészethez is, vagy ahhoz a helyzethez, amiben a magyar építészet találtatik?
B. F.: Igen, ahhoz is. De ezt már mások megfogalmazták helyettem. Ha egy külföldi tervezőtől megkérdezik, ismer-e magyar építészt, azt mondja, nem. Hallottam fiatalokat is beszélgetni: egyetlen olyan építészt sem tudnak megnevezni közülünk, aki negyedannyira meghatározó lenne, mint bármelyik külföldi építész, akire odafigyelnek. Meglepő módon, az egészen fiatal generáció még azokat sem veszi számba, akiket én jóknak tartok – mert természetesen Magyarországon is van egy csomó jó építész. Neveket nem akarok mondani, mert úgy igazából nem tudok kiemelni senkit. Úgy érzem, hogy az én vágyaimnak sem felel meg senki az itthoni mezőnyből. Én sem felelek meg magamnak, csak én még nem adtam fel. Bízom benne, egyszer majd olyan körülmények közé jutok, hogy csak magamnak rajzolok, tervezek. Csupán ez éltet, mert a mindennapi munkában olyan nagy örömet nem találok. Bármennyire szép reményekkel indul valami az elején, valami oknál fogva minden elszarosodik. Ebben nekem is nagy részem van, mert valószínű, hogy én sem ismerem magam eléggé. A vágyaim miatt elhiszem, hogy ilyesmire képes lennék, de amikor szembekerülök egy-egy feladattal, nem jön ki az, amit szerettem volna. Az okot nem mindig másokban kell keresnünk.
M. K.: Melyik az a része, irányzata az építészetnek, ahova odatartozónak érzed magad – akár nemzetközi szinten is?
B. F.: Ezt azért nem tudom megfogalmazni, mert nekem túl sok minden tetszik. Annak ellenére, hogy kritikus vagyok, sokszor minden, sőt nagyon eltérő dolgok is tetszenek. Amit én szerettem volna: a semmiből, egyszerű anyagokból, sárból, hulladékfából, szalmából építeni házakat. De nem úgy, ahogy mostanában szokás: az anyag tulajdonságaitól függetlenül ugyanolyan formájú és megjelenésű nyeregtetős házat építenek vályogból, mint Porothermből vagy bármilyen más téglából. A különböző anyagoknak azokat a tulajdonságait kellene kihasználni (szilárdságától, halmazállapotától függően) amelyek a szerkezettel egyetemben más-más formát eredményeznek. Én az anyagból adódó formákat szeretem, nem az általam kiagyalt, az anyagba beleerőltetett formákat.
M. K.: Hogyan tervezel? Megálmodod előbb a házat, vagy firkálgatsz a papíron…?
B. F.: Mindnyájan tudjuk, hogy a tervezés nem álmodás! Nem úgy megy, hogy a homlokodra csapsz – megálmodtam! Bár sokszor előfordul, hogy éjszaka, félálomban ugrik be valami. Ha egy dolog foglalkoztat, és nem akar kijönni, én pedig rá szeretnék találni, akkor éjszaka, félálomban kiderül, hogy van rá megoldás. Nekem általában fejben alakulnak ki a házaim. Ha le kell ülni, ráadásul vonalzóval szerkeszteni, akkor bedöglik minden. Nekem gondolatban állnak össze az alaprajzok, a terek. A rajz már csak ellenőrző eszköz, hogy tényleg belefér-e? Ilyenkor sokszor ér csalódás. Rá kell ébrednem, hogy a valóság más, de a munkám fantáziálva keletkezik, gondolatban. Nem is a rajzra figyelek; az csak azért jó, hogy én közben a házamon gondolkodjak.
M. K.: És a számítógép?
B. F.: Nem értek hozzá, de nagy segítség. Ezen túl egyre idegesítőbben nyiszálja az építészetet. Olyan eszköz, ami nagyon felszabadította, de el is szabadította az építészetet. Még mindig hiszek abban, hogy az épületek nem külön tárgyak, hanem együttessé állnak össze. Lehet bárki bármilyen irányzatnak a híve, ha elmegy egy régi városba, a régi hangulatú utcákat, tereket keresi, ott érzi jól magát. Az új épületek nagy teljesítményű, szoborszerű, de önmagukban széteső alkotások. Nem tudom, évtizedek múlva hogyan fognak viselkedni ezek a házak. A túlzott léptékű épületek egyáltalán nem érdekelnek. Egy pici házba sűrített gondolat nekem sokkal több, mint a Kuala Lumpur-i kettős torony.
M. K.: De azért tervezel nagy épületeket…
B. F.: Hát igen, de sajnos mi nem úgy dolgozunk, mint a nyugatiak. Itt még nem áll olyan szinten a társadalom szemlélete, gondolkodásmódja: az építész még mindig csak egy szolgáltató. Hiányzik az a felszabadultság, amibe a világ minden más részén az építész beleszületik. Mi még mindig 6x6-os raszterben gondolkodunk. Ezt egyszerűen nem tudjuk levetkőzni.
M. K.: Most min dolgozol? Elégedett vagy a munkáddal?
B. F.: Az utóbbi pár év üresjárat volt: nagyon sok munka, amiből nem jött be szinte semmi. De nincs elveszett munka. Én soha nem sajnáltam egy nyeretlen pályázatot, egy le nem szerződött, meghiúsult munkát, mert az elvégzett meddő feladatok is nagymérvű rutinhoz vezetnek, amire mindig szüksége van egy tervezőnek. Nincs elveszett energia: valamikor valahol az megtérül. Most éppen van munkám, csak a hangulatom nem olyan lelkes.
Úgy általában, nem vagyok elégedett. Minden pályázat úgy végződött, hogy a beadás előtt két nappal vagy utolsó nap széttéptem volna, nem adtam volna be. Az elején mindegyik nagy lendülettel indult, a megnyerés bizonyosságával, aztán… Még a Nemzeti Színház tervére is azt mondtam, hogy hagyjuk a fenébe, szar lett az egész.
M. K.: Hogy állsz a magadnak való tervezéssel?
B. F.: Ez az egyetlen menedékem. De most már csak a vázlatszintig jutok el. Azzal biztatom magam, majd ezt megmodellezem, megrajzolom. Van egy-két ilyen elkezdett munkám. De az építészeti rajz sem az, ami volt – a számítógép tönkretette. Az építészek gyorsan, mindenfajta formai, rajzi készség nélkül képesek terveket produkálni, az építtetőt hanyatt vágni, építészeti látványterveket készíteni. Egyre inkább undorodom a számítógépes látványtervtől.
M. K.: Mennyire nyomaszt a muszáj? Gyakran kényszerülsz arra, hogy olyan dolgokat és úgy tervezz, ahogy nem akarod?
B. F.: Erre rákényszerül az ember. Persze, élni kell. Itt van egy cég, tizenhaton vagyunk; mindenkinek szüksége van a havi fizetésre. A gond az, hogy szerintem az igazán érvényesülő, nemzetközi sztárok soha nem küszködtek egzisztenciális problémákkal. Egyértelmű a beadott pályázatokba befektetett óriási munkamennyiség, amit ők azonban meg tudnak fizetni! Van pénz modellezőkre, és a napi munkaklímát is meg tudják teremteni. Mi viszont a mindennapi kényszermeló mellett próbáljuk ugyanezt tenni. De hát ezzel nem csak én állok így. Megélhetési problémákkal küszködik a szakma nagy része, és ezt ki is használják. Ha egy tervező nemet mond, húsz másik ugrik helyette, és megcsinálja. Ingyen is, megelőlegezve. De hát ezen sírni nem érdemes, mert itt élünk.
M. K.: Ha nem lenne ez a kényszerűség, akkor mit terveznél szívesen?
B. F.: Kis házakat, lakóházakat, mert Magyarországon szerintem ez a legszegényesebb része a szakmának. Elég bármelyik folyóiratot fellapoznunk, hogy erre rádöbbenjünk: a leggondolattalanabb, a legközépszerűbb embereknek a terepe a családi ház, a lakóháztervezés. Nem ők a hibásak; az ország ezen a szinten tart.
M. K.: Volt már ideális megrendelőd? Olyan, aki felemelkedett arra a szintre, amit elvártál tőle?
B. F.: Igen, volt. Nem kellett neki hozzám felemelkednie, csak annyit vártam el tőle, hogy megbízzon bennem. A terv elkészült, de a ház nem. Nem adtak rá hosszú ideig építési engedélyt, így a tulajdonos megunta a várakozást. Bár ha időben megkapja az engedélyt, szerintem akkor sem építette volna meg. Mindig csodálkoztam azokon, akik megterveztek egy templomot, és az úgy is épült fel, ahogy elgondolták. Én a templomtervezésben és -építésben csalódtam a leginkább, hiszen az egyház minden időkben az egyik legnagyobb mecénás volt, de sajnos már nem az. Ez nem csak az én tapasztalatom; mások is megerősítették. Ugyanolyan építtető nagyrészt, mint az összes többi. Akad egy-két ember, akiknek sikerül, például Balázs Misinek, Török Ferinek, Lengyel Pistáéknak Debrecenben vagy Basa Péternek Budakeszin – az ő kis temploma felvételi pályázat volt a mesteriskolán. De egészében véve, a templomépítészetünk is borzalmas. Több száz templom épült az utóbbi néhány évtized alatt; ezek közül ha tíz ér valamit.
Attól félek, hogy a ma jónak tartott építészet, amire odafigyelünk, divatkorszak. Általában a divatok váltják egymást az építészetben is. Ha már eleget élt az ember, rájön, hogy milyen rövid életűek. Akár a posztmodern vagy a japánok: szakmai gyerekkoromban ők voltak azok, akikre az egész világ figyelt, aztán pár év után túl kifinomulttá vált az építészetük, mint a barokk után a rokokó. Érezni lehetett, hogy ennek egy idő után vége lesz: öncélúvá vált. Jó pár ilyen korszak követte egymást. Az oly divatos transzparenciát újból a kemény síkok, a derékszöges szerkesztés váltotta fel. Én mindig azt keresem, hogy emellett valami érzékenységnek is lennie kell.
M. K.: Tudom, hogy nagyon sok építésznek szereted a munkáit, de kik azok a nemzetközi kortárs építészek, akiknek érdemlegesnek tartod a munkáját?
B. F.: Nagyjából azok, akik mindenkinek tetszenek – főleg a fiataloknak. Most úgy érzem, hogy a spanyolok, a portugálok állnak a legközelebb hozzám. Irigylem azt a könnyedséget, amivel filigrán, vékony szerkezetekből is monumentális házakat varázsolnak. Meg az a tiszta egyszerűség! Az a fajta technika, ami számunkra sem elérhetetlen. Akár itthon is épülhetnének ezek a házak, csak az a baj, hogy az itthoni szemlélet messze elmarad az ottani mögött, főleg kultúra terén. A legnagyobb akadály nem az ország gazdasági helyzete, hanem a szemlélet. Ez egy kitöltetlen űr. Nagyon hosszú ideig nem fog ez megváltozni, hiába leszünk Európai Uniós tagország. Ezt a szemléletet leküzdeni vagy megváltoztatni évtizedekbe kerül.
M. K.: Látsz erre reményt?
B. F.: Van, amikor igen. Én a fiatalokban bízom, a nagyon fiatalokban. De pár év után bennük is csalódom. Szerintem ez a mai fiatal generáció is inkább követő-generáció. Nem lehet elvárni egy kezdőtől, hogy kiforrott, érett lelke, egyéni gondolkodása, látásmódja legyen. De legalább a jeleknek meg kellene mutatkozniuk. Az nem jelent semmit, hogy én így gondolom. Kérdezted, én válaszoltam. De ugyanez van a politikában is.
M. K.: A 2002-es Velencei Építészeti Biennálén a téglával mutatkoztunk be. Véleményem szerint középszerűre sikeredett. Miben újíthatnánk, mivel rukkolhatna elő az ország?
B. F.: Nem is a középszerűséggel volt a baj. Nagy Tamás, Turányi Gábor és Ferenc Pista gondolkodásban, szakmai ismeretekben és képességben is a szakmai elithez tartoznak – ezt senki nem vitatja. Hanem az volt a probléma – és ebből bizony nagy sértődések is adódtak –, hogy nem ezzel kellett volna reprezentálnunk ott, ahol nem ezt várták az országtól. Az a kritika, ami magát a kiállítást védte, semmit nem mond el az érdemünkről, a teljesítményünkről. Végeredményben mivel lehetett volna kirukkolni? Egy ötletem van – az, amit a németek is tettek: fiatalok képviselték az országot. Egyszerűen teret kellene adni a fiataloknak. Régen volt egy zsűrizés Szolnokon. Beszélgettünk az egyik öreg építésszel, és én azt találtam mondani, hogy „olaj”. Ettől felfortyant, mert azt hitte, azt mondom neki, lépjen olajra. Én közben meg úgy értettem, hogy az ő generációja számunkra olyan, mint az olaj a víz felszínén. Ez sajnos újratermelődik; minden generáció megismétli. Mindig van egy idősebb korosztály, amely eltakarja a felszínt, nem hagyja lélegzethez jutni a fiatalabb generációkat. Akik most még inkább kiszolgáltatottak, mint mi voltunk a diktatúrának nevezett négy évtizedben. Kezdőként az első perctől önálló munkát kaptam, a saját káromon tanultam meg a szakmát, de legalább magam tervezhettem a házakat. Többek között ez volt az előnye annak, hogy egy vidéki középvárosban éltem. Ki tud ma önálló irodát nyitni, akár a szülők támogatásával is? A frissen végzett építész hosszú évekig nem kap jogosítványt, nem írhat alá terveket. A legtöbb esetben beáll egy céghez, és saját képességével a főnök melóját, az ő hírnevét növeli aprópénzért azzal a fenyegetettséggel, hogy bármikor kitehetik a szűrét. Semmivel nem tartom jobb helyzetben lévőknek a mai fiatalokat, sőt rosszabb körülmények között kezdenek. Az egyetlen megnyilvánulási lehetőség a nemzetközi pályázat – és tudjuk, hogy képesek díjakat hozni a fiataljaink. Ez manapság egy reális lehetőség. Régen a tervpályázat öncélú dolog volt. Nagyon ritka esetben jutott el megbízásig vagy megvalósításig egy nyertes terv. Ma már kimondottan azért pályáztatnak, hogy kiválasszák a tervezőt. Van garancia arra, hogy minden őrültség megépül. Ez egy ördögi kör. Addig nincs tervezői jogosultságod, amíg nincs referenciád. Hogyan szerezz referenciát, ha nincs jogosultságod tervezni? Egy biennále bizony alkalmas lenne arra, hogy végre odanyomjuk a fiatalokat. Legalább ők képesek volnának saját korosztályuk nemzetközi mezőnyével azonos értéket felmutatni. Akkor nem kellene szégyenkeznünk. Nem a kiállítókkal volt gondja senkinek, és nem Sulyok Miklós rendezte rosszul a kiállítást. Nem volt az rossz kiállítás, csak valahogy jó lenne néha egy kicsit másképp megmutatkozni.
M. K.: Nem vonzott soha az egyetem, a tanítás?
B. F.: Nem. Nagy volt a távolság, meg hát nem voltam biztos magamban. Semmi olyat nem éreztem, amit nekem tovább kellene adnom. Elég bizonytalan voltam, annak ellenére, hogy a pályázatok eredményesek voltak már az elején is.
M. K.: Sokan az oktatási rendszert okolják azért, hogy nem növik ki magukat a fiatal építészek.
B. F.: Ebben van valami. Többek között ezért nem vállalom már a hagyományos értelemben vett oktatói szerepet. Ma már nem a távolság a gond, és nem az, hogy nem tudnak érte fizetni – mert nem fizetnek még útiköltséget sem. (Persze tudom, hogy szegények a felsőoktatási intézmények). Nem. A hangulat az, ami fáraszt engem. Fura módon még azok az emberek is, akiket én sokra tartok, beállnak a sorba, és azonosulnak. Valószínű, hogy nem szándékosan, de a mai oktatás tekintélyelvű. Én nem tudok magázódni a hallgatókkal. Lehet, hogy ez népszerűsködésnek tűnik, de én mindig azzal kezdem, hogy tegezhetnek. Egyből közvetlenebbé válik a kapcsolat, hogy ha nem „tetszikelni” vagy „mesterezni” kell. Nyilván van, aki visszaél vele. Azzal nem kell törődni, az ő baja. De általában nem élnek vissza, és nem tűnik jópofáskodásnak vagy népszerűség-hajhászásnak. Könnyebb úgy beszélgetni vagy dolgozni, ha nincs ez a tekintélytiszteleti kényszer. A tekintély – ezt te is tudod – nem attól jön, hogy valaki akarja. Vagy van, vagy nincs, attól függően, hogy kiérdemeljük-e. Magától jön.
M. K.: Tudtommal sokan lejárnak hozzád, szakmabeli fiatalok, faggatózni, tanácskozni veled. Te mire biztatod őket? Milyen jövőt jósolsz nekik?
B. F.: Az nem igaz, hogy tanítom őket – nem szeretem, amit ez a szó magába foglal. Az a módszer, amit ez alatt értenek, nekem nem tetszik, illetve ahhoz én nem értek. Én az igazi tanítást csak együtt dolgozásként tudom elképzelni. Így volt ez a reneszánsz időktől kezdve: a fiatalok mesterek mellett dolgoztak, és úgy tanultak – nem padban ültek. A mester pedig nem magyarázott, hanem együtt dolgozott a tanonccal. Ilyen értelemben nem szenvedek hiányt. Már nagyon régen diplomázni járnak ide a hallgatók. A mesteriskolát ugyan abbahagytam, de megmaradtam tiszteletbeli mesternek. A pécsi főiskolán is tanítottam; régebben hívtak a Műegyetemre is, de egy idő után mindenből kimaradtam. Itt helyben azonban nincs probléma, mert tényleg sokan jönnek. Sokszor fárasztó is, mert messziről, kívülről nézve, sokkal ideálisabbnak tűnik egy ember helyzete, én pedig nem szeretem, ha valaki kiábrándul.
M. K.: Azt mondtad, hogy nem akarsz menni már sehova. Mégis, ha most választhatnál, van-e olyan hely széles e világon, ahol szívesen elidőznél?
B. F.: Nem. Tényleg nem vágyom már sehova. Egy időben a tengerpartra vágytam, mediterrán vidékekre, ahol hófehérek a falak, és kőből van minden. Ma már erre sem vágyom. De azért ez nem öreges lemondás. Mostanában nagyon megválogatom, hogy mibe ölöm bele az energiát; spórolok, koncentrálom a dolgaimat. Az igazán nagy emberek nem szétszórt, mindenbe belekapó emberek voltak. Képtelenség mindenre ráállni. Az ember csak egy dolgot tud igazán jó szívvel művelni, de még azt is nagyon nehéz. Nem szeretek már utazni, bár tájékozódó embernek tartom magam. Csodálkozom is a fiatalokon. Nekem még az állami cégnél is ünnep volt minden újabb folyóirat érkezése. Rohantam a postás elé, hogy elsőnek én lapozhassam. Csodálkoztam azokon, akik otthon ülnek, flegmán belelapoznak egy folyóiratba, aztán félreteszik. Én hazahordtam őket, fordítottam a szövegeket, mert meg akartam érteni. Most is folyóirat-buzeráns, -mániás vagyok. De nem azért, mert hasonló dolgokat szeretnék tervezni. Ez olyan, mint amikor egy orvos nem állhat le a valamikor tanultaknál; állandóan tisztában kell lennie azzal, merre tart a szakma. Az érdeklődését nem veszítheti el az ember, mert akkor vége.
M. K.: Köszönöm szépen a beszélgetést.