A visegrádi királyi palota

Jelen cikk az Építés- Építészettudomány folyóirat „Inspiráció”[1] kötetében megjelent, a műemlékvédelem válságjelenségeivel foglalkozó írásom nyomán született . Ebben a cikkben egy új módon gondolkodó műemlékvédő szakember generációról tettem említést, akik közül a legutóbbi visegrádi helyreállítás előkészítői és végzői nyilvánultak meg tettekben és látható formában, elsők között. Így a műemlékvédelem szakemberei közötti véleménykülönbségek a gyakorlat szintjén is összemérhetővé váltak. Nos, ha azzá váltak, akkor tegyük is meg ezt az összevetést. Ugyan én műfajként nem az építészeti kritikát választottam, hanem kissé kibővítve a feladatkört, az épület XX. századi sorsát igyekszem építészeti szempontból elemezni.

Elsőként azt teszem elemzés tárgyává, hogy a palota kutatástörténete során milyen építészeti tevékenység folyt a területen -ez tekinthető kötelező tiszteletadásnak a témával foglalkozó építészek előtt-, ugyanakkor lehetőséget biztosít arra, hogy ne csak az előző helyreállításokkal vessük össze a jelenlegit, hanem mindazzal az építészeti elképzeléssel is szembesítsük, mely a területre vonatkozóan konkrét terv formájában testet öltött. Ez után igyekszem értelmezni és mérlegelni a helyreállításról megjelent nézőpontokat. Saját véleményemet sem ítéletnek szánom, csupán értékelésnek az egyáltalán lehetséges beavatkozások tükrében. Az ítélkezés az utókor dolga.

A visegrádi palota építéstörténetének közel hétszáz esztendeje során az utóbbi években újra gyarapodó korszakába lépett. Ennek a gyarapodásnak a léptéke példátlan az utóbbi négyszázötven évben. Ahhoz képest, hogy a 20. sz. elején már oly hosszú ideje teljesen el is tűnt a föld színéről, (ui.: a 18. sz. közepén a fennálló romokat elbontották), hogy volt, aki közben (a történeti források ellenére) még a létezését is kétségbe vonta, ma ismét reprezentatív építményként áll előttünk.

A palota építéstörténetéről beszéltem, és nem véletlenül puszta létezéséről. Kísérletet teszek ugyanis arra, hogy a már említett cikkben általam javasolt „élő műemlék” fogalmat a gyakorlatban alkalmazzam. A korábban más értelemben használt kategória központi gondolata egy kísérletnek, mely egy megváltozott nézőpontból igyekszik szemlélni örökségünk eme monumentális tárgyi emlékeit. Ha sikeresnek és alkalmazhatónak bizonyul, akkor lehetőséget nyújt arra, hogy a most kibékíthetetlennek látszó ellenvélemények mégis egymáshoz igazodjanak. A műemlékvédelem és a történelemmel foglalkozó tudományok végső célját, e munkahipotézisnek tekinthető gondolatban, a múlt re-integrálásában jelöltem meg.

A legnagyobb integráló erővel, sajátszerűségei miatt, az építészet rendelkezik. A történelem folyamán a tárgyi kultúra nagyobb sűrűsödésű csomópontja volt az építészet, mely az ún. társművészetekkel együtt alkotott egységet. A palota építéstörténete során ez az egység még meg volt. A pusztulása miatt azonban elveszett, sőt a maga puszta léte is feledésbe merült egy időre. A poraiból feltámadó műemlék attól válik élővé, ha ez az egység helyreáll. Ezt pusztán gondolati síkon nem lehet véghezvinni. Példának okáért, ha egy zárt erkély konzolait egy kiállítási teremben elhelyezem, mint egy műtárgyat, akkor az, a környezetétől megfosztott fragmentum csupán, s vajmi keveset mond eredeti szerepéről. Divatos szemiotikai analógiával élve: csak egy szó vagy szótag egy szövegből. Viszont ha kikerül eredeti helyére, újra értelmet nyer, és akkor részt vesz egy nagyobb egység revitalizálásában, annak a kultúrának az újrateremtésében, mely létre hozta őt. Mivel az épület önmagában hordozza a gondolat és a forma egyesülésének e komplex lehetőségét, a kultúra megtestesülésének is tekinthető. Ugyanakkor e komplex egységnek nem csak formai vonatkozásai vannak. Egy épület nem dísztárgy, lényegét nem csupán anyagba öntött formái, hanem az azok által körülzárt tereken túl, mindkettőjükhöz kötődő nem materiális vonatkozások is alkotják. Immanens része, például, rendeltetése, mely elválaszthatatlan lététől. Továbbá saját anyagi valóságán és használati értékén túl saját történetéből fakadó többlet tartalmakkal rendelkezik, bizonyos esetben jelképiséggel bír. Mindaddig él, míg fizikailag létezik, használják és jelent valamit valakinek. Az épület, ezek szerint, tehát élő entitás, melynek utolsó életjelensége -a biológiai definíciójával élve- a saját halála. Végzetét bármely összetevő elvesztése okozhatja.

Ennek tükrében vajon minek tekinthető egy rom-emlék? Morfológiai szempontból: töredékes. Lényeges részletek vesztek el teljességéből, tehát torzó. Eredeti rendeltetését ellátni képtelen épületszerkezetek összessége, melyek töredékei nem eredeti helyükön találnak bemutatóhelyet. Ezért, még ami megmaradt, az is értelmetlen, vagy néma, legrosszabb esetben félre beszél. Sok szerkezetnek legfeljebb lenyomata észlelhető -önmaga negatívja.

A romokat eredeti rendeltetésükben képtelenség megtartani. A rom használata a legtöbb esetben romkertként, mint szabadtéri múzeum valósul meg. E kertben járva leginkább egy térképen érezhetjük magunkat, és térbeli, vizuális képzeletünkre van bízva, hogy mire emlékezünk, mit asszociálunk, vagy hívunk elő saját absztrakt virtuális valóságunkból. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a „valóság” annyiféle, ahány félék vagyunk. Műveltségtől, lexikális tudástól éppúgy függ ez a szubjektív „idézet”, mint azoktól az egyéni képességektől, melyek segítségével elképzeljük a dolgok térbeliségét, vagyis képzeletünkben re-integráljuk az épületek háromdimenziós reprezentációját. (Elnézést ezért a talán fölösleges terminus technicus-ért. Ezzel csupán arra akartam utalni, hogy a kognitív pszichológia pontosan körülírja az emlékezet, a képzelet és a valóság közötti határokat.) Ez utóbbi képesség nem adatott meg mindenkinek. De ha összeáll is a kép, az akkor is csak a „reprezentációja” a valóságnak, melyet nem pótol semmilyen virtuális másolat. Egészen más egy épületben járni, és ugyanazt televízión megnézni. Igaz ezt a távolságot a (mű)alkotás és annak befogadója között már régóta észlelhetjük, és ennek az elidegenedettségnek a tényét esztétikai kategóriává emelte az avantgárd művészete, de ezzel még nem vált kizárólagossá, vagy egyedül uralkodóvá és szükségszerűvé.

Az épülethez tapadó szellemi tartalmak vonatkozásában még töredezettebb a kép. Igaz ezeket lehet a leginkább intellektuális úton megidézni, vagyis az épület történetének, a történelemnek a tudása révén, illetve gondolkodás, meditáció révén válik elérhetővé. Azonban kétségtelen tény, hogy ha azt állítjuk, hogy itt valaha egy királyi palota állt, óriási különbség van aközött, hogy ha egy mezőre mutatunk, vagy néhány szanaszét heverő kőre, esetleg térd-magas falcsonkra, vagy netán épületre tekintünk. A rom ugyanis nem csak arról beszél, hogy itt állt egykor a palota, és ilyen volt kiterjedése, hanem arról is, hogy elpusztult. Az idő kérlelhetetlen lenyomata, a pusztulás szimbóluma. A megfoghatatlan idő romantikus megjelenítésére kiválóan alkalmas, nem véletlenül alkalmaztak műromokat a szentimentális stílusú kertépítészetben. Ugyanakkor számtalan esetben tudjuk, hogy pusztulásuk miként zajlott le. Váraink esetében eszünkbe jut a Rákóczi-szabadságharc utáni Habsburg megtorlás, egy-egy természeti katasztrófa, és az emberi pusztítás, vagy gyakorlatiasság, ha úgy tetszik, hiszen használaton kívül került épületeink sokszor a miatt váltak rommá, mert kőbányának használta későbbi korok élelmes lakossága. Az ilyen típusú „barbarizmusra” már a zsámbéki templom ügyében is felhívta a figyelmet maga Möller István[2]. Végül lekerekítve a romlás témáját, beszél a rom arról, hogy az utókor, miként bánik a történelem e monumentális tárgyi emlékeivel.

A rom tehát az élő műemlék fogalmának tükrében: egy megcsonkított, holt tetem, mely nem csak egykori nagyságának, de pusztulásának is mementója.

A palota viszont lassan újjáéled, mert vannak, akik életre keltik. (És ez alatt nem csak a vele foglalkozó kutatókat értem, hanem a 20. sz. magyar társadalmát is, mert biztosította az anyagi feltételeket nem csak a kutatáshoz, hanem a fenntartáshoz is.) Lux Kálmán szerint 1916-ban már Küfer Béla azonosította a palota helyét, és Schulek János 1934-ben Gerevich Tibor utasítására kezdett ásatásokba. Ezzel megfordult az -az 1544-től kezdődő- folyamat, mely fokozatos pusztulásához, kis híján elfelejtéséhez vezetett. A palota 1934 és 1946 közötti feltárása tehát egy építész vezetésével zajlott a MOB megbízásából, bár jelentősebb helyreállítás nem zajlott. Lényegében az északkeleti palotaként ismert rész és a kápolna megmaradt épületszerkezeteit bontották ki a ráomlott törmelék és rámosódott föld alól. Maga a feltárás az ébredező magyar középkori régészettudomány útkereső periódusának tekinthető. Ugyan az archeológiai módszereket a kor színvonalán is elavultnak ítélte Buzás Gergely[3], tehát az ásatások a kinyerhető információknak csak töredékét biztosították, de még így is fontos források azok a jelentések, melyeket úttörő középkori-régészként Schulek János ír a MOB számára.

Építészeti helyreállítás még nem folyik, csupán a díszudvari kerengő in-situ ülőfülkesorát és ajtókereteit látták el kiegészítésekkel, valamint a kerengő keleti szárnyát, a déli bejárati folyosót, továbbá a Herkules-kutat óvják ideiglenes védőtetővel. Ezt a minimális építészeti tevékenységet értékelni igen nehéz, részint, mert a II. Világháború nyilván akadályozta a munkát, részint pedig azért, mert a triviális kiegészítés tekinthető állagmegóvási tevékenységnek, az állékonyság biztosításának, az ideiglenes védőtető pedig, szükségleti építészetnek. E munkálatok jelentőségét nem akarom lekicsinyelni, hiszen a feltáró régész felelősége vitathatatlan az előkerült épületszerkezetekkel kapcsolatban. Azok megóvása elsődleges feladat, melyet Schulek rövidtávon meg is oldott.

A nagyközönség publikáció formájában csak 1941-től értesülhet a „szenzációs” leletekről. Tehát ekkor kezd társadalmi életet élni újra az egykori királyi székhely, az ország egykori (igaz csak rövid ideig) fővárosa.

1948 és 1952 között egy új generáció veszi kezébe az immár romterület sorsát, és iskolát teremt mintaértékű dokumentációs módszereivel. Gerevich Tibor vezetésével a Művészettörténet és Keresztény Régészet Tanszék növendékei kezdik a munkát. Később 1949-től Dercsényi Dezső és Héjj Miklós veszi át a munka felügyeletét.[4]

Ekkor már számottevő építészeti tevékenység is zajlik a romterületen: 1950-ben Gerő László elkészíti az építészeti felmérését a területnek, és Lux Kálmán tervei szerint elindul a helyreállítás 1951-től. Ekkor készül el a kerengő keleti szárnyának rekonstrukciója, melynek udvari árkádsora téglából készül. Ugyancsak ez az anyaga a falazatok értelmező kiegészítéseinek és falkorona-védelmének. A kerengőboltozat és a felette húzódó balusztrád rekonstrukciója Szakál Ernő munkája.

Ennek a munkának az elhatározása az első koncepcionális döntés, mely a palota eredeti állapotának in-situ újrateremtése felé mutat, bár a kerengő boltozatának részleges rekonstrukciója lényegében anasztilózisnak is tekinthető. Abban a tekintetben, azonban, hogy nem műrészletként értelmezték a megtalált faragványokat, és nem vitrinbe helyezték (vagy egy lapidárium mélyére süllyesztették), mint múzeumi tárgyakat, hanem eredeti szerepkörükben, eredeti helyükön állították ki, mindenféleképpen progresszív gondolkodásmód megnyilvánulásaként értékelhető.

Az a döntés, hogy a Mátyás-kori, ún.: V. periódusú állapot kerül rekonstrukcióra, telitalálatnak tekinthető. A mindenkori helyreállító építész felelősége, és legfőbb koncepcionális döntése az épületek építési periódusainak mérlegelése, és a helyreállítás, bemutatás időbeli súlypontjának elhelyezése. A palota építéstörténetét illetően ugyan a legnagyobb jelentőséggel talán az ún.: IV. periódus bír, amelynek során a jelenlegi együttes végleges alaprajzi kontúrja kialakul valamikor a Nagy Lajos-kor végén és a Zsigmond-kor elején (kb.:1410-ig), de az európai művelődéstörténet szempontjából ehhez képest kétségtelenül izgalmasabb az itáliai reneszánsz elterjedésében élen járó Mátyás-kor. Ugyanakkor ez utóbbi átépítések az épület corpusát lényegében meghagyják, csak a változó ízlésnek megfelelően -bocsánat a profán hasonlatért- felvarrják ráncait. A falakon kívül szinte az összes épületszerkezetet kicserélik: a nyíláskereteket, a díszudvar építészeti keretezéseként megépül a kerengő, továbbá az épület két alsó szintje beboltozásra kerül. Az épület funkcionális változásai, a helyiségek átosztása és funkcióváltása építészetileg ehhez képest minimálisan érzékelhető módosulások. Összegezve az V. periódus átalakításait: az épület összképe és hangulata lényegesen megváltozik, de szinte jelképszerű az a szerves egymásra épülés és egymásmellettiség, ahogy a későközépkori rétegre a Quattrocento építészeti és művészeti világa rárétegződik. E miatt az organikus egység miatt szinte elválaszthatatlan egymástól ez a két periódus, és a 16. sz. elejére ugyanannak az épületnek a kiteljesedett változata várja a történelmi folytatást.

Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy a helyreállító munkálatok megkezdésekor nem is állt rendelkezésre elegendő lelet, mely részletes képet adhatott volna Zsigmond palotájáról, hiszen az ebből a periódusból való elbontott szerkezetek jó részét a díszudvar padozata alá temették be, s ezek számottevő feltárása csak 1952 októberétől indul el. Akárhonnan közelítsük is meg, a szerencsés döntés teljesen elfogadható, és érthető az az óta eltelt idő távolából is.

A használt építőanyag, a tégla már egy vitatható döntés volt. A magyar helyreállítási gyakorlatban nagy hagyományokkal rendelkező tégla az ötvenes években már közel sem ugyan olyan minőségű, mint volt a 19. sz. végén. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy gyakorlatilag egy tél leforgása alatt szétfagyott az ebből készült falkorona.

Möller zsámbéki helyreállítása kétségtelenül iskolát teremtett a tégla-kiegészítések használatában. A magyar műemlékvédelem ezt a helyreállítást, korát messze meghaladó, a kartéziánus elveket megelőlegező progresszív magatartásként értékelte, amit az utókor igazolt. A kutatások azóta ennek a progresszivitásnak más karakterét hozták a felszínre.[5] Noha valóban kimutatható Möller gondolkodásában az inkább konzervátori magatartás, mint új vonás a korábbi purista felfogáshoz képest, talán mégsem olvasható bele a zsámbéki helyreállításába mindaz a kartéziánus elméleti megfontolás, melyet az utókor tulajdonított neki. Ezt nem csak a korabeli dokumentumok látszanak igazolni, hanem a helyreállítás építészeti elemzése is.[6] Ebből kiviláglik, hogy Möller többféle szerepkörben alkalmazza a téglát. Legnagyobb tömegben szigorúan vett statikai állagbiztosítás céljából. Ezek a legsikerültebb megoldásai, mert ezek néhol önálló esztétikai erővel rendelkeznek (ugyan semmi közük az eredeti formákhoz, pl.: a diadalív oromfala esetében). A kevésbé sikerült „sommás” megoldások az alaktanilag formált részek, pl.: a nyugati kapuzat bélletes kiegészítései esetében készültek. Azonban a 20. sz. elején ébredező modernizmus puritán formaszemlélete és az Athéni Carta ezeket a megoldásokat is példaszerűvé avatta. Nem történt tehát meg a kritikai értékelése a módszereknek, noha ma már nyilvánvaló, hogy pénzszűke diktálta szükség-megoldásokként keletkeztek. (Ugyanakkor Lux -úgymond- közvetlen kötődésekkel is rendelkezett a zsámbéki megoldások irányában, hiszen ő folytatja 1934-től a helyreállítási munkákat. Talán jelent valamit az a tény is, hogy az első ismert hazai említése az „új részlet - eltérő anyag” kartéziánus elvének éppen fia, Lux Géza doktori disszertációjából való.[7]) Az ötvenes évekre dogmává merevedett módszert tehát hagyománykövetően alkalmazták, és csődjét nem az elméleti megfontolások, hanem a már említett anyagminőségi problémák okozták.

1953-65 között a palota régészeti kutatása lelassult, és átadta helyét az előző korszak dokumentálásának. Fontos szakirodalmi tevékenység jellemzi a korszakot, bár nem készül összefoglaló publikáció. A helyreállító építész szerepét Sódor Alajos veszi át, aki felismeri a tégla alkalmatlanságát, tehát áttérnek a falak terméskővel történő kiegészítéseire. Szakál Ernő elkészíti a Herkules-kút és az Oroszlános-kút 14. sz.-i elődjeinek múzeumi rekonstrukcióit, valamint az Oroszlános-kút rekonstruált másolatát felállítják eredeti helyén, a felső palotaudvarban.

Ez a látszólag csekély mértékű építészeti tevékenység ugyanakkor szellemében jelentős változásokat hozott. A szakítás a kiegészítésként használt eltérő anyag, a tégla dogmájától és helyette a kőfal kővel történő kiegészítését választani, a korszak szellemiségét tekintve, bátor tett volt. Ugyan a Velencei Carta még nem létezik kategorikus tiltásaival, de az Athéni irányelveket követve, a rekonstrukció tilalmát képviseli a szakma jelentős része. Ebben a világban az Oroszlános-kút, mint egy anyagában nem eredeti (ugyan hiteles formájú) másolat elhelyezése kisebbfajta skandalumnak tetszett. Segítette azonban ezt a döntést a kor muzeológiai alapállása, mely az ilyen értékű „műrészletek” elhelyezését csak múzeumi közegben tudta elképzelni. Igaz az eredeti darabok, mint forrásértékű relikviák megvédése a helyszínen, hosszútávon nem biztosított, ezért ebből a szempontból az in-situ rekonstrukció hátrányosabb. Az építészeti szemlélet viszont idegenkedik attól, hogy egy jól rekonstruált részletre csak hivatkozni lehet a helyszínen. Meglehetősen szegényes megoldás lett volna egy fénykép, vagy rajz felállítása az objektum hűlt helyén, az odalátogató számára az udvar hitelessége mindenképpen csorbát szenvedett volna. A transzplantált műrészlet esetében a műtárgy a hiteles környezetét veszíti el, az eredeti helyszín pedig, a tárgy nélkül hiányos, hiteltelen. Hogy a forrásértékű darabok megmaradjanak, és a helyszín is teljessé váljon kézenfekvő megoldás a másolat készítése. Ennek a módszernek a tartósságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy most, az ezredfordulón is alkalmazzák. Igaz a puszta építőanyag hitelességének fétise halványulóban van: látva, pl. a párizsi Notre Dame nyugati homlokzatának, vagy a mi Országházunk Duna-parti homlokzatának teljes kőcseréjét.

1959 után 1966-ban indul meg újra a helyreállítás. Ekkor Sedlmayr János vezeti az építészeti tervezést 1970-ig. Ezzel párhuzamosan az ÉK-i palota D-Ny-i sarkánál a nagypince, és az É-i udvarhoz kapcsolódó 15. sz.-i pince felett folyik ásatás. A helyreállítás nagyrészt karbantartó jellegű, a nagypince helyreállítása történik meg, és a díszudvar árkádos folyosójának K-i szárnyát egészítik ki egy boltszakasszal, befordítva a D-i szárny felé. (1. ábra) A pincében egy kőtári kiállítást terveztek, melyet azonban csak 1991-ben rendeztek be.

Ez a kicsiny beavatkozás lényegében eredeti állapotában hagyja a romot. Ugyan a beforduló folyosó sokkal jobban képes érzékeltetni az egykor zárt udvar terét, de ettől eltekintve az ‘50-es évek óta megszokott összkép marad. Lényeges új elem az első történeti belső tér létrehozása a területen: a nagypince. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy ne a Salamon-toronyban, vagy a fellegvárban kelljen bemutatni az itt talált faragványokat. (A föld alatt, a pincében elhelyezett kőtár műfaját sikerrel alkalmazta Sedlmayr például Egerben, a vár kazamatáiban is.)

1. ábra A rom állapota a '60-as években, Kónya Kálmán felv.

1971-ben újabb építészeti tevékenység zajlik: egy tervpályázatot írnak ki a Mátyás király Múzeum épületének témájában. A pályázat egy új épület tervezésére szól, „...s ezzel együtt aktuálissá vált környező építészeti feladatok megoldására.”[8] A kiírás tehát már magában foglalja azt az előfeltevést, hogy a palota területe romként kerüljön bemutatásra, és ettől függetlenül alakuljon ki egy múzeum épület.

Az új épület telepítése tekintetében a bírálat, elsőszámú szempontként, a 11. sz. főút felőli látványt jelölte meg. Ezt elősegítendő az út és a rom közötti terület egységes zöldfelületként kezelése számított a sikeres megoldásnak. Ennek némileg ellentmond, hogy az étteremnek, a Pilisi erdők kiállítási épületének és egy idegenforgalmi centrumnak a bírálók szerint jónak tartott elhelyezése éppen az út és a rom közötti platánsorral ékes területen tervezendő. A platánsor, egyébként, valójában, lezárja a látványt -legalábbis lombfakadástól lombhullásig-, tehát az új épület helyes diszponálásának indoklása nem releváns, és következetlen. A romterület feltárulásának valóban nem állhat útjában az új épület, de ez a megközelítés irányából veendő figyelembe. Ez pedig a parkolók pozíciójától, vagy a gyalogos feltárás irányától függ: így ez elsősorban a DNy-i, másodsorban az ÉNy-i irányból (7. és 15. sz. pályamű). A korszak „járatos” előfeltevései szerint fel sem merül a rom hasznosításának lehetősége, hanem a divatos muzeológiai elvárásoknak megfelelően, mint bármely más „műrészlet”, kiállítási tárgyként bemutatott része a múzeumnak. Eszerint mintegy idézőjelben, környezetétől elszakítva, vagy mesterséges rámába, építészeti keretbe foglaltan szerepel. Tehát újra felmerül a már említett probléma: a múzeumi tárgy, jelen esetben maga a rom, ugyan lehet önmagában hiteles, de környezetét illetően már történetileg hiteltelen.

Egy pillanatra töprengjünk el azon, hogy vajon hol érdemes meghúzni a határt múlt és jelen között. Ugyanis a műemlékek mindenképpen valahol be kell, hogy illeszkedjenek a jelenkor építészeti közegébe. Meggyőződésem, hogy ez függ az adott emlék történeti jelentőségétől, és a régészetileg feltárható adatok mennyiségétől, kiterjedésétől. A visegrádi palota esetében ez az egység a teljes palotaegyüttes. Ennek északi peremét a gyümölcsöskert északi vége, és déli határát legalább a palotától délre elterülő kolostorromot befoglalóan húznám meg. Kelet felől természeti környezet: a hegyoldal, nyugat felől az utca határolja, mely a Mátyás-korban már létezik. Így előállna a palotaegyüttes valós kapcsolatrendszere egykori környezetével, hiszen tudjuk, hogy a mellette lévő város inkább az egykori országút mentén elhelyezkedő udvarházak laza, szabadonálló sorából állt, ahol maga a palota a várostól kissé elkülönülve helyezkedett el.

A bírálóbizottság véleményét összegző Földesi Lajos az építészeti kialakítás tanúságait elemezve leszögezi, hogy az épületnek „kiegészítés jellegűnek” kell lennie, mert az attrakció: maga a rom. A legtöbb pályázó hibájául rója fel, hogy „túlfokozott, romantikus megoldásra” ragadtatta magát. Ezekről nem sokat tudunk, mert publikálásra csak a díjazott művek kerültek, melyek mindegyike a helyesnek ítélt „korszerű technikai eszközökkel” alakított architectura jegyében fogantak. Ugyanakkor a Fő utca 25. sz. ház lebontását, melynek a „látványa jelenlegi formában zavaró”, helyesnek tartja. (Kétségtelen, hogy egy romkertben egy épület zavarja a rom festőiségét, de ennek az épületnek tagadhatatlan műemléki értékei vannak. Továbbá az eredeti együttes részeként tömegében képviseli az eredeti épület volumenét.) Helyesnek tartja az együttes feltárását az Anjou-kori (annak inkább a legvégén kialakuló) főbejárat helyén. Díjazták az egyéni ötleteket a kiállítótér funkcionális kialakításában, mert ez a múzeum „nem igényli a hagyományosan működő kiállítóterek rendszerét.” Végül fontosnak tartja a kiállított tárgyak és a környezet „vizuális összefüggés”-eit.

A Velencei Carta dogmává merevedett szabályrendszerének korlátai között a palota modern függönyfalakkal történő továbbépítése egyáltalán nem meglepő. A Carta ugyanis sokkal inkább preferálta a modern építészet ellenpontszerű megjelenését egy műemléken, mint a rekonstrukciót. Az adott elvárásoknak valóban a nyertes pályamű felelt meg a leginvenciózusabban. Pázmándi Margit és Virág Csaba egy hatalmas területet fedtek le látványos térbeli rácsos szerkezettel úgy, hogy középen támasztották fel egy modern tetrapülonnal. (2. ábra) Az épület a leskalpolt Fő utca 25. sz. ház fölé is kinyúlt volna, annak megmaradó romjai fölé védőtetőt alkotva. Ezt, mint jó megoldást, a bírálat külön kiemelte. Ebből a fedett részből ugyan „méltánytalanul” kimaradt volna az épület oldalfolyosójának pillérsora; nyilván a merev raszter-szimmetria miatt, nem nyújtották tovább a tetőt. Ezzel az épületszárnnyal más vonatkozásban is mostohán bánik a terv. Az új épület főbejáratát ugyanis keleti falainak eltüntetése árán hozza létre. Számomra nincs értékében különbség az északkeleti palota és az északnyugati szárny között. Ez utóbbi is legalább Zsigmond-kori. De hát a szelektív védelem már a kiírást is jellemezte, ezért nem vethető igazán komolyan a szemére a tervezőnek, hogy ezt a koncepciót tovább vitte. Talán a korszellem ez volt. Ahol nem volt, ott is romot csináltak.

2. ábra A nyertes pályamű, forrás: MÉ.

Ugyan ez a viselkedés jellemzi a többi díjazott pályaművet is. Kisebb-nagyobb alapterületen, de a palota gyümölcsösében helyezik el az új modern múzeumépületet. Két pályamű esetében az új épület egy része átkerül a fő utca K-i oldalára. Így a gyümölcsös és a palota területe kevésbé háborított. A II. díjas Szőke Zsuzsa - Mónus János - Rády Róbert a kettébontott épület összekötését egy „sóhajok hídja” típusú megoldással oldotta meg, mely látványos modern megoldással zárta a térfalat északról. Így a romok, az új épületek egy egységesen kezelt zöld felület körül helyezkedtek el, mely ugyan szép, új és modern városias együttest hozott volna létre, de semmi köze nem lett volna az eredeti palotaudvar és környezete téri viszonyrendszeréhez. (Megjegyzendő, hogy ez a viselkedésmód tökéletesen megfelel a Velencei Carta irányelveinek. Nevezetesen: a modern építészeti elemeket előnyben részesíti, sőt, elvárja a helyreállítás során.)

A IV. díjas Kóris János a kettébontott új épület súlypontját már egyértelműen a Fő utca keleti oldalára helyezi. A palota oldalára kerülő épületrészt, pedig, a 25. sz. épület újrahasznosításával oldaná meg. A két új rész kapcsolata egy földalatti folyosóval valósulna meg. (3. ábra) A palota gyümölcsöskertje is némileg helyreállítást nyerne, amennyiben a „szabadtéri teátrum” annak tekinthető. A teljes palotaegyüttes történeti egységét ez a terv tartja a legmesszebbmenőkig tiszteletben. Az új épületek tömege a legkevésbé tolakodó, és intelligens az újrahasznosítás módja. (Bár adós marad a 25. sz. ház tömegrekonstrukciójával, de ennek védőépülete, akkor is jó helyen képez hangsúlyt a területen. A zsűri téves prekoncepcióinak tudható be, hogy nem ismerték fel a pályamű értékeit. A rangos műemléki környezetben ennek a tervnek az alázata kellett volna, hogy prioritást kapjon az értékelés szempontrendszerében.

3. ábra A IV. díjas pályamű, forrás: MÉ.

Úgy látszik, hogy a nagy acélszerkezetek, rácsostartók alatt „áramló” egységes belső terek voltak a „nyerő” megoldások a pályázaton. A II. díjat nyert Gyüre Zsolt és Gyüre Zsoltné a gyümölcsöskertbe süllyesztett gödörben elhelyezett múzeummal kétségtelenül az alázatosabban viselkedő tervek sorát gyarapítja. Bármennyire is igyekszik eltűnni a ház, mégis ott van, ahol nem kéne lennie. Hatalmas beton kötényfalaival és üvegfelületeivel nehéz is lenne észrevétlennek maradnia.

A III. díjas Rácz Endre és Vonnák János a többi terv közlekedési rendszerétől eltérő É-ÉK-i diagonális megközelítéssel és a múzeumépület ezen átlós tengelyének az ÉK-i palotaudvarra irányításával vívott ki elismerést. Ugyan ezt a bírálat által kiemelt vizuális kapcsolatot én inkább tartanám az alaprajzi szerkesztésben megnyilvánuló „intellektuális” gondolatnak, mivel ebben a tengelyben nyertek elhelyezést a lépcsők, melyek akármennyire is áttörtek, akkor is zavarják az átlátást.

A rom sorsával egyetlen díjazott és publikált pályamű sem foglalkozik. Valószínűleg a kiírás sem tartalmazta ennek helyreállítási programját. Talán az éppen befejeződött építészeti beavatkozással lezártnak tekintették a kor műemlékes szakemberei a rom sorsát.

A nyertes szerzőknek lehetőségük volt tovább gondolni az épületet, mivel megbízást kaptak arra, hogy részletesebben is fejtsék ki módosított változatát. Erről a kiállításon bemutatott tervlapok alapján alkothatunk némi képet. Itt már a rom eredeti tömegének rekonstrukciójára is kísérlet történik. Bár meglehetősen sommás megfogalmazásban. Ez az első, általam ismert, olyan kiegészítés, mely valamiféle teljességre törekszik építészeti szempontból. Ez a bátor terv állítólag már a kivitelezés előtt állt, már a pénz is meg volt rá, mégsem lett belőle semmi. (Román András szerint talán nem is baj.) Ezt a tervet az ezredfordulón megvalósult megoldásnál is merészebbnek ítélem, valószínűleg még elkeseredettebb vitákat és érzelmeket váltott volna ki. Én az épület egyik fontos aspektusának: a tömegnek a helyreállítása irányában tett lépésként, mindenképpen progresszív tettként értékelem. Azonban, mivel nem sok részlet került publikációra, ezért részletes elemzésére nem nyílt még módom.

1973-ban minimális régészeti tevékenység folyik a D-i nagypince előtti udvarban, egy lépcső alapjait tárják fel, és a Herkules-kút töredékei kerülnek elő. A ‘80-as évek közepéig ezen kívül csak a publikációs tevékenység számottevő (Szakáll Ernő 1969 és 1972, Holl Imre 1971 és 1983, Héjj Miklós 1975 és 1982.)

Az 1980-as évektől Szőke Mátyás és Buzás Gergely vezetésével indul újra a palota feltárása. A munka a régebben előkerült részek hitelesítő ásatásaival, a teljes palotaegyüttes további régészeti feltárásával azóta is folyik. A lényeges új elem a munkában az az összegző tevékenység, mely a teljes leletanyag rendszerezésével és felmérésével, valamint közreadásával először volt képes az együttes építéstörténetének hiteles felvázolására. A 90-es évekre elkészül a kőfaragványok és a teljes épületszobrászati anyag feldolgozása. Az eredményeket Buzás Gergely és Réti Mária publikálja 1989-1993 között az Archeológiai Értesítőben, a Lapidárium Hungaricumban és a Dunakanyar című folyóiratban. 1991-tól a hely tudományos jelentőségéhez mérten kap végre támogatást az Országos Tudományos Kutatási Alaptól. Szőke Mátyás vezetésével egy kutatóközösség jön létre és elindul a teljes leletanyag feldolgozása. A csoport tagjai Buzás Gergely, Fülöp András, Kocsis Edit, Mester Edit, Nyéki Dóra, Pölös Andrea és Tóth Csaba régészek, valamint Szekér György építész-művészettörténész. Eredményeik folyamatosan publikációra kerültek, melyek összegzését 1994-ben állították össze.[9] Építészeti tevékenység csak, a már említett, nagypince múzeumi berendezése volt 1991-ben Sedlmayr János tervei alapján.

Az utolsó helyreállítás óta eltelt majd negyedszázad időjárási pusztításai katasztrofális állapotba hozták a romokat. A kerengőfolyosó állandó beázásai, az in-situ maradt faragványok pusztulása, a fedetlen falkoronák szétfagyása és az alsó kőrétegek kőszövetének károsodása, mely a faltestek állékonyságának elvesztéséhez vezettek, a beavatkozás halaszthatatlanságát jelezték. A 90-es évek közepétől Deák Zoltán tervezi, majd vezeti az építészeti tevékenységet a palotában. A beavatkozások az északkeleti palotában részben elkészültek, és átadásra kerültek 2000 őszén. Ennek eredményeképpen ma a díszudvar majdnem teljes magasságában előttünk áll. Rekonstrukcióra került a földszinti kerengőfolyosó árkádsora az eddig kimaradt három oldalon is, és a mögöttük lévő helyiségek (a D-Ny-i kivételével) teljes magasságban boltozatukkal, nyílásaikkal elkészültek. Az épület előtti udvar nívóját majd 2,5 m-rel lejjebb süllyesztve rekonstruálták az eredeti terepcsatlakozást. Erről a terepszintről, az egykori első fogadóudvarról, megépült az előlépcső egy előtetővel, mely a földszinti nagyterembe vezet, és az után épült, hogy lesüllyesztették annak padlóját, lezárták a díszudvar felőli nyílásokat a Mátyás-korban. Az északi szárnyon keresztül vezető folyosón közelíthető meg az É-i palotakert, ahonnan el lehet jutni a rekonstrukció alatt álló egykori gyümölcsöskertbe. Az első emeleten a körüljáró -az oda felvezető lépcsővel-, a reneszánsz mellvéddel és a fölötte ívelődő oszlopos árkádíves gyámolítású féltetővel is elkészült. Az első emeleti helységek közül a hegy felé eső, K-i traktus került boltozataival, falnyílásaival rekonstrukcióra. Az É-i és Ny-i traktus falai részben állnak, bennük elhelyezték a nagyméretű kőrácsos ablakok másolatait. Ezek a helyiségek ugyan fedetlenek, de megközelíthetők, bejárhatók, padozatuk járható lapos tetőként készült el. A D-i traktus Ny-i sarkánál már a földszinten sem volt helyiség, értelemszerűen az első emeleten is hiányzik. A mellette lévő helyiség padozata hiányzik, kilátszik a földszinti helyiség boltozata. A következő helyiség és a kápolnateraszra vezető folyosó járható lapos tetejére ki lehet menni, de ezeknek csak hátfala és némi mellvédfala áll. A D-K-i helyiség az egykori konyha boltozatával elkészült, mely boltozat felülről látható. Az É-i traktus mögötti árnyékszék-torony részben rekonstrukcióra került, szintén erről a szintről közelíthető meg. A K-i szárny lépcsőházából lehet feljutni az első emeleti helyiségek fölé. Ez a lépcsőházi tömeg, mely a legmagasabban rekonstruált helyisége a palotának. Az első emeleti helyiségek fölött kialakuló járható lapos tetőn lehet eljutni a K-i felső udvar szintjére, ahol a fürdőház és az 1959-ben felállított oroszlános-kút fogad minket.

A Földszinti helyiségek közül az É-i és a D-i traktusban lévőket rendeltetéssel látták el: múzeumi bemutatás céljára használják. Az É-Ny-i sarokban kapott helyet a Herkules-kút eredeti töredékeiből összeállított modell, és a kút helyreállító munkálatainak bemutatása. Ebben a helyiségben van lehetőségünk egy számítógépes animációt megtekinteni az épület teljes kiegészítéséről. Az É-i szárny következő helyiségei adnak otthont az együttes építéstörténetének mátyás-kori szakaszaiból származó leleteknek. A helyreállítás történetével foglalkozó teremben Zsigmond-kori famennyezetek rekonstrukciója valósult meg. A D-i szárny dongaboltozattal rekonstruált helyiségébe került az Anjou-kor néhány emléke. A múzeum szerves része a díszudvar, és az ott elhelyezett Herkules-kút másolata.

Az építészeti beavatkozások értékelését úgy fogom elvégezni, hogy az azóta megjelent kritikai publikációkat számba veszem, és ezeket is elemzem. Azért tartom ezt fontosnak, mert a téma, melyet több szakterület is művel egy időben, a különféle nézőpontok ütközőpontja. Ráadásul minden szakmát arra ösztönöznek az ilyen jelentős emlékek, hogy sajátjuknak tekintsék, és csak saját értékrendszerüket érvényesítsék velük kapcsolatban. Ezen írások sokfélék, és más-más műfajúak, attól függően, hogy milyen sajtóorgánumban jelentek meg. Sajnálatosnak tartom, hogy a bulvár-sajtóban jelennek meg ítélkező cikkek magukat a téma avatott szakértőjének tartó szakembernek tollából, idő előtt. Pedig a szakfolyóiratok és konferenciák vitáiban kell, hogy kiérlelődjön a szakma véleménye, (mely egy vélemény gyűjtemény, összegzés, kollektív bölcsesség!), és csak ez után állhat a laikus közvélemény elé megalapozott, és immáron árnyalt bírálatával bárki. Addig csak az adott téma bemutatására, tényszerű közlésére szabadna vállalkozni. Az elhamarkodott lövészárokásás, lövöldözés a szakma társadalmi megítélését is csorbítja, hiszen a közönség csak azt látja, hogy „ezek” civakodnak, másrészt arról tanúskodik, hogy az ilyen megnyilvánulások mélységesen lenézik a többi szakterület művelőit, saját, egyedül üdvözítő, csalhatatlan ítéletüket tárva a társadalom felé. A napi sajtó ismert politikai elkötelezettsége, pedig, csak bonyolítja a helyzetet. Igaz a nagyközönség igényli a tájékoztatást, és lehet is ezt a műfajt jól művelni, még politikai felhangoktól mentesen is.[10] Tehát én semmi egyebet nem kérek, csak az ún. szakmai tisztességet, kölcsönös tiszteletet.

Az első tisztázandó dolog a megvalósult terv koncepcionális döntésének értékelése. A vita a rekonstrukció jogossága és hitelessége ügyében robbant ki. A Velencei Charta tiltása ez ügyben úgy szól, hogy romot nem építünk, és a rekonstrukció ott érjen véget, ahol a hipotézis kezdődik.

1. Rekonstrukció és hitelesség

Román András egyértelműen helyteleníti a helyreállítást, „nem örül annak”, ami Visegrádon történik.[11] Nem érti, miért alakítanak egy eredetileg kétemeletes palotát egyemeletesként helyre, mikor az 50-es években földszintesként rekonstruálták. Nos nekem ebből az érvelésből logikailag az következne, hogy akkor kétemeletesként kellene rekonstruálni, viszont Román András nem erre jut, hanem, hogy miért nem maradhat úgy, ahogy van. Ugyan ő is elismeri, hogy a rom fenntarthatatlan volt az 1994-es állapotában, de szerinte a loggia lapos tetejét korszerű szigetelési módszerekkel kellett volna megóvni a beázásoktól. A bővítést szerinte nem indokolja a múzeumi terület kiterjesztése iránti igénye sem, akkor hát

E véleménynek az érzelmekkel telítettségét maga a fogalmazásmód is elárulja. Nyilvánvaló, ahogy mindnyájunkat, akik ezzel az emlékkel foglalkozunk, magához kötött emocionálisan is a palota. Szubjektív véleményalkotásában a hitelesség kérdése csak implicit módon merül fel. Ennek az anyaghoz, és kizárólag az anyaghoz kötött, tehát materiális hitelesség kategóriának az egyoldalú voltát az épületekre vonatkoztatva igyekeztem bizonyítani már az Építés- Építészettudomány c. folyóiratban. Egyfelől az épület és a műtárgy kategóriájának különbözőségére mutattam rá, másrészt az immateriális vonatkozásokra (térszervezet, funkció, szellemi tartalmak) hívtam fel a figyelmet, melyek „éltetnek” egy épületet. Ehhez most annyit tennék csak hozzá, hogy kétségtelenül léteznek kőkonzerváló technológiák, melyekkel rövidtávon már megoldható a kövek fagyvédelme. Igaz ezeket a kezeléseket pár évente ismételni kell ahhoz, hogy hosszútávon megőrződjön hatásuk. De azt a szilikonnal átitatott, vagy átstrukturálódott kőfelszínt, bizonyosan nem érinthette Mátyás király...

Román András nem állítja kifejezett módon, hogy hiteltelen a rekonstrukció, (bár a Népszabadságban új emelet ráépítéseként beszél róla), én inkább úgy értem, hogy szükségtelennek tartja. Tehát szerinte sem a romok védelme, sem a múzeum bővítése nem indokol volumen-növekedést. Én a palota térszervezetének és tömegének teljesebbé tételét bőven elegendő indoknak tartom ahhoz, hogy az a bővítést igazolja. (Hogy ez mennyire igaz, azt az elkövetkezendők is messzemenőkig igazolják.)

Tatai Mária hasonló nézőpontból értékeli a rekonstrukció tényét.[12] Felvázolja a műemlékes szakma jelen vitáit az „aszkétikus” tudományosság alapján álló charták körül. Rosszallása csak annyiban nyilvánul meg a rekonstrukció vonatkozásában, hogy ennek generálását elsősorban szakmán kívüli -tehát nem tudományos- posztmodern késztetések számlájára írja. Az épület elemzése során túlnyomórészt személyes érzéseit írja le, néhol szakmai érveket is melléillesztve. A hitelesség körül zavarokat érez. A kiegészítéseket „díszletszerűnek”, „hamis illúzió”-t keltő „mímelés”-eknek tartja. Az indoklásban felhívja a figyelmet arra, hogy a hiteles tér megteremtéséhez meghatározóak a térfalak „részletképzése, anyagai, színei is”. Ezzel a megállapításával messzemenőkig egyet értek. Csak akkor nem értem, miért kifogásolja a díszudvar erős színeit, az emeleti loggia padlóját, melyeket eredeti minták alapján állítottak helyre. Számára ezek a hiteles részletek „bántóan mesterkéltek”. Erre a zavaros hitelesség-szemléletre némiképp magyarázatot ad abban a gondolatban, amit cikke záró mondataiban fejt ki. „A rekonstruált művet akkor érezzük hitelesnek, ha segítségével szabadon építhetjük fel képzeletünkben elődeink nagyszerű világát.” Ezt elérendő, a kartéziánus elveknek megfelelően, korunk „sajátos művészi” eszközeivel és technikájának felvállalásával kell alkotni. A kor hiteles képe ezek szerint csak képzeletben létezhet. Nos, teljességében, minden részletében ez valóban igaz. De az, hogy ebbe az irányba egyáltalán ne tegyünk lépéseket, logikailag nem következik ebből. Más oldalról: az építészek számára mindig is felvetődik a kérdés: továbbépíteni, vagy helyreállítani. Szerintem a kettő nem összetévesztendő. Ugyanis a modern elemektől az épület átértelmeződik. Aktuális színházművészeti dilemmával párhuzamban: van-e modern értelmezése Madáchnak, és ez mennyiben más az eddigiektől. Persze, ha én Madách korára vagyok kíváncsi...

Tatai Mária számára evidencia az, hogy a kor építésze önálló hangján megszólaljon a helyreállított műben jól látható formában úgy, hogy újra alkossa a művet. E mögött az a jól ismert esztétikai alapállás jelenik meg, miszerint a művészet a valóság visszatükrözése, és ez a műemlékvédelemben sincs másképpen. Még, ha fel is tesszük, hogy nincs ez másképpen, akkor is szeretném jelezni, hogy Platón mimézis elméletének ezen erősen leegyszerűsített modelljén túl a művészettel foglalkozó tudományok számos más megközelítést is ismernek.

Maria Elena Corrado lényegében összefoglaló cikket ír a mai magyar műemlékvédelem gyakorlatáról.[13] Ebben említést tesz a visegrádi helyreállításról. A rigorózus kartéziánus elveket vallja, de a „közvetett anasztilózis” aggályos fogadtatása nála indoklás nélkül marad. Ha jól értem az ő kategóriáit, akkor végül is nem a forma hitelességét kérdőjelezi meg, hanem egyáltalán a kiegészítés mértéke nehezen emészthető számára, ezért „közvetett” az anasztilózis. Számára ezek nagy aránya azt jelenti, hogy a „minimális beavatkozás” elvét feláldozzák a „gyártmány jobb értelmezhetősége és élvezhetősége oltárán”. Az ebben megnyilvánuló dogmatikus magatartással vitázni nem lehet. A dogma alapelveit érzem kérdésesnek. Nem értek egyet az anyag szelektív hitelességével, ahogy azt már az előzőekben leírtam. A jobb értelmezhetőséget, pedig, egyenesen követelménynek tartom, nem engedménynek, hiszen formai értelemben messze hitelesebb, mint a hiányosabb, nehezebben értelmezhető állapot.

Hasonlóan, bár jóval harcosabban ítéli el a helyreállítást Rostás Tibor.[14] Sommásan kijelenti: „...ami Visegrádon megépült, az döntő mértékben feltételezéseken alapszik”. Véleményét nem indokolja, egyszerű kijelentések sorjáznak mindenféle indoklás nélkül. Ugyanakkor a véleményének megalapozottságába vetett hitet alaposan megrengeti, például, az a kijelentése, hogy az északkeleti palotát a hegyoldalban „teraszosan kiépült” építményként jellemzi. Ugyan az 50-es évek óta a domborzattal nagyjából párhuzamos pusztulás, és a minimális rekonstrukció a palota teraszos képét véste a tudatunkba, de ez korántsem igaz. (Lám-lám, milyen fontos a hiteles kép egy épület tömegéről is!) Ma már mindannyian (?) tudjuk, hogy az építmény sokkal inkább egy hasábként, tehát kompakt tömegként nyomódott a ferde terepbe, melyet „teraszos”-nak nevezni, egyszerűen tévedés. Igaz ennek az épületnek van ún. kertkapcsolata különböző szinteken a körülötte teraszosan kialakított tereppel (díszudvar szintje - északi terasz, loggia-szint - kápolna terasza, harmadik emelet - „oroszlános” udvar), de ez az épület tömegét döntően nem alakítja.

No, de ettől a tévedéstől eltekintve, még lehetnek a megállapításai megalapozottak. Kijelentései között szerepel, hogy ad.1.: „nem ismerjük a földszint lefedését”, ad.2.: „nem tudjuk az emelet térelrendezését”, ad.3.: „nem ismerjük nyílásainak még a helyét sem, és nem tudjuk biztosan megmondani, hogyan néztek ki”. A helyreállítók válaszukban viszont állítják: „Arra törekedtünk, hogy csak azt és csak olyan mértékben állítsuk helyre, ami a kutatások adataival igazolható.”[15] Az adott témáról elmélyültebb tudással valószínűleg Buzás Gergely bír. Szó szerint kövenként ismeri az archeológiai anyagot (például lásd: Lapidárium Hungaricum 2. kötet 1990), tudja róluk, hogy mikor, hol, milyen diszpozícióban kerültek elő darabjai. Hajlamos vagyok neki hinni. De próbáljuk meg saját magunk is értékelni a bírált tételeket. Ad.1.: Tudjuk, hogy előkerült a falakban (északi és déli szárny) a helyiségek vállának bevésése (ezeket a meglévő 14. sz.-i falakban alakították ki), ismert a felette lévő szint padlómagassága. Ezek bőven elegendő adatok ahhoz, hogy egy dongát, vagy egy keresztboltozatot rekonstruálni lehessen. Ez egyszerű geometriai feladat, még akkor is, ha nem maradt ránk a végfalon lenyomat. Építészhallgatók II. évesen megkapják az ehhez szükséges ismereteket. Mivel nem bordás boltozatokról van szó, még látszó alaktani részlet sem bonyolítja ennek a feladatnak az elvégzését. Ad.2.: A boltozott történeti épületek térszervezete meglehetősen kötött. A válaszfalak súlyuk miatt alátámasztást igényelnek: vagy alatta is falnak kell lennie, vagy a boltozat megerősítésének valamilyen nyoma kell, hogy legyen (pl.: heveder, annak válla, támpillér lenyomata). Az ezekből leszűrhető a feltételezést össze lehet vetni a korabeli források leírásaival (pl.: Oláh Miklós), ha ez nagymértékben fedi egymást, akkor igen nagy valószínűséggel rekonstruálható a helyiségek kiosztása. Ad.3.: A nyílások pozíciójának meghatározása iskolapéldája annak, hogy az épület egészének ismerete szinte egyértelművé teszi a helyét. A keleti szárny első emeleti nyílásait megtalálták „bezuhanva” a helyiségekbe. Ezek rekonstrukciója az eredeti darabokból elkészülhetett (mint amilyen a pincében kiállított darab). Ennek alaktani részletei kétségtelenek, nemkülönben a méretei. Az ismert botozatok (lenyomata ott a hátfalon) miatt nagy mozgástere igazán nincs a nyílástengelynek, különben áthatja egymást a két szerkezet. Így még akkor is nagy biztonsággal meghatározható lenne a pozíciója, ha történetesen nem állna rendelkezésre a könyöklő elem in-situ. Ha csak egyetlen helyen is, de el tudom végezni a hiteles rekonstrukciót, akkor meglehetős biztonsággal extrapolálható a többi hasonló helyzetű helyiség esetében a megoldás, hiszen tudjuk, hogy egy periódusban készültek, tehát esetlegességről szó sem lehet. Példa -akár in-situ-, pedig, több is van.

Összegezve: Rostás Tibor kifogásait indoklásai híján, továbbá a problémát nála lényegesen jobban ismerő kutatók véleménye alapján, valamint állításainak ellenkezőjét igazoló -építész szakma által ismert- térbeli trivialitások, egyszerű geometriai belátásával, nem tudom értékelhetőnek minősíteni.

Messze a legalaposabb értékelés eddig Marosi Ernő tollából jelent meg.[16] Ráadásul erényei között nem csak a tartalmi hozzászólások mértékadó volta említhető, hanem jellegzetes fanyar humora is, mely más oldalról is élvezhetővé teszi írását. Bevezetőjében, mely érdekes összefüggéseket tár fel a műemlékvédelem történetének és a mindenkori politikai életnek az összefüggéseiről, megjelöli pontosan, hogy mi a cikk célja. Eszerint elemzi, hogy mennyiben őrizték meg az általa citált emlékek forrás-értéküket, és mennyiben tükrözik az épületek -restaurált állapotukban- a művészettörténeti kutatások jelenlegi állapotát. Visegrád esetében, nekem úgy tűnik, a megfelelő és példaszerű előzetes tudományos tevékenységet méltányolja. A Buzás Gergely által vezetett csoportot az ún.: építészeti régészet fontos módszertani iskolájának tartja.

Enyhe rosszallását a rekonstrukciók irányában a kísérleti régészettel azonos indíttatása dolgában (élményadás) érezteti. Én személy szerint nem értem, mit ért az alatt, hogy ennek az élménynek az ellenére, szerinte, miért jelent a múlt mégis „szokatlant” és „távolit”, miközben elveszíti „időhöz kötött kvalitását”. Vajon ez a kvalitás csak intellektuálisan létező lehet? Elemzésében azonban a rekonstrukció tényét alapjában nem kifogásolja.

Részleteiben azért van néhány kifogásolni valója. De ezek már a hitelesség kérdését járják körül. A díszudvar színezését „fagylaltosnál” szokásos összeállításnak írja le (őszibarack, citrom, csokoládé), némi szubjektív hangot megütve. Még annak ellenére is ironizál, hogy tudja, ezek a színek hitelesek, indokolhatóak tudományos oldalról. Felveti a reneszánsz loggia felett a térlefedés boltozatos megoldását, aztán vissza is lép ettől, mondván túl törékeny a rekonstruált szerkezet ehhez. (De hát mit lehet tenni, ha ilyen keresztmetszetű oszlopokat találtak az ásatás során?) A mellvédkorlát dolgában az iróniája átcsap maró gúnyba.. Szerinte csak néhány részletet lehet „művészettörténetileg komolyan venni”. (4. ábra) A sarokoszlop helyett pillérek alkalmazását tartaná elfogadhatónak Mikó Árpáddal egyetértve. Indoklás: a rekonstrukció túl könnyű és labilis. Sarokoszlopos változatra még a magyar emlékanyagban is több példa ismert. Igaz ezek jó fél évszázaddal fiatalabbak. De a szerkezet állékonynak bizonyult, tehát statikai és szilárdságtani szempontból nem labilis. Mikó Árpád[17] mellvéden álló oszlop és az alatta lévő törpepillér összeillesztését is kifogásolja. Ezt építész körökben is számos kritika érte. E tekintetben az analógiák hiánya az egyik legfőbb kifogás. Buzás Gergely erre válaszul keresett analógiát (Busto Arisicio-i templom loggia-ja). A másik kifogás alaktani szabálytalanságából adódik. Kétségtelenül meglepő a karcsú törpepillér, hiszen a korszakból szinte csak fél-balluszterekkel közrefogott, kanellúrázatlan változata ismert (Buda - királyi palota, Vác - székesegyház, Nyék - királyi villa). Ugyan ilyen karcsú, de csak kanellúrázott változat jó negyven évvel később tűnik fel a ránk maradt emlékanyagban: Siklóson. Az épület viszont nem analógiákból épül, hanem kövekből. Az együtt megtalált kőbábok, törpepillérek és oszlopok összeépítése volt a feladat. Tehát az igaz, hogy az oszlop alá oszlopszék való, az oszloptörzs modul-méretének megfelelő arányban a klasszikus szerkesztési szabályok szerint. Csakhogy ilyen faragott kő tudomásom szerint nem került elő a régészeti feltárások során. De akkor min álltak az oszlopok? Az emeleti loggiák oszlopai a Quattrocento építészetében rendszerint tömör mellvéden álltak. Még Itáliában is szinte előkép nélkülinek mindható a balluszteres mellvéd és reátámaszkodó oszlop összeépítése. Én el tudom hinni ezek alapján, hogy az átplántált reneszánsz elemet (ballusztrád) egy, az építészetben még inkább középkori elvek szerint tájékozódó, építőmester kissé furcsa (bizonytalan, útkereső) módon illeszti az épületbe. Közben kihasználja, hogy nívós kőfaragó mester is közreműködhet az egyes részletek kialakításában. (A törpepillérek és a Herkules-kút mesterségbeli tudás dolgában minőségi szempontból rokoníthatóak. Ugyanakkor ezekkel semmiképpen nem egyeztethető össze a kőorsók sokszor centiméteres nagyságrendű pontatlansága és durvasága.) Mátyás király abból volt kénytelen főzni, amilye volt neki, még ha ez a mi elvárásainknak nem is felel meg.

4. ábra Az emeleti mellvéd korlátja, a szerz. felv.

Marosi Ernő kendőzetlen személyes véleményét, hitelesség ügyben Buzás Gergelynek szánt viszont válaszából ismerhetjük meg.[18] Bevallottan „enyhe érzelmi reakcióival” íródott öt pontja a pejoratív értelemben használt posztmodernség „élményrom”-ját látja Visegrádban, mely az „élményfürdők és látványpékségek híveinek” készült. Az érzelmi reakciókat tiszteletben tartom, mint szubjektív állásfoglalást, de mivel semmilyen indoklás nem áll mögötte, ezek elfogadásához a tekintély elvén túl más érv nem áll rendelkezésre. Magamat tekintélytisztelő embernek tartom, ezért kettőjük vitája a „forrás” fogalma körül, töprengésre sarkallott. Elfogadom, hogy a bölcsészek forrásnak tekintik a régészeti és művészettörténeti kutatásokhoz a romokat. A romok ilyen egyoldalú besorolását azonban nem tudom magamévá tenni. Forrás is, de nem csak az. Én addig tartom forrásnak, ameddig a kinyerhető információ régészeti módszerekkel, felméréssel, épületkutatással in-situ megtörténik. Ha a leletek dokumentálása, katalogizálása és publikálása megtörtént, vajon mit várunk még tőle, mint forrástól? Egyszer csak el kezdenek a kövek beszélni, vagy sarjadzással kinövesztik elpusztult részeiket? Sajnos a realitás az, hogy inkább az ellenkezője, a forrásértékű kőanyag pusztulása következik be. S miután minden értékes kövét múzeumba, kőtárba vittük, az egyébként még meglévő ékeitől is megfosztva, talán már csak saját pusztulásának és a megőrző szándékú kutató kezek csonkításának mementója marad. Így emellett a forrás mellett szomjan pusztulhat a helyszínre látogató szellemi vándor. Tőle talán nem elvárható, hogy a lapidáriumokat és kutatási jegyzőkönyveket bújja. Periodizációs alaprajzzal, vagy elméletileg rekonstruált távlati rajzzal „kiszúrni a szemét” méltatlannak érzem. (Lenézően nyilatkozni róluk pedig eszem ágában sincs.) Ezért hoztam létre az élő műemlék sajátos, kísérleti értelmezését, miszerint tartsuk épületnek a romot, és hitelességének alkotóelemeiből ne száműzzük tereit, felületeit, színeit és más szellemi tartalmait.

N.Kósa Judit napilapban megjelent cikke a sajtóorgánumhoz igazodó, tehát a már dicsért módon tájékoztató jellegű, műfajában mértékadó.[19] De az ő személyes építészeti véleménye megfogalmazódik, igaz csak néhány mondat erejéig: „Visegrádon rekonstruáltak valamit, ami elpusztult, de a tudomány eszközeivel nagy biztonsággal felidézhető.” Sommás, és igaz.

2. Tömeg-, tér-, és részletképzés

A tervezés folyamata időről-időre ellenőrzési pontokhoz ér: hatóságok, szakhatóságok, főépítészek és tervtanácsok, mint megannyi szűrő és megannyi vélemény. A végén szinte közös alkotásként értékelhető a végeredmény. Különösen igaz ez akkor, amikor nincs alapvető törvényi szabályozás, rendezési terv. Az építész saját elvei, elképzelései éppen úgy megjelennek a tervben, mint a bizottságok, hatóságok állásfoglalása. A tervező sokszor eleve igazodik a várható reakciókhoz, öncenzúrát gyakorol. A koncepció dolgában mindenképpen szükséges a konszenzus a résztvevők között, a részletek felé haladva a tervező szabadságfoka egyre nagyobb. Úgy tűnik, a korábban szinte elképzelhetetlen mértékű rekonstrukció a zsűriken, az alaposan előkészített kutatási előzményeknek köszönhetően, szabad utat kapott. Ennek eredményeként az épület a helyreállítás előtti tömegének sokszorosára nőtt. A kialakított tömegformát erős kritika Rostás Tibor tollából érte: soha-nem-volt épülettorzó keletkezett szerinte. (5.ábra) Ezzel valójában semmit nem mondott, mert ugyan ezt el lehetett volna mondani a helyreállítás előtti állapotokról is. (Csak a teljes rekonstrukció képes létrehozni az eredeti tömeghatást.) A hitelesen vállalható mérték a helyreállítók szerint ennyi volt. Jellegzetes tévedése a kritikának, hogy nem veszi figyelembe azt, hogy belső terek, valamint fél-külső és külső udvar terek keletkeztek, továbbá ezek kombinációja és gazdag térviszonylatok e mellett az épület tömeg mellett. Mindez együtt azért minőségi változást hoz a látogató számára: épületnek és nem rommezőnek látja a szemlélő a bemutatott emléket. A díszudvar geometriája szinte teljesen helyreállt színeivel és formáival (a legfelső emeletnek csak a dél-keleti sarka áll).

5. ábra Az épület összképe, a szerz. felv.

Marosi Ernő a tömegformára nem tér ki, csak utal a nagymértékű rekonstrukció kapcsán fel-fellángoló vitákra, de epés megjegyzéssel igazán a nyugati, emeleti zárt erkélynek „a romlás különböző állapotában „helyreállított ablakait illeti. (6. ábra) Ezt Román András is „funkciótlannak” tartja, és rosszallása kiérezhető, mert ezek, mintha el akarnák hitetni, hogy mégis rommal van dolgunk, tehát álságosak. (Korábban említettem: ő szükségtelennek tartja a rekonstrukciót.)

6. ábra Az emeleti zárt erkély helyreállított ablakai, a szerz. felv.

Magam nem idegenkedem a rekonstrukciótól, az élő műemlék természete pedig, egyenesen kívánja is a hitelesen rekonstruálható terek tömegek helyreállítását. Ugyanakkor el tudom fogadni a tervező egyéni játékosságaként ezeket a formai megoldásokat. A tervezői szabadság itt nem kifogásolható. Ennek ellenére meg kell jegyeznem, hogy Guzsik Tamás a Budai Várban a Kapisztrán téri templom esetében a szentély késő-gótikus ablakát egészben rekonstruálta, mely átlagosan két méter magas falazatból állt ki, úgy tizennégy méter magasságban. Ezzel akkor létre hozott, a didaktikus élményen túl, új esztétikai minőséget, kihasználva a rendkívül magas és karcsú forma vertikális dinamizmusát. A töredékesség romantikusabb hangvétele, ehhez képest, sztereotip romhangulatot áraszt, mely megjelenik még a lépcsőház legfelső emeletének „leromló” átkötésében, mely az első emeleti falkoronához lépegeti le a szobor-szerű tömegelemet.

Ezzel a hangvétellel szemben a tömegben domináns megjelenésű fém dongák képeznek modern ellenpontot, melyek a rekonstruált boltozatok felett alakulnak ki. (7. ábra) Érdekes építészeti ötlet megjeleníteni az egyébként soha, (legfeljebb a fedélszékek alatt, tehát nem nyilvánosan), megjelenő felső felszíneket. E tekintetben, teljes mértékben a Velencei Carta útmutatásait követi a terv: modern anyagokkal jeleníteni meg azt, ami új. Ez a gesztus új építészeti érték ígéretét hordozza. Függetlenül attól, hogy ezt az ígéretet beváltja-e vagy sem, ez a hangvétel nem illeszkedik a töredékes ablakok romantikájához. Ami az élő műemlék szempontjait illeti: ez a modern elem egyértelműen a terek, szerkezetek új arcát villantja fel, s bármennyire is ötletes, nem az eredeti. Ezért ez az új gesztus hátrányosan érinti a kategória prioritásait. Tulajdonképpen a másik lehetőség az lett volna, hogy ezeken a boltozatokon is sík födém keletkezzen és járható terasztetőként jelenjen meg, ahogyan a „romantikus teraszok” esetében.

7. ábra A fém fedéssel ellátott boltozatok, a szerz. felv.

Pázmándi Margit és Virág Csaba a pályázat megnyerése után készült részletes tervükben hasonló építészeti együttélését tervezték régi és új formáknak.(8. ábra) Tervük, a most töredékesen helyreállított zárt erkélyt, teljesen rekonstruálandónak ábrázolja, míg az épület mintegy félbe vágott, részleges tömegrekonstrukciója üvegfalak modern architecturájával alakul ki. A tömeg részlegessége náluk még az alsóbb emeleteken is érvényesül, alárendelve ennek a metszetszerű koncepciónak a hitelesen rekonstruálható részek hiteles összefüggéseit. Ezek alapján, ez a viselkedés az élő műemlék, triviálisan kiegészíthető, részeinek integritását is elveszíti. Itt az új építészeti koncepció uralja a régit. Ehhez képest Deák Zoltán sokkal több érvényesülést biztosít az eredeti épületnek, ami némi elmozdulás a többrétegű hitelesség-szemlélet irányába.

8. ábra Virág Csaba és Pázmándi Margit terve, forr: kiállítás

Anélkül, hogy a tömegalakítás témáját teljesen végigelemeznénk, térjünk át a terek megformálására. Nyilvánvalóan az elsődleges szándék ezek tekintetében az volt, hogy a reneszánsz díszudvar eredeti geometriájával, eredeti fényeiben helyreálljon. Ez az első két emelet szintjén létre is jött. A felületek dolgában a korábban helyreállított téglafelületek és az újonnan falazott kőfelszínek ugyan azt a színezett festést kapták, ezzel simította a tervező össze a helyreállítás periódusait. Az igaz, ugyan, hogy eredetileg vakolt felületek lehettek mindannyian, de a nyílások faragott profiljához illesztették már a téglafal vastagságát is annak idején. Így egyszerűen nem maradt hely a vakolat számára. Ez csak úgy lett volna kiküszöbölhető, ha elbontják ezt a szakaszát is a kerengőnek, és újraépítik. Erre igen nehéz pénzt szerezni, ha ugyanakkor tudjuk, hogy a műemlékvédelem hajlamos saját produkcióit is műemlékké avatni. (Mint Möller zsámbéki helyreállítását, példának okáért.) Nos, ezért leolvasható az építéstörténet utolsó öt évtizede, de legalább nem szembetűnő. Ami a színeket illeti, vitán felül áll, hogy, amennyiben hitelesek, helyük van a felületeken. (9.ábra)

9. ábra A díszudvar a Herkules-kúttal, a szerz. felv

Az udvar közepén elhelyezett Herkules-kút másolata nem csak formáiban, de akusztikailag is képes hitelesen megidézni a múltat, hiszen működőképesen építették újra. A materialista hitelesség szempontjából, persze lehet ezt teátrálisnak bélyegezni, de szerintem a víz csobogását a leghitelesebben a víz csobogása adja vissza. Ha, pedig, valaki kétségbe vonná az építészeti tér akusztikai összetevőjének szerepét és jelentőségét, (vagyis le a vízcsobogással), annak figyelmébe ajánlom az építész kar néhány kurzusát mind az épületakusztika, mind az építészetelmélet területén. Véleményem az, hogy ha egy tudományterület az elemzés módszerével nem jut el a szintézis szintjére, akkor előbb-utóbb önmaga dicsőségére kezd el működni, pedig eredetileg nem ezt a dicsőséget hirdetni hívták életre.

A kerengő boltozata csak a már korábban helyreállított szakaszon látható ma is. (10.ábra) A többi szárnyban jelenleg vasbeton födém mutatja a velencei elvek érvényesülését. Azonban ez egy átmeneti állapot, tervbe van véve a teljes boltozati rekonstrukció, már a vállkövek fészke is elkészült. A megjelent kritikákban ezt szemére vetni a helyreállítóknak nem „sportszerű”. Legfeljebb a munkák ütemezését lehetne kritizálni, hogy teljesen kész egységeket kellett volna létre hozni, és azt átadni a közönségnek. De ezt én nem teszem, mert ismerem a kivitelezés technológiai fázisait és sorrendiségét, ami el kell, hogy juttassa az épületet az ún. „szerkezet-kész” állapotig, mielőtt megpihenne, vagy különben szétáznak az elkészült falak, technológiai nedvesség teszi tönkre és fagyasztja szét a szerkezetek belsejét, stb. Nyilván majd akkor kijavítják azokat a hibákat, amit a korábbi helyreállítások alkalmával tévesen rekonstruáltak a folyosó átfordulásánál. Bízhatunk ebben, hiszen erre maga Buzás Gergely hívta fel a figyelmet.

10. ábra A kerengő a korábban elkészült boltozatokkal, a szerz. felv.

A földszinti helyiségek tere boltozatukkal előttünk áll. A dongák egyszerű vakolt és festett felszíne alatt csak a beavatottak tudják, (és persze azok, akik bekukucskálnak az építési területre a félig-kész termeknél), hogy a szerkezet nem kőből vagy téglából van, hanem elemes, könnyű-szerkezetből, ún. gipszbetonból. (11. ábra) Ennek használatát nem csak a Velencei Carta „új szerkezet - új anyag” elve indokolja. Könnyen belátja bármely józanul gondolkodó elme, hogy a leterheletlen falak nem tudnának ellenállni a boltozat oldalnyomásának, ha azokat hagyományos szerkezeti vastagsággal és súlyos anyagokból építenénk vissza. Megalkotható lenne a boltozat alakja akár gipszkartonból is, csakhogy annak hordozó- és függesztő szerkezetre lenne szüksége. Ez az önhordó héjszerkezet, ugyanazokkal a morfológiai és statikai jellegzetességekkel rendelkezik, mint elődje: önmaga a felület és a teherhordó szerkezet egyszerre. Ráadásul nincs oldalnyomása, vagy elhanyagolhatóan kicsi. A felületet persze beglettelik és bemeszelik, így ez a technikai bravúr nem látható, amire a kartéziánus lelkiismeret felszisszen, viszont közelebb áll az eredeti térhatáshoz, mintha elidegenítő „effektekkel” élve, például: nyersen hagyták volna.

11. ábra A gipszbeton boltozat nyers szerkezete az emeleti helységeknél, a szerz. felv.

A helyreállítás történetét bemutató termet -az északi szárny keleti termét-, Zsigmond-kori állapotában, sík, fagerendás födémmel állították helyre. Mivel ebben a korban még ezen a szinten is laktak, ezért egy sarokban kandalló áll. A gerendák rétegelt ragasztott tartóból vannak, ami megint egy főhajtás a karták szelleme előtt, de nem tolakodóan más, mint az eredeti. Fafödémet még a második emelet egyetlen helyisége, a lépcsőház felett alkalmaztak. Ez a kazettázatosan kialakított szerkezet újra utal arra, hogy ez eltér korban a földszinti födémtől, és már a reneszánsz hangulatú periódust idézi meg. (12. ábra)

12. ábra A fa födémmel ellátott terek a földszinten és a második emeleten, a szerz. felv.

Az első emeleti terek izgalmasabb keresztboltozataikkal még építés alatt álnak. Végleges formájukban az ember kíváncsian várná az eredeti funkcióval bemutatott tércsoportot, melyet kályhákkal, kárpitokkal és mobil bútorokkal egyaránt fel lehetne öltöztetni. Ez a bútortörténeti kiállítás közelítené meg a legjobban az eredeti állapotát az épületnek.

A részletképzés dolgában a tervező sok engedményt tett a mai kor követelményeinek. Az udvar padlóinak összefolyó rácsai és süllyesztett, díszvilágításra szolgáló lámpatestei, a kerengő padozatába rejtett gépészeti akna fedlapja, a lépcső alá helyezett elektromos kapcsolószekrény, vagy az emeleti teraszban, üveg fedlappal zárt, angolakna korunk megannyi tartozéka, mely kendőzetlenül mutatja a beavatkozások helyét, idejét. (13. ábra) Ehhez képest, korunkra finomabb utalás, a Marosi Ernő által „galambdúc”-nak nevezett, ereszképzés az emeleti kerengő tetejének peremén. Az ereszcsatorna figurális vízköpőit tarthatjuk a tervező saját, játékos variációjának az adott témára. (A magam részéről el tudom fogadni, hiszen az esetlegesség, és játékosság illeszthető a középkor végének hangulatához.) A csonka emeleti falakra jelölt, egykori belső teret jelző meszelés a laikusok számára nehezen érthető. Igaz, ha az eredeti vakolt felület rekonstruálása megtörtént volna, akkor azt meg kellett volna védeni, például a boltozat indításával.

13. ábra Modern részletek a Mátyás-kori díszudvaron, a szerz. felv.

A helyreállítás egyik legnagyobb erénye a palota környezetének rendezése, az eredeti térviszonylatoknak a létrehozása. A rekonstruált északi kis kert és a nagy gyümölcsöskert a látogatóknak sokkal teljesebb képet mutat az együttesből, mint műemlék mivoltában korábban bármikor. Ezzel egyidőben régi adósságát törleszti a műemlékvédelem a korszak kertkultúrájának bemutatása terén.

Viszonylag kevés szót ejtettem a kiállítások anyagáról. Nem is áll szándékomban ezt értékelni. Azonban kiállításra került egy olyan objektum a nagy pince újonnan helyreállított termében, amely építészeti vonatkozásokat hordoz. A nyugati fal támpilléreinek alapozásából előkerült egy gazdag faragványanyag, mely egy templom építkezéséhez készülhetett. Nem tudni, hogy hol állt volna ez a templom, és hogy miért nem készült el. Annyi tény, hogy az előre elkészített elemekből a szentély falának földszinti sávja többé-kevésbé összeállítható volt. Ez a rekonstrukció készült el az új teremben. A kiállítás számomra legizgalmasabb új eleme ez a terem. A távoli múlt és a jelenkor jelképszerű találkozása. Egy építési folyamat folytatódott több évszázadnyi megszakítás után. Szép gesztus és érdekes látvány.

A megvalósítása némiképp meglepő, hiszen a szentély, a „kazamata-kőtár” műfajában, teljes épületrészként, mint egy rom áll előttünk. A dolog elhelyezésének hitelessége, nem merülhet fel, hiszen sohasem állt, mint épület, sehol. Tehát a szó szoros értelmében valós léptékű modellje egy tervezett épületnek. Ezért, végül is, elfogadható, hogy nem a szabadban áll, annál is inkább, mert a kőanyag védelme ott csak előtető alatt lenne megnyugtató. A pincében elhelyezet modell föld alatti mivolta tekinthető jelképszerűnek is. Az eltemetett múlt elevenedik meg. Igaz ehhez a pince padlóját le kellett részben süllyeszteni, és így sérül az eredeti térarány, de a kiállított „tárgy” olymértékben uralkodik a térben, hogy nem zavaró. A szentély feltárulása a belépés felől némileg késleltetett, amit a teljes szerkezet 180°-os elforgatásával lehetett volna csak első pillantásra befogadhatóvá tenni. Igaz ezzel elveszett volna jelenlegi, keletelt pozíciója.

Összegezve az ezredforduló hozzátételét a palota építéstörténetéhez, megállapítható, hogy szellemében jobban igazodik a múlthoz, mint a jelenkorhoz. Megoldásai azonban vegyesen alkalmazzák az elmúlt évtizedek helyreállító gyakorlatát és az ettől eltérő, eredeti anyaggal is bánni merő rekonstrukciót. Hol simulnak a szerkezetek a régi kor szelleméhez, és tükrözik a konzervátori és rekonstruktív szemléletet egyszerre, hol merész ellenpontot képeznek ezekkel szemben, modern elemekkel hirdetve a kartéziánus engedményeket napjaink építészete iránt. Ebben az állapotában jól jellemzi és képviseli korunk átmeneti, útkereső állapotát. Ezt az útkeresést támasztja alá az a tény is, hogy ez a következetlenség nem csak az elkészült alkotást jellemzi, hanem a róla megjelent kritikákat is. (Némely kritika nyilvánvaló politikai indíttatása, pedig elkeserítő jel a jövő szakmai vitáira nézve.) További kérdés, hogy a hatósági működés jelenlegi rendszerében egyáltalán kialakulhat-e következetesen végigvitt koncepció, a tervezői öncenzúra és tervtanácsi állásfoglalások együttes és önmagukon belüli koherenciája nélkül. Az a tény, hogy teljesebbé vált az emlék építészeti értelemben üdvözlendő. A magam részéről a létrehozott terek, szerkezetek, felületek hitelességét túlnyomórészt meggyőzőnek ítélem. Hogy eljuthat-e valaha is a teljesen kiegészített tömegformáig, bármilyen anyagból, az csak részben elméleti kérdés, részben pénzügyi is. Elméleti szempontból érdekes kísérlet lenne végig gondolni a teljes tömeg rekonstrukciójának lehetőségét. Ez már harminc éve (vagy akár száztíz) „benne van a levegőben”, ahogy Virág Csaba és Pázmándi Margit terve is bizonyítja. Ennek a témának a kibontása, azonban egy újabb lépés az „élő műemlék” fogalmának alkalmazhatósága terén és még nem időszerű. Jelen írás ugyanis ennek a kísérleti fogalomnak a pontosabb meghatározását, paradigma-teremtő erejét teszi a gyakorlat próbakövére. Annyi mindenképpen kiderült róla, hogy képes koncepciót adni a tervezéshez éppúgy, mint a karták. Azt, hogy életre való lesz-e, majd az a képessége dönti el, hogy mennyire képes a korábbi, széthullni látszó elméleti eredményeket re-integrálni e szerint az új nézőpont szerint.

A 19. sz. jellegzetesen analitikus paradigma alkotó magatartása a műemlékvédelemben, Riegl és Dvoŗak karizmatikus képviseletében, a historikus érték fogalmán belül létrehozta a történeti érték és a régiség érték szétválasztását. E szétválasztás konfliktusa leplezetlenül nyilvánul meg a sokperiódusú épületek bemutatása során, ahogy erre rámutatott Hajnóczy Gyula 1989-ben. Ezt a konfliktust csupán kibővíti a modern kor építészeti hangjának megjelenése, és nem önmaga szüli azt. A karták tehát ezen paradigmán belül fogalmazták meg egységes és következetes szabályaikat. A szabályoknak megfelelni akaró helyreállításokat egyfelől a konzervátori magatartású, források prioritását hangsúlyozó kutatók vették kritika alá, másfelől a rekonstrukció létjogosultságát elfogadók, akik a didaktikai és más elidegenítő gesztusok használatával a hely szellemét látták elveszni. Kétségtelen, város léptékben a puszta egymásmellettiség a történeti korok párhuzamos megjelenése természetes. Egy épületen belül, viszont egyfajta szintézise a formáknak elvárható lenne. Nem a „sosem-volt” állapot a zavaró, hanem az elemek együttműködésének hiánya. Az építész találékonyságától várják a szintézis megvalósítását, mely összhang, azonban, nagyon esetlegesen jön létre. A probléma gyökere, tehát a paradigma előfeltevéseiben ered. Érdemes a kezdetektől újra gondolni elméleti viszonyulásunkat a műemlékekhez.

Daragó László

[1] Építés- Építészettudomány XXIX (3-4) Akadémia Kiadó, Budapest, 2001. 389-414.

[2] Lővei Pál: A zsámbéki rom műemléki védelmének története. In: Magyar Műemlékvédelem (1980-1990).X.Budapest.1996.45.

[3] Visegrádi régészet monográfiái 1. A visegrádi királyi palota kápolnája és északkeleti épülete. Szerkesztő: Buzás Gergely. Visegrád. 1994. p 9.

[5] Lővei Pál: A zsámbéki rom műemléki védelmének története. In: Magyar Műemlékvédelem (1980-1990).X. Budapest. 1996.

[9] A visegrádi királyi palota kápolnája és északkeleti épülete. In: Visegrád régészeti monográfiái 1. Szerk.: Buzás Gergely. 1994. Visegrád.

[10] N. Kósa Judit: Újjáépítették Mátyás palotáját. Népszabadság, Kultúra rovat. 2000.november 28.p.9.

[11] Román András: Lehet egy emelettel több? Műemlékvédelem 2001.1. Kritika. p.115.

[12] Tatai Mária: Visegrádi palotarekonstrukció: kísérlet a posztmodern műemlékvédelem járatlan útján. Új Magyar Építőművészet. 2001.6.szám. p.18-19.

[13] Maria Elena Corrado: Restaurálás Magyarországon a XX. század kilencvenes éveiben. Műemlékvédelem,2001. 2.szám. p.103-110.

[14] Rostás Tibor: A hamis emlékezet - A visegrádi palota újjászületése. Magyar Narancs. Kultúra rovat. 2002. január 17.

[15] Buzás Gergely: Forráskutatás. Viták a visegrádi palotarekonstrukció körül. BUKSZ, 2002. Tél. p. 11-14.

[16] Marosi Ernő: Forrásfoglalás. Restaurálások Székesfehérvárott, Esztergomban és Visegrádon a 2000. évben. Buksz, 2001. Tél. p. 348-362.

[17] Mikó Árpád: Rész és egész. A magyarországi reneszánsz kőfaragóműhelyek és kutatásuk. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Művészettörténet - Műemlékvédelem X. Szerk.:Bardoly István, László Csaba. Budapest.1998. p. 220.

[18]Marosi Ernő: Buzás Gergelynek forrás-ügyben, enyhe érzelmi reakcióval. BUKSZ, 2002. Tél. p.14.