Áruházak

Az egyre elszaporodó gigászi méretű vásárlásra szolgáló helyek láttán az ember eltöpreng, vajon szükségszerű-e létrejöttük, és, ha igen, milyen előzmények vezettek ehhez. És ezek az előzmények mennyire kódolták e végkifejlet építészeti karakterét. Ezzel kapcsolatban gyakran eszembe jut az első ipari épülettervezés előadáson hallott, azóta szállóigévé vált kiszólás: „...kérem, vegyék tudomásul, hogy az ipari épület: egy nagy bódé. Az a technológia, ugyan is, aminek foglalatául épül, gyakran sokszorosába kerül, az Önök leendő produkciójához képest...” A mondat nem nélkülöz némi retorikai túlzást, illetve pedagógiai szándékot, de kiválóan rávilágít a szakterület sajátosságaira. E területen a funkcionalizmus elsöprő jelentőségére hívja fel a figyelmet, az építészet más, mondjuk, például szellemtörténeti aspektusaival szemben. Ez a műfaji sajátosság, mintha átterjedt volna az egyre iparibb méretűvé váló kereskedelmi létesítményekre is. Ráadásul nem csak a célszerűség „vezeti meg” az építész kezét ezek esetében, hanem a „flottaszellem” is. Ezek a gigászok, ugyanis olyan kereskedelmi együttesek, ahol, valami „multi” láncra fűződő zászlóshajó köré csoportosulnak a kisebb egységek. Ezeknek a zászlóshajóknak, szigorú arculatterv szerint kialakított típusterv alapján kell megvalósulniuk, ahol még a felirat színe sem térhet el a marketing előírásoktól. Persze meg kell különböztetni a városok szélén, olcsó telken épülő dobozokat a belvárosi üveg-gránit csodáktól. Ez utóbbiakban kevésbé vannak jelen a „multik”, (vagy nem a tömegterméket árusítók vannak jelen), és ez a szabadság, no meg az építészeti forma reklámhordozó szerepe érezteti hatását. (A reklámot, akár szó szerint is hordozhatja. A méregdrága üvegfalra is kiválóan lehet üdítőital, vagy sörreklám posztereket kasírozni.)

Most tekintsük át futólag a kereskedelem helyszíneit a múltban. Nem is nyúlnék vissza túlságosan messzire, csak az európai civilizáció középkoráig. Annak ellenére, hogy az ókori kultúrák is kiérlelték a témában saját megoldásaikat, a történelmi folyamatosság és kapcsolatok miatt ezek áttételesebb párhuzamnak tekinthetők. Nyilván megkerülhetetlen lenne a témában, például Traianus császár áruházának ismertetése, és ennek párhuzamai a későbbi korokkal, de attól az ezer évtől, amely a feudalizmus újra általánosan elterjedté váló árutermelő és pénzgazdálkodó rendszereihez újra eljuttatta Európát, nem akarok eltekinteni. (Bár éppen a Mercati Traiani 2. sz. eleji építménynek a központi üzletcsarnoka térszervezetében az épülettípus 19. sz.-i reneszánszával meglepő párhuzamot mutat.)

1. ábra A Mercati Traiani külső üzletsora

A városok középkori keletkezése szorosan összefüggött a kereskedelemmel. Ennek megfelelően akár tekinthetjük őket állandó lakhellyé váló piacozó helyeknek. Akár tovább is mehetünk: a városok tekinthetőek a piac egyre monumentálisabbá váló épületegyütteseinek, a bevásárlóközpontok archaikus formájának. Amennyiben nem volt kontinuitása a római időktől fogva, a település születése mindenképpen kötve volt a gazdaság ezen újjászülető ágához. A középkori alapítású városok, vagy birtokközpontok, földesúri várak, szerzetesrendi monostorok tövébe települtek, vagy fontos áruátrakó helyek, révek, útkereszteződések mellé. Ez utóbbiak, földesúri befolyástól mentesebben, könnyebben elnyerték a függetlenségüket, s a szabad királyi városok rangjára emelkedtek. Gazdasági erejük is nagyobb volt a „tisztább” foglalkozási (iparos, kereskedő) összetétel révén, a birtokközpontokban, ugyanis, nagyobb volt a jobbágy-parasztok aránya, akiknek elaprózódó birtoka, vagy a természeti erők iránti nagyobb mértékű kiszolgáltatottsága nem jelentett egyenletes jövedelmet.

Az áru megállításának joga, vagy a vásár tartásának joga olyan kiváltság volt, mely egy-egy település gazdasági felvirágzását jelenthette. Településneveink szép számmal emlékeztetnek erre, utalva sokszor a hét azon napjára is, amikor a vásárt tarthatták. Misem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint Richelieau település kialakulása, ahol csupán évi négy vásáros nap és némi adómentesség teremtett meg és virágoztatott fel egy települést. Akárhogy is alakult a városok sorsa, azok magja, legrégebbi része vélhetően a piac és környéke, hiszen többségük előbb volt kereskedelmi hely, s csak később lakóhely.

A települések lakóhely mivolta meghozta az épületek és építmények különféle típusainak megjelenését. A lakóház mellett a védelmi létesítmények: városfalak, tűztornyok, a közigazgatás épületei: a városházák, céhek székházai, és természetesen: templomok is épültek. Feltétlenül említést érdemelnek a nagytömegű áru tárolására szolgáló épületek, mint például a gabonaraktárak, melyek egy-egy város létbiztonságának szimbólumaiként, ehhez mért reprezentatív külsőt is kaptak. Talán meglepő, de a firenzei Or’ San Michele eredetileg ilyen raktárként kezdte pályafutását.

2. ábra Az Or' San Michele épülete Firenzében

A településeken az új épülettípusok jellegzetes helyeken jelentek meg. A városi élet különböző funkciói logikusan csoportosultak. Noha igen gyakori, de nem feltétlenül esett egybe a városok gazdasági és szakrális súlypontja. Püspöki, érseki székhelyeken a székesegyház a földesúri székhely közelébe is kerülhetett, néha magához vonzva a közigazgatás létesítményeit. Gyakoribb azonban, hogy a városházák a piactereken találtak helyet maguknak.

Az iparosok is csoportosan települtek a városon belül, tehát sokszor már a születésnél differenciált struktúra alakult ki. Műhelyeiket és üzleteiket a túlnyomórészt a szabók és kelmekereskedők építik a piactéren, a legrangosabb helyeken. (Úgy látszik e középkori „butikok” -bocsánat: divatáru boltok- régen is jól jövedelmeztek.) Nyilván a kevésbé elegáns esetleg hangos (kovácsok műhelyei), vagy kellemetlen szagú (cserzővargák műhelyei) tevékenységek a város peremére szorultak a lovas forgalom és a széljárás fő irányai által meghatározottan.

Maguknak a vásároknak a helyszíne nem feltétlenül követelt építészeti keretet. A középkori vásárok helyszíne a település központját jelentő piactér volt. Bizonyos áruk adásvétele, mint például az élőállaté, nem is lett volna elképzelhető a városokon belül. A piactér térfalát adó házak idővel a kereskedelem területévé válnak, és kialakul a földszinti, immár állandó forgalmú üzlet, míg az emeleten a bolt tulajdonosa lakik háza népével. Az állandó üzletek és időszaki vásárok árukínálata kezd lassan szétválni. Az élelmiszerek inkább a mai értelembe vett piacon maradnak, kinn a téren, míg a vegyes kereskedelem a házak falai közé vonul.

A kereskedelmi létesítmények építészeti arculata Európa-szerte a klimatikus viszonyoktól éppúgy függ, mint az építészeti hagyományoktól. Kialakul a homlokzat egyneműsége a funkcionális hasonlóság alapján. Jellegzetes „portál” kialakítás figyelhető meg például Kőszegen, ahol az üzlet boltozatos nyílása csak félig kap parapetfalat, mely pultként szolgál, ha az üzletet kinyitják, míg a másik felén az ajtó található. A klimatikus követelmények alapján létrejövő egység szép példája Bologna, amely híres árkádos utcáiról, ahol a házak a téglaépítészet remek történeti együttesét őrizték meg a számunkra. Az üzletek itt az árkádok hátfalán nyílnak és nem csak az utcai közlekedés differenciálódását mutatják, de a házak kényelmes, naptól védett előterévé is válnak. Már itt létrejön a bevásárló utca fél-külső, fedett, de nyitott előképe.

Az építészet tudatosan törekedett esztétikai normák szerint alakítani e térfalat, hiszen Firenzében a Dóm terén rendeletben írták elő már a 14. sz.-ban, hogy a teret szegélyező házak minimális távolsága mennyi legyen a Dómtól, és földszintjükön árkádok legyenek, valamint a házak homlokzatának burkolata kőből készüljön. Egészen bizonyos, hogy ez a rangos megjelenés nem elsősorban a homlokzatok mögötti üzleteknek szólt, hanem a székesegyháznak, a város rangjának, de tény, hogy ez által veretes kialakítást nyertek az üzletek, és egységes arculatú sorba rendeződtek. Tehát Itáliában a gótika és reneszánsz határán kialakulnak már azok az alapformák, melyek a kereskedelem építészeti keretének alaptípusait szolgáltatják hosszú évszázadokon keresztül.

A reneszánsz és barokk építészet nagy teoretikusai foglalkoztak a városok ideális felépítésének lehetőségével. A városrendezési tervek mellett születtek ideális város tervek, melyek a korszak szellemiségéből adódóan jellegzetes centralizált és geometrikus rendet valósítottak meg. Fontos megjegyezni, hogy a középkori nőtt városok szövevényes utcái után e sugaras rendszerek is a védelmi szempontokat tartották még a legfontosabbnak, csak a haditechnika változott meg: a kézitusa helyett az ágyúk kora érkezett el, s az ellenségnek nem a városi labirintus csapdákkal teli hálózata állta útját, hanem sok-méteres vastagságú bástyafalak. A korszakból ismert egy terv, mely Richelieu bíboros, mint alapító (1634), és Jacques Lemercier, mint építész nevéhez fűződik, ahol a főtér mellett megjelenik egy fedett piaccsarnok. Ugyan a klimatikus viszonyoknak megfelelően a középkorban is épültek fedett, faszerkezetű fél-külső terek a kényelmesebb vásárlás, meg az áru védelmében, de én már itt a korai 17. sz.-ban érzem a reprezentációra törekvést, mely a vásárlás és társadalmi érintkezés bonyolult világának kíván differenciáltabb teret kialakítani.

Az építészet funkcionális palettájának ugrásszerű gazdagodását a 19. sz. folyamán érzékeljük. Ez nem csak a kereskedelmi létesítmények számának, de típusainak sokasodását is jelentette. Egy új forma a –rendszerint- üvegtetővel fedett bevásárló utca, első példányai Franciaországban és Angliában épültek meg. A párizsi Passage des Panoramas, vagy a londoni Burlington Arcade indították el a típus fejlődését. Lényegében a városi tér, az utca beköltözött az épületbe. Az áttetsző térlefedéstől eltekintve ezek a belső homlokzatok úgy is viselkednek, mintha külső „rendes” homlokzatok lennének. A korszak, tehát, a kereskedelmi épületek területén drámai változást hozott. Az iparcikkek kereskedelme kezd a külső térből a megközelíthetőség tekintetében is a belső térbe vonulni. Noha a fedett utca homlokzata homlokzat marad, védettsége miatt lehetőséget nyújt arra, hogy egyre inkább a nemesebb, drágább, de sérülékenyebb anyagokat is használják.

5. ábra A Galerie D'Orleans belső képe (1829)

A klasszicizmustól az eklektikáig terjedő időszakban a jellemző változás a méretek óriásivá növekedése, mely elsősorban a magassági értelemben drámai. (Ez, egyéb iránt, a városi külső terek tekintetében is így van.) A monumentalitás és elegancia együtt nyilvánvalóan a születőben lévő fogyasztói társadalom presztízs-építészetét jelzik. A növekvő fesztávolságot egyre attraktívabb vasszerkezettel hidalják át. A korszak vége felé az egyre nagyobb „hasznos” alapterület érdekében ez a reprezentatív utca nagy belső udvarrá zsugorodik, de térarányai még így is emlékeztetnek az előzményekre. Közvetlenül a napóleoni idők után épül meg a Galerie d’Orleans Párizsban Charles Percier és Perre-Francois-Léonard Fontaine tervei nyomán. Majd Hamburgban, Brüsszelben, Moszkvában, Milánóban, Nápolyban és Berlinben is épülnek, immár többszintes belső utcák. A tengerentúlon is akadnak társaik: a Nagy Tavak partján Cleveland Arcade a műfaj képviselője. A mai áruházakhoz leginkább hasonlatos épület, a párizsi Bon Marché áruház, mely a közép-udvaros, egy-légterű, nagy födém felülettel rendelkező általános típus megteremtője.

6. ábra A Bon Marché metszete

Érdemes megemlékezni arról, hogy a kereskedelmi létesítmények kínálatának további gazdagodását jelzik a tőzsde épületek, mely funkcionálisan elkülönülve, reprezentatív épületben újra behozták a városba a nagy tömegű áruk adás-vételét.

A kor másik emblematikus épülettípusa a vasúti pályaudvar hatalmas fesztávolságú csarnokaival. Ezekkel, egyébiránt, az ipari forma és a mérnöki létesítmények végleg polgárjogot nyertek az építészet „arisztokratikusabb” szféráiban. Ezek a szerkezetek szolgálnak mintaként a kereskedelem kevésbé arisztokratikus helyszínének, a klasszikus élelmiszer-piacnak a befogadására. Tehát az iparcikkekkel párhuzamosan, néhány évtized késéssel a kereskedelem ezen ága is megérkezik az interieur-be, igaz sokkal nyersebb, szikárabb körülmények közé…

7. ábra A Fővám téri csarnok metszete

Napjaink hatalmas bevásárló központjainak a családfája, tehát igen messzire nyújtózkodik vissza. A piacok, vásárcsarnokok arculata igényesen formált városi léptékű együtteseket hozott létre. Megalkotásuk mindig hordozott jelkép-szerű elemeket. Jellemzi az elődök szinte mindegyikét a kereskedelmi feladatok ellátása mellett a városi tér, utca, sétány köznapi társadalmi érintkezésben betöltött szerepe is. A terek méretezésénél erre a feladatra is tekintettel voltak. Ahol, mint egy parkban, jó lehetett csak úgy leülni, szemlélődni, beszélgetni. A jelenkori módosulatok talán túlságosan összpontosítanak a marketing szempontok megvalósítására, s nem hagynak helyet a kereskedelmen és szolgáltatásokon kívüli másodlagos emberi szükségletek számára. Persze, lehet, hogy nekünk, magunknak sincs időnk ezekre a kulturális érintkezési formákra. Beszélgetéseink is célszerűek, sokkal inkább megbeszélések, mint csevegés, pusztán azon célból, hogy ápoljuk a kapcsolatainkat egymással. Ebben a világban teljesen célszerűnek tűnik, hogy a gyorséttermek és raktáráruházak közé a játszóterek helyett gyermekmegőrző, átmeneti óvodák ékelődnek, hiszen a szűkre mért időben a gyerek csak „útban van”…

Daragó László