Termeszetiviszonyok

A természeti viszonyok vizsgálata új területe a magyarországi középkor-kutatásnak. Megszületését egyrészt az újabb kutatási eszközök térhódításának, másrészt annak az igénynek köszönheti, amely mind több, eddig figyelmen kívül hagyott adat felhasználásával kívánja a korabeli életkörülmények a valóságoshoz közelítő képét megrajzolni. Ennek a kutatási iránynak külön értelmet adhat az a tény, hogy korabeli források szerint a középkori Európa egyik természeti paradicsoma éppen a Kárpát-medence volt.

Számos középkori útleírás ámulattal szól hazánk természeti adottságairól, s a legtöbb európai országban tapasztaltnál jóval kedvezőbb életkörülményeiről. E források a szemtanú hitelességével számolnak be az itteni kövér termőföldekről, hatalmas, vadakban gazdag erdőkkel borított, s mélyükben mesés kincseket rejtő hegységekről, s halakban bővelkedő vizekről. Még a magyarok iránt érzett ellenszenvét nyíltan bevalló német püspök, Freisingi Ottó sem tudott szabadulni azoktól az élményektől, melyeket 1147-ben, a második keresztes hadjárat alkalmával Magyarországon járva szerzett. Az I. Frigyes császár tettei című könyvének Magyarországot és a magyarok szokásait bemutató fejezetében az alábbiakat olvashatjuk:

„Ezt a régtől Pannoniának nevezett tartományt, mivel köröskörül erdőségek és hegyek […] övezik, amelynek belseje a róna tágas síksága, és amely a folyók és folyamok futásától ékes, a különböző fajú vadakban dús erdőkben bővelkedik, oly gazdagnak ismerik természettől fogva virágzó szépségeés földjeinek termékenysége miatt, hogy szinte Isten paradicsomának, vagy a hírneves Egyiptomnak látják.”

Majd eképp sóhajt fel kevéssel alább, mielőtt bárki is az elfogultság bélyegét süthetné rá:

„…joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek.”[2]

Hasonló elragadtatottsággal számolt be 1308 elején szerzett magyarországi tapasztalatairól egy ismeretlen nevű, talán francia származású dominikánus szerzetes. A közép-európai régió földrajzi és történelmi ismertetése során hazánkról a következőket írta:

„Földje legeltetésre alkalmas, és rendkívül gazdag gabonában, borban, húsféleségekben, aranyban és ezüstben; a halak bőségében viszont csaknem felülmúlja az összes országot […]; földje általában véve sík, apró dombokkal tarkítva, de helyenként igen magas hegyei vannak; az erdélyi területeken óriásiak a sóhegyek, és ezekből úgy vájják a sót, mint a követ, és elszállítják az egész országba és az összes környező országokba.”[3]

Lelkesültség helyett egyértelmű és gyakorlatias fogalmazás jellemzi az akkori művelt világ jó részét bebarangoló granadai származású arab utazó, Abu-Hámid al-Garnáti leírását. 1150 és 53 között három esztendőt töltött Magyarországon, s az itt szerzett tapasztalatait az alábbiakban foglalta össze a Nyugat országai néhány csodájáról szóló világos beszámoló című művében:

„Magyarország egyike azon országoknak, ahol a legkönnyebb és legjobb az élet.”[4]

A fönt idézett források által ábrázolt kép mennyiben tükrözi a középkori Kárpát-medence valóságos állapotát? Csupán az adott időszak jellemzőit írják le, vagy ez a kép kiterjeszthető a középkor teljes időszakára? Egyátalán, lehet-e rekonstruálni a korabeli környezeti adottságokat, s ha igen, milyen módszert kell ehhez választani? Ezekre a kérdésekre kíván tanulmányunk választ adni.

A középkori Kárpát-medence valóságos természeti viszonyainak feltárása korántsem tekinthető egyszerű feladatnak. Teljességgel hiányoznak azok a közvetlen források, amelyek a korabeli táj tudományos alaposságú leírását megőrizték volna. Maradnak tehát azok az adatok, amelyek segítségével közvetett módon juthatunk a minket érdeklő információk birtokába. Monostorok alapítására, birtokaira vonatkozó oklevelek, határbejárások jegyzőkönyvei, birtokadományozási és örökösödési ügyek iratai felvillantják előttünk a természeti viszonyok korabeli állapotát. Ezt a képet kiegészítik a gazdálkodásra, kereskedelemre vonatkozó források, adólajstromok, vásár- és vámtarifák, kereskedelmi szerződések. Ezekből az adatokból már nemcsak a környezet állapotára, hanem annak megváltozására, az ember általi átalakítására, a táj eltartó képességére, s ezáltal magára a népességre is következtethetünk. A régészek által feltárt települések, sírok is számos információval szolgálhatnak, a halott mellé helyezett állati és növényi maradványok utalhatnak a korabeli környezeti adottságokra. Bár azt fontos megjegyezni, hogy a sírokban elhelyezett állatcsontok inkább a hiedelemvilággal, semmint a korabeli állatvilág valódi összetételével állnak kapcsolatban. A történettudomány és a régészet ezen, klasszikusnak tekinthető módszerei azonban nem szolgáltatnak kellő mennyiségű adatot a természeti viszonyok pontos feltárásához. Leginkább azért, mert pillanatképet villantanak fel, következtetéseik csupán a forrás keletkezési helyére és idejére érvényesek, nem terjeszthetők ki egész korszakokra, nagyobb területekre, országokra. Különösen igaz ez a Kárpát-medencére, ahol ezek a források meglehetősen csekély számban, viszont időben és térben meglehetősen rendezetlen eloszlásban állnak rendelkezésünkre.

A korabeli természeti környezet pontosabb megismeréséhez új tudományos eredmények alkalmazása vezetett el. Néhány évtizede merőben új tudományágak segítségül hívásával olyan adatforrások és összefüggések feltárására nyílott lehetőség, amelyek a korábbi időszak kutatói számára elérhetetlenek, sőt elképzelhetetlenek voltak. Ezen új módszerek közös kiindulási alapja a bizonyítás megfordításán alapult. Ha nem áll rendelkezésünkre elegendő adat a korabeli természeti környezetre vonatkozóan, akkor keressünk olyan tényezőket, amelyek összefüggenek vele -befolyásolják azt, vagy éppen függenek tőle-, tárjuk fel azokat, s az így nyert adatokból következtessünk a környezeti viszonyok állapotára. Ennek kapcsán került előtérbe az éghajlat, a vízrajz és a természetes növénytakaró vizsgálata, mint olyan tényezőké, amelyek a természeti viszonyok alakítására döntő hatással vannak.

Kezdjük először is a természeti környezetre ható -embertől független- tényezők közül az éghajlattal. Ezzel kapcsolatban azonban elsőként azt kell tisztázni, hogy a korabeli időjárásra vonatkozóan milyen adatokkal rendelkezünk.

Közvetlen módon sajnos nagyon kevés adathoz juthatunk, hiszen korabeli időjárás-jelentések az általunk vizsgált időszakból nem maradtak fönn. Időjárási megfigyeléseket tartalmazó feljegyzések természetesen korszakunkból is ismertek, adataik azonban egyediek, időben és térben igen elszórtak, az időjárás változásának tendenciája csupán ezen forrásokból nem állapítható meg. A kifejezetten az időjárásra, pontosabban annak változására összpontosító, rendszeres megfigyelési eredményeket tartalmazó adatsorok pedig későbbről, csupán a XVII. század közepétől állnak rendelkezésünkre. Ezek közül Mauritius Knauer bencés szerzetes 1652 és 58 között készített feljegyzése a legkorábbi.[5]

Az írott forrásokat, illetve képi ábrázolásokat kiegészíthetik, pontosíthatják, értelmezhetik más eredetű, az időjárási állapotokat közvetett módon rögzítő adatok. Az Alpok gleccserei, Grönland évezredes jégmezői magukba zárták a korabeli levegő molekuláit. Ezek elemzése sok, az éghajlat változásával kapcsolatos kérdésre ad választ. Az oxigén 18-as számú izotópjának aránya, előfordulásának változása más rétegekéhez képest egyértelmű kapcsolatban áll az akkori naptevékenységgel, az akkor uralkodó hőmérséklettel.[6] A légbuborékok fizikai és kémiai összetétele utal a légállapotokra, kimutathatók belőle a légköri szennyeződések, például vulkán-kitörés, fokozott bányászati, ipari tevékenység hatása is.[7] A gleccserek kiterjedése, visszahúzódása vagy előretörése szintén a korabeli éghajlat függvénye, így utalhat annak esetleges változására.[8] Ugyancsak jó támpontot adhat az éghajlat változásának kutatói számára a fák évgyűrűinek vizsgálata, a dendrokronológia, hiszen az évgyűrűk vastagságát, sűrűségét -az állandónak tekinthető talajadottságok mellett- leginkább az időjárás: a csapadék mennyisége, valamint a hőmérséklet határozza meg.[9]

Szintén a vizsgált korszak időjárására világítanak rá közvetve az adott területen egykor élt növények és állatok maradványai. A szemétgödrök, szerves hulladékkal feltöltött kutak, üregek, korábbi kultúrrétegek fontos leletei az állatcsontok, a növényi magvak, valamint a virágok pora.[10] Ezek komplex vizsgálata nemcsak az éghajlat esetleges változására deríthet fényt, hanem a korabeli életkörülményekre, a gazdálkodási és táplálkozási szokásokra is.

Ezen eljárások alkalmazhatóságát azonban nagymértékben megnehezíti a kalibrálás problémája, a minta korának pontos meghatározása. Ehhez gyakran olyan egyéb speciális eljárások -például a radiokarbonos kormeghatározás- szükségesek, melyek szintén számos hibalehetőséget rejtenek magukban.[11]

Az ismertetett módszerek segítségével a középkori Kárpát-medence éghajlatának főbb vonásai az alábbiakban foglalhatók össze:

A grönlandi jégpáncél légzárványaiban megőrzött levegő kémiai elemzésének tanúsága szerint az utolsó jégkorszakot követően területünkön -Európa többi részéhez hasonlóan- kiegyenlített, nagy változásoktól mentes éghajlat uralkodott.[12] Ezt az időjárási szempontból békésnek tekinthető időszakot az i.e. 8. évezred végén egy melegebb és jóval szárazabb periódus követte. Ennek következtében hazánk területén nagyjából 7000 és 5500 között az Alföld mai képéhez sokban hasonlító valódi füves puszták alakultak ki, olyan növények virágporát hátrahagyva, melyek napjainkban csak meleg sztyeppvidékeken fordulnak elő.[13] Az i.e. 1. évezred elején az éghajlat enyhébbé és csapadékosabbá vált, s ez határozta meg Európa egészének időjárását közel ezer éven át. Számos kutató ennek a kedvező klímának tudja be a klasszikus görög városállamok felvirágzását,[14] de erre az időszakra tehető a földrész jó részét a korai középkorban beborító erdőségek kialakulása is.

A Kárpát-medence területén az i.sz. 1. század végén a korábbinál melegebb és szárazabb, nagyjából a mai észak-olaszországiéval megegyező időjárás köszöntött be. Ezt támasztja alá római kori tölgyfa maradványok rendkívül sűrű évgyűrű-szerkezete, mediterrán jellegű növények (füge, kajszi, barack, szilva, körte) bizonyított előfordulása, a szőlő magas, lugasos művelésének számos képi ábrázolása egyaránt. A lakóházak építésénél Pannonia-szerte alkalmazott nyitott belső udvar is csak e klíma-optimummal magyarázható.[15] A szárazabb éghajlatra utalnak a folyók, tavak alacsonyabb vízállására vonatkozó adatok is. Másképp nehezen értelmezhető a már víz alatt álló limes-erődítmények, hidak, illetve a Fertő tóból előkerült sírok és épületmaradványok jelenlegi helyzete.[16]

Ez a száraz periódus, mely a Kárpát-medencén kívül leginkább Kelet-Európát és Belső-Ázsiát súlytotta, a 4. században érte el csúcspontját. Utóbbi terület kiszáradása és részleges elnéptelenedése miatt még a Nagy Selyemút is bezárult. Több kutató feltételezése szerint ez, a Belső-Ázsia éghajlatában bekövetkezett kedvezőtlen fordulat indította meg a népvándorlás több évszázados folyamatát azzal, hogy az itt élő pásztornépek területeik kiszáradása miatt -állataikat követve- fokozatosan nyugatra húzódtak.[17]

A Földközi tenger környékét a 7-8. században ismét szárazság pusztította, ami arra késztette Dél-Itália és Görögország lakóit, hogy a belső területekről a tengerpartra vándoroljanak.

A felmelegedés Európa északi részére is átterjedt. Az Északi sark jégtakarója visszahúzódott, a tengeri viharok megszelidültek. A jégbe zárt korabeli levegő kémiai elemzése, az árpa izlandi és észak-norvégiai termesztésére vonatkozó régészeti és levéltári adatok, valamint az Izland korai történetét elbeszélő Landnámabók című könyv alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Észak-Európában a 8. század végétől a 12. század végéig mind a levegő, mind a tengervíz hőmérséklete 3-4 fokkal melegebb volt a mainál. Ez a kedvező időjárás tette lehetővé a viking kirajzást, előbb Izland, majd Grönland, később pedig az észak-amerikai kolónia, Vinland benépesítését, az Északi-tenger felfedezését egészen a Spitzbergákig és Novaja Zemljáig.[18]

A Kárpát-medence területén a felmelegedést a 8. században átmenetileg egy hidegebb periódus váltotta fel, majd a 9. századtól Európa-szerte ismét melegebbre fordult az idő. Ez a „klíma-optimum” a mainál mintegy 1°C-kal magasabb átlaghőmérséklettel, s ami ennél is fontosabb, a korábbinál jelentősebb mennyiségű csapadékkal járt.[19] Miután ez a kedvező időjárás Európában egybeesett az ún. középkori mezőgazdasági forradalommal, új termelési módszerek bevezetésével, s ebből következően a termésmennyiség ugrásszerű növekedésével, ez az időszak tekinthető a középkor virágkorának.

Ez a kedvező időjárás Európában a 13. század második feléig tartott. Az éghajlat romlását először Grönlandon érzékelték, még a 12-13. század fordulóján,[20] de legkésőbb a 13. század első felében már a Kárpát-medencében is érezhető volt a hatása. Az éghajlat kontinentálissá, azaz hűvösebbé és szárazabbá vált.[21] Ennek a változásnak legszembetűnőbb jele 1241/42 tele volt, amikor is a kemény hidegben a Duna befagyott, s a tatárok ezen az alkalmi természetes hídon átkelve jutottak át a Dunántúlra. A tengeri jég délebbre terjedve egyre gyakrabban zárta el az északi kereskedelmi útvonalakat, a viharok és tengerárak az Északi-tenger déli partvidékén mind sűrűbben pusztítottak. A szökőárak a 13. és 15. században a becslések szerint több mint 500 ezer emberéletet követeltek, s a történeti korok legpusztítóbb tengerárjának 1570. november 1-jén legalább 400 ezer áldozata volt Franciaországtól a német partvidékig.[22] A Kárpát-medence szárazabbá váló éghajlatától eltérően Nyugat-Európát a 14. század első felében igen hűvös és csapadékos időjárás súlytotta. 1313 és 1321 közötti időszak szakadatlan esőzései országrésznyi területeket változtattak mocsárrá, ahol sem szántani, sem vetni, sem aratni nem lehetett. Ennek következtében Nyugat-Európa teljes területén, különösen Franciaországban és Angliában szörnyű éhínségek pusztítottak, amely több országban a kannibalizmusig fokozódott.[23] Európa e részének gazdálkodási és táplálkozási szokásai ugyanis ekkorra -a kereszténység által közvetített mediterrán eredetű eszményképek következtében- átalakultak, a hús korábbi túlsúlya megszűnt, helyét a gabonafélék vették át.[24] Ez az elsősorban ideológiai gyökerű változás, melynek következtében a lakosság ellátásáról szinte kizárólag a növénytermesztés gondoskodott, a társadalmat kiszolgáltatottá tette a természeti körülmények változásával szemben.

Átmeneti enyhülés után Európában a 16. század végén a hőmérséklet ismét csökkenni kezdett, s ez a „kis jégkorszaknak” is nevezett időszak -néhány melegebb periódussal váltakozva- egészen a 19. század közepéig tartott. Ekkoriban az éghajlat a mainál mintegy 1,5 °C-kal hűvösebb s közel 20 %-kal csapadékosabb volt. A Kárpát-medencében a tartós lehűlés az 1550-es években kezdődött, s mélypontja az 1595-1602 közötti esztendőkben volt, amikor a Duna többször is befagyott (1594/95, 1601/02, 1607/08).[25] Ez a szokatlanul hűvös periódus éppen egybeesett a tizenötéves háborúval, éppúgy, mint a 13. századi klíma-minimum (1241/42 tele) a tatárjárással.

Az emberi életkörülményeket a természeti tényezők közül az éghajlat mellett leginkább a vízrajz, pontosabban annak változása határozza meg. A Kárpát-medence története e tekintetben pedig akár iskolapélda is lehetne.

A honfoglalás korában hazánk területének vízrajzi képe a maitól teljesen eltérő volt. A Nagyalföld jelentős részét időszakosan, vagy az év egészében víz borította. Különösen igaz ez a Tiszántúlra, ahol a 19. századi ármentesítést megelőzően a Tisza, a Túr, a Körösök és a Berettyó megyényi vizivilágokat táplált. Legnevezetesebb ezek közül az utóbbiak által táplált Nagy Sárrét, melyet Anonymus Lutum Zerep-nek, azaz Szerep-sár-nak nevezett.[26] Ezek a mocsaras területek, melyeket gyakran a sár, rét névvel is illettek, a közhiedelemmel ellentétben nem voltak haszontalan és lakatlan vidékek. Gazdag növény- és állatviláguk kiváló életlehetőségeket biztosított lakói számára. Védettségük, nehéz megközelíthetőségük miatt a gazdálkodás, az életmód és a településrendszer archaikus formái itt könnyeben őrződhettek meg, mint másutt.

A honfoglaló magyarság erősen kötődött a vízhez, téli szállásait szinte mindig folyópartokra települtek, így a vízrajznak a korabeli településrendszer kialakításában is szerep jutott. Az igazi nomád népek megvetették a halászatot, a magyarok ezzel szemben minden bizonnyal éltek ezzel az élelemszerzési lehetőséggel. A középkori folyóink messzi földön híresek voltak halgazdagságukról. Olyan halóriásoknak is bővében voltak, mint a tokhal és a legendás viza.

A halászat különösen a böjti tilalmak miatt kap értelmet a középkori Magyarországon. Mivel a halak szállítása legföljebb sózott formájukban oldható meg, ezért a folyóparti városok piacainak kivételével, elsősorban a patakok vizének felduzzasztásával létrehozott mesterséges tavakban tenyésztett halak fogyasztásával számolhatunk. Szinte nem volt olyan magyarországi bencés, ciszterci vagy pálos monostor, ahol ne lettek volna ilyen halastavak. Ezek még olyan extrém helyeken is megtalálhatók, mint a domboldalba mélyülő platóra épített pálos kolostot Pilisszentlélek határába.

A vizek egyben közlekedési, kereskedelmi utak is voltak. A rossz minőségű szárazföldi utak csak kis terjedelmű áru szállítását tették lehetővé. A középkor korai időszakának szárazföldi kereskedője maga szállította az áruját gyalogosan, esetleg lóháton. A szekerek használata csak a 12. századtól terjedt el. Nagy mennyiségű áru szállítása csak vízi úton volt lehetséges, ez alól csak a lábon hajtott vágóállat jelentett kivételt. Bort ugyan hordószám szekereken is szállítottak, az állandó rázkódást és hőmérséklet-változást a legtöbb bor nem bírta ki, így a borkereskedelem legföbb útvonalai is a folyók voltak.

A víz sokcélú hasznosítására idézzük fel a Clairvaux-i ciszterci monostor leírását.[27] Ebben azt olvashatjuk, hogy a völgyben futó patak vize előbb a gyümölcsösbe és a kertbe folyik, ahol a parcellák közötti öntözőcsatornákat táplálja. Innen a felduzzasztott halastóba jut, mely egyszerre szolgálja atápálkozást és a szerzetesek „rekreációját”. A veteményes kert öntözővizét is e tóból nyerik. A monostorba érve a víz először a malom kerekét forgatja meg, majd a ványolómalomba kerül, innen a cserzőműhelyhez folyik, majd a latrinák szennyét tisztítja le.

1. ábra Vízzel borított területek a mai Magyarország középkori területén[28]

Az utolsó jégkorszak utáni Európa -s vele együtt a Kárpát-medence- természetes növénytakaróját elsősorban az erdő, az itt élő lakosság életkörülményeit pedig az erdőhöz fűződő viszonya határozta meg.

A Földközi tenger környékén, döntően a száraz éghajlat és a rossz minőségű termőföld következtében ritkás, ún. mediterrán erdők voltak. Pusztításuk már az ókorban megkezdődött, hiszen a klasszikus görög és római kultúra alapvető nyersanyaga a fa volt. Fát használtak a főzéshez, a fűtéshez és az építkezésekhez, de a legfőbb fogyasztók a hajóépítő műhelyek voltak. Az alapvetően növénytermesztésen és juhtenyésztésen alapuló mezőgazdaság, melynek elsődleges feladata a városi lakosság ellátása volt, mind nagyobb területeket hódított el az erdők rovására. Kiterjedt erdőfoltok csak ott maradhattak fenn, ahol a silány talaj művelésre alkalmatlannak bizonyult. Az erdők védelme ekkoriban fel sem merült, hiszen a Földközi-tenger medencéjében megszületett kultúrák alapvetően a városhoz, és annak megművelt környezetéhez kötődtek, az erdőben legfeljebb a civilizáció ellentétét, a megzabolázandó vad természetet látták.[29] E folyamatok eredményeképpen a Balkán-félsziget sűrűn lakott és intenzíven művelt területeiről már az ókor végére gyakorlatilag eltűntek az erdők.[30]

Az Alpok gerincétől északra fekvő területek nagy részét a ritkás mediterrán erdőkkel szemben hatalmas kiterjedésű, zömében sűrű lomboserdők borították. Az itt élő népek, minthogy a sűrű rengetegek adtak az életüknek keretet, használták és tisztelték az erdőt, benne nem elhárítandó akadályt, hanem hasznosítható teret láttak. Magának az erdőnek a kiterjedését sem elvont mértékegységgel fejezték ki, hanem az adott területen felhízlalható sertések számával.[31]A tisztásokon, írtásokon a fák hamujával följavított földben növényeket termesztettek, az erdő peremén állataikat legeltették, a belsőbb részeken méheket tartottak, gyümölcsöt, gombát gyűjtöttek, vadakra vadásztak. Építő- és tüzelőanyagot, gyógyító szereket is az erdőből nyertek, s ha kellett, menedékhelyül is szolgált. Azokat a sötét és áthatolhatatlan rengetegeket pedig, amelyekbe maguk már nem merészkedtek, szellemlényekkel, a mesék világának mítikus szereplőivel népesítették be. Számos történész ezért Nyugat-Európa történelmének ezt az időszakát találóan az erdő civilizációjának nevezi.[32] Ennek a rendkívül gazdag kultúrának elsősorban a kereszténység megjelenése és a mezőgazdaság rohamos térhódítása vetett véget.

A Kárpát-medence növényföldrajzi képét a honfoglalás korában alapvetően a lösz- és erdőspuszták, valamint a dombvidékeken az összefüggő erdők, zárt tölgyesek, bükkösök határozták meg. A Nagyalföld szinte teljes területére a lösz- és az erdőspuszta volt jellemző. E jellegzetes, az orosz sztyeppzónával rokon övezetek átmenetet képeztek a fátlan füves puszták és a zárt erdőzónák között.[33] Nyitott, ligetes, vadászterületekben és legelőkben gazdag sztyepp- és tölgyeserdő foltokból álltak, hatalmas kiterjedésű árterekkel, lápokkal tarkítva. A folyópartokat ártéri erdők szegélyezték, a tartósan vizes területeket ligeterdők töltötték ki.

2. ábra Frigyes császár kereszes serege élén átvonul Magyarországon[34]

Az erdőspusztaöv felett, a dombvidékeken és a középhegységekben zárt tölgyesek alakultak ki, ezek fölött, nagyjából 600 méteres magasságban a bükköserdők zónája telepedett meg. A mai Magyarországnak a lombos erdők övébe eső területének több mint felét az első ezredfordulón erdő borította,[35] a mai ország teljes területére vetítve pedig a korabeli erdősültség közel 60 %-os volt.[36] Amennyiben figyelembe vesszük a Kárpátok erdőrengetegét is, ez az arány még nagyobb lehetett. Nem a képzelet szüleménye tehát az I. (Rőtszakállú) Frigyes német császár által vezetett keresztes sereg magyarországi átvonulását megörökítő miniatúra, amelyen jól látható, hogy a katonák csupán erdőírtással tudtak utat nyitni maguknak.

Természetesen a Kárpát-medence területén sem maradtak érintetlenül ezek a hatalmas kiterjedésű erdőségek. Pusztulásuk már jóval a magyarok megjelenése előtt megkezdődött. A természeti körülmények rosszabbra fordulása, elsősorban az i.sz. 1-2. század mind szárazabbá váló éghajlata nem kedvezett a korabeli erdőségeknek. A pannoniai római kori tölgyfamaradványok évgyűrűinek szerkezetében megfigyelhető sűrűsödés egyértelműen ezt támasztja alá.[37] Az erdők területének csökkenése ennek ellenére nem az időjárás kedvezőtlen megváltozásával, hanem a tudatos erdőírtással függött össze. Ennek hátterében azonban elsősorban nem a földművelés megnövekedett termőfőld-szükséglete állt. A Dunántúl, különösen a Balaton-felvidék -döntően állattenyésztéssel foglalkozó- villagazdaságainak térnyerése önmagában még nem járhatott együtt az erdők visszaszorulásával. A termőföldek területének jelentős növelését visszafogta ugyanis az a tény, hogy korabeli adatok szerint azonos nagyságú birtok gabonafélékkel bevetve feleakkora jövedelmet termelt, mint ha erdőként vagy legelőként hasznosították volna. A földterület legjövedelmezőbb hasznosítása a szőlőtermesztéssel lett volna elérhető, ez azonban a legújabb kutatási eredmények szerint nem volt jellemző művelési ág Pannoniában.[38] Az erdők római kori pusztítását inkább az építkezésekhez, illetve a lakóházak fűtésére használt faszén előállításához szükséges írdatlan famennyiség kitermelése és a fakereskedelem idézhette elő.[39] Különösen igaz lehet ez a 3-4. század lázas erődítő tevékenységére, amikor is a mind gyakoribbá váló germán betörések miatt egyre több, korábban meg nem erősített pannoniai települést -többek között a mai Szombathelyt és Sopront- kellett fallal körülvenni.[40] Ez a munka hatalmas mennyiségű faanyag kitermelését követelte meg, amit a kőfalak állványzatához használtak fel.

A római uralom lehanyatlásával ez az erdőírtási folyamat is megállt. A központi hatalom összeomlásával együtt járt a közbiztonság romlása, ami gyakorlatilag megszűntette a távolsági és a regionális kereskedelmet, ez pedig a városok legfőbb létalapjának megsemmisülését eredményezte. A gazdálkodás évszázadokon át csupán az önellátás szintjén folyt, az erdők Európa-szerte visszahódították a tőlük korábban elvett területeket.

Az erdők létét alapjaiban veszélyeztető változás akkor következett be, amikor a kereszténység átlépte az Alpok gerincét és az attól északra fekvő területeket is meghódította. Ez az alapvetően mediterrán gyökerű ideológia alapvetően az antik kultúra gazdasági, táplálkozási és erdőkezelési szokásait építette magába, s ezt kívánta meghonosítani a megtérített területeken is. Milyen konfliktus származott ebből? Az antik kultúra gazdasági életének alappillére a földművelés és a kertgazdálkodás volt. Ezek termelvényei -a búza, a szőlő és az olaj- jelentették a szinte kizárólag növényi eredetű élelmet fogyasztó lakosság legfőbb táplálékát. Ez az alapvetően növényi alapú, kenyéren és boron élő kultúra az Alpoktól északra szembe került a döntően húsevő és sörivó barbár társadalommal. A kereszténység Jézus átlényegülésével -kenyér és bor- alapvetően a mediterrán táplálkozási szokásokat erőltette rá az itt élő népekre, ami megkövetelte a mezőgazdaság gyökeres átalakítását. A búza, vagy hidegebb tájakon az árpa, esetleg a köles, illetve a szőlő termesztéséhez sok helyütt parlagföldeket kellett feltörni, illetve az erdőtől írtásföldet elhódítani. A keresztényi elveknek megfelelő gazdálkodásra történő átállás, amely az állattenyésztésről a hangsúlyt a növénytermesztésre helyezte át, s hatalmas erdőírtásokat eredményezett. A mezőgazdasági termelés korabeli színvonalán, amikor az elvetett gabonaszem legföljebb három szem terrmést hozott, hatalmas területek feltörésére volt szükség.

A 10-11. században indult meg ez a folyamat. Először a már művelés alatt álló szántóföldeket szélesítették ki az erdők rovására, majd a következő században már országrésznyi, korábban jórészt lakatlan erdőterületeket vontak művelés alá. Németország Elbán túli vidékén ebben az időszakban az erdők fele elpusztult, de Csehországban és Britanniában is nagy mértékben csökkentek az erdőborította területek.[41] A 12. század során nemcsak a már lakott területek határait tágították ki, hanem megindult a telepítés évszázados folyamata is. Nyugat-Európa népessége ekkorra elérte azt a kritikus nagyságot, amit a korabeli termelési módszerekkel még el lehetett látni. A termelés növelése csak újabb földterületek bevonásával volt lehetséges, ezt azonban jelentősen korlátozta a termények szállításának megoldatlansága. Ezért inkább a fogyasztók költöztek a távolban fekvő új területekre.

Ez az elvándorlás egyrészt csökkentette a népesedési feszültségeket a sűrűbben lakott területeken, másrészt a telepeseket egy, az egyház által megfogalmazott grandiózus vállalkozás részesévé tette. Ennek alaptézise az a mediterrán gyökerű felfogás volt, hogy a műveletlen földek feltörése, az erdők kiírtása voltaképpen nem más, mint a bűn által megrontott természet kijavítása. A „korszerű táplákozás” alapelemeinek, a búzának és a szőlőnek a vallási jelképek közé történő beemelése is ezt a törekvést szolgálta. Krisztus testének és vérének éppen e két termény végterrmékévé, kenyérré és borrá átlényegülésével az egyház egyértelműen kinyílvánította, hogy a világ megváltása csak a földművelés térhódításával következhet be.

E folyamat legfontosabb szereplői a szerzetesrendek voltak. Az első bencés monostorok, mint például Fulda ugyan nagy erdőségek szélén épültek fel, de az erdősültség képén a korabeli alapítások még nem változtattak. A 12. századra azonban megváltozott a helyzet. A ciszterci rend meszületésével az előbb említett természet-átalakító vállalkozás legodaadóbb harcosai léptek színre. Ez az ideológiai háttér fogalmazódott meg a ciszterci rend grangiáinak terjedésében és általában a munka és a természet dicsőítésében.[42]

3. ábra A Kárpát-medence és környékének potenciális növénytakarója az 1. évezred fordulója körül[43]

jelmagyarázat: 1. folyómenti fűz-nyár ligetek, magastéri szil-kőris-tölgy elegyes szálerdők, nádas mocsarak, szikesek, sziki tölgyesek, tőzeges rétlápok. 2. alföldi homokhátak pusztai gyöngyvirágos kocsányos tölgyessel, közepén nyáras borókások, pontusszubmediterrán jellegű homokpuszták, buckaközi szikesek. 3. alföldi füves löszhátak tatárjuharos-tölgyes foltokkal, törpemandulás cserjék. 4. az Alföld erdőssteppéjének részben szubmediterrán jellegű tatárjuharos-molyhos tölgyes-cseres tölgyerdeje, löszpuszta foltokkal. 5. a havasalföldi erdőssteppe tatárjuharos lösztölgyese. 6. alföldperemi mezei juharos-tölyes hűvös kontinentális jelleggel. 7. a moldvai-podóliai löszös hátság felszakadozó tatárjuharos tölgyese. 8. kelet-európai kocsányos tölgy zárt lomberdős zóna, gyertyánnal. 9. gazdag összetételű, dús füvű steppe zóna. 10. kurtafüves ürmös steppe zónája. 11. a Pannon-dombság zárt cseres-tölgyes szálerdeje. 12. közép-európai száraz tölgyes. 13. szubmediterrán molyhos tölgyes és virágos kőrises zártlombú karszterdők. 14. daciai-moesiai dombvidéki cser- és farnettó-tölgy szálerdők. 15. balkáni hegyi ezüsthársas-kocsányos tölgyesek. 16. szubmediterrán-illír molyhos tölgy-virágos kőris-komlógyertyán elegyes karszterdők, keleti gyertyánosok és bozótosodott származékai. 17. pontus-szubmediterrán elegyes karszterdők. 18. közép-európai, mélyárnyékú gyertyános-kocsánytalan tölgyes szálerdők (bükkös szigetekkel), ártérperemi gyertyános kocsányos tölgyesekkel. 19. közép- és dél-európai mélyárnyékú hegyi bükkösök, jegenyefenyős-bükkösök, délnyugaton illír, északkeleten kárpáti-erdélyi jelleggel. 20. európai magashegységi lucfenyvesek, szubalpin cirbolya fenyvesek és alhavasi-havasgyepek. 21. közép-európai savanyú talajú erdei fenyővel elegyes tölgyerdők. 22. északkelet-európai, podszol talajú, nyíreserdő erdei fenyvesk zónája, részben még tölggyel. 23. a magyar kalandozás kori sírokból előkerült tarsolylemezek lelőhelyei. 24. a Kárpátoktól keletre feltárt magyar, illetve magyar jellegű sírok és temetők.

A középkori erdő pusztulása természetesen nemcsak ideológiai okokkal magyarázható. Ebben a korban a fa jelentette gyakorlatilag az egyetlen energiaforrást. A kohászat, a fémfeldolgozás, az üvegművesség és a textilipar hatalmas mennyiségű fát igényelt. Fával fűtötték az északi tengeri sólepárlókat, a serfőzdéket, fából készített hamuzsírt használt a háztartásokon kívül a textil- és bőripar. Az építkezések során is rengeteg fát használtak fel, hiszen nemcsak a falusi, de a városi házak is zömmel fából készültek, egy-egy nagyobb templom felépítéséhez pedig egész erdők kellettek. A legtöbb fát azonban mégsem ezek az munkálatok emésztették fel, hanem a hajógyárak. Velence műhelyei pusztították el az Alpok déli oldala és Dalmácia erdőségeit, Barcelona és Genova hajói pedig a Pireneusok és a Provence-i Alpok erdőit nyelték el. E hatalmas erdőírtások együttes következménye képpen a 13. századra Európa egyre több területéről tűnt el az erdő, s pusztított az erózió.[44]

A Kárpát-medencében ez a folyamat némi időeltolódással és megszelidülten jelentkezett. Ennek elsősorban a középkor teljes időszakára érvényes alacsony népsűrűség volt az oka. A csekély számú lakosság nem igényelte a nagy területre kiterjedő intenzív művelési módszerek térhódítását.

A honfoglaló magyarság jelentős erdőírtó tevékenységéről nincsenek információink. Az általuk belakott alföldi, illetve a hegylábakra felkapaszkodó erdőspuszták kiválóan megfeleltek a félnomád, részben még szállásváltó állattenyésztéssel és a letelepült téli szállás mellett földműveléssel foglalkozó korabeli lakosságnak. A települések határában lévő legelő és erdőterületek ekkoriban a közösség osztatlan közös tulajdonában voltak, aminek emléke még századokon át megmutatkozik a forrásokban. Az országot keretező Kárpátok, valamint a belső középhegységek sűrű, a korai időszakban lakatlan erdőségei a központi hatalom megerősödésével, a királyság intézményrendszerének kiépítésével az uralkodó magántulajdonát képezték.[45] Ezeken a területeken a 12. századra önálló erdőispánságokat hoztak létre, melyek jövedelmét az ispánsági központokon keresztül a király és közvetlen környezete élte fel. A birtokadományok sorában az erdőségek álltak az első helyen, így az erdők nagy része a 13. századra egyházi és világi birtokosok kezére került, míg királyi tulajdonban maradt részek vagy beolvadtak a szomszédos vármegye területébe, vagy királyi vadászterületként működtek tovább.

Az erdőnek korabeli források három fajtáját különböztették meg: bárdos, makkos és eresztvény erdőt. Az erdő kitermelése természetesen a Kárpát-medencében is gyakorlat volt. Feltételezések szerint a Felvidéken és Erdélyben a honfoglalást követően folyt bányászat, ami esetleg nagyobb mennyiségű fa kitermelését igényelte. Ugyancsak erre az időszakra tehető a gyepűkapuk és a favázas, kazettás földvárak építése is, szintén jelentős beépített famennyiséggel.[46]

A középkor folyamán a Kárpát-medence addig lakatlan területei is benépesültek, részben külföldi telepesekkel betelepítésével (németek, kunok, jászok), részben betelepüléssel (románok), részben a belső migráció következtében. Ezeken a területeken ugyanolyan kolóniák, írtástelepülések jöttek létre, mint Európa más részein. Ezen folyamat fontos szereplője volt Magyarországon is a ciszterci rend, amely, a 12-13. század fordulóján szinte kizárólag a korábbi erdőborította, lakatlan területeken épített magának monostort.

Ezen folyamatok ellenére a Kárpát-medence erdői átvészelték a középkor századait. Végső pusztulásukat egyrészt a 16. század közepén beköszöntő „kis jégkorszak” következtében fellépő fokozott tüzifa-igényhez, másrészt a török magyarországi tartózkodásához, az erődök és egyéb védművek építéséhez, illetve a stratégiai célú erdőírtásokhoz köthetjük.

4. ábra Aratás[47]

A Kárpát-medence kultúrtájjá vált, természeti képét, különösen a késői középkorban tehát már nemcsak az erdőségek, hanem a művelt szántóföldek is meghatározták. De valyon mit és hogyan termeltek? Erre birtokjegyzékek, határbejárások jegyzőkönyvei, vásár- és vámtarifák, kereskedelmi szerződések feljegyzései adhatnak választ. A szemétgödrök, feltöltött kutak által megőrzött növényi maradványok, magok, pollenszemcsék segítenek a korabeli növényfajták meghatározásában, a gazdasági eszközök, munkafolyamatok képi ábrázolása pedig az akkori módszerek feltárását teszi könnyebbé.

A honfoglaló magyarság rendelkezett földművelési ismeretekkel. Műveltsége e téren -a török és keleti –szláv jövevényszavak alapján- egy szinten állhatott a helyben talált népességével.[48] A helyitől eltérő, taligával, szarvval, csoroszlyával rendelkező talpasekét és speciális kaszát használtak, a rögzített helyű településeken (téli szállásokon) vad talajváltó gazdálkodást folytattak. Ez a módszer, amely azon alapult, hogy a határban a földeket addig művelték, amíg ki nem merültek, a 11-12 századig volt használatban. Ezt követte a szabályozott talajváltó parlagrendszer, aminek a rögzített faluhatár művelésre kijelölt részének váltakozó művelése és pihentetése volt a lényege. A váltás időtartama 2 és 8 év között változott.[49] Mindkét eljárás esetén a kimerült földdarabot nagyszámú állatállományukkal legeltették és trágyáztatták, ami Európa többi részén ebben a korban nem volt szokásban.

A 13. század közepén a búza és a rozs terméshozama négyszeres, az árpa, a zab és a köles esetében két-háromszoros volt. Ugyanekkor a jóval fejlettebb Angliában a tiszta búza hozama ötszörös, a zabé négyszeres volt.[50] Ez nagyjából megfelel a középkor termelékenységi küszöbének, hiszen a legfejlettebb régiók sem voltak képesek ennél jóval nagyobb hozamot elérni, egészen a 18. századig.

Az európai agrárforradalom vívmányai döntően a szerzetesek és a nyugati telepesek közvetítésével érkeztek Magyarországra. Ennek a forradalomnak egyik legfontosabb vívmánya a fordítóeke, különösen kerülő altípusának elterjedése volt.[51] Magyarországon ennek elterjedését nagymértékben korlátozta, hogy nagy vonóerőt igényelt, legalább 6-8, nemritkán 12 ökröt kellett eléfogni,erre pedig a kis lélekszámú falvakban elvétve volt lehetőség.

A 14. századtól, főleg az egyházi birtokokon és az ország fejlettebb, nyugati részén jelent meg a nyomásos gazdálkodás. Előbb a kettős nyomás, ahol a szántót és a legelőt, illetve az őszi és a tavaszi szántót, majd a hármas nyomás, ahol az őszi és tavaszi szántót, valamint a klegelőt váltogatják.[52] Ennek a gazdálkodási módnak alapfeltétele a kialakult faluközösség és telekrendszer, és a nagyobb számú falusi lakosság volt. Európában ezt a módszert már a 8. században ismerték, késői magyarországi megjelenését a hosszú ideig rendezetlen telekrendszerrel magyarázhatjuk, illetve az alacsony népsűrűséggel, ami egyszerűen nem tette szükségessé a termelékenység fokozását.

A földművelés termelvényei a középkori magyar exportáruk között jellemzően nem szerepeltek, ez alól csak a bor volt kivétel. A gabonafélék legföljebb a regionális, de leginkább a helyi piacközpontba irányuló kereskedelem szereplői voltak. Erre utal az 1288. évi esztergomi vámtarifa azon megjegyzése, amely a gabonát, búzát, árpát, zabot és sörárpát, úgy említi, mint „… amit naponta szoktak a piacra szállítani.”[53]

A középkori Kárpát-medence természeti környezetét a gabonatermesztés mellett a szőlőművelés is jelentős mértékben meghatározta. A honfoglalás előtti időszak népei közül a közvélemény általában a rómaiakat teszi meg hazánk szőlőkultúrájának megteremtőjének. Ez azonban nem igaz. A vadszőlő őshonos a Kárpát-medencében, oltás nélkül fogyasztható, minősége metszéssel javítható. A korabeli források a pannoniai bort kevésnek és rossznak mondták. Ráadásul az itáliai borkereskedelem védelmében a 3. századig tilos volt a provinciákban szőlőt telepíteni. A Szerémség kivéterlével Pannonia egyéb területén jelentős római szőlőkultúra nyomai nem igazolhatók. A provincia inkább sörivó volt, a jobb minőségű borokat inkább importálták, gyakran gabonáért cserében.[54]

A honfoglaló magyarság bolgár-török jövevényszavainak egy része a szőlőműveléssel kapcsolatos, valószínűsíthető, hogy ezen ismereteik a ligetes szőlőművelés gyakorlatából származhatnak.[55] A középkori szőlőkultúra felvirágzása döntően a sör ellenében a bor kultuszát támogató katolikus egyháznak, illetve a szerzetesi közösségeknek a nevéhez köthető. Már az első oklevelek is megemlékeznek a monostoroknak, egyházaknak jutatott szőlőkről. A borfogyasztás természetesen nem csupán a szerzetesekhez köthető, ez jellemző volt az ország minden területére és rétegére. Az ivóvíz szennyezettsége miatt gyakorlatilag csak a bor és a sör olthatta a középkori eleink szomját. A kezdeti időkben a szőlőművelés földesúri magángazdaságokban, illetve a királyi várszervezet településein folyt. Ebben döntő változást, a szerzetesek ezirányú térhódítása mellett, a tulajdonlás a 13. században megszülető új formája, a bebirtoklás (idegen birtokos szőlőtulajdonhoz juthat) és az örökbérlet óriási lendületet adott a szőlőkultúra kiterjedésének.[56] Lényegében ekkor alakultak ki azok a jelentős bortermő vidékek, amelyek a későbbi századokban is meghatározóak maradtak.

Ezek közül időben és rangsorban is a szerémi borvidék volt az első. Ez az egyetlen területe a középkori Magyarországnak, ahol a rómaiak szőlőművelésének nyomai igazolhatók. Természetesen a középkori szerémségi bornak a római előzményekhez semmi köze sincs, hiszen a szőlő, mint a legtöbb munkát igénylő növényi kultúra nem képes hatszáz esztendőt átvészelni. A szerémségi bor jó részét Esztergomon keresztül Csehországba és más irányokba, főleg vízi úton szállították. A szárazföldi szállítás nem tett jót a boroknak, a minőségüket könnyen tönkretehette.

Esztergom 1288. évi vámjegyzéke szerint a városba a Szerémség mellett Somogyból, Zalából, Sokoróról és Pestről érkezett bor.[57] A később oly nagy hírnévnek örvendő Tokaji borvidék ekkoriban kezd kialakulni, s ugyancsak erre az időszakra tehető a döntően polgári művelésű budai és soproni szőlőtermesztés megindulása is.

A Kárpát-medence középkori borkultúráját a fehérborok dominanciája jellemezte, csupán egyetlen kék szőlőfajtát ismerünk ebből a korból, a csókaszőlőt.[58]

Vörösbor előállításához speciális borkezelésre van szükség, ahhoz önmagában a kék színű bogyó nem elegedő. Ezt az eljárást, ami a must törkölyön hagyását jelentette, a középkori magyar szőlőműves nem ismerte. Az első, valóban vörösbort adó szőlőfajtát, a kadarkát a török elől hazánk területére költöző rácok honosították meg, s az ő nevükhöz köthető az új borkezelési mód elterjesztése is.[59]

5. ábra Ártéri szőlőművelés az esztergomi trónus oldallapján[60]

A piacokon a gabonafélék és a szőlő mellett természetesen más termelvények is megjelentek, ezekről egyrészt a vámjegyzékek, másrészt a szemétgödrökben megtalált magvak tudósítanak. Ezek ismeretében állítható, hogy a középkori Kárpát-medence rendelkezett mindazon növényi termékekkel, amelyeket az adott kor egyátalán ismerhetett.

A 15. század első harmadában a budai jogkönyv a szabályrendeletek között felsorolta a város piacán árusító kofákat. E szerint voltak gyümölcsös kofák, ők almát, körtét, cseresznyét, meggyet, szamócát, zöldborsót, lóbabot, bagolyborsót, dinnyét, burgonyát (?), tököt, őszibarackot, zöld diót, minenféle zöld gyümölcsö, télen borókát és aszalt gyümölcsöket kínáhattak eladásra, szőlőt azonban nem. Őket a főzelékes kofák követték a sorban: szárazborsó, bab, lencse, árpa, kender, mák, zabdara, árpadara, tönkölydara, édesköménydara, köles, cirbolyamag, szárított metélőhagyma, szárított fokhagyma és mindenfajta főzelék lehet a kosarukban. A növényes kofák zöld káposztát, hordókáposztát, petrezselymet, céklát, tököt, retket, tormát, hagymát, metélőhagymát, fokhagymát, murokrépát, spenótot és mindenfajta zöld növényt árusíthattak.[61] E lista alapján képet alkothatunk arról, hogy a középkori Magyarország milyen termékeny volt, hiszen a később elterjedt kultúrnövények, a rizs, a kukorica, a paprika és a pradicsom kivételével minden kapható volt, ami csak elképzelhető.

6. ábra Földművelés[62]

A növénytermesztés, különösen a gabonafélék termesztése, mint korábban láttuk, döntően a kereszténység által közvetített mediterrán örökségként vált uralkodóvá az állattenyésztéshez képest. Ez az átállás nem ment zökkenőmentesen. Ameddig nem sikerült kidolgozni a gabonatermesztés nagy -négy- vagy ötszörös- hozamú módszerét, addig a termelés növelésére csak a termőterületek kiterjesztésével volt lehetőség. Ezt az extenzív fejlődést azonban nagymértékben korlátozta az erdők területe, illetve a szállítás lehetetlensége. A lakosság kiszolgáltatottá vált a természet szeszélyeitől egyébként is erősen függő gabonatermésnek. Ennek következtében a történeti források a 8. és a 12. század között 29 összeurópai éhínségről számolnak be.[63] A túlzott méretű gabonafogyasztás pedig többször súlyos anyarozsmérgezés-járvánnyal járt.

A 12. századtól aztán csökken az éhínségek száma, hiszen ekkorra érnek be az agrárforradalom újításai. Ebben az időszakban került sor a kölesről és a cirokról a búzára történő végleges átállásra, valamint a trágyázás széles körű elterjedésére.

A nagy termésátlagok által megtermelt felesleg lehetővé tette nagy lélekszámú városok kialakulását, s általában a népesség jelentős növekedését. Ez a folyamat a 14. század közepéig tartott, amikor is felborult az egyébként is eléggé instabil egyensúly. Az 1313 és 1321 között beköszöntött hűvös és csapadékos idő lehetetlenné tette a gabonatermelést, az évekig szinte folyamatosan víz alatt álló földeken sem vetni, sem aratni nem lehetett. Lehetetlenné vált a kereskedelem, s különösen a városokban szörnyű éhínség pusztított, amely sok országban a kannibalizmusig fokozódott. A magas halálozás és az igavonó állatok elfogyasztása miatt Angliában egész járások néptelenedtek el, rengeteg föld még a negyvenes években is műveletlen volt. Ezt az alultáplált, kiéhezett népességet érte 1347 és 1350 között a belső-ázsiai eredetű pestis első hulláma. A 14. század végére Európa lakosságának mintegy harmada elpusztult ebben az eredendően időjárási, illetve gazdálkodási okokra visszavezethető katasztrófában.

7. ábra A pestis terjedése[64]

A korabeli Magyarország veszteségeiről pontos számadatokkal nem rendelkezünk, de azt biztosan állíthatjuk, hogy itt a pusztítás jóval kisebb mértékű volt. Ennek oka egyrészt a népsűrűség, különösen a fokozottan veszélyeztetett városlaklók számának alacsony volta, másrészt az itt élők sokkal jobb ellátása, ebből következően nagyobb ellenálló képessége. Itt ugyanis sohasem vált olyan végletessé a gabonafélék és a húsfélék, a növénytermesztés és az állattenyésztés közötti ellentét. A Kárpát-medence a középkor időszakában mindvégig elsősorban állattenyésztő terület maradt.

A Kárpát-medence természeti viszonyait az állattenyésztés legalább annyira alakította, mint a növénytermesztés.

A honfoglalás előtti időszak itt élt népei, ha elsősorban is földműveléssel foglalkoztak, mint például a gepidák, tartottak állatokat, elsősorban szarvasmarhát és sertést. A langobardok és az avarok pedig egyenesen nagyállattartó népekként ismeretesek, csekély földműveléssel. A sírokban található emberi csontok elemzése azt mutatta, hogy míg a gepida és szláv lakosság tápláléka döntően gabonafélékből állt, addig a langobardoké tejből, vajból, húsból és zsiradékfélékből.[65] Adataink vannak a kelták, és a rómaiak jelentős sertéstenyésztéséről is.[66]

A honfoglaló magyarok félnomád, szállásváltó állattartást folytattak a folyóparton megtelepült téli- és a részben még vándorló nyári szállás között. A korabeli állattartás összetételét nehéz rekonstruálni. A temetők állatcsontanyaga e tekintetben nem nyújt felvilágosítást, mert azok faj-összetétele nem a gazdaságot, hanem a hitvilágot tükrözi. Feltételezhető, hogy a nagyszámú ló és a szarvasmarha mellett a juhot tarthatták nagyobb számban, a sertések szerepe a korai időszakban alárendelt lehetett.

A közvélekedés a nomád magyar legfontosabb állatának a lovat tartja. A valóságban a lovak aránya a többi állathoz képest jelentősen csökkent a középkor folyamán, a 13. század második felében a falvak paraszti állatállományának már csak 4-5 %-át tette ki. Ugyancsak csökkent a juhtartás jelentősége, viszont a szarvasmarhák és a sertések száma egyértelmű emelkedést mutat. Mik az okai és következményei ennek a folyamatnak?

A ló elsősorban a hatalmas kiterjedésű styeppek nagyállattartó népeinek -ilyen volt a magyarság is a honfoglalás előtt- kedvelt állata. A Kárpát-medence ehhez a tartásmódhoz nem kínált kellő teret. Bár vannak utalások az istállózó tartás kezdeményeire, és a mezőgazdasági munkákban a lovak igénybevételére, ennek ellenére folyamatosan csökkent a számuk. Ennek egyik oka talán az lehetett, hogy a katolikus egyház folyamatosan tiltotta a lóhús fogyasztását. Pontosan nem ismert okokból István és Kálmán király korlátozta a lovak kivitelét az országból, néhány kutató e mögött a populáció jelentős csökkenését véli felfedezni. A lovakat, melyek a 13. századra bizonyos értelemben előkelő állattá váltak, az igásökrök kiszorították a gazdasági munkákból.

A magyarság legsokoldalúbb állata a szarvasmarha volt. A középkori Magyarországon legalább két, néhány kutató szerint három fajtájuk volt ismert. Ezek közül a legáltalánosabban elterjedt, s valószínűleg a honfoglalókkal ide érkezett fajta kifejezetten kisméretű, mintegy 1,1-1,2 méter marmagasságú, másfél-kétmázsás állatka volt.[67] E törpemarhára utalhat az 1288-ból származó esztergomi vámjegyzék, amely a hízott szarvasmarha és a sertés díjtételét azonos összegben állapította meg.[68] E mellett biztosan tenyésztettek egy jóval nagyobb szarvasmarhafajtát is, ezeknek a „nagy ökröknek” az 1356. évi vámtaksa szerint a törpe társához képest dupla a vámja.[69] A kutatók egy része ezeket a nagyobb marhákat azonosnak tartja a kunok által behozott szürkemarhákkal.[70] Zolnay László ezek mellett még megemlékezik az őstulokról is, erre irányuló okfejtése azonban visszhangtalan maradt.[71]

8. ábra Őstulok[72]

A szarvasmarhák térhódítása igénytelenségükkel, munkára bírhatóságukkal, jó takarmányozhatóságukkal, jó súlygyarapodásukkal függhet össze, illetve azzal, hogy szállításuk könnyű, saját lábon jut el a hús a mészárszékekbe. Esztergomban például a 13. század végén évente mintegy 1700 ökröt vágtak le a 15 engedélyezett mészárszékben.[73] A Dísz téri ásatások során előkerült állatcsontok elemzése azt mutatta, hogy a városban a 13. század második felében kimért állatok fele szarvasmarha volt, a többi sertés (20%), juh és kecske (15%), szárnyas és vad (15%) lehetett.[74] Erre a korra tehető a törpemarhák kipusztulása és a nagytermetű marhák térhódítása.

Az ország területéről kiáramló legfőbb exportcikk a 12. század elejétől egyértelműen az élőállat volt. Sertéseket és juhokat is találunk az elvámolt tételek között, de a külföldre kivitt állatok döntő többségét a vágómarhák tették ki. A marhakivitel legfőbb célállomása Velence és Nürnberg volt, de a középkor későbbi századaiban szinte minden szomszédos ország piacán feltűntek a hazánkból származó szarvasmarhák.

9. ábra Marhahajtás[75]

Fontos volt a szerepe hazánkban a sertéstartásnak is. A germán és kelta gazdálkodás alapja, a hitvilág egyik legfontosabb szereplője a sertés volt. A germán mitológia a földöntúli paradicsomot úgy képzelte el, hogy a harcban elesett hősök a Nagy Vadkan kifogyhatatlan húsával táplálkoznak.[76] A mediterrán kultúrák viszont nem tartották sokra, a zsidó és az iszlám vallás egyenesen tiltotta húsának fogyasztását. Rómában korlátozott volt a sertéshús fogyasztása, csak Saturnalia ünnepén áldoztak sertést.[77] Más adatok viszont arra utalnak, hogy a római hadsereg ellátása döntően a sertéstenyésztés felfuttatásával volt biztosítható, ennek nyomai Pannoniából is ismertek. Említést érdemlő volt az avarok ezirányú tevékenysége is, a nevükhöz önálló fajta, az ún. avar sertés kitenyésztése köthető.[78] Arra vonatkozóan semmilyen adattal nem rendelkezünk, hogy a honfoglaló magyarok új hazájukba sertéseket is hoztak volna. Néhány kutató ezt kétségbe vonja azzal az indokkal, hogy a sertés nem nomadizálható állat.[79] Ezzel szemben állattenyésztésünk honfoglalás előtti török jövevényszavai között szerepel a disznó és az ártány is, ami arra utal, hogy a sertéstenyésztés nem volt ismeretlen a magyarok számára.[80] Korai okleveleink nem tartalmaznak utalást a sertéstartásra, csupán az 1138. évi dömösi birtokleírásban, illetve Színes úrnő 1146. évi végrendeletében találkozunk a sertéssel, utóbbi forrásban annak kondásával is. A sertésekre vonatkozó korai említések hiánya jelezheti, hogy az államalapítást követő kezdeti időszakban elsősorban a többcélú, nomád viszonyok közepette is megélő állatok, a szarvasmarha és a juh domináltak. A települések helyének és határának rögzülése lehetővé tette e kevéssé terelhető állatok térhódítását is. Elterjedésében szerepet játszhatott szaporasága, igénytelensége, jó gyarapodása. Ezek a sertések minden bizonnyal az avar és a szláv fajták továbbtenyésztéséből származhatnak. A sertések tartásának legjellegzetesebb módja a makkoltatás volt. A hatalmas kiterjedésű tölgyesek makkján -Györffy István szavával élve- a disznó vastag „hájat lökött”.[81] Ezek a ridegen tartott sertések roppant igénytelenek és ellenállók, a mainál jóval kisebb termetű, karcsúbb állatok voltak.

A 13. századtól már önálló, sertéstartásra specializált falvakról tudunk a Zselicségben. A békési Doboz már a 11. században királyi kondások falva volt, a bihari Ártánd, Jánosd és Kölesér falvak sertéstartása is ebből az időből eredeztethető.[82]

10. ábra Makkoltatás az erdőn[83]

Utolsóként tekintsük át a Kárpát-medence középkori népességi adatait. A természeti környezet állapota, az életkörülmények minősége végülis legegyszerűbben a lakosság számából állapítható meg. A kedvező körülmények következtében a természetes szaporulat és a bevándorlás révén nő népesség, míg rossz életlehetőségek elvándorláshoz, magas halandósághoz, vagyis a népesség csökkenéséhez vezetnek. De hogyan állapítható meg a középkori lakosság száma?

Elsősorban becsléssel, mely a korabeli források kritikai elemzésén, a föld eltartóképességén, a népességfejlődés belső törvényszerűségeinek feltárásán alapulnak. E számítások alapján a középkori Kárpát-medence népességi állapota az alábbiakban foglalható össze:

A honfoglaló magyarság és az itt talált népesség számát illetően nagy a különbség a becslések eredményében. Györffy György a honfoglaló magyarságot 400 ezer főre, az itt talált népességet pedig mintegy 200 ezerre becsülte.[84] Az újabb kutatások szerint a Kárpát-medencének ennél jóval több, közel 1-1,5 millió lakosa lehetett a 9. század végén.[85] Hazánk korabeli, mintegy 330 ezer km2-nyi területét figyelembe véve ez 3-4,5 fő/km2 népsűrűséget feltételez. 1100-ra 2 , 1200-ra 2,6 , 1300-ra pedig mintegy 3 millió lakosa lehetett a Kárpát-medencének. Ez normál esetben 3,3 ezrelékes növekedést jelentene. A tatárjárás 300-400 ezres emberveszteségét és a részben ezt pótló 200 ezres bevándorlást is figyelembe véve ennél jóval magasabb, körülbelül 8 ezrelékes növekedéssel számolhatunk a 13. században. Magyarország lakossága e négy évszázad alatt csaknem megháromszorozódott, miközben Európa népessége 1050 és 1300 között duplájára, 46-ról 73 millióra nőtt. Ez a két adatsor arra utal, hogy az életkörülmények a Kárpát-medencében egyértelműen jobbak voltak a korabeli Európa legtöbb területéénél. Ugyannerre következtethetünk a 1347-49 között Európa-szerte dühöngő pestisjárvány pusztításainak elemzése során. Európa lakosságának legalább egyharmada, bizonyos becslések szerint akár 22 millió ember is elpusztulhatott. Ezt a népesség-csökkenést Európa lakossága százötven év alatt heverte ki. Ezen időszak során, mialatt Európa a korábbi népességét igyekezett pótolni, Magyarország lakossága 2,1 millió fővel gyarapodva, 5,1 millióra nőtt. Ennél beszédesebb bizonyítékot keresve sem találhatunk arra nézve, hogy a Kárpát-medence által nyújtott élet-lehetőségek kimagaslóak voltak. Ez még annak a ténynek az ismeretében is igaz, hogy a népsűrűség a középkor folyamán mindvégig az európai átlag alatt maradt. Így már érthető a a bevezetőben is idézett dominikánus szerzetes 1308-ban szinte üresnek látta az országot. Higgyünk neki, hogy ez a lakatlanság inkább a hatalmas kiterjedés, mint a lakatlanság számlájára írható:

„…és mégis mindezekkel együtt kiterjedése miatt a fent említett ország teljes pusztaságnak tűnik.”[86]

11. ábra Az éghajlat és az életkörülmények változása a középkori Európában [87]

Utunk végére értünk. Nem állítom, hogy minden tényezőt számbavettünk. Nem érintettük a bányászat, az ipar, a kereskedelem életmód-befolyásoló szerepét, s nem foglalkoztunk a települések, falvak, városok életével sem. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a természeti viszonyok és az életkörülmények közötti kapcsolat vizsgálata a középkor jobb megismeréséhez vezethet, s e téren az olvasónak legalább annyi meglepetésben volt része, mint e sorok írójának.

Rabb Péter

[1] Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építészettörténeti és Műemléki Tanszék, 1111 Budapest, Műegyetem rakpart 1-3. K II. 60. tel.: 463-1330, fax: 463-1638, email: rabbpeter@freemail.hu

[9] Grynaeus 1999. 4.o., Draskóczy 2001. 314.o.

[16] Grynaeus 1999. 4-5.o., R.Várkonyi 2001. 51.o.

[22] Rácz 1993. 75.o., Gilsenbach 1964. 49.o.

[23] Rácz 1993. 76.o., Pounds 2003. 144.o., Montanari 1999. 85.o.

[33] Járainé 1993. 68-69.,ill. 76-77.o., Keresztesi 1971. 103-106.o.

[43] Zólyomi Bálint térképe, közli: Györffy 2001. 7.o.

[77] Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám 1990. 54.o.

[87] a szerző rajza az alábbi források alapján: hőmérséklet-ingadozás, csapadék-index és tengerárak: Rácz 1993. 67-86.o.; Európa népessége: Lőrinc 1999. 11.o.; Kárpát-medence népessége: R.Várkonyi 2001. 51.o.; búza ára: Zimányi 1994. 8.o.; városalapítások Közép-Európában: Pounds 2003. 147.o.; extrém időjárás a Kárpát-medencében: Draskóczy 1994. 685-686.o.