Helyekésszellemek

A Magyar Építészek Szövetségének 2000. évi közgyűlésén elhangzott hozzászólásában Borvendég Béla kérdések sorát zúdította hallgatóságára. „Van-e, és ha igen, mi volna a nemzeti identitás lényege a mai magyar építészetben? Létezik-e még genius loci? S mi volna az? Mi legyen a meglevő és az új kívánatos viszonya?”[1] Választ persze nem adott, sőt talán másoktól sem várt. Pedig az építészet kötődésének nem új keletű, de a rendszerváltás óta különösen érzékeny problémájára máig sem született valamely közös alapon nyugvó válasz, etalonként használható megoldás. A gond mindjárt az azonosulás köreinél és tartalmánál kezdődik. Vajon kulturálisan Európához, Közép-Európához, annak egy régiójához, vagy a nemzethez tartozunk? A hely szellemét az országhatár, egy város, városrész, vagy csak az épület szemmel belátható környezete határozza meg? Lehet-e egyáltalán a Borvendég Béla által feltett kérdésekre – külön kiemelve közülük a hely szellemének mibenlétét – általános érvényű válaszokat adni?

Az alábbi tanulmány a hely szellemének hazai meghatározási kísérleteit vizsgálja két közelítésben. Egyrészt bemutatja azokat az írásokat, melyek akár elméleti választ, akár módszertani segítséget akartak nyújtani a témában, s amelyek – nem véletlenül – a rendszerváltás körüli időszakban születtek. Másrészt öt olyan, az utóbbi két évben épült házat vizsgál, melyeknél a helyhez való kötődés kiemelt szerepet kapott, s melyekről számos kritika jelent meg a sajtóban. A vizsgálat tárgya így nem az épület maga, hanem – közvetlen források híján – a genius loci mai értelmezése, ahogyan az a hazai építészek és építészetkritikusok véleményében tükröződik.

Bár az építész szakma piacosodása a nyolcvanas évek elején kezdődött, s a külföldi megbízók egy-egy épületnél már korábban is megjelentek az országban, a rendszerváltás mégis hirtelen nyitást jelentett a piac és a nyugat felé. Más megvilágításba került a még a posztmodern hagyománykeresés jegyében elkezdett helyi értékek feltérképezése, miközben egy általános kulturális-építészeti önkép megrajzolása is szükségesnek látszott. A Milyenek vagyunk? majd a Milyennek kell, hogy maradjunk? kétségtelenül elméleti, de fölöttébb időszerű kérdését Moravánszky Ákos tette fel 1989-ben, az általa szerkesztett Magyar Építőművészetben. A Nyugat-Európához viszonyított közép-európaiságunk mibenléte már ekkor is számos - pozitív és negatív – értelmezési lehetőséget rejtett magában. A Moravánszky által megfogalmazott önkép a derűlátóak közé tartozott: „Ha elfogadjuk, hogy a közép-európai építészetet a nem-ideologikusság, az érzelmi indíttatású, a környezetet átható gesztus, az ellentmondásosság, problematikusság vállalása jellemzi, akkor meg kell tisztítanunk a múlt kísérleteit, megszakadt törekvéseit a rájuk tapadt és továbbgondolásukat akadályozó ideológiáktól. … Rá kell bízni magunkat Közép-Európa nem ideológiákat, hanem belső hitelességet kereső közegére, az elfogulatlan látás képességére, amely a műalkotásban nem elméletekhez keres illusztrációt.”[2]

A közép-európai építészet nem-ideologikus jellege, mint a múltban is kimutatható jellemvonás, központi szerepet kapott Moravánszkynál a lehetséges jövőbeni stratégia felrajzolásánál is. A Hogyan őrizzük meg közép-európai identitásunkat, miközben Európához integrálódunk? kérdésére természetes válaszként adódott az építészeti regionalizmus. A regionalizmus az adott helyhez, s ott megtapasztalható kultúrához, nem pedig a néphez, a nemzethez, s az azzal azonosított kultúrához kötődik, vagyis „tarthatatlanok azok az elképzelések, amelyek a regionalizmust a nemzeti karakterológia vágyképeivel próbálják megalapozni.”– írta Moravánszky ugyancsak 1989-ben.[3] A regionalizmus mellett nemcsak annak deklarált ideológia-mentessége szólt, hanem az is, hogy a civilizáció és a nagyipar egységesítő hatásaival korábban szembesülő Európában már készen állt a genius loci, a hely szelleme és a kritikai regionalizmus építészetre alkalmazott elmélete. Az építészet helyhezkötöttségének és regionális jellegének fontosságát hangsúlyozva Moravánszky Christian Norberg-Schulz és Kenneth Frampton építészetteoretikusokra, s a mindkettőjük szemléletét meghatározó Martin Heideggerre támaszkodott. A rendszerváltás utáni hazai építészetre alkalmazható regionalizmus egyik fő jellemzőjeként a kultúr-fogékonyságot emelte ki. „Egy-egy regionális iskola formai homogenitása azt igazolja, hogy művészei nem légüres térben alkotnak. Környezetüket, annak nyelvét régiójukban és idegenben utazva ismerik meg. Függnek az építtető, a megrendelő ízlésétől, mindentől, amivel kapcsolatba kerülnek. Ha a művész fantáziáját, tehetségét, szakmai iskolázottságát a környezet szolgálatába állítja és annak sajátos problémáit képes alkotóként kifejezni, ez a folyton változó, alakuló egység regionális stílusnak nevezhető.” A regionalizmus másik jellemzője az ideológiától és nosztalgiától mentes érzékenység. „Az első lépés egy autentikus regionalizmus felé a pontos és érzékeny látás, az ideológiáktól mentes közeledés a környezet problémáihoz.” – fogalmazott Moravánszky 1989-ben, majd néhány évvel később hasonló tartalommal: „A genius loci fogalma azonban lehetőséget kínál a minden nosztalgikus érzelgősség nélküli kapcsolatteremtésre is az adott hely és az építészeti forma között.”[4]

A regionalizmus hazai értelmezésére tett elméleti kísérletek az eddig említett írásokban ki is merültek. Norberg-Schulz alapműve, a „Genius Loci” a mai napig nem jelent meg magyarul, s Frampton 1983-as írása is csak 2000-ben, míg Schneller Istvánnak az ő munkáikra is támaszkodó, az építészeti térrel foglalkozó kandidátusi értekezése csak szűk körben vált ismertté.[5] A szélesebb szakmai közönség számára követhető elméleti diskurzus így elmaradt, született viszont egy gyakorlati segédlet a hely szellemének a meghatározására. A Budapest karakterterv metodika a települési értékvédelem tőlünk nyugatra már használt és bevált módszertanát kívánta a hazai viszonyokra alkalmazni, s kibővíteni.[6] A munka elméleti forrásai között hiába keressük akár Norberg-Schulzot, akár Framptont, akár Christopher Alexander Pattern Language című munkáját, amellyel pedig a Karakterterv komoly rokonságot mutat.[7] Megtaláljuk viszont Kevin Lynchet, mint a városi tájékozódást meghatározó térelemek fő kategóriáinak forrását, számos, elsősorban német nyelvterületről vett konkrét értékvizsgálati példát, hazai térelméleti munkákat és települési kultúra vizsgálatokat, valamint Hamvas Bélát. Ő az, s nem Christian Norberg-Schulz, akinek köszönhetően a géniusz fogalma bekerült a hazai építészeti szóhasználatba. A Budapest karakterterv metodika egy adott terület három szinten történő vizsgálatához kíván segítséget nyújtani. Mindhárom szint azonos léptékű területtel foglalkozik – tárgya a városrész -, a különbség a részletességben és a vizsgálatok céljában van. A munka leginkább kidolgozott része a településen belül a homogén karakterű részek kiválasztásának a módszere. A terület analitikus vizsgálata a szokásos, objektíven számba vehető tulajdonságokat, a „jelleget” térképezi fel (domborzat, növényzet, a beépítés típusa, magassága, kora, funkciója). Az analogikus vizsgálat a terület karakterét, „jellemét” keresi (nagyvárosi, kisvárosi stb. típus), míg a harmadik, a kronologikus vizsgálat a terület szerkezetében meglevő folytonosságot, illetve szakadásokat tárja fel. Az objektív és szubjektív elemzésnek ez a keveredése, pontosabban a szubjektív elem vállalása a metodika fő erénye. Az azonos karakterű részek további – azonos elveket követő, de részletesebb – elemzése vezet az értékkataszter létrehozásához, melynek célja egy tervezési segédlet. A munka harmadik része, a tulajdonképpeni összefoglalás a karakterterv maga, amely a hely szelleme jelenlétének intenzitását méri, célja pedig - többek között - „a helyi közösségek környezettudatának kialakítása.”[8]

A Budapest karakterterv metodika érdeme, hogy bevezette az építészeti köznyelvbe a „hely szelleme” kifejezést, amelybe beleértette az érzelmi töltést, miközben nem kapcsolt hozzá ideologikus tartalmat. „A Fővárosnak ezek a potenciális ’személyiségei’ már nem vizsgálhatók önmagukban, mert arculatukhoz alapvetően hozzátartozik a város egészében elfoglalt helyük, szomszédságuk, mindazok a fizikai és nem fizikai viszonylatok, amelyek együttese meghatározza a ’genius loci’-t, a hely szellemét. A ’hely’ valójában nem csak földrajzi, hanem társadalmi és spirituális fogalom is, aminek átélhetősége túlmutat a puszta fizikai-építészeti meghatározottságon, és már közvetlenül érinti a ’budapestiség’ és ezen belül a lokális kötődés mindeddig elhanyagolt dimenzióit.”[9]

A Budapest karakterterv metodikához hasonló módszertan nem készült azóta sem, mint ahogy a helyi építészet meghatározásával foglalkozó hazai építészeti diskurzus lényegében el sem kezdődve elakadt. Magyarázat több is adódik. A rendszerváltás után a közép-európai kultúra a Moravánszky Ákos által remélt nem-ideologikusság helyett éppen keményen ideologikus oldalát mutatta meg. A kiemelt, a valamilyen módon az országot képviselő építészeti alkotásokból nemzeti, politikai ügy lett, a szakmai érvek a háttérbe szorultak. Az építészek közben, de különösen a kilencvenes évek első felében a saját egzisztenciális gondjaikkal küszködtek, s az érdekeiket eredményesen képviselni tudó kamarai háttér nélkül kinek-kinek egyedül kellett szembesülnie a globalizáció külső és az ideológia belső, valamint a piac mindkét irányból ható kihívásával.

Az igény a kötődésre, a hely szellemének a meglelésére persze megmaradt, a biztonságot jelentő folytonosság, szervesség utáni vágy nemcsak a közönségben, de az építészek többségében is él. Az egységesség, a karakter igényét az építészek részéről magyarázza a mai hazai építészet karakter nélkülisége, vegyes összképe. Borvendég Béla megfogalmazásában: „A mai világ építészete színes. A magyar tarkabarka. A színskála a minimálépítészettől a kacsalábon forgóig terjed. Sznob és alpári egyszerre.”[10] Bojár Iván András szerint a magyarázat az, „hogy a magyar társadalom keresi önmagát, kapcsolódási pontjait, az önazonosságát, keresi a helyét a világban”, vagyis hiányzik a közös alap. A kórkép plauzibilis. Kérdés csak, hogy lehet-e, kell-e előre meghatározni, megtervezni azt a bizonyos közös alapot.

A hazai építészet nem létező egységes jövőbeni képe helyett ma legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy megvizsgáljuk, kimutatható-e valamilyen konszenzus az építészet és a hely viszonyának az elemzésében. A kilencvenes évek közepe óta számos új építészeti fórum született, kitágult az építészeti nyilvánosság, ami lehetőséget ad a különböző megközelítések ütköztetésére. Egy-egy épületről megjelenő több kritikát összevetve megtudhatjuk, az elemzők hol keresik, és hol találják meg a hely szellemét. Hogyan határozzák meg a környezetet, a helyet? Miből eredeztetik az épület karakterét és atmoszféráját? Milyen léptékre és elemekre bontják le a genius locit? Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a vizsgálat alapjául szolgáló írások épületkritikaként születtek, vagyis céljuk az épület bemutatása, nem pedig a genius loci elemzése volt.

Erdészeti Információs Központ

Úgy tűnik, a természeti hely az, amelynek az atmoszférája a legkönnyebben megragadható a hazai elemzők számára.[11] Az Erdészeti Információs Központ (Turányi Gábor, Klemm Gabriella 2001) a „Tiszta Természetbe” került. Az épületet fák takarják a forgalmas budai főútvonal felől, s a telekről sem látható más mesterséges elem; mintha az erdő közepében egy tisztáson lennénk. „Az erdészeti központ úgy áll a helyén, mintha másmilyen nem is lehetne”- írja Torma Tamás, s ezt azzal magyarázza, hogy a ház sem modernül irányzatos, sem hagyományosan alkalmazkodó nem akart lenni.[12] Ez a köztes helyzet a természethez való viszonyban is megmutatkozik. „Masszív, szürke tömbje első látásra súlyosnak hat, aztán közelebbről minden oldalról ’kinyílik’, körbejárva már inkább fegyelmezetten, de játékosnak hat.” Zártságnak és nyitottságnak ez a kettőssége egy másik írásban is megfogalmazódik. Somogyi Krisztina szerint azonban „az erőd zártságú épület” akkor nyílik fel, miután beléptünk, beengedve a teret és a fényt.[13] Másként ítél Okrutay Miklós, aki épp a ház befele fordulását tartja vitatható elemnek, „a természet így csak szemlélhető, nem válik a ház átélhető részévé.”[14] A természet persze, mint morfológiai elem is megközelíthető. Az Erdészeti Központ telke enyhén lejt, amely adottsághoz az épület árkokkal, támfalakkal, s az épület tudatosan megválasztott tömegeivel illeszkedik. Ebben a tekintetben Okrutay Miklósnak is elégedett: „A tájjal való kapcsolatkeresést, a tájba való harmonikus illesztést itt sem kérhetjük számon – a homlokzatok hatalmas nyitott ablaksávjai, vagy a terep lejtésviszonyainak pontos követése önmagukért beszélnek.” Csontos Györgyi az épület és a táj morfológiai viszonyára helyezi a hangsúlyt. „Az önmagában vett arány és a terepbe komponálás az érdekes. A ház épp’ akkora, hogy kellőképpen belesimuljon a hegyoldalba, ugyanakkor ki is emelkedjen onnan. A hozzátapasztott feljáratok a tömör mellvédfalaik által már képviselnek olyan súlyt, hogy az épület szerves részeinek tekinthetők.”[15] Épület és táj tömegjátéka végül nála is hangulati elemmé válik, a ház „kevésbé formál, mint inkább hangulatot teremt.” A természeti hely esetében is az atmoszféra része lehet az épített elem, a természeti környezetben már megszokott építmények felidézhető emléke. A vár, vagy erőd két írásban is megjelenik, mint asszociáció, amit az épület tömbszerűsége, szárazon rakott kőfala, kontrasztos homlokzati felületei és nem utolsó sorban a hozzá vezető fahíd vált ki. Korban hozzánk közelebbi, de nem kevésbé romantikus épületek jutnak eszébe Csontos Györgyinek: „A ház mintha rokona lenne a két háború között épült magas nívójú hegyvidéki üdülőknek, szanatóriumoknak.” A természetes anyagok – andezit, vörösfenyő – és a visszafogott színek használata mindegyik elemzésben a helyhez való illeszkedés kiemelt és pozitív példájaként jelenik meg, mellettük a közbeszédben cseppet sem természetesnek tartott nyersbeton kiegészítők alig valakinek tűnnek fel. Az épület funkciója – erdészeti központ – nyilvánvaló összhangban van a helyszínnel, ami magyarázza, hogy az írásokban a funkció miért csak mint a tömeg belső alakítója kap szerepet. Az Erdészeti Információs Központ kritikusai a természet, mint hely szelleméhez való kötődést a természet felé való nyitottságban, a természet befogadásában keresik, ami a természetes anyagok használatában is megjelenik. A természet atmoszférája – netán természet és épület közös atmoszférája – ugyanakkor mindannyiukban erős érzelmeket kelt: a helynek mind a négy leírásban hangja van. „Az új erdészeti központ nagyjából fenséges, egyszerű és harmonikus is egyszerre, mint egy Bach-zenemű”; „Mintha az erdő hangjait transzponálnák át kortárs alkotássá”; „Talán olcsó tréfának tűnik egy erdészeti információs központ bemutatását a madárcsicsergéssel, a helyszín egyik legmeghatározóbb hangulati elemével kezdeni…” – írják le élményeiket az elemzők, s még a legkritikusabb is hall valamit, hiszen írásának címe „Párbeszéd a csenddel.”[16]

Matáv kutató-fejlesztő épület

A természet jelentésben gazdag környezetéhez képest többségében vannak azok a helyek, amelyek minden atmoszférát nélkülöznek. A Matáv kutató-fejlesztő épülete az Infoparkban (Kertész András Tibor, 2000) barnamezős beruházásként létesült. A mai Infopark helyén nemrég még házgyár működött, s csak a tervezett világkiállítás miatt takarították le a területet, amelynek így mesterségesen kellett struktúrát, karaktert és atmoszférát adni. Az Infopark alapszerkezetét a kissé mechanikusan felrajzolt gyűrűs-sugaras úthálózat határozza meg, míg karakterét az építészeti előírások. A kötelezően alkalmazandó téglaburkolat részben a tágabb környezethez való kapcsolódást szolgálja (a Dunapart mentén meghatározóak a Műegyetem téglaépületei), részben a hazai téglaépítészet funkcionális tartalmát igyekszik továbbvinni (a századforduló óta a nyerstégla homlokzat az ipari és az oktatási épületekre különösen jellemző volt). Az Infoparkba települő cégek pedig tudatosan egy szűk kört képviselnek: az informatikához és a telekommunikációhoz kapcsolódva az új technikát és az új tudományt. A számukra készült épületeknek a mesterségesen létrehozott struktúrájú és karakterű területen egy határozott, de ugyancsak kreált identitást kell kifejezniük. A Matáv-ház és a hely szellemének a viszonyát keresve így leginkább csak az előírásoknak való megfelelést lehet számon kérni. „Ez a ház, a környezetében már – részben vagy egészen – elkészült létesítményekhez hasonlóan, nem légüres térben született: az Infopark víziójának részeként egy új városrész évekkel ezelőtt megálmodott építészeti minőségébe illeszkedik. Ez a minőség, ez az anyagválasztásban, térformálásban megkötött esztétika adja azt a reprezentációt, amely az itt megtelepülő cégek alapvetően hasznossági szempontok szerint kialakított épületeit kiemeli a spekulatív ingatlanfejlesztések kommersz építészeti világából.”[17] „A rendezési tervben meghatározott beépítési lehetőségek betartása mellett a terv azt továbbfejlesztve tölti meg tartalommal.”[18] – fogalmaznak a kritikusok. Az Infopark területén, mint helyszínen csak egyikük tekint túl, s véli felfedezni az épületben a tágabb természeti környezettel való kommunikációt. „Harmonikusan illeszkedik a körülötte művészien elrendezett zöldterületbe…, így bizonyítja, hogy az informatika korának jellegzetes terméke nem feltétlenül áll haragban a folyó, a háttérben nyújtózkodó hegyek, a dombokkal tagolt környezet és az áradó napfény nyugalmával.”[19] Az épület funkciójából – távközlési kutatás és fejlesztés – a racionalitás kifejezésének az igénye következik, amit az elemzők meg is találnak benne. Az épület tiszta formákat használ, tisztán szerkesztett és átlátható, az alaprajzok pontosan szerkesztettek, amely általános jellemzők egyetlen, a konkrét feladathoz alkalmazott eleme a két fejlesztőközpont (szoftver és hardver) két markánsan különböző tömegre való bontása. A ház identitását is képező racionalitás és hasznosság a megvalósítás szintjén a pontosságban fejeződik ki. „A tömegkezelés, a sallangoktól mentes, mégis dekoratív formálás, a részletek pontossága az, ami az utilitas feszességét, az oikonómia diktálta kompromisszumokat erénnyé tudta változtatni.” – fogalmaz Soóki-Tóth Gábor, míg Vikár András a tervező profizmusát emeli ki. A ház teljesíti a feladatot: illeszkedik a hely adott struktúrájába, hozza a megkívánt pontos karaktert, és a racionalitás szellemét sugározza. A vizsgált kritikák nem mindegyike fejti ki az épület e tulajdonságait teljesen, de azokat egyik sem cáfolja, miközben az eredmény egészét – különböző alapról indulva – különbözően értékelik. „Mérföldkő ez a ház” – lelkesedik Vikár András, de Götz Eszter is úgy látja, hogy „példaértékű a város további fejlődése számára.” „Nem íródott új építészettörténeti fejezet ezzel a házzal.” – állapítja meg Soóki-Tóth Gábor, de mindjárt hozzá is teszi a kérdést: „Vajon miért nem csak ilyen ’pontos’ épületek születnek mostanában?”

Magház

Egy hely atmoszférája nemcsak pozitív lehet. A budapesti hetedik kerület lepusztult belsőudvaros bérháztömbjeinek, a szürke, hulló vakolatú, foghíjakkal tarkított házsoroknak és a pincéből áradó dohszagnak bár sajátos hangulata van, ez mégsem az ingatlanárak emelkedésének az irányába hat. A Magház (Dévényi Tamás, 2002) esetében a helyszín olyan kötöttséget jelentett, amelyet szigorúan betartva fennállt a veszély, hogy a hely szelleme alig javított kiadásban él tovább. A meglevő struktúrának való nekifeszülés az, amit a Magház kritikusai elsősorban kiemelnek. „Nem kisebb tett ez, mint a városi építészeti sejt, a korszerűtlenné vált keretes beépítésű háztömb újragondolása.”[20] „A teljes épület, annak ellenére, hogy komoly városgeometriai kötöttségek mellett valósult meg, egy, a környezettől eltérő, egészen új típusú sűrűséget valósít meg.”[21] „Az azonos mintákból építkező múlt századi beépítést újra értelmezi, átalakítja és lendületbe hozza.”[22] „Tudatosan vállalja fel egyfajta rehabilitáció generáló szerepét.”[23] A zárt utcafront építési előírások által elvárt követelményét a tervező úgy teljesíti, hogy a saroktelek egyik oldalán csak egy üvegezett folyosó képez átlátható határt. A tervező „újraértelmezte a tipikus pesti bérház főhomlokzatát”, amit látunk, az „a függőfolyosó egyenes nyelvi átirata”.[24] – értelmezik a megoldást a kritikusok, míg Soóki-Tóth Gábor az üvegfolyosónak egyenesen gesztusértéket tulajdonít. Az utca helyett részben a tömbbelsőbe fordított lakások, a virtuális homlokzat, s a külső közönség számára is nyitott belső udvar nem pusztán az adott beépítési és elvárt homlokzati szerkezet megbontása, hanem az épület sajátos funkciójának is része. A Magház a városi életet kedvelő fiatal réteg életmódjához igazított tematikus lakásprogram, egy életforma emblémája – az épület elemzői is elismerik és elfogadják a fejlesztő és az építész közös szándékát. Mindez nemcsak a városi szövethez való viszonyt és a funkcionális kialakítást, hanem a részletek megoldását is meghatározta. Ez utóbbi, az építészeti részletek szintje az, amelyek értékelésében az egyes leírások eltérnek. Van, aki végigsorolja a számtalan ötletet, a konkrét megoldásokat, anyagokat, színeket, van, aki csak néhányat emel ki, s van, akinek az épület egésze, vagy annak részletei külföldi – holland, osztrák, svájci - példákat juttatnak az eszébe. Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy a ház jellemzője „egyfajta kamaszos lelemény”, az építész vállalja „az építészeti design kreativitását”, sőt játszik.

Eger, versenyuszoda

Ha van ideális épített környezet a hely szellemének a létrejöttéhez, az valószínűleg a kisváros. Az épített elemek már jelen levő intenzitása a kisvárosban még átláthatósággal és személyességgel párosul. Eger ráadásul történeti múltú város, nem meglepő, ha az egri versenyuszoda (Makovecz Imre, 2000) kritikusai is keresik a tágabb környezethez való kapcsolódást. Meggyesi Tamás pozitívan ítéli meg az eredményt. „Nem csak Eger városa lett gazdagabb egy különös, a város történelmi adottságaihoz sokféle szállal kapcsolódó épület-együttessel, hanem az ország is.”[25] A kapcsolatot a léptékben és az egyes elemekben egyként felfedezi. „Az épületegyüttes szerencsés módon úgy van ’szétszedve’, hogy csak a parkra néző déli főbejárat utal a megszokott ’középület’ nagyságrendjére: a Bárány uszoda felé kellemes … patio nyílik, a Maklári utcára pedig egy kétszintes zártsorú beépítést imitáló homlokzatsor került.” Igaz, hogy a valójában az öltözőfolyosót rejtő homlokzatsort Meggyesi Tamás is csak a mester humoros gesztusaként tudja elfogadni, az együttes részét képező tornyot azonban a város és az új épület összefüggésében értelmezi. „A torony és megrepedt burka maga a születés: egy új centrum születése.” Torma Tamás nem érzi az uszoda városi kötődését, az a senki földjén áll, a város ismert elemei az írásban csak nevükben említődnek, jelenlétüket nem érezni. „Valami új jött létre, méghozzá ott, ahol korábban semmi sem volt. A vár és a termálfürdő közötti senki földjén új súlypont képződött.”[26] Az uszodateret körülvevő épületrészeket is inkább bizonytalannak, mint illeszkedőnek látja. „Elöl és oldalt ugyan belátni a medencetérbe, de a hozzátapasztott ál- és valódi oldalépületek azért alaposan elbizonytalanítanak: különösen az a betonszarkofágját éppen levető, amúgy egy az egyben falusi magyarbarokk templomtorony, ami az együttes nemcsak legmagasabb, de legzavarbaejtőbb eleme is.” Kállai Géza írásában az egri versenyuszoda és a hely szellemének kapcsolata Eger fürdőkultúrájának említése által jelenik meg.[27] Nem esik szó az épület tömegéről, homlokzatáról sem, annál több a toronyról, ami „a mester szerint Eger katolikus voltát jelképezi”, vagyis akár a városhoz való kötődés szimbólumának is tekinthető. A szimbólumok viszont addig jók, amíg érthetőek, s főleg egyet tudunk érteni felőlük. „A betonköpenyből kifeslő barokk torony jogosultságával kapcsolatban” azonban aggályai vannak Kállai Gézának, aki szívesebben látná egy „mai Magyarország-jelképnek az előbukkanását.” Mindegyik elemző elismeri, hogy az épület, mint uszoda működik – „úszni archetípusok között és archetípusok dacára is lehet”[28] – de abban is azonos véleményen vannak, hogy az épület szempontjából nem meghatározó, hogy uszoda működik benne. Van, akit ez zavar („Makovecz mitologikus népiségben gyökerező, komor-patetikus stílusa nem talált fogást az uszodák nagyon e világi, már-már mondén világán.”[29]), van, aki elfogadja („Az uszoda nagyszerű alkotás, akkor is, ha a formáért az egységesség rovására számos engedmény tétetett.”[30]), s van, akit éppen a ház szakralitása ragad meg. („Akár templomról, akár könyvtárról, tornateremről, vagy uszodáról van szó, Makovecz mindig templomot épít. És én nem látom be, hogy ez miért ne lehetne így. Mert az építés kezdetben tényleg szakrális tevékenység volt.”[31]) Az épület részleteiről keveset tudunk meg – „kiváló az ácsmunka” és „magas szintű a kivitelezés” – ami érthető is, a részletek az egyetlen gondolat szolgálatában állnak.

Gödöllő, Városi Könyvtár és Információs Központ

Gödöllő szintén kisváros, amely történeti múltban ugyan nem vetekedhet Egerrel, van viszont egyeteme. A város célja, hogy a fővárosi agglomeráció jelentős kulturális és idegenforgalmi alközpontjává váljék, s ennek érdekében tudatosan alakítja saját karakterét, a meglévő építészeti hagyományokra és a jelenlevő szellemi potenciálra építve. A városközpont fejlesztésének fontos elemét képezte a Városi Könyvtár és Információs Központ (Kálmán Ernő, Major György 2002) megépítése. A hely építészeti hagyománya – bár inkább a különálló elemek, mint az egységes összkép jellemzi – a városi könyvtárról szóló szinte mindegyik elemzésben megjelenik. Szegő György a kiemelkedő építészeket említi, Mayerhoffer Andrástól Medgyaszay Istvánon át Zalaváry Lajosig.[32] Turányi Gábor a fontos épületekről szól: „Beszélnünk kell a gödöllői helyzetről is. … Én a megszokott gödöllői Grassalkovich-múlt mellé szívesen sorolom Medgyaszay István Nagy Sándornak épített műteremházát (1907), vagy Jánossy György víztornyát (1952). Ezek szelleme itt lebeg a házban.”[33] Vargha Mihály – a gödöllői környezet érzékeltetésére – több, a közelmúltban elkészült épületet is említ, míg Jánossy György víztornyának hatását közvetlenül is érzi a házon.[34] Az épület és a városi szövet kapcsolatáról már kevesebb szó esik, talán, mert a tömbbelső tervezett megnyitása még nem történt meg. Marad a külső tömegek és terek léptékének és formájának az elemzése. „Azt találták ki, hogy a … beépítés bontott tömegű architektúrája egyszerre legyen a településszerkezet hagyományaira utaló, de mégis átriumos, tornyos és egyszerre horizontális, árkádos és ugyanakkor zárt, magastetős de mégis modern, korszerű anyaghasználattal fogalmazott, s ide illő vakolt-műköves ház.”[35] – írja Szegő György. Haba Péter a kisváros archetipikus elemeit ismeri fel a házon. „A belső udvar apró városi térként tűnik elénk, megjelenik az árkád, a híd, az emeletes lakóházakra jellemző homlokzatrészletek vagy az előadóterem különálló, az alaprajz raszteréből kimozdított városháza – vagy templomszerű tömbje – olyan tömegformák tehát, melyek a településközpontok ősi meghatározói.”[36] A könyvtár belső tereinek szervezését és megoldását – mint a funkcióból következő szellemiség fő hordozóját – minden kritika kiemeli. Haba Péter áramló térformálást érzékel, Vargha Mihály belső térfolyamról ír. Turányi Gábor meghitt helyeket és archetipikus tereket talál benne, Szegő György szerint „a tér elemei áttekinthető rendszert alkotnak, de nem mindenütt átláthatóak. Sok az intim zug, teljesen egyedi építészeti ötlet.” A belső térkialakításhoz hasonlóan mindegyik kritika hosszan kitér a részletekre és az anyaghasználatra, belsőben-külsőben egyaránt. Az épület karakterét meghatározó részletek és anyagok egyaránt kötik azt a könyvtári intimitáshoz és a kisvárosi meghittséghez. Végül mindegyik elemzésben megjelenik a fény, mint az épület hangulatát meghatározó-befolyásoló elem. Szegő György a homlokzaton megjelenő napfényről és az udvart meghatározó fényekről ír, Vargha Mihály a kék és sárga színezett üveg bebocsátotta fényt említi, míg Haba Pétert a fénnyel teli kávézó és az emeleti ablakon át beömlő fény ragadja magával, de még Turányi Gábor is megemlíti a világszínvonalú belső világítást.

Az öt épületről készült kritikák elemzése azt bizonyítja, hogy a cikkek szerzői – bár a műfajt tekintve épületelemzést írtak – a genius loci jelenlétét az épületben számos ponton és formában vizsgálták. A hely szelleme megjelent a környezet konkrét struktúrájában, a tájhoz, a beépítés módjához, az utcahálózathoz való viszonyában, megjelent a hely történetének felidézésében és az épület funkciójából következő jelentések lefordításában, s végül megjelent a kapcsolatok, anyagok és részletek karaktert előhívó elemzésében. Talán ez utóbbi, a részletek boncolgatása maradt el a legtöbbször – a vizsgált írások terjedelmükben korlátozott folyóiratcikként, s nem tudományos elemzés gyanánt születtek –, a legerősebb atmoszférájú épületeknél azonban mindenkinél fontos szerepet kaptak.

Az egyes épületekről készült elemzéseket összevetve – a kimutatható összecsengések ellenére – azt látjuk, hogy a szerzők máshova teszik a hangsúlyt, véleményük sokszor különböző, olykor nagyon is eltérő. S ez így van rendjén. Nem csak azért, mert a hely szelleme különböző formában nyilatkozhat meg, hanem mert az elemzők is különbözőek. Mégis, amelyik épületnek van saját atmoszférája, az a különböző módon közelítő kritikusok számára is azonosan jelenik meg. Az erdészeti központnál a „hang”, a Matáv-háznál a „pontosság”, a Magháznál a „kreativitás”, az egri uszodánál a „stílus”, a gödöllői könyvtárnál a „fény” ez a visszatérő elem. A genius loci a természeti és a művi elemek szintézise, amely az építészet különböző szintjein, a településtől az épületen át a részletig egyaránt megtalálható, s ami a környezetéhez kapcsolódó épületet önmagában is összefogja.

A hely szellemének tudományos kutatása a kilencvenes évek elején elakadt Magyarországon. A helyzetet tíz évvel később vizsgálva úgy tűnik, hogy a praxist elemző kritikusok hazai genius loci kutatások nélkül is járatosak a módszerben. Christian Norberg-Schulzot, Kenneth Framptont, vagy Cristopher Alexandert a gyakorló építészek közül is egyre többen ismerik, s miközben a szemléletet, a módszert átvehetjük, a hely szellemét hordozó, újrateremtő, vagy átíró épületek csak itthon hozhatóak létre, esetről esetre.