Óriások

Bevezető

A különböző társadalmi rétegek lakóhely építészetének történeti bemutatása fontos, mert megismerteti a régmúlt idők építészeti megoldásait a kortárs, vagy inkább a jövő sikeres építészete számára. Ha egy adott történelmi kor építészetre ható körülményeit sikeresen felismerjük, feldolgozzuk, megértjük, akkor a régmúlt épületei valóban értékelhető példát nyújtanak korunk építészeti problémáinak megoldásához.

A XVIII-XIX. század történései a korábbiakhoz képest felgyorsultak. A hatások egyszerre több irányúak voltak, egy építész életén belül is jelentős szemléletváltozások bonyolították a helyzetet; s a gyorsuló fejlődésben „az építészek folyamatosan az alkalmazkodás állapotában voltak”.[i] A vezető szerepet az architektúra időtlen általánosnak tartott szabályai mellett egyre inkább a társadalmi változások – a polgári társadalom kialakulása – teremtette igények megújulása és gyakori módosulása vette át.

A korszak lakóhely építészetéhez való közelítés szempontja nem formai, stiláris jegyek keresésében határozható meg. Aktuálisabb, ha ez a szempont az építészeti műfaj funkcionális fejlődésének elemzésén és bemutatásán alapul. Ha az építészetet befolyásoló tényezők közül a legfontosabb kategória a megbízó társadalmi szinten visszaigazolt igénye, akkor a funkcionalitás szempontja rendkívül fontossá és nem elhanyagolhatóvá válhat. Az építészet három fontos elemének, a funkciónak, a szerkezetnek és a formának a viszonya a historizmus korában sajátos módon érvényesült. A funkciót követi a forma elve a modern építészet egyik legfontosabb tételét, a funkció formai érvényesülését hirdette, rámutatva közvetlenül a historizmus után a legfontosabb különbségre a jelen és a múlt építészete között. A historizmus korában is találkozhatunk a funkcióhoz rendelt stílus fogalmával, de akkor még a forma és a funkció vagy független volt egymástól, vagy pedig az építészeti formának volt önálló funkcionális tartalma.[ii]

A lakóhely építészetének funkcionális fejlődése a historizmus korára is jellemző módon tükrözi a társadalmi szinten visszaigazolt építtetői igényeket, melyek nemcsak a használhatóságot, a célszerűséget jelentették ekkor, hanem az építészeti formák értelmét, hatását is. A XVIII-XIX. század lakóhely építészetének funkcionális felosztása, csoportosítása sok szempont szerint történhet, a legkézenfekvőbb az épületek hagyományos és az újszerű rendeltetés jellemzőinek különválasztása. Az előbbi esetben a funkciók változása, az utóbbi esetben a kialakulásuk okainak elemzése lehet érdekes.

A historizmus általános építészeti problémáinak megjelenése a lakóhely építészetben

Különböző társadalmi rétegek együttlakása

Korszakunkban a különböző társadalmi rétegek együttlakásának problémája egy bizonyos lakóhelyen (épületen) belül – a korábbi évszázadokhoz képest határozotabban – jelentkezett. A különböző társadalmi osztályokból származók közös életterének kialakítása alapvető strukturális építészeti kérdéseket (pl. közös, illetve saját használati területek elkülönítése és kapcsolása; belső elválasztott „közönség” és kiszolgáló forgalom stb.) vetett fel. Különösen érvényes volt ez olyan lakóhelyek esetében, ahol vezető társadalmi réteg tagjai (birtokos) az őket kiszolgálókkal (cselédség) éltek együtt, egy közös háztartásban (udvartartásban). Az együttlakás ilyen jól strukturált formái az építészetben az antikvitás óta folyamatosan jelen voltak. Az együttlakás jellege szerint lehetett szezonális (időszakos pl. évszakhoz (nyár) vagy cselekvéshez (pl. vadászat) kötődő), illetve rezidenciális (állandó vidéki vagy városi lakóhely).

Funkcionális igények és rendeltetésbeli követelmények

A historizmus legfontosabb – a lakóhelyépítészetre is ható – problémája a folyamatosan jelenlévő „építészeti léptéknövekedés”[iii]. Ez az építtetői igények szintjén jelentkező, tipikusan társadalmi, de funkcionálisan is értelmezhető kategória a gazdasági fejlődés és az ennek köszönhető vagyoni- és népességbeni növekedés következménye volt. Az információcsere egyre növekvő lehetősége (pl. utazás, képrögzítés stb.) kedvezett annak a változási folyamatnak, melyben a korábbi lakóigényeket meghaladó léptékű és összetettségű funkcionális igények merültek fel. A XVI-XVII. századhoz képest hagyományos funkciók közül néhány továbbélt: az alapvető lakó és szállás, valamint a közösségi rendeltetések (pl. szalon, ebédlő, házikápolna); a gyűjtemények (könyvtár), végül a segédüzemek (konyha, istálló és a hozzájuk kapcsolódó raktárak, színek) jelentős része.

A historizmusra jellemző, hogy a lakóhelyépítészeten belül is az új építtetői igények új formában jelentkeztek. Az építtetők köre a tőkés nagypolgársággal bővült. A megjelenő új funkcionális igények közül a szabadidő (hasznos) eltöltésének és a játékszokások megváltozott új igényei lettek meghatározóak. A (mű)gyűjtemények eleinte memoriális[iv] – emlékezni és emlékeztetni –, majd fokozatosan státusszimbolikus céllal létesültek. A növekvő higiénés igények jelentősek voltak éppúgy, mint a korszerű technikai igényeket kielégítő (villany, vezetékes víz, központi fűtés) funkciók. Az építész eleinte az új funkciónak megfelelő kialakítás megteremtésével volt elfoglalva. Főúri lakosztályra, könyvtárra, kápolnára, ebédlőre, konyhára stb. volt korábbi – meghatározóan XVI. századi barokk – előkép, de pl. télikertre, biliárdszobára, a legkülönbözőbb gyűjteményes termekre (szoborgaléria, képtár stb.), angol WC-re, gépházra stb. nem volt használható történeti példa.

Az új funkcionális igények közé nemcsak az új rendeltetéselemek megjelenése és beépülése, hanem a (meglévő) rendeltetések specializálódása és átalakulása, valamint újszerű kapcsolása (csoportosítása) is beletartozik. A télikert (növényház) például a korábbi évszázadban egy a franciakerthez tartozó segédüzem volt, melyben egynyári kiültetéseket neveltek elő. Később egzotikus növények gyűjtőhelye lett, s a XIX. században már közösségi rendeltetéssel épületen belül kapcsolódott az étkező és a nappali funkcionális csoportjához. A XVI. századi salon, mint fogadószoba a vendégek kihallgatására szolgált, de a rendeltetés átalakulásával később a polgárias otthonokban nappali (társalgó) szobává alakult át. A rendeltetések kapcsolásának elvei, különösen a diszpozíciót illetően, elég egységesek voltak az elemzett korszakban. Az egyik fő alapelv a „szagos és zajos funkciók”, vagyis a gazdasági-kiszolgáló épületek és a lakószárny határozott térbeli elkülönítése és csoportosítása volt (különböző épületszárnyakon vagy -szinteken).

Tömegesség (tömeges együttlakás)

A XIX. század társadalmának átalakulása, a polgárosodás, a polgárság és a városi munkásosztály kialakulásával a lakóhely építészetben tömeges igény jelentkezett, s ennek következtében alakult ki és terjedt el a bérlakásrendszer. A bérház jelentette a historizmus tömeges lakóház építészetét. A romantika városi polgára üzletember is volt, s életéhez ugyanúgy hozzátartozott a bérház, mint a műhely, vagy az üzlethelyiség. Bérlőként vagy tulajdonosként érdekelt volt a bérlakásrendszer kifejlesztésében. „A bérház a pénz hatalmára épült társadalom hű tükörképe volt, egy jól szervezett és strukturált pénzt termelő gép”.[v]
A késői historizmus korában megjelentek az alapítványi bérházak is, amelyek lakói hátrányos szociális körülményeik miatt kaphattak olcsóbérű, alacsony színvonalú, inkább csak szállás jellegű lakást. A különböző társadalmi osztályokból származók (tulajdonos, bérlő, cselédség) és eltérő cselekvéskörrel rendelkezők (munkások) ilyen típusú, állandó jellegű – de a mobilitást biztosító – együttlakása nem közös, hanem külön háztartásban zajlott. A bérház alapvető strukturális építészeti kérdéseit a saját használati területek kialakítása és elkülönítése; a külső-belső elválasztott forgalom határozta meg. Nem elhanyagolható szempont volt a sokszorozhatóság igénye (a bérlemény számának növelése), kiadó üzlethelyiségek biztosítása, a közösségi szolgáltatások (mosókonyha, kisdedóvó) minimalizálása, s mindezeket a befektetés gyorsabb megtérülésének érdekében figyelembe is vették.

A lakóhely funkcionális elemei, alegységei és egységei a historizmusban

Rendeltetésbeli alapfunkciók (lakó rendeltetések)

A historizáló lakóhelyek rendeltetésbeli alapfunkcióját – hagyományosan – a magánélet igényei, az éjszakai pihenés, a higiéniai igények és az öltözködés-ruhatárolás szokásai adják. A XVIII. században a vezető társadalmi réteg tagjai saját hálószobájukban – esetenként külön női, külön férfi oldalon, s külön a gyermekek számára – aludtak, melyhez 2-3 kisebb szoba (kabinett) kapcsolódott. A kabinett közül az egyik jellemzően öltöző szoba és/vagy ruhatároló (gardrobe), a másik fürdőszoba és closette volt. A historizmusra is jellemző hagyományos elem, hogy a személyi szolgák (komorna, komornyik) közvetlenül úrnőjük vagy uruk szobája mellett kaptak – azoknál jóval szerényebb kialakítású – hálóhelyet, hasonlóan a házitanítók és a nevelők, akik a gyermekek közelében lakhattak. A belső személyzet többi tagja kétnemű hálótermekben, vagy kis szobákban lakott; higiénés igényeiket a folyosó végén elhelyezett közös használatú closettek szolgálták ki. A vendégek számára fenntartott hálóhelyek (vendégszobák) kialakítása a tulajdonosi szobákkal egyenrangú volt, bár ezekhez is közös higiénés helyiségek tartoztak.

Járulékos funkciók (közösségi randeltetések)

A lakóhelyek járulékos funkcióit a társasági élet színterei, a közösségi terek foglalják be. A XVIII. században ezek között meghatározó volt az előtér (itt történt az érkezők fogadása), a fogadószoba (a vendégek „kihallgatására” szolgáló salon) és az ebédlő. A nappali szobák kapcsolták össze a közösségi tereket a magánszféra szobáival, s ezek egyik sajátos változata a boudoir, a kis női szalon volt. A XIX. század folyamán ezek nagy számban bővültek további közösségi terekkel, melyek elsősorban a szórakozás és szabadidő hasznos eltöltésének megváltozott új igényeit elégítették ki (pl. dohányzó, biliárd szoba, múzeum szoba, galéria, dolgozó szoba stb.). Különleges új elem a télikert, amely a XIX. század végére a közösségi terek szerves része lett, nemcsak használatában (pl. étkezés, társalgás stb.), hanem elhelyezkedésében és közvetlen funkcionális kapcsolataiban is. A tulajdonos felekezeti hovatartozásától függően a XIX. század folyamán is megjelent az épületben a házikápolna; szeparáltan, külső megközelítéssel, de funkcionális kapcsolattal a tulajdonosi lakrész felé.

Eltartó segédüzemek

A lakóhely hagyományos funkcionális kapcsolatai között az eltartó segédüzemek nagysága, összetettsége elsősorban a tulajdonos „udvartartásától” függött, amely állandó és szezonális jellegű lehetett. Az állandó lakóhelyek legfontosabb segédüzemei a főzőkonyha, a mosókonyha valamint a kocsiszín és a hozzátartozó istálló voltak. A segédüzemekhez jelentős mennyiségű és szakosított elhelyezésű tároló hely (kamra) tartozott. Jellegzetesen XIX. század végi rendeltetések a kor technikai vívmányaival jelentek meg (központi fűtés kazánháza, belső vízvezeték rendszer víztartálya, saját villanyhálózat elektromos generátora stb. Angliában pl. a Northumberland-i Cragside nevű kastélyban alkalmaztak először villanyvilágítást 1880-ban.) A városi bérházak üzelethelyiségei a lakófunkció eltartó segédüzemeinek szintén jellegzetes XIX. századi fejlődésének eredményei.

Funkcionális alegységek és egységek

A rendeltetéselemek alegységgé és egységgé történő szervezése, a célszerű funkcionális kapcsolatok kialakítása fontos építészeti feladat volt a korszakban; ugyanakkor az egyén, az életmód – s így közvetve a társadalom – tükre lehetett. Az építész a rendeltetések célszerű szervezésével alakította ki a megkívánt funkcionális rendszereket. Ezeknek két módszere, a kapcsolt rendszer (additív-diszponálás) és az osztott rendszer (globális-diszponálás) nemcsak a különböző geometriai formákkal absztrahált funkciók alapján különíthető el jól, hanem a diszponálás módja, a kapcsolatok jellemzői révén is. A közösségi rendeltetések diszpozíciója, funkcionális és közlekedési kapcsolata területi jellegzetességeket mutatott. Angliában az előtér-salon kapcsolata, míg Franciaországban az előtér-ebédlő kapcsolata volt az elsődleges.

A lakórendeltetés egységei (hálószoba, kabinett stb.) jellegzetes, összetett funkcionális alegységgé, lakosztállyá szerveződtek, amely korábbi, barokk hagyományon alapul, illetve annak folytatása. A közösségi rendeltetések funkcionális csoportosítása a XVIII. században alakult ki. A lakó-közösségi-eltartó rendeltetések önállóan működő összetett funkcionális egysége a fogat, a XIX. századi polgári lakás korabeli megtestesítője volt.

A lakóhely hagyományos és újszerű funkcionális kapcsolatainak fejlődése

A barokk „Pavilon” továbbélése

Franciaországban, a barokk kor felfokozott tevékenységű, külsőségekben gazdag udvari életében szükségét érezték az olyan exkluzív épületnek, amely szép vidéken épült és csak rövid csendes üdülésre volt alkalmas. XIV. Lajos volt az, aki ennek a kívánalomnak engedve – Mme. Maintenon hatása alatt – létesíttette az ilyen rövid visszavonulásra szolgáló épületeket (pl. Pavillon de Louvenciennes, Marly /J.Hardouen Mansart/).[vi] Ezekben az épületekben (maison de plaisance) teljes szabadság uralkodott, a „Napkirály”, mint polgárember főúri kísérete közé vegyült; fesztelen együttlétben töltötte szűkre szabott üdülő szabadságát. Az udvari és így az egész társadalmi élet minél inkább szertelen tobzódásba fulladt, annál inkább vált időszerűvé a kisméretű egyszerű igényeket (étkezés-társalgás-alvás) kielégítő épületek emelése és elterjesztése. A nagypompájú tömeges összejövetelek kora után a szabadban, kis társaságok körében lefolyó időtöltés jött divatba. A francia királyi udvar megteremtette, a párizsi udvar körüli főnemesség pedig elterjesztette a „visszavonuló helyek” létesítésének divatját. A párizsi divatból általános európai divat lett. Ebből az épületfajtából, a maison de plaisance-ból fejlődtek ki azok a kisméretű pavilonnak nevezett XVIII-XIX. századi villák, melyek az udvartól távolabb álló nemesi (majd polgári) körökben hosszabb ideig tartó, sőt állandó tartózkodásul is szolgáltak. A barokk formai előkép, tehát a romantika korában funkcionálisan gazdagodott, mint lakóépület a villa rezidenciális jelleget kapott.

A romantika korában épített rezidenciák funkcionális tagozódásában a közösségi rendeltetések számának növelése és differenciálódása figyelhető meg. Ennek következtében a lakórendeltetések és közösségi rendeltetések számában aránytalanság következett be, ugyanakkor ezeket a monumentalitás irányába ható reprezentációs igények határozták meg. Jó példa erre (mint már szó volt róla), hogy a korábban a parkhoz tartozó üzemi rendeltetéseket, pl. az orangeriet, a melegházat az épület reprezentációs részébe vonták be közvetlen funkcionális kapcsolatot létesítve a hagyományos közösségi terekkel. Az orangerie, amely az ott nevelt és gyűjtött növényritkaságokkal (egzóta) méltán felkelthette a vendégek figyelmét, a tulajdonos büszkesége volt. A melegházakat és az azokkal kapcsolatos helyiségeket továbbá a vendéglátó gazda által celebrált frissítő lakomák rendeltetésére is alkalmassá tették.

A számban és minőségben megújult közösségi rendeltetéselemek monumentális funkcionális alegységgé szerveződtek a romantika korának rezidenciáiban. Ebben a korban alakult ki és terjedt el a közösségi rendeltetések csoportosítása, amelyben a rendeltetés elemei egyenrangúak. A lakó- és közösségi rendeltetések számában megfigyelhető aránytalanság ellenére a rendeltetésbeli alapfunkciót továbbra is a lakócsoportok – jellemzően lakosztály formájában – adták. A lakosztályok közül a tulajdonos számára fenntartott a földszinten – a közösségi funkciókkal másodlagos kapcsolatban (vagy közvetlen átjárás nélkül) – a reprezentatív rendeltetések sorában helyezkedett el. Az emeleten vagy külön épületszárnyban a női, gyermek és a vendégek számára fenntartott lakórészek voltak.

A romantika korában, tehát olyan, a különböző társadalmi rétegek korszerű együttélésére alkalmas összetett funkcionális egység alakult ki, amely egyszerre mutatta a lakóépületek exkluzív (lakályos) és a középületek reprezentatív jellegzetességeit (pl. bejárati szimmetriatengely jelenléte, amely áthalad az épületen keresztül). A rezidencia XVIII-XIX. századi megújítása az épületfajtát alkalmassá tette arra, hogy a mind erősebbé váló polgári osztály rétegeiben is követőkre találjon, illetve magáévá tegye belőle azt, ami korszerű igényeinek megfelelt (pl. a határozott funkcionális tagozódást). A historizáló rezidenciát áthatotta a rendeltetések közötti kapcsolatok rendszere, s így kiterjedése térben korlátozott (végtelenségig nem bővíthető, növelhető) volt.

A XIX-XX. század fordulójának rezidenciáiban a lakó- és közösségi rendeltetések összetett funkcionális alegységei fellazultak és egyszerűsödtek. Ez az egyszerűsödési folyamat összhangban állt a korabeli puritánabb polgári értékek kifejezésének igényeivel.

A XVII. századi „rezidencia” funkcionális átalakítása: „bérház-lakóház” –azonos funkcionális egységek sorolásából kialakított rendszerek

A XIX. század társadalmának változásai a tömeges lakóigények felé mutattak, amelyet a rezidenciák különböző rendeltetésektől átszőtt (éppen ezért térben erősen korlátozott), összetett funkcionális egysége nem tudott kielégíteni. A tömeges lakóépítészet igényeit első sorban a gazdaságosság és a célszerűség határozta meg. A minimális lakó (lakószobák) és közösségi rendeltetéseket (1-3 nappali szoba) önállóan „működő” funkcionális egységbe foglaló fogat, jellegzetes XIX. századi megoldás lett.

A fogatok egymás fölé és mellé való sorolása (alaprajzi kiterjedés, szintszám) elvileg végtelenségig növelhető rendszert eredményezhetett, melynek korlátait a kor technikai adottságai (a lift hiányából eredő kizárólagos lépcsőházi közlekedési lehetőség) vonták meg.

Franciaországban jellemző az egy szintet elfoglaló fogat; míg Angliában a fogat két (vagy több) szinten úgy oszlik meg (harántfalas-fogatolt rendszerek), hogy az eltartó üzemek (konyha és kiszolgáló helyiségek) alsóbb szinteken voltak megtalálhatók. A hazai bérházakban fontos funkcionális szerep jutott a minden oldalról zárt vagy egyik oldalán felnyitott udvarnak és a hátsó épületszárnynak (keretes beépítésű udvaros-fogatolt rendszer), mely az eltartó rendeltetéseket (kocsiszín, istálló) fogadta be. A funkcionális elrendezést és strukturálást a bentlakó népesség határozta meg. A historizmus idején az emeleten az utcára a drágább bérű, nagyobb lakásokat diszponálták (igényes lépcsőházzal kialakítva). A gazdag polgárok bérlakásai négy-öt rendeltetéselemet foglaltak magukban. A konyha és a cselédszállás a belső udvar köré épített függőfolyosóról külön bejáratot is kaphatott. (Függőfolyosó nélküli épületeknél e célra belső melléklépcső épült.) A függőfolyosóról, a spekulatív módon a végletekig kihasznált, intenzív beépítésből következően olcsó bérű, szoba-konyhás bérlakások nyíltak. Az olcsó bérű, alacsony színvonalú és szállás jellegű épületrészekben közös használatú eltartó funkciók és közösségi rendeltetéseket is helyet kaptak (pl. mosókonyha, gyermekmegőrző stb.) A bérházak komfortossága (vezetékes melegvíz, központi fűtés stb.) a kényelmi igényeket szolgáló épületgépészet megjelenésével nőtt meg.

Összefoglalás

A XVI-XVII. század főúri lakóhely építészetének funkcionális összefüggéseiből a XVIII-XIX. század polgárosuló társadalma megtalálta azokat az elemeket, amelyeknek funkcionális lehetőségeit korszerűen tovább tudta fejleszteni és saját igényei szerint újjá szervezni. A barokk „maison de plaisance", mint funkcionális és formai előkép a kialakuló polgárság igényeinek is megfelelt. Ez az épületfajta nemcsak arra mutatkozott alkalmasnak, hogy a XVIII-XIX. század folyamán kifejezze a polgári értékeket, hanem léptékében, kialakításában is megfelelő (pl. megfizethető) volt a megerősödő, új társadalmi rétegek számára. Így válhatott a barokk főúri életforma egyik eleme a historizmus polgári lakóhely építészetének is meghatározó előképévé. A korszakban az épületfajta funkcionális jellemzői – természetesen – sokat módosultak. Legnagyobb hatással az építészeti léptéknövekedés volt, melynek jegyében a korábbi lakóépületeket meghaladó méretű (monumentális) és kialakítású (reprezentatív) lakóhelyek épültek fel. A historizmus lakóhely építészetét a hierarchikus viszonyokra épülő feudális reprezentáció helyett az „egyenrangú” nagytőkés monumentalizáció határozta meg.

A funkcionális elrendezésben a lakosztály, mint a barokkból „átmentett” alegység a századfordulóig tovább élt; ugyanakkor jellegzetes korabeli megoldásként alakult ki a közösségi terek csoportosításával azok monumentális alegysége. A lakórendeltetés funkcionális egysége, a fogat a XIX. század vívmánya, amelynek felhasználásával lehetőség nyílt a tömeges lakóigény, viszonylag egyszerű funkcionális kapcsolatokkal történő, korszerű kielégítésére.

Jegyzetek:

[i] Kalmár Miklós: Az építészet története. Historizmus. Századforduló. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. p.7-9.

[ii] Kalmár ibidem p.19.

[iii] Kalmár ibidem p.19.

[iv] Hajnóczi J. Gyula: „Memorizmus”. In Művészettörténet, Műemlékvédelem, Horler Miklós 70. születésnapjára. IV. köt. Budapest, 1993. p.501-506.

[v] Kalmár op.cit. p.38-42.

[vi] Friedrich Loránd: A villaépítkezés fejlődése.Rötting-Romwalter Rt. Sopron, 1939. p.46.

Bibliográfia és a melléklet rajzi (képi) forrásai:

Baji Etelka, Csorba László: Kastélyok és mágnások. HG & Társa, Budapest, 1994.

Friedrich Loránd: A villaépítkezés fejlődése. Rötting-Romwalter Rt. Sopron, 1939.

Hajnóczi J. Gyula: „Memorizmus”. In Művészettörténet, Műemlékvédelem, Horler Miklós 70. születésnapjára. IV. köt. Budapest, 1993.

Kalmár Miklós: Az építészet története. Historizmus. Századforduló. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001.

Építési Ipar. 1885. év melléklete

Példák

Petit Trianon, Versailles; Gabriel, 1771-73.

Tyringham Hall, Buckinghamshire; Soane, 1793-1800.

Cronkhill, Shropshire; Nash, 1802.

Pavillon de Louvenciennes, St. Germain; Le Doux, 1812.

Maison; Bellanger, 1812.

Bellanger, 1812.

Pavillon de Bagatelle; Bellanger, 1812.

Chateau; Villetard, 1812.

Red House, Bexley Heath; Webb, 1859-60.

Windy Hill House, Kilmacolm; Mackintosh, 1899-1901.

Holkham Hall, Norfolk; Kent, 1734.

Kedleston Hall, Derbyshire; Adam, 1761.

Syon House, Middlesex, 1762-69.

Chateau de M. Caumartin, Ville de Moret; 1812.

Harlaxton Manor, Lincolnshire; Salvin, 1831-37.

Palais Stoclet, Brüsszel; Hoffmann, 1905-1911.

Hotel de Montmorency, Paris; Le Doux, 1796-70.

Hotel Tassel, Brüsszel; Horta, 1892-93.

Old Swan House, London; Shaw, 1876.

Paris, Rue Franklin 25.; Perret, 1902-03.