A HEGYEKBEN ÉLŐ MESEBELI ÓRIÁSOK

A természet és a modern építészet – esettanulmány

SIMON MARIANN

 

 

 

 

„Legyőzni a természetet vagy „belehelyezkedni” úgy, hogy átjárjon; a lényegre összpontosítva megragadni dialektikáját; geometrikusan elrendezni, vagy a kertet megművelve létrehozni a tökéletes természetet, a kiválasztott mikrokozmoszt, a földi paradicsomot, a vad természettel szemben az emberi élethez alkalmazkodó természetet; vagy nevelő céllal az emberi jóság és az igazság tükreként használni – ezek azok a szempontok, amelyekhez szépen sorban, pontos és kidolgozott építészeti válaszokat kell hozzárendelnünk.”

Vittorio Gregotti fenti, 1966-ban írt sorai építészet és természet viszonyának új megközelítésére utalnak.¹ Bár a második világháborút követő két évtized a modern építészet számos problémáját vetette fel, az építészet – természet viszony valahogy kimaradt a kritikai diskurzusból. A kutatók és a gyakorló építészek egyaránt olyan témákkal foglalkoztak, mint a populáris kultúra, a művészi szabadság és hitelesség kérdése, a hely, az identitás, s miközben felfedezték a városi kontextust, mintha eszükbe sem jutott volna a természeti kontextus fontossága. A modern építészet humanizálásához az építészetelmélet felhasználta a szociológia, a pszichológia és az antropológia eredményeit, de a topográfia és az ökológia természetet is integráló szempontjai csak a hatvanas évek második felében jelentek meg.

 

Az alábbi írás témája a modern építészet és a természet viszonya a hatvanas évek hazai építészetében. A magyar építészet hol távolabb, hol közelebb volt a nemzetközi építészeti tendenciák fő sodrához, a háború után azonban az ideológia és az építészetelmélet a szocialista rendszerhez való tartozása okán tudatosan is megpróbálta azoktól leválasztani. A szocreál ötvenes évekbeli kötelező historizálása után így az építészek újult lelkesedéssel fordultak a modernizmushoz, ami a politika által is megtámogatva azt eredményezte, hogy a hatvanas évek végén a hazai építészeti gondolkodás mintegy 10 éves lemaradásban volt a nemzetközi trendekhez képest. Mindennek ismeretében különös figyelmet érdemel, hogy néhány új épület kapcsán építészet és természet viszonya, mint építészeti probléma nálunk is felbukkant az évtized végén, ráadásul a megszokottól eltérően széles körben vitatva és indulatokat kiváltva. Milyen szerepe volt a természeti környezetnek a hatvanas évek hazai építészetében? – erre a kérdésre keresem a választ két kiemelt épület építészeti, kulturális és napi sajtóban megjelent értékelései, valamint a korabeli építészetelmélet alapján.

A hatvanas években a modern építészet virágkorát élte Magyarországon. A szakma a „visszanyert” modernben az ésszerűségnek és a funkcióból logikusan következő tiszta formálás lehetőségének örült, míg a politikai hatalom a modern építéstechnika produktivitását, a felmutatható mennyiségi eredmények biztosítékát fedezte fel benne. Az együttműködés egyik gyümölcseként a hatvanas évek második felében itthon is megjelentek a magasházak, először a fővárosban, Budapesten. Maga az ötlet, hogy a város körül toronyházakat kell építeni, még az évtized elejéről származott. Az első elképzelés szerint a magasházak megjelentek volna mind Budán, mind Pesten, függetlenül a két városrész morfológiai különbözőségétől, s lettek volna köztük 10-15 szintes középmagas épületek és 20-25 szintes „felhőkarcolók” is.² Ez utóbbiak építését hamarosan elnapolták, az első két középmagas épület azonban 1966-ra elkészült, s már épült a következő kettő is. Az új épületeket nem lehetett nem észrevenni, s mivel 1967-ben már érződött az új gazdasági mechanizmus előszele keltette enyhülés, nemcsak az építészeti szaksajtóban, hanem a kulturális folyóiratokban és a napilapokban is kibontakozott egy óvatos vita a témáról.

Az első két magasház közül az egyik a Belvárosban, a másik Buda belső részén épült,³ a további kettő viszont Buda külső részén, markáns természeti környezetben. A Budapest Szálló telke a városszövetnek a beépítés és a természethez való viszony szempontjából átmeneti része: a völgyben futó utcán a zártsorú beépítés itt ér véget, s vált át a dombokra felfutó villanegyedbe.⁴ A másik épület nem egyetlen tömb, hanem – első lépésben – öt lakóház együttese volt, amely a hegyek közé, a szinte még érintetlen természetbe került, a Budakeszi útra.⁵ Ez utóbbi két épületet választottam vizsgálatom tárgyául, mert mindkettőben egyszerre jelenik meg a magasház általános problémája és az épület természetbe helyezésének a kérdése.

Abban egyetértett az építész szakma, hogy Budapesten magasházakat kell építeni. Az érvek racionális és gyakorlati megfontolásokon alapultak, akárcsak tőlünk nyugatra. „A magasház (és nem ’toronyház’) építésének szándékával – többnyire minden városrendezési elképzeléstől függetlenül – általában éppen gazdasági indokokra való hivatkozással találjuk szemben magunkat. A rendelkezésre álló építési telek ugyanis, a város kiszemelt helyén – legalábbis nagyobb bontások nélkül – rendszerint nem elegendő a programban előirányzott kubatúra megépítésére.” – írta Heim Ernő, a magasház-koncepció kidolgozója.⁶ A másik sokat ismételt funkcionális érv az volt, hogy a magasház nagy távolságból is jól látható, s ezért iránytűként, tájékozódási pontként szolgál a városban, miközben közvetlen környezetében központot képezve szervezi a teret. Ezt a szempontot különösen a város külső részein emelt magasházaknál tartották fontosnak. Az egymástól távol álló magasépületek, amelyek úgy kímélik az építési területet, hogy közben maguk közé engedik a napot és a friss levegőt a modernista város képletét valósították meg. A kor hazai városépítészeti elképzeléseit jól jellemzi, hogy Le Corbusier 1925-ös Plan Voisin terve még 1970-ben is irányadó mintaként említtetett.⁷ A magasházak megítélésénél mégis az elsődleges szempont az esztétikum volt: Kell-e a városképbe toronyház? A válasz szinte egyértelmű igen volt, a toronyház ekkor már a világvárosok elengedhetetlen kelléke lett. „A világszerte elterjedt toronyházak a függőleges tömegek hangsúlyozásával új esztétikai elemet visznek be a városképbe. Azt hiszem, senki sem tagadhatja ezek megejtő hatását és együttesüknek nagyvonalú harmóniáját.”⁸ A szakma ugyanakkor abban is egyetértett, hogy a Belvárost óvni kell a magas épületektől, mivel annak már megvan a kialakult kompozíciója, benne a meglevő tornyok képezte hangsúlyokkal. Örömmel fogadták ugyanakkor a magasházakat a város külső részein, Pest sík területén és Buda természeti tájain. Ahogy azt az egyik vezető várostervező megfogalmazta: „a budai hegyvidéken indokoltabb imitt-amott megfelelő célra (kutatóintézet, lakóház) magasházat építeni, éppen a szép környezet teljes kiaknázása érdekében.”⁹

A hazai építészeti közvéleménynek a toronyházakkal kapcsolatban kialakított, fent vázolt véleménye alapján nem meglepő, hogy a vizsgálat tárgyául választott két épület szakmai fogadtatása pozitív volt.

Budapest Szálló, építész Szrogh György, 1967. Forrás: Magyar Építőművészet 1968. 4.

A Budapest Szálló 18 emeletes magasságát és sajátos hengeres formáját illetően a kritikusok elfogadták az építész magyarázatát: a beépítési karakter változását egy felkiáltójellel akarta megjelölni. Abban is egyetértettek, hogy az összes szobából és a tetőn levő kávézóteraszból feltáruló panoráma különleges érdeme az épületnek. A szálló és a természeti környezet kapcsolatát ugyancsak pozitívan ítélték meg, meglepő módon azonban két különböző érvelés vezetett ugyanarra az eredményre. Az egyik megközelítés az épület szigorú mértani formája és a természeti táj közötti kontrasztot értékelte. „Bár vannak kivételek, vertikális építészeti elem jobb a völgyben, a lankák alján, hiszen így az architektúra mintegy kontraposztja a természet lágyabb, változatosabb felfutásának. Ebből kiindulva nem látok hibát a magas épület idetelepítésével. Sőt a hatalmas épület elhelyezése, hengeres „plasztikus” megfogalmazása legfőbb értéke.”¹⁰ A másik gondolatsor szerint az épület elhelyezése épp azért jó, mert belesimul a tájba. „Kivételes képességű építész alkotása, melyet már most is gyönyörködve nézünk. Lépcsős teraszai a terephez simulnak, s magas tornya is jól illeszkedik a tájba.”¹¹

A Budapest Szálló a tájban, előtérben a Városmajori templom tornya. Forrás: Magyar Építőművészet 1968. 4.

Másik példánkat, az öt épületből álló lakóház együttest ugyancsak kedvelte a szakma.

Budakeszi úti lakóházak, építész Iványi László, 1969. Forrás: Magyar Építőművészet 1969. 5.

Az épületeket különösen, mint funkcionális kísérletet tartották sokra: a kertvárosi környezet nyújtotta előnyök és a „modern”, koncentrált lakásépítés egyidejű megvalósításának példáját. A lakók úgy kerültek közvetlen természeti környezetbe, hogy (a fölső emeletekről) egyúttal csodás panoráma tárult eléjük. „Valóban, ez volt a legjobb megoldás, hogy a villanegyed előnyeit kihasználja a tervező.” – lelkesedett a magasházakkal szemben amúgy kritikus építész.¹² Az épületek elhelyezésének és megjelenésének a megítélése azonban ismét különböző indokok alapján vezetett hasonló eredményre. Néhányan azt emelték ki, hogy az épületek vertikalitása a természet horizontális vonalaival szembeállítva az emberi-művi és a természeti környezet kontrasztját fejezi ki. A budai oldalon „a látványon nincs mit keretezni, megtette azt a természet. Itt a távoli magasházak azzal karakteresek, hogy a tisztán táji elemeket emberi mivoltukkal kontrasztossá teszik. Emellett a budai táj lankás, a hegyek általában szélesen terülnek el, hegyvidék létükre is látványilag horizontálisak. E zömében vízszintes kontúrok mellett a vertikális elemek nagyon jól hatnak. … A széles zöld horizontsávon másutt is jók a magasházak, a Budakeszi úti házcsoport a Bástyasétányról pl. igen szép látvány.”¹³ Más megközelítésben az épületeknek az a fő érdemük, hogy illeszkednek a tájhoz, mintegy annak részét képezik. „A János-hegyi kilátóból a dombok plasztikai léptékét idézik az épületek, úgy állnak ott egy csoportban, mint a hegyekben élő mesebeli óriások.”¹⁴

A Budakeszi úti lakóházak – helikopterről. Forrás: Magyar Építőművészet 1969. 5.

Valóban, minden azon múlik, hogyan közelítjük a problémát. A kritikák egyik része azt értékelte, hogy az ember-teremtette kemény forma nekifeszül a természet lágy vonalainak; akik így érveltek, az épület és a táj, a művi és a természetes különbségét hangsúlyozták. A másik csoport a magasházat, mint a természet változatosságába illeszkedő elemet fogadta el: hegyek és völgyek, dombok és tornyok, lejtők és magasházak. Mégsem mondhatjuk, hogy a két megközelítés radikálisan különböző lenne. Akár kontrasztról, akár integrációról van szó, a természet szerepe egyik esetben sem több, minthogy hátteret képezzen az épületek mögött. A táj a látvány része, az előtérben az épület áll, a többi a kompozíció kérdése.

Az építészet és a természet viszonyának szakmai megítélésében tapasztalható kettősség a korabeli építészetelméletben gyökerezett. Bár a hatvanas évek hazai építészetelméletének központi témája az építészet társadalmi szerepe, illetve kettős, egyszerre tudomány és művészet mivolta volt, az írások az épített és a természeti környezet viszonyát is érintették, ha csak mellékesen is. A szocialista építészetelmélet – s ebben nem tért el a nemzetközi modernizmus felfogásától – a természetet olyan megkerülhetetlen tényezőnek tekintette, amellyel az építészetnek számolnia kell, de amelytől a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább függetlenedni tud. „A természeti tájat az ember szinte szuverén önkénnyel átalakítja. A technika jelenlegi színvonalán az ember a föld bármely részén, a legmostohább természeti feltételek mellett is képes az emberi élet részére kedvező körülményeket teremteni.”¹⁵ Az építő ember egyrészt küzd a természeti erőkkel, meghódítja és átalakítja azt, amit készen kapott, másrészt nem tud tőle elszakadni. „Bármennyire is képes függetleníteni magát az ember a természeti adottságoktól, nem élhet kívül a természeten” – folytatja a gondolatsort az előbb idézett teoretikus. „Az agyontechnizált, zsúfolt nagyvárosi környezetből, amely a természeti tájtól elszakítja, a természeti tájba vágyik, mert csak itt, a természettel állandó érintkezésben képes zaklatott idegeit lecsendesíteni, gyerekei csak itt fejlődnek egészségesen. Korunk építészete a technika minden vívmányával felszerelt lakótelepeit a tájba ülteti bele. Az üvegfalakon át vizuálisan, de néha ténylegesen is beviszi a természetet az épületbe.” Művi és természeti környezetnek ezt a mintaszerű harmóniáját az elmélet természetesen azzal a társadalommal hozta összefüggésbe, amely a megteremtésére lehetőséget adott. A szocialista társadalom a maga képére formálja a teret. „A világhoz, a társadalomhoz, a természethez való viszony tükröződik e jellegzetességben. Reprezentációtól mentes őszinte kitárulás a világ felé, ellenkező irányból pedig a kollektív társadalmi léttel való természetes kapcsolat igénye jut ebben kifejezésre, és nem utolsó sorban az a törekvés, amely egészséges kapcsolatot keres az éltető természettel, napfénnyel, levegővel.”¹⁶ A természetet megszelídítő és magához ölelő – más közelítésben annak értékeit a saját céljaira és a saját szempontjai szerint kihasználó – építészet korántsem törekszik az egyenrangú, de legalább is megértő viszony megteremtésére. Az építészetelméletekben leírt természet szerepe, hogy napfényt és levegőt biztosít a használónak, s közben magát, mint látványt nyújtja. Az építészetelmélet felől közelítve így ugyanoda jutottunk, mint korábban a gyakorlat érvelését vizsgálva: lényegtelen, hogy az épület és a természet kontrasztot vagy éppen összhangot alkot egymással, sőt a legjobb, ha mindkettőt. „A korszerű építészeti és urbanisztikai tér egymástól elválaszthatatlan. A külső és belső tér kapcsolata, illetve egymásbahatása, a természet behatolása, a belső tér feltárulkozása és kiáramlása, a mesterséges és természetes környezet kontrasztja, ugyanakkor egymásbaszövődése, a külsőt és a belsőt átható téráramok, térhullámok terelése, illetve megállítása stb. a modern térművészet kifejező eszközei nemcsak a nagy együtteseket, hanem magukat az egyes épületeket is formálják.”¹⁷ Az építészet-természet kapcsolattal foglalkozó elméleti irodalom vizsgálata azt mutatja, hogy a természet szokásos kétdimenziós megközelítésének háromdimenziós kiterjesztése sem változtat a lényegen. Míg a kétdimenziós természet az épület háttérvonalaként, vagy annak előterében grafikai elemként jelenik meg, mint egy festményen, addig a városléptékben a természet tömegszerű formái kerülnek kapcsolatba az épülettömegekkel, mint egy szoborkompozícióban. Így vagy úgy, a természet szerepe nem több, mint hogy a látvány részét képezze.

A Budafoki úti lakóházak - a gyalogos szemmagasságából, de az erdőből fényképezve. Forrás: Magyar Építőművészet 1969. 5.

A toronyházak iránti általános lelkesedést csak néhány – leginkább szakmán kívüli – hang zavarta meg. A magasházak kritikája azonban ekkor is leginkább a látvány körül forgott, az esztétikai és a városképi szempontokat felhozva ellenérvként. „Harmónikusan kifejlődött, eredeti szépségű városképekbe meghökkentő idegenséggel üt bele egy-egy gőgös magasra emelt szuperhotel vagy bankház. … Budapestet nem elsősorban épületegyüttesei teszik széppé, hanem természeti-táji kereteivel való igen szerencsés egybenövése. A budapesti városkép sajátosságát meghatározó Duna és a Budai-hegység látványa kíván tehát mindenekelőtt védelmet a magasházakkal való elfedés ellen.” – írta egy napilap újságírója két héttel a Budapest Szálló átadása előtt, bár az épület említése nélkül.¹⁸ A szálló esetében gyakran érte kritika az épület szokatlan és karakteres formáját. A hengeres torony sokakat ipari épületre emlékeztetett, s el is nevezték „budai hengerművek”-nek, ami csak később finomodott a közhasználatú, s immár nagybetűvel írandó Körszállóvá.¹⁹

Körszálló (?) Új szálloda (?) Kaján Tibor karikatúrája. Forrás: Budapest 1968. 7.

Nemcsak formája, az épületnek a szomszédos épületekhez mért viszonylag nagy tömege is sokakat zavart. A legtöbb ellenérzést mégis az váltotta ki, hogy az épület megtöri a budai városkép összhangját. „Nemcsak a környező házakat nyomja agyon, az nem számítana. De részben eltakarja, részben pedig arányaiban bontja meg a budai hegyvidék képét, a természetes táj dominanciáján alapuló eddigi panorámát. Egy mértani „téridom” hatalmas tömbjével tehénkedik bele az apró alakzatok ezer remek részlettel ékes miniatűrjébe. S még az ég kékjébe is: még az eddigi emberközeli eget is ellöki a földtől, az idegen magasságokba.” – tiltakozott egy író a kulturális hetilap hasábjain.²⁰ Nem véletlen, hogy másik példánkat, a lakóház csoportot nem érte támadás a kulturális és a napisajtóban. A Budakeszi út külső szakaszán lévő épületegyüttes magáról az útról is alig volt látható, a Várból, vagy a Jánoshegyi kilátóból pedig apró foltként jelentkezett a sűrű erdő meghatározta tájban. Nem kapcsolódott a meglevő városhoz, s bár a tájhoz sem, ez – első beavatkozásról lévén szó – még nem volt feltűnő.

„A tájban jól ülő magasházak a Budakeszi úton.” Forrás: Élet és Irodalom 1967. szeptember 23.

Áttekintve a gyakorló építészek, a teoretikusok és az építészet iránt érdeklődő laikusok véleményét, láthatjuk, hogy az építészetet és a természetet valamennyien különálló egységekként kezelték, amelyek kapcsolatát leginkább a látvány szempontjából értékelték. Kimaradt azonban az elemzésből egy nagyon fontos szempont, hogy a magasház több mint pusztán geometriai forma, amely nekifeszül, vagy beleillik a környezetébe. A magasházaknak, toronyházaknak és felhőkarcolóknak mindig szimbolikus jelentésük volt, akárcsak történeti elődeiknek, a tornyoknak. Ahogy Thomas A.P. van Leeuwen könyvében bebizonyítja, a századfordulón megjelent amerikai ferhőkarcolók sem voltak újdonságok – leszámítva a tényleges technikai újításokat, s az ebből következő látványos magasságbeli növekedést – a torony „örök visszatérésének” tekinthetőek.²¹ A felhőkarcoló modern változata az ősi, archetipikus jelnek; a kozmikus hegy jelképe, amelyik összeköti az eget és a földet, meghatározza a helyet, rendet teremt a káoszban, vagyis nem más, mint az axis mundi, a világ tengelye. Bár van Leeuwen könyve a századforduló amerikai felhőkarcolóinak a vizsgálatára szorítkozik, megállapításai kivetíthetőek a húszadik század egészére. A hatvanas évek elejének városrendezési elképzeléseiben Budapesten is felhőkarcolókat szerepeltek, amelyek szimbolikus és reprezentációs szerepét a később ténylegesen megépült toronyházak vették át. A magasházak szemantikai jelentésével a hazai építészek is tisztában voltak. Természetesen, mivel a szakmai közgondolkodásban meghatározó szerepe volt a modernizmus technikai és funkcionális oldalának, a magasépületek leginkább mint a technikai haladás, egyúttal a racionalitáson alapuló szebb emberi jövő szimbólumai jelentek meg. A toronyházak „a nagyratörő emberi munka jelképei”, láttukra „az alkotó műszaki tudás bennünk elismerést, lélekemelő érzést kelt”, s egészében „a megújulás, a műszaki haladás, a város előbbrelépésének az érzetét, képzetét keltik” – lelkesedtek az építészek.²² Ahogy a vezető városépítész megfogalmazta, a magasházaknak varázsuk van, „a felfelé, az égbetörés és a műszaki, sőt az emberi haladás képzetét” keltik. Az amerikai felhőkarcolók hazai 10-15 szintes változataiban rejlő kisszerűség veszélyeit említeni nem volt népszerű a lelkes hazai környezetben, mégis volt építész, aki fenntartásainak hangot adott. „A nálunk utóbbi időben elburjánzott „toronyláz” erőszakolt provinciális tünet (egy téves álom a korszerűség gyors és fájdalommentes eléréséhez), amit egyértelműen leplez le az a tény, hogy utóbbi időben tömegesen születnek ilyen elgondolások helytől, igényektől és rendeltetéstől függetlenül, illetve ezek ellenére.”²³

Az égbetörő Budapest Szálló teteje elvész az égigérő fa lombkoronájában. Forrás: Magyar Építőművészet 1968. 4.

A magasházak pozitív üzenetét a politikai hatalom is felhasználta. A toronyházak számukra is „a nagyratörő emberi munka jelképei”, s egyben a szocialista ipar szimbólumai lettek, amely immár a hatvanas években elég felkészült volt arra, hogy „megengedhesse magának” a magasházat. Az ipar felkészültsége lehetővé tette a vállalkozást, a presztizs pedig megkívánta azt. A hatalomnak látható eredményekre volt szüksége – s a toronyházak valóban messziről vonzották a tekintetet -, a szakma pedig a gyakorlatban is ki akarta próbálni, hogy mire képes a fejlett építéstechnika. Mindkét fél látványosságra vágyott. A magasház – közvetlenül ráutaló jelek nélkül – a győzelem jelképe lett.

 

Christian Norberg-Schulz a genius loci-ról írott ismert könyvében a művi és a természeti környezet közötti kapcsolat három lehetséges formáját írja le: megjelenítés, kiegészítés és szimbolizálás.²⁴ A toronyház elhelyezésétől függően lehet a természet megjelenítése vagy szimbolizálása. A síkon elhelyezett magasépület a hegy formáját jeleníti meg, pótolja azt, ami hiányzik a természetből, az eget és földet összekötő kozmikus hegyet. A hegy tetejére állított magasépület továbbépíti a természetet, s kiemeli a hegy szimbolikus jelentését. A hegyek és dombok közé épített toronyház a természetnek feszülő emberi alkotóerő kifejeződése. Az épület a természet riválisaként jelenik meg – és épp ez az, amiről a hatvanas évek Budára telepített magasházai, „a hegyekben élő mesebeli óriások” története szól.

Simon Mariann

 

Jegyzetek:

(1) Vittorio Gregotti: Architecture, Environment, Nature, in Joan Ockman, Architecture Culture 1943-1968: A Documentary Anthology, New York: Rizzoli 1996, 400-401. old.

(2) Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990. Tanulmányok. Műszaki könyvkiadó, Budapest 1998, 38. old. és Pogány Frigyes: Budapest városesztétikai problémái, in Preisich Gábor, Budapest városrendezési problémái, Budapest: Mérnöki Továbbképző Intézet 1963, 265-300. old.

(3) Hungarotex irodaház, V. Szép utca 2, építészek: Pomsár János és Puskás Tamás (12 emelet), illetve az Attila út és az Alagút utca sarkán álló lakóház, építész Boross Zoltán (15 emelet)

(4) Budapest Szálló, II. Szilágyi Erzsébet fasor 47, építész: Szrogh György, 1967 (18 emelet)

(5) Lakóházak, XII. Budakeszi út 55-57, építész: Iványi László, 1969 (10 emelet)

(6) Heim Ernő: Van koncepció! Élet és Irodalom 1967. szeptember 23. 12. old.

(7) Granasztói Pál: A magasházak vitájához, Budapest 1970. 7. 4-6. old.

(8) Sárkány István: A jövő városképe, Élet és Irodalom 1967. szeptember 23. 12. old.

(9) Granasztói Pál: Városaink arca, Élet és Irodalom 1968. február 24. 3-4. old.

(10) Nagy Elemér: Budapest Szálló. Az építészet margójára, Magyar Építőművészet 1968. 4. 34-36. old.

(11) Rácz György: Nagyobb tervszerűséget! Élet és Irodalom 1967. szeptember 23. 12. old.

(12) Rácz György: Nagyobb tervszerűséget! 12. old.

(13) Román András: Gondolatok a budapesti városkép alakulásáról, in Magyar Műemlékvédelem 1967-1968, Budapest: Akadémiai Kiadó 1970, 27-41. old.

(14) Vadász György: OTP lakótelep, Budapest, Budakeszi út, Magyar Építőművészet 1969. 5. 24-26. old.

(15) Bonta János: Építészet és tömegtermelés, Budapest: Műszaki Könyvkiadó 1963, 11.old.

(16) Pogány Frigyes: A szocialista realizmus problémái a környezetalakításban, Valóság 1966. 12. 86-95. old.

(17) Bonta János: Építészet és tömeges építés, Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények 1966. 4. 557-582. old.

(18) Antalffy Gyula: Hol épüljön magasház, toronyház? Magyar Nemzet 1967 december 17. 7. old.

(19) Rácz György: Nagyobb tervszerűséget!

(20) Varga Domokos: Mesterséges magasságok, Élet és Irodalom 1968. március 9. 6. old.

(21) Thomas A. P. van Leeuwen: The Skyward Trend of Thought: The Methaphysics of the American Skyscraper, Cambridge, Massachusetts: The MIT Press 1988

(22) Sárkány István: A jövő városképe – Weichinger Károly: A magasház és a budapesti városkép, Magyar Nemzet 1968. augusztus 4. 9. old. – Granasztói Pál: Városaink arca

(23) Kathy Imre: Budapest – Városkép – Toronyház, Kortárs 1966. 1. 144-148. old.

(24) Christian Norberg-Schulz: Genius Loci. Towards a Phenomenology of Architecture, London, Academy Editions 1980

 

CONTACT