Budaörs

A "diákarcú könyvtár", jellemezhetném summásan a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 2001-ben megnyitott épületét.

Sajátos élet zajlik ma falai között: nemcsak a könyvek és jegyzetek halomjai alatt gondolataiba mélyedt tanuló, a pulcsis-farmeres egyetemista; a halk diskurt tartó öltönyös fiatalúr és elegáns kisasszony; a csendesen bámészkodó idős hölgy, vagy a bolyongó látogató; nemcsak a női magazinokat bújó – csemetéjét a gyermekjátszó interaktív szolgáltatásaira bízó – háziasszony, a napilapban sietve állást kereső munkanélküli fordul itt meg, hanem az épület fedett belső udvarán valódi nyüzsgő, zajos, vibráló fórum alakul ki. Randevút egyeztető, mobilos srác, pletykálkodó csaj, betévedt látogató, regisztrációhoz siető új olvasó kavarog; a büfében pedig igazi kávéházi a hangulat. Sajátos a tér is, változatos: az udvarokon lejutó napfény természetes világossága, az új termek szelídsége, a tovafutó tekintet szabadsága, az ablakokon és a galériákon keresztüli átlátások izgalmassága társul a palota pompás arany-ezüst eleganciájával, a tükrök és a csillárok szikrázó csillogásával, a márvány lépcsőház kimértségéveI, a sötét tölgyfaburkolatok komolyságával.

Milyen az új évezred könyvtára? Egy lehetséges választ ez az épület ad: bolyongásra csábító, böngészésre és elmélyülésre való, amely az olvasással kombinálva egyszerre téri és szellemi.

A Szabó Ervin Könyvtár építészeti sajátosságának meghatározó tényezője, hogy történeti (műemléki védelem alatt álló) és kortárs, mai épületrészeket foglal új építészeti egységbe. A régmúlt emléke, a jelen korszerűsége a jövő víziójával fog benne kezet. A három épületrész közül kettő, a Wenckheim-palota és a Pálffy-ház XIX. századi, míg a harmadik rész – egy régi lakóépület helyén – új építésű, azonban a részek pluralitását a reprezentatív, hajdani Wenckheim-palota és az új épület kettőssége uralja.

A palotaegyüttesben elhelyezett könyvtár (mint „élő műemlék”) műemléki alapú értékeléséhez a szempontok meghatározásán túl kortárs építészeti elemzésre és annak szempontjaira is szükség van. Egy jó szempontrendszer elemei nem előre konstruált fogalmak, hanem a valóságban ténylegesen adott olyan reális kapcsolatok, amelyek lehetővé teszik, hogy objektíven, merevítés nélkül tükröződjenek a lényeges vonások, bármely történeti korszakban.¹ Ezért az építészeti elemzésnek három olyan szempontját (régi és új viszonya; részletképzés; alkotói magatartás) választottam, amely a műemléki értékelés szempontjaival, a műemléki értékforrásokkal is összekapcsolható, s ezzel alkalmassá válik egy rövidebb lélegzetvételű épületelemzés és értékelés elvégzésére. Az épület jellemzésére szolgáló három szempontösszefüggést tehát így alakítottam ki:

történeti érték esztétikai érték etikai érték

¯ ¯ ¯

régi és új viszonya részletképzés alkotói magatartás

A XIX. század óta a régi épületek megtartása, felújítása kérdésköréhez sokan és sokféleképpen közelítettek (pl. az angol John Ruskin romantikusan, az itáliai Camillo Boito racionálisan, az osztrák Alois Riegl történeti-művészeti szemlélettel, Gottfried Dehio, Max Dvorak, majd Gustavo Giovannoni társadalmi-gazdasági, illetve a kulturális kontextus új szempontjait építette be elemzéseibe), s ezzel széles dimenzióra terjedt ki mindazon értékek együttese, amelyeket a különböző korok emberei alkottak.

A Wenckheim-palotát, a több tiszántúli vármegyében 100 ezer hold uradalommal rendelkező, három vidéki kastélyt birtokló wenckheimi Wenckheim Frigyes (1842-1912) gróf építtette családja pesti tartózkodására alkalmas rezidenciának. Építkezésre alkalmas telket a Nemzeti Múzeum körül, az alig húsz év alatt felépült főúri palotanegyed nyugati peremén, a Reviczky és a Baross utca által határolt területen vásárolt. Ebben a városrészben elsősorban főnemesi magánpaloták épültek az 1860-as évektől (Károlyi, Festetics, Degenfeld, Zichy, Hadik, Esterházy stb. grófok), majd a nagypolgári arisztokrácia is itt kezdett magán- vagy bérpalotákat építtetni (Törley, Keszlerffy, Tauffer, Gschwindt stb. családok) az 1890-es évektől. Sajátos hangulatú, diszkrét, forgalom nélküli, csendes utcák alakultak ki. Ami Párizsban a Faubourg St. Germain, Bécsben a Herrengasse, az Pesten a Nemzeti Múzeum körüli palotanegyed lett.²

Wenckheim Frigyes gróf palotája építészeti terveinek elkészítésével – nem a korábban általa is foglalkoztatott, s arisztokrata körökben igen kedvelt és nagytekintélyű, de már idős Ybl Miklóst, hanem – a fiatal, de igen stílusiskolázott - Meinig Artúr (1835-1904) építészt bízta meg.

Meinig Németországban született, a drezdai akadémián nyerte építészeti előképzettségét. Magyarországon csak 1883-ban telepedett le véglegesen, s itt hamarosan az arisztokrácia kedvelt építésze lett. Az 1870-es évek végi eklektika egyik jelesebb mesterének tevékenységét még néhány fővárosi magánpalota (Radvánszky-palota, 1890., Csekonics-palota, 1895.) és több vidéki kastély (Pilisszántó: Orosdy-vadászkastély, 1899., Pátka: Tallián-kastély; Sorokújfalu, Szapáry-kastély 1880 k. stb.) fémjelezte.³ A korabeli tervezői gyakorlatban a reprezentációbéli igényesség, az építtető igényeinek hangsúlyozása hamar eltolódott az egész kompozíció irányából a részletek „gazdag” és „stílushű” kidolgozása felé. Ebből fakadt az eklektika „mintatankönyvi” – akadémikus – jellege. A mintakönyv, az ismert – az esetek döntő többségében reneszánsz – előkép mintegy hitelesítette az építtető szemében az adott megoldás javaslatát és hozzá méltó mivoltát. A korabeli építészet a földrajzi közelség, politikai és nyelvi okok következtében mindenekelőtt a kortárs osztrák és német építészettel állt szoros kapcsolatban. A német orientációt – az ottani építészeti főiskolákon végzett tanulmányokon, vagy az ott tett tanulmányutak során egy-egy neves mester irodájában elsajátított jellegzetes alkotómódszeren túl – a nagyobb számban megjelenő német nyelvű építészettörténeti és elméleti munkák is erősítették. Az antik, a reneszánsz, a barokk-rokokó építészet emlékeinek feldolgozása és publikálása nagy hatással volt a kor művészetszemléletére.

Meinig Artúr saját építészetének modorából inkább az építtetők, semmint a tervezők körében formált iskolát. Jól ismerhette Le Duc francia historizmusának német áttételeit (Stolzenfels, Hohenzollern, Rosenau, Wartburg) ugyanúgy, mint a XVII-XVIII. századi német barokk jellegzetes tobzódásait. Az ő „barokk”-ja azonban a rokokó és a biedermeier keveréke volt a századforduló bécsi szecessziójával.⁴ Tervei alapján, Pucher József művezetésével, az 1891-ben felépült főúri Wenckheim-palota a városnegyed valamennyi főnemesi lakóhelyét kívánta túlszárnyalni, amely reprezentatív kialakításával, fényűző, gazdag berendezésével, hatalmas báltermével bizonyosan sikerült is.

Frigyes gróf halála után örökösei, Wenckheim József, László és Pál grófok⁵ eladták a Székes Fővárosnak, amely 1927-31 között, közkönyvtárrá alakította és stílusában megtartotta a palotát. A több mint fél évszázad alatt felhalmozódott 1˙100˙000 kötetes (könyv)állomány – mely a főváros egyik legértékesebb közgyűjteménye lett – további gyarapítása 1997-re aktuálissá tette a gyűjtemény műemlék épületének kibővítését, hogy az méretében, funkciójában és szolgáltatásaiban korszerű, minden igényt kielégítő, nagyvárosi könyvtárrá válhasson. A szakmai programot a FSZEK főigazgatósága dolgozta ki. Erre Hegedűs Péter építész vezetésével a MATESZ tervező iroda építési-engedélyezési tervet készített, amelyre az OMvH 1997 októberében adott építési engedélyt. A tervezett fejlesztéshez a Magyar Állam céltámogatást biztosított, így 1998-ban megkezdődhetett a kiviteli tervek készítése, majd az új, Baross utcai épületrész alapozásával a több ütemben zajló építéskivitelezés is. A teljes épületegyüttes – melynek részei mind a használat, mind az üzemelés szempontjából szerves egységet képeznek, új elemekkel kiegészítve és megőrizve a Wenckheim-palota műemléki értékeit és hangulatát – 2001 őszétől a közönség számára nyitva áll.⁶

A Reviczky utcai olvasói főbejárattól induló tér-idő eseménysor (belépés-áthaladás-megérkezés dinamizmusa, mely itt a választás és a feltárulás eseményével bővül) két feltáruláspontjában nemcsak a könyvtár alapvető struktúrájának egésze és építészeti tére válik érzékelhetővé, hanem a régi és új épületrészek viszonya is definiálódik. A régi palota autonom belső világ, az új épület szintén autonom egység, de áthat a régibe. Az áthatási tér a palota lebontott déli szárnya helyén elhelyezkedő tájékoztatási-kiszolgálási tércsoport, melynek határa az udvar felé árkádsorral megnyitott belső palotahomlokzat. Ez az áthatás és megnyílás együttesen ad a réginek új értelmezést: a befelé forduló, exkluzív palotát megnyitja (ugyanakkor autonomitását meg is őrzi), s a hajdani belső kocsiudvart városi térré, fórummá avatja. A régi és az új viszonyáról elmondható, hogy vertikálisan az áthatás intenzitása csökken. Az emeleti szinteken a közönségforgalom csupán két átjárási pontra korlátozódik a palota és az új részek között, és az átlátások vizuális kapcsolatára szorítkozik. Ez az építészeti megoldás a régi és az új autonomitását erősíti, fokozza annak a hatásnak az erejét, amely a történeti-jelenkori egymásmellettiségében és dimenzióváltásában rejlik.

Ez a gondolat az építészeti részletek kialakításában, a részletképzésben tovább folytatódik. A Szabó Ervin tér felőli rendezvényi bejáraton belépve egy, a hazai viszonylatban páratlanul gazdagon díszített és tagolt, szakszerűen restaurált reprezentatív térsor tárul fel. A díszlépcsőház széles, többszakaszos lépcsőjét historizáló barokk kőfaragások, szobrok, lámpatartó puttók, balusztrádok kísérik; a fehér falakon ornamentális stukkódíszek. A hajdani bel étage fogadóterme a kétoldali szalonnal, a bálterem gazdagon aranyozott rokokó architektúrája szinte nem evilági gazdagságról tanúskodik. A hatást a nagyméretű tükrök, csillárok, márvány kandallók stb. tovább fokozzák. A hajdani ebédlő faburkolatos, historizáló reneszánsz termében – de máshol is – az 1930 körül beépített könyvszekrények kidolgozottsága érzékenyen követi a palota gazdagságát, melyhez a jelenlegi új bútorozás kor- és stílusnélküli „semlegessége” jól társul. Az új épületrészek belső részletképzése a palota tobzódásával szemben teljesen szolíd, ugyanúgy művészi igényességgel, de mai szellemességgel formált. Erre jó példa a Reviczky utcai szárnyban elhelyezett kör alaprajzú, az olvasói közönségforgalmat szervező főlépcsőház építészeti megfogalmazása és részletképzése. A mesterséges világítás rejtett elhelyezése, a klinker lapkával készült tégla hatású falburkolat tiszta kiosztása – mely a súroló fényben is megállja a helyét – gondos és kellemes hatású. A lépcsőkorlát pálcái pedig az 1860-ból származó, lebontott Baross utcai épület függőfolyosójáról kerültek másodlagosan ide, de nem hagyományosan, hanem a korlátvonalra merőleges síkban beépítve, így a pálcák különös virtuális szétnyíló-összezáródó játéka figyelhető meg a le-följárkálás alkalmával.

A könyvtár épületének régi és új részei közötti viszony definiáltságából, az építészeti kialakítás és részletképzés ellenpontozó-megfeleltető jellegéből, az autonomia és az áthatás szövetszerűségéből olyan tervezői, alkotói magatartásra lehet következtetni, amely a régit és az újat, mint szöveg-szövet kapcsolatát, „kontextuálisan” értelmezi és kezeli. A kontextualizmus, mint kutatási irány tárgya ugyan a város szövete, amelynek legfontosabb, egymást kölcsönösen feltételező ellentétpárja a beépített s az üres tér, vagy az alak és a terep. A kontextualizmus elemzéseihez a nyelvtudomány szövegösszefüggésének fogalmát veszi analógiaként. Ezek szerint az egészet alkotó elemek úgy értelmezhetők, mint összefüggő szövegek. Az újnak bele kell illeszkednie a környezetébe – a régibe –, annak értelmét kell közvetítenie, kiegészítenie, vagy a régi környezet kontextusából kinövő témát kell iniciálnia, de formálásában nem kell azonosulnia vele.⁷ Az összefüggés szükségszerűen kölcsönös kell legyen, amelyben az új téma visszahatása napi korszerűséggel értelmezi a régit. Ez ismerhető fel ebben az épületben is.

Összefoglalva: jelen építészeti elemzés szerint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár épületegyüttesének „diákarcú”-ságát az a tervezői, alkotói térszemlélet kifejeződése adja, amely a befelé fordulás történeti hagyományát a fórumként való megnyitással oldotta fel úgy, hogy az korszerű építészeti megoldásban tárgyiasult. A régi és az új áthatásának tere valós centrum és tartalmi középpont, amely példaértékkel fogalmazza újra a történeti régi és az új megváltozott viszonyát.

Az 1997-2001 közötti felújításnak elsődleges célja az épületbővítés és a könyvtárszolgáltatások korszerűsítése, nem a palota műemléki helyreállítása volt. Olyan „könyvtárrekonstrukció” – értsd. tárolás, karbantartás, szolgáltatás működése – valósult meg, amelyben a történeti épületrészek felújítása példás műemlékhelyreállítási tevékenységként ismerhető el. A jelenlegi épületegyüttes a tervezés tudományos megalapozottságából és az eredetiségből fakadó hitelességgel megőrzi, az új építészeti hozzátételekkel, kiegészítésekkel kibontakoztatja és láttatja a hajdani Wenckheim-palotában rejlő történeti és esztétikai értékeket. Az épület által közvetített alázatos tervezői, alkotói magatartás pedig azzal az etikai értékkel bír, amely révén a műemlék betöltheti tudatnevelő szerepét.

Budapest, 2002. április 15.

Fekete J. Csaba

Jegyzetek:

1. Dr. Szentkirályi Zoltán, „A térművészet történeti kategóriái” in Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, XI. köt./2.sz., Budapest, 1967.

2. Hatolkay Árpád, „A Nemzeti Múzeum körül kialakult palotanegyed története”, in Műemlékvédelem IV. évf./3.sz., Budapest, 1960.

3. Déry Attila-Merényi Ferenc, Magyar Építészet 1867-1945, p.64, 66, 75., Bp., Urbino, 2000.

4. Déry-Merényi, op.cit., p.75.

5. Gudenus János József, A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája, IV.köt., p.247-256., Heraldika Kiadó, Budapest, 1998.

6. Hegedűs Péter, „A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár új székházának rekonstrukciója és bővítése”, kiadványfüzet az MTA Építészettudományi Bizottság 2001. március 5-i kihelyezett szakmai üléséhez

7. Bonta János, Modern építészet – posztmodern építészet, p.108., Műegyetemi kiadó, Budapest, 1995.

Képek:

A volt Wenckheim-palota homlokzata a Kálvin tér felől. (Archív fotó 1945 előttről)

A Baross utcai új épületrész kőhomlokzata.

Földszinti alaprajz; a régi és az új épületrészek kapcsolata-áthatása (Elemzés; by Fekete J. Csaba)

Új lépcsőház – régi korláttal…

Rokokó díszrács mai környezetben…

CONTACT