KASTÉLYIDEÁL A SZÁZADFORDULÓN

FEKETE J. CSABA

 

 

 

 

A magyarországi kastélyépítészet történetében jelentős hely illeti meg a XIX-XX. század fordulójának kastélyait. Az áttekintő szakirodalomból ennek ellenére napjainkig úgy tűnik, hogy a főúri magánépítészetben a vidéki rezidenciák csak a XIX. század végéig játszottak szerepet.¹ Ez már csak azért sem valószínű, mert amíg hazánkban létezett birtokos arisztokrácia, léteznie kellett építtető tevékenységének is. Amiben eltérés lehet a megelőző, 1900 előtti korszaktól, az az építtetők társadalmi összetétele, s ebből eredően az épületek mennyisége és minősége. Az 1900 és 1930 közötti időszak kastélyépítészete a műfaj legmostohábban kezelt, legkevésbé ismert területe. Nem „műemlék” épületekről lévén szó, még az állomány hozzávetőleges áttekintésével, számbavételével sem rendelkezünk, így nem ismerthetjük azt az értéket sem, melyet e kastélyok magukban hordoznak. Ez azért meglepő, mert a rendszerváltozás óta egyre növekvő spontán érdeklődés, nosztalgia nyilvánul meg e korszak és a megelőző „boldog békeidők” iránt. Napjainkban a kastélyok szerteágazó témakörében végzett tudományos elemzésekhez olyan, önmagában zárt egységet alkotó szempontrendszer kialakítása szükséges, amelynek elemei nem előre konstruált fogalmak, hanem a valóságban ténylegesen adott reális kapcsolatok.² Ez teszi lehetővé, hogy objektíven, merevítés nélkül tükröződjenek a műfaj történetiségében változó sajátosságai. Nem stiláris jegyekben tehát, hanem a megváltozott társadalmi réteg-térigény-rendeltetés-térszervezés kölcsönös összefüggésében elemezhető jól egy-egy épületcsoport újszerűségének és hagyományelemeinek viszonya. Az elemzett terek funkcionális megfelelésének lényeges vonásai így bármely történeti korszakban úgy értékelhetők, hogy figyelembe vesszük a kastélyok „középület” és „lakóépület” jellegének kettősségét.³ E kettős jelleg szétválásának és konfrontációjának – nemcsak rendeltetés, hanem tervezésmetodika szempontjából is – lehetünk tanúi a XIX-XX. század fordulóján. Az építészek megtalálták ennek feloldását, amely a mai napig modern elvű megoldássá vált.  Az „explicit közlekedőterek” csökkentése akkor a rendeltetésnek megfelelő, méret- és formadifferenciált, valamint csoportosított terekkel rendelkező intereur kiérlelését jelentette. Ez pedig hamar elterjedt, nemcsak az új kastélyokban, hanem az akkori átalakításokban, korszerűsítésekben is.

 

 

 

1. Három kastélypályázat története és tanulságai

 

A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Mű- és Középítési Szakosztálya 1890. május 27-i ülésén – Ybl Miklós elnökletével – elfogadta a következő évi nagy pályázat programját. Eszerint egy magaslaton álló főúri kastélyt kellett tervezni a részletesen felsorolt helyiségekkel, de a stílust a pályázó tetszésére bízták. A nyertes pályadíjnak az egyesületi nagy érem, és a vallás- és közoktatásügyi minisztériumtól nyerhető 600 frt. utazási ösztöndíjat jelölték meg.⁴ Hamarosan, az Építő Ipar július 27-i számában⁵ a pályázati kiírás is megjelent,⁶ azonban erre az építészeti nagypályázatra senki sem nyújtott be tervet.⁷

 

Az 1890-91-es sikertelen tervpályázat után az Építész-Egylet 1906-07-ben ismét közzétett egy főúri kastély tervezésére szóló felhívást.⁸ A Mű- és Középítési Szakosztályok 1907. január 29-i ülésén kiderült, hogy összesen három pályamű érkezett, melyeknek jeligéi „Tanulmány”, „Kelet” és „Lonka” voltak.⁹ A március 11-i ülés jegyzőkönyvének tudósításából kiderül, hogy a beérkezett fenti három terv közül a bíráló bizottság (Hauszmann Alajos, dr. Lipták Pál, Nagy Virgil, Pecz Samu és Rainer Károly) egyiket sem találta díjazásra alkalmasnak. Ezért a szakosztályok sem javasoltak díjat kiadni, de ajánlották, hogy a pályakérdést a következő évre is hirdessék meg.¹⁰ Az általánosságokról szóló kifogás szerint, alaki tekintetben a három benyújtott terv a pályázati programnak megfelelt, kiállítása szép volt, s szerzőik kellő rajzkészségről tanúskodtak. A tervek részletes tanulmányozásából azonban az tűnt ki, hogy szerzőik az ilyen épület létesítésének célját, rendeltetését vagy nem tanulmányozták eléggé, vagy hibásan fogták fel. A bizottságot ez meglepte, mivel úgy vélték, hogy „e feladat tanulmányozására alkalmas szép épület hazánkban is van elég, nem is szólva a terjedelmes irodalomról.” ¹¹

 

Az 1907-08. évi építészeti nagypályázat – változatlan kiírással – tehát újból főúri kastély volt. Eltérés csak a bíráló bizottság tagjai között olvasható, Lipták Pál helyett Hültl Dezső dr. neve szerepelt.¹² A pályázatra 5 (!) pályamű (Andrássy, Cour d’honneur, Ősi otthon, Home, Tradició) érkezett,¹³ melyeknek jeligés leveleit az 1908. március 22-i közgyűlésen bontották föl, s első díjat Pogány Mór nyert, ezüstérmet Málnai Béla és Wannenmacher Fábián kapott.¹⁴

 

 

 

2. Funkcionális elemzésen alapuló programalkotás a századfordulón

 

A XIX. század végén az építészeti tervpályázatok főbb céljai mindenekelőtt gyakorlatiak voltak. A kiírók úgy gondolták, hogy a feladatnak több pályázó részvételével történő megoldása akkor megfelelő, ha az azonos programra alapozott tervezői munkával valósul meg. A versennyel a pályázók munkakedvének és tapasztalatának gyarapítása, a tehetségek érvényesülésének elősegítése, másrészt pedig a pályatervek kiállításával az érdeklődés szélesebb körben való felkeltése, a közönség „műízlésének” fejlesztése egyaránt szerepelt a kitűzött célok között.¹⁵ Az Építész-Egylet különös figyelmet fordított az építészeti pályázatok intézményének nemcsak megismertetésére, hanem meghonosítására is. A korabeli szakemberek kétségbe nem vonható igazságként kezelték, hogy a tervező pályáztatási eljárás egyfelől leginkább megfelel az építészet terén foglalkozók érdekeinek, másfelől az építtetők érdekeit a tervbeszerzésnek más módjainál jobban képviseli. Ezzel magyarázható a „mű- és középítészet” köréből kiírt éves nagypályázatnak, főúri kastély tervezésére történő felhívása, melyről a korabeli heti sajtó is részletesen tájékoztatott. Egy kastély tervezésére kiírt építészeti pályázat, az eljárás egyébként kifejezetten kapitalista szellemisége, kisebb vagy nagyobb nyilvánossággal járó gyakorlata miatt alig összeegyeztethetőnek tűnik a főúri lakóhelyek világának exkluzivitásával. A pályázat többszöri kiírása, az építészhallgatók 1907-09. évi kiállításán¹⁶ szereplő több kastélyterv,¹⁷ a kastélyépítés divatját, a XX. század eleji létjogosultságát bizonyítja, még akkor is, ha – valószínűleg –ebben a korszakban sem épült fel kastély nyilvános építészeti pályázatra benyújtott tervek alapján.¹⁸

 

Az 1890 és 1908 között főúri kastély tervezésére kiírt három építészeti pályázatnak eredményessége – a híradás tükrében – igen szerénynek mondható. Míg a kastélypályázat két felhívása is meddő maradt, csak a harmadik kiírás hozott eredményt. Sajátszerű volt az építészeti nagypályázat egyes években váltakozó sikere.¹⁹ Érdekes, hogy a Szakosztály által kiírt vagy gondozott egyéb, hasonló honoráriummal meghirdetett pályázatok nagyszámú résztvevővel, többnyire sikeresen zajlottak. Ennek oka az lehetett, hogy a pályázati forma elsősorban csak a városi középületek tervezésénél – melyek elnyerése jelentett igazi szakmai rangot – játszott szerepet.²⁰

 

A középület és magánépület, valamint az ennek megfelelő „köz” és „magán” fogalmának szétválása –épülettervezés szempontjából – a századfordulón jól érezékelhető. E szétválás és konfrontáció a tulajdonosi, megrendelői jelenlét különbözőségében testesült meg, és ez is lehetett a kastélypályázat szerény sikerének egyik közvetett oka. A pályázatot kiíró építészek és – mintegy a megrendelő főurat helyettesítendő – szakértők programalkotó tevékenységében tudományos igényesség érhető tetten. A programalkotás a főúri életforma térigényeinek, szokásainak helyiségprogrammá történő leképezéséből, valamint ennek világos, félreérthetetlen és nyilvános megfogalmazásából állt. A programhoz előzetesen összeállították a szükséges helyiségek jegyzékét, azok rendeltetésének, nagyságának, fekvésének és kívánatos összefüggésének megjelölésével. Számba vették és felsorolták az alkalmazandó építőanyagokat, szerkezeteket, esetenként javaslatot tettek gépészeti megoldásokra, a szoliditás és monumentalitás mértékére, egyszóval elemeztek és meghatároztak minden fontosabb körülményt, ami az épület tervezésére befolyással lehetett. A tárgyra vonatkozó addigi ismereteiket meghatározott, célszerű rendszerbe foglalták. Ebben a műfajban ennek újdonságértéke és egyedisége volt, s mint ilyen, a kastélyok iránti tudományos érdeklődés első megnyilatkozásaként is értékelhető. A tervező építész szempontjából a pályáztatás lefolyása másmilyen tanulságokkal szolgál. A pályázó építészeknek a témára való fogékonysága eleinte elmaradt, melyet elsősorban a gyakorlatukban jól megszokott, közvetlen megrendelői igények hiánya okozhatott. A kortárs beszámolók szerint gyakran a főúri építtető nem is kívánt egyebet, csak hogy az ő határozott és konkrét elképzelései, mintaképei alapján összeálló programot az építész szakszerű architektonikus formába öntse. A megbízói közreműködés e patriarchális-feudális formája jól ismert volt a korábbi évszázadokból is, és a XX. század legelején Magyarországon kívül, az európai országokban is élt még ez a hagyomány. (Érdekes megfigyelni, hogy ezek az építtetők valamennyien a történelmi, született arisztokrácia soraiból kerültek ki, míg az újgazdag polgári arisztokrata építtetők inkább teljes egészében a tervezőre bízták az építészeti megoldást.)²¹

 

Az 1906-07-es pályázati kiírás jól bemutatja, mit vártak el a századfordulón egy főúri kastélytól. A pályázati kiírásból kirajzolódó követelmények és javaslatok egy sok évszázados fejlődésen és változáson átment kastélyideált testesítettek meg. A kiírás – az 1890-91. évi felhívás szövegéhez képest – sokkal szabatosabb, részletezőbb, számszerűsített helyiségprogramot fogalmazott meg, amely – első látásra – egy építtető elképzeléseit, igényeit segít architektonikus formába önteni – „…előcsarnokkal közvetlen kapcsolatban álljon…” vagy „…esetleg csarnok Hall-szerűleg is kiképezhető…”, „…külön épületszárnyban és kapcsolatban…”, „…az épületnek további kiegészítése …”, illetve „…külön épületcsoportban vannak elhelyezve …” stb. – javaslatai és tanácsai révén. Ezen túlmenően megfogalmazta mindazt, ami a főurak által évszázadok óta építtetett rezidenciákat megkülönböztette a többi épülettől, a monumentalitást: „…kívánatos, hogy a díszhelyiségek … egy monumentális elrendezésű csoportot alkossanak…” A pályázati kiírásban a bemutatott konkrét elemek révén jut érvényre a történetileg meghatározott „törvényszerű”, melyben az egyéni és a társadalmi réteg által megkövetelt „általános” egyesül. Ez – végső soron – a tipizálás gondolatának megmutatkozása, s így kastélyideál helyett sajátos kastélytípusról is beszélhetünk.

 

 

 

3. Mai szempontok a főúri kastélyok társadalmi rendeltetés és funkcionális elemzéséhez

 

Joggal merül fel a kérdés: szükséges és lehetséges-e az épületek közül egy bizonyos típus által képviselt tulajdonságsorral felruházható műfaji csoportot elhatárolni. Ha igen, melyek azok a jegyek, amelyek ezeket a többi, más rendeltetésű, de hasonló építészeti kialakítást mutató épülettől (pl. a szintén reprezentatív város- és megyeházák, törvényszékek, bíróságok épületeitől, szállodáktól stb.) megkülönböztetik. „A magyarországi reprezentatív magánépítészet változása a kiegyezés korától” c. doktoranduszi kutatásom során – a korábbi, rendelkezésre álló tudományos eredmények tanulságainak felhasználásával – az eddigi palota, kastély, kúria stb. elnevezések helyett a reprezentatív magánépület, mint önálló építészeti műfaj megjelölésére alkalmas fogalmat használom. Ezen belül határozom meg a kastély, palota, villa, mint épületfajták XIX. század végi és XX. századi tipikus jelentéstartalmát, a szakirodalomból megismerhetőnél összetettebb formában történő, a formai stíluskategóriákon túlmutató attribúcióval, de a XIX-XX. századi magyar művészettörténet egészét érintő fogalomalkotás keretei között. A reprezentatív magánépület megjelölés, a többi építészeti műfajtól való megkülönböztetésre – a századforduló kastélypályázatainak analógiáján – az építtetők társadalmi rétegeit az építkezés céljának való közvetlen megfeleltetéssel válik alkalmassá.

 

A műfajon belül, az épületfajtákkal kapcsolatos társadalmi rendeltetés szerinti és funkcionális elemzés első szempontja a társadalmi réteg-rendeltetés időbeli hozzárendelése lehet. A különböző történeti korokban más és más időszemlélet alakult ki, melyet a társadalmi és történeti tudat, valamint az etnikai adottságok befolyásolnak. Az „időbeli helyzetérzés” egyik komponense tehát a társadalom tagjainak saját osztályával és más osztályokkal szembeni „szociális helyzetérzése” (pl. uralkodó és leigázott), a másik a kortörténeti tudatában kiformálódott „históriai helyzetérzés” (múltról, jövőről, politikai ambíciókról, kulturális és tudományos állapotról stb. alkotott képzetek), végül ide tartozik – esetünkben – a vallási felekezethez való tartozás hasonló értelmű helyzetérzése is. Ez azonban nemcsak abban jut kifejezésre, hogy bizonyos korszakok alkotásai pregnánsan érzékeltetik az időt, míg mások elkendőzik, hanem pl. a monumentalitás, reprezentativitás vagy az elkülönülés igényének érvényesítésével a térbeli viszonylatokban megnyilatkozó jelenségekre is rávetül.²²

 

Második szempont a rendeltetés-térigény-térszervezés időbeli kölcsönös hozzárendelése. A rendeltetés két egymással kölcsönhatásban lévő oldala – az igény és a megfelelés – minden épülettől elválaszthatatlan, és ilyenformán az építéssel egyidős, függetlenül attól, hogy a különböző korok melyik igénycsoportot helyezték előtérbe, és hogy e fogalommal egyáltalán tisztában voltak-e. A rendeltetés nemcsak az építészet történetiségében, hanem egy-egy épület életében is átalakulhat, változhat mennyiségileg, és új minőséget vehet fel. Ez utóbbi különösen fontos, mert a funkció előre nem tervezett változása egy új térigény kialakulásával a térrendszer és términőség jelentősebb megváltozását – akár pozitív vagy negatív értelemben – vonja maga után, s új épületminőséget hoz létre még akkor is, ha sem külső megjelenése, sem térszervezete nem változik meg. Az inverz folyamat, a térszervezés időbeni változásakor a megfelelés kerül előtérbe, mely az épület belső, immanens tulajdonságának változásán keresztül jut el az új rendeltetésig.²³ Az ilyen térszervezés oldaláról való megközelítésen alapuló elemzés történeti épület, megelőző korhoz viszonyított, nagyobb történeti távlatban való értékelésére lehet alkalmas; míg az előbbi, a funkcióigény oldalán alapuló hozzárendelés az épület kortárs időpillanatra vonatkozó karakterológiáját szolgálja jobban,²⁴ követve ezzel az építészeti tervezési gyakorlatban uralkodó sorrendet.

 

Harmadik szempont a hagyományelemek és újszerűség az épület rendeltetés-tér összefüggésében. Valamennyi történeti korszak építészeti kultúrájának lehet olyan szakasza, amelyben az építészeti kifejező erő még nem kész, illetve épp nem hajlandó minden esetben arra, hogy a különböző funkciójú épületeket vagy épületrészeket rendeltetésüknek tökéletesen megfelelően formálja meg, ezért az egymástól eltérő architektonikus témákat is többször azonos alakúra mintázza, illetve a tereket azonos módon szervezi.²⁵ Ez a jelenség, e műfajon belül összekapcsolódik az építészeti hagyomány tiszteletének különböző történeti korban megjelenő, különböző formáival. A hagyomány és nosztalgia összekapcsolódása jelzi, hogy az a hagyomány, amelynek tiszteletéről vagy követéséről a XIX. század végén szó lehet, még örökölt, magától értetődő folytonosság, azonban napjainkban például már a hagyomány tisztelete indoklást kereső konstrukció, a diszkontinuitás élményén alapuló tudatos választás eredménye. Az ipari és a posztindusztriális társadalom természetes állapota az eklektika, s így a tradíciómentés éppúgy válogathat a források között, mint a haladást célzó törekvések.²⁶

 

Az alább közölt körábra legbelsőbb tárcsája 12 szeletre osztott, az elemi emberi tevékenység – pl. hálás, vallás, gazdálkodás – köré szerveződő életforma főúri primer igényeivel gazdagítva – pl. művelődés, szellemi alkotás, szórakozás, sportolás, tisztálkodás, étkezés, utazás, temetkezés stb. –, majd ezekre másodlagosan rárakódó legjellemzőbb – szekunder – rendeltetéselemek – pl. a reprezentáció, a gyűjtés és az emlékezés – olvashatók.

 

A funkcionális rendszer következő gyűrűjében a primer és szekunder rendeltetéselemeknek megfelelő épületfunkciók belül családi léptékű, majd a külső gyűrűben rangosabb és nagyobb léptékű térigényei láthatók. Például a hálás-öltözködés családi szintű rendeltetés térigénye a szülői hálók, a női budoire, kabinett és a gyermekszobák együttese; s ennek társasági megfelelője a vendégszobák és szalonok lakosztályokká szerveződő helyiségcsoportja. A tárcsához a kiszolgáló funkciók (pl. belső- és konyhai személyzet szobái, mosókonyha, tisztító- mángorló- vasaló- és varrószoba stb.) paneljai közvetetten kapcsolódnak, kifejezve az épület elrendezésének tagolását, a közvetett építészeti kapcsolatot; végül a körbeúszó mezők a távolabbi járulékos funkciók (pl. külső cselédség lakásai, intézői lak stb.) szimbólumai lehetnek. Az így kialakított modell a történeti reprezentatív magánépületek funkcionális tércsoportjainak övezeti tagozódását a rendeltetéssel absztrakt megfeleltetésben mutatja.

1. ábra: a reprezentatív magánépületek történeti rendeltetéselemeinek kapcsolódási modellje

 

A fenti modell segítségével strukturálisan válik értelmezhetővé a rendeltetés-tér hozzárendelés úgy, hogy az elemzésbe egy a stílus alapú rendszerezésnél korszerűbb szempontsor kerül, melyben a megbízó meghatározó jelenlétének vagy a tervező építész szerepének hatásai is feltárhatóvá válnak ugyanúgy, ahogy a történeti és jelen idő kettős dimenziója is megragadhatóvá válik.

 

 

 

4. Modern térszervezés, és a reprezentatív belső terek szervezésének előzményei a historizmusban

 

A középkorban a vár, majd a XX. század közepéig tartó időszakban a vidéki kastély, a városi palota is olyan különleges lakóépület volt, amelynek sajátosságát középületszerűsége adta. Ez a XIX. században és a századfordulón a monumentalitás és a szoliditás kettősségében nyilvánult meg elsősorban. Mai fogalmaink szerint ugyanez a sajátosság abban a közösségi szolgáltatásban is kifejeződik, amely a szolgáltatást igénybe vevők (értsd főurak társasága) és a szolgáltatást nyújtók (kiszolgáló személyzet) erősen eltérő társadalmi csoportja között fennállt. A szolgálás-szolgáltatás funkcióitól áthatott organizmus – amely az épület funkcionális kapcsolatokkal átszőtt térrendszerében strukturálisan testesült meg – nem lehet végtelen kiterjedésű. Azonban a vár éppúgy, mint a kastély, vagy korlátozott módon a városi palota is, funkcionális struktúraképző kapcsolatainak jelentős részét, közvetlen átjárhatóság nélkül az épületen kívül, a hozzátartozó terület szintjén nyerte el. Strukturálisan ezért ezek lakóépületszerűek, egységeiknek additív halmozása elvileg a végtelenségig folytatható lenne.²⁷

 

A különböző funkcionális igényeknek (pl. rendeltetésbeli alapfunkció, fogadási funkciók, segédüzemek, stb.) megfeleltetett épületstruktúra a belső térrendszerben megvalósuló forgalom térbeli hálójaként is felfogható, ez pedig a használók forgalmát szolgáló vízszintes és függőleges közlekedőterekben testesül meg. A közlekedőterek jelentkezhetnek tiszta, explicit formában, olyan terekként, amelyeket a bennük való közlekedés annyira átsző, hogy ott más tevékenységre nem marad hely (folyosók), vagy pedig más funkciók betöltésére alkalmatlanok (lépcsők). Azonban a rendeltetésbeli funkciók helyiségei is átengedhetnek magukon minőségüktől nem idegen forgalmi áramokat, s ezeket nevezzük implicit forgalmi tereknek. (Végső sorban a berendezésekkel és a használatukhoz szükséges pozícióterületekkel nem terhelt egész térállomány a közlekedést szolgálja, sőt ezek áthatása is gyakran megengedhető.) Általánosságban észrevehető, hogy a korszerű, gazdag térszervezetű épületekben nő az implicit közlekedőterületek aránya, mert a műszaki megoldások fejlődése nem teszi feltétlenül szükségessé a közlekedőterületek szigorú leválasztását. A fajlagosan nagyobb térigényű explicit közlekedők kiküszöbölése, ha a használatot zavaró áthatásokhoz nem vezet, elősegíti az egységes, nagyvonalú térélményt, s a helyiségek egymásba nyílhatnak, közlekedéssel, mozgással átszőtté válhatnak. Nem véletlen, hogy az implicit közlekedővonalak klasszikus megfelelője – az enfilade rendszer – pont a gazdag térszervezetű, lenyűgöző térhatású kastélyok, paloták sajátja volt. A közlekedőterek térszervező erejét az általuk feltárt helyiségekhez való térbeli viszonyukkal jellemezhetjük. Az explicit közlekedőtereknél így oldal- és középfolyosó különíthető el, melyeket a különböző korszakokban különböző geometriával (lineárisan, egyszeres vagy többszörös könyöktengellyel stb.) vezettek. Az oldalfolyosó a helyiségek egyoldali elhelyezését, optimális tájolását tette lehetővé, de aránylag kis épület esetében is nagy épülethosszat, csekély traktusmélységet, nagy homlokzatfelületet és fajlagosan magas közlekedőterületet eredményezett. A XV-XVIII. századi kastélyokban az oldalfolyosót gyakran zárt, vagy felnyitott udvar térfalaként is alkalmazták. Szabadon vezetett külső folyosót régi épület új szárnnyal történő bővítésének különleges eseteiben, csak a XIX. századtól használtak. Az oldalfolyosónál gazdaságosabb a középfolyosó, mely különbözően tájolható vagy tájolásra nem érzékeny helyiségek feltárására alkalmas, a többtraktusos épületek gyakran sötét, esetenként kellemetlen térhatású rendszere volt. A középfolyosó vagy önálló szerkezeti traktus, vagy egyik traktus része lehetett, de ez utóbbi esetben itt általában kisebb mélységű helyiségek nyíltak. Az explicit közlekedőtereknek kifejezett irányuk van, szélességük hosszukhoz képest elhanyagolható, és a helyiségek között lineáris kapcsolatot teremtenek. Ha a közlekedőtérnek két egymással összemérhető alaprajzi kiterjedése van, centrális közlekedési rendszerről beszélünk. A centrális rendszer jó megvalósítója volt az aula, amelynek területe rendszerint értékes, gyakran kiemelt jelentőségű, sok feladat lebonyolítására tehető alkalmassá, így az implicit forgalmi terek tipikus példája. Az aula gyakran több szintes, a helyiségek közötti közlekedés elosztását a felsőbb szinteken körgalériával oldotta meg. Az egyik irányból szabadon hagyott aulatér természetes világítását oldalról, a minden irányból helyiségekkel körülvettét felülről – bevilágítóval vagy bazilikás kiemeléssel – biztosították, és rendszerint e köré sorolt helyiségeknél alkalmazott szerkezettől eltérő megoldással fedték le. Az aulák lehettek kellemes térarányúak, amelyek a sorolt, cellás terű épület organizmusának egységét hangsúlyozták. Ha az aula „fedetlen” volt, akkor belső udvarrá, átriummá vált, és a zavartalan közlekedéshez a már említett oldalfolyosók kellettek, melyekhez közvetlenül nemcsak helyiségek, hanem újabb folyosók is kapcsolódhattak. Ebben az esetben a centrális és a lineáris forgalmi rendszer kombinációja valósult meg. A függőleges közlekedést a folyosókhoz és az aulához kapcsolódó lépcsők biztosították. A XVIII. századtól jellemző megoldás volt a több, különböző jelentőségű lépcsőház alkalmazása, melyek között legalább egy épületszinten összekötve kialakították az egész kastélyt egységes egésszé szervező vízszintes kapcsolatot. Ez a fogatolt rendszer, melynek feladata az épület kisebb, többé-kevésbé önállóan működő egységekre bontása.²⁸

 

A historizmusban a kastélyok belső térszervezésének új vonása Magyarországon a kétszintes központi csarnok lett, amely gyakran a főlépcsőt is magába foglalta. Innen nyílt, e körül csoportosult a legtöbb helyiség.²⁹ Ezeknek a reprezentatív, közösségi rendeltetésű tereknek (fogadóterem, szalon, ebédlő, dohányzó stb.) centrális sorolása a XIX. század közepétől jelent meg, az angol és német előképek alapján felépült ún. cottage-ok (Nagyhörcsök 1852-55; Szeleste 1855; Mikosd, majd Bogát 1860 után) épületeiben. Ez a szervezés olyan tércsoportot eredményezett, amelyben a különböző helyiségek rendeltetés szerinti méret- és formadifferenciálása, önálló téregysége jól megvalósulhatott, ugyanakkor kötött mérethatárokon belül terjeszkedő, tovább nehezen bővíthető épület jött létre. Ennek ellenére az 1870-es évektől ez a térszervezési tendencia vált meghatározóvá a monumentális, nagyobb helyiségszámú kastélyok épületeiben. Az előcsarnok-aula-főlépcsőház térhármasa, illetve ezek változatos áthatása figyelhető meg az 1870 utáni korszak új kastélyaiban (pl. Szabadkígyós 1875-79; Tura 1883; Kajdacs 1892; Budafok 1895;) és kastélybővítéseiben (pl. Nádasdladány 1873-76; Nagymágocs 1897) is.

 

 

 

5. Közösségi és lakóterek modern szervezésének megjelenése a századfordulós kastélytípusban

 

Az építészhallgatók 1907. évi kiállításán szereplő kastélytervek közül Jánszky Béla IV. éves hallgató vadászkastélya, az aula köré centrálisan sorolt rendszer jellegzetes képviselője. Az általa tervezett épület előcsarnokához kapcsolódik – az emeleten galériás – aula, melyet az egyik oldalon a főlépcső kísér. A terek nagyobb áttörésekkel kapcsolódnak, de nem hatnak át egymásba. A földszinti ebédlő és a dohányzó az aulából közvetlenül nyílik.

2. ábra: vadászkastély földszinti alaprajza (Jánszky Béla, 1907)

 

Szintén centrális szervezésű, de nagyobb helyiségszámú épület látható Andretti Károly IV. éves építészhallgató szigorlati kastélytervén. A szinte tagolatlan, zárt épület sarkain helyezkednek el a fő- és mellékbejáratok, melyek egy átriumot övező, három oldalon vezetett oldalfolyosóra nyílnak. Ide kapcsolódik a főlépcsőház is. A folyosóról, a földszinten nyílik valamennyi közösségi rendeltetésű terem, a fogadó-, mellette a játékterem, a dohányzó és az ebédlő, szemben a könyvtár és a gyűjteményterem húzódik. Az aula oldalfolyosóval történő bővítése és átriummá való alakítása révén sikerült ugyan több helyiséget elhelyezni, de valóban monumentális hatású épület nem jött létre.

3. ábra: kastély földszinti alaprajza (Andretti Károly, 1907)

 

A jellegezetes centrális térszervezés kötöttségeit, az 1907-08. évi építészeti nagypályázaton „Home” jeligével indult és ezüstérmet nyert Málnai Béla terve, a középületek rendszerén felépülő központi csarnok és egyszerű oldalfolyosók kombinációjával oldotta fel. A reprezentatív közösségi tereket oldalszárnyakba sorolta (balra ősök csarnoka-fegyverterem-múzeum valamint a könyvtár és kápolna; jobbra fogadószoba két szalonnal és az ebédlő) és U-alakban vezetett oldalfolyosóval tárta föl, amellyel a lakályosság szempontjából kedvezőtlen megoldás jött létre. Az épület szimmetriatengelyében helyezte el a monumentális előcsarnok-lépcsőház téregységét, s ez túltengő méretével a díszhelyiségek sorát teljesen kettéosztotta, és nagy terjedelme ellenére csak a díszteremhez adott közvetlen bejáratot.

4. ábra: „Home”-terv földszinti alaprajza (Málnai Béla, 1907)

 

A „Cour d’honneur” jeligés, Lechner Lóránd-féle kastélyterv a hagyományos lineáris térszervezésből, és a feladat még nagyobb szabású, ezért terjengős megoldásából indult ki. Ettől az alaprajzi elrendezés többszörösen összetetté vált, melyet „akadémikus alapon”, a téralakítás architektonikus szépségében bővelkedve oldott ugyan meg, de az otthonosság és a korszerűség kárára. A főbejárati elliptikus előcsarnoktól szimmetrikusan kétfelé induló, egykarú főlépcsők monumentális lépcsőházat eredményeztek, melynek következtében három párhuzamos folyosó és ezek természetes megvilágítására négy zárt világító udvar kialakítása vált szükségessé. A pazar pompájú elrendezés ellenére a folyosók nem elég szélesek, ezért a díszhelyiségeknek – különösen a bal oldali szárnyat elfoglaló két szalonnak és fogadónak – bejárata másodlagos helyre került. A jobboldali szárnyban a néprajzi- és a régiség múzeum, a fegyverterem, végül az ősök csarnoka – szimmetrikus pandanja a nagyebédlő – nagyvonalúan kapcsolt térsora helyezkedik el.

5. ábra: „Cour d’honneur”-terv földszinti alaprajza (Lechner Lóránd, 1907)

 

Az 1870-es évek historizáló kastélyainak másik csoportját azok alkotják, amelyek aula nélküliek, de ennek ellenére centrálisan sorolt térszervezést mutatnak. Ebben a rendszerben az egyetlen tércsoport feltárást a homlokzatról indított, explicit közlekedőtér adja. Kernyesd kastélya (Lukse-Fábry Béla, 1871) jól mutatja ezt, ahol a kocsialáhajtóból nyíló, rövid középfolyosó szolgál előcsarnokul is. Ehhez két lépcsőház – fő- és melléklépcső – kapcsolódik, amely a reprezentatív és a kiszolgáló forgalmat választja szét. A rövid folyosó tárja föl mindkét szinten a közösségi tereket, melyeket az egyik toronyban vezetett lépcsővel közvetlenül is összekapcsoltak. Az explicit közlekedőterek minimalizálásának törekvése érződik Csala kastélyának (Hauszmann Alajos, 1876-78) térszervezésében. Az elrendezés XIX. század eleji hagyományokat követ, melyben egyszintes előcsarnok az egyenrangú reprezentatív térsor (szalon, ebédlő, dohányzó) középső termét tárja fel. Fölötte az emeleti „előterem” hasonló kialakítású, a közlekedési rendszerben azonban olyan implicit tér („rejtett” folyosó), amely térszervező erő nélküli, pusztán a táncterem bútorozható előteréül szolgál. Hasonló szerepű a billiárd terem és az ebédlő előtti kisebb előtér is. Tiszadob kastélyának (Meinig Artúr, 1880-85) földszintjén szintén megfigyelhető egy olyan tér, amely a közlekedési rend szempontjából implicit jellegű, de nem folyosó, hanem terem. E tér feltárását a hozzákapcsolt előcsarnok-lépcsőház együttese adja, és ebből a térből valamennyi társasági rendeltetésű helyiség (kis- és nagyszalon, dolgozó- és könytárszoba, dohányzó) megközelíthető. Ez a terem a hall, amely térszervező ereje révén a századfordulós kastélyenteriőrök meghatározó elemévé vált. A hall a kastélyok olyan forgalomvezető, -elosztó szerepű implicit tere, amely térszervező erejével lehetővé tette a centrális térsorolás lineárissá tételét, ezzel pedig a kapcsolódó terek additív sorolásának és kötetlenebb alakításának megvalósítását. Egyszóval a hall feloldani képes az aula és a centrális térsorolásnak a monumentalitás igényével szembeni korlátait. A hall ebben különbözik az aulától annak ellenére, hogy építészeti kialakításuk – lépcsőházzal, galériatérrel áthatva – esetenként hasonló is lehet.

 

Az építészhallgatók 1907. évi kiállításán szereplő kastélytervek közül Schön József IV. éves hallgató főúri kastélytervén a galériás lépcsőházhoz kétoldalt kapcsolódó folyosók „rejtett” kialakítása látható. Egyik oldalon a zeneterem, másikon a billiárdterem, dohányzó és ebédlő tereit tárja föl egy széles – ezáltal bútorozható – folyosó, amely itt még nem hall, csupán a reprezentatív közösségi termek előtere.

6. ábra: főúri kastély alaprajza (Schön József, 1907)

 

Wannenmacher Fábián „Ősi otthon” jeligével benyújtott, és ezüstérmet nyert pályamunkáján a hall korabeli alkalmazásának útkeresése látható. Aránylag kis alapterületet épített be azáltal, hogy a folyosórendszert csak a gyűjteményes termek által elfoglalt szárnyban alkalmazta, míg a másik oldalon, a közösségi termeket folyosó elkerülésével csoportosította. A kétféle megoldást azonban nem tudta jól összeegyeztetni és ezért az épület legfőbb díszhelyisége kedvezőtlenül, izoláltan helyezkedik el. A galériás lépcsőház csarnoka mellé sorolt könyvtár és dolgozó, gyűjteményterem, ősök csarnoka, fegyverterem feltárására alkalmazott oldalfolyosós rendszer elnyúló, kis traktusmélységű szárnyépületet eredményezett. A másik oldalra helyezett teremmel a szalont és erre merőlegesen az ebédlőt egyszerre tárta fel, és a termet egy átriumhoz is hozzákapcsolta. Mivel azonban e termet „fogadószoba” céljára rendelte, a tervező funkcionális zavarba került, így a bíráló bizottság ezt az épületrészt is hibásnak találta, mert a szalon bejárása a fogadón át igen célszerűtlen megoldás volt. Előnyösebb lett volna a fogadó területét intimjellegű előtérnek felhasználni.³⁰

7. ábra: „Ősi otthon” jeligés terv földszinti alaprajza (Wannenmacher Fábián, 1907)

 

Pogány Móric „Tradició” jeligéjű terve „úgy a gyakorlati mint a művészi követelmények szemelőtt tartásával oly kiváló művet nyújt, hogy a bíráló bizottság e terv szerzőjének az egyesületi aranyérmet és a vele kapcsolatos 1200 koronás utazási ösztöndíjat egyhangúlag kiadni … javasolja.”³¹ A terv a programban előírt helyiségek részére a többi tervvel szemben kis területet épített be, célszerű beosztással. A hallból nyíló díszhelyiségek csoportosítását is kifogástalannak találta a bíráló bizottság. A kocsialáhajtót követő előtérhez kapcsolódik a galériás lépcsőházat is magábanfoglaló hall, amely jobbra az ebédlőt, szemben a szalonok hármas csoportját és a tánctermet, balra a múzeumot és egy rövid oldalfolyosót tár fel. E reprezentatív, változatos térformájú fülkékkel bővített, fellépőkkel tagolt termek két traktusban sorakoznak enfilade rendszerben, és kétoldalt további termekhez (balról ősök csarnoka és a fegyverterem, jobbról a pipázó és játékszoba, valamint a reggelizőszalon) kapcsolódnak. Az autonóm jelleggel formált terek szerves egységét az implicit közlekedés megvalósulása biztosítja. A „Tradició”-terv jeligéjével összhangban hagyományos alapon, de szellemes korszerűséggel oldotta meg a funkcionális belső tér és a monumentalitás összehangolásának  problémáját.

8. ábra: „Tradició”-terv földszinti alaprajza (Pogány Móric, 1907)

 

Az 1907-09. közötti időszak kastélytervein bemutatott reprezentatív terek szervezésének – a középületszerűség, illetve a monumentalitáshoz való viszony szempontjából történő – elemzése után, érdemes röviden kitekinteni a századforduló kastélyainak lakótereire, az intim lakózónák térszervezésének jellegzetességeire is. Ebből a korabeli lakószokásokra és a higiéniai felszereltségre, valamint a tervező építész ezirányú képzeteire egyaránt lehet következtetni.

 

Általánosságban észrevehető, hogy a historizmusban a kastélytervezés elvei, a funkcionális diszpozíciót illetően, elég egységesek voltak. Az egyik fő alapelv a „szagos és zajos” üzemi-gazdasági funkciók (konyha, mosoda, kazán, istálló stb.) határozott elkülönítése (önálló épületrészekbe, külön épületszintbe stb.) volt a közösségi és a lakórendeltetésektől (nappali- és hálószobák, higiéniai helyiségek stb.). Utóbbiak lineárisan sorolt, folyosóra fűzött elrendezése általános volt a historizmust megelőző korban is. A későbbi időszakban azonban szoros összefüggés alakult ki a lakószobák használói és a térszervezés módja között. A belső személyzet egy csoportja számára biztosított kicsi, alárendelt hálószobák jellemzően folyosóra fűződtek fel, melynek végén egy-két closett volt található. A közvetlen személyi szolgák (komorna, szobalány, illetve inas) szobái az úriszobák mellett helyezkedtek el, hasonlóan a nevelő és nevelőnő szobáihoz, melyek a gyermekek szobái szomszédságában kaptak helyet. Az 1870-es években az úri és úrnői lakóterek egyszerűbb esetben csak egy-egy szobából álltak, és közvetlenül átjárhatók voltak a társasági terekből. A női és férfi oldal elvált egymástól még akkor is, ha azonos épületszinten voltak, s a női oldalon egy fürdőszoba kapott helyet. Az úri lakószobák sajátos helyzetű fajtája a vendégek számára biztosított szobák voltak. Elrendezésük a folyosós feltárással, lineáris sorolással a személyzeti szobákat követte, de kialakításuk és igényszintjük azoknál magasabb volt, még akkor is, ha a szobasorhoz eleinte csak a folyosó végén tartozott egy-egy closett. A helyiségszám növelése, a lakóterek funkcionális gazdagodása e korban már jelentkezett, de a higiéniés helyiségek nagyobb száma csak a százdfordulón lett általános. Az úr szobája jellemzően a dolgozó- és könyvtárral bővült; a női oldalon külön öltözőszoba (vagy ruhatár) létesült, esetleg a fürdőszobával kombinálódott, és megjelent a budoire, kapcsolattal a szalon felé. Önálló funkcionális és ennek megfelelő lakótércsoportok alakultak ki, melyek elkülönülése a társasági terektől egyre határozottabbá vált. A lakó- és nappali szobák jellemzően az emeletre kerültek, folyosóról történő feltárással.

 

A bemutatott kastélytervek kivétel nélkül funkcionálisan csoportosított lakószobákat mutatnak. Lechner Lóránd akadémikus megoldású tervén a tulajdonosi, a gyermek és a vendég lakószobák funkcionális csoportosításán túlmutató, lakosztály jellegű kialakítása látható. A folyosóról kisebb előszobák nyílnak, melyből egy-egy fürdőszoba és egy-egy hálószoba közelíthető meg. Az úri és az úrnői hálóhoz egy-egy budoire, a női oldalon nappali is csatlakozik. Valamennyi szoba a folyosóról közvetlenül is megközelíthető. A tulajdonosi lakosztály egy-egy fürdőszobája a szobák sorában helyezkedik el. Jellegzetes megoldás a gyermekszobák csoportjában megtalálható nevelőnői és nevelői szoba. E terv sajátja, hogy a – pályázati kiírás javaslatának megfelelve – a vendékszobákból is két-két helyiség, külön fürdőszobával ellátva, lakosztály céljaira kapcsolódik össze. A folyosóval feltárt vendég lakosztályok és -szobák csoportjában egy vendég szalon és egy írószoba is látható.

9. ábra: „Cour d’honneur”-terv emeleti alaprajza (Lechner Lóránd, 1907)

 

Wannenmacher Fábián kastélytervén a tulajdonosi lakószobák csoportja teljes értékű, szinte mai igényeket is kielégíteni képes lakosztályt alkot. Az egymásból is megközelíthető úri szobák (nappali, budoire, közös háló) a gyermekek (leányok és fiúk) külön szobáival, a nevelőnői és nevelői szobákkal és egy komorna szobával egészülnek ki. Jellegzetes itt is a főoldal szobasorába illesztett tágas fürdő- és öltözőszoba elhelyezése, valamint van két closett is egy második fürdőszoba mellett. A helyiségeket intim jellegű, az emeleti galériáról megközelíthető hall szervezi önálló lakosztállyá, melyhez két külső terasz kapcsolódik.

10. ábra: „Ősi otthon” jeligés terv emeleti alaprajza (Wannenmacher Fábián, 1907)

 

A századfordulón tehát a főúri kastélyok közösségi- és lakóterei egyaránt megújultak, nemcsak funkcionális elrendezésük és ennek megfelelő térszervezetük szempontjából, hanem az új higiénés- és komfortelvárásoknak való korszerű megfeleltetésükben is.

 

A kastélyépület újszerűségének és hagyományelemeinek viszonya, ezért nem a hellyel-közzel Magyarországon is követett európai stílusáramlatok, a történetinek tartott rundbogenstyl, a gótizálás, a reneszánsz, majd a barokk historizmus vagy éppen a századfordulón divatos szecessziós irányzat felvételében keresendő, hanem a korra jellemző térszervezési elvek kifejeződésében. A nyilvános versenyszerű pályázat, az azonos programból táplálkozó tervezés alkalmasnak tűnik arra, hogy a résztvevő építészek tervezési elvei, irányzatai tisztán megfoghatók legyenek. A tervezéselméletről így kialakult kép a felépült új épületek, méginkább a korabeli átalakítások és korszerűsítések példáiban általánosítható. Ezeknél a kastélyoknál azonban már számos, a hely adottságaiból, a megrendelő főúr építtetői attitűdjéből eredő kötöttség feloldásának kompromisszuma többé-kevésbé módosította az építészeti eredményt.

 

A századforduló építészei a divatos ízlést és formákat éppúgy, mint korábban a történetieket, nem tartották összeegyeztethetetlennek a kastély hagyományos műfajának újonnan jelentkező, korszerű funkcionális igényeivel. Az 1850-es évektől alkalmazott középkorias, majd reneszánsz történeti formák mellett a centrálisan, később az aulára szervezett belső terek alapvetően megújították a monumentális kastélyok jellemzően folyosós rendszerét. Azonban éppen a monumentális hatás fenntarthatósága vált kétségessé az önmagába záródó szerkesztés miatt, amelyet eleinte a terek additív bővítésével – amelyre jó lehetőség nyílt, s ezt a középkorias stílus sem akadályozta – ellensúlyoztak. Az 1870-es évektől a rendeltetés gazdagodása, valamint a reprezentáció megkívánta monumentalitás, és a centrális szervezés konfliktusa eredményezte az implicit-explicit jellegű térszervezés ötvözését, az aulás és folyosós rendszer széleskörű vegyes alkalmazását. A századforduló „akadémikus” kastélyterveiben újabb léptékváltás figyelhető meg, amely a valós viszonyokhoz mérve azonban teljesen alaptalan volt. A szerves egyszerűséget és lakályosságot mutató építészeti megoldásokban a monumentalitásra való törekvés ellentmondásának feloldása korszerűen megtörténhetett. A reális lépték megőrzése hagyományos alapon, de újszerűen, a hallra szervezett és lineárisan sorolt, változatos geometriájú terek alkalmazásával valósult meg.

 

A századforduló kastélyépítészetének jelentőségét nemcsak az I. világháború előestéjéig tartó építkezések lendülete, a műfaj létjogosultsága adja, hanem az, hogy a tervezők felvállalták a különböző igények és törekvések által e műfajba feszített ellentmondások megoldását. Ezt azonban nem formai alapon tették, hanem belső tartalommal, a térszervezés modern törekvéseinek megvalósításával, és mindezt a kor legmagasabb technikai színvonalán érték el.

 

Fekete J. Csaba

 

 

Jegyzetek:

1. Horváth Hilda: Régvolt magyar kastélyok. Budapest, Gemini Budapest Kiadó, 1998. p.33.

2. Dr. Szentkirályi Zoltán: A térművészet történeti kategóriái. In.: Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények. XI.köt. 2.sz. Budapest, 1967.

3. Dr. Kalmár Miklós: A historizmus változásai. In.: Építés- Építészettudomány. XXXIII.köt./3-4.sz. Budapest, 2001.

4. In.: Építő Ipar. XIV.évf. 1890. 22.sz. p.241.

5. In.: Építő Ipar. XIV.évf. 1890. 30.sz. p.321.

6. A pályázati kiírás az alábbi szöveggel jelent meg 1890. július 27-én:

„Tervezendő egy főúri kastély szabad magaslaton a következő helyiségekkel: előcsarnok, – nagy terem (egyszersmind táncterem), – téli kert, – étterem, – férfi és női társalgó, – 2 játszó szoba, – fegyverterem és könyvtár egymással összefüggésben.

Lakóhelyiségekül: egy-egy hálószoba az úr és az úrnő számára, – öt nappali szoba, – 2-2 szoba (egy-egy háló és egy-egy nappali) a fiú és leánygyermekek számára, – egy-egy szoba a nevelő és a nevelőnő számára, – 2 ruhatár, – 2 inas- és komorna-szoba, – a szükséges elő- és fürdő szobák, closettek, – 8-10 vendégszoba, ezekhez: 2-3 inas- és 2-3 komornaszoba, – egy nagyobb és egy kisebb konyha, – 3 cselédszoba, – 2 kamra, – nagy boros pince.

A representáló helyiségek központi, a lakóhelyiségek kályhafűtéssel látandók el.

A styl megválasztása, valamint a helyiségek miként való elrendezése és hova helyezése teljesen a tervezőre bizatik.

Kivántatnak: a szükséges alaprajzok, legalább két metszet, és annyi homlokzatrajz, a hány egymástól eltérő homlokzattal az épület bir.

Mérték: az alaprajzok 1:200, a metszetek és homlokzatrajzok 1:100 arányban rajzolandók.

Föltételek: 1. A pályázat határideje 1891. évi január hó 19-ik napjának esti 6 órája, a mely időpontig a pályatervek csomagolva, lepecsételve, jeligével és jeligés levéllel ellátva, az egyesület titkári hivatalába adandók be; később érkező pályatervek nem fogadtatnak el.

2. A pályázatban a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet minden tagja részt vehet.

3. A kitűzött határidőig beérkezett legjobb terv a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet nagy aranyérmével jutalmaztatik és a nyertes mű szerzője azonkívül – abban az esetben, ha magyar állampolgár, a nm. vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr f. é. július 8-án 27417. sz. a. kelt leiratával engedélyezett 600 frtnyi utazási ösztöndíjban részesül.

4. A második legjobb terv pedig a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet ezüst érmével jutalmaztatik.

5. A pályanyertes művek az egyesület tulajdonává lesznek.

6. A díjazott és esetleg dícsérettel fölemlített pályatervek a közgyűlés alkalmakor nyilvánosan kiállíttatnak, a mikor a biráló jegyzőkönyv felolvastatik, a jeligés levélke felbontatik, – és a díjjazott pályaművek szerzőinek az egyesületi érmek átadatnak.

A bíráló bizottság tagjai: Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Jakabfy Ferenc, Lechner Ödön, Tandor Ottó és az orsz. Képzőművészeti tanács két tagja.

Kelt Budapesten, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet mű- és középítési szakosztályainak 1890. évi június hó 16-án tartott üléséből.”

7. In.: Építő Ipar. XV.évf. 1891. 4.sz. p.30.

8. In.: Építő Ipar. XXX.évf. 1906. 23.sz. p.222.

az alábbi szöveggel:

„Tervezendő egy főúri kastély, mely nagyobbára sík területű parkban lenne felállítandó, úgy hogy a külső talaj színe az épület minden oldalán egyenlő magasnak tételezhető fel.

Az épületben megfelelő csoportosítással a következő helyiségek nyerjenek elhelyezést:

Tágas előcsarnok a főbejáratnál kocsialáhajtóval, kapcsolatban ruhatárral és portásszobával. Az előcsarnokkal közvetlen kapcsolatban álljon a főlépcsőház – esetleg csarnok „Hall”-szerűleg is kiképezhető főbejárattal az emeleti helyiségekhez – külön melléklépcsőről is kell gondoskodni.

Egy díszterem 150-200 m² alapterülettel, fogadó szoba, 2 szalon, ebédlő, mindegyik körülbelül 80-100 m² területtel, játszó- és pipázószoba az ebédlő mellett 36-40 m² alapterülettel. Egy fegyverterem és egy „Ősök csarnoka”, valamint egy múzeumszoba néprajzi tárgyak elhelyezésére mindegyik 36-40 m² területtel esetleg e kettő helyett egy 60 m²–es helyiség mint könyvtár, melynek egyik részében van a dolgozófülke).

Házi kápolna előtérrel és egy kis sekrestyefülkével.

Hálószoba, mellette női budoár és nappali szoba, egy-egy hálószoba fiú- és leánygyermek részére, - ezek mellett nevelő és nevelőnői szoba – utóbbi helyiségek mindegyike 36-50 m² területtel tervezendők.

6-8 vendégszoba egyenkint 30-50 m² területtel, lehetőleg úgy elhelyezve, hogy azok közül 2-3 szoba egy külön lakosztály céljára egyesíthető legyen.

A szükséges inas-, komornaszobák, fürdőszobák és árnyékszékek célszerű használás szempontjából alkalmas helyekre iktatandók be.

Tervező tetszésére bízatik, hogy a fenti felsorolt helyiségeket a földszint és részben az I. esetleg II. emeleten miképpen ossza el, de kívánatos, hogy a díszhelyiségek, mint díszterem, gyűjteménytermek, ebédlő- és fogadószobák a földszinten helyeztessenek el és egy monumentális elrendezésű csoportot alkossanak. Hasonlóképp egy-egy csoportot alkossanak hálószobák és vendégszobák.

Külön épületszárnyban és kapcsolatban az ebédlővel legyen egy tágas konyha  50-60 m² területtel, egy kis konyha 30-35 m² területtel, tálaló, mosogató, éléskamrák, mosókonyha, vasaló- mángorlószobák, cselédétkeztető és a konyhaszemélyzet lakószobái.

Az épületnek további kiegészítése verandákkal, teraszokkal, télikerttel stb. a tervezőre bízatik; feltétlenül kell gondoskodni nyári használatra alkalmas külső reggeliző helyről.

Az istállók, kocsiszínek, külső cselédházak és egyéb gazdasági helyiségek külön épületcsoportban vannak elhelyezve s ezek meg nem tervezendők.

Kívántatik az épületnek a parkban való mikénti elhelyezését feltüntetö helyszínrajz 1:1000 léptékben, hol a közvetlen környezet parkozása, kapcsolat a melléképületekkel, teniszpálya, esetleges vízmüvek, pergolák fel legyenek tüntetve.

Az épület összes emeletsorának alaprajza, az egymástól lényegesen eltérő homlokzatok és metszetrajzok (de legalább 2 homlokzat és 2 metszet), mindezek 1:200 léptékben.

Egy részletrajz az épület homlokzatának és metszetének egy-egy díszesebben kiképzett részéről 1:50 léptékben.

Esetleg egy távlati kép.

Egy rajznak mérete sem lépheti túl az 1˙oo m² nagyságot. A tervek berámázása, üveggel való borítása nincs megengedve.

Színesen kidolgozni és árnyékolni csak egy homlokzatot egy-egy metszetet kell (esetleg a távlati képet), a többi rajzok fekete vonalasan készítendők.

A pályázatban részt vehet a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet minden tagja, a pályatervek jeligével és jeligés levéllel ellátva a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet titkárságánál 1907. január 7-én este 6 óráig adandók be.

Pályadíjak: 1. díj az egyesületi aranyérem és a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter által engedélyezett 1200 K. utazási ösztöndíj; 2. díj az egyesületi ezüstérem.

A bíráló bizottság tagjai: Hauszmann Alajos, Lipták Pál, Nagy Virgil, Pecz Samu, Rainer Károly.

Budapest, 1906. évi március hó 18-án.”

9. In.: Építő Ipar. XXXI.évf. 1907. 5.sz. p.46.

10. In.: Építő Ipar. XXXI.évf. 1907. 11.sz. p.105.

11. In.: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Heti Értesítője. XXVI.köt. 1907. 12.sz. p.136.

12. In.: Építő Ipar. XXXI.évf. 1907. 28.sz. p.275-276.

13. In.: Építő Ipar. XXXII.évf. 1908. 2.sz. p.16.

14. In.: Építő Ipar. XXXII.évf. 1908. 13.sz. p.144.

15. Kossuth Ferenc kereskedelemügyi m. kir. miniszter 79049/1908. számú rendelete, „Az építészeti tervpályázatok szabályzata”, publ. In: Építő Ipar. XXXIII.évf. 1909. 36.sz. p.323-324 és 37.sz. p.328-331.

16. In.: Magyar Építőművészet. 1909. 2.sz. p.11-13.

17. In.: Magyar Pályázatok. V. évf. 1907. 1.sz. p.11-13. és p.22.

18. Sisa József: Kastélyépítészet a historizmusban. In.: A historizmus művészete Magyarországon. Szerk.: Zádor Anna. Budapest,  MTA, 1993. p.66.

19. In.: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Heti Értesítője. XXVII.köt. 1908. 12.sz. p.122.

20. Sisa: op.cit. p.66.

21. Sisa: op.cit. p.66.

22. Hajnóczi Gyula: A térformálás alaptendenciája. In.: Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények. V.köt. 3.sz. Budapest, 1961. p.345-360.

23. Gádoros Lajos: Középületek tervezése. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997. p.15.

24. Dr. Hajnóczi Gyula: Az építészeti tér értelmezése Giediontól Norberg-Schulzig. In.: Építés- Építészettudomány.  IX.köt. 4.sz. Budapest, 1977. p.331-350.

25. Hajnóczi: op.cit. p.350.

26. Wessely Anna: Hagyománytisztelet és nosztalgia a szociológia szemszögéből. In.: Építés- Építészettudomány. XX.köt. 1-2.sz. Budapest, 1989. p.46-53.

27. Gádoros: op.cit., p.15.

28. Gádoros: op.cit. p.25-27.

29. Sisa: op.cit. p.67.

30. In.: Magyar Építőművészet. 1908. 10.sz. illusztr.: p.23-28. bírálat: p.10.

31. In.: Magyar Építőművészet. 1908. 10.sz. illusztr.: p.11-17. bírálat: p.31.

 

 

 

CONTACT