REKONSTRUKCIÓ ÉS/VAGY HITELESSÉG

MEZŐS TAMÁS

 

Eldöntetlen kérdése a műemlékvédelem elméletének, hogy részben vagy teljesen elpusztult, illetve befejezetlen építészeti emlékek újra felépítése, vagy az abbamaradt építkezésnek – akár évszázadokkal későbbi – folytatása megengedhető, esetleg elfogadható, vagy szigorúan tiltandó eszköze-e a helyreállítások gyakorlatának. Ismerve a hazai elméleti szakembereknek több mint fél évszázados határozott véleményét és azt, hogy a szervezett műemlékvédelem kezdetei, a XIX. század első évtizedei óta a probléma a viták homlokterében áll, nem vállalkozhatunk egyértelmű és általános érvényű szabály megfogalmazására. Nem lehet célunk annak eldöntése, hogy általában lehet-e, szabad-e a rekonstrukciót mint a műemlékvédelemben használatos módszert alkalmazni a XXI. században. A módszer alkalmazásának tagadása épp olyan dogmatikus, akadémikus vélemény, mint ha széleskörű elfogadása, támogatása mellett törnénk lándzsát. Tételek megfogalmazása helyett a rekonstrukció, mint módszer sajátszerűségének a feltárására teszünk kísérletet.

A XIX. század elején a múlt iránti hódolat, a nemzet történelmének tisztelete indította el azt a felbuzdulást, amely a Kölni Dóm “befejezéséhez” vezetett. Sulpiz Boisserée már 1808-ban felméréseket készített a templom teljes felépítésének az előkészítése érdekében. A társadalmi felbuzdulás azonban elvi-eszmei vitába torkollott, amelynek egyik sarkalatos kérdése volt: van-e jogunk beleavatkozni egy torzóként fennmaradt épület sorsába? Van-e jogunk egy másfajta társadalmi környezetben megkezdett épületet, az eredetitől eltérő kulturális, építészeti, technológiai körülmények között tovább építeni? A vita hevességét még az a tény sem befolyásolta lényegesen – a vitatkozó partnerek helyzetét még az sem erősítette (vagy gyengítette) –, amikor 1814-ben megtalálták a Dóm néhány eredeti középkori rajzát. Tehát elvben már semmi sem akadályozta volna az építés befejezését, az “eredeti tervezői szándék” nyilvánvalóan és egyértelműen megvalósítható lett volna. A kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy egy több évszázados látvány megőrzése-e a cél vagy egy más kulturális és társadalmi közegben létrejött alkotás létrehozását vállalják-e fel. A XIX. század folyamán többnyire nem törődve az ellenérvekkel az eredeti formában, a kor felfogásának megfelelő purista szellemben végezték a történeti épületek helyreállítását. Anélkül, hogy példák sorával illusztrálnám az elmondottakat, csak emlékeztetek a francia Viollet-le-Duc, a Magyarországon is tevékenykedő Friedrich Schmidt, vagy az angol Gilbert Scott működésére. Fenntartásaink kinyilvánítása mellett azonban be kell ismerni, hogy a rekonstrukciók sora – különösen a XIX. század második felében újra életre kelt alkotások esetében – igen magas szakmai színvonalon, a történeti szerkezetek és formák magas fokú ismeretéről tanúskodnak. Ki vonhatná kétségbe, látva le-Duc tízkötetes Dictionaire-jét a mi Steindl Imrénknek tulajdonított kérdés igazát: “mit értettek a középkori mesterek a gótikához”? Vagy a másik múlt századi botránykő, Saalburg római kori erődjének a rekonstrukciójáról is tudott, hogy Heinrich Jacobi három éves ösztöndíjat kapott II. Vilmos császártól az észak-afrikai és itáliai római erődítés módszereinek, szerkezeteinek, formáinak a tanulmányozására. A principia alapkövét maga a császár rakta le 1900. október 11-én. A “bölcs döntést” személyesen Theodor Mommsen, a híres történész, a Birodalmi Limesbizottság elnöke, levélben köszönte meg az uralkodónak. A közelmúltban Dieter Baatz pedig még mindig vitatta1 az akkori döntés jogosságát.

 

A rekonstrukció megítélése a II. világháború után.

A XX. században a rekonstrukcióról vallott általános vélemény gyökeresen megváltozott. Közelebb állt azoknak a meggyőződéséhez, akik évtizedekkel korábban2 már ellenezték az elpusztult emlékek kiépítését. Bár az Athéni Charta tételesen nem foglalt állást a rekonstrukció kérdésében, a II. világháború után megérthető újjáépítési hullám lecsendesedésével, 1964-ben Velencében már egyértelmű volt a szakmai állásfoglalás. A Charta egyértelműen rögzítette: “A restaurálás olyan művelet, amelynek kivételes jellegét meg kell őrizni. Célja, hogy konzerválja és feltárja a műemlék esztétikai és történeti értékét. A régi állapot, ill. a hiteles dokumentumok tiszteletben tartására támaszkodik és megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik. Ezen túlmenően, minden elkerülhetetlennek minősített kiegészítési munka az építészeti alkotás körébe tartozik, és korunk jegyeit kell magán viselnie.” Vagy másutt: Minden rekonstrukciós munkát azonban eleve ki kell zárni és csak az anastylosis lehetőségét lehet előirányozni, vagyis a meglevő de szétesett részek újra összeállítását. A kiegészítő elemek mindig felismerhetők kell, hogy legyenek, és csupán azt a minimumot tegyék ki, amennyi szükséges feltétele a műemlék megőrzésének és a formák folyamatossága visszaállításának.” 36 esztendővel később, a Krakkó 2000 konferencia határozatában már engedékenyebb hangot üt meg: “A műemlék egészének vagy jelentős részének, ,,az épület eredeti stílusában” történõ rekonstrukcióját el kell kerülni. A fontos építészeti jelentőséggel bíró egészen kis részek rekonstrukciója kivételesen elfogadható, de csak akkor, ha a rekonstrukció vitathatatlanul pontos dokumentációk alapján készül. Ha az épület megfelelő használhatósága megkívánja, nagyobb térbeli és funkcionális egységek helyreállítása a kortárs építészet eszközeivel elfogadható. Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja.” Valójában 2000 októberében Krakkóban nem történt más, mint az 1945 utáni gyakorlat elfogadása. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy ez a gyakorlat nem korlátozódott a II. világháború pusztításainak a felszámolására és nem csak Varsóban és Gdanskban épültek újjá a lerombolt házak. Európában mindenütt, Londontól, Varsóig és Amszterdamtól Rómáig, valamennyi európai országban újjáépítették a “fegyveres … katasztrófának áldozatul esett teljes épület”-eket. Persze azért volt egyetlen kivétel. Dercsényi Dezső 1950-ben erről így írt: “Bármilyen szegények is vagyunk – különösen Budapesten – műemlékekben, a teljesen elpusztult emlékek újraépítésére senki sem gondolt.” És bátran hozzátehetjük, hogy nem csak a teljesen elpusztult épületek vesztek el az utókor számára. A Duna korzó szállodái, a helyőrségi templom a Várban, vagy maga a Királyi Vár Hauszmann által átépített formájában vált a bontó csákány vagy az átépítés áldozatává.

A felvázolt problémákat alapvetően ketté kell bontanunk. Elvileg másfajta megközelítést igényelnek azok (1) a romok, a torzóként megmaradt épületek amelyek – a Krakkói Charta megfogalmazását használva – “fegyveres … katasztrófának” estek áldozatul, mint azok, amelyekről kiderült, hogy (2) a történelem folyamán bizonyos elemeiket, részeiket elvesztették, és most valami oknál fogva, célszerűnek látszik a hiányzó rész(-ek) pótlása. Sőt, tovább megyek, külön kategóriaként kell kezelni a (3) pusztulásuk kezdete óta, a környezet, a táj részét alkotó maradványokat, és megint másként közelíthetünk azokhoz az elfeledett épületekhez, amelyek (4) romként, a föld alól, régészeti eszközökkel kerültek a felszínre, váltak újra ismertté.

 

Katasztrófa során elpusztult épületek újjáépítése

Az (1) csoportba sorolt emlékek nem igényelnek bővebb magyarázatot. Szándékosan és tudatosan nem Varsó óvárosának példáját citálom, hanem a kölni Sankta Maria im Kapitol XI. századi, különleges alaprajzú templomáét. Az ókeresztény cella trichora alaprajzát követő szentély különleges formát képvisel a romanika építészetében. A téralakítás és a lefedésénél alkalmazott borda nélküli keresztboltozat is különössé teszi a templomot. A II. világháború során, mint a környék szinte valamennyi középkori temploma, ez az épület is súlyos károkat szenvedett. Boltozata megsemmisült, falai is csak 2-3 m magasságig maradtak épek. Újra felépítését a háború után kezdték meg és a ’60-as évek elején fejezték be. Különleges megfontolást érdemel a drezdai Frauenkirche példája. A Drezda városépítészetében és városképében egyaránt fontos – George Bähr által 1726-ban tervezett – emléket 1945. február 13.-áról 14.-ére virradóra, a város bombázáskor pusztították el. A háború után, bár történetek kezdeményezések az épület helyreállítására, a keleti német állam a maradványokat a háború pusztításainak mementójaként, romos állapotában tartotta meg. A két német állam egyesülése után a szász tartományi kormány és Drezda város műemlékvédelmi szervezetei a Frauenkirche mielőbbi újjáépítéséről döntöttek. Több mint 50 évvel a pusztulás után kezdődött meg a maradványok építészettörténeti, művészettörténeti és szerkezeti felülvizsgálata. Az előkészítő kutatások után készülhettek el az emlék újjáépítésének tervei. Az elvi megfontolás értelmében a modern segédszerkezetek alkalmazását minimálisra kellett szorítani. Vasbeton, vagy acél tartószerkezeti elemeket csak az eredeti kupola szerkezet tervezési hibájának kijavítása érdekében alkalmaztak. A cél az eredeti kőanyag ismételt felhasználása volt. Ott, ahol új kvádereket kellett alkalmazni, az eredeti kőbányából származó anyagot használtak fel, az eredeti technológiát alkalmazva a beépítés során. Végeredményben ezzel a tevékenységgel az eddigi szakmai felfogással két szempontból is ellentétes megoldáshoz folyamodtak a német kollégák. Egyrészt a sokszorosan ellenjavallt rekonstrukció eszközéhez nyúltak. Még a Krakkói Charta megengedő – korábban citált – passzusa értelmében sem lenne elfogadható az újjáépítés. Másrészt, ahelyett, hogy az új elemek, épületrészek a modern építészet jegyeit viselnék magukon, illetve, hogy eltérő anyag alkalmazásával készítették volna el ezeket, tudatosan törekedtek az eredeti anyagnak, az eredeti módon való felhasználására. Ez a fajta szemlélet nem volt idegen a háború utáni Európa jellemző helyreállítási gyakorlatától, sőt még a Velencei Charta elfogadása után is a teljes épületek rekonstrukcióját többnyire ennek az elvnek a szellemében végezték. Tudatosan igyekeztek megvalósítani a helyreállítás folyamán a használható terek mielőbbi hasznosítását. Így napjainkban az elkészült altemplomban koncerteket, kiállításokat rendeznek, míg a felső szinten folytatódik a helyreállítás. (Az emlék hasznosításának ezt a – meggyőződésem szerint követendő – módját nálunk újabban talán csak néhány kastély – pl. Pécel, Nádasladány, Gödöllő – helyreállításánál alkalmazzák.)

Itáliai példát idézek a természeti csapás során elpusztult épület újra felépítésének szükségességére. Az 1915-ös földrengés során súlyosan sérült XIII. századi, albe-i S. Pietro templomát 1955-57-ben az eredetivel megegyezően építették újjá. Időben hozzánk közelebbi szomorú példa a velencei Teatro la Fenice (1792-ben, Antonio Selva által megépített) neoklasszikus épülete, amely 1836 után 1996. január 29-i csaknem teljesen, vagy Assisi 1997. szeptember 27-i részleges pusztulása. Assisiben a felső templom két boltozatmezőjét, az oldalfalak híres freskóit, a nyugati homlokzat oromzatát és a harangtornyot már kijavították, az emlék újra látogatható. A technika minden vívmányát bevetették annak érdekében, hogy a csodálatos Giotto és Cimabue freskók eredeti szépségükben legyenek élvezhetők. A – nomen est omen – főnixről elnevezett színháznak hamvaiból való második újjászületése nem volt ennyire látványos. Napjainkban is még csak a szerkezet építése folyik és az épen maradt falfelületek restaurálását végzik a szakemberek.

Gerő-féle középkori Budai Vár helyreállítás?

Egészen különleges kérdést vet fel a rekonstrukciónak modern eszközökkel történő megvalósítása. Lehetséges-e egyáltalán egy elpusztult történeti épületet modern eszközökkel új életre kelteni? Első reakciónk a tagadás. Hogyan lehetséges egy történeti stílusban valaha volt épületre a XX. század eszközeivel utalni? Egy teljes, elpusztult épületre történő hivatkozásként értelmezhetjük Kerényi Józsefnek a Várhegy keleti lejtőjén, a Csónak utcában a hajdanvolt Ybl-villa parafrázisát. Kerényi fölismerte, hogy Ybl a Hunyadi János út rendezésének tervei során, a hajtűkanyart képező, meredeken emelkedő két útszakasz közötti magasságkülönbséget aritmetikailag kifejezhető egységekre osztott teraszokkal hidalta át. Ennek a rendszernek a záró elemeként épült meg a II. világháborúban elpusztult Lónyai-villa. Az építész – elfogadva az előd koncepcióját – szükségesnek tartotta, hogy tömegében az eredeti Ybl Miklós által tervezett épületet építse annak eredeti helyére. A homlokzatképzésben már csak idézetként jelennek meg az eredeti épület hangsúlyos motívumai, mindenekelőtt a nyíláskeretezések.

 

Az elpusztult épületrészek rekonstrukciója vagy kiegészítése

A háború utáni helyreállításoknál a részlegesen elpusztult épületeket többnyire rekonstruálták. Elméletileg minden adat rendelkezésre áll a rekonstrukcióhoz. Nem pusztult el az épület a harmadik dimenzióban, geometriailag és szerkezetileg rekonstruálhatók a homlokzatok, a tagozatok. Ami a rekonstrukció során elvész, az az épület történetének egy darabja, nevezetesen vizuálisan dokumentálatlan marad a részleges pusztulás3. Tisztán elméleti szempontból jelentős Hans Döllgastnak a müncheni Alte Pinakothek Klenze által, a XIX. század első harmadában megépített és a harcok során súlyosan sérült múzeumának helyreállítása. Részben a háború utáni anyagszegény időszak kényszere, részben az elméleti megfontolások magyarázzák, hogy rekonstrukció helyett csak a homlokzat kiegészítésére került sor 1955-56-ban. Az eredeti falsíkok nyers téglafelületként meghagyott visszaállításával és a vakolt tagozatok – nyíláskeretezések, párkányok – elhagyásával állították helyre az épületet. A Colosseum motívummal képzett emeleti homlokzat ión féloszlopai helyett az erőteljesen leegyszerűsített főpárkányt az épület elé letámasztott acélcsövekre ültették fel. Mivel a sérülések az épület középső felét érték, az épen maradt eredeti részek alapján a teljes homlokzat rekonstruálható lett volna. Ennek ellenére Döllgast a puritánabb, visszafogott helyreállítási módot választotta. Eszközeiben közelebb állt a tudományosan elfogadott itáliai elvekhez, mint a korszak általánosan elfogadott, korabeli európai gyakorlatához.

Az építészetileg túl spekulatívnak tekinthető helyreállításhoz a hazai műemlékvédelemben – talán a simontornyai vár helyreállítását leszámítva – nem találunk párhuzamot. Látványos részleges rekonstrukciók viszont születtek, mindenek előtt Szakál Ernő szobrászművész működésének köszönhetően. Bravúros munkái közül a siklósi zárt erkély rekonstrukcióját emeljük ki. A XV. században a Garák által épített erkélyt feltehetően a XVII. században bontották el. A falnyílásba ablakot építettek, az erkély köveit részben a vár barokk kori átépítésénél használták fel. A barbakán és a kápolna közötti déli homlokzatszakaszon 1961-ben falkutatás során feltárt in situ maradványok és a több helyről előkerült, másodlagosan beépített töredékek felhasználásával sikerült a gótikus építményt rekonstruálni, majd visszaépíteni eredeti helyén. A zárt erkély összes fellelt maradványát a rekonstrukcióba beépítették. A kiegészítés anyaga középkemény zúzalékos műkő, átfaragott felületekkel. Az architektonikus részeket, párkányokat, bordákat az eredeti formaképzés szerint4 egészítették ki.

A rekonstrukció azonban – mint utaltunk rá – nem volt általánosan elfogadott eszköz a hazai műemlékvédelemben. Inkább utalások, jelzések segítségével vált érzékelhetővé a hajdanvolt, elpusztult részlet. Sedlmayr János 1982-ben5 publikált összefoglaló dolgozata számos példát idéz. A diósgyőri várban a rondella koronájának lezárására, a lőnyílások homorú ívű padkájának jelzésére készült Ferenczy Károly vasbeton héj szerkezete. A modern konstrukció a lőréseket és a fal vastagságát is élményszerűen jelzi. A formai kiegészítésen helyesen utal az építmény védmű funkciójára is.

A Hilton szálló részeként épült meg a XVIII. században elpusztult egykori domonkos Szt. Miklós templom tornyának rekonstrukciója. A négyszögű alsó részre Csemegi József – az ’50-es években – egy alacsony, nyolcszögű kiegészítést épített. A szálloda építésénél meg kellett magasítani a tornyot, mert ebben kívánták elhelyezni az új épület víztárolóját. Mivel a torony eredeti magassága nem volt ismert, a magasítás csak jelzés-szerűen készülhetett el. A sarkok megfogására 8 db vasbeton penge került a Csemegi által megépített alépítményre. A vb. pengék mögé, üvegtégla fallal lehatároltan, nyolcszögű tetővel fedetten készült el az új torony. Az indirekt jelzés az eredeti funkcióra nem utal, szervetlenül kapcsolódik a XIII. századi alépítményhez. Hasonlóan a torony felépítményéhez, a ’70-es évek kései modernista építészeti törekvéseihez köthető az öncélú ötleteként megvalósított kolostorudvar belső homlokzatának a bemutatása is. A feltételezések szerint kétszintes kolostor épületből szinte csak az alapfalak maradtak meg. A kutatások alapján a nyílások számát rekonstruálni lehetett. Az előkerült mérmű töredékek alapján az ablakok formája visszaszerkeszthető volt. Az adatok alapján bemutatott udvari homlokzati falat betonba rakott üvegelemekből “falazták föl”, a nyílásokba fémkeretes ablakokat helyeztek. Sedlmayr János idézett cikkében erről a helyreállításról így ír6: “Az üvegelemek némileg áttetszők, ami a homlokzat mai voltát megmutatja.” Valóban, tagadhatatlanul a ’70-es, vagy talán a ’60-as évek építészeti felfogására jellemző az ötlet. Egyértelműen érzékelhető, hogy nem középkori fallal áll szemben a látogató. De vajon hiteles-e mindaz, amit a Hilton szálló történelminek szánt környezetében látunk? Kielégít-e és, ha igen, milyen kritériumokat a kerengő domborított rézlemez-boltozat imitációjának látványa? Egy eredeti ötletnek, a Salamon torony középkori páncélinget idéző boltozat-imitációjának az értelmetlen továbbvitele öncélú, olcsó, tucat megoldássá teszi még az eredeti gondolatot is. Miért kell törekedni a látványosan más, a látványosan modern szerkezet megmutatására ott, ahol semmi eredeti ötlet nem jutott a tervező eszébe. Miért kell félni a maga idejében vitatott aquincumi macellum helyreállítástól, vagy a polgárvárosi amfiteátrum arénafalának rekonstrukciójától. Sajnos a megkülönböztethetőség dogmája, a modern anyagok és szerkezetek alkalmazásának kényszere mára elavult, idejétmúlt “protézisek” sokaságát eredményezte a műemlék épületeken, amelyek kezelése, újragondolása a jövő nem kis áldozatokat igénylő kényszere.

 

Rom emlékek bemutatása

A romok értelmezett bemutatása mindig a műemlékvédelem legnehezebb feladatai közé tartozott. A szükséges beavatkozás optimális mértékének a meghatározása valóban sikeresen, csak kevésszer és keveseknek sikerülhetett. Legnagyobb biztonsággal az anastylosis végezhető el, de annak a valószínűsége, hogy értelmezhetően összeállítható maradványok kerülnek elő az ásatások során, vagy gyűjthetők össze a romterületről – amint pl. az ephesosi Celsus-könyvtár homlokzatának összeállításakor megvalósítható volt –, igen csekély. A ’60-as, ’70-es években Európa-szerte alkalmazták az ún. kvázi anastylosist, aminek legismertebb hazai példája a szombathelyi Isis-szentély homlokzatának a bemutatása. A módszer lényege, hogy semleges, vagy korszerű anyag és szerkezet alkalmazásával készítik el azt a jelzés-szerű alépítményt, amelyre felkerülnek az eredeti (vagy másolatban elkészített) épületrészek. Dieter Mertens Megara Hybleaban acélszerkezetet konstruált, Hajnóczi Gyula Szombathelyen vasbetonnal próbálkozott. Különösen kőtárakban és múzeumokban, napjainkban is készül installáció fémből, ahol érzékeltetni lehet a kőanyag eredeti helyzetét. Elegáns példát mutat a palestrinai, a vatikáni, vagy a kölni római kori múzeum új kiállítása.

Épületmaradványok bemutatásánál a feladat összetettebb. Nem elég csupán az egyes kőelemeket az elvi rekonstrukcióban meghatározott vélt helyükre “visszahelyezni”. Legalább jelzés-szerűen érzékeltetni kell a hajdanvolt építmény tömegét, vagy a falak által meghatározott tereket is. Ennek az elvnek a megvalósításában úttörő szerepet játszott Hajnóczi Aquincumban – a Forum Romanum két háború közötti értelmező bemutatásának alkotó továbbfejlesztése révén – a Macellum, vagy a Collegium Iuventutis tervezésekor. Hasonlóan példaértékű a hazai műemlékvédelemben Möller István zsámbéki működésének az eredménye. A megállapítást igaznak vélem abban az összefüggésben is, hogy Hajnóczi az elvi rekonstrukció alapján feltételezhető magassági adatokkal az eredeti épületek egy lehetséges, jelzés-értékű képét állította a látogató elé, míg Möller elsősorban szerkezetileg stabilizálta a rom helyzetét és – ahol szükséges és lehetséges volt – értelmező módon avatkozott be, pl. a kapubéllet egyszerűsített formáinak kifalazásával. Az építész lehetőségeit azonban ezen a ponton határozottan ketté választom. Az egyik esetben, Aquincumban a föld alól kerültek elő azok az elemek, amelyeket Hajnóczi felhasznált. Egy sosem volt állapotot hozott létre az elpusztult, évszázadok óta a föld felszíne alatt nyugvó maradványokon. Möller viszont a táj részévé vált templomrom maradványait úgy formálta, hogy lehetőség szerint a megszokott látvány ne változzon, az emlék környezete a megszokott látképet őrizze meg. Egy további érv is felhozható a romnak romként való megtartása mellett. Közismert, hogy Zsámbék török után visszatelepített lakossága, annak ellenére, hogy a premontrei apátság maradványai még a mainál jobb állapotban voltak, nem vállalta az együttes helyreállítását. Inkább új templom építésébe kezdtek és a középkori templom sorsát egy földrengés pecsételte meg véglegesen.

 

A táj részét alkotó romemlékek bemutatása

Egy épületet jól meghatározott céllal építenek. A ház története során egy bizonyos funkciót lát el. Az eredeti felhasználói szándék megváltozása után új funkció ellátására teszik alkalmassá, átépítik. Természetes “életútját” példázza egy épületnek például a Kiscelli kastély. Kolostornak épült, katonai raktárként működtették a rendek felosztása után, majd múzeummá alakították át. Súlyosan sérült a háború és a forradalom alatt, de mindkétszer helyreállították, használhatóvá tették. Számos épület sorsa nem volt ilyen szerencsés. Egyetlen döntéssel megpecsételődött végváraink sorsa a XVIII. században, amikor a Rákóczi-féle szabadságharc bukása után felrobbantották az erődítéseket. Nem csak az egyszerűbb, építészetileg kevésbé jelentős várak estek így a pusztítás áldozatává, de rommá lett Munkács, részben Eger, a korábban említett Siklós, vagy testvér erőssége Szigetvár is. Ugyanilyen sorsra jutottak kis népi lakóházak, kúriák, kastélyok, sőt templomok is, ha valamilyen oknál fogva megszűnt az a szándék, amely biztosította fennmaradásukat, használatukat, továbbélésüket. Országszerte hány templomrom helyreállítására került sor csak az utóbbi két esztendőben? Tudjuk, hogy ezeknek a romoknak a fennmaradása gondoskodó figyelem nélkül reménytelen. Rendszeres használatukra az őket létrehozó közösség pusztulása miatt – eltűnt a falu, amely körülvette az egyházat – vagy azért, mert nem akarta a közösség a pusztulás után újraépíteni, nincs remény. Esetről esetre, egy-egy ünnep alkalmából lehet ünnepségeket tartani romló falaik között, mint pl. Hévízgyörkön, Soltszentimrén, Nyíradonyban stb. De rendszeresen már nem használják ezeket, sőt talán a látogatók száma is elenyésző marad.

Egyetlen mondattal a pusztulás okai úgy jellemezhetők, hogy az épület erkölcsi értelemben elvesztette egyik fontos tulajdonságát, a használhatóságát, és emiatt – bár nem rombolták le –, az épületet létrehozó közösségnek nem fűződött érdeke fenntartásához. Ez lehet természeti katasztrófa, háborús pusztítás, amint azt a török háborúk során elpusztult bármelyik kis középkori templom története példázza. A kihalt falu a zivataros évszázadok elmúltával nem kelt új életre, egyházának is a lassú pusztulás lett a sorsa. A zsámbéki premontrei prépostsági templom sorsa hasonló, de mégis más. A XV. század közepe után indult pusztulásnak a templom, kolostora és maga a település is elnéptelenedett. A falut a XVIII. században újra betelepítették, de a közösség nem állította helyre a faluhoz tartozó, a falu szélén álló egyházát, hanem egy új, barokk stílusú templom építésébe kezdtek. Vagyis bármennyire is fontos a magyar építészettörténet szempontjából maga a templom, a közösség számára nem bizonyult használhatónak, erkölcsi értelemben értékét veszítette.

Meggyőződésem, hogy a történelem ítéletének megváltoztatásához nincs jogunk. Nem bírálhatjuk felül azt a több évszázados döntést, amelyet a Krakkói Charta az egész közösség önazonosságára nézve kivételes társadalmi vagy kulturális motivációként definiál. Téves tehát az a felfogás, amelyik az évszázadok óta pusztuló, erkölcsi értelemben értéküket vesztett emlékeknek az újra felépítésével akarja biztosítani a rom fennmaradását. Téves abból a szempontból is, hogy egy olyan beavatkozást ösztönöz, amely a rom környezetének, a történetileg kialakult táj arculatának is a megváltoztatását eredményezné. Mivé lenne a Rajna völgye a folyó menti várak rekonstrukciója után, vagy a skóciai felföld tájképi értékeivel, ha rekonstruálnák az évszázadok óta romos középkori várakat? Ebből a megfontolásból kiindulva tartom elhibázottnak azt a szándékot, amely esetleg 11 vár teljes vagy részleges kiépítését irányozza elő. Bizonyos szempontból már Szigliget és a visegrádi fellegvár modern kori kiépítettségének mértéke is túljutott azon a határon, amit még elfogadhatónak lehet tartani. Az az argumentum pedig, amelyik a történeti múlt jeles emlékhelyeinek megismertetésével indokolja a romos várak kiépítésének a szándékát, mindaddig hamis, amíg igen rossz állapotban ugyan, de áll még Eger, Kőszeg, Siklós, Szigetvár, Gyula, Kisnána és sorolhatnám a viszonylag jobb állapotban megmaradt erősségek sorát. Azokét a várakét, amelyek, ha nem kapnak sürgősen segítséget, maguk is a riegli régiségérték igen magas értékét közelítik, vagyis a teljes pusztulásét.

 

A föld alól, régészeti eszközökkel felszínre hozott épületmaradványok bemutatása

Közhelynek számít az a megállapítás, hogy a műemlékvédelemi beavatkozás egy sohasem volt állapotot hoz létre. Különösen igaz ez olyan épületmaradványokra, amelyek évszázadok óta, vagy még hosszabb ideje a társadalom számára “láthatatlanná”, váltak. A régészeti kutatás célja a XIX. században még a tárgyi leletek, az épületmaradványok felszínre hozatala volt. Napjainkban a stratigráfiai ismeretek fejlődésével a konkrét történeti tudás gyarapításának, az abszolút és a relatív kormeghatározással fontos ismereteket feltáró tudománnyá vált az archeológia. Olyan információkhoz jutott ezáltal az építészettörténet tudomány, amelyek egy-egy földrajzilag vagy kultúrtörténetileg lehatárolható területen lehetőséget kínálnak az eltűnt építészeti kultúra tárgyi emlékeinek az elvi rekonstrukciójához. Szigorúan véve elméleti szempontból nem helyeselhető – a korábban idézett – Heinrich Jacobi által rekonstruált Saalburg cstrumának bemutatása. Hasonlóképp elvetendő az Európában a II. világháborút követően megépült számtalan németországi, franciaországi, angliai és svájci ókori vagy őskori rekonstrukció is. Tudván tudva a gyakorlat elvi buktatóiról dolgozták ki régészek és építészek a kísérleti régészet fogalmát. Mennyiben lehet kísérleti a régészet? Különösen őskori emlékek katasztrofális vagy elhúzódó pusztulása alapján, kevesebb a lehetőség az eredeti állapotra következtetni, mint az építészetileg is jobban ismert római kori épületmaradványok esetében. Egy Szeged környéki, leégett vaskori lakóház ásatási eredményei alapján rekonstruált, majd felgyújtott lakóház égési maradványainak az eredeti régészeti adatokkal való összevetése útján következtetni lehet a rekonstrukció hitelességére. Vagy az eredeti bányából származó kőanyagból, az eredeti technológiával megépített xanteni amfiteátrum folyamatos és rendszeres pusztulásának regisztrálásával adatok nyerhetők a hasonló épületek használatáról, igénybevételéről is. Az építészettörténetileg és szerkezetileg hiteles rekonstrukciók pedig hozzásegítenek egy hajdanvolt építési kultúra részleteinek a megismeréséhez. Harmadsorban, ha elfogadjuk, hogy az építészet elsősorban téralkotó, téralakító művészet, tagadhatatlanul csak a hitelesen rekonstruált történeti terek által lehetséges az adott korszak építésének (őskori emlékek esetén), vagy építészetének a megismerése.

Akár csak Xanten és Saalburg látogatottsági adatait ismerve, a nagyközönség érdeklődése is erősítheti azt a felfogásunkat, hogy eltűnt korszakok építészeti alkotásainak rekonstrukciója megfontolható. Az újra felépítés nem lehet tudománytalan, a régészeti és építészeti ismeretekkel ellentmondó. A terek és a tömeg lehetőség szerinti részleteinek a visszaadása, az enteriőröknek a muzeológia eszközeivel történő berendezése – amint az augsti villa is igazolja – elméletileg is hasznos kísérlet lehet, és ugyanakkor a nagyközönség számára is élménytkeltő látványt nyújt. Mennyivel látványosabb a Vár déli rondellájának, Gerő László által újra formált tömege – még akkor is, ha tudjuk, hogy hadászatilag a gyalogosoknak az emelet szintjére, az ágyúállásoknak pedig a földszintre helyezése hiba volt – mint például a soproni városfalnak modern (korszerű vasbeton) szerkezettel való megtámasztása, vagy az egri vár Dobó bástyájának és különösen a körbástyának és az ágyúdombnak a bemutatása.

Az viszont, ami Saalburgban elfogadható mennyiségű és tömegű élmény, Xantenben vagy akár Kemptenben is túlzóvá válik. Ebben az értelemben jogos és elfogadható az az ellenérzés, ami római kori Disney-landdé degradálja az észak germániai város római épületegyüttesét. A helyes mérték megtalálása itt is elengedhetetlen. Építészetileg jól megkomponált látványt nyújt az aquincumi polgárváros romkertjében a Forum DK-i sarkának, a macellum kis körépítménye részletének és a Collegium Iuventutis peristyliumának jelzés-szerű kiemelése. Oldja az alig 50-60 cm magas falcsonkok monotonitását és még a múzeum előterében álló kis védőépület látványa sem rontja érdemben az összképet. Vagy szintén példaértékű az újabban készített kis carnuntumi Diana szentély és a csatlakozó porticus rekonstrukciója, a hitelesítő ásatásra váró, az ’50-es években “konzervált” Spaziergarten együttesében. Ellentétben Gorsium valóban merev, háromdimenziós alaprajzi látványát keltő romterületével.

Véleményünk szerint, tehát a régészeti eszközökkel felszínre hozott építészeti emlékek műemlékvédelmi szempontból nem tekinthetők azonosnak a környezet részévé vált romok kezelésével. Éppen azért, mert a reális rekonstrukció megépítésének – a nem elhanyagolható közművelődési jelentőségen túl – építés- és építészettörténeti szerepe is van, körültekintően kiválasztott, példaértékű vagy típusalkotó emlékek esetében létjogosultsága lehet.

 

A hitelesség fogalma

A Krakkói Charta definíciója szerint az emlék helyreállítás hitelességének az alapja a “lényeges és tudományosan megállapított jellegzetesség összessége, ami az idő folyamán az eredeti állapottól fogva mostanáig alakította a műemléket”.

A műemlékvédelemben a helyreállítás hitelessége az alkotás minőségének fokmérője. Annak ellenére, hogy a fogalmat a szakirodalom használja, a helyreállításokkal kapcsolatban nem határozták meg a tartalmát. Először emlékek és együttesek hitelességét a világörökség helyszíneinek kiválasztásával kapcsolatban elemezték. Az UNESCO és az ICOMOS közösen kezelési útmutatót7 dolgoztatott ki a világörökség címre pályázó helyszínek egységes szemléletű elemzése-értékelése számára. Ebben az emlék hitelességét négy kritérium vizsgálata alapján értékelik: 1.) forma, alak; 2.) anyag, állapot; 3.) környezet; 4.) szellem.

Az utóbbi évtized nemzetközi szakirodalmában elterjedt az a nézet, mely szerint emlékek bemutatásának, helyreállításának az értékelésére – a világörökség címre pályázó emlékekhez hasonlóan – a műemlékvédelmi tevékenység hitelességének az elemzése lenne a legjobb módszer. Mik azok a kritériumok, amelyekkel egy emlék bemutatásának a hitelessége vizsgálható, vagy elemezhető?

Mint a kifejezés értelmezéséből is kitűnik, a hitelességen valaminek eredeti vagy korábbi állapotához viszonyított hasonlóságának jellemzését értjük. A világörökséggel kapcsolatos vizsgálatoknak is a valódiság, az eredetiség, vagyis a történetiség bizonyítása a feladata. Azt mondhatnánk, hogy a hitelesség az emlék immanens tulajdonsága, amely a történeti korok anyagi és eszmei hatásainak következtében alakul ki. Lényegesnek tekintjük azt, hogy a hitelesség az emlék materiális és immateriális értékein alapul. Anyagi értékek hordozója maga az anyag, amelyből az emlék készült, a szerkezetek, amelyek alkotják az emléket, a forma, a külső megjelenés, amely tartalmazza épületek esetén a tömegalakítás, a részletképzés és a stílus sajátosságait. Vannak eszmei értékek, amelyek az emlék létrehozásának körülményeivel függnek össze, de még mindig szorosan kapcsolódnak a tárgy anyagiságához. Ide soroljuk azt a szellemi tudást, az elméleti ismereteket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy létrejöjjön a tárgy vagy az emlék. A környezet kiválasztása, a helyszín kijelölése, az épület, vagy épületek tájolása, a tervezés teljes folyamata, a szerkezeti és az anyagtani ismeretek összessége. A tervezés részének tekintjük azokat a megfontolásokat is, mint pl. a szabályszerűségek előírása, vagy matematikai, geometriai formulák, amelyek az egyes részek közötti kapcsolatot szabályozzák, meghatározzák (viszonyszámok, aranymetszés, trianguláció, quadratura), az épület alaprajzi formáját determináló eszmei szempontok (görög- vagy latin kereszt alaprajz), stb.

A műemléki kutatás és a műemlékvédelem új értékek hozzáadásával járul az emlék történeti értékének növeléséhez. A riegli régiségérték fogalom - abszurd módon - a régiségértéket csak akkor tartja növekvőnek, ha pusztulni hagyjuk az emléket. Ilyen értelemben el kell ismernünk, hogy mindenfajta beavatkozással rontjuk az emlék értékét. Értékteremtésnek kell tekintenünk, viszont a műemlékvédelmi tevékenységet magát - a műemlékvédelem klasszikusainak teoretikus véleményével ellentétben -, vagyis azt, hogy az emléket valamilyen módon igyekszünk az utókor számára megőrizni. A beavatkozás célja: történelmi, kulturális, kultúrtörténeti misszió, a nemzeti múlt egy rekvizitumának a megőrzése. Ez az elméleti szakirodalomban bőségesen tárgyalt és indokolt kérdéskör. Nem szükséges külön igazolnunk, hogy az emlék történetisége nem csupán a szabad szemmel látható, a laikus számára felismerhető külső jegyekben mutatható ki. Anyagi kategóriaként kezelve, objektíve létezik ez az érték az építőanyagban, az elkészítés módjában, az alaprajz, a tömegalakítás, a részletképzés megváltoztatásában, a környezet alakításában és az idők folyamán az emlékre rárakódott természetes öregedés jegyeiben is. Ilyenek a csorbulások, a töredezettség, a patina stb. Ez az az érték, amit minden újabb kor beavatkozása bizonyos értelemben rongál.

A fenti állandónak tekintett értékek mellett változó értékek is befolyásolják a megítélést. Nem szakítható el az emlék attól a szűkebb és tágabb társadalmi környezettől, amelyben létrejött, létezett és esetleg - romok esetében funkcióval bíró értékként - elpusztult. Mint a múlt monumentuma már koránál fogva is értékhordozó, amelyet történeti koronként különbözőképpen értékeltek. A minősítés szempontjai között egyetlen stabil elemet sem találunk. Hol stiláris szempontok voltak a meghatározók, - Goethe is még csak a gótikáig tekintette a múlt építészetéből megőrzésre érdemesnek8 - aztán később már ide sorolták a reneszánszot, és a XX. század meghatározó esztétája Lukács György még csak barokkot9 tudta elfogadni. Korunkban eltűntek az időbeli korlátok és csak a minőség határozza meg az értéket. Néhány esztendeje még konszenzussal elfogadott szabály szerint élő építész alkotását nem minősítette védettnek a hatóság. Mára már csak az építészeti-esztétikai minőség és a veszélyeztetettség esetleges mértéke a meghatározó. A minőség pedig, mint láttuk, igencsak változó kategória. Az esztétikai értékelés, bár léteznek objektív kategóriák, mégsem tekinthető időtállónak, állandónak. A XIX. század második felétől a nemzeti múlthoz való kapcsolódás került előtérbe. E szemlélet megkésett jelei napjainkig éreztetik hatásukat.

Az emlék értékéhez - az akkumulálódott immanens anyagi értékén és anyagi természetéhez kötődő eszmei értén túl -, történelme során nem anyagi természetű értéknövelő hatások is adódnak, amelyek szintén jellemezhetők, értékelhetők. Az általunk társadalmi értékként definiált kategória - az anyagi értékhez hasonlóan - az emlék korával és a rajta végrehajtott változtatások számával nő. Általában ezt az értéket nem lehet csökkenteni, csak egy szinten konzerválni, mert a rongálás, valaminek az eltüntetése önmagában is az érték növekedését vonja maga után - hacsak nem semmisül meg az emlék. Példaként lehetne felhozni az egyiptomi feliratokról a korábbi fáraók nevének az eltüntetését. Ez a beavatkozás az anyagi érték egy részének az elpusztítása, szándékában a társadalmi megítélés átértékelését célozza. A történeti érték teljes elutasítását jelenti az emlék vagy műtárgy tudatos megsemmisítése. A társadalmi érték maga ezzel az aktussal automatikusan nem szűnik meg mindaddig, amíg a tárgy dokumentumokban, publikációkban, filmen, fényképen létezik, sőt maga a rombolás is részévé válik a társadalmi értéknek, átvitt értelemben értéknövelő tényező lesz.

Az elmondottak a szakszerűség redukálását jelentik önmaga homogén közegére. Magyarán, eshet-e olyan súllyal latba a történeti és a társadalmi érték misztifikálása, hogy a jelenben a közvélemény értékelési szempontjait teljesen negligáljuk. Van-e jogunk vélt vagy remélt kulturális fölényünk birtokában a társadalmat megfosztani egy igény teljesítésétől. Márpedig a múlt eltűnt emlékeinek sokszínű megismerését ilyen igénynek tartjuk. A kultúrtörténet próbálkozásait ismerve még nem is nevezhetőek a törekvések új keletűeknek. Miért veregetjük lekezelően vállon I. Ferencet, Erbach grófját, aki a XIX. század elején már járt Pompejiben és maga is lelkes régiségkutatóvá lett. Lebontatta a würzburgi castra kapujának maradványait, és a fal egy szakaszával együtt felépíttette a vadászkastélya parkjában. Romantikus ábrándozás, mondják, pedig a maga korában igyekezett a lehető legszakszerűbben eljárni. Nem kevesebb öntudattal legyintünk a denduri templomnak 1978-ban, New Yorkban a Metropolitan Múzeumban történt úja felépítésével kapcsolatban. Ha nem ott állna konzerválva, gondosan megválasztott klimatikus viszonyok között, ma a Nasszer tóban víz alatt pihenne, semmi sem látszana belőle. Vagy az abu-simbeli II. Ramses sziklatemplomával szemben, hogy Liebermann-nál maradjunk, egy jobban megfestett káposztafej példájának tartsuk az egyiket, de melyiket? Esetleg a környezet megtartása miatt a translocatiot hiteles műemlékvédelmi beavatkozásként fogjuk fel, míg a denduri templomocska áthelyezése már a hellenizmus korának újgazdag szobormásolatokat mutogató gesztusaként értékelhető? Esetleg ítéljük azonos mércével a két egyiptomi példát, mert nemes cél, az emlék megmentése érdekében történt. Utasítsuk el Erbach grófjának tettét, mert öncélú volt, a saját parkját akarta díszíteni egy hobbyból kitermelt római kapuval?

Az elmondottakkal a hitelesség, mint szemléletmód és mint vezérelv jelentőségét szerettem volna bizonyítani. Az eddigiek is jól szemléltetik, hogy az általunk megdönthetetlennek hitt elvekre és azok ellenkezőjére is mutatott már példát a történelem. Lehetőségeink szerint az értékalkotók feltárása és számbavétele vezethet el a hitelesség fogalmának megalapozott tisztázásához. Az objektívnak tekintett alkotóelemeken kívül azonban a bizonytalanabb szubjektív elemeket is mérlegre kell tennünk, hogy munkánk kiértékelésénél minden körülményt figyelembe véve tudjunk dönteni.

 

A kópia alkalmazásának lehetőségei és korlátai

Paradox eset, ha valamilyen megfontolásból az elpusztított tárgyat vagy emléket másolatban újra elkészítik. Egyértelmű, hogy ebben az esetben az eredeti történeti értéke nem származik át a másolatra. Mi a helyzet a másolat társadalmi értékével? Az eredetihez fűződő történeti emlékek vajon átszállnak a kópiára is, vagy új történeti időszámítás kezdődik a “mű” életében? Már a kérdés feltevése is magában hordozza a választ. Nyilván a másolat értékelésekor nem vonatkoztathatunk el az eredeti lététől, annak történetétől. A másolat értékének meghatározásakor ez a hendikep kalkulálható, sőt kalkulálandó, de nem jelenti az azonosság elismerését.

Gondolatmenetünkből adódó kérdés: érdemes-e egyáltalán másolatot készíteni, ha az eredeti történeti értéke nem származik át a másolatra? Vajon a társadalmi értéknek az a szegmense, amellyel az előbb leírt hendikepet jellemeztük, elégséges igazolása-e annak, hogy mégis készítünk másolatokat. Műtárgyaknál, szobroknál, ritkán épületeknél is magyarázatot ad a riegli Erinnerungswert fogalom, amit Riegl után szabadon - vulgárisan - nosztalgiázásként foghatunk fel. Létezik a társadalmi tudatban egy olyan értékkategória, amely a múlt emlékeit bizonyos szempontok szerint csoportosítja. Társadalmi szinten ez objektíven megfogalmazható. Motiválhatja ez is a hajdanvolt dolgok feltámasztását, de megalapozott-e eléggé ez az újrateremtés. Nem változnak-e a történelemben az értékelés szempontjai túl gyakran ahhoz, hogy ilyen, alig több mint egy lábon álló argumentumra hivatkozva hozzunk létre valamit?

Megmosolyogjuk a romantika parkba helyezett műromjait. Elpusztítjuk az épülethomlokzatokon egyszerre megjelenített különböző korokra jellemző formai elemeket - dezeklektizálunk. Vállalható-e, hogy egy változó társadalmi szemlélet pillanatnyi szeszélye alapján valós értékeket tegyünk tönkre, vagy valósnak hitt értékeket teremtsünk újra? Mi az a határ, amit az emlék és a szakmai lelkiismeret is képes még elviselni.

Elméletileg igazolva látszik az az álláspontunk, amely egyértelműen ellene van olyan emlékpótló megoldásoknak, amelyek másolatban, az eredetivel megegyezőnek látszó, az eredeti történeti és társadalmi értékét látszólag hordozó tárgyat, épületet hoz létre. Ellene vagyunk, mert éppen a másolat az, amelyik az “úgy tűnik, mintha” szellemet sugallva félreértéseket szül, félrevezet, hazugságot hordoz. A kései hellenizmussal szemben, művészi téren megfogalmazott vád: az ízléskritériumok heterogenitása és ingatag volta. A korszak antikvár érdeklődésre alapozott műtárgy szükségletet teremtett. Ezt pedig csak a gyárszerűen működő kerámia műhelyek és a klasszikus görög szobrászat remekeit másoló iparág volt képes kielégíteni. A problémát nem a valós értékeket is felmutató, az iparművészet rangjára felemelkedő kerámiaművesség jelenti. A rómaiak által is elismert görög szobrászat legszebb darabjairól csak azért készültek másolatok, hogy a társadalom vezető rétegei büszkén mutogathassák - gazdagságukat demonstrálandó - híres művek kópiájából álló gyűjteményüket. Ha elfogadjuk a feltételezést, analógiát fedezhetünk fel a hellenizmus sajátos vonásaként értékelt nemzetközi keverék-kultúra és a mi hasonlóan vegyes századvégi, ezredvégi kultúra-fogyasztó attitűdünk között. A kategorikus elutasítást árnyalnunk kell. Nem esünk-e ugyanabba a hibába, mint Platón, amikor száműzte a művészeket az eszményi államból mondván, a művészet csalóka látszatot teremt, tehát merő hazugság, az idea elárulása? Megszülethetett volna-e a reneszánsz szobrászat a lenézett római kópiák nélkül? Az augustusi klasszicizmust követő uralkodó képzőművészeti irányzat, a népművészetként indult kora-keresztény festészet még az egyházatyák által is lenézett és elutasított naiv törekvésként indult, mígnem valódi értékek teremtőjévé vált.

Mezős Tamás

Jegyzetek:

1. Baatz, D.: Die Saalburg - ein Limeskastell 80 Jahre nach der Rekonstruktion. in:Konservierte Geschichte? Antike Bauten un ihre erhaltung Hrsg.: G. Ulbert, G, Weber. K. Theiss Vlg. Stuttgart 1985. p. 117-129.

2. A német Dehio, az osztrák Riegl és Dvorák, az angol Ruskin és Morris, vagy az olasz Boito elméleti írásaikban a XIX. század közepétől ellenezték a rekonstrukciót.

3. Az archeológiai szemléletű helyreállítások példájaként említi Huse a Pinakothek helyreállítását a Denkmalpflege und Wiederaufbau című fejezet bevezetőjében. Norbert Huse (Hrsg.) Denkmalpflege Deutsche Texte aus drei Jahrhunderten Verlag C. H. Beck München, 1996 p. 186.

4. A leírást Szakál Ernő: Kőszobrászati helyreállítások 1971-1972 című közleménye alapján közöljük. Megjelent az OMF évkönyvében Magyar Műemlékvédelem 1971-1972. Akadémiai Kiadó 1974. p.332-333

5. Sedlmayr János: Utalások elpusztult homlokzati elemekre. Műemlékvédelem XXVI. évf. 1982/4. p. 263-275.

6. Sedlmayr (1982) i.m. p. 270.

7. Feilden-Jokiletho; Kezelési útmutató a világörökség helyszínekhez

8. Számos írásában foglalkozik Goethe az építészet esztétikai problémáival. Elemzéseiben az igazi német stílust, a gótikát tekinti az antikvitás mellett az építészet csúcspontjának. Goethe, J. W.; A német építőművészetről. in: Antik és modern, antológia a művészetekről p. 96. Gondolat, 1981. Érdekes, hogy Hegel - Goethéhez hasonlóan – esztétikájában csak a gótika koráig tárgyalja az építészetet.

9. Lukács szerint ..."a belső és a külső tér közti szervesen egységes összefüggés a homlokzat létrejöttével és a homlokzatot kialakító érzülettel széjjelszakad. ... a festői tendenciáknak az építészeti össztervtől való önállósulása, már a barokk korban is utat kezd törni magának, hogy a XIX. században radikálisan romboló elvvé növekedjék." Lukács Gy.; Az esztétikum sajátossága II. p. 419. Akadémiai Kiadó 1975.

 

 

CONTACT