ELMÉLET ÉS GYAKORLAT A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELEMBEN 1949-1999

(Tézisek a műemlékvédelem elméletének és gyakorlatának értékeléséhez)

MEZŐS TAMÁS

 

A műemlékvédelem szervezeti kereteinek változása

A II. világháborút követő években a műemlékügy irányítását alapvetően megváltoztató intézkedések láttak napvilágot. A korábban önállóan a vallás és közoktatási miniszter alá rendelt Műemlékek Országos Bizottságának függetlensége az 1949-ben megalkotott 13. törvényerejű rendelettel megszűnt, illetve a Műemlékek és Múzeumok Országos Központjának létrehozásával megteremtődtek a – mai kifejezéssel – kulturális örökség egységes kezelésének feltételei. A háború után romba dőlt emlékeket helyreállító szakembergárda gerincét azonban azok, az alkotó erejük teljében lévő építészek, művészettörténészek, régészek alkották, akik fiatalként a Gerevich Tibor nevével fémjelzett MOB-ban, az esztergomi helyreállítások során ismerkedhettek meg a műemlék-helyreállítás szerteágazó tudományával. Zsigmond és Mátyás visegrádi palotájának feltárása még a háború előtti időkre esett, de műemléki bemutatása csak az ’50-es évek elejére készült el.

A minőségi változás szervezeti keretét az Országos Műemléki Felügyelőség megalapítása jelentette 1957-ben. Európában szokatlan módon, az építésügy alá rendelt szervezet szakhatóságként és – a harminc évvel később bekövetkező, előre nem látható társadalmi változások idején már a gondok egyik diagnosztizálható okaként – a gyakorlati műemlékvédelmi munkák komplex koordináló végrehajtó szerveként – mint kutatóhely, tervező és kivitelező szervezet egyben gondoskodott az ország területén a történeti múlt építészeti emlékeinek feltárásáról, helyreállításáról és megőrzéséről. A két háború közötti időszak elveinek továbbélése, majd szabályként történő deklarálása (1964 Velence), a szocreáltól felszabaduló építészet modernista törekvéseit segítette érvényesülni a műemlékvédelem területén. A vasbetonnak, mint “korszerű” anyagnak az alkalmazása elméletileg is igazolt szép eredményeket hozott – például Diósgyőrben – vagy anakronisztikus megoldásokhoz vezetett – például Karcsán. A tervutasításos, államilag irányított és finanszírozott műemlékvédelem működésének csúcsára a ’70-es évek közepére jutott el. A szervezet állandó átalakítása, megújítása ekkor indult meg, mígnem a rendszerváltás idején látszólag alapvető változások következtek be. Előbb az építésügy önálló államigazgatási irányítása olvadt be a Vízügyi, majd a Környezetvédelmi Minisztériumba, majd a Felügyelőség is súlyosabb államigazgatási és gondnoki feladatokat is ellátó Hivatallá vált. A szervezetei változások nem követték az OMF megalakításakor létrehozott struktúrát, ami a szervezet működésének belső ellentmondásait hozta a felszínre. A műemlékvédelem elméletének Európában tapasztalt megújulása a hazai, hatósági munkával terhelt szakembergárdát elkerülte. A korábban bevált, megszokott megoldások alkalmazásától a hivatali fegyelem súlyával megerősödve, nem engedett eltérést. Egyfajta szellemi falanszterbe zárva azt, aminek létéhez nap-nap után megújulásra lett volna szüksége.

Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal létrejötte a helyzetet – ha egyáltalán ez még lehetséges volt – még bonyolultabbá tette. Anélkül, hogy az államigazgatási szerv hivatali struktúrájához igazodott volna az új hivatal szerkezete, az építési hatósági feladatokat első és másodfokon felvállalva, még átláthatatlanabbá, kuszábbá vált a szervezet. A látszólag önállóságot kapott új egységek, az ÁMRK és a MÁG tisztázatlan függőségi viszonyban maradt a Hivatallal. Szervezetileg, a költségvetés tekintetében és nem utolsó sorban a személyi kapcsolatok miatt nem alakulhatott ki a műemlékvédelmet hatékonyan szervezni és irányítani képes struktúra. A Hivatalban magában pedig olyan egységek maradtak, amelyeknek ugyan direkte nem volt és nem is lehetett államigazgatási funkciója, de elsősorban szakmai és személyes ambíciók beleszólást harcoltak ki az igazgatási feladatok végrehajtásába. Ilyen tisztázatlan szerepet vállalt föl a Tudományos Főosztály, melynek a Hivatal újabb átalakítása ugyan ad formális igazgatási szerepet, de ennek megfogalmazása és a jogkörök tisztázása még nem történt meg.

A szervezett műemlékvédelem kialakulása óta Magyarországon hatáskör koncentráció figyelhető meg. A rendszeres átalakítások során a növekvő szakmai és hatósági szerep az oda nem illő funkciók leválasztását nem tette lehetővé. Ezért az újabb átalakítás is csak egy a – vízfejet növelő – átalakítások sorában.

 

A rekonstrukciónak, mint műemlékvédelmi eszköznek a megítéléséről

Eldöntetlen kérdése a műemlékvédelem elméletének és több mint 200 éves szervezett gyakorlatának, hogy a részben vagy teljesen elpusztult, illetve befejezetlen építészeti emlékek újra felépítése, vagy az abbamaradt építkezésnek – akár évszázadokkal későbbi – folytatása megengedhető, esetleg elfogadható, vagy szigorúan tiltandó eszköze-e a helyreállításnak. Ismerve a hazai elméleti szakembereknek több mint fél évszázados határozott véleményét és azt, hogy a szervezett műemlékvédelem kezdetei, a XIX. század első évtizedei óta a probléma a viták homlokterében áll, nem vállalkozhatunk egyértelmű és általános érvényű szabály megfogalmazására. Nem lehet célunk annak eldöntése, hogy általában lehet-e, szabad-e a rekonstrukciót mint a műemlékvédelemben használatos módszert alkalmazni a XXI. században. A módszer alkalmazásának tagadása épp olyan dogmatikus, akadémikus vélemény, mint az, ha széleskörű elfogadása, támogatása mellett törnénk lándzsát. Tételek megfogalmazása helyett a rekonstrukció, mint módszer sajátszerűségének a feltárására teszünk kísérletet.

A XIX. század elején a múlt iránti hódolat, a nemzet történelmének tisztelete indította el azt a felbuzdulást, amely a Kölni Dóm “befejezéséhez” vezetett. Sulpiz Boisserée már 1808-ban felméréseket készített a templom teljes felépítésének az előkészítése érdekében. A társadalmi felbuzdulás azonban elvi-eszmei vitába torkollott, amelynek egyik sarkalatos kérdése volt: van-e jogunk beleavatkozni egy torzóként fennmaradt épület sorsába? Van-e jogunk egy másfajta társadalmi környezetben megkezdett épületet, az eredetitől eltérő kulturális, építészeti, technológiai körülmények között tovább építeni? A vita hevességét még az a tény sem befolyásolta lényegesen – a vitatkozó partnerek helyzetét még az sem erősítette (vagy gyengítette) –, amikor 1814-ben megtalálták a Dóm néhány eredeti középkori rajzát. Tehát elvben már semmi sem akadályozta volna az építés befejezését, az “eredeti tervezői szándék” nyilvánvalóan és egyértelműen megvalósítható lett volna. A kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy egy több évszázados látvány megőrzése-e a cél vagy egy más kulturális és társadalmi közegben létrejött alkotás létrehozását vállalják-e fel. A XIX. század folyamán többnyire nem törődve az ellenérvekkel az eredeti formában, a kor felfogásának megfelelő purista szellemben végezték a történeti épületek helyreállítását. Anélkül, hogy példák sorával illusztrálnám az elmondottakat, csak emlékeztetek a francia Viollet-le-Duc, a Magyarországon is tevékenykedő Friedrich Schmidt, vagy az angol Gilbert Scott működésére. Fenntartásaink kinyilvánítása mellett azonban be kell ismerni, hogy a rekonstrukciók sora – különösen a XIX. század második felében újra életre kelt alkotások esetében – igen magas szakmai színvonalon, a történeti szerkezetek és formák magas fokú ismeretéről tanúskodnak. Ki vonhatná kétségbe, látva le-Duc tízkötetes Dictionaire-jét a mi Steindl Imrénknek tulajdonított kérdés igazát: “mit értettek a középkori mesterek a gótikához”? Vagy a másik múlt századi botránykő, Saalburg római kori erődjének a rekonstrukciójáról is tudott, hogy Heinrich Jacobi három éves ösztöndíjat kapott II. Vilmos császártól az észak-afrikai és itáliai római erődítés módszereinek, szerkezeteinek, formáinak a tanulmányozására. A principia alapkövét maga a császár rakta le 1900. október 11-én. A “bölcs döntést” személyesen Theodor Mommsen, a híres történész, a Birodalmi Limesbizottság elnöke, levélben köszönte meg az uralkodónak. A közelmúltban Dieter Baatz pedig még mindig vitatta1 az akkori döntés jogosságát.

A XX. században a rekonstrukcióról vallott általános vélemény gyökeresen megváltozott. Közelebb állt azoknak a meggyőződéséhez, akik évtizedekkel korábban2 már ellenezték az elpusztult emlékek kiépítését. Bár az Athéni Charta tételesen nem foglalt állást a rekonstrukció kérdésében, a II. világháború után megérthető újjáépítési hullám lecsendesedésével, 1964-ben Velencében már egyértelmű volt a szakmai állásfoglalás. A Charta egyértelműen rögzítette: “A restaurálás olyan művelet, amelynek kivételes jellegét meg kell őrizni. Célja, hogy konzerválja és feltárja a műemlék esztétikai és történeti értékét. A régi állapot, ill. a hiteles dokumentumok tiszteletben tartására támaszkodik és megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik. Ezen túlmenően, minden elkerülhetetlennek minősített kiegészítési munka az építészeti alkotás körébe tartozik, és korunk jegyeit kell magán viselnie.” Vagy másutt: “Minden rekonstrukciós munkát azonban eleve ki kell zárni és csak az anastylosis lehetőségét lehet előirányozni, vagyis a meglevő de szétesett részek újra összeállítását. A kiegészítő elemek mindig felismerhetők kell, hogy legyenek, és csupán azt a minimumot tegyék ki, amennyi szükséges feltétele a műemlék megőrzésének és a formák folyamatossága visszaállításának.” 36 esztendővel később, a Krakkó 2000 konferencia határozatában már engedékenyebb hangot üt meg: “A műemlék egészének vagy jelentős részének, 'az épület eredeti stílusában' történõ rekonstrukcióját el kell kerülni. A fontos építészeti jelentőséggel bíró egészen kis részek rekonstrukciója kivételesen elfogadható, de csak akkor, ha a rekonstrukció vitathatatlanul pontos dokumentációk alapján készül. Ha az épület megfelelő használhatósága megkívánja, nagyobb térbeli és funkcionális egységek helyreállítása a kortárs építészet eszközeivel elfogadható. Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja.” Valójában 2000 októberében Krakkóban nem történt más, mint az 1945 utáni gyakorlat elfogadása. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy ez a gyakorlat nem korlátozódott a II. világháború pusztításainak a felszámolására és nem csak Varsóban és Gdanskban épültek újjá a lerombolt házak. Európában mindenütt, Londontól, Varsóig és Amszterdamtól Rómáig, valamennyi európai országban újjáépítették a “fegyveres … katasztrófának áldozatul esett teljes épület”-eket. Persze azért volt egyetlen kivétel. Dercsényi Dezső 1950-ben erről így írt: “Bármilyen szegények is vagyunk – különösen Budapesten – műemlékekben, a teljesen elpusztult emlékek újraépítésére senki sem gondolt.” Vagy alig egy esztendővel később Csemegi József írja egy 1951 tavaszán megjelent cikkében: ”…már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt, hogy épületeink romossági foka a békés idők szokványos tatarozási feladatait messzemenően túlhaladó helyreállítási műveletet igényel, viszont eredeti formájukban való visszaállításukat a gazdaságosság követelményei túlnyomórészt kétségessé teszik. Előrelátható volt tehát, hogy e körülmények településeink épületeinek arculatát alapvetően meg fogják változtatni. Azonban városrendezőink és építészeink nagy részében, mindezek ellenére, élt annak ösztönös megérzése, vagy többé-kevésbé biztos tudata, hogy városaink jellegzetes képének, egyes épületeink jellemző formájának megőrzése eredeti alakjában mégis szükséges volna. Felismerték, hogy a helyreállítás feladata adott körülményeink között nem csupán alapvetően szükségleti, gazdasági, hanem bizonyos mértékben kulturális, műemlékvédelmi kérdés is…” És bátran hozzátehetjük, hogy nem csak a teljesen elpusztult épületek vesztek el az utókor számára. A Duna korzó szállodái, a helyőrségi templom a Várban, vagy maga a Királyi Vár Hauszmann által átépített formájában vált a bontó csákány vagy az átépítés áldozatává.

Annak meghatározása, hogy mi tekinthető értékes, védendő épületnek nem fogalmazták meg a háború előtt. Az 1881-es törvényt felváltó új műemlékvédelmi törvény előkészületei ugyan megkezdődtek, sőt 1942-ben a benyújtásra érett szövegtervezet el is készült, ennek elfogadására érthető okok miatt már nem kerülhetett sor. A védett épületállomány száma alig érte el a százat, és a védelemre méltó épületek építésének idejét a XVIII. század közepében határozták meg. Illetve a szakmai viták szintjén elfogadták, hogy a neoklasszicizmus alkotásai közül is lehet védelemre érdemes alkotást találni.

Éppen ezért az elméleti állapotok definiálatlansága miatt szükséges, hogy’40-es évek második felének és az ’50-es évek műemlékvédelmének elemzésekor áttekintsük azokat az európai hatásokat, amelyek a műemlékvédelem közgondolkodását a XX. század közepéig formálták. Történetileg a XIX. század második felétől - végétől három fő irányzat mutatható ki az európai műemlékvédelemben. A klasszikusnak, az általánosan elterjedtnek nevezhető felfogás, a purizmus, amely az emlék egy kiválasztott stíluskorszakának az elképzelt állapotát, a többi korok lenyomataitól megtisztítva állítja helyre. Legnevesebb képviselője, Viollet-le-Duc mellett a német Friedrich Schmidt, vagy az angolok közül Augustus Pugin és James Wyatt nevét említem. Magyarországon a nagy generáció két meghatározó képviselője Schulek Frigyes és Steindl Imre mellett hatalmas munkát végzett Storno Ferenc és Gyalus László is.

Maga Viollet-le-Duc is felismerte és publikációiban vallotta, hogy “Kevés épület van, különösen a középkorból, mely egyetlen ütemben épült volna fel, vagy, ha igen, ne ment volna át jelentős változásokon akár hozzáépítések, akár átalakítások, vagy részleges módosítások útján.” Majd később …”magunk vagyunk az elsők, akik kimondjuk, hogy a restaurálás veszedelmesebb lehet egy műemlék számára, mint az évszázadok és a népharag pusztításai, mert az idő és a forradalom pusztítanak ugyan, de nem tesznek hozzá semmit. Ezzel szemben a restaurálás új formák hozzátételével maradványok tömegét tüntetheti el.”

A másik felfogás szerint, melynek egyik markáns képviselője a német G. Dehio: a műemlékvédelem valami létezőt szeretne megőrizni, míg restaurálás útján egy nem létezőt keltenek életre, …”csak azt lehet konzerválni, ami még megvan – ami elmúlt, az sohasem fog visszatérni” Ha nem vagyunk következetesek a restaurálással szemben, előbb vagy utóbb megfogalmazódnak azok az igények, amelyek alapján az újraépítést ismét megengedik. Az ilyen modellekkel kapcsolatban mindig meg kell jegyezni, hogy hajdanvolt épületekről van csupán szó.” A XIX. század még elkövetett ilyen hibákat, de a XX. század azonban már nem ismételheti meg ezeket a tévedéseket. Vagy más helyütt Konrad Lange szállóigévé vált mondása: “Nem a kiegészítés, hanem a megőrzés lehet a megoldás.” Angliában Ruskin és Morris utasították el a stílustiszta helyreállítás gyakorlatát. Ruskin szerint a rongálódás is hozzátartozik az emlék korához, így nincs jogunk ezt a folyamatot semmilyen módon megváltoztatni. A hazai műemlékvédelemben ez a felfogás kevéssé volt érzékelhető a II. világháború előtt, azt követően azonban máig tartó hatása kimutatható. Írott formában talán csak Kós Károly felfogásában mutatható ki a hatása, gyakorlati műemlékvédelmi munkáinál már ő sem követi a Morris által megfogalmazottakat.

A két radikális gondolatkör között, kimondva, kimondatlanul az olasz műemlékvédelemben már 1883-ban Camillo Boito által megfogalmazott, az olaszok által Prima Carta del Restauro-nak nevezett dokumentum többek között kimondja:

Az elpusztult épületek újra felépítéséről vallott vélemények meglehetős változatosságot mutatnak. A szakirodalom ismeretében nem különíthetőek el határozott tendenciák Európában sem területileg sem időben. Az egyetlen határozott kivételt a II. világháborút követő újjáépítés időszaka, hozzávetőlegesen az 1945-1960 közötti periódus jelentette. ebben az időszakban Magyarországot leszámítva, Európa egész területén felépítették az elpusztult történeti emlékeket. A tendencia ellentmond a hazai szakirodalomban általánosan elfogadott nézetnek, miszerint Varsót és Gdanskot leszámítva érdemi újjáépítés nem folyt Európában.

Szintén elfogadott volt mind a mai napig a természeti csapások utáni értékek rekonstruálása is. Ezt először a KRAKKÓ 2000 Charta kísérelte meg óvatosan elfogadtatni. Általánosan elfogadható, elfogadtatható vélemény a rekonstrukció megítéléséről – véleményünk szerint – nem fogalmazható meg. Minden beavatkozás egyedi, és ennek megfelelően a körülmények és a feltételek alapján egyedi döntéssel határozható meg a beavatkozás módja. Ebből a priori nem zárható ki a rekonstrukció sem.

 

Rom emlékek bemutatásáról

A romok értelmezett bemutatása mindig a műemlékvédelem legnehezebb feladatai közé tartozott. A szükséges beavatkozás optimális mértékének a meghatározása valóban sikeresen, csak kevésszer és keveseknek sikerülhetett. Legnagyobb biztonsággal az anastylosis végezhető el, de annak a valószínűsége, hogy értelmezhetően összeállítható maradványok kerülnek elő az ásatások során, vagy gyűjthetők össze a romterületről – amint pl. az ephesosi Celsus-könyvtár homlokzatának összeállításakor megvalósítható volt –, igen csekély. A ’60-as, ’70-es években Európa-szerte alkalmazták az ún. kvázi anastylosist, aminek legismertebb hazai példája a szombathelyi Isis-szentély homlokzatának a bemutatása. A módszer lényege, hogy semleges, vagy korszerű anyag és szerkezet alkalmazásával készítik el azt a jelzés-szerű alépítményt, amelyre felkerülnek az eredeti (vagy másolatban elkészített) épületrészek. Dieter Mertens Megara Hybleaban acélszerkezetet konstruált, Hajnóczi Gyula Szombathelyen vasbetonnal próbálkozott. Különösen kőtárakban és múzeumokban, napjainkban is készül installáció fémből, ahol érzékeltetni lehet a kőanyag eredeti helyzetét. Elegáns példát mutat a palestrinai, a vatikáni, vagy a kölni római kori múzeum új kiállítása.

Épületmaradványok bemutatásánál a feladat összetettebb. Nem elég csupán az egyes kőelemeket az elvi rekonstrukcióban meghatározott vélt helyükre “visszahelyezni”. Legalább jelzés-szerűen érzékeltetni kell a hajdanvolt építmény tömegét, vagy a falak által meghatározott tereket is. Ennek az elvnek a megvalósításában úttörő szerepet játszott Hajnóczi Aquincumban – a Forum Romanum két háború közötti értelmező bemutatásának alkotó továbbfejlesztése révén – a Macellum, vagy a Collegium Iuventutis tervezésekor. Hasonlóan példaértékű a hazai műemlékvédelemben Möller István zsámbéki működésének az eredménye. A megállapítást igaznak vélem abban az összefüggésben is, hogy Hajnóczi az elvi rekonstrukció alapján feltételezhető magassági adatokkal az eredeti épületek egy lehetséges, jelzés-értékű képét állította a látogató elé, míg Möller elsősorban szerkezetileg stabilizálta a rom helyzetét és – ahol szükséges és lehetséges volt – értelmező módon avatkozott be, pl. a kapubéllet egyszerűsített formáinak kifalazásával. Az építész lehetőségeit azonban ezen a ponton határozottan ketté választom. Az egyik esetben, Aquincumban a föld alól kerültek elő azok az elemek, amelyeket Hajnóczi felhasznált. Egy sosem volt állapotot hozott létre az elpusztult, évszázadok óta a föld felszíne alatt nyugvó maradványokon. Möller viszont a táj részévé vált templomrom maradványait úgy formálta, hogy lehetőség szerint a megszokott látvány ne változzon, az emlék környezete a megszokott látképet őrizze meg. Egy további érv is felhozható a romnak romként való megtartása mellett. Közismert, hogy Zsámbék török után visszatelepített lakossága, annak ellenére, hogy a premontrei apátság maradványai még a mainál jobb állapotban voltak, nem vállalta az együttes helyreállítását. Inkább új templom építésébe kezdtek és a középkori templom sorsát egy földrengés pecsételte meg véglegesen.

A felvázolt problémákat alapvetően ketté kell bontanunk. Elvileg másfajta megközelítést igényelnek azok (1) a romok, a torzóként megmaradt épületek amelyek – a Krakkói Charta megfogalmazását használva – “fegyveres … katasztrófának” estek áldozatul, mint azok, amelyekről kiderült, hogy (2) a történelem folyamán bizonyos elemeiket, részeiket elvesztették, és most valami oknál fogva, célszerűnek látszik a hiányzó rész(-ek) pótlása. Sőt, tovább megyek, külön kategóriaként kell kezelni a (3) a táj részét alkotó romemlékeket, és megint másként közelíthetünk azokhoz az elfeledett épületekhez, amelyek (4) romként, a föld alól, régészeti eszközökkel lehetett a felszínre hozni.

Katasztrófa során elpusztult épületek újjáépítése

Az (1) csoportba sorolt emlékek nem igényelnek bővebb magyarázatot. Szándékosan és tudatosan nem Varsó óvárosának példáját citálom, hanem a kölni Sankta Maria im Kapitol XI. századi, különleges alaprajzú templomáét. Az ókeresztény cella trichora alaprajzát követő szentély különleges formát képvisel a romanika építészetében. A téralakítás és a lefedésénél alkalmazott borda nélküli keresztboltozat is különössé teszi a templomot. A II. világháború során, mint a környék szinte valamennyi középkori temploma, ez az épület is súlyos károkat szenvedett. Boltozata megsemmisült, falai is csak 2-3 m magasságig maradtak épek. Újra felépítését a háború után kezdték meg és a ’60-as évek elején fejezték be. Különleges megfontolást érdemel a drezdai Frauenkirche példája. A Drezda városépítészetében és városképében egyaránt fontos – George Bähr által 1726-ban tervezett – emléket 1945. február 13.-áról 14.-ére virradóra, a város bombázáskor pusztították el. A háború után, bár történetek kezdeményezések az épület helyreállítására, a keleti német állam a maradványokat a háború pusztításainak mementójaként, romos állapotában tartotta meg. A két német állam egyesülése után a szász tartományi kormány és Drezda város műemlékvédelmi szervezetei a Frauenkirche mielőbbi újjáépítéséről döntöttek. Több mint 50 évvel a pusztulás után kezdődött meg a maradványok építészettörténeti, művészettörténeti és szerkezeti felülvizsgálata. Az előkészítő kutatások után készülhettek el az emlék újjáépítésének tervei. Az elvi megfontolás értelmében a modern segédszerkezetek alkalmazását minimálisra kellett szorítani. Vasbeton, vagy acél tartószerkezeti elemeket csak az eredeti kupola szerkezet tervezési hibájának kijavítása érdekében alkalmaztak. A cél az eredeti kőanyag ismételt felhasználása volt. Ott, ahol új kvádereket kellett alkalmazni, az eredeti kőbányából származó anyagot használtak fel, az eredeti technológiát alkalmazva a beépítés során. Végeredményben ezzel a tevékenységgel az eddigi szakmai felfogással két szempontból is ellentétes megoldáshoz folyamodtak a német kollégák. Egyrészt a sokszorosan ellenjavallt rekonstrukció eszközéhez nyúltak. Még a Krakkói Charta megengedő – korábban citált – passzusa értelmében sem lenne elfogadható az újjáépítés. Másrészt, ahelyett, hogy az új elemek, épületrészek a modern építészet jegyeit viselnék magukon, illetve, hogy eltérő anyag alkalmazásával készítették volna el ezeket, tudatosan törekedtek az eredeti anyagnak, az eredeti módon való felhasználására. Ez a fajta szemlélet nem volt idegen a háború utáni Európa jellemző helyreállítási gyakorlatától, sőt még a Velencei Charta elfogadása után is a teljes épületek rekonstrukcióját többnyire ennek az elvnek a szellemében végezték. Tudatosan igyekeztek megvalósítani a helyreállítás folyamán a használható terek mielőbbi hasznosítását. Így napjainkban az elkészült altemplomban koncerteket, kiállításokat rendeznek, míg a felső szinten folytatódik a helyreállítás. (Az emlék hasznosításának ezt a – meggyőződésem szerint követendő – módját nálunk újabban talán csak néhány kastély – pl. Pécel, Nádasladány, Gödöllő – helyreállításánál alkalmazzák.)

Itáliai példát idézek a természeti csapás során elpusztult épület újra felépítésének szükségességére. Az 1915-ös földrengés során súlyosan sérült XIII. századi, albe-i S. Pietro templomát 1955-57-ben az eredetivel megegyezően építették újjá. Időben hozzánk közelebbi szomorú példa a velencei Teatro la Fenice (1792-ben, Antonio Selva által megépített) neoklasszikus épülete, amely 1836 után 1996. január 29-i csaknem teljesen, vagy Assisi 1997. szeptember 27-i részleges pusztulása. Assisiben a felső templom két boltozatmezőjét, az oldalfalak híres freskóit, a nyugati homlokzat oromzatát és a harangtornyot már kijavították, az emlék újra látogatható. A technika minden vívmányát bevetették annak érdekében, hogy a csodálatos Giotto és Cimabue freskók eredeti szépségükben legyenek élvezhetők. A – nomen est omen – főnixről elnevezett színháznak hamvaiból való második újjászületése nem volt ennyire látványos. Napjainkban is még csak a szerkezet építése folyik és az épen maradt falfelületek restaurálását végzik a szakemberek.

Egészen különleges kérdést vet fel a rekonstrukciónak modern eszközökkel történő megvalósítása. Lehetséges-e egyáltalán egy elpusztult történeti épületet modern eszközökkel új életre kelteni? Első reakciónk a tagadás. Hogyan lehetséges egy történeti stílusban valaha volt épületre a XX. század eszközeivel utalni? Egy teljes, elpusztult épületre történő hivatkozásként értelmezhetjük Kerényi Józsefnek a Várhegy keleti lejtőjén, a Csónak utcában a hajdanvolt Ybl-villa parafrázisát. Kerényi fölismerte, hogy Ybl a Hunyadi János út rendezésének tervei során, a hajtűkanyart képező, meredeken emelkedő két útszakasz közötti magasságkülönbséget aritmetikailag kifejezhető egységekre osztott teraszokkal hidalta át. Ennek a rendszernek a záró elemeként épült meg a II. világháborúban elpusztult Lónyai-villa. Az építész – elfogadva az előd koncepcióját – szükségesnek tartotta, hogy tömegében az eredeti Ybl Miklós által tervezett épületet építse annak eredeti helyére. A homlokzatképzésben már csak idézetként jelennek meg az eredeti épület hangsúlyos motívumai, mindenekelőtt a nyíláskeretezések.

Az elpusztult épületrészek rekonstrukciója vagy kiegészítése

A háború utáni helyreállításoknál a részlegesen elpusztult épületeket többnyire rekonstruálták. Elméletileg minden adat rendelkezésre áll a rekonstrukcióhoz. Nem pusztult el az épület a harmadik dimenzióban, geometriailag és szerkezetileg rekonstruálhatók a homlokzatok, a tagozatok. Ami a rekonstrukció során elvész, az az épület történetének egy darabja, nevezetesen vizuálisan dokumentálatlan marad a részleges pusztulás3. Tisztán elméleti szempontból jelentős Hans Döllgastnak a müncheni Alte Pinakothek Klenze által, a XIX. század első harmadában megépített és a harcok során súlyosan sérült múzeumának helyreállítása. Részben a háború utáni anyagszegény időszak kényszere, részben az elméleti megfontolások magyarázzák, hogy rekonstrukció helyett csak a homlokzat kiegészítésére került sor 1955-56-ban. Az eredeti falsíkok nyers téglafelületként meghagyott visszaállításával és a vakolt tagozatok – nyíláskeretezések, párkányok – elhagyásával állították helyre az épületet. A Colosseum motívummal képzett emeleti homlokzat ión féloszlopai helyett az erőteljesen leegyszerűsített főpárkányt az épület elé letámasztott acélcsövekre ültették fel. Mivel a sérülések az épület középső felét érték, az épen maradt eredeti részek alapján a teljes homlokzat rekonstruálható lett volna. Ennek ellenére Döllgast a puritánabb, visszafogott helyreállítási módot választotta. Eszközeiben közelebb állt a tudományosan elfogadott itáliai elvekhez, mint a korszak általánosan elfogadott, korabeli európai gyakorlatához.

Az építészetileg túl spekulatívnak tekinthető helyreállításhoz a hazai műemlékvédelemben – talán a simontornyai vár helyreállítását leszámítva – nem találunk párhuzamot. Látványos részleges rekonstrukciók viszont születtek, mindenek előtt Szakál Ernő szobrászművész működésének köszönhetően. Bravúros munkái közül a siklósi zárt erkély rekonstrukcióját emeljük ki. A XV. században a Garák által épített erkélyt feltehetően a XVII. században bontották el. A falnyílásba ablakot építettek, az erkély köveit részben a vár barokk kori átépítésénél használták fel. A barbakán és a kápolna közötti déli homlokzatszakaszon 1961-ben falkutatás során feltárt in situ maradványok és a több helyről előkerült, másodlagosan beépített töredékek felhasználásával sikerült a gótikus építményt rekonstruálni, majd visszaépíteni eredeti helyén. A zárt erkély összes fellelt maradványát a rekonstrukcióba beépítették. A kiegészítés anyaga középkemény zúzalékos műkő, átfaragott felületekkel. Az architektonikus részeket, párkányokat, bordákat az eredeti formaképzés szerint4 egészítették ki.

A rekonstrukció azonban – mint utaltunk rá – nem volt általánosan elfogadott eszköz a hazai műemlékvédelemben. Inkább utalások, jelzések segítségével vált érzékelhetővé a hajdanvolt, elpusztult részlet. Sedlmayr János 1982-ben5 publikált összefoglaló dolgozata számos példát idéz. A diósgyőri várban a rondella koronájának lezárására, a lőnyílások homorú ívű padkájának jelzésére készült Ferenczy Károly vasbeton héj szerkezete. A modern konstrukció a lőréseket és a fal vastagságát is élményszerűen jelzi. A formai kiegészítésen helyesen utal az építmény védmű funkciójára is.

A Hilton szálló részeként épült meg a XVIII. században elpusztult egykori domonkos Szt. Miklós templom tornyának rekonstrukciója. A négyszögű alsó részre Csemegi József – az ’50-es években – egy alacsony, nyolcszögű kiegészítést épített. A szálloda építésénél meg kellett magasítani a tornyot, mert ebben kívánták elhelyezni az új épület víztárolóját. Mivel a torony eredeti magassága nem volt ismert, a magasítás csak jelzés-szerűen készülhetett el. A sarkok megfogására 8 db vasbeton penge került a Csemegi által megépített alépítményre. A vb. pengék mögé, üvegtégla fallal lehatároltan, nyolcszögű tetővel fedetten készült el az új torony. Az indirekt jelzés az eredeti funkcióra nem utal, szervetlenül kapcsolódik a XIII. századi alépítményhez. Hasonlóan a torony felépítményéhez, a ’70-es évek kései modernista építészeti törekvéseihez köthető az öncélú ötleteként megvalósított kolostorudvar belső homlokzatának a bemutatása is. A feltételezések szerint kétszintes kolostor épületből szinte csak az alapfalak maradtak meg. A kutatások alapján a nyílások számát rekonstruálni lehetett. Az előkerült mérmű töredékek alapján az ablakok formája visszaszerkeszthető volt. Az adatok alapján bemutatott udvari homlokzati falat betonba rakott üvegelemekből “falazták föl”, a nyílásokba fémkeretes ablakokat helyeztek. Sedlmayr János idézett cikkében erről a helyreállításról így ír6: “Az üvegelemek némileg áttetszők, ami a homlokzat mai voltát megmutatja.” Valóban, tagadhatatlanul a ’70-es, vagy talán a ’60-as évek építészeti felfogására jellemző az ötlet. Egyértelműen érzékelhető, hogy nem középkori fallal áll szemben a látogató. De vajon hiteles-e mindaz, amit a Hilton szálló történelminek szánt környezetében látunk? Kielégít-e és, ha igen, milyen kritériumokat a kerengő domborított rézlemez-boltozat imitációjának látványa? Egy eredeti ötletnek, a Salamon torony középkori páncélinget idéző boltozat-imitációjának az értelmetlen továbbvitele öncélú, olcsó, tucat megoldássá teszi még az eredeti gondolatot is. Miért kell törekedni a látványosan más, a látványosan modern szerkezet megmutatására ott, ahol semmi eredeti ötlet nem jutott a tervező eszébe. Miért kell félni a maga idejében vitatott aquincumi macellum helyreállítástól, vagy a polgárvárosi amfiteátrum arénafalának rekonstrukciójától. Sajnos a megkülönböztethetőség dogmája, a modern anyagok és szerkezetek alkalmazásának kényszere mára elavult, idejétmúlt “protézisek” sokaságát eredményezte a műemlék épületeken, amelyek kezelése, újragondolása a jövő nem kis áldozatokat igénylő kényszere.

A táj részét alkotó romemlékek bemutatása

Egy épületet jól meghatározott céllal építenek. A ház története során egy bizonyos funkciót lát el. Az eredeti felhasználói szándék megváltozása után új funkció ellátására teszik alkalmassá, átépítik. Természetes “életútját” példázza egy épületnek például a Kiscelli kastély. Kolostornak épült, katonai raktárként működtették a rendek felosztása után, majd múzeummá alakították át. Súlyosan sérült a háború és a forradalom alatt, de mindkétszer helyreállították, használhatóvá tették. Számos épület sorsa nem volt ilyen szerencsés. Egyetlen döntéssel megpecsételődött végváraink sorsa a XVIII. században, amikor a Rákóczi-féle szabadságharc bukása után felrobbantották az erődítéseket. Nem csak az egyszerűbb, építészetileg kevésbé jelentős várak estek így a pusztítás áldozatává, de rommá lett Munkács, részben Eger, a korábban említett Siklós, vagy testvér erőssége Szigetvár is. Ugyanilyen sorsra jutottak kis népi lakóházak, kúriák, kastélyok, sőt templomok is, ha valamilyen oknál fogva megszűnt az a szándék, amely biztosította fennmaradásukat, használatukat, továbbélésüket. Országszerte hány templomrom helyreállítására került sor csak az utóbbi két esztendőben? Tudjuk, hogy ezeknek a romoknak a fennmaradása gondoskodó figyelem nélkül reménytelen. Rendszeres használatukra az őket létrehozó közösség pusztulása miatt – eltűnt a falu, amely körülvette az egyházat – vagy azért, mert nem akarta a közösség a pusztulás után újraépíteni, nincs remény. Esetről esetre, egy-egy ünnep alkalmából lehet ünnepségeket tartani romló falaik között, mint pl. Hévízgyörkön, Soltszentimrén, Nyíradonyban stb. De rendszeresen már nem használják ezeket, sőt talán a látogatók száma is elenyésző marad.

Egyetlen mondattal a pusztulás okai úgy jellemezhetők, hogy az épület erkölcsi értelemben elvesztette egyik fontos tulajdonságát, a használhatóságát, és emiatt – bár nem rombolták le –, az épületet létrehozó közösségnek nem fűződött érdeke fenntartásához. Ez lehet természeti katasztrófa, háborús pusztítás, amint azt a török háborúk során elpusztult bármelyik kis középkori templom története példázza. A kihalt falu a zivataros évszázadok elmúltával nem kelt új életre, egyházának is a lassú pusztulás lett a sorsa. A zsámbéki premontrei prépostsági templom sorsa hasonló, de mégis más. A XV. század közepe után indult pusztulásnak a templom, kolostora és maga a település is elnéptelenedett. A falut a XVIII. században újra betelepítették, de a közösség nem állította helyre a faluhoz tartozó, a falu szélén álló egyházát, hanem egy új, barokk stílusú templom építésébe kezdtek. Vagyis bármennyire is fontos a magyar építészettörténet szempontjából maga a templom, a közösség számára nem bizonyult használhatónak, erkölcsi értelemben értékét veszítette.

Meggyőződésem, hogy a történelem ítéletének megváltoztatásához nincs jogunk. Nem bírálhatjuk felül azt a több évszázados döntést, amelyet a Krakkói Charta az egész közösség önazonosságára nézve kivételes társadalmi vagy kulturális motivációként definiál. Téves tehát az a felfogás, amelyik az évszázadok óta pusztuló, erkölcsi értelemben értéküket vesztett emlékeknek az újra felépítésével akarja biztosítani a rom fennmaradását. Téves abból a szempontból is, hogy egy olyan beavatkozást ösztönöz, amely a rom környezetének, a történetileg kialakult táj arculatának is a megváltoztatását eredményezné. Mivé lenne a Rajna völgye a folyó menti várak rekonstrukciója után, vagy a skóciai felföld tájképi értékeivel, ha rekonstruálnák az évszázadok óta romos középkori várakat? Ebből a megfontolásból kiindulva tartom elhibázottnak azt a szándékot, amely esetleg 11 vár teljes vagy részleges kiépítését irányozza elő. Bizonyos szempontból már Szigliget és a visegrádi fellegvár modern kori kiépítettségének mértéke is túljutott azon a határon, amit még elfogadhatónak lehet tartani. Az az argumentum pedig, amelyik a történeti múlt jeles emlékhelyeinek megismertetésével indokolja a romos várak kiépítésének a szándékát, mindaddig hamis, amíg igen rossz állapotban ugyan, de áll még Eger, Kőszeg, Siklós, Szigetvár, Gyula, Kisnána és sorolhatnám a viszonylag jobb állapotban megmaradt erősségek sorát. Azokét a várakét, amelyek, ha nem kapnak sürgősen segítséget, maguk is a riegli régiségérték igen magas értékét közelítik, vagyis a teljes pusztulásét.

A föld alól, régészeti eszközökkel felszínre hozott épületmaradványok bemutatása

Közhelynek számít az a megállapítás, hogy a műemlékvédelemi beavatkozás egy sohasem volt állapotot hoz létre. Különösen igaz ez olyan épületmaradványokra, amelyek évszázadok óta, vagy még hosszabb ideje a társadalom számára “láthatatlanná”, váltak. A régészeti kutatás célja a XIX. században még a tárgyi leletek, az épületmaradványok felszínre hozatala volt. Napjainkban a stratigráfiai ismeretek fejlődésével a konkrét történeti tudás gyarapításának, az abszolút és a relatív kormeghatározással fontos ismereteket feltáró tudománnyá vált az archeológia. Olyan információkhoz jutott ezáltal az építészettörténet tudomány, amelyek egy-egy földrajzilag vagy kultúrtörténetileg lehatárolható területen lehetőséget kínálnak az eltűnt építészeti kultúra tárgyi emlékeinek az elvi rekonstrukciójához. Szigorúan véve elméleti szempontból nem helyeselhető – a korábban idézett – Heinrich Jacobi által rekonstruált Saalburg cstrumának bemutatása. Hasonlóképp elvetendő az Európában a II. világháborút követően megépült számtalan németországi, franciaországi, angliai és svájci ókori vagy őskori rekonstrukció is. Tudván tudva a gyakorlat elvi buktatóiról dolgozták ki régészek és építészek a kísérleti régészet fogalmát. Mennyiben lehet kísérleti a régészet? Különösen őskori emlékek katasztrofális vagy elhúzódó pusztulása alapján, kevesebb a lehetőség az eredeti állapotra következtetni, mint az építészetileg is jobban ismert római kori épületmaradványok esetében. Egy Szeged környéki, leégett vaskori lakóház ásatási eredményei alapján rekonstruált, majd felgyújtott lakóház égési maradványainak az eredeti régészeti adatokkal való összevetése útján következtetni lehet a rekonstrukció hitelességére. Vagy az eredeti bányából származó kőanyagból, az eredeti technológiával megépített xanteni amfiteátrum folyamatos és rendszeres pusztulásának regisztrálásával adatok nyerhetők a hasonló épületek használatáról, igénybevételéről is. Az építészettörténetileg és szerkezetileg hiteles rekonstrukciók pedig hozzásegítenek egy hajdanvolt építési kultúra részleteinek a megismeréséhez. Harmadsorban, ha elfogadjuk, hogy az építészet elsősorban téralkotó, téralakító művészet, tagadhatatlanul csak a hitelesen rekonstruált történeti terek által lehetséges az adott korszak építésének (őskori emlékek esetén), vagy építészetének a megismerése.

Akár csak Xanten és Saalburg látogatottsági adatait ismerve, a nagyközönség érdeklődése is erősítheti azt a felfogásunkat, hogy eltűnt korszakok építészeti alkotásainak rekonstrukciója megfontolható. Az újra felépítés nem lehet tudománytalan, a régészeti és építészeti ismeretekkel ellentmondó. A terek és a tömeg lehetőség szerinti részleteinek a visszaadása, az enteriőröknek a muzeológia eszközeivel történő berendezése – amint az augsti villa is igazolja – elméletileg is hasznos kísérlet lehet, és ugyanakkor a nagyközönség számára is élménytkeltő látványt nyújt. Mennyivel látványosabb a Vár déli rondellájának, Gerő László által újra formált tömege – még akkor is, ha tudjuk, hogy hadászatilag a gyalogosoknak az emelet szintjére, az ágyúállásoknak pedig a földszintre helyezése hiba volt – mint például a soproni városfalnak modern (korszerű vasbeton) szerkezettel való megtámasztása, vagy az egri vár Dobó bástyájának és különösen a körbástyának és az ágyúdombnak a bemutatása.

Az viszont, ami Saalburgban elfogadható mennyiségű és tömegű élmény, Xantenben vagy akár Kemptenben is túlzóvá válik. Ebben az értelemben jogos és elfogadható az az ellenérzés, ami római kori Disney-landdé degradálja az észak germániai város római épületegyüttesét. A helyes mérték megtalálása itt is elengedhetetlen. Építészetileg jól megkomponált látványt nyújt az aquincumi polgárváros romkertjében a Forum DK-i sarkának, a macellum kis körépítménye részletének és a Collegium Iuventutis peristyliumának jelzés-szerű kiemelése. Oldja az alig 50-60 cm magas falcsonkok monotonitását és még a múzeum előterében álló kis védőépület látványa sem rontja érdemben az összképet. Vagy szintén példaértékű az újabban készített kis carnuntumi Diana szentély és a csatlakozó porticus rekonstrukciója, a hitelesítő ásatásra váró, az ’50-es években “konzervált” Spaziergarten együttesében. Ellentétben Gorsium valóban merev, háromdimenziós alaprajzi látványát keltő romterületével.

Véleményünk szerint, tehát a régészeti eszközökkel felszínre hozott építészeti emlékek műemlékvédelmi szempontból nem tekinthetők azonosnak a környezet részévé vált romok kezelésével. Éppen azért, mert a reális rekonstrukció megépítésének – a nem elhanyagolható közművelődési jelentőségen túl – építés- és építészettörténeti szerepe is van, körültekintően kiválasztott, példaértékű vagy típusalkotó emlékek esetében létjogosultsága lehet.

Rom emlékek kezelése műemlékvédelmi szempontból négy csoportba sorolható. Alapvetően meg kell különböztetni azonban a régészeti eszközökkel felszínre hozott maradványok helyreállítását a többi kategóriába sorolható emléktől. A régészetileg meghatározott maradványok kezelésének módja közelebb áll a muzeológia elveihez, mint az egyéb romok esetében lehetséges.

 

A megkülönböztethetőségről – az eredetitől eltérő új anyagok alkalmazásának szükségességéről

Az elv kialakulásának eredetét és ennek korai magyarországi hatását nem ismerte föl a műemlékvédelem hazai elméletével foglalkozó irodalom. Pedig Möller István zsámbéki helyreállításával kapcsolatban – legalább, ami az elkészült látványt illeti – kézenfekvő a kapcsolat. Legutóbb a Műemléklap 2001. január-februári számában Román András így ír: “… 1889-ben, majd 75 évvel a Velencei Charta előtt egy zseniális műemlék-helyreállító, Möller István úgy konzerválta a premontrei romot, ahogy azt a késői utódok chartába foglalták”. Pedig már Boito sem mondott forradalmian újat, ha figyelembe vesszük a Colosseum XIX. század eleji helyreállítását. Valadier és Stern a külső falgyűrű biztosításánál nem tettek mást, mint amit a késői utód bő hét évtizeddel később papírra vetett.

Meggyőződésem, hogy a két háború közötti műemlék-helyreállító gyakorlat elméletében ehhez az utóbbi felfogáshoz állt közel. Bizonyítja ezt Gerevich Tibor szakmai felfogása, 1934 előtti működése a Római Magyar Akadémia létrehozásával és azoknak az építészeknek az itáliai kapcsolatai, akik meghatározó szerepet vittek a háború előtti és az azt követő helyreállításokban. Mindenek előtt Lux Kálmán nagyhatású működése, vagy Árkay Aladár és Olgyai Viktor vonatkozó munkássága és nem utolsó sorban Gerő László több évtizedes tevékenysége is bizonyítja az elmondottakat.

Pedig a magyar műemlékvédelem európai kapcsolatait taglalva, Dercsényi Dezső még 1980-ban írt tanulmányában is, egyértelműen a német elmélethez kötődőként írja le. A felfogás eredetére világít rá a korábban Dehiotól korábban idézett gondolat, vagy Konrad Langenek 1906-ban megfogalmazott frappáns mondata: “Nicht ergänzen, sondern erhalten, das sei die Lösung. A régiek a maguk korának szelleméből kiindulva teremtettek, mi csak a saját korunkból kiindulva alkothatunk.” Csemegi József értelmezésében: “E tevékenységnek (ti. a műemlékvédelemnek) egyetlen feltétele csupán az, hogy amit a műemlékhez hozzáad, saját korát kifejező műalkotás legyen.” Csemegi építészként a “…műemléket általában nem mint valamely használaton kívüli múzeumi tárgyat…” értelmezi, hanem hangsúlyozza, hogy a “…gyakorlati igények kielégítésére szolgáló objektummá váljon.” Pedig Európa szerte – bátran kijelenthetjük – egyetlen országban sem tartották magukat ezekhez az intelmekhez.

Mik voltak a helyreállítások során alkalmazott axiómák, amelyek betartása mindennél fontosabb volt (?). A megfogalmazott tételeket nem magunk definiáltuk. Ezek “A magyar műemlékvédelmi gyakorlatban alkalmazott elvek és módszerek időszerű kérdései” címet viselő, a műemlékvédelem felügyeletét ellátó akkori minisztérium Műemlékvédelmi Bizottsága által elfogadott dokumentumból származnak.7

Az alapelvek a zsámbéki helyreállítás koncepcionális programjának megfogalmazásakor még friss axiómáknak számítottak. Az 1985-ben kidolgozott szempontok és az 1988-ban megfogalmazott zsámbéki program időben közel esett egymáshoz, és bizonyos konkrét kérdésekben az alapelvek szellemében döntött a tervező és az illetékesek. Az elemzés módszere: a dokumentum vonatkozó szövegének dőlt betűs idézete után a rom helyreállításának értékelését adom.

A konzerválásról

“A műemlék-helyreállítás elsődleges célja a tudományos értékelés alapján megtartandónak ítélt meglévő szerkezetek és anyagok konzerválása. Az erre irányuló törekvéseket fokozni kell, és az ilyen szerkezetek, vakolatok, … stb. cseréjét, illetve másolatokkal való helyettesítését csak a konzerválás és kijavítás műszaki lehetetlensége esetén szabad megengedni.” (az idézett dokumentum 4. pontja)

Már 1986-ban is az egyik meghatározó elem a rom helyreállításának programjában az eredeti kőanyag állapotának a feltérképezésére a pusztuló kövek állapotának a mérséklése volt. A tervek elkészítésével megbízott Építészettörténeti és Elméleti Intézetben a maradványok egészét körbeölelő nehézállvány megtervezése lett az elsődleges feladat. Csupán az állványozási költségek nagyságának láttán állt el a megbízó a terv megvalósításától, és e helyett a felméréshez és a kőkonzerváláshoz egyaránt elfogadható csőállvány megépítése mellett döntöttek. Elvetették annak a lehetőségét, hogy esetleg nagyobb, összefüggő felületen kőcserét hajtsanak végre a falakon. Az ívsoros párkánytöredékek, amelyek a D-i torony déli és nyugati oldalán láthatóak, megtarthatónak bizonyultak a konzerválással is.

A kiegészítésről

“Minden kiegészítés tudományos és építészeti-művészeti, esztétikai szempontok összevetésén alapuló felelősségteljes művelet, amelynek alapvetően a műemlék értékeinek érvényesülését, s a történelmi folyamatok megértésének elősegítését kell szolgálni. A kiegészítések mértékének, anyagának, formájának, illetve technikájának megválasztása tehát minden esetben egyedi elbírálást kíván. Mindenfajta kiegészítésnél alapelv, hogy csak formailag hitelesen rekonstruálható részletek kiegészítéséről lehet szó. Feltételezések, illetve analógiák alapján készült kiegészítések, illetve elméleti rekonstrukciók a tudományos dokumentációk számára fontosak lehetnek, megvalósításra azonban nem kerülhetnek.” (az idézett dokumentum 5. pontja)

Az egyik sarkalatos problémát Zsámbékon ennek az axiómának a teljesítése jelentette a ’80-as évek végén. Mint ismert, a hiányzó faltest darabok kiegészítését Möller téglával készíttette el. A déli gádorfal koronáját szintén tégla ráfalazással és kő fedkővel biztosította. Ugyanígy fedkő védte a falmagot a két oromfalon is. Ennek a – több mint 100 esztendővel ezelőtti – beavatkozásnak a körülményeit itt nem idézem föl, de tény, hogy a Colosseum helyreállításának módszerét követve elegáns és átgondolt munkának tartom azt, ami Zsámbékon megvalósult. Természetesen nem kell elhallgatni azt a tényt sem, hogy ott, ahol az emlék összképének megtartását fontosnak tartotta Möller István, maga is műkő- vagy akár kő kvádereket használt.

Alig 50 évvel Möller után újabb beavatkozások váltak szükségessé. A rom pusztult és helyenként súlyosabb tönkremenetellel fenyegetett. Közvetlenül az Athéni Charta ajánlásainak elfogadása után a dokumentum V. pontjának szellemében8 a toronypár és a karzat alatti bordás keresztboltozatot vasbetonnal pótolta Lux Kálmán épp úgy, mint a diadalív előtti DK-i boltozati negyedet is. Vasbeton koszorú fogta össze az É-i tornyot és új, alacsony hajlású fémlemez sisakot is szerkesztett. A háború után, az ’50-es évek elején újabb javítások váltak indokolttá. Ezeket a döntően szerkezeti megerősítéseket Szanyi József műkő kváderek felhasználásával végeztette el. Ekkor készült el – többek között – a nyugati oromfal vonóvassal történt megfogása, vagy a déli oldal első keleti támpillérének a megerősítése is.

Újabb, csaknem 40 esztendő elteltével a BME Építészettörténeti és Elméleti Intézetében fogalmazódtak meg elképzelések az emlék állapotának a javítására. A munkacsoport tagjaként magam is azt vallottam, hogy a romot lehetőleg minél kisebb változtatással, az akkori látványában kell megőrizni az utókor számára. Tanulmányunk elkészítéséig az akkor már folyó régészeti feltárások sem vezettek olyan eredményre, amelyek indokolták volna a koncepció megváltoztatását. A javaslatokat nem fogadták el, a tervezést az OMF Tervezési Osztályára bízták. Az új megközelítés, elsősorban állékonysági okokra hivatkozva, nagyobb arányú megerősítési munkákat javasolt. A szerkezeti beavatkozás természetesen vasbetonnal történt, de nyers betonfelület alkalmazása nem volt lehetséges, mert Lux ezt az anyagot már használta 1936-ban. Téglát sem lehetett használni, mert ez a Möller-féle helyreállítással tette volna összetéveszthetővé a beavatkozást. Felvetődött a mészhomok tégla alkalmazásának a lehetősége is, de ezt az anyag fagyveszélyessége miatt el kellett vetni. Tehát maradt a tégla, de laikusok számára, a megkülönböztethetőség érdekében, meszelt felülettel. A fehérre meszelt felület később ott is megmaradt, ahol már nem téglát használtak: az északi mellékhajó első nyugati boltmezőjét lezáró faltestek építésekor. Itt zömében kvádert alkalmazott a tervező az északi fal megépítésénél, de helyenként bontott tégla “berakásokkal” szakította meg a kváderfal “egyhangúságát”. Ennek a téglából készült, kváder méretű “inkrustációnak” az értelmét ismételten csak az eredetitől és a korábbi beavatkozásoktól való megkülönböztethetőségben határozhatom meg, éppen úgy, amint a felület lemeszelését is pótcselekvésnek tartom. (A lemeszelés, mint “technika” alkalmazását egyébként is kétes értékűnek tartom. Különösen ott lehet veszélyes, ahol mondjuk az épülettömeg megjelenését, nehézkességét szeretné általa könnyebbé tenni a tervező. A tömegformálás az építészeti koncepcióból következően vagy építészeti eszközökkel oldható meg, vagy, ha látszatmegoldások alkalmazására kényszerülünk, az egyértelműen az építészeti balfogás palástolásának, elfedésének, a “kozmetikázásnak” kényszerű gesztusaként értelmezhetjük csupán.) Amint ez tetten érhető Zsámbékon a déli lépcsőtorony – amelyről még részletesen szólnunk kell – erőteljes megjelenésének a mérséklését igénylő szándékán is.

Modern anyagok és szerkezetek alkalmazásáról

“A történeti környezet és az egyes műemlékek kiegészítéseiben értelemszerűen megjelenik és megjelenhet a mai kor építészeti felfogása is.” Vagy a velencei dokumentumból vett idézet szerint: …”minden szükséges kiegészítés az építészeti alkotás körébe tartozik és a mi korunk jegyeit kell, hogy magán viselje.” Modern eszközökkel megvalósított, didaktikai célú tér- és tömegérzékeltető építmények vagy szerkezetek csak hiteles építészeti töredékekkel alátámasztott elméleti rekonstrukciók alapján készülhetnek. Ilyen esetekben kerülni kell az olyan megoldásokat, amelyek a meglévő részleteket eltakarják, azok hangsúlyos érvényesülését elnyomják vagy azok rovására uralkodóvá válnak.” (az idézett dokumentum 6. pontja) A használat vagy a látvány értelmezése miatt szükségessé vált nagyobb mérvű kiegészítéseket modern anyagokkal, modern építészeti megfogalmazásban kell elkészíteni.

Talán először itt Zsámbékon szembesült a műemlékes szakma a gyakorlatban azzal az ellentmondással, hogy mit nevezünk “modern anyagnak”. Az ’50-es, ’60-as, sőt talán még a ’70-es évek végén is egyértelműen modern felfogást jelentett a vasbeton alkalmazása. Magától értetődő példaként citálom a visegrádi Salamon-torony elpusztult felső szintjeinek vasbetonnal történő pótlását. A falak kiegészítése egységes tömeget eredményezett, szemben a még Schulek János által megkezdett helyreállítással, mely egy 1920-ból származó felvétel tanúsága szerint kifelé a romhatás megtartását tartotta elsődlegesnek. Lényegében ebből a felfogásból következtek Szanyi Józsefnek, az ’50-es - ’60-as évek építészeti modorában készült helyreállítási elképzelései is9. Más területről vett példaként a soproni városfal “felsliccelt” vasbeton támfalára, vagy az apró gyöngyszem karcsai református templom10 tetőszerkezetét alátámasztó súlyos vasbeton támaszrendszerére is hivatkozhatnék. Zsámbékon a vasbeton alkalmazása két ok miatt nehezen indokolhatóan. Egyrészt, mert Lux Kálmán már a ’30-as években használta az anyagot, amint korábban hivatkoztam is rá. Másrészt, mert amint Dávid Ferenc írja11 1984-ben: “A modern építészet korszakában e megkülönböztetés (t.i. a történeti és a korszerű építészet eszközeinek a megkülönböztetése M. T.) egyszerűbb volt, hisz a modern anyagok és technikák, és az anyag formálásának alapelvei egyaránt különböztek a történeti építészettől, a restaurátor építésznek hát nem a megkülönböztető anyagok, technikák és formák feltalálása, csak ezek alkalmazása volt a gondja, rá tehát a legnehezebb és legalkotóbb fázis maradt; az új, az egységes egész megalkotásáé. Korunk építészete viszont maga is használja a történeti építészet formáit és anyagait, a korszerű új, a kiegészítést őszintén kifejező formák kiválasztása tehát nehezebb feladattá vált.” E helyütt nem szeretnék vitába szállni Dávid Ferenccel abban, hogy mennyiben tekinthető a ’80-as évek építészete Magyarországon posztmodernnek, és mennyiben felelős a posztmodern – vagy bármi más jelzővel ellátott – építészet a honi műemlékvédelem gondolati válságáért. Az viszont tény, hogy az elmúlt bő másfél évtizedben használhatatlanná váltak azok a fogalmak a műemlékvédelemben, mint a modern eszközök és a korszerű anyagok használatának szükségessége. Különösen pregnánsan jelenik meg az ellenmondás éppen az idézett Magyar Műemlékvédelem kötetben, ahol a 14. oldalról származó Dávid Ferenc idézetet követően a 27. oldalon közölt OMF állásfoglalás 6. pontjában a “modern eszközök alkalmazásának a szükségességét” és – az 5. pontban a Velencei Chartából származó idézetben – a “korunk jegyeinek az alkalmazását” követelik meg a helyreállító építésztől. Vagy ugyanennek a kötetnek a 23. oldalán Horler Miklósnak Dávid Ferenccel polemizáló tanulmányában írja12: “Hogy a restauráló építész feladata konzerválni és a töredékes régit kiegészítve újat alkotni, ezt régóta tudjuk. Azt is, hogy a kiegészítést meg kell különböztetni a régitől. Hogy ez a megkülönböztetés hogyan fog menni a “posztmodern periódusban”, mely maga is használja a történelmi formákat és “jobb mimikrit“ kíván, ez még nem világos, még akkor sem, ha Dávid szerint ez, “viszonylag egyszerűbb gond”. Zsámbékon a többsíkú megkülönböztetésnek ez az igénye bizonyította: az elv bár lehet helyes, de merev, sőt dogmatikus, és ezért alkalmazása súlyos zavarok forrása lehet. A zavarok pedig az építészet, a műemlék helyreállítás minőségét kérdőjelezik meg.

Anastylosis és/vagy újjáépítés

“A teljesen elpusztult épületek vagy épületrészek, illetve képző- és iparművészeti alkotások újjáépítését kerülni kell, kivéve az eredeti anyagok felhasználásával történő anastylosis lehetőségét.” (az idézett dokumentum 6. pontja)

Az 1930-as évek óta a teljesen elpusztult épületek vagy épületrészek újjáépítését – mint korábban igazoltam – a következetesen elutasította a műemlékvédelem Magyarországon. Ettől az alapelvtől még a háború pusztításai sem térítették el a helyreállításokról gondolkodókat, sőt inkább a teljes elbontás mellett tették le a garast ahelyett, hogy vállalták volna a lehetséges anastylosisnál nagyobb mértékű beavatkozást, amely már esetleg a feltételezések ingoványos talajára is vihette volna a szakembereket. Nem hiszem azt, hogy azonos szemlélettel értelmezhető a karcsai helyreállítás, mint a visegrádi Salamon-torony elpusztult falszakaszának a pótlása. Amint az sem biztos, hogy pusztán a modern anyagoknak és építészeti eszközöknek az alkalmazásaként bizonyult időtálló megoldásnak a Salamon-torony legfelső szintjén, vagy a Hilton szálló kerengőjében alkalmazott boltozat “rekonstrukció”13. A modern eszközöknek épp így megkérdőjelezhető alkalmazását jelenti a Hilton szálló Mátyás tornyának üvegből, betonból és rézlemez fedéssel történt megépítése.

A zsámbéki templomromhoz megépített déli lépcsőtorony funkciója, formája és hitelessége azonban minden szempontból megkérdőjelezhető. Elfogadom azt az érvet, hogy valamilyen formában biztosítani kellett a D-i mellékhajó padlásterébe a feljutást. Elfogadom, hogy a korszak templomépítészetében tipikusnak mondható a lépcsőtorony alkalmazása – akár éppen a budavári Mátyás templomon is látható módon. Az is tény, hogy alapfal maradványok kerültek elő a helyszínen. Az azonban már nem bizonyított, hogy formailag és méretében a jelenleg látható, megépített torony harmonikusan, vagy hitelesen illeszthető lenne a középkori tömeghez. Nem hiszem, hogy ilyen szintű kísérlet, egy Zsámbékhoz fogható építészet- és kultúrtörténeti jelentőségű emléken megengedhető lenne. A tömegrekonstrukciót, mint megvalósítandó kiegészítést elfogadva, kétlem, hogy az alkalmazott eszközök helyesek lennének. Súlyosabb problémát jelent viszont a lépcsőtorony megépítésének következménye a déli kapuval összefüggésben. Möller még megengedhette magának, hogy csak jelzés-szerűen, romszerűen nyitva hagyta a templom déli bejáratának a kérdését. A toronynak, mint faltestnek a megjelenése viszont egy olyan faltestet jelenített meg, amely kikényszeríti az állásfoglalást. Vélemény-nyilvánítást olyasmiről, aminek megléte nem bizonyítható, bár valószínűsíthető. Ebben az esetben, érvényesnek tartom a Velencei Charta tiltását: “a rekonstrukció megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik”. Nem a közvetlen építésért, hanem annak következményéért. Esetünkben a zsámbéki D-i kapu bélletének szükségszerű érzékeltetési kényszeréért. Az a csorbázat-plasztika, ami a kapu K-i és Ny-i bélleténél megjelenik, értelmezhetetlen és értelmetlenül zavaros motívuma a helyreállításnak. Pedig csatlakozó faltest elegáns érzékeltetésére a templom É-i oldalán van XIX. századi példa. Möller a kolostor csatlakozását az É-i tornyhoz a falsíkban tartott csatlakozással érzékeltette. Valójában alig észrevehető a jelzés.

A látvány és az értelmezett bemutatás szempontjából kifejezetten jól sikerült a déli gádorfal új koronaképzése. Möller az eredeti faltestre téglából falaztatott föl kiegészítést és a koronát kőlapokkal zárta le. A szerkezeti megoldás több mint 100 éven át szolgált a falazat különösebb károsodása nélkül. A helyreállítás során statikailag bizonytalannak érezték a gádorfalat, ezért megerősítéséről döntöttek. Az állékonyság növelése a Möller-féle ráfalazás elbontását és helyette új vasbeton koszorú és fedkő beépítését jelentette. A fal külső síkján, az eredeti párkány magasságában, a tornyon talált motívumok felhasználásával rekonstruálták az ívsoros párkányt. A folyamatos tagozat felszabdalása, a töredezettség érzékeltetése önmagában nem jelzi, hogy itt csak egy formai átvétellel készített rekonstrukcióról van szó. A magam részéről – ha már vasbeton beépítéséről döntöttek – a párkány folyamatos megjelenítését elképzelhetőnek tartottam volna. Valójában a helyreállítás akkor válik problematikussá, amikor a Möller által téglával megépített 2 támíven kívül, további támív (kővel burkolt vasbeton szerkezettel) rekonstrukciót is építettek a gádorfal merevségének a javítása érdekében. Az eredeti szerkezetként soha nem volt állapotban évszázadokon a szél nyomásának ellenálló falazat merevebbé tétele azt eredményezte, hogy a kisebb egységek már nem voltak képesek felvenni a szélnyomás által keltett dinamikus terheket, és a leggyengébb helyen, a felső ablaksor könyöklő párkányai alatt, függőleges repedések jelentek meg. A falazott, történeti kő- és a modern vasbeton szerkezetnek az együttes használatából adódó veszélyekre már a’80-as évek végén a helyszínen hívtam fel az építész és a statikus tervező figyelmét. Az akkor friss élményként megörökített erdélyi földrengés tragikus következményeit dokumentáltam a számukra fényképfelvételekkel. Erdélyben ugyanis az azonos intenzitású földrengéssel súlytott területeken a templomok tornyai különbözőképpen reagáltak az igénybevételekre. Ott, ahol a közösség elég jómódú volt ahhoz, hogy a tornyok fa közbenső födémszerkezetét kicseréljék “korszerű” vasbeton lemezre, a toronytest függőlegesen elrepedt. Ahol ezt a cserét nem hajtották végre, a torony sértetlen maradt. A példát akkor azért hoztam fel, mert az elképzelések szerint a kiégett templomtornyok közbenső födémeit vasbeton lemezzel szerették volna pótolni. Zsámbék pedig köztudottan az egyik legveszélyeztetettebb terület földrengés szempontjából Magyarországon. A tornyokat akkor sikerült megmenteni a “megerősítéstől”. Hasonló veszélyt láttam a gádorfal megerősítésében is, sajnos nem alaptalanul.

A megkülönböztethetőségről

A kiegészítésnek az eredetitől jól megkülönböztethetőnek kell lennie. Amennyiben kiegészítésre, megerősítésre, új elemek alkalmazására van szükség, az eredetit az újtól jól láthatóan el kell választani.

Nem tudom ki, és mikor alkalmazta először romfalak koronaképzésénél az eredeti és a ráfalazás elválasztására az ún. didaktikus csíkot, vagy amint a köznyelv hívta ezeket a jelzéseket – a vörös vasoxid adalékanyag miatt –, a vörös csíkot. Logikus jelzés a ráfalazás elhatárolására, bár alkalmazása többnyire csak kárt okozott a helyreállított romemlékeken. Az eredeti romfalak szempontjából káros a megoldás, mert a helyreállításnál többnyire cementhabarcsot alkalmaztak/alkalmaznak, szemben az eredeti mészhabarccsal. A falszerkezetben a vastagabb cementhabarcs csík lezárja a nedvesség útját, így a fal alsó, eredeti zónája vízzel telítettebb lesz. A téli fagyok pedig éppen ezt a szakaszt rombolják. A habarcs-csík fölötti ráfalazás gyakorlatilag alulról szigetelt, így kevéssé károsodik. A zsámbéki templom kolostorának falmaradványai tetején a betonfedést a koronaképzés nélkül készítették el. Mára a “didaktikus csík” jellegtelen szürke hullámvasút pályaként fedi az eredeti falakat. Védelemről szándékosan nem beszélek, mert a betonsáv alatt az eredeti faltest már több helyütt kifagyott. Ma nem tudom, hogy a hiányzó koronaképzés miért nem készült el az évtizedek során.

Olasz kollégák, valahányszor Magyarországon járnak és végigjárjuk az aquincumi romkert 30 esztendővel ezelőtt méltán példaértékűnek tekintett bemutatását, csodálkozva tudakolják a vörös csík készítésének az okát. Különös, hogy Európában egyedül Luxemburgban láttam hasonló megoldást. Sem Itáliában, sem más európai országokban nem követték a ’60-as években talán Hajnóczi Gyula és Póczy Klára által “kitalált” didaktikus jelzésrendszert. A romkertben alkalmazott módszerek valóban újak és eredetiek voltak a maguk idejében, de nem igazán találtak követőkre az ott kifejlesztett, talán túlságosan is kimódolt eszközök. Romoknál nálunk is kielégítőnek találta az elmélet, ha a ráfalazás és az eredeti alatt megjelent ez a jelzés, nem követelték meg az eredeti fölött a korszerű, modern anyagok alkalmazását. Sőt elfogadhatónak találtatott, ha a ráfalazás anyagában, színében, esetleg még a falazás szerkezetében is megegyezett az eredetivel. Kisebb megrökönyödést keltett, amikor Balácán a halomsír védő koronája elkészítésénél 1996-ban elhagytam a vörös csíkot és csupán a falazás felületi struktúrájával, a habarcs színével és az adalékanyag szemszerkezetével érzékeltettem a különbséget az eredeti és az új között. Európában másutt általában csak nehezen megkülönböztethető a védő ráfalazás kezdete. A helyreállításoknál homogén falazati struktúrát igyekeznek létrehozni.

A magyar műemlékvédelem Európa-szerte elismert erénye az a tudományos alaposság, amely a beavatkozásokat megelőzi. A helyreállítások gyakorlatában is – különösen a ’80-as éveket követően – a kutatástól megkövetelhető módszerek és elvek végrehajtását kérték számon a műemlékvédelem gyakorlatának irányítói. Ennek következtében a helyreállítások sokszor túlzottan aprólékossá, pedánssá váltak és elvesztették az eredeti originális karakterét, az épületen megragadható építészi invenciót.

 

A bemutatás didaktikus szerepéről

A magyar műemlékvédelem az utóbbi évtizedekben látványos és könnyen érthető jelzésrendszert fejlesztett ki a helyreállítások, és különösen a rom emlékek helyreállításának, megértése, értelmezése érdekében. Hajnóczi Gyula és Póczy Klára a ’60-as évek elején megkezdett Aquincum polgárvárosi program keretében dolgozták ki azt a szín-rendszert, amely jelezte az eredeti helyiségeknek az épületen belül betöltött helyzetét. A belső terek vörös salak burkolata a római kori terazzot, a fehér murva burkolat a félkülsű tereket, pl. a tornácokat jelezte. A gyepesítés pedig egyértelműen a külső terekre, utakra, utcákra, udvarokra utalt. A fűtőcsatornák alját sárga gyöngykavics terítéssel értelmezték. A jelrendszer hasznosságát – bár nem cáfolta meg Gerő László szellemes kijelentését, szerinte ugyanis Aquincumban a látogató azt hihetné, hogy a rómaiak alaprajzban éltek – a hazai romkerteket látogató százezrek igazolhatják.

Talán nehezebben értelmezhető az. ún. didaktikus csík. Az a rendszerint vaspát hozzáadásával színezett vastagabb habarcs sáv, amelyik elválasztja az eredeti falazatot a modern ráfalazástól, nem bizonyult hasonlóan sikeres megoldásnak. Különösen a ’60-as, ’70-es években ugyanis a falazó habarcsba cementet kevertek, ami megváltoztatva az eredeti mészhabarcsba rakott falazat fizikai jellemzőit, az eredeti falazat szétfagyását okozta. Alkalmazása eltúlzott óvatoskodásnak tekinthető, mert az eredeti fal és a kiegészítés, vagy ráfalazás a kőanyag eltérő színe miatt egyértelműen elválasztható. Abban az esetben, ha az ásatás során megtalált, eredeti kőanyagot használták, a habarcs összetételének és korából következő színváltozásának okán is jól megkülönböztethető. Ma, amikor már igyekszünk az eredeti habarcs összetételével megegyező új mészhabarcsot használni, a sokkal világosabb és a fugázás technikája miatt is eltérő felület következtében jól elválik az eredeti a kiegészítéstől. A magyar műemlékvédelmet tisztelettel és nagyrabecsüléssel szemlélő itáliai kollégák számára is nehezen értelmezhető ez a jelzés. Európában ugyanis csak Luxemburgban és egyetlen helyreállításnál láttam hasonló megoldást.

A tárgyalt időszakban előszeretettel alkalmaztak vasbeton szerkezetet elpusztult részletek, tagozatok, jelzésszerű érzékeltetésére. Akár egy ajtószár, vagy ablakkeret darab, esetleg párkány részlet (lásd a kiscelli templomon) leegyszerűsített profillal hivatott segíteni a látogatónak abban, hogy az eredeti forma milyen lehetett. Persze felvetődik a kérdés, hogy tudja-e, ismeri-e a látogató az eredeti formát. Különösen párkánynál feledkeztek meg arról, hogy a koronázó tagozat elhagyhatatlan része, eleme a függőlemez. A szimát, a pálca és lemez tagozatokat lehet, szabad elnagyolt, leegyszerűsített formával imitálni, de a függőlemez elhagyása a párkányt értelmetlenné teszi. Szellemes megoldás a hozzáértő számára, ha a korinthoszi oszlopfő betonból készült imitációja csak a kalathosz formáját adja. De érthető-e a megoldás? Különösen akkor, amikor a homlokzat összetartozó oszlopai közül csak egyetlen egyet formáltak meg ezen a módon.

Értelmezhető-e a leegyszerűsített vasbeton-forma alkalmazása, ha az eredetit nem ismeri a látogató? Elegáns megoldásnak tartom a diósgyőri rondella lőréseinek a bemutatását, de nem vagyok benn biztos, hogy az érdeklődők többsége a jelzés alapján el tudja képzelni az eredeti alakját és szerkezetét. A faltestet érzékeltetése a finom héjfelület által bezárt légüres térrel, szerkezetileg nehezen értelmezhető ötlet. A kutatási eredmények bizonytalanságára történt utalás a budavári Hilton Szálló gótikus kerengőjében. A régészeti ásatások és a források elemzése alapján nem lehetett eldönteni, hogy milyen volt az eredeti homlokzati rendszer. Ezért a tervező a faltesteket kör alakú üvegelemekből rakta össze. A kerengő boltozati mezőit a bordák helyének kihagyásával, rézlemezből építette meg. A jelzés módszere azonos volt a visegrádi Salamon-torony bemutatásánál alkalmazottakkal.

A jelzések alkalmazása csak az eredeti formát értelmezhetően imitáló módon történhet. A helyreállítást elsősorban a nagyközönség számára és csak másodsorban a szakembereknek kell hiteles módon elkészíteni. Öncélú építészeti vagy formai ötletek alkalmazását kerülni kell.

 

A kópia alkalmazásának lehetőségei és korlátjai

Paradox eset, ha valamilyen megfontolásból az elpusztított tárgyat vagy emléket másolatban újra elkészítik. Egyértelmű, hogy ebben az esetben az eredeti történeti értéke nem származik át a másolatra. Mi a helyzet a másolat társadalmi értékével? Az eredetihez fűződő történeti emlékek vajon átszállnak a kópiára is, vagy új történeti időszámítás kezdődik a “mű” életében? Már a kérdés feltevése is magában hordozza a választ. Nyilván a másolat értékelésekor nem vonatkoztathatunk el az eredeti lététől, annak történetétől. A másolat értékének meghatározásakor ez a hendikep kalkulálható, sőt kalkulálandó, de nem jelenti az azonosság elismerését.

Gondolatmenetünkből adódó kérdés: érdemes-e egyáltalán másolatot készíteni, ha az eredeti történeti értéke nem származik át a másolatra? Vajon a társadalmi értéknek az a szegmense, amellyel az előbb leírt hendikepet jellemeztük, elégséges igazolása-e annak, hogy mégis készítünk másolatokat. Műtárgyaknál, szobroknál, ritkán épületeknél is magyarázatot ad a riegli Erinnerungswert fogalom, amit Riegl után szabadon - vulgárisan - nosztalgiázásként foghatunk fel. Létezik a társadalmi tudatban egy olyan értékkategória, amely a múlt emlékeit bizonyos szempontok szerint csoportosítja. Társadalmi szinten ez objektíven megfogalmazható. Motiválhatja ez is a hajdanvolt dolgok feltámasztását, de megalapozott-e eléggé ez az újrateremtés. Nem változnak-e a történelemben az értékelés szempontjai túl gyakran ahhoz, hogy ilyen, alig több mint egy lábon álló argumentumra hivatkozva hozzunk létre valamit?

Megmosolyogjuk a romantika parkba helyezett műromjait. Elpusztítjuk az épülethomlokzatokon egyszerre megjelenített különböző korokra jellemző formai elemeket - dezeklektizálunk. Vállalható-e, hogy egy változó társadalmi szemlélet pillanatnyi szeszélye alapján valós értékeket tegyünk tönkre, vagy valósnak hitt értékeket teremtsünk újra? Mi az a határ, amit az emlék és a szakmai lelkiismeret is képes még elviselni.

Elméletileg igazolva látszik az az álláspontunk, amely egyértelműen ellene van olyan emlékpótló megoldásoknak, amelyek másolatban, az eredetivel megegyezőnek látszó, az eredeti történeti és társadalmi értékét látszólag hordozó tárgyat, épületet hoz létre. Ellene vagyunk, mert éppen a másolat az, amelyik az “úgy tűnik, mintha” szellemet sugallva félreértéseket szül, félrevezet, hazugságot hordoz. A kései hellenizmussal szemben, művészi téren megfogalmazott vád: az ízléskritériumok heterogenitása és ingatag volta. A korszak antikvár érdeklődésre alapozott műtárgy szükségletet teremtett. Ezt pedig csak a gyárszerűen működő kerámia műhelyek és a klasszikus görög szobrászat remekeit másoló iparág volt képes kielégíteni. A problémát nem a valós értékeket is felmutató, az iparművészet rangjára felemelkedő kerámiaművesség jelenti. A rómaiak által is elismert görög szobrászat legszebb darabjairól csak azért készültek másolatok, hogy a társadalom vezető rétegei büszkén mutogathassák - gazdagságukat demonstrálandó - híres művek kópiájából álló gyűjteményüket. Ha elfogadjuk a feltételezést, analógiát fedezhetünk fel a hellenizmus sajátos vonásaként értékelt nemzetközi keverék-kultúra és a mi hasonlóan vegyes századvégi, ezredvégi kultúra-fogyasztó attitűdünk között. A kategorikus elutasítást árnyalnunk kell. Nem esünk-e ugyanabba a hibába, mint Platón, amikor száműzte a művészeket az eszményi államból mondván, a művészet csalóka látszatot teremt, tehát merő hazugság, az idea elárulása? Megszülethetett volna-e a reneszánsz szobrászat a lenézett római kópiák nélkül? Az augustusi klasszicizmust követő uralkodó képzőművészeti irányzat, a népművészetként indult kora-keresztény festészet még az egyházatyák által is lenézett és elutasított naiv törekvésként indult, mígnem valódi értékek teremtőjévé vált.

 

A helyreállítások hitelességéről

A Krakkói Charta definíciója szerint az emlék helyreállítás hitelességének az alapja a “lényeges és tudományosan megállapított jellegzetesség összessége, ami az idő folyamán az eredeti állapottól fogva mostanáig alakította a műemléket”.

A műemlékvédelemben a helyreállítás hitelessége az alkotás minőségének fokmérője. Annak ellenére, hogy a fogalmat a szakirodalom használja, a helyreállításokkal kapcsolatban nem határozták meg a tartalmát. Először emlékek és együttesek hitelességét a világörökség helyszíneinek kiválasztásával kapcsolatban elemezték. Az UNESCO és az ICOMOS közösen kezelési útmutatót14 dolgoztatott ki a világörökség címre pályázó helyszínek egységes szemléletű elemzése-értékelése számára. Ebben az emlék hitelességét négy kritérium vizsgálata alapján értékelik: 1.) forma, alak; 2.) anyag, állapot; 3.) környezet; 4.) szellem.

Az utóbbi évtized nemzetközi szakirodalmában elterjedt az a nézet, mely szerint emlékek bemutatásának, helyreállításának az értékelésére – a világörökség címre pályázó emlékekhez hasonlóan – a műemlékvédelmi tevékenység hitelességének az elemzése lenne a legjobb módszer. Mik azok a kritériumok, amelyekkel egy emlék bemutatásának a hitelessége vizsgálható, vagy elemezhető?

Mint a kifejezés értelmezéséből is kitűnik, a hitelességen valaminek eredeti vagy korábbi állapotához viszonyított hasonlóságának jellemzését értjük. A világörökséggel kapcsolatos vizsgálatoknak is a valódiság, az eredetiség, vagyis a történetiség bizonyítása a feladata. Azt mondhatnánk, hogy a hitelesség az emlék immanens tulajdonsága, amely a történeti korok anyagi és eszmei hatásainak következtében alakul ki. Lényegesnek tekintjük azt, hogy a hitelesség az emlék materiális és immateriális értékein alapul. Anyagi értékek hordozója maga az anyag, amelyből az emlék készült, a szerkezetek, amelyek alkotják az emléket, a forma, a külső megjelenés, amely tartalmazza épületek esetén a tömegalakítás, a részletképzés és a stílus sajátosságait. Vannak eszmei értékek, amelyek az emlék létrehozásának körülményeivel függnek össze, de még mindig szorosan kapcsolódnak a tárgy anyagiságához. Ide soroljuk azt a szellemi tudást, az elméleti ismereteket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy létrejöjjön a tárgy vagy az emlék. A környezet kiválasztása, a helyszín kijelölése, az épület, vagy épületek tájolása, a tervezés teljes folyamata, a szerkezeti és az anyagtani ismeretek összessége. A tervezés részének tekintjük azokat a megfontolásokat is, mint pl. a szabályszerűségek előírása, vagy matematikai, geometriai formulák, amelyek az egyes részek közötti kapcsolatot szabályozzák, meghatározzák (viszonyszámok, aranymetszés, trianguláció, quadratura), az épület alaprajzi formáját determináló eszmei szempontok (görög- vagy latin kereszt alaprajz), stb.

A műemléki kutatás és a műemlékvédelem új értékek hozzáadásával járul az emlék történeti értékének növeléséhez. A riegli régiségérték fogalom - abszurd módon - a régiségértéket csak akkor tartja növekvőnek, ha pusztulni hagyjuk az emléket. Ilyen értelemben el kell ismernünk, hogy mindenfajta beavatkozással rontjuk az emlék értékét. Értékteremtésnek kell tekintenünk, viszont a műemlékvédelmi tevékenységet magát - a műemlékvédelem klasszikusainak teoretikus véleményével ellentétben -, vagyis azt, hogy az emléket valamilyen módon igyekszünk az utókor számára megőrizni. A beavatkozás célja: történelmi, kulturális, kultúrtörténeti misszió, a nemzeti múlt egy rekvizitumának a megőrzése. Ez az elméleti szakirodalomban bőségesen tárgyalt és indokolt kérdéskör. Nem szükséges külön igazolnunk, hogy az emlék történetisége nem csupán a szabad szemmel látható, a laikus számára felismerhető külső jegyekben mutatható ki. Anyagi kategóriaként kezelve, objektíve létezik ez az érték az építőanyagban, az elkészítés módjában, az alaprajz, a tömegalakítás, a részletképzés megváltoztatásában, a környezet alakításában és az idők folyamán az emlékre rárakódott természetes öregedés jegyeiben is. Ilyenek a csorbulások, a töredezettség, a patina stb. Ez az az érték, amit minden újabb kor beavatkozása bizonyos értelemben rongál.

A fenti állandónak tekintett értékek mellett változó értékek is befolyásolják a megítélést. Nem szakítható el az emlék attól a szűkebb és tágabb társadalmi környezettől, amelyben létrejött, létezett és esetleg - romok esetében funkcióval bíró értékként - elpusztult. Mint a múlt monumentuma már koránál fogva is értékhordozó, amelyet történeti koronként különbözőképpen értékeltek. A minősítés szempontjai között egyetlen stabil elemet sem találunk. Hol stiláris szempontok voltak a meghatározók, - Goethe is még csak a gótikáig tekintette a múlt építészetéből megőrzésre érdemesnek15 - aztán később már ide sorolták a reneszánszot, és a XX. század meghatározó esztétája Lukács György még csak barokkot16 tudta elfogadni. Korunkban eltűntek az időbeli korlátok és csak a minőség határozza meg az értéket. Néhány esztendeje még konszenzussal elfogadott szabály szerint élő építész alkotását nem minősítette védettnek a hatóság. Mára már csak az építészeti-esztétikai minőség és a veszélyeztetettség esetleges mértéke a meghatározó. A minőség pedig, mint láttuk, igencsak változó kategória. Az esztétikai értékelés, bár léteznek objektív kategóriák, mégsem tekinthető időtállónak, állandónak. A XIX. század második felétől a nemzeti múlthoz való kapcsolódás került előtérbe. E szemlélet megkésett jelei napjainkig éreztetik hatásukat.

Az emlék értékéhez - az akkumulálódott immanens anyagi értékén és anyagi természetéhez kötődő eszmei értén túl -, történelme során nem anyagi természetű értéknövelő hatások is adódnak, amelyek szintén jellemezhetők, értékelhetők. Az általunk társadalmi értékként definiált kategória - az anyagi értékhez hasonlóan - az emlék korával és a rajta végrehajtott változtatások számával nő. Általában ezt az értéket nem lehet csökkenteni, csak egy szinten konzerválni, mert a rongálás, valaminek az eltüntetése önmagában is az érték növekedését vonja maga után - hacsak nem semmisül meg az emlék. Példaként lehetne felhozni az egyiptomi feliratokról a korábbi fáraók nevének az eltüntetését. Ez a beavatkozás az anyagi érték egy részének az elpusztítása, szándékában a társadalmi megítélés átértékelését célozza. A történeti érték teljes elutasítását jelenti az emlék vagy műtárgy tudatos megsemmisítése. A társadalmi érték maga ezzel az aktussal automatikusan nem szűnik meg mindaddig, amíg a tárgy dokumentumokban, publikációkban, filmen, fényképen létezik, sőt maga a rombolás is részévé válik a társadalmi értéknek, átvitt értelemben értéknövelő tényező lesz.

Az elmondottak a szakszerűség redukálását jelentik önmaga homogén közegére. Magyarán, eshet-e olyan súllyal latba a történeti és a társadalmi érték misztifikálása, hogy a jelenben a közvélemény értékelési szempontjait teljesen negligáljuk. Van-e jogunk vélt vagy remélt kulturális fölényünk birtokában a társadalmat megfosztani egy igény teljesítésétől. Márpedig a múlt eltűnt emlékeinek sokszínű megismerését ilyen igénynek tartjuk. A kultúrtörténet próbálkozásait ismerve még nem is nevezhetőek a törekvések új keletűeknek. Miért veregetjük lekezelően vállon I. Ferencet, Erbach grófját, aki a XIX. század elején már járt Pompejiben és maga is lelkes régiségkutatóvá lett. Lebontatta a würzburgi castra kapujának maradványait, és a fal egy szakaszával együtt felépíttette a vadászkastélya parkjában. Romantikus ábrándozás, mondják, pedig a maga korában igyekezett a lehető legszakszerűbben eljárni. Nem kevesebb öntudattal legyintünk a denduri templomnak 1978-ban, New Yorkban a Metropolitan Múzeumban történt úja felépítésével kapcsolatban. Ha nem ott állna konzerválva, gondosan megválasztott klimatikus viszonyok között, ma a Nasszer tóban víz alatt pihenne, semmi sem látszana belőle. Vagy az abu-simbeli II. Ramses sziklatemplomával szemben, hogy Liebermann-nál maradjunk, egy jobban megfestett káposztafej példájának tartsuk az egyiket, de melyiket? Esetleg a környezet megtartása miatt a translocatiot hiteles műemlékvédelmi beavatkozásként fogjuk fel, míg a denduri templomocska áthelyezése már a hellenizmus korának újgazdag szobormásolatokat mutogató gesztusaként értékelhető? Esetleg ítéljük azonos mércével a két egyiptomi példát, mert nemes cél, az emlék megmentése érdekében történt. Utasítsuk el Erbach grófjának tettét, mert öncélú volt, a saját parkját akarta díszíteni egy hobbyból kitermelt római kapuval?

Az elmondottakkal a hitelesség, mint szemléletmód és mint vezérelv jelentőségét szerettem volna bizonyítani. Az eddigiek is jól szemléltetik, hogy az általunk megdönthetetlennek hitt elvekre és azok ellenkezőjére is mutatott már példát a történelem. Lehetőségeink szerint az értékalkotók feltárása és számbavétele vezethet el a hitelesség fogalmának megalapozott tisztázásához. Az objektívnak tekintett alkotóelemeken kívül azonban a bizonytalanabb szubjektív elemeket is mérlegre kell tennünk, hogy munkánk kiértékelésénél minden körülményt figyelembe véve tudjunk dönteni.

 

A műemlékek használhatóságáról – az integrált műemlékvédelem

A műemléki helyreállítás célja – a romok helyreállítását leszámítva – használható, funkciót ellátni képes épületek létrehozása lehet. Öncélú, csak az emlék történeti, régiség, vagy esztétikai értékének megőrzése és fenntartása általában nem fogadható el. Európában a helyreállítást megelőzően megvalósíthatósági tanulmányok születnek az elkészült emlék hasznosításának lehetőségeiről. Egyetlen állam költségvetése sem képes tartósan gondoskodni épületek fenntartásáról, hacsak valami különös ok ezt nem indokolja. Meggyőződésem szerint a helyreállítási tervdokumentációnak részét kell képeznie annak a megvalósíthatósági, hasznosítási tanulmánynak, amely egyértelműen rendelkezik az épület helyreállítás után létéről. ebben figyelembe kell venni azokat a speciális műemléki szempontokat, amelyeken keresztül biztosítható az értékek megtartása.

A helyreállítást követően pedig biztosítani kell az épület állapotának a rendszeres figyelését és fenntartási tervben a tervezőnek kell meghatároznia az ellenőrzés és a rendszeres karbantartás idejét és módját.

Mezős Tamás

Jegyzetek:

1. Baatz, D.: Die Saalburg - ein Limeskastell 80 Jahre nach der Rekonstruktion. in:Konservierte Geschichte? Antike Bauten un ihre erhaltung Hrsg.: G. Ulbert, G, Weber. K. Theiss Vlg. Stuttgart 1985. p. 117-129.

2. A német Dehio, az osztrák Riegl és Dvorák, az angol Ruskin és Morris, vagy az olasz Boito elméleti írásaikban a XIX. század közepétől ellenezték a rekonstrukciót.

3. Az archeológiai szemléletű helyreállítások példájaként említi Huse a Pinakothek helyreállítását a Denkmalpflege und Wiederaufbau című fejezet bevezetőjében. Norbert Huse (Hrsg.) Denkmalpflege Deutsche Texte aus drei Jahrhunderten Verlag C. H. Beck München, 1996 p. 186.

4. A leírást Szakál Ernő: Kőszobrászati helyreállítások 1971-1972 című közleménye alapján közöljük. Megjelent az OMF évkönyvében Magyar Műemlékvédelem 1971-1972. Akadémiai Kiadó 1974. p.332-333

5. Sedlmayr János: Utalások elpusztult homlokzati elemekre. Műemlékvédelem XXVI. évf. 1982/4. p. 263-275.

6. Sedlmayr (1982) i.m. p. 270.

7. A dokumentum megjelent a Műemlékvédelem című lap XXX. évf. 1986/3. számában p. 238-241. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy változatlan szöveggel közli a Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 c. X. 1996-ban megjelent kötet is p. 26-28

8. “A szakértők a régi épületek megszilárdításával kapcsolatban különböző előadásokban foglalkoztak a modern anyagok alkalmazásával, és jóváhagyták a modern technika minden segédszközének józan alkalmazását, különös tekintettel a vasbetonra. Az 1931-ben elfogadott Charta szövegét a Műemlékvédelem 1964. évi 4. számában publikált magyar fordítás alapján közlöm.

9. A Szanyi-féle koncepciót ismerteti Szanyi Józsefnek A visegrádi alsóvár című írása a Műemlékvédelem 1959/1 számában p. 11-21 megjelent írása. Az 1961-ben megkezdett és 1968-ban befejezett helyreállításáról Sedlmayr János a Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 V. kötetében tudósít p. 315-333.

10. Nagypál Juditnak a karcsai templomra tervezett lefedése tudatosan alkalmazott modern megoldással vasbeton – szekrénytartó szerűen kialakított – koszorúkra támaszkodó, illetve a karzapillérek tengelyében páros vasbeton pengékkel alátámasztott tetőszerkezete nem egy 9,4 m-es fesztávú, középkori formát idéző tető számára szükséges fedélszék. Részletes beszámoló olvasható a helyreállításról Nagypál Juditnak a Karcsa román kori templomának helyreállításáról című dolgozatában a Magyar Műemlékvédelem 1971-1972 VII. kötetében. p.103-123

11. Dávid Ferenc: A műemlékhelyreállítások tervezésének kérdései in. Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 X. kötet p. 13-15. 1996. Elhangzott 1984. november 22-én.

12. Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási elveink és azok alkalmazásának időszerű problémái. in. Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 X. kötet p. 18-25. 1996. Az írás dátuma 1985. március 18.

13. v. ö. Horler Miklósnak a Magyar Műemlékvédelem X. kötetében idézett cikkének 24. oldalán olvasható megjegyzését.

14. Feilden-Jokiletho; Kezelési útmutató a világörökség helyszínekhez

15. Számos írásában foglalkozik Goethe az építészet esztétikai problémáival. Elemzéseiben az igazi német stílust, a gótikát tekinti az antikvitás mellett az építészet csúcspontjának. Goethe, J. W.; A német építőművészetről. in: Antik és modern, antológia a művészetekről p. 96. Gondolat, 1981. Érdekes, hogy Hegel - Goethéhez hasonlóan – esztétikájában csak a gótika koráig tárgyalja az építészetet.

16. Lukács szerint ..."a belső és a külső tér közti szervesen egységes összefüggés a homlokzat létrejöttével és a homlokzatot kialakító érzülettel széjjelszakad. ... a festői tendenciáknak az építészeti össztervtől való önállósulása, már a barokk korban is utat kezd törni magának, hogy a XIX. században radikálisan romboló elvvé növekedjék." Lukács Gy.; Az esztétikum sajátossága II. p. 419. Akadémiai Kiadó 1975.

 

 

CONTACT