FELELŐS SZERKESZTŐ:
Dr. KALMÁR MIKLÓS
TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ:
Dr. SIMON MARIANN
KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ:
Dr. RABB PÉTER
|
Építészetről filozofálva: filozófiát építve
Írta: Rózsa Sára
A The Singular Objects of Architecture a kortárs építészet(elmélet) kérdéseit boncolgató, 1999-ben a Párizsi Egyetem és az Írók Háza által megrendezett, Urban Passages címet viselő beszélgetéssorozat egyik epizódja. A párbeszéd szereplői – az építész Jean Nouvel és az író-filozófus Jean Baudrillard – a francia kulturális élet progresszív, innovatív és provokatív gondolkodói.
Mivel a könyv alapját egy tágan értelmezhető tematikájú dialógus képezi, tartalma szerteágazó, nehezen összefoglalható, inkább egy spontán módon kialakult központi téma köré szerveződik koncentrikusan. A műfaj, a verbalitás rugalmassága, és kevésbé irányíthatósága, a szabad asszociációk meg nem kötött szárnyalása is kedvez ennek a kötetlen szerveződésnek. A fókuszba kerülő és címadóvá váló szingularitás nem tudatosan vagy külső hatás által nyer létjogosultságot és központi helyzetet a beszélgetésben, hanem „önkéntelenül” bukkan fel és hódít teret.
Okkal gondolhatjuk tehát, hogy mind az író-filozófus, mind az építész számára ez a fogalom (vagy saját területükön megvalósítani kívánt jelenség-érték) elemi kérdéseket mozgat meg. Megközelítésük azonban más és más: a filozófus eszmei-kulturális beágyazottságban vizsgálja a szingularitást (ezt a minőséget már-már transzcendens jellemzőkkel is felruházva), míg az építész a hiteles és autentikus építészeti hozzáállás feltételeit keresi (a szingularitás eléréséhez vezető útként), a saját véges eszközrendszerének keretein belül. * A szingularitás szóhoz való ragaszkodás, egy eddig nem ismert vagy fel nem ismert lényegi sajátosságra vél rámutatni, egy olyan többdimenziós rendszerbe helyezve e fogalmat, amely azt más rokon értelmű szóval felcserélhetetlenné teszi. Ez a különbség nem feltétlenül csak minőségi síkon bontakozik ki, hanem egyéb, az építészet által érintett vagy befolyásolható kulturális-társadalmi határterületeken kifejtett katalizáló hatása révén is. Magyarul talán az egyedüli szó fejezi ki leginkább a lényegét: egyedüli a hely és időpont szempontjából, egyedüli, mert azon a helyen abban az időpontban ezt „kellett” létrehozni, egyszerűen „lefordítani” az amúgy is ott lévőt.
A Jean Beaudrillard által több ellentétpárból felállított párhuzamos viszonyrendszer alapján közelebb juthatunk a fogalom értelmezéséhez, illetve nagyobb – ám a praktikus jótanácsokkal szűkmarkúan bánó – rálátást szerezhetünk az ily módon definiált, kívánatos építészeti minőség eléréséhez.
A párhuzamos rendszer egyik végpontján olyan, a nem feltétlenül jó értelemben vett kiegyenlítődés felé ható erők és jelenségek állnak, mint a globalizálódás, univerzalizálódás, a masszába vonzó természetes gravitáció ellenállhatatlanságával. A másik pólust az egyedi kibontakoztatására való törekvések képezik, a helyek, kultúrák közötti eredendően meglévő különbözőséget fenntartani igyekvő erők, mint a szingularitás és partikularitás. (A két végpont között, állást nem foglalva helyezkedik el a semleges, mint merev passzivitásával említésre sem méltó tényező.) A szingularitás a globálissal, míg a partikuláris az univerzálissal állítható szembe, mintegy egymás ellentétpárját képezve. Ám a méltatott minőségek között oda-visszaható és keresztezett tranzakciók is létrejönnek. * A globális és az univerzális… …közti alapvető különbség, hogy bár mindkét jelenség a kiegyenlítődés felé hat, az univerzalizálódás bizonyos értékek megőrzését figyelembe véve fölülről lefelé működik, míg a globalizáció a legsilányabb értékrend nívójára húzza le környezetét. *
Ugyanakkor, ami szinguláris, az univerzális is – de nem minden univerzális szinguláris…
…mivel az univerzális minden embert egyformán érint kulturális beágyazottságtól vagy műveltségi szinttől eltekintve.*
A szinguláris és a partikuláris …
…között három lényegi különbség mutatkozik:
…minőségi síkon: a partikuláris olyan eszközökkel dolgozik, amelyek egyszer már „beváltak”, de mégsem képesek kibontakoztatni minden, a helyzetben rejlő lehetőséget, mert egy előre felépített rendszerben mozognak. Tehát szükségszerűen nem tud radikálisan újszerűt alkotni (és a hely egyediségének értelmezése is kérdésessé válik ily módon). Ez a minőség jellemzően a stílusban alkotás, a stílusjegyekhez való ragaszkodás eredménye.…az időbeliség síkján: a partikulárist létrehozó kialakult „stílus” az idődimenzió síkján az előre megfontolás szerint manőverezik – vagyis a mű sorsa valamilyen korábbi tapasztalati tendenciák alapján kiszámítható, valószínűsíthető, a szinguláris spontaneitásával szemben.…társadalmi jelentőség síkján: a partikulárisnak nincsen önmagán túlmutató szerepe, jelentéstartalma, amely olyan érzékenységgel tapint rá a társadalomban zajló –kimondott vagy a kollektív tudattalan szintjén maradó, szimbolikusan megragadható– aktuális dilemmákra, motivációs tényezőkre vagy döntéshelyzetekre, hogy széles körű, elsöprő társadalmi elfogadottságot generál.
Az egyedüliség nem teremthető meg tudatosan és akaratlagosan, hanem valami egyedülivé „válik”, a – történelmi, társadalmi, szociológiai, kulturális – körülmények hatására. A hitelesítés, érvényesítés ugyanis a használók kezében van, hiszen a valamivé „válás” megtörténte azon múlik, hogy a szélesebb közeg, a közvélemény hogyan reagál az adott objektumra.
Mindezek ellenére a két minőséget átjárhatónak tartom, a harmadik pont, a szimbolikusan a tudat szintjére emelő, szembesítő szerep kivételével, amely karakteres szakadékot képez a két csoportba tartozó jelenségek között. * A globalizálódott - disneyfikálódott közízlés veszélye azonban nem csak az alkotás, hanem az elfogadás lépésénél is jelen van, és nem feltétlenül reagál bizonyos, igényesebb kulturális szint ismeretében elvárt módon. Vagyis a hitelesítés hitelessége számomra ilyen szempontból megkérdőjelezhető, ellentétben az író-filozófus társadalmi szentesítéssel kapcsolatos optimizmusával. A kiegyenlítődés felé ható erők ugyanis a nyelvhez nem kötődő jelenségeket látszólag kevésbé kímélik, vagy könnyebben integrálják, mivel a társadalom egyezményes alapját is alkotni képes nyelvi határok átjárhatatlansága akarva-akaratlanul pozitív ellenállást fejt ki.
Igaz ugyan, hogy az építészeti alkotás esetén a kontextus, mint környezetbe ágyazottság szintén egyfajta keretet adó „nyelvezet” lehet, ami a kultúra évszázados lenyomatát jeleníti meg adott pillanatban. Az építészeti megfogalmazás azonban – mivel a „nyelv” a keretekben fejeződik csak ki, de kész eszközrendszert, „szókészletet” a hiányzó mondatok megfogalmazásához nem kínál fel – sokkal inkább ki van téve a kiegyenlítődés nyomásának, annál is inkább, mert az információink döntő hányadát kitevő globalizálódott vizuális ingerek intenzív jelenléte napjainkban megkérdőjelezhetetlen. Ehhez társul még a globalizálódó piac, a világ bármely pontján ugyanabban a minőségben elérhető típustermékek dömpingjével. (Az író-filozófus ezzel szemben alapvetően „nemzeti termékkel”, szentesített-elfogadott, közhasználatban lévő szavakkal és fogalmi rendszerekkel dolgozik, amelyből a radikális kilépés szinte lehetetlen.)
A szingulárissá válás tehát egy érzékeny határvonal: a széles körben elfogadott globalizálódott „értékek” melletti állásfoglalás, vagy a valahol, a társadalmi tudat mélyéről előtörő igazi felismerések, meglátások alapján történő kollektív „beavatási szertartások” között. Míg a beszélgetés szereplői ez utóbbiban reménykednek, én némiképp szkeptikus vagyok a társadalmi tisztánlátás ilyenfajta idealizált, valóban a hagyományok és értékek mentén kibontakozó felismeréseivel kapcsolatban (...talán a térbeliség síkján adódó eltérő helyzetemből fakadóan: kelet-európaiságom révén). * Az egyedüliség megvalósíthatóságának tere felé tekintve, izgalmas térhatárokat találunk magunk körül: egy átjárhatatlanul masszív falat – az alkotás anyaghoz kötöttségét – az egyik oldalon, vagy a fal hiányát – az abszolút gondolati szabadságot – a másikon. Mindkét véglet gátló az alkotás folyamatára nézve.
Az egyik végletet, a megfoghatót, az anyagszerűt, a „földit” az építész, míg a másikat, a szárnyalót, a megfoghatatlant, a légiest a filozófus képviseli. A filozófus a megélhető szabadság illúziójáról beszél és a – rettegett-vágyott – valódi szabadság dimenzióinak emberi mérték általi elviselhetetlenségétől tart. Az építész ezzel szemben az anyagszerűség, a kontextus – az építészeti folyamat adminisztratív-sokszereplős nehézségeinek – rabságából a halmazállapotbeli átlényegülés lehetőségét, a semmi határát kutatja. Különös módon így találkozik a semmi határa, és a nincs-határ. Hogy hol kezdődik a határtalanság, hol van a határa? Hogyan találhatunk rá? Vagy már benne is vagyunk? Hiszen ha a realitás a szabadság illúziója, vagy a szilárd, kötött és kötő „valami” (nem-semmi), akkor az alkotás is szükségszerűen illuzórikus vagy földhözragadt lehet.
Ezért van szükség a vákuumra, a vákuumteremtés képességére, ezen a két határozott és ki nem tolható végponttal rendelkező szakaszon a folytonosság megszakításának lehetőségére. A vákuum ugyanis létrehoz egy – akár pillanatnyi – valós szabadságot (ami még elviselhető), illetve a semmi felé tapogatózó építész számára egy olyan tömény lényegi valamit, amelynek birtokában elindulhat a semmi felé a megsemmisülés veszélye nélkül. Ha az alkotó ki tudja magát ragadni az adott korból és körülmények közül, fel tudja magát szabadítani az esztétika, a művészet, a művészettörténet nyomása alól, „vákuumot” képes teremteni. Ez előfeltétele az autentikus alkotásnak. Ha valaki nem képes erre, soha nem éri el a szingularitást – írja Jean Baudrillard (75. old.)
Értelmezésem szerint a vákuum egy tudatállapot, amely (talán a rendszerből való felülemelkedés révén) egy lényegi lenyomatot képes megőrizni az adott helyről az adott pillanatban (amely magában foglalja a helyet érintő kollektív impulzusokat is). Furcsa módon így sűrítve magába az alkotás lehetőségét bénító mindkét végletes pólust. A vákuum teremtésének körülményeiről bővebb információkat nem kapunk, ahogy az ide vezető gyakorlati útról sem. Mindenesetre annyi tudható, hogy etika, érzékenység, a szűkebb és tágabb – fizikai és mentális – környezetre való nyitottság, a radikális merészség és változni-alkalmazkodni tudás képezik ennek néhány szegélykövét. * Jean Baudrillard mondata – Az építészet nem lehet olyan spontán, mint az írás (75.old.) – az építészeti eszközök általi rugalmas határok megfogalmazására való képtelenséget, tehetetlenséget fejezi ki. Az ember – és ennél fogva az emberi alkotások – kívánatos határai ugyanis átjárhatóak, adaptívak, a környezeti dinamika változó egyensúlyához rugalmasan alkalmazkodni képesek. Sem nem merevek, sem nem jelen nem lévők. A rugalmas, a környezethez megfelelő mértékben alkalmazkodni tudó, a változásokra reagálni képes határ azonban az építészet anyaghoz kötöttségében nehezen értelmezhető, valósítható meg. Az építészeti szimbólumok alkalmazásával történhetnek erre vonatkozó próbálkozások, a téralkotás percepciójának manipulálásával, a „mintegy rugalmas” határ képzésével. Az anyagtalanítás, dematerializáció jobb híján a látszat szintjén kísérletezik, testszerűségében, anyagszerűségében azonban áttetszősége ellenére is merev határként viselkedően. Az építész túl „merev” nyersanyaggal kénytelen dolgozni, ahol a kontextus változásaira való reagálni nem tudás elévüléssel, az „üzenet” anakronisztikussá válásával fenyeget. Ezzel szemben a filozófus nagyvonalúan mozog gondolati rendszerek között, amely manőverezésben egy-egy fogalom is más jelentéstartalmat kaphat. (Ez a semlegesség tartalmának értelmezésekor is megjelenik a beszélgetés során.) A gondolatnak keretet, „identitást” adó kontextus olyan képlékeny és könnyedén átszerkeszthetőnek tűnik a filozófus világában, hogy a darabokra hullás ellen sem védheti meg semmi. Mindkét oldalról jogosnak tűnik tehát a megsemmisüléstől való félelem: az értelmet adó határoktól való kötelék nélküli elszakadás, vagy a határok közötti szűk térbe való bezártságból fakadó kibontakozni nem tudás. * A könyv egyik alapélménye az építész és filozófus gondolkodása és motivációi közti lényegi különbség teremtő dinamikájának végigkísérése. Mivel azonban a műfaj – a verbalitás – inkább a filozófus sajátja, a problémafelvetések is ezen az eszmei síkon nyernek értelmezést és találnak megoldást. Így az eredeti francia kiadás mellérendelő alcímét (Építészet és filozófia) a beszélgetés meghatározó erővonalainak szempontjából túlzónak érzem. Talán akkor lehetne ily módon – az egymás iránti tiszteletet hangsúlyozandó –, egymás mellé rendelni a két tudományágat, ha mindkét fél a saját területén bontakoztathatná ki önmagát a másik fél szakterülete által: Jean Baudrillard az építészetről beszélne, míg Jean Nouvel filozófiát építene (mellesleg a párbeszédben fel-felbukkanó nagyvonalú utópiákra is némiképp reagálva). Ennek hiányában viszont a „Filozófia az építészetről” alárendelő cím kifejezőbb a beszélgetés erőviszonyainak összefoglalására. Ennek lehetséges hatása, üzenete is a filozófiáéhoz közelebb álló agyterületeket aktivizál: az építészet gondolati – etikai hátterére való odafigyelésre, a szavakon keresztül megfogható és realizálható, társadalmi-kulturális közegre való intenzív visszacsatolásra, a bonyolult, sokrétű jelenből az építészet által kívánatos társadalmi hatások megragadására és visszatükrözésére ösztönöz. Az előzmények után felvetődik a kérdés: bár a könyv fogalmai, „szinguláris tárgyai” adott beszélgetés keretei között koherens rendszert alkotnak ugyan, de nincs képünk arról, hogy a fent vázolt háromdimenziós skálán hol helyezkednek el, az idődimenzió általi érvényesítés megtörtént-e, megtörténhet-e. Hogy valójában szinguláris vagy csupán a rendszer határait átlépni nem képes partikuláris gondolatokat kapunk-e kézhez. Az e fölötti döntő szót, majd mi, olvasók mondhatjuk ki a valamivé válást elősegítő kollektív szentesítésünkkel. Ha úgy gondoljuk.
Rózsa Sára
Az írás az OTKA 72671 számú, Cselekvő elmélet. Az építészetelmélet változó szerepe az ezredfordulón című kutatása keretében született.
Vissza
|