FELELŐS SZERKESZTŐ:
Dr. KALMÁR MIKLÓS
TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ:
Dr. SIMON MARIANN
KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ:
Dr. RABB PÉTER
|
Earth Moves
Írta: Bun Zoltán
Bernard Cache könyve az építészeti képek osztályozására tesz kísérletet. Olyan képekkel foglalkozik, melyek nem általános értelemben vett felszínek, hanem inkább mozi-képek – Gilles Deleuze-től eredeztethetően. A kamerával kikeretezett valóságdarabok továbbra is részét képezik eredeti közegüknek, de már az újnak is, a filmnek. Az építészeti képfogalom definiálásához egyfelől három alapvető tényezőre van szükség (azért háromra, mert ezek kombinációja lefedi a teljes építészeti képmezőt). Másfelől azért, hogy építészeti értelmet nyerjen az elvont elmélet, Cache szövege a geometriai modellezéshez és a szingularitás fogalmának továbbterjesztéséhez, a különlegesen, szabálytalanul – ha úgy tetszik ”következetlenül” – viselkedő pont képéhez folyamodik. Így az első tényező az inflexió: a filmszekvenciák közében, illesztésében vagy résében fellelhető potenciál, az esetleges kapcsolódás modellje. A vektor az inflexióban illeszkedő két görbe meghatározója, például az (emlék)képek jelölője. A harmadik elem pedig a keret, amely nélkül az inflexió lokalitását veszítené, és a vektor lehetőségeinek sokszorossága káoszba fulladna.
Cache évszázados építészeti fogalmakat, képeket egészen új megvilágításba és rendszerbe helyez, sőt, ebből kiindulva egyfajta tervezés-módszertant is létrehoz. Ez a (legalább két irányból érkező) útcsatlakozás vezet el a könyv címének legfontosabb kifejezéséig: a territóriumig. Territórium a táj, az épített környezet, de a filozófia és az építészetelmélet is. És miként a filmelmélet birodalma (például Deleuze-ön keresztül) a filozófiából táplálkozik, az építészetelmélet is megpróbálkozik valami hasonlóval, elsősorban éppen ugyanonnan. Deleuze-nél a cél az ”elefántcsonttoronyból” való kitörés, de csak annyira, amennyire benne is lehet maradni. A deterritorializáció ugyanis úgy működik, hogy ha egy terület határait – belső szabályainak ellentmondva – át akarjuk lépni, attól még ez a törekvés az eredeti territórium terméke lesz, azt határozza újra, kissé módosulva. A Mozgó föld elmélete tehát maga az építészetelmélet kritikája, mely inkább Deleuze filmes területeiről kölcsönöz fogalmakat, mint hogy a hagyományos építészetfogalmon belül mozogjon. Mivel a modell szerint nincs adott, állandó, zárt territórium, nincs adott, állandó, zárt „kontextus” vagy identitás sem, csak a mindig torzuló emlékezet. Az identitás megerősítése, mint egy önmagába zárt szubsztancia organikus folytatása nem lehetséges ma már, hiszen ennek eredménye imitáció (elleplezés) vagy egyfajta minimalizmus lenne; a negatív gondolkodás jegyében (a jelen) tagadása vagy (az összetettség) redukciója. Nincs sem meghatározó, mindent átható és teljes érvényességű elv (idea), sem meghatározott egyedi végtermék (identitás); helyettük a virtuális képek sokszorossága és maga az aktualizáció folyamata (a szingularitás, az egyediség) van, a gondolat eszköze pedig a deterritorializáció. Ha van is a helynek ”szelleme”, hangzik el Cache-nál, akkor az éppen a virtualitásban, a topografikus emlékképek sorozatában nyilvánul meg, abból aktualizálódhat.
Ha az építészeti képek rendszerét akarjuk feltárni és megérteni, akkor Deleuze territórium-képzete nyomán az építészet alapfogalmaiban kell gondolkodnunk, Cache építészetelméletének az építészetelmélet kritikáját kell előadnia: a deterritorializáció módszerével a keret fogalmát a hagyományos lehatárolás-értelmezésből ki kell terjesztenie. Mivel „a keret az építészetet legalapvetőbb kifejezésére redukálja”, hozzásegít egy olyan koncepcióhoz, mely egyszerre ad új értelmet az „építészeti gyakorlat racionalista elméletének” (ez lesz a nem-sztenderd építészet) és vezeti be elméletben a réseket az architektúra territóriumába a „lehetségesség kereteinek megteremtése érdekében.” [23. o.] Ennélfogva Cache az építészetet a keret művészetének nevezi, a keret manipulációjaként határozza meg. Ahogyan a filmkészítés esetében a kamera a valóság egy darabját – a teret, az eseményt, az időpillanatokat – keretezi (szakítja ki) és egyben a képeket a film keretébe is beolvasztja, úgy az építészet is hasonlóképpen jár el, ráadásul több szinten: az építészeti keretezésnek legalább három funkciója lehet. Az el- vagy leválasztás, részekre osztás a rés létrehozására irányul, ennek alapvető eszköze a fal. Általa a tér különböző részei, a felosztott territórium darabjai együtt vagy szimultaneitásban léteznek, de ez egyben és szükségképpen diszkontinuitás is, hiszen a keretezés magába is foglal, beolvaszt a leválasztás mellett. A második réteg a kiválasztás. Az ablak segítségével az “okokból”, a vektoriális sokszorosságból, tehát a territoriális képekből kiválaszthatóak a leghatékonyabbak; amíg az első funkció eltávolít a territóriumból, addig ez, szelektív módon, újraformálja a kapcsolatot vele. Végül a harmadik keret a racionalitás a – szó szerinti – lehetségesség érdekében. Miként az első két lépésben elméletben, úgy most a gyakorlatban, például az építészeti anyagok terén kell kiválasztani a leghatékonyabbat: a pontos és új, kísérleti technológiákkal az élet új lehetőségeinek tárháza nyílik meg. Ez a ”territóriumok bebútorozása”: amikor az épület bútorként simul a topográfiába és a bútor is – a territórium képét miniatúraként visszatükrözve – a belsőbe. Ez azt jelenti, hogy az ablak által a külső és a belső között relatív perspektíva jön létre, mert egy olyan bútorról szól Cache, mely a külső hegyet, tavat, szigetet az ablakkal szemközti falon megjeleníti. A perspektíva ugyanis művészet, mely lehetővé teszi, hogy akár az ujjaink között tartsunk egy hegyet (illetve annak kicsiny képét). Ez a percepció percepciójának csapdája, hiszen a kicsi fogja a nagyot tartalmazni, vagy a belső a külsőt, azonban nem egy dobozszerű modellben, hanem egy zsákszerűben, egy Möbius-szalagban vagy még inkább egy Klein-palackban. „A tartalmazza B-t, amely nem akadályozza meg B-t abban, hogy képes legyen tartalmazni A-t. Az ablak keretezi a tájat épp annyira, amennyire a táj körbeveszi a keretet.” [140. o.]
Az elsődleges kép a territórium-inflexiók érzékeléséből származik, és megelőzi a helytől elvárt feltételeket, identitás-típusokat is. Nem elsőszámú kép ez, amelyet valami követ. Az elsődleges kép vagy ”jó” vagy egyáltalán nincs: a létrejövés időszakossága kapcsolódik hozzá. Míg hagyományos értelemben az idő a belső (az interioritás) formájaként szemben állt a térrel, mint a külső formájával, az ezredvégen – a rögzített koordinátarendszer leválasztásának köszönhetően – létezhet egyfajta ”radikális külső” vagy abszolút külső képe, amely nem ellentéte a belsőnek. A bebútorozott dinamikus territórium, a Möbius-szalag képek sorozata: a kint bent is van, és fordítva. A keret kereteződik. És ugyanez igaz a fentre és lentre, és a többi szélsőértékre is, a mozis idő-kép szilánkjainak elmosódott határaira, az inflexió oldalainak relativitására. A barokk kapcsolatokban, filozófiai és tudományos gondolkodásban már fellelhető volt az inflexió képe – a deleuze-i szabadon áramló gondolatfolyam konstrukciója szerint. A barokkot itt nem stílusfogalomként kell értelmezni, hanem gondolkodásmódként. Ahogy később a filozófus fogalmaz, a barokk a „kibontakozás irányait és nem határait jelöli ki”. A Cache-féle territoriális képfogalomhoz hasonlóan a redőt is alapvetően az inflexió, a vektor és a keret határozza meg, mindkettőben a vektorok sokszorossága vagy a lehetőségek végtelensége a gondolat és a vele kapcsolatban álló kép lezáratlansága felé mutat. Gondolat és kép, anyag és forma, elv és megtestesülés olyan összefüggésbe kerülnek, mely ugyan keretezett, de állandó változásban, létrejövésben van; az anyagok rugalmassá válnak, megszűnik ellenálló képességük. Tehetetlenségük azért vész el, mert a topográfiai modell már nem medencék és hegyek – mint szélsőértékek – lehatárolt mezőinek sorolásából áll össze, hanem inflexiók (szabad görbék, redők) hálózataként, aminek következtében a gravitációs vektort is (mint egyedül érvényes koordinátát) a súlytalanság tapasztalatára lehet cserélni.
A redőzött topográfia, mely Cache könyvében néhány ponton egészen konkrétan földrajzi értelemben is használatos, nem egyszerűen az épület környezete, hanem az épülettárgy önmagába záródásának lehetetlensége: a kis “belső” tárgyaktól az épületen át a környezetig és a visszahúzódó abszolút külsőség fraktális, önmagát léptéktelen képekként tartalmazó modellként jelenik meg. A nagy mintában is ott a kisebb, és mindig ott a még kisebb, ez a perspektíva már említett relativitása. Ekképpen topográfiai komponenssel kell rendelkeznie minden tárgynak, legyen bármilyen kicsi is: mert a territórium nem kontextus, nem egyszerű külsőség. A fraktálszerűségben bárhol ott lehet egy köz, a nem-meghatározottság területe, amiből újabb redő emelkedhet ki. A külsőség, a topográfia a Föld anyagából formálódik, erőhatások, vektorok segítségével – felületté. Az építészeti keretben is így kell tennie a képnek, a redő leválik a szerkezetről, s lepelként lebeg; a szerkezet és a rálógatott ruha egymástól függetlenné válik, e két belsőség harca jellemzi a modern építészetet. Le Corbusier ötödik pontja a homlokzat felszabadításával és felaggatásával a szerkezetnek adott elsőbbséget, míg Loos (Gottfried Sempert követve) a felület ősisége, a felöltöztetés mellett érvelt. Cache részben Sempert követve (lásd későbbi Digitális Semper című írását) arról beszél, hogy a technika irányából is vizsgálandó a territórium felruházkodása vagy bebútorozása, a kritikai elemzést gyakorlatinak is ki kell egészítenie. A Mozgó föld fejezetről fejezetre mutat be (bútor)terveket, felületeket és elkészült berendezéseket is, melyek már a Számítógéppel Segített Koncepció és Gyártás (CFAO) termékei, parametrikus modellek összetett formái. Az új módszer már számítással hozza létre a felületeket, az új barokk értelmezés mellé új-konstruktivista hozzáállást társítva. Ezek a tárgyak már nem külsődlegesek az alkotás számára (nem a meghatározott-rögzült identitás-típust veszik magukra), már nem determinált (vég)eredmények, hiszen akkor történhet meg bármi lehetséges, ha a ház-tárgyon belül találjuk meg a magyarázatot a külső (formai) történésekre. Eddig a vektor és a konkavitás hozta létre a külső szingularitást, másképpen „a külső szingularitás feltételezi a koordinátarendszer meghatározottságát, […] kívül a vektor kiválóságként jelölte meg a területet azért, hogy meghatározza a territoriális identitást.” [89. o.] A tárgy, a külvilág, a kontextus szemben állt a szubjektummal, a belső szingularitással, hogy meghatározzon egy egyértelműen kívül lévő objektumot. Deleuze és Cache újabb modellje esetében azonban már eltűnnek a határok és az egymást kiegészítő szubjektilis és objektilis áll elő.
A szingularitás mindig az erővel és a mozgással (a következménnyel) volt összekapcsolható – a formától függetlenül. A modernizmusban ez a megközelítés jelentette azt, hogy bármi, ami nem a használattal van összefüggésben, levált a dologról: funkció és díszítés szélsőértékek voltak. A sorozatgyártás kizárólagos törvénye a modell ismétlése volt, ezek a tárgyak azért voltak identikusak, mert tömegek készítették őket tömegek számára. Ám ez a fajta tárgyiasság többé már nem érvényes, a vektoriális kép a keretnek alárendelt, hiszen nélküle a vektor pusztán irányultságot jelent. Már nem a vektorok és a velük szembeni reakciók (hagyományok, szokások) határozzák meg a fogyasztást, hanem az inflexiók (a változás normáinak képei). A territórium bebútorozása során a „sztenderd modell nem azonos az egyenlőséggel és a norma nem azonos a törvénnyel, […] a szerződés természete és így a tárgy természete is megváltozott.” [96. o.] Az objektilis abszolút külsőség, melynek kiterjedése, felülete, a felületének belseje és az őket létrehozó gondolat is redőzött, állandóan változik, modulálódik, önmaga válik eseménnyé, nem-sztenderd tárggyá. Ez az ipari egyedi előregyártás lényege, ahol ugyanabban a sorozatban minden egyes tárgy különböző, szinguláris lesz. Az öntőformától a moduláció felé, a mechanikus geometriának alárendelt tervezéstől a technológiába integrált képrendszer (diagram) felé, a prototípus kiemelt státuszától és a tárgy ábrázolóképességétől, a modell redukciójától az újfajta “kép-zet” felé lépünk el.
A szingularitás-elmélettel az építészet immár végérvényesen a párhuzamos perspektívák, a pluralizmus felé mozdult el. Innen tekintve a Mozgó föld a posztmodern nagyelbeszélésen-túliság beteljesítője, hiszen a kilencvenes években már csak kisebb műhelyek egymás mellett élése figyelhető meg. Charles Jencks (poszt)modern irányzatokat követő hullámdiagramjai itt ágaznak szét ténylegesen (véglegesen?), Kenneth Frampton új fejezeteit is már csak címszavak szervezik. A tömegtermelés, a piacosodás, a látványkultúra között már nincsenek érvényesnek tekinthető identitásmodellek, helyettük a folyton változó nem-sztenderd szingularitást ajánlja fel Cache nemcsak az építészet, de az egyén problémájának megoldására is. Az ezredforduló előtti utolsó években már sorban születtek meg Deleuze (és Cache) fogalmainak, koncepcióinak újabb átiratai, a fraktálok és a Möbius-szalag alkalmazásától kezdve a diagramon keresztül a blurring vagy morphing módszerekig. De Deleuze munkásságának első és hozzá mind szellemileg, mind személyesen legközelebb álló építészeti átirata a Mozgó föld volt. Ráadásul Cache gondolkodásának megértésében épp Deleuze segíthet, hiszen továbbírta az építészeti képelmélet egyes vonatkozásait a Redő- vagy Folding-kötetben; így valósult meg az ”együttgondolkodás”, kölcsönhatás, deterritorializáció. Ahogy Deleuze írta, Cache könyve „nélkülözhetetlennek tűnik a redő bármilyen elmélete számára”, mégpedig elsősorban az inflexiós képek miatt. A redő az, ami a világbeli mozgásokat leírja, a fogalmakét (ismeretelméleti modellként) és a formákét (vizuális modellként) egyaránt. A redő köti össze és választja szét az inflexió segítségével a filozófiát és a ”barokk” művészeket, így olyan építészeket is, mint Bernard Cache.
Bun Zoltán
Az írás az OTKA 72671 számú, Cselekvő elmélet. Az építészetelmélet változó szerepe az ezredfordulón című kutatása keretében született.
Vissza
|