FELELŐS SZERKESZTŐ:
Dr. KALMÁR MIKLÓS

TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ:
Dr. SIMON MARIANN

KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ:
Dr. RABB PÉTER

 

Magyarázom a bizonyítványom

Írta: Nagy Orsolya

 

 

 

 

 

 

Judging Architectural Value A Harvard Design Magazin Readers 4.Szerk.: William S. Saunders University of Minnesota Press 2007. 192 oldal  

Építészek írnak építészetről építészeknek – így foglalható össze a Judging Architectural Value című kötet, amely a Harvard Design Magazin 1997 és 2001 közötti számaiból válogatott tizenhárom szöveget tartalmaz. Ki ítélkezik? – teszi fel a kötetben többször felmerülő kérdést bevezetőjében Michael Benedikt, aki maga is kifejti álláspontját a címben foglaltakról. Természetesen az elsődleges ítélkezés az építészektől származik: pályázatok zsűrizése alkalmával, egymásnak felajánlott vendégelőadói meghívásokkal, publikációkban, és saját terveiken keresztül. De van még legalább három csoport, amelyek kisebb hangsúlyt kapnak szakmai körökben: a laikusok, akik mindennap szembesülnek az őket körülvevő épített világgal, amelyre természetszerűleg reflektálnak is, a megrendelők, akik az építési szándékot megfogalmazzák, és az építkezést finanszírozzák, illetve a társtervezők, szakági munkatársak, hivatalok dolgozói, akik együttműködő felekként vesznek részt a tervezési folyamatban. A felvetés helyénvaló, és bár egy-egy írásban a többi csoport véleménye is szóba kerül, azért a könyv építészek, azon belül is elsősorban elmélettel, oktatással, kutatással foglalkozók írásaiból áll, a célközönség pedig egyértelműen a szakma.

Az írások két csoportra oszthatóak. Az első csoportba tartozók vezérfonala egy-egy olyan épület vizsgálata, amely nem, vagy nem úgy vált az építészetelmélet, építészeti kánon részévé, ahogy azt a szerző szerint megérdemelte volna. Ezek a szövegek, amellett, hogy elemző vizsgálat alá vonják az adott művet, és szélesebb körben kiterjeszthető következtetésekre jutnak, minden esetben esküt tesznek a vizsgált épület értékei mellett. A második csoportba azok az írások tartoznak, amelyek egy adott elméleti kérdés köré szerveződnek. Az írások sorrendjéből határozottan kirajzolódik egy ív, amelyben először az épületkritikából általános következtetéseket levonó írások sorakoznak fel, majd egy-egy fogalmat, álláspontot, általánosabb témát kifejtő rész következik, miután pedig mindezekből levontuk a szükséges következtetéseket, két igen hasonló hangvételű szöveg zárja a sort a Sea Ranch apartmanházakról, illetve a Knickerboxer szociális bérlakásokról.

A kötetben tárgyalt legfontosabb témakör az ítélkezés és annak időbeli változása. Hogyan válik egy épület kanonikussá, tehát referenciává és az oktatás tárgyává, vagy ikonikussá, vagyis egyediségénél fogva kiemelkedővé, és vajon mennyi időre szólnak ezek a kategóriák? A St. Louis Arch példáján keresztül a kanonikus és ikonikus épületek közötti különbséget mutatja be Hélène Lipstadt. A kanonikus épületek egy-egy épülettípus jól sikerült, jellegzetes darabjai, amelyeket gyakran említenek referenciaként a kritikákban, illetve ezek képezik az építészeti oktatás gerincét. Az ikonikus épületek ezzel szemben nehezen tipizálhatóak, egyediségük teszi őket kiemelkedővé, és egy város vagy nép jelképévé. A szöveg végén felmerül a kérdés: vajon miért megengedőbb az építészettörténet és az elmélet a kanonikus, mint az ikonikus épületekkel szemben. (Hélène Lipstadt: Learning from St. Louis: The Arch, the Canon, and Bourdieu)

Hogy egyes épületeket sűrűn említ az építészetelmélet, másokat pedig kihagy, nem pusztán az építészeti minőségen múlik. Az épület sorsa már a funkció megválasztásakor eldőlhet, de meghatározó lehet az adott történeti pillanat is, például egy korszakváltáskor keletkező épület se ide, se oda nem tartozik igazán. Több modern alkotás is így járt, amelyeket a posztmodern kirobbanásával azonnal kizártak az elméletből, mert nem illeszkedtek az új kor által megkívánt homogén képbe. Ráadásul korunk építészetelmélete is szívesen fest egységes, időn kívüli modernizmus-képet, amire könnyű hangzatos jelszavakkal hivatkozni, amit könnyű tanítani, illetve szembeállítani a posztmodernnel. Az erős és egyszerű üzenetet hordozó, ikonikus épületekre könnyebb hivatkozni, így tanítani is könnyebb őket, mint az összetett, sokféle szempontot figyelembe vevő – ezért – bonyolultabb művekre. A tervezők sorsának későbbi alakulása is lehet rossz hatással az épület megítélésére. Például a modernizmus kritikai vonalát képviselő Sea Ranch-et tervező MLTW csoport tagjai közül ketten sikeres, de nem kiemelkedő építészek lettek, egy a tanítás felé fordult. De a legfényesebb karriert és az ezzel járó hírnevet Charles Moore érte el, akinek viszont későbbi pályafutásához sehogy sem illeszthető ez a korai remekmű, ezért a történetírás inkább megfeledkezett róla. (Tim Culvahouse and Lisa Findley: Once Again by the Pacific: Returning to Sea Ranch )

Egy nagy kortárs árnyéka is elfedheti az épület értékeit, mint ahogy a pittsburgh-i Városházával történt, amely Henry Hornbostel műve, s amely a Richardson-féle bíróság és börtön szomszédságában – és árnyékában – áll. A nagy Richardson, akit még a modern mozgalom képviselői is elismertek, egész életművét összegző épületével elvonta a figyelmet a mellette álló kortársról, amelynek értékei csak mélyebb megismeréssel fedezhetőek fel. Itt meg kell jegyezni azt is, hogy a bíróság és börtön két épülete közül korábban az előbbit övezte a figyelem és érdeklődés, a nagyszabású, aprólékosan kidolgozott épület azonnal példaértékűvé vált, és besegítette a történelemkönyvbe a hozzá egy nyaktaggal csatlakozó börtönépületet, amelyet ma a premodern egyik igen korai megnyilvánulásaként tisztelnek. (Daniel Willis: In the Shadow of a Giant: On the Consequences of Canonization)

Az építészeti érték kapcsán a másik visszatérő motívum az idő. Hogyan ítélünk meg egy épületet újkorában, és hogyan fordulhat visszájára ez az ítélet egy paradigmaváltással, vagy a funkcionális és fizikai avulás, az átépítések, átalakítások eredményeként. Roger Scruton filozófiai hangvételű írásában felveti, hogy míg a hétköznapi ember számára magától értetődően fontos az épületek esztétikai értéke, a modern építészetben ez látszólag háttérbe szorult a funkcióval szemben, pedig az épületek igen gyakran túlélik az eredeti rendeltetésüket, alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez. Scruton azt hangsúlyozza, hogy a pusztán funkcionális épületek ideiglenesnek hatnak, hiszen a funkció kiszolgálása csak rövidtávú célja az építésnek. (Roger Scruton: Most Architecture Should Be Modest: On Architecture and Aesthetic Judgment) Hasonlóképpen, Kurt W. Forster is azokat az épületeket tartja követendő példának, amelyek többlettartalommal bírnak, hiszen a sok elvárás közül csak egy, hogy a terek kiszolgálják a funkciót. (Kurt W. Foster: Why Are Some Buildings More Interesting Than Others) Charles Jencks kritikai modernizmusról szóló írása „kipróbált recepttel” is szolgál azoknak, akik a változó korszellemben is a felszínen akarnak maradni: tízévente meg kell újulni, ahogyan azt például Le Corbusier tette. Ezzel elérkeztünk az időhöz kapcsolódó másik kérdéshez, amely így szól: Mire van idő? Charles Jencks szerint a felgyorsult idő és az egész izmusokkal tarkított 20. század tragédiája, hogy semmiben nem engedi elmélyülni a szakembert. Nincs idő az épületeket és a tereket megfigyelni, átélni, a részleteket megvizsgálni és megérteni, nincs idő módszereket kikísérletezni, hanem folyton menni kell, mert különben azonnal jönnek helyettünk mások. Igen sötét képet kapunk a tizenöt perc hírnév évszázadáról. (Charles Jencks: Canons in Cross Fire: On the Importance of Critical Modernism)

Az egy-egy témát vagy építészeti fogalmat kifejtő írásokban többször előforduló motívum az építészek és laikusok eltérő viszonya az építészethez. Diane Ghirardo a Knickerboxer szociális háztömbről szóló írásában megjegyzi, hogy az épület ünnepélyes megnyitója idején az úgynevezett építészeti elit egy másik épület megnyitóján vett részt, az Eisenman-féle Aronoff Center of Art felavatásán. Őket egyszerűen „Peter barátai”-nak nevezi, ezzel jelezve, milyen belterjes és végletesen elitista a mai építészet. A taxisofőr nem találta meg az épület bejáratát – jegyezte meg valaki a megnyitóbeszédben, azt próbálván hangsúlyozni, hogy az egyszeri halandó nem érhet fel ennek az épületnek a művészi nagyságához, nem értheti meg üzenetét, nem foghatja fel a házat. (Diane Ghirardo: The Absence of Presence: The Knickerbocker Residence and the Fate of Nonelitist Architecture) 

Juhani Pallasmaa rámutat, hogy a posztmodernnel sajnos az is lekerült a napirendről, ami követendő és helyes volt a modern felfogásban: a humanista küldetéstudat, a szociális és kulturális felelősség. Ami mára az építészeti tervezésből maradt, nem több formalista játéknál, művészi szobrászkodásnál. Az épületek kommodifikációját, az újdonság görcsös hajszolását és az eladható image egyeduralmát jelöli meg az építészeti függetlenség és eredetiség elvesztéséért felelős tendenciákként, amelyek a vizualitást helyezik mindenek fölé, résztvevőből legfeljebb szemlélővé degradálva az embereket. (Juhani Pallasmaa: Toward an Architecture of Humility: On the Value of Experience) Nincs idő – idézem fel Charles Jencks szavait – megérteni, körüljárni, elmélyedni, csak egy pillantást vetünk rá, és már sietünk is tovább. Pedig sok új élménnyel szolgál, ha egy mű érzékelésének időbeli aspektusát vizsgáljuk: például a Sea Ranch-ről szólva Lisa Findley megjegyzi, hogy az épület mondanivalójának teljes átéléséhez hozzátartozik a százmérföldes utazás San Franciscóból, az útközben feltáruló természeti táj, a sziklák látványa, majd az autópályától való eltávolodást szimbolizáló ciprusokkal szegélyezett út, és a csomagok felcipelése az autótól az apartmanhoz. A passzív szemlélődés helyett a sokrétű érzékelésről, az aktív részvételről szól mindezt.

Kenneth Frampton véleménye összecseng az eddigiekkel, amikor azt sérelmezi, hogy az építészeti diskurzus elsősorban formai kérdésekre szorítkozik, ritkán kerül szóba az építészet társadalmi szerepe. Ritka az igazán részletes építészeti kritika, egyre populárisabbak lesznek a szaklapok is, a média, a tömegkommunikáció, a sztárkultusz hatása óriási. Még mindig többrétű egy épület vizsgálata és kritikája, mint például egy szoboré vagy festményé – mondja Frampton. (Questions of Value: An Interview with Kenneth Frampton) Hasonlóan vélekedik William S. Saunders is a kritikai magatartás változatait elemző írásában. Számtalan szempontot sorakoztat fel, amelyek szerint egy épületet lehet vizsgálni, de mindnek természetesen egyetlen épület sem felelhet meg egyformán. Legfontosabb feladatként azt jelöli meg, hogy a kritikus a sajátjától különböző gondolkodásmódot, véleményt is el tudjon fogadni. (William S. Saunders: From Taste to Judgment: Multiple Criteria in the Evaluation of Architecture)

Végigolvasva a könyvet, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a célja ezeknek az írásoknak? Indukálhat-e bárhol változást néhány kritikus helyenként elragadtatott, helyenként higgadt és elemző írása? Amellett, hogy a meglévőt véleményezik, kijelölnek-e valamilyen új utat, továbblépési lehetőséget? Sok szó esik a múltról, és szinte semmi a jövőről. Mindezek után milyen szempontok szerint nevezünk valamit értékesnek? Kik mondják meg, kik mondhatják meg, hogy mi értékes, mi megőrizendő és példaértékű? Szűkebb ez a kérdés a bevezetőben felvetettnél, hiszen amellett, hogy a laikusnak, vagy a megrendelőnek is van véleménye egy-egy épületről vagy építészeti irányzatról, a szakma fog dönteni arról, hogy mi válik idővel az építészettörténet és az építészoktatás részévé, mit emel fel, mit tesz példaképpé.

Az ítélkező személyén túl fontos lenne megvizsgálni még a következő szempontokat is: mikor, hol és miért születik az ítélet? Mikor, azaz mely történelmi korszakban, illetve mennyi idővel a kritika tárgyául szolgáló épület vagy irányzat létrejötte után? Honnan érkezik a kritikus? Ott él a véleményezett épület közelében, vagy csak az építészeti élmény kedvéért látogatja meg? Miért, azaz milyen szándékoktól, félelmektől vezérelve? Őszinték-e az elismerő szavak, vagy csak a gyávaságról, a tekintélyelvről, a konfrontációtól való félelemről szólnak? A szerzők valamennyien az angolszász kultúrából kerülnek ki, legtöbbjük amerikai, ahogy témáik, példáik is az Egyesült Államokban találhatóak. A legfrissebb írások 2001-ből származnak, a tematikus kötetet 2007-ben adták ki, magyar nyelven pedig minden bizonnyal nem fog megjelenni, legfeljebb egy-egy írás egy hasonló válogatáskötetben. A hazai szakma jelenlegi feladatait látva mégsem idejétmúltak ezek az írások, hiszen mostanában vetődnek fel a kötetben ismertetett kérdések, például a szakmabeliek és laikusok viszonya, a látványra kihegyezett építészet, a korábban elismert, mára elfeledett épületek sorsa, a megváltozott funkcióhoz való alkalmazkodás kérdése.

A kötetben többször is felvetett kérdésre, hogy magán- vagy közügy-e az építészet és az értékítélet, mára egyértelmű a válasz: közügy. Ma jóval egyszerűbben és gyorsabban szerezhetünk új ismereteket, mint akár egy-két évtizeddel korábban. Az emberek sokféle témában, sokféle forrásból tájékozódhatnak, s közben kialakíthatják, és közzé tehetik saját álláspontjukat. Ezért remélem, hogy az építészeti blogokat vagy az internetes újságokat lelkes érdeklődők is olvassák, és ez mindinkább így lesz. E kommunikációs felületeken keresztül sokkal gyorsabban lehet reagálni egy-egy felvetett kérdésre, és egyszerűbben lehet formálni az olvasók véleményét is. Most alakulhat ki egy olyan fiatal értelmiségi réteg, amely a szakmai specializáció ellenére is értő figyelemmel kíséri az őt szakmailag nem érintő, viszont érdeklő témaköröket. Így sokkal könnyebben hathatunk majd építészeti ízlésükre is, ahogy mi is egyszerűbben tájékozódhatunk más tudományok pillanatnyi állásáról. A felelősség természetesen mindkét oldalon elsődleges: körültekintően kell válogatni a bőséges ismeretforrásból, ahogy ezen ismeretanyag létrehozására is nagy gondot kell fordítani.  

Nagy Orsolya 

Az írás az OTKA 72671 számú, Cselekvő elmélet. Az építészetelmélet változó szerepe az ezredfordulón című kutatása keretében született.


Vissza